Komoróczy Géza

Nyomtatóbarát változat

A teljes cím e fejtegetések élén,[1] ha a tárgy pontos leírását akarnám adni benne, talán kissé körülményesebb volna; valahogy így: „Másodlagos antiszemitizmusok: A háború utáni Németország és az iszlám világ (Christian Meier és Bemard Lewis könyvei kapcsán).” S hozzátehetném még ezt is: „Tanulságokkal magunk számára.” Egyáltalán nem könyvismertetésre készülök. De az alcím megfogalmazása jelzi, hogy amiről beszélni akarok, nem egészen a saját témám. Ezúttal mások gondolataihoz, mások helyzetelemzéséhez kapcsolom még azt is, amit a magam nevében fogok mondani. S a máshol megfigyelt jelenségeket használom fel ahhoz, hogy a mi állapotainkról ejtsek egy-két szót. Mindenesetre ezt a kifejezést, hogy „másodlagos antiszemitizmus”, magam találtam ki; mondhatnám, rögtönzés. Egészen eredeti azért még ebben sem vagyok: Bulgakovnál (A Mester és Margarita) a büfés mondja a nyilvánvalóan romlott heringre: „másodlagos frissességű.”

Kedélyes, úri zsidózás

Abból indulok ki, hogy az antiszemitizmusnak vagy zsidóellenességnek Európában van bizonyos hagyománya, története. Az ókori, közép- és újkori „antiszemita” jelenségeket helyesebb egyszerűen annak nevezni, ami valójában mindig is volt: zsidóellenesség. Az antiszemitizmus szó, amelyet – mint ismeretes – alighanem egy bizonyos Wilhelm Marr, egyébként feledésbe merült újságíró használt először, 1879-ben, ugyancsak zsidóellenességet jelent, de határozott politikai szándékot jelöl: azt a követelést, hogy a zsidóságot, a zsidókat el kell távolítani, vissza kell szorítani az európai társadalmakban elfoglalt helyükről. Az antiszemitizmus jellegzetesen politikai zsidóellenesség; vannak, akik egyenesen a „politikai antiszemitizmus” kifejezést szokták használni. Nekem elégségesnek látszik, ha a jelzős szókapcsolat helyett egyszerűen leszögezem: most az antiszemitizmus mint politikai jelenség érdekel. S közelebbről, a politikai antiszemitizmus történeti vonatkozásban. A hagyományos európai zsidóellenesség, amelynek a XIX–XX. században az antiszemitizmus adott programot, egyenes úton vezetett a náci Németország zsidóellenes korlátozó intézkedéseihez és törvényeihez, s ezektől Auschwitzhoz; egyenes, de nem előre kijelölt úton: nem lehetett előre látni, hogy az út oda vezet A Holocaust előtti antiszemita mozgalmak ideológiáját nevezem elsődleges antiszemitizmusnak. Ezek a mozgalmak politikai programmá fogalmazták a korábbi zsidóellenességet, de a közigazgatási népirtást nem tűzték ki célul, nem számoltak vele mint a zsidó térhódítás elleni védekezés eszközével, nem gondoltak arra, hogy végül ilyesmire is sor kerülhet majd. Az antiszemitizmus politikai törekvések ideológiája volt, de a következmények tekintetében, mondhatni, jó ideig naiv maradt. A legtöbb antiszemita politikus nem látta, nem sejtette előre a végeredményt. A Mein Kampf idején még maga Hitler sem. Bár eszméiből és programjából logikusan következett, a zsidóság fizikai megsemmisítésének programját és technikáját nem ő, nem egyetlen személy: az egész hatalmi szervezet dolgozta ki, a gyakorlatias részletekben bizonyosan, igazodva a körülményekhez, s jóllehet utólag a legtöbb esetben a személyes felelősség is megállapítható volt, ez még a bírósági gyakorlatban is csupán részfelelősséget jelentett. Anélkül, hogy ezek a szavak megértést vagy felmentést is jelentenének, azt kell mondanom: a XIX–XX. századi antiszemitizmus naiv, reflektálatlan volt, s nemcsak kedélyes, nálunk jól ismert „úri” változatában, de – talán a Kristallnachtig – még politikai programként is.

Auschwitz letagadása: új-antiszemitizmus

Merőben más a helyzet az után, hogy a deportálások, tömeggyilkosságok, haláltáborok tényei napvilágra kerültek. Az antiszemitizmus napjainkban azt a látszatot próbálja kelteni, s önmagával is elhitetni, hogy Holocaust voltaképpen nem volt, vagy nem olyan végletes volt. Csakhogy tudjuk, hogy Holocaust volt, s az volt, aminek tudjuk.

Az új-antiszemitizmus éppen azért másodlagos, mert a Holocaust után vagyunk. Ma már nem lehet ártatlan képpel föleleveníteni a politikai antiszemitizmus korábbi – múlt századi – eszméit. Most már, ha zsidóellenesség, nem egyszerűen a korábbi európai politikai antiszemitizmus, még csak nem is a zsidóellenességnek vagy a szó tágabb értelmében a kisebbségi, vallási, faji diszkriminációnak a – hadd mondjam így, minden megértő vagy megengedő jelentésárnyalat nélkül – naiv hagyománya él tovább. Auschwitz után minden antiszemita véleménynyilvánítás és cselekedet fölött ott lebeg a krematóriumok füstje. A tudomásulvételét annak, ami megtörtént, a reflexivitást, a Holocaust eseményeinek és tragédiájának lelkiismereti feldolgozását senki sem kerülheti meg, nem háríthatja el magától. Még az sem, aki netán megpróbálja bagatellizálni a történteket. Sőt, éppen a zsidó népirtást bagatellizálni vagy relativizálni próbáló törekvések jelzik, hogy a Holocaust mindenki, de mindenki számára viszonyítási ponttá vált. Az új-antiszemitizmus tettenérése a legkönnyebb éppen ebben lehet: a Holocaust kicsinyítésére irányuló törekvésekben.

A másodlagos antiszemitizmus elnevezés áll arra is, amit az iszlám vonatkozásában szeretnék mondani. Tételem, éppen Bernard Lewis nyomán: az arab Világban a harcos antiszemitizmus nem valami eredendő, ősi zsidóellenesség új formában, hanem közönséges átvétel, az európai antiszemitizmus értelmiségi importja. Úgy gondolom, summázva az eddig mondottakat, hogy a napjainkban tapasztalható antiszemita jelenségeket találóan írhatjuk le azzal a szóval, hogy „másodlagos antiszemitizmus”. Ma mind az európai, mind az arab zsidóellenesség másodlagos: másodlagos az időben, mert a Holocaust utáni, és másodlagos a jellegére nézve is, mert egy olyan eszméhez nyúl vissza, amelyről most már tudjuk, hogy a Holocausthoz vezetett. Napjainkban minden megszólalás és minden tett mögött, amely az antiszemitizmussal vagy a sokak által régóta „zsidókérdés”-nek nevezett problémacsomóval foglalkozik, jó szándék jegyében vagy diszkriminatíve, egyaránt ott van a Holocaustnak, a nácizmus zsidó népirtásának az emléke, s ott kell tudnunk nekünk magunknak is. A Holocausthoz való viszony minősít: identitásunk egyik tényezője.

A történelem mint dibuk

Azt szeretném mindezzel mondani, bármiféle olcsó irodalmiaskodás nélkül, hogy a Holocaust mintegy a dibukja a történelmünknek: történelmi dibuk. Itt vannak a temetetlen holtak, a szörnyű” módon megalázott és elpusztított embermilliók; és ennek a gyalázatnak nincs meg a lezárása, sem rituálisan, sem a lélekben. A történelem dibukja nem hagy nyugodni senkit, sem azokat, akik az elpusztultakat gyászolják, akár személyes gyásszal, akár szolidaritásból, sem pedig azokat, akik tettesek voltak, mert az Erinysek okozta gyötrelemre is világos példákat ismerünk, de még azokat sem, akik személyükben teljesen ártatlanok, mert még nem is éltek akkor, vagy pedig földrajzi, társadalmi, személyes helyzetüknél fogva nem érinthették őket közvetlenül az események, csak éppen tudják, milyen teher az emberiség lelkiismeretén a halál. A Holocaust történelmi dibukja voltaképpen az egész emberiség dibukjává vált, s joggal. Ha csak egy mondatban is, de hadd utaljak arra, hogy a dibuk egy bibliai héber szógyökből jön, dábak, „hozzátapad”, „ragaszkodik”, „társul” (valamihez). A Holocaustról mint történelmi dibukról a szónak ebben az etimologikus értelmében is elmondhatjuk, hogy mára elválaszthatatlanul hozzátapadt az antiszemitizmushoz. A másodlagos antiszemitizmus, az antiszemitizmus a Holocaust után: valóságos igen a Holocaustra, akár elfogadja az illető ezt a következtetést, akár nem. A kapcsolat nem a post hoc, ergo propter hoc tétele szerint van, ezt követően, s ezért ebből az okból következőleg. A történelemben nem minden zsidóellenes antiszemita megnyilvánulás után jött Holocaust, bár a pogromokról se beszélhetünk könnyedén. De azóta, hogy volt Holocaust, már tudjuk, s tudnunk kell: ez is jöhet, ez jön. Márpedig ez nem jöhet soha többé, semmi körülmények között. A Holocaust diszkriminált és kriminalizált mindenfajta antiszemitizmust, még a korábban ártatlannak számító kedélyes – kedélyes annak, aki teszi – zsidózást is.

Mások példáján önmagunkat

Miért éppen ezt a két könyvet választottam? A két szerző nem egészen ismeretlen Magyarországon, de ezek a munkáik nem kerültek szóba, még szűkebb szakmai körökben sem. A tudományszakok, az ókori történet, illetve az iszlám országok története felől nézve ez érthető, hiszen a határmezsgyéjén állnak annak, ami még szakmai fejtegetés, de már érinti a politikát: társadalmi vagy közéleti megnyilatkozás. Két kiváló szaktudós, emberi és polgári felelősségérzettől indíttatva, kifejtette a véleményét a szakmáján túli kérdésekben. Azok az esetek, amelyeket leírnak, Meier a háború utáni Németországot, Lewis az iszlám világot, beleértve napjaink arab–izraeli konfliktusát is, mindenképpen paradigmatikus jelentőséggel bírnak: példa értékük van. Mások példája, önmagunk megismerésére. Ha az iszlám antiszemitizmust nézzük, az európai antiszemitizmus történetének egy sajátos vonulatát, oldalhajtását fedezhetjük föl, ha pedig a jelenlegi németországi helyzetet vesszük szemügyre, akkor a kritikai önreflexió működését, illetve az önreflexió hiányának a következményeit kell meglátnunk. Az iszlám antiszemitizmusban élesen rajzolódik ki az európai felelősség a keresztény hagyományokból táplálkozó zsidóellenesség elszabadulásáért. Németországban látjuk, hogy a Holocaust terhét nem lehet levetni, mindenkinek együtt kell élnie az emlékkel, történelmi hazugságok nem tehetik könnyebbé a lelkiismeretet. Röviden a szerzőkről és tudományos munkásságukról is. Először Bemard Lewis és az iszlám. Lewis professzor Angliában született, 1916-ban, tudományos pályája Princetonhoz, az Institute of Advanced Study tudományos intézetéhez kötődik, a Közel-Kelet, jelesül a török Közel-Kelet egyik elismert tudósa. Egyik könyve: Isztambul és az oszmán civilizáció (1963), évekkel ezelőtt magyarul is megjelent,[2] más munkáinak kisebb az ismertsége minálunk. Van egy könyve külön a zsidók az iszlámban témaköréből.[3] A jelen munka, eredeti címe szerint: Sémiek és antiszemiták, 1986-ban jelent meg,[4] s mindjárt a következő évben német fordításban is napvilágot látott.[5]

Hitler mint politikai ponyva

Lewis könyvében, természetesen, nem szerepel, de mint a saját helyzetem kijelölésére alkalmas mozzanatot említem meg, hogy amikor 1968-ban, télutótól késő őszig hosszabb időt töltöttem el a Közel-Keleten, főképp Iráqban, Baghdadban, nyomban a megérkezésem utáni napokban az egyik első élményem a város utcáin, a ponyvára kiterített könyvek sokasága között az volt, hogy a Mein Kampf arab fordítása mindenütt ott van az utcán. Először nem tudtam, hogy mi ez, a horogkeresztre figyeltem föl, majd a Hitler-képre a címlapon, többféle kiadás is volt, de aztán csakhamar láttam, hogy ez bizony a Mein Kampf arab fordítása. Történész létemre nem szégyellem elárulni, ez volt az első alkalom életemben, hogy a Mein Kampf a kezemben volt. Arabul: sokat nem kezdhettem vele; annál hatásosabb – félelmetes – volt mint jelkép. Egyébként is a horogkeresztes könyvek tömege volt már akkor a baghdadi utcákon. Iráqból eljövetelem pedig azokra a napokra esett, amely napokban Baghdadban, a város főterén, a gyönyörű Tahrir téren, szemben a Köztársaság híddal, ez olyan, mint nálunk az Alkotmány utca torkolata a Parlament átellenében, az 1958-as, Kászim-féle forradalom hatalmas betonemlékművén fölakasztottak 17 vagy 18 zsidó hazaárulót és spekulánst. A szerencsétlen áldozatokat, mint utóbb hallottam, néhány napon át himbálta a forró szél a város központjában. Nyakukban feliratos papírtábla lógott. Hazajöttem. Meg kell jegyezni, hogy a különösen kegyetlen kivégzésnek még egy kis külön antiszemita mozzanata is volt, durva történeti gesztus. A Biblia egyértelmű vallási törvénybe foglalja, hogy a kivégzett (akasztott) embert még napnyugta előtt el kell temetni (Deut. 21,22). Ha tehát egy zsidó tetemét nem veszik le az akasztófáról ugyanazon a napon, akkor személyét a halálában még egy külön vallási többletbüntetés is sújtja. Élő vagy holt: ez már a személyiség megbüntetése, szinte a mitologikus világkép sötét szenvedélyével. Ős-bábeli barbárság, vagy inkább asszír, ezt mondanám, ha a régi Mezopotámia népeinek nevét szitokszóként akarnám használni. Igaz, Szaddám Huszein, aki 1968-ban még csak háttérfigura volt, két évtizeddel később éppen II. Nabú-kudurri-uszur (Nebúkadreccar) alakjában ábrázoltatta magát: emblémája a Jeruzsálemet egykor (i. e. 587 vagy 586) elfoglaló király a cionizmus elleni háború jegyében, a szovjet Scudok megbütykölése idején. Nos, ez a két kép: horogkeresztes, Hitlerfényképes címlapok a baghdadi könyvárusok ponyváin és kivégzett zsidók a nemzeti emlékmű betonpaneljén, óhatatlanul egybekapcsolódott a gondolkodásomban, s egymás mellett vannak azóta is. Iráqi tartózkodásom egyébként a szakmai tapasztalatok és személyes élmények miatt feledhetetlen; életem végéig élménytartalékot jelent. Éles kontraszt a nyitó és záró képpel. De azóta nemcsak 1944-es emlékeimből és olvasmányaimból: élményből tudom: a horogkeresztek után hullák következnek.

Török zsidók, jogokkal, jog nélkül

Bernard Lewis könyve, amely történeti kérdésekkel viszonylag kevésbé részletesen foglalkozik, s inkább a jelen helyzetet elemzi, arra kiválóan alkalmas, hogy témánk szempontjából nézzük az antiszemitizmust az iszlámban. Mohamednek, mint a Koránból is,[6] a történeti irodalomból is tudjuk, voltak konfliktusai a zsidókkal. Medinában győzelmet aratott felettük. Tanítását, az iszlámot, részben épp a szkeptikus – no, el tudom képzelni: olykor talán még az eszméin gúnyolódni is képes – zsidók ellen fogalmazta meg. Mondhatni, Mohamednek minden oka megvolt arra, hogy a győztes pozíciójában beszéljen a zsidókról. Az iszlámnak ennek ellenére nincs olyan antiszemita hagyománya, amely az európai antiszemitizmushoz fogható.[7] Iszlám országokban, a török birodalom egész területén is, a zsidókat, keresztényeket, egyéb nem muszlim vallási közösségeket az uralkodó, magyarul: az állam, befogadta, betagolta a társadalmi szervezetbe, polgári státusuk (a dhimma), mely hasonlítható az antik görög metoikosz vagy az európai religio recepta státushoz, kötelezettségeket rótt rájuk (az iszlám elsőbbségének elismerése, fejadó, bizonyos korlátozások), de határozott jogokkal és jogvédelemmel járt. Még a nem török alattvaló zsidók státusa is rendezett volt (amán) a birodalom területén, például teljes jogbiztonságot élveztek, s az állam védte őket.

A modern antiszemita, anti-judaista, anti-cionista vagy anti-izraeli politikai irányzatok fellépése az iszlámban jellegzetes módon európaiakhoz, részben pedig keresztény–arab vagy török értelmiségiekhez köthető, utóbbiak is az európai műveltségben nevelkedtek. Példáim szinte mind Lewistől valók (p. 157 skk.). 1869-ben egy keresztény szerző (bizonyos Nafitus) fordításában jelent meg Beirutban arabul az első valódi antiszemita irat, nem mellesleg: hamisítvány, emlékirat egy állítólagos moldvai rabbinak a kereszténységre való áttéréséről s ennek kapcsán a zsidó vallás borzalmairól, gyermekgyilkosság, véráldozat és más szörnyűségek. Egy Párizsban kiadott könyvet (Georges Corneilhan, 1889) Kairóban egy újságíró, a The Levant Herald levelező munkatársa szabad átdolgozásban tette közzé (1893). Franciaország, sőt, az egész világ gazdasági romlását a zsidók összeesküvése okozta. Szerzőnk ezt a tételt a szíriai és egyiptomi zsidók példáján mutatta be. A Dreyfus-per idején a franciaországi uszító irodalmat az arab világhoz a libanoni maronita (a római rítust követő) keresztények közvetítették. Ugyanakkor sok muszlim értelmiségi, például, Rasíd Rida is,[8] Dreyfus mellett és a rasszista előítéletek ellen lépett fel. Hatásuk csekély volt. Osman Bey (alkalmasint álnév) Bázelben németül és franciául tette közzé könyvét A zsidó világuralom címmel (Die Eroberung der Welt durch die Juden, 1871). Az arab antiszemita iratok hosszú sora még évtizedeken át Európában iskolázott keresztény–arab szerzők munkája. Könyv terjedelmű röpirat, mint Az ártatlanok felhívása a szabadság trombitáján (Habib Farisz,[9] Kairó, 1890), mely később A talmudi emberáldozat címmel jelent meg. 1962-ben Kairóban ismét kiadták. A vérvád európai példáit korabeli szíriai esetekkel toldotta meg. Sorolhatnám tovább a címeket. A múlt század végén August Rohlingnak az európai antiszemitizmus történetében is hírhedt munkája, Der Talmudjude, (A talmudista zsidó), amely könyv az antiszemitizmus körülbelül minden érvét a XIX. század ízlése szerint tálalta fel,[10] megjelent arabul is (a francia fordítás nyomán, Kairó, 1899). Már az 1920-as években ismertté vált a Cion bölcseinek jegyzőkönyve arab fordításban is. Ez az otromba és szemérmetlen hamisítvány Lewis szerint jelenleg kilenc különböző arab fordításban van forgalomban; a szám időközben nyilván gyarapodott. A Cion bölcseivel kapcsolatos irodalomban bizonyos szerepet játszik Nászir, nálunk ismertebb írásmódban Nasszer,[11] Egyiptom egykori elnökének fivére is, aki a „jegyzőkönyv” egyik fordításához előszót írt. Kimondja azt a tételt, ez még Hruscsov és Nászir, a nagy szovjet–egyiptomi barátkozás előtt volt, hogy a cionizmus, vagyis zsidók, és a bolsevizmus ugyanaz, a kettő ellen együtt kell harcolni. Később a bolsevizmusról már nem esett szó, de a cionizmusról talán a csúcstalálkozókon sem hallgattak.

A főmufti és az „Endlösung”

Mindez elég annak bizonyítására, vagy ha arra nem is, legalább szemléltetésére, hogy az európai antiszemitizmus az iszlám országokban körülbelül mint európai kulturális hatás jelentkezett, részben a keresztény eszmék és egyházi kapcsolatok csatornáin át. Csakhamar nyílt politikai érdekek hordozója lett az eszme. Két dolgot kell ezzel kapcsolatosan röviden említeni.

Az egyik, hogy a görög orthodox és a római katolikus egyház volt szinte az egyetlen intézmény, amelyre a Közel-Keleten az európai nagyhatalmak politikája támaszkodhatott. A görög orthodox egyház az orosz érdekeket képviselte; a nyugat-európai államok érdekeit pedig a római katolikus egyház.

A másik dolog, amit említeni kell, az, hogy a jeruzsálemi arabok vezetőjének különleges kapcsolata volt, éppen a közel-keleti politikai érdekei miatt, a hitleri Németországgal. Hitler eleinte sémi népet látott az arabokban is. Később az anthropológia tudósai felismerték, hogy az arabokon azért javított valamelyest az árja és cserkesz befolyás. De Németország 1940-ben még így is lemondott a Közel-Kelet java részéről a Szovjetunió javára.

A náci szimpátiáiról ismert mufti vagy főmufti szerepét ma már meglehetősen jól ismerjük. Ő is cserkesz fajú volt: kék szem, vörös szakáll; fogadhatjuk. Tudjuk a muftiról, hogy szerette volna elérni Hitlernél: Németország védje meg az arab érdekeket a Palesztinába egyre nagyobb számban betelepülő – éppen a náci üldözések elől menekülő – zsidókkal szemben. A két prominens antiszemita politikus csak addig jutott egymással, hogy a zsidókérdésben egy véleményen vannak. Hitler: a zsidók ellen igen, de azért az arabok mellett nem. Mégis, lehet, hogy a főmufti fellépése a zsidó bevándorlás ellen hozzájárult ahhoz, hogy Németország a zsidók emigrációjának hallgatólagos elfogadása vagy aktív elősegítése helyett keresni kezdte a lehetőségét más megoldásoknak is. Hogy végül milyen „végső” megoldás” (Endlösung) mellett döntöttek, tudjuk.

Alkalmazkodás: középkori követelmények

Az iszlám felől nézve, a következőt szeretném mondani az európai antiszemitizmus egyik tartalmi jegyéről. Középkori hagyományról van szó. A középkori szemlélet újkori megfogalmazását Európában Johann A. Eisenmengernek a XVII. század végén írt, XVIII. század elején megjelent két vaskos kötetből álló munkája adja: Entdecktes Judentum, „A fölfedezett (vagy: leleplezett) zsidóság” (1710). Eisenmenger tanult Talmudot, jól tudott héberül, és nem hamisított: valódi forrásokat használt. Célja nem az volt, hogy az antiszemita propaganda eredményeképpen elpusztítsa a zsidókat, hanem hogy megtérítse őket az igaz vallásra: hogy a zsidók kereszténnyé legyenek.[12]

Ezen a nyomon még mélyebbre is visszamehetünk az időben. Johannes Reuchlin, a XV–XVI. század fordulóján héber nyelvtanával és kabbalista tanulmányaival az európai hebraisztika megteremtője, végső céljának mind szellemi, mind közéleti tevékenységében ugyancsak a zsidók megtérítését tekintette.

Tisztán áll előttünk az ókori keresztény contra zsidó (és viszont) polémia érveinek hatása, helyenként még verbális továbbélése is. Az a követelmény, hogy a zsidók legyenek keresztények, az ókorban merült föl, ez a messiás körüli vita. Zsidóság és kereszténység között a szakításra dogmatikai és társadalmi téren azért került sor, mert a hagyományos zsidó messianizmus számára elfogadhatatlan volt a szektariánus zsidó (vagy ahogyan csakhamar nevezni kezdték: keresztény) válasz.

A messiás elfogadása, majd a kikeresztelkedés követelménye után a XIX. század elején a régi eszme új megfogalmazást nyert: a zsidók alkalmazkodjanak a keresztény államhoz. Mert hogy az állam keresztény, az nem vitás; polgári államról jóformán csak Tocqueville beszélt, Amerikáról ő is. Polgárilag elfogadjuk a zsidókat, ha keresztényekké lesznek, vagy ha legalább asszimilálódnak a keresztény államhoz. Ha nem: ellenségek, és úgy is kell bánni velük, mint ellenségekkel. Friedrich J. Stahl, aki a keresztény állam és a zsidók viszonyának elméletét kidolgozta (1847), konvertita volt. Alaptétele, hogy az állam morálisan magasabbrendű szervezet, azóta többféleképpen is testet öltött. De érezni a keresztény állammal kapcsolatos tétel erejét is.

Az ókori hitviták szemlélete él tovább azóta is; mondhatni, kétezer éve változatlan lényeggel, koronként változó formában. Már eleve sem feltétlenül éppen a vallási áttérés volt a végső követelmény, s egyre kevésbé az, hanem a társadalmi asszimiláció.[13] Elfogadjuk, hogy valaki zsidó származású, még azt is, hogy zsidó, csak alkalmazkodjék hozzánk. Mindenben. Legyen zsidó, de úgy, hogy ne legyen zsidó. Az asszimiláció mint modern követelmény, mint előfeltétele a zsidók polgári szabadságának a II–IV. század keresztény zsidóellenességében gyökerezik. Ez a helyes történeti távlat a mai viták megítéléséhez is. A „szellemi-lelki összeforradás” követelménye mögött a zsidóellenes polémia csaknem két évezrede áll.

A múltat be kell vallani

A másik szerző, akire szükségem van a jelen fejtegetésekhez, Christian Meier, a müncheni egyetem ókortörténész professzora (szül.: 1929), az ókori történelem világszerte ismert és elismert tudósa. Christian Meier személyét a magyar történészek is jól ismerik; egy időben ő volt az elnöke a Német Történészek Társaságának (Deutsche Historikergesellschaft), s ebben a minőségében járt, és előadást is tartott, Magyarországon. Munkái, többek között a Suhrkamp-sorozatban, értelmiségünk egy része, a demokrácia elmélete vagy a politikai elmélet története iránt érdeklődők szűkebb köre számára ismeretesek.

A könyvet, amelyről itt szó lesz, Vierzig Jahre nach Auschwitz. Deutsche Geschichtserinnerung heute, azaz Negyven évvel Auschwitz után. A német történeti emlékezet ma, Meier 1987-ben írta,[14] utóhangul az ún. történészvitához. Ez a heves sajtóvita (a „Historikerstreit”) 1986-ban folyt, főképp a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain.[15] A náci zsidóüldözések és a Holocaust kérdésében a „Historikerstreit” volt a legfontosabb történeti és politikai vita a revizionista álláspont körül Németország háború utáni történetében. Igazi jelentősége mégis abban áll, hogy fölvetette a német történelemtudat kérdését, mind a múlt ismerete, mind pedig a róla való gondolkodás szintjén; mi így mondanánk: „(…) a múltat be kell vallani.” A vitát Jürgen Habermas kezdte egy cikkével, melyben megtámadta Ernst Nolte professzort, a Heidegger-tanítvány újkori történészt, aki még 1980-ban a náci zsidóüldözés történeti revíziójának programjával lépett fel. A következő mintegy fél évben igen sok hírlapi vitacikk látott napvilágot, de értekezések is. Főként történészek tollából, talán mert a lap eleve a szakembereket kérte fel, de nyilván, én legalább azt hiszem, azért is mert a polgári felelősség egyik iskolája Németországban, a háború és benne a Holocaust után, éppen a komoly történeti kutatás lett. A vitában Christian Meier, akinek a tárgyhoz származása vagy kutatásainak tematikája szerint – ha szabad így mondani – nem volt semmi köze,[16] rendkívül jelentős szerepet játszott fellépéseivel. Christian Meier tétele az volt, hogy a német közgondolkodás nem emésztette meg a náci korszakot. Az 1933 és 1945 közötti 12 év itt van, közöttünk: a múlt és jelenünk között; elválaszt bennünket a saját történelmünktől. De nemcsak elválaszt: azáltal, hogy nem emésztettük meg, történelmünkkel mintegy ez a korszak köt össze bennünket. Egész történelmünkkel. Ha tehát nem tudjuk feldolgozni magunkban a náci korszak emlékét, történeti örökségét, akkor csak a náci korszakon keresztül tudunk viszonyulni a történelem egészéhez is; csak reflektálatlanul. Tovább él gondolkodásunkban, rejtve, de annál veszedelmesebben, a náci szemlélet.

Ki a felelős?

Meier fölteszi a szokásos kérdést: Ki a felelős a náci zsidóüldözésekért. A német nép? „Mi”, így általában? Mi is, akik túl fiatalok voltunk ahhoz, hogysem szerepünk lehetett volna, gyerekek,[17] vagy talán még nem is éltünk akkor? Vagy pedig a szüléink, nagyszüleink, egyetemlegesen? Még szűkebben: a német polgárság? Csak a fasiszták? Miközben a „nép” ártatlan maradt. Néhány bűnöző? Vagy éppen egyedül Hitler, egy személyben? Willy Brandt annak idején azt mondta: „Mir war es (ti. a második világháború vége, a kapituláció) keine Niederlage, und ich bin auch ein Deutscher.” A német fegyverletétel számomra nem volt vereség, pedig német vagyok én is.

A történelmi hagyomány megfogalmazása nem egyszerűen tudományos feladat, az állásfoglalás abban, mi a tradíció, politikai tett is. A múltat le kell zárni; de nem azért, hogy elfeledjük: hogy mint múlt maradhasson velünk továbbra is. Christian Meier tétele az, hogy a Holocaust történetét fel kell dolgozni, meg kell emészteni, integrálni kell a nemzet történelmébe. Nem lehet úgy tennünk, mintha semmi közünk nem volna hozzá, hiszen németek vagyunk, folytatói annak a kultúrának, és szűkebben, annak a politikai hagyománynak, amely a mi nemzedékünk kora előtt megcsinálta a Holocaustot. De nem lehet reflektálatlanul azonosítani sem magunkat vele, tehát, például azt mondani, hogy akkor nácik voltunk, ma liberális vagy keresztény, vagy szociális demokraták vagyunk, mert a korszellem akkor az volt, most pedig ez, s mindenkinek igazodnia kell a korhoz. A történelmi felelősség, a történelmi kontinuitás vállalása nem jelentheti egyszersmind a vállalását a nácizmus örökségének.

Tudtunk-e a lágerekről?

A történészvita számos egyéb kérdésre is kiterjedt. Rudolf Augstein, a Spiegel szerkesztője, például kiszámította, hogy a zsidók megsemmisítésében körülbelül, írd és mondd, egymillió német vett részt tevőlegesen: mint rendőr, katona vagy táborfelügyelő, mint vasutas, mint szervezési szakember, mint politikai vagy közigazgatási tisztviselő, stempliző hivatalnok, beszállító a fogolytáborokban, az ottani termékek felhasználója és így tovább. Egymillió ember köszönhette a kenyerét a lágereknek és krematóriumoknak. Szinte a társadalom egész szervezete, vertikálisan is, horizontálisan is. A lágerekről csak az nem tudott, aki nem akart tudni róluk. A német felelősség közös felelősség. Szembe kell nézni vele.

Történeti felelősség: Jézus kivégzése és egyebek

De a történeti felelősség más természetű, mint a kortársak személyes vagy büntetőjogi felelőssége. Magam a következőket szeretném mondani. Felelős-e, aki a háború után született, a zsidóüldözésekért? Németországban, Magyarországon; mindegy. S felelősek-e „a zsidók”, így általában, Jésu ben Joszéf egykori kivégzéséért? Mármint azok a zsidók, akik a középkori Európában éltek, akik ma élnek, akikre olykor még ma is ráolvassák Máté evangéliumának (25,27) szavait: „Vére rajtunk és fiainkon.”

Bár a kérdést rendszerint így szokták feltenni: éppen így nem lehet, nem szabad. Ha a felelősséggel szankció jár, büntetés, kitaszítás, megvetés: mindenki csak azért felel, amit maga tett. Ezékiel (18,4 stb.), még a Tóra egyértelmű álláspontjával (Ex. 34,5–6 stb.): a Tízparancsolattal szemben is, egyértelműen így foglalt állást. Nehéz időkben, a babiloni fogság első évtizedében, többször is.

A személyes érdekeltség a történelemben rövid idő alatt elhalványul, elhal: valóban egyéni érdekeltségünk, minél távolibb múltról van szó, annál több ember hasonlóan egyéni érdekeltségével közös. A harmadik-negyedik nemzedékben már nem tekinthetünk családi történelemként a múltra, túlságosan is szerteágazó a család ahhoz, hogy minden ágát figyelembe vegyük. Akiknek az örökségén osztozunk, s akikkel osztozunk is, egyre többen vannak, nemzedékről nemzedékre. A történelem mindig sokak közös történelme, s bizonyos régiségben már nem is nemzeti: az egész emberiségé. A klasszikus antikvitás bizonyosan nem egyetlen nemzet öröksége, nem egyedül a mai görögöké vagy olaszoké. Ugyanígy van a történelmi felelősséggel is.

Van történelmi felelősség; de ez közös, mindannyiunké. S vállalni azzal kell, hogy kimondjuk. A szimbólum, amelyre Christian Meier is hivatkozik, de mások is a „Historikerstreit” résztvevői közül: Brandt kancellár térdhajtása a varsói gettó emlékműve előtt (1970). Az egykori politikai emigráns, a nácizmus ellenfele nem vállalja a náci örökséget; de vállalja, az engesztelés gesztusával, a németségre háruló közös felelősséget akár a legrosszabb hagyományokért is.

A katasztrófa neve

Egyik elágazása volt a német történészvitának a zsidóüldözések elnevezésének kérdése. Mint tudják, ez Magyarországon is, ha nem is ennyire hangosan, de vita volt. A háború után zsidó körökben a vészkorszak elnevezés vált használatossá. Ez pontosan a héber soá, angolos izraeli átírással: Shoah, szó szerint: „katasztrófa”, magyarul még elfogadható fordítása. 1979 elején, amikor a „Holocaust” című amerikai film Németországban vetítésre került, Nyugat-Európában villámgyorsan elterjedt a Holocaust elnevezés. Nagyon sokan tiltakoztak ellene, zsidók és keresztények egyaránt, azzal érvelve, hogy a holokauszton vagy holokausztószisz szó a görög Biblia-fordításban mint szakkifejezés az áldozat egyik fajtáját jelöli, az egészen elégő áldozatot, héberül: minha ola, amely mint füst az égbe megy, szó szerint: „fölmenő áldozat”, s a zsidó mártírokat nem lehet így nevezni, elvégre nem az istennek bemutatott húsáldozatok voltak, hanem bűnös vérengzés áldozatai. Németországban sokan a Judenmord szót használják; ez mindjárt minősít is.

Magam úgy gondolom, nincs ok arra, hogy a Holocaust kifejezés ellen elvi – filozófiai vagy vallástörténeti kifogást emeljünk. Az amerikai elnevezés nem azt jelenti, hogy az elpusztítottak áldozatok Isten számára. A görög szó közönségesen: „teljes elégetés”, „maradék nélkül elégetett (áldozat)”. A krematóriumokban maradék nélkül elégetett tetemeket jelenti. A szent áldozat senkinek sem jutott az eszébe. Azt hiszem, amíg jobb elnevezésre nem találunk, a Shoah/soá mellett a Holocaust szót is használni lehet. A szavakról még annyit, hogy soá magyarul kissé nehézkes, az -á szóvég nem illeszkedik a magyar hangrendbe, az angol Shoah átírás „h” betűje a szóvégen néma; végül is: a soa nem jó, a soá nem írható le, a soáh téves. A vészkorszak véleményem szerint egy elmúlt kor félénk eufemizmusa volt. – Micsoda keserű fintora nyelvi kultúránknak, igényességünknek. Ez a pár nyelvi megjegyzés is szinte bornírtnak hat, még nekem magamnak is. Ami történt, nem a hangrendbe: semmilyen „rend”-be nem illeszthető be. Még a nyelv sem tud mit kezdeni a rettenetes emlékkel.

A Holocaust megszüntetése, visszamenőleg

Akik Németországban dacosan a Judenmord szót kezdték használni, eufemizmusnak érezték már a Holocaust elnevezést is. Szembeszegülni minden elkenéssel: megakadályozni a revíziót.

A történészvitának ugyancsak a revízió elleni tiltakozás az egyik vonulata. A másik a történelemmel való szembenézés; erről már beszéltem. Nézzük most a revíziót is. Christian Meier könyve, és még inkább a történészvita számos hozzászólása, behatóan tárgyalják az ilyen törekvéseket. Én csak egy-két mozzanatra fogok rámutatni. Nem tagadom, olyasmire, amivel találkozhatunk a hazai közéletben is.

A revíziós törekvéseknek meghatározott tematikája van. Közös bennük a felelősség kisebbítése, elutasítása vagy másra hárítása. A Holocaust megszüntetése, visszamenőleg.

Régóta folyik a Holocaust gyilkos pusztításainak kisebbítése vagy relativizálása. Nem hatmillió volt, csak ötmillió; nem is ötmillió, csak háromszázezer,[18] nem megölték őket, mert többségük megmaradt; nem áldozatok, ellenkezőleg, utóbb bekerültek a hatalomba. És így tovább.

Egy másik mozzanat, most még nem Magyarországról beszélek, hanem Németországról, a Holocaust, illetve a náci zsidó népirtás és a kommunizmus összekapcsolása. Hitler azért lépett föl a zsidók ellen, mert úgy akart védekezni a barbár keleti veszedelem ellen, hogy a zsidókat, akik a bolsevizmus mögött állnak, mint valami ötödik hadoszlop, hogy belülről bomlasszák a nemzetet, magasabb érdekből elpusztítja. Zsidók és kommunizmus vagy bolsevizmus ugyanaz. Ez a másik mozzanat a revízióban. A harmadik a nemzeti büszkeség. Elég volt lesunyt fejjel járnunk, emeljük fel a fejünket, legyünk büszkék, mi vagyunk az a nép, amelyik a háború után véghezvitte ezt, azt, amazt, nem fogadható el, hogy örökké a Holocaust miatt kelljen szégyenkeznünk, a bűnökért néhány náci a felelős, megtörtént, ami megtörtént, a nagyhatalmak megbüntették, akit akartak, nincs többé dolgunk a múlttal. De azért valami kis igazság mégiscsak volt ebben az egészben, hiszen a bolsevikok stb.

Magyarország: a fordított szereposztás

Ma nálunk is valamifajta történészvita folyik, „Historikerstreit”, fordított szereposztásban. A politikai élet bizonyos szereplői, történész-politikusok, kormánykörökhöz közeli értelmiségiek a német revizionisták kottáiból játszanak, miközben úgy tesznek, mintha ősbemutató volna, titkolják, hogy a melódia nem eredeti, külföldről koppintották. Fordított szereposztás. A revíziós eszmékkel éppen azok lépnek fel, akiknek kötelessége volna, mint teszi, mondjuk, a német politikai establishment, hogy ellene szegüljenek a nyilvánvalóan hamis állításoknak. Sőt, állami és politikai vezetőink egyenesen a tiltakozásokat próbálják elhallgattatni. Valósággal a közvélemény heccelése folyik, szavakkal és szimbólumokkal, szoktatás, kísérleti léggömbök, s valamit mindegyik kísérlet mozdít – visszafelé, a harmincas évekbe. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy Németországban a parlament (Bundestag) egyik legmagasabb tisztségviselője (Alfred Dregger alelnök) alig néhány évvel ezelőtt belebukott abba, hogy a Holocausttal kapcsolatban kissé nyeglén támadta a múlttal való szembenézést, mert visszaélnek vele s így alkalmatlanná teszik a nemzetet a jövőre.

S mi mindent tudnak mondani itthon is…

Maga a miniszterelnök mondja, hogy a náci Németországgal szövetséges hadseregünk katonái hősök voltak, mert a haza parancsát teljesítették. Ugyanennek a hadseregnek a volt – annak idején nem túl sikeres – elhárítófőnöke, hogy a keleti fronton nemes célokért harcoltak, mert a bolsevizmus ellen. Nácik és bolsevikok közül inkább a bolsevikok ellen, mindegy, hogy a nácikkal. A miniszterelnök, hogy a fasizmust csak a bolsevizmussal együtt lehet elítélni, s aki csak a fasizmusról beszél, annak az elítéléshez nincs joga.

A Holocaust, olvassuk, halljuk – ezt azért már nem kormányszinten – nem volt valami rendkívüli esemény. A zsidókat mindig is öldökölték, s Németországban legfeljebb a gáz alkalmazása, a technika volt újdonság. És egyébként nemcsak zsidókat pusztítottak: cigányokat,[19] elmebetegeket, szlávokat is, hadifoglyokat; nem lehet csak a zsidók elleni akcióról beszélni. A zsidóknak nincs több joguk a felháborodásra, mint másoknak. Volt népirtás, például Kambodzsában is, a Pol Pot-rezsim uralma. Volt, már korábban, az örmény genocídium. Minden emberi élet egyforma, egy ember megölése már annyi, mint a Holocaust, s a kommunizmus számláján ugyanannyi gyilkosság szerepel, a Holocaustban nem volt semmi különleges.

A vita, persze, nem is akörül folyik, hogy szabad-e egy embert is megölni; mert magától értetődően nem szabad. Nem akörül, hogy a Pol Pot-rezsim rokonszenvet érdemel-e, vagy nem; mert magától értetődően nem érdemel. A Holocaust egyszeriségét nem a mennyiség teszi, és nem az, hogy ez volt az egyetlen tömeges népirtás a történelemben; mert nem ez volt.

Közigazgatási népirtás volt

A Holocaust történelmi egyszerisége: a tudatos politikai koncepció egy egész nép kiirtására, és a modern államapparátus teljes mozgósítása a megvalósítás során.

Augstein megjegyzésére hivatkoztam már. Ezen a ponton kell saját magunkról beszélni. Nálunk a Holocaustot sokan a németek számlájára írják. A Gestapo, Eichmann. S velük szemben: Horthy. A felelősség a németeket illeti, s amit a magyar hatóságok tettek, például a csendőrség, csak kényszer hatása alatt. Ezen a ponton egészen személyes tanú lehetek; mint történész, természetesen. Hetek, hónapok, évek óta látom egy most már hamarosan megjelenendő levéltári segédlet számítógépes kéziratát, merthogy én szerkesztem. Magyar zsidó levéltári repertórium: katalógus a levéltárainkban zsidó vonatkozásúnak minősített anyagról. Hatoda, talán ötöde a tételeknek a Holocaust. A zsidótörvények előkészítése, meghozatala, végrehajtása. A deportálások. A lágerekből hazatértek. Üzemek, bankok, hivatalok sokaságából jegyzék a zsidónak minősülő alkalmazottakról, jegyzék az elbocsátásukról. Árjásítási jegyzőkönyvek. Hosszú jegyzékek az elkobzott festményekről, lefoglalt értéktárgyakról. Listák a gyűjtőhelyre beszállított személyekről. Az iratok nem ismeretlenek, már régóta dolgozik velük a történeti kutatás. A repertórium meta-információja: éppen a levéltárak. Minden, de minden, az utolsó cetli is magyarul van. Magyar hatóságok írták, magyar levéltárakba került. Minden a közigazgatási rutin szerint. Ennél többet nem is kell mondani a magyar felelősségről. Közigazgatási aktus volt a zsidó népirtás, nálunk is, még a német megszállás után is. Aki ezt tagadja: közönséges hazug.

Auschwitz és a Gulag

Folyik a rosszhiszemű játék a Holocaust emlékével nálunk is, mint a nyolcvanas években Németországban. Arra az erkölcsi és politikai tekintélyre számítva, amit a Holocaust elleni fellépés világszerte jelent, bizonyos politikai erők a kommunista rendszer kisebb-nagyobb vagy akár égbekiáltó bűneit mint Holocaust méretű és Holocaust jellegű bűntetteket próbálják beállítani.

A kommunistákról nem mulasztják el megjegyezni, hogy zsidók voltak. De vajon hallunk-e arról, hogy milyen nemzetiségű volt Szálasi? Hallunk-e arról, Horthy hogyan tudott magyarul? S hallunk-e arról, mi haszna volt a zsidóknak mint zsidóknak a kommunizmusból? A zsidó származás emlegetése, amikor kommunistákról van szó, jellegzetes módon követi a „Historikerstreit”-ből ismert mintát. Egész egyszerűen visszaélés a Holocaust emlékével.

Olcsó leszek: anekdotát mondok el. Mentségem, hogy igaz. Épp egy évvel ezelőtt, 1991 késő őszén, egy zártkörű nemzetközi konferencián, amelyet nem egészen a kormány kedve ellenére szerveztek, a kormány jól őrzött vendégházában, s amelynek a tárgya az volt, hogy zsidók a magyar történelemben: a konferencián a fényes fogadások egyikét történetesen a külügyminiszter adta.

Pohárköszöntő beszédében magyarul is, angolul is a következő megjegyzést tette. A kormány és a kormánykoalíció vezető pártja roppant fontosnak tartja, hogy tudják külföldön: ők elítélik az antiszemitizmust, fontosnak tartják, hogy zsidó honfitársaink jól érezzék magukat Magyarországon, hogy szoros kapcsolataink legyenek Izraellel. Pedig, és szempillája sem rebbent, pedig mindenki tudja, hogy a kommunista vezetők között nálunk túlságosan sok volt a zsidó, és még több zsidó működött a titkosrendőrségben, amely kegyetlenségeket követett el. Megvallom, a vezető kormány- és pártférfiú szavait igen helyénvalónak találtam. Quod erat demonstrandum – mondtam magamban.

A fasizmus-kommunizmus témát már alaposan megtárgyalták Németországban, minden történeti vonatkozásában. Bizonyított, hogy a hitleri koncentrációs táboroknak nincs köze a sztálini politikához, bizonyított, hogy a kettő között nem áll fenn okszerű kapcsolat. Hitler nem azért döntött a „végleges megoldás” mellett, mert félt az „ázsiai” leszámolástól. Ezért amikor a magyar miniszterelnök sajnálatos módon a védelmébe veszi egy szélsőséges szervezet fasizmussal rokonszenvező vezetőjét; amikor maga olyasmit állít, hogy csak az ítélheti el a fasizmust, aki egyszerre ítéli el mind ezt, mind bolsevizmust, pontosan ugyanazt az érvet használja, amely érvet a „Historikerstreit” során német történészek, s máskülönben politikusok is, elítéltek.

Sem a Holocaust, sem a Gulag nem ad felhatalmazást ahhoz, hogy valaki, sérelmei megtorlására vagy politikai céljai érdekében ellenfelei ellen pogromot hirdessen. A fasizmust és a kommunizmust, Auschwitzot és a Gulagot nem egybekapcsolni vagy egymás mellé állítani kell, hanem elutasítva mind a kettőt, történésznek és politikusnak egyaránt éppen a kettő közötti különbségekről kell beszélnie.

Elítéljük vagy védjük a fasizmust?

Ezen a ponton szigorúan tárgyi okokból egy érdemi, bár nem kizárólag történeti megjegyzést kell tennem. Ebben a vitában voltaképpen nem Cs., a volt színpadi szerző a veszélyes, hiába védte sokáig a miniszterelnök: ő tényleg régóta nyíltan antiszemita; s akiknek ma a világban befolyása van a politikára, azok tudják, mi a teendő a náci eszméket hangoztató politikusokkal. A veszélyes inkább Cs., a volt költő, aki még csak nem is tudja, ezért is oly sértődött, hogy amit szíve ártatlanságában és nyilván szíve legmélyéről mondott, nem jámbor elmélkedés, nem a nemzet féltése: antiszemitizmus a javából. Nem is kell megértenünk az indítékait. És A., a volt liberális történész - ó-liberális, de azért korántsem Eötvös József-vágású, történész, de azért eredeti tudományos teljesítményt felmutatni nem tudó -, aki most igen magas közhatalmi tisztségében védelmébe vesz egy leplezetlenül fasiszta elszólást, F. szavait, csak mert az illető személyt, aki nyilvánvalóan minden józan ítélőképesség vagy önkontroll nélkül beszél, szükségesnek hiszi a maga számára a hatalmi taktikázgatásban, támogatásul, hogy a politikai talaj ki ne csússzon a lába alól: védelmébe veszi a fasiszta elszólást, egy olyan érvvel, amelyet neonáci történészek használtak a „Historikerstreit”-ben, vagy azért, mert nem tudja, mi áll a keresztlevelében ennek az érvnek, vagy mert tudja talán, de úgy véli, a hatalmat megéri még ez a kockázat is. Szégyen mindannyiunknak, szégyen, szégyen.

Marxista érv

Arról, hogy elég volt-e a nemzeti önmarcangolásból, vessünk véget a vájkálásnak saját sebeinkben: hogy a nemzet büszkén járjon-e, fölemelt fejjel, mint – bocsánat a marxista példámért – Engelsnél a majom, mely éppen lejött a fáról, avagy lehajtva a fejét, önvizsgálatba mélyedve, miként a Biblia prófétái és nyomukban erdélyi prédikátorok hirdették: most külön nem beszélek, erről a közeljövőben talán írni kell, szigorúan bibliatörténeti tanulmányt, persze.

A „Historikerstreit” vitájában elhangzott már a Trianonérv is. Ez is a történelemrevízió érve. Azért volt nácizmus és zsidó népirtás, mert Trianon tönkretette a német nemzetet, megalázta öntudatában. Trianon felelőssége régi érv, még a háború előttről való. A mai hivatalos magyar politika is lépten-nyomon emlegeti a trianoni probléma megoldatlanságát. A második világháborús magyar szerepvállalás trianoni determináltságát. Mintha a rossz béke felmentést adna a rossz politikai döntések felelőssége alól. Mintha a revízió megoldás lehetne Trianonra.

Modernizáció. A „Historikerstreit” érintette ezt a tárgyat is. A modernizáció a német revizionista felfogásban egyértelműen azonos a kárpótlással. Kárpótlás, abban az értelemben, hogy azoknak, akik sérelmet szenvedtek, ti. a háború utáni zsidó leszámolásban vagy az átrendezés során, helyre kell állítani a jogait, mert addig nincs továbblépés. A kárpótlás – restauráció – mint modernizáció. Kárpótlás, restauráció útján.

Még egy mozzanat a történészvitában: a konzervatív eszmék. Történelmi vonatkozásukban, mert hiszen a történészvita a történelemről szólt. A történelem vonatkozásában a konzervativizmus annyi, mint történelmi kánon, amelyet központilag, az állam tekintélyével hoznak létre, és ugyanilyen eszközökkel alkalmazzák az oktatásban és a társadalmi életben egyaránt. Az újnáci programnak a része az, hogy a történelmet a társadalomnevelés eszközévé kell változtatni, és központi ellenőrzést kell gyakorolni fölötte. Ez ellen léptek föl a történészvita történész tudósai, akik úgy tartják, hogy a történelmet, a Holocaust vonatkozásában biztosan, a lelkiismeretre és felelősségérzetre kell bízni.

Ki írja a történelmet?



Christian Meier kérdezi ezt. Vagy tőle kérdezték? Fölmerült, sokakban Németországban, a múlt feldolgozása („Vergangenheitsbewaeltigung”) során. A politikában, meglehet, a győztesé a szó. Az igazságokat kutató történetírásban nem éppen ez a helyzet. A nagytörténelem sokszor éppen a vesztes fél műve. Thukydidész lehet a példa. A majdani vesztes fél oldalán állt a peloponnészoszi háborúban, vesztes hadvezér volt az egyik elvesztett ütközetben, száműzték Athénből, felelősségre vonták. Igazi történelmet írt: a tárgyilagos elbeszélésben, az események kritikai mérlegelésében máig példás történelmet. Lehet, hogy a vesztesnek élesebb a pillantása? Szembe kell néznie saját korábbi eszményeivel, a reményekkel, a célokkal. Tudja, mire vezettek az illúziók. Kritikusnak kell lennie, mert a történelem gyakorolt kritikát korábban jónak vélt elképzelései fölött.

Mi aktuális?


Látjuk: a mai Magyarországon kevés aktuálisabb politikai vagy közéleti vita van, mint ami az antiszemitizmus körül a nyugat-európai társadalmakban folyik.

A német büntető törvénykönyv 194. paragrafusa bűncselekménynek minősíti a náci bűntettek kisebbítését („Auschwitzlüge”). Véleményem szerint hasonló törvényre szükség volna minden olyan országban, amelyet a Holocaust érintett. Nálunk is.

Beszélj róla


Még fontosabb azonban a felelős szembenézés a történelemmel. Nem szabad engedni, hogy Auschwitz feledésbe merüljön. Történelem csak akkor van, ha tudunk róla, ha beszélünk róla. A zsidó vallás egyik alapszövege, ha nem az alapszöveg, a Semá Jiszráél, amely úgy teremt közösséget, hogy egész Izraelhez szól, azt mondja, a Jahvét meghatározó szavakról, hogy sinnantam lebaneka we-dibbarta bam, mondd el őket újra meg újra a gyermekeidnek, és beszélj róluk (Deut. 6,7). Ennél fontosabbat nem mondhatunk a Holocaustról – s egyáltalán, a történelemről sem. Elmondani és beszélni róla.

Hogy lehetséges-e a költészet Auschwitz után: én nem tudom. Talán nem; de mégis van, örömünkre. Talán mégis lehetséges. Történetírásnak azonban, ebben biztos vagyok, éppen Auschwitz után lennie kell.

Nem kétséges, a trauma lassan oldódni fog. De nehogy a feledés váltsa fel. A zsidó társadalomban az emléknek, mely talán, mint más nagy tragédiák emléke, át fog menni a ritualizálódás folyamatain: a Holocaust emlékének kohézióteremtő ereje van. De csak ha beszélünk róla. A nem zsidó társadalom, s talán az egész európai kulturális közösség, benne a zsidó világ is, ha emlékezik rá, és beszél róla, a Holocaustban mint esettanulmányban felismerheti, hol keletkezett zavar társadalmaink fejlődésében. Külön vizsgálandó a keresztény felelősség, az ókortól napjainkig, s külön az állam felelőssége. Vizsgálandó, újra meg újra, minden döntési helyzetben, mert a Holocaust egyszeri esemény volt – de nem véletlen.

Azt kell mondanom, még ha netán nem tekinthető abszolút érvényű igazságnak is, és esetleg nem lesz rokonszenves mindenki számára, hogy ebben a vitában voltaképpen már nem is pusztán a Holocaust vagy a zsidóság helyzete a tét. A Holocaust emlékezete éppen azzal kapott napjainkban pozitív történelmi szerepet, bármennyire viszolygunk is attól, hogy a szörnyűségeket felidéző elnevezés mellett a pozitív jelzőt használjuk, igenis pozitív szerepet, mert mércéjévé vált az emberséges gondolkodásnak. Megint Németország: a Szövetségi Köztársaságot részben épp az
hozta más helyzetbe, mint amiben a másik német állam, az NDK volt, hogy szembenézett a német örökséggel, vállalta az ezzel járó terheket, a kollektív és személyes jóvátételt, az Auschwitz-pert. Levonta, amennyire egy állam teheti, a Holocaustból a tanulságokat. A történészvitában pedig megszólalt a legjobb Németország: a lelkiismeret.

Ma Európában mindenütt a Holocaust a királyvize a nemzeti önismeretnek és a kritikai reflexiónak. Ez volt a „Historikerstreit” legfontosabb tanulsága – s részben eredménye is. Auschwitznak, s ezzel nem a megértés beszél belőlem, mint történész mondom: Auschwitznak, ahogyan Christian Meier fogalmaz, áldozata volt a fogoly is, a kápó is, az őr is. A fogoly és az őr szerepét nem szabad összemosni. Nem szabad összemosni a következményeit sem ennek a két különböző státusnak. De arra van szükség, hogy egy olyan történeti kép alakuljon ki bennünk, és éppen a Holocaust után, az antiszemitizmusról, amely kép magának a helyzetnek vonja le a tanulságait.

Röviden: a szabadságról


Most már csak egy dologról, röviden. A szabadságról. Arról, hogy a szabadság nem osztható. Csak egy szabadság van: mindenkié. Bármely csoportnak korlátozzuk a szabadságát, valamennyiünké csorbát szenved. Mindenkinek saját érdeke, hogy védje másnak, éppen másnak a szabadságát, védje akár az állammal szemben is: az ő joga és szabadsága is csak annyi, amennyit más meg tud tartani magának. Auschwitzba zsidókat vittek a tehervagonok. De tudjuk: ezekbe a vagonokba volt bezárva Európa szabadsága is. A gázkamrák kéményében füstté vált az a szép illúzió, hogy az állam megvédelmezi a polgárait. Hogy az állam milyen, jó-e vagy rossz, esetenként dől el; s ha rossz, föl kell lépni: mindenkinek föl kell lépnie ellene. Az állam nem tehet meg bármit a polgáraival, nem úr a szabadság felett, legitimációja csak arra van, hogy érvényesülni engedje s védje a személy vagy a csoportok szabadságát. Nem abszolút hatalom: a személy jogai erősebbek. S erősebb a nemzetközi közösség joga is, hogy ellenőrizze a belső szabadságot, akár keresztülnyúlva az állami szuverenitáson. A szabadság nem osztható. A KZ foglya az egész emberiség volt. Így kell visszagondolnunk Auschwitzra mindannyiunknak.

Az Alkotmány mint haza


Egy német történész-filozófus, Josef Isensee írta a „Historikerstreit” tárgykörében egyik cikkének címéül azt, hogy az Alkotmány mint haza („Die Verfassung als Vaterland”). Az alkotmány mint haza. Ebben a szellemben én azt szeretném mondani, hogy szemben a konzervatív történelemideállal, számunkra az identitás csak a kritikusan nézett történelem lehet: a történeti kritika.

Jegyzetek


[1] Előadás 1992. november 29-én az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanári Klubjában, a „Disputa az antiszemitizmusról” címmel rendezett vitaülésen. A hangfelvétel alapján megszerkesztett és több helyütt bővített szöveg. Az élő előadás nyelvezetén az írott változatban sem akartam változtatni; értekezésben több mindent nyilván sokkal körülményesebben bizonyítanék, s olykor talán árnyaltabban fogalmaznék is, de azért semmit sem mondtam vagy írok meggondolatlanul. Vitának állok elébe.

[2] (Budapest: Gondolat, 1981)

[3] . Bemard Lewis, The Jews of Islam (Princeton, NJ: Princeton University Press, 1985)

[4] Semites and Antisemites (1986)

[5] „Treibt sie ins Meer!” Die Geschichte des Antisemitismus (Ullstein Buch Nr. 34595) (Frankfurt & Berlin: Ullstein, 1987)

[6]   Fontos hely, többek között, a 2. szúra, 40 skk.: hosszú, szaggatott történet és prédikáció; de a Korán sok más részlete is.

[7] A Korán a vallási tolerancia elvét is megfogalmazza; lásd 2. szúra, 257: „A hitben nincs kényszer.” Bővebben is ír mind az elvről, mind pedig a gyakorlatról Goldziher Ignác, Előadások az iszlámról (Budapest: MTA, 1912), 37 skk. old.

[8] Furcsa helyzet Rasíd Rida (meghalt: 1935) az iszlám modern megújításában olyasfajta szerepet játszott, mint mondjuk – érthető példákra szeretnék utalni – John H. Newman bíboros a XIX. századi kereszténységben. A későbbi „Muzulmán Testvérek” úgy hivatkoznak rá, s egyébként legfeljebb csak ugyanannyi joggal, mint a nácik Nietzschére. Nem kétséges, hogy ízig-vérig muszlim gondolkodó volt, modern szemléletű, a politikai antiszemitizmus harcos ellenfele.

[9] Alkalmasint ugyancsak álnév: „Párizs barátja”.

[10] Rohling a münsteri egyetem (r. k.) teológia-professzora volt, papi személy. Első antiszemita támadó iratát zsoltárkommentárjainak előszavába foglalta. Könyve 1871-ben jelent meg először, később néhány átdolgozott kiadása is készült. Mint a XVIII. században Eisenmenger, akiről még lesz szó, a Der Talmudjude a köztes lelőhelye a napjainkban forgalomban lévő legtöbb antiszemita érvnek.

[11] Igen, Gamal Abdel Nasszer, aki annak idején, anno 1967, meghirdette a hatásos jelszót: „Szorítsuk a zsidókat a Földközi-tengerbe.” Hatásos; de a hatékonysága ismeretes.

[12] Eisenmenger könyvének hamar visszhangja támadt magyar közegben; a kis Erdélyben, ahol is Hermányi Dienes József az „öreg” vitairat nyomán egy hasonló könyvet kezdett írni magyarul. Munkája kéziratos másolatokban maradt fenn, csonkán. Egy diákunk évek óta foglalkozik a kézirattal. Akár ki is lehetne adni, ha… Leválasztva a felhívásokat a zsidók kikeresztelkedésére és a rabbik sűrű szidalmazását, legyen ez Eisenmenger felkészültségének dicséretére mondva: igen tájékozott talmudi történet-, példázat- és anekdotagyűjteményt kapnánk, ebben a tekintetben egészen a Nagyenyedi Demokritus modorában.

[13] Minderről részletesen ír Jacob Katz két könyvében, amelyek az újkori zsidó történetírásban valóságos fordulatot hoztak: Exclusiveness and Tolerance. Studies in Jewish-Gentile Relations in Medieval and Modern Times (London: Oxford University Press, 1961; második kiadás, New York: Behrman House. é. n. [1983]) (francia ford. is); illetve: From Prejudice to Destruction. Anti-Semitism, 1700–1933 (Cambridge, MA: Harvard University Press, 1980) (német ford. is). Katz munkái és az antiszemitizmus történetének ismert feldolgozásai között az a különbség, s ez a különbség igen lényeges, hogy utóbbiak, még Léon Poliakov is, az antiszemitizmus szempontjából nézik a történelmet, ellenben Katz – s ezt nem bon mot-nak szánom – az általános történeti problematika felől nézi a történelmet.

[14] (München: Deutscher Kunstverlag, 1987; második, bővített kiadás, uo.: C. H. Beck, 1990)

[15]   Java része kötetben is: „Historikerstreit.” Die Dokumentation der Kontroverse um die Einzigartigkeit der nazionalsozialistischen Judenvernichtung (Serie Piper,  816) (München & Zürich: Piper, 1987).

[16] Vagy talán mégis? Gyermekkorában Stettinben (Szczecin) élt. Nyilván kitelepített volt. Elég ok arra, hogy érzékenység ébredjen benne – a deportáltak iránt.

[17] Szólássá vált Helmut Kohl híres érve (1985, Bittburg, ahol Kohl és Reagan amerikai elnök állami aktusként megkoszorúztak egy katonai temetőt): „Gnade des spaeten Geburts”, a későbbi születés kegyelmi állapota, mely felmentést ad a felelősség alól. Meier s a német közvélemény erről: nem ad. Mert ez más jellegű felelősség.

[18]   A számokkal való zsonglőrködés nálunk is folyik. A gázkamrák bejáratánál, német precizitás ide vagy oda, már nem folyt népszámlálás. Valószerű adatokat csak közvetett bizonyítékok alapján lehet rekonstruálni. Pernyeszagú történeti demográfia. A szakmai tévedésekre van mentség elegendő, bár azért korrigálni kell őket. Ámde feltűnő volt már annak idején az a közöny, amelyet a magyar háborús veszteség zsidó rovatának tételei iránt Für Lajos tanúsított („Mennyi a sok sírkereszt? Adatok a magyar apokalipszishez”, 1984, s újra közölve a szerző tanulmánykötetében is: Hol vannak a katonák? Történelmi esszék, Haza és Haladás Sorozat, Debrecen: Csokonai Kiadó, 1988). Nehéz eldönteni, mit kifogásoljunk inkább, a statisztikai vizsgálódásra vállalkozó történész felkészületlenségét az effajta kutatásokra, anyagismeretben, módszertanban, olvasottságban, vagy a talán már készülődő népnemzeti politikus szenvtelen közömbösségét A komoly statisztikai vizsgálatok, újabban Varga László vagy Stark Tamás tanulmányai, szintén nem jutottak számszerű bizonyosságra, végső számadataik, valószínű becslések, valamelyest különböznek egymástól, de ők a szakember felkészültségével és módszerességével dolgoztak.

[19] . Kényes tárgy: a cigány Holocaust. Gyakran még izraeli történészek is vitatják, lehet-e erről beszélni. Közép- és Kelet-Európában nincs kétely.

• Melléklet