Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Jenőék már megszokták, hogy ha valami eltűnt a háziaknál, vagy legalábbis nem találták, akkor, ahogy ők mondták, „átléptek a kisházba”, az albérlőkhöz, megkérdezték, hogy nem került ide véletlenül a merülőforraló? Vagy a kenyérvágó kés? Vagy a tévé távszabályzója? Jenő ilyenkor legszívesebben elsüllyedt volna, de csak annyit mondott csendben, hogy tessék csak nyugodtan mindenütt megnézni, hátha. Anna néni ilyenkor elbátortalanodott, és azt mondta, hogy nem is azért, csak már idegbajt kap, hogy sehol nem talál meg semmit. Anna néni hatvanéves volt, az anyja, akivel együtt lakott, sokkal több, nem is lehetett tudni, mennyi, mert ő se tudta. Általában ágyban feküdt, és ivott, vagy az udvaron szédelgett egy esztéká-botot húzva maga után, neki ugyanis senki nem mondta, hogy arra támaszkodni kell. A zsebeiből furcsa dolgok estek ki néha, merülőforraló, teaszűrő, tojás, karóra, csont és üvegek. Sok. Vilma néni ugyanis sósborszeszt ivott, mert az olcsó, viszont felviszi a vérnyomást, azt pedig muszáj fehérpálinkával levinni. Aztán ha Anna néni úgy gondolta, akkor Jenő elindult Vilma néni nyomvonalán, és összeszedte a dolgokat, és akkor egy ideig megint rendben volt minden. Teri, a felesége már nem volt ilyen készséges, ilyenkor fogta magát, és szó nélkül kiment, jól becsapva maga mögött az ajtót, és dúlt-fúlt sokáig.

Nem jó volt ez az egész a háziakkal, de nem csinálhattak semmit, kétezret kértek a szobakonyháért, ami egy külön épület volt, és manapság már ritkán adják ilyen olcsón az albérletet házaspárnak, gyerekekkel. Jenőéknek ugyanis volt egy ötéves kisfiúk, és ez azért volt fontos, mert ha a válás szóba került, akkor mindig a gyerekre néztek, és elhallgattak. Nem volt értelme, hogy a gyerek is megtudja, tulajdonképpen már fél éve elváltak annak rendje és módja szerint, a gyereket az anyának ítélték, kiszabták Jenőre, az apára a gyerektartást, és vége. Megy ez. Nem lehetett már bírni azt az életet, elfogyott a szerelem, elfogyott a pénz, csak a gürcölés maradt, meg a fullasztó összezártság a pici szobában. A fontos dolgokat csak éjszaka beszélhették meg, ha a gyerek elaludt, suttogva, de még nappal is, mindig lábujjhegyen, osonva. Mint egy tolvaj, üvöltötte Teri egyszer, amikor kiborult, és sírógörcsöt kapott, állt a kis konyha közepén, karján egy csomó tányér, és verte a földhöz egyenként. Később elvitte a mentő, két hét múlva került haza. Még akkor éjszaka megbeszélték, hogy elválnak. Teri azt mondta, hogy ez így nem élet. A gyerek is nő, saját lakásuk már sohase lesz, házaséletet se élhetnek a gyerekkel egy szobában, akkor meg minek. Az orvos is mondta. Még jobban is járnak, mert ő a gyerekét egyedül nevelő anyának fog számítani, és biztosan kap majd segélyt. Ezt is az orvos mondta, kérdezte suttogva Jenő, igen, mondta Teri. Akkor jó, suttogta Jenő, akkor én mehetek, mi? Nem fontos azonnal, meg úgy gondolom, azért találkozhatnánk. Jenő nem mondott erre semmit, mire Teri megkérdezte, mi van veled? Értsd meg, megint kiborulok, ha minden így marad! Megmondták! Dögöljenek meg, súgta Jenő, hagyj aludni!

A válás után nem sokkal Jenő munkanélküli lett, és ez felborított mindent. Mikor a járadékból levonták a gyerektartás összegét, maradt is, meg nem is. De inkább nem. És akkor most mit csináljon? Hová menjen? Teri megint sírt, de nem tudtak kitalálni semmit, így aztán megegyeztek, hogy Jenő egyelőre marad, míg valami állást nem szerez, lehetőleg olyat, ahol van munkásszállás. Addig a gyereknek nem mondanak semmit. És a háziaknak se. Csakhogy állás sehol nem volt. Jenő csak azt látta, hogy egyre többen tolonganak a Szív utcai hivatalban, ahol minden hónapban jelentkezni kellett, és ahol egyre idegesebb volt mindenki, Jenő is. Kezitcsókolom, minek vannak maguk ennyien, kérdezte egyszer valamelyik tisztviselőtől, minek ez a számítógép, meg a szalagfüggöny, ha nem tudnak munkát szerezni? Mi a fenének járunk ide? Miért, kérdezte vissza a nő, nem ér rá? Mi a dolga? Mit gondol, miért fizetem magát? Ha akarom, mindennap behívhatom. Megnyugodott? Otthon dühöngte ki magát, de ott se nyugodott meg, a felesége rákiabált, hogy itt aztán ne üvöltözzön. Itt aztán végképp ne. Mert neki aztán itt nem sok joga van. Aztán a gyerekre néztek, és abbahagyták. Csak majd éjszaka, az ágyban sziszegte a férje fülébe, hogy mikor mész már el? Én tartalak! Még akkor azt akarod, hogy a kurvád is legyek! Ingyen! Hagyjál! És ha mégis engedett, végig azt suttogta ideges hangon, hogy fel ne csinálj megint! Mit csináltál? Ugye, nem tudsz vigyázni? Én vigyázzak megint, mi? Néha reggelig is eltartott a zsörtölődés, aztán reggel, kialvatlanul folytatódott.

A két öregasszonnyal is egyre több bajuk volt. Vilma néni egy hétfői napon rosszul lett, Anna néni megmérte a lázát, de nem látta leolvasni, ezért átkiabált Jenőnek, hogy menjen gyorsan. Jenő átlépett, és azt mondta, ez bizony több mint negyvenkét fok. Jaj, anyám, siránkozott Anna néni, maga meg fog halni, Vilma néni csak nézett a szemével, és részeg volt. Mentőt kell hívni, mondta aztán Jenő, és lerázta a lázmérőt, addig tessék még egyszer megmérni. Én meg elszaladok. Jó, mondta Anna néni, majd megint a kályha fölé tartom. Micsodát, kérdezte Jenő. A lázmérőt, mondta Anna néni. De minek, kérdezte Jenő, attól nem lesz lázasabb, hogy melegíteni tetszik a lázmérőt! Nem is azért, mondta Anna néni, nem vagyok bolond, csak nem akarom, hogy kihűljön, mire maga visszajön. Értem, mondta Jenő, és gyorsan kisietett, nehogy felrobbanjon. Később visszament, de nem foglalkozott a lázmérővel, rátette a kezét Vilma néni homlokára, és azt mondta, harminchat fok, mert hideget érzek. Már meg kihűl, mondta Anna néni reménykedve. Semmit nem lehet tudni, mondta Jenő, isten kezében vagyunk. Anna néni ezután áthívta a saját szobájába, leültette, és pálinkát töltött neki egy parányi pohárba. Fiatalember, mondta, miután megitták a pálinkát, nem muszáj maga ezzel. Mivel, kérdezte Jenő. Hát amit csinál. Nézze, tudom, hogy elváltak, és munkája sincs. Maguk ott nyomorognak a gyerekkel, itt meg esetleg lenne még hely. Ne szóljon még semmit, mit gondol, hány éves vagyok?

Azt akartam neki mondani, hogy kilencven, de egy fél napot nyugodtan letagadhat. Ezt már Terinek mondja Jenő, éjszaka, az asszony már a lázmérésnél szét akart szakadni, suttogva tárgyalták az egészet, és fuldokoltak az elfojtott nevetéstől, később Terinek ki kellett menni, mert hányingere lett, amin megint sokáig nevettek. Azt ajánlotta, vegyem feleségül, maradhatsz te is itt, Vilma néni meg úgyis meghal. Pszt, csitította Teri, meg ne hallja a gyerek. Alszik, mondta Jenő, hál’ istennek, jó alvó. Jaj, istenem, suttogta később az asszony, gondolod, hogy jó lesz? Hát persze, mondta Jenő, lehet, hogy a karácsonyt már ott töltjük. Nincs örökös, ketten maradtak. Istenem, sóhajtotta az asszony, micsoda boldogság lenne!

Egy széles ágyon aludtak ketten, az ágy végénél keresztben az összecsukható fotelágy, és ezen aludt Zolika, a kisfiú, ezt nappal összecsukták, és mindjárt volt egy kis hely a szekrény és az ágy között. A kicsiny konyhába egy keskeny ajtó vezetett, nappalra Jenő levette, és rátette az ágyra, az volt az asztal, azon ettek. Anna néninél bezzeg volt hely bőven, két nagy ablak nyílt az utcára, külön konyha, spájz, fürdőszoba gázbojlerral, előszoba. A másik szobában Vilma néni lakott, aki majd úgyis meghal, addig meg ki lehet bírni. Ezt mondta Anna néni Jenőnek, mikor a félmeztelen férfi hátát mosta a fürdőkádban, vacsora előtt. Vacsora után beszélgettek, Anna néni töltögette a pálinkát, aztán Jenő gondolt egyet, és se szó, se beszéd, levetkőzött. Na, hogy lesz akkor, kérdezte. Hajnaltájban bújt a felesége mellé, és sokáig sugdolóztak. Teri néha kuncogott, reggel meg alig tudott felkelni.

A város már karácsonyra készült, a közelben fenyőfákat raktak le. Jenőnek sikerült lopni egy kisebbet, megvárta, míg összegyűlnek a vevők, akkor átnyúlt a dróthálón, és kiemelte, nem vette észre senki. Otthon nagy volt az öröm, a kisfiú ugrándozott az ágyon, na fiam, mondta neki Jenő, most legalább megtudod, mi a karácsony. Azelőtt nem volt karácsonyfájuk, és most nem nagyon tudta hová tenni, de végül sikerült beszorítani az ajtó mellé egy műanyag hokedlire. Anna, mondta este az öregasszonynak, adjál kölcsön kétezer forintot. Már tegeződtek. Minek az neked, drágám, kérdezte az asszony, hiszen itt mindent megkapsz. A fiamnak akarok venni egy kerékpárt karácsonyra, és most nincs pénzem, mondta Jenő, és magához húzta az asszonyt. Az boldogan sikkangatott, néha feljajdult, olyan durva vagy, mondta szeretettel, levegő után kapkodva. Anyámnak van, mondta később. Fáradtan lihegett az ágy szélén, Jenő takarót dobott rá, hogy ne lássa, és rágyújtott. Ha meghalna, lenne itt pénz, minden nála van, minden az ő nevén van. Jobb is lenne neki is, ha már nem lenne. Hát még nekem, gondolta Jenő, aztán elnyomta a csikket, ivott egy kis pálinkát, és lehúzta a takarót az asszonyról. Na, hogy lesz akkor, kérdezte, Anna néni nevetett, ó, már megint, nyögdécselte örömmel.

Vilma néninél van minden, suttogta Jenő a feleségének, azt várja, hogy meghaljon, és akkor lesz minden. És akkor veszek a fiamnak egy kerékpárt, neked meg egy nyakláncot. Fürödtél te egyáltalán, kérdezte Teri gyanakvón, vagy a vénasszony után egyenesen jössz mellém? Ne butáskodj, mondta Jenő, mindig lefürdök utána. Teri azt mondta, ő mégis olyan savanyú szagot érez. Az a fenyőfáról jön, mondta Jenő. Ez nem fenyőillat, mondta Teri, jobb is, ha arrébb húzódol. Hallod? Hagyj már békén! Nem volt elég Annánál? Neked mindegy? Jenő nevetett, ez az egyeden, amihez nagyon értek, mondta, de fogadjunk, hogy összehozom a kerékpárt is. Az jó lenne, mondta Teri, szegény gyerek, még soha nem kapott semmit. Aztán még sugdolóztak egy darabig, majd elcsendesedett minden.

Anna néni másnap nem is nagyon bújt ki a házból, Vilma néni is csak kinézett, beleszagolt a levegőbe, és visszafordult. Jenő bevásárolt nekik, még karácsonyfát is vett, szaloncukrot, beállította a helyére a fenyőfát, tett-vett a szobában, kidobálta az üres üvegeket Vilma néni ágya mellől, a vedret kiürítette a vécébe. Anna néni réveteg tekintettel nézte a férfi sürgölődését, nagyon fáradt volt és gyenge. Néha hányingere is volt, máskor meg hirtelen megizzadt, és mégis fázott. Este a vacsorát is Jenő készítette el, fel is tálalta, Vilma néninek bevitte az övét, aztán ettek. Anna néni csak ímmel-ámmal csipegetett, és bár az egész napot jóformán átaludta, mégis álmos volt, Jenő jóízűen evett, ahogy szokta, aztán sört meg pálinkát ivott, megtörölte a kezét, száját, és vetkőzni kezdett. Na, kérdezte, hogy lesz akkor?

Aznap éjjel nem ment vissza a feleségéhez, nem is lehetett látni úgy kilenc óráig. Teri meghagyta a kisfiúnak, hogy mit mondjon az apjának, ha megkerül, bekapcsolta a gyereknek a tévét, és elment dolgozni. A kisfiú csilingelő szánkókat látott a tévében, betlehemesek énekeltek, minden nagyon szép volt. Amikor az apja előkerült, elmondta neki, amit az anyja üzent, de Jenő nem mondott semmit, csak lefeküdt, és azonnal elaludt. Délután ébredt fel, amikor Teri megjött a munkából. Sugdolóztak egy ideig, aztán Jenő elment. Délután megint karácsonyi műsor volt, templomokkal, orgonamuzsika szólt, énekeltek. Estére megérkezett Jenő, azt mondta, ma nem megy sehová, szenteste van. Feldíszítik a karácsonyfát, esznek, isznak. Aztán behozta a kerékpárt. A kisfiú felkiáltott a meglepetéstől, aztán azt kérdezte, meghalt Vilma néni? Jenő a feleségére nézett, mindketten sápadtak voltak. Te hallottad, kérdezte később Jenő rekedt torokkal, hallottál mindent? A gyerek nem válaszolt, csak a bicikli érdekelte. Zolikám, mondta neki az anyja, nem Vilma néni halt meg, hanem Anna néni. Vilma néni majd meghal magától. Ugye, apjuk? Igen, mondta Jenő, aztán lassan kiment a szobából.

• Karácsony