Szilágyi Andor

Nyomtatóbarát változat

Idős Mártonné valamikor szeptember közepe táján vette észre, vagyis hát hallotta meg először, hogy tücsök van a lakásban. Hát maga kicsoda, fordult a hang irányába, amikor a láthatatlan tücsök bezajongva az egész lakást, valahol a szekrény mögött, az ablakhoz közel, első ízben felberregett. És hol lakik, kérdezte később idős Mártonné, de hiába az orrára tolt szemüveg, és hiába a zseblámpa, amellyel a kezében térdepelt, hajladozott, majd hasalt a naftalinszagú szekrény előtt, a sajátos hang forrását nem pillantotta meg. Egyszer azért csak összetalálkozunk, szólt be végezetül a bútor alá, majd részéről lezárva az ismerkedést, feltápászkodott, és leporolta magát. Ősz végére úgyis elnyugszik a többivel, addig meg elleszünk valahogy, hacsak nem készül valami nagy kárt csinálni énnekem, ingatta meg felemelt mutatóujját idős Mártonné. Magányosan leélt évei során módjában állt a lakás minden zajforrását kiismernie. Tudta, hogy a tévé bekapcsolásától számított hányadik percben kell majd összerezzennie, mert a felmelegedő készülék belsejében akkor hangosan pattanik valami. Tudta, hogy nyári deleken mikor és miért nyikordul meg a hajópadló az ablak előtt. Tudta, milyen időtájt kezd hörögni a konyhai csap, és azt is tudta, hogy a részeges Kovácséknál hánykor bömböl fel először a kis Gyuri, de hogy a lakásában éldegélő tücsök milyen beosztás szerint dolgozik, arra nem sikerült rájönnie soha. A cirpelések a legkiszámíthatatlanabb helyekről hangzottak fel, és a legváratlanabb pillanatokban idézték elé a hetven évvel ezelőtti nyári alkonyok, csillagos esték vagy perzselő éjszakák fűszeres hangulatát. Művészem, mondta idős Mártonné egy alkalommal a láthatatlan tücsöknek, midőn konyhaasztalánál, egy hokedlin féloldalt ülve magányos vacsoráját fogyasztva megint meghallotta a már ismert hangokat. „Művészem, elgondolkodott már azon, hogy mi lesz velem, ha maga aludni tér, és itt megint rámsiketül a csend?” A tücsök nem válaszolt, csak mintha még jobban megnyomta volna a vonót.

Elmúlt a szeptember, és ahogy az lenni szokás, elmúlt az október is. A tücsök ez idő alatt nem hagyott ki egyetlen napot sem. Cirpelt éjjel, és cirpelt nappal. Cirpelt tévéhíradó alatt, és cirpelt a rádió reggeli krónikája alatt. Cirpelt, ha a részeges Kovácsék kis Gyurija belezendített, nyomban cirpelésbe kezdett, mihelyst hörögni kezdett a konyhai csap, így novemberre a lakásban végleg elhaltak az áldatlan csend neszei. A kietlen falak közé, az elmorduló őszbe örök nyár költözött. Reggelente, ébredés után, ahogy azelőtt soha, idős Mártonné ágyban maradt, és párnáira visszadőlve hallgatta a tücsök fáradhatatlan játékát, lehunyt szemmel álmodott. Született Klaniczay Borbála mezítláb sétált az augusztusi mezőn, egyik oldalán Márton István, a majdani férj, a másikon a később megszülető közös gyerek, az alkonyi dombok felett lebukik a nap, Klaniczay Borbála talpa alatt meghajolnak a fűszálak, a virágok alatt tücsök zenél…

Idős Mártonné decemberre már azt is elfelejtette, hogy a tévékészülékben, bemelegedés után, valaha is pattant valami.

Aztán karácsony reggelén, mint minden karácsony reggelén, nagytakarítással kezdte a napot. „A Jézuska nem teheti a lábát egy koszos lakásba be!” – mondta valamikor a gyereknek idős Mártonné, és kijelentéséhez még akkor is ragaszkodott, amikor már réges-rég magára maradt. Sorra felhajtotta hát a kopott szőnyegeket, alaposan felsöpört, aztán teliengedte a fakó műanyag vödört, és bő vízzel felmosta a lakást. Most azonban gondolatait nem a takarítás kötötte le, azok a közelgő tücsökzenés szenteste körül forogtak. Esteledett. Nem leszek végre annyira egyedül. Micsoda jutatom ez az Úrtól, gondolta idős Mártonné, és talán még mosolygott is egy kicsit. A bőrig ázott tücsök alig vonszolta magát, amikor lekonyult csápokkal, elnehezült lábakkal kievickélt a kályha mögül. Sovány hátára szánalmasan tapadt a máskor oly fényes, büszke hegedű.

Idős Mártonné összerázkódott az elé táruló fertelmes látvány hatása alatt. Pfúj, micsoda ocsmány féreg! – kiáltotta iszonyodva, és reflexből egyetlen suhintással agyoncsapta a felé vánszorgó szerencsétlen fekete bogarat.

• Karácsony