Skip to main content

Karácsony

Ljudmila Petrusevszkaja: Az apa


Élt egyszer egy apa, aki sehogyse talált magának gyerekeket, bármennyit is kereste őket a nagyvilágban. Ment, ment, kérdezősködött mindenfelé: nem futottak errefelé az én gyerekeim? Csakhogy amikor megkérdezték tőle, hát hogy néznek ki azok a gyerekek, hogy hívják őket, kisfiúk-e vagy kislányok, és így tovább, erre az apa semmit sem tudott mondani. Mégis tudta biztosan, hogy valahol meg kell lenniük a kicsiknek, és kereste őket tovább. Egyszer, késő este meglátott egy öregasszonyt, megsajnálta, elvette tőle a nehéz szatyrát, és elvitte egészen a lakása ajtajáig.

Tar Sándor: Advent


Jenőék már megszokták, hogy ha valami eltűnt a háziaknál, vagy legalábbis nem találták, akkor, ahogy ők mondták, „átléptek a kisházba”, az albérlőkhöz, megkérdezték, hogy nem került ide véletlenül a merülőforraló? Vagy a kenyérvágó kés? Vagy a tévé távszabályzója? Jenő ilyenkor legszívesebben elsüllyedt volna, de csak annyit mondott csendben, hogy tessék csak nyugodtan mindenütt megnézni, hátha. Anna néni ilyenkor elbátortalanodott, és azt mondta, hogy nem is azért, csak már idegbajt kap, hogy sehol nem talál meg semmit.

Szilágyi Andor: Idős Mártonné karácsonya


Idős Mártonné valamikor szeptember közepe táján vette észre, vagyis hát hallotta meg először, hogy tücsök van a lakásban. Hát maga kicsoda, fordult a hang irányába, amikor a láthatatlan tücsök bezajongva az egész lakást, valahol a szekrény mögött, az ablakhoz közel, első ízben felberregett. És hol lakik, kérdezte később idős Mártonné, de hiába az orrára tolt szemüveg, és hiába a zseblámpa, amellyel a kezében térdepelt, hajladozott, majd hasalt a naftalinszagú szekrény előtt, a sajátos hang forrását nem pillantotta meg.

Tandori Dezső: Milyen gyerek voltam 1944 Karácsonyán?


1943-ból eltettem több marék fenyőtűt. Állatkertemben ez a zöldes-fakó anyag volt az alom. Víg Lóversenyt játszottunk totalizatőrrel, karton játéktáblán. Valamivel Szenteste napja előtt apámmal a pesti oldalról jöttünk haza, s a Rudas-fürdőnél a Gellért-hegy alatti járdát választottuk; nem a Duna-parti fürdőoldalt. Körülbelül mikor mi is abba a magasságba értünk, bevágott a gránát, s valakinek ott elvitte a kezét.

Marno János: (1955)


emlékszem, ragad rám, belém
kapaszkodik a fa, anyám képe
füstszínű kartonból, a mozdonyt nem szén
gyertya hajtja, a szeretet ilyféle
(szeles) mozgatórugó; magam réz
hamutartót formázok ezermester
órákon néki, s gyűjtök műhóra pénzt
táncol velem az olajospadló
ő viszont csak sír, üvölt szinte a férfi
tormától (a hangja azért még bársony)
férfi a házban egyedül vagyok
a két nyomozó a küszöbön tátog













Marno János: (december huszonhárom)


a kilincset már-már csaknem
torkomat még messze nem érem föl
nővérem rongyokkal játszik, ronggyal és
kaucsukkal, lángot kap, együtt füstöl
a két anyag, hajszál választ csak el
a kilincstől, nővérem kér, hogy ne
hagyjam magára, itt egész sötétre
kerül (mert a fordulat késlekedik)
bennem az emlék, én hosszú, ő rövid
(egytagú) szókat hallat – visszhangzom
hogy ez a nap már mindig az övé
(minden másnap más van a világon)













Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon