Skip to main content

Idős Mártonné karácsonya

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Idős Mártonné valamikor szeptember közepe táján vette észre, vagyis hát hallotta meg először, hogy tücsök van a lakásban. Hát maga kicsoda, fordult a hang irányába, amikor a láthatatlan tücsök bezajongva az egész lakást, valahol a szekrény mögött, az ablakhoz közel, első ízben felberregett. És hol lakik, kérdezte később idős Mártonné, de hiába az orrára tolt szemüveg, és hiába a zseblámpa, amellyel a kezében térdepelt, hajladozott, majd hasalt a naftalinszagú szekrény előtt, a sajátos hang forrását nem pillantotta meg. Egyszer azért csak összetalálkozunk, szólt be végezetül a bútor alá, majd részéről lezárva az ismerkedést, feltápászkodott, és leporolta magát. Ősz végére úgyis elnyugszik a többivel, addig meg elleszünk valahogy, hacsak nem készül valami nagy kárt csinálni énnekem, ingatta meg felemelt mutatóujját idős Mártonné. Magányosan leélt évei során módjában állt a lakás minden zajforrását kiismernie. Tudta, hogy a tévé bekapcsolásától számított hányadik percben kell majd összerezzennie, mert a felmelegedő készülék belsejében akkor hangosan pattanik valami. Tudta, hogy nyári deleken mikor és miért nyikordul meg a hajópadló az ablak előtt. Tudta, milyen időtájt kezd hörögni a konyhai csap, és azt is tudta, hogy a részeges Kovácséknál hánykor bömböl fel először a kis Gyuri, de hogy a lakásában éldegélő tücsök milyen beosztás szerint dolgozik, arra nem sikerült rájönnie soha. A cirpelések a legkiszámíthatatlanabb helyekről hangzottak fel, és a legváratlanabb pillanatokban idézték elé a hetven évvel ezelőtti nyári alkonyok, csillagos esték vagy perzselő éjszakák fűszeres hangulatát. Művészem, mondta idős Mártonné egy alkalommal a láthatatlan tücsöknek, midőn konyhaasztalánál, egy hokedlin féloldalt ülve magányos vacsoráját fogyasztva megint meghallotta a már ismert hangokat. „Művészem, elgondolkodott már azon, hogy mi lesz velem, ha maga aludni tér, és itt megint rámsiketül a csend?” A tücsök nem válaszolt, csak mintha még jobban megnyomta volna a vonót.

Elmúlt a szeptember, és ahogy az lenni szokás, elmúlt az október is. A tücsök ez idő alatt nem hagyott ki egyetlen napot sem. Cirpelt éjjel, és cirpelt nappal. Cirpelt tévéhíradó alatt, és cirpelt a rádió reggeli krónikája alatt. Cirpelt, ha a részeges Kovácsék kis Gyurija belezendített, nyomban cirpelésbe kezdett, mihelyst hörögni kezdett a konyhai csap, így novemberre a lakásban végleg elhaltak az áldatlan csend neszei. A kietlen falak közé, az elmorduló őszbe örök nyár költözött. Reggelente, ébredés után, ahogy azelőtt soha, idős Mártonné ágyban maradt, és párnáira visszadőlve hallgatta a tücsök fáradhatatlan játékát, lehunyt szemmel álmodott. Született Klaniczay Borbála mezítláb sétált az augusztusi mezőn, egyik oldalán Márton István, a majdani férj, a másikon a később megszülető közös gyerek, az alkonyi dombok felett lebukik a nap, Klaniczay Borbála talpa alatt meghajolnak a fűszálak, a virágok alatt tücsök zenél…

Idős Mártonné decemberre már azt is elfelejtette, hogy a tévékészülékben, bemelegedés után, valaha is pattant valami.

Aztán karácsony reggelén, mint minden karácsony reggelén, nagytakarítással kezdte a napot. „A Jézuska nem teheti a lábát egy koszos lakásba be!” – mondta valamikor a gyereknek idős Mártonné, és kijelentéséhez még akkor is ragaszkodott, amikor már réges-rég magára maradt. Sorra felhajtotta hát a kopott szőnyegeket, alaposan felsöpört, aztán teliengedte a fakó műanyag vödört, és bő vízzel felmosta a lakást. Most azonban gondolatait nem a takarítás kötötte le, azok a közelgő tücsökzenés szenteste körül forogtak. Esteledett. Nem leszek végre annyira egyedül. Micsoda jutatom ez az Úrtól, gondolta idős Mártonné, és talán még mosolygott is egy kicsit. A bőrig ázott tücsök alig vonszolta magát, amikor lekonyult csápokkal, elnehezült lábakkal kievickélt a kályha mögül. Sovány hátára szánalmasan tapadt a máskor oly fényes, büszke hegedű.

Idős Mártonné összerázkódott az elé táruló fertelmes látvány hatása alatt. Pfúj, micsoda ocsmány féreg! – kiáltotta iszonyodva, és reflexből egyetlen suhintással agyoncsapta a felé vánszorgó szerencsétlen fekete bogarat.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon