Ethan A. Nadelmann

Nyomtatóbarát változat

Erősödik a legalizációpárt

Soha azelőtt nem támogatta még ennyi amerikai a marihuána dekriminalizációját, sőt, legalizációját, mint napjainkban. Hetvenkét százalék mondja azt, hogy a marihuána puszta birtoklóit nem börtönnel, hanem pénzbüntetéssel kellene sújtani: ez a „dekriminalizáció” általánosan elfogadott meghatározása. Még több amerikai támogatja a gyógyászati marihuána legalizációját. A szélesebb értelemben vett legalizáció támogatói bázisa 25 és 42 százalék között van, attól függően, hogy miként tesszük fel a kérdést. A Zogby-féle közvélemény-kutatás eredményei szerint minden öt amerikaiból kettő ért egyet azzal az állítással, hogy a „kormánynak többé-kevésbé ugyanazon a módon kell kezelnie a marihuánát, mint az alkoholt: szabályozza, ellenőrizze és adóztassa meg, csupán a gyermekek számára tegye azt illegálissá”.

Majdnem 100 millió amerikai – köztük a 18 és 50 év közötti népesség közel fele – legalább egyszer kipróbálta már a marihuánát. A katonai és rendőrségi toborzótiszteknek gyakran nincs más választásuk, mint figyelmen kívül hagyni az álláskeresők korábbi marihuánafogyasztását. A közvélemény ugyanígy érez az elnökjelöltekkel és egyéb politikai pozíciókra pályázókkal kapcsolatban. Al Gore, Bill Bradley és John Kerry egyaránt szívott marihuánát a múltban. Csakúgy, mint Bill Clinton, aki bár mentegetőzve, de bevallotta fiatalkori fogyasztását,[1] George W. Bush pedig soha nem is tagadná azt. Ezenkívül számos egyéb politikai, üzleti, vallási, értelmiségi és egyéb vezető személyiség vallotta magát bűnösnek a marihuánaszívás bűnében.

A marihuánatilalom megszüntetésével kapcsolatos vita ott izzik a napi politika fő áramának felszíne alatt, áttörve ideológiai meggyőződést és párthűséget. A marihuána többé nem a hatvanas évek lázadásának vagy a hetvenes évek engedékenységének szimbóluma, és hogy nem csak liberálisok és libertariánusok szerint kellene legalizálni, azt az ifjabb William F. Buckley példája jobban demonstrálja, mint bármi más.[2] Az ország vezető drogpolitikai reformszervezetének igazgatójaként számtalan beszélgetést folytattam rendőrökkel és ügyészekkel, bírókkal és politikusokkal, illetve több száz más olyan személlyel, akik hallgatólagosan elismerték, hogy a marihuána kriminalizációja költséges, őrült és romboló jelenség. Amire ma a leginkább szükség van, az egy elvhű konzervatív vezetés. Buckley mutatta az utat, Új-Mexikó kormányzója, Garry Johnson pedig bátran felszólalt hivatali évei alatt. De mi a helyzet a többiekkel?

Szisztematikus túlreagálás

A marihuána tilalma egyedi jelenség az amerikai büntetőjogban. Egyetlen más törvényt sem hajtanak végre ilyen széles körben és ilyen szigorúan, ugyanakkor egyetlen más törvényt sem tart szükségtelennek a népesség ilyen nagy hányada.

A rendőrség évente 700 ezer embert vesz őrizetbe marihuánával kapcsolatos bűncselekmények miatt. Ez majdnem azonos azoknak a számával, akiket kokain, heroin, metamfetamin, ecstasy és az összes többi illegális drog miatt összesen állítanak elő évente. Durván 600 ezer esetben, azaz a marihuánával kapcsolatos letartóztatások 87%-ánál nincs többről szó, mint csekély mennyiség puszta birtoklásáról. Amerikaiak millióit soha nem veszik őrizetbe vagy ítélik el más bűncselekmény miatt, kivéve ezt. A marihuánatörvények végrehajtása a becslések szerint 10-15 milliárd dolláros közvetlen kiadást jelent minden évben.

A büntetési tételek országszerte váltakoznak, a mérsékelt pénzbüntetéstől a pár napos fogházi, illetve a sokéves börtönbüntetésig terjednek. Az ügyészek gyakran azt állítják, hogy senki sem megy börtönbe puszta birtoklásért – ugyanakkor tíz- vagy talán százezreket csuknak le évente azok közül, akiknél a próbára bocsátásuk vagy a felfüggesztett börtönbüntetés időtartama alatt a marihuánateszt pozitív eredményt mutat, esetleg egy jointot találnak náluk. Alabama állam jelenleg 15 évtől életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéli azokat az embereket, akiket harmadszorra kapnak rajta a marihuána birtoklásán. Bár pontos becslés nem létezik, csak ma este valószínűleg 100 ezer amerikai tartózkodik rács mögött egyik vagy másik, marihuánával kapcsolatos bűncselekmény miatt. És még azok számára is, akik nem veszítik el a szabadságukat, az egyszerű őrizetbe vétel is traumatikus és költséges élmény lehet. A szülő marihuánafogyasztása okot szolgáltathat a hatóságoknak arra, hogy elválasszák tőle és állami gondozásba vegyék a gyermekét. A külföldön született amerikai állampolgárokat deportálhatják a marihuánával kapcsolatos bűncselekmények miatt, attól függetlenül, hogy hány éve élnek az országban, vagy hogy a gyermekeik amerikai állampolgárok-e, illetve hogy hány évig álltak törvényes munkaviszonyban munkáltatójukkal. Az államok több mint fele visszavonja vagy felfüggeszti a marihuána fogyasztásán rajtakapott emberek jogosítványát, attól függetlenül, hogy az őrizetbe vétel időpontjában éppen vezettek-e autót vagy sem. A szövetségi Felsőoktatási Törvény (Higher Education Act) megtiltja a hitelek folyósítását azon diákok számára, akik bármilyen droggal kapcsolatos bűncselekményt követtek el; az egyéb bűncselekmények elkövetői ellenben hitelképesek maradnak.

Ez egyértelműen túlreagálás a kormány részéről. Egyetlen drog sem tökéletesen biztonságos, és minden pszichoaktív anyagot lehet problémásan használni. A szövetségi kormány dollármilliárdokat költött azokra a reklámokra és drogellenes programokra, amelyek a marihuána veszélyeiről prédikálnak – miszerint ez egy kapudrog, függőséget alakít ki, sokkal potensebb, mint korábban volt, ezenkívül különféle pszichikai és szociális rendellenességekért felelős, beleértve a nemzetközi terrorizmust is. A kormánynak azonban még meg kellene cáfolnia a Kábítószer-ellenes Ügynökség (DEA) saját jogtanácsosának, Francis Young bírónak azon 1988-as jelentését, amelyben a bizonyítékok hosszas felsorolása után arra a következtetésre jutott, hogy „a marihuána természetes formájában az ember által ismert legbiztonságosabb gyógyszerek egyike”.

Valóban kapudrog a marihuána? Igen, amennyiben a legtöbb más illegális drogot kipróbáló amerikai először a marihuánát próbálja ki. Ugyanakkor mégsem, mivel a legtöbb amerikai, aki fogyasztott már marihuánát, nem próbál ki más illegális drogokat, kevesen kerülnek bajba velük kapcsolatban, és a legtöbben még csak nem is válnak rendszeres vagy problémás marihuánafogyasztóvá. Azt mondják, a heroinfüggőség csökkentése a marihuánaprevenció segítségével ahhoz hasonlít, mintha a motorkerékpár-baleseteket szeretnék csökkenteni a kerékpározás visszaszorításával. Nincs bizonyíték arra, hogy kevesebb drogabúzus lenne az Egyesült Államokban, ha nem létezne marihuána: valószínűleg egy veszélyesebb drog helyettesítette volna.

Valóban sokkal potensebb napjaink marihuánája? Természetesen a jó minőségű marihuána nagyobb választékban férhető hozzá ma, mint 30 évvel ezelőtt. De azok, akik az 1970-es vagy 1980-as években szívtak marihuánát, emlékeznek még arra, hogy akkor is szívtak legalább olyan erős füvet, mint ami napjainkban elérhető. Sőt mit több, a magas potenciájú fű fogyasztójának csupán néhány slukkot kell szívnia ahhoz, hogy ugyanazt a kívánt hatást elérje, így kevesebb kárt tesz a tüdejében.

Valóban függőséget okoz a marihuána? Igen, okozhat, ha egyesek mértéktelenül élnek vele, és oly módon használják, ami káros hatással van önmagukra és a környezetükre is, ezenkívül nehézzé teszi a leállást. A marihuána ugyanakkor a legkevésbé addiktív és káros az összes széles körben használt pszichoaktív drog közül, beleértve ma legálisnak számító drogokat is. A legtöbb marihuánát szívó ember sosem válik függővé. Az elvonási tünetek meglehetősen enyhék a többi drog hasonló tüneteihez képest. Soha senki nem halt még meg marihuána-túladagolás következtében, ami a legtöbb más drogról nem mondható el. A marihuánát nem hozzák összefüggésbe erőszakos viselkedéssel, és csupán minimális összefüggést mutattak ki a gondatlan szexuális magatartás és a marihuánafogyasztás között. Még a rendszeres marihuánaszívók is csupán a töredékét lélegzik be annak a füstnek, amit a dohányosok. A kizárólag marihuánát szívók körében ritka a tüdőrák.

A kormány legújabb állítása szerint a marihuánaabúzus miatt sokkal több ember kényszerül kezelésre, mint az összes többi drog miatt együttvéve. Ez nem lehet túl meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy amerikaiak tízmilliói szívnak marihuánát, míg csupán pár millióan használnak egyéb illegális drogokat. Mindamellett ez az érv elég álságos. A marihuána miatt kezelésre jelentkező embereknek csupán kis része függő. Minden öt marihuána miatt kezelésre jelentkező ember közül csupán egy teszi ezt szabad akaratából. Legalább a felüket az igazságszolgáltatási rendszer küldi a kezelőintézetekhez. Azért jelentkeznek a kezelésre, mivel elkapták őket egy jointtal, lebuktak egy drogteszten az iskolában (jellemzően akkor, amikor már nem álltak a szer hatása alatt, csupán napokkal azelőtti fogyasztást mutatott ki a teszt), vagy mert a jogalkalmazó hatóságok fogták el őket, és a „terápiás” program szükséges ahhoz, hogy megmeneküljenek a kiutasítástól, elbocsátástól vagy bebörtönzéstől. Számos hagyományos drogkezelési program szégyentelenül részt vesz ebben a játékban, mivel az biztosítja számukra az elfogott kliensek profitábilis áramlását.

Sokan azok közül, akik a „bábáskodó államot” bírálják, amiért az előírja a felnőttek számára, hogy mit árulhatnak és mit nem, kivételt tesznek, ha a marihuánára kerül szó – a „gyermekek védelmében”. Ez egy rossz vicc, ahogyan minden tinédzser igazolhatja. A marihuána felnőtt emberek számára való kriminalizációja egyetlen fiatalt sem akadályozott meg abban, hogy jobban hozzáférhessenek a marihuánához, mint bárki más. Még ha a marihuána népszerűsége alábbhagyott is az 1970-es évek óta, egy statisztika állandó maradt: a középiskolások 80 százaléka szerint a fű könnyen hozzáférhető. A kormány túlzásai és bizalmatlansága ugyanakkor könnyen visszafelé sülhetnek el. Minden olyan tinédzserre, aki a marihuánától azért tartózkodik, mert az tiltott (a felnőttek számára), jut egy olyan, akit a marihuána „tiltott gyümölcs” státusa visz kísértésbe. Sokan úgy reagálnak a marihuánával kapcsolatos hazugságokra, hogy semmibe veszik a veszélyesebb drogokkal kapcsolatos figyelmeztetéseket is. Ennyit arról, hogy a felnőttek kriminalizációja megvédené a gyerekeket.

A gyógyászati dimenzió

A gyógyászati marihuánával kapcsolatos vita természetesen tovább színezi a marihuánatilalommal kapcsolatos szélesebb vitát. A marihuána gyógyászati hatékonyságát többé nem vitatják komolyan. Gyógyászati használata több ezer évre vezethető vissza. A marihuána fő hatóanyagát, a THC-t tartalmazó gyógyszerek törvényesen kaphatók az Egyesült Államokban, számuk egyre emelkedik. Egyesek számára a tabletta is megfelelő, mások tea vagy péksütemény formájában fogyasztják el. A legtöbb ember szerint a szívás ennek a szokatlan gyógyszernek a leghatékonyabb fogyasztási módja, de új, füstmentes fogyasztási módok is terjedőben vannak, mint például a vaporizátorok.

A szövetségi törvény még mindig tiltja a gyógyászati marihuánát. Ugyanakkor minden államban támogatást nyertek azok a népszavazási kezdeményezések, amelyek a gyógyászati marihuána legalizálásáról szóltak, gyakran nagy többségi támogatással – Kaliforniában, Washingtonban, Oregonban, Alaszkában, Coloradóban, Nevadában, Maine-ben és Washington D.C.-ben. Vermont, Hawaii és Maryland követte a példájukat, számos más állam pedig jelenleg is fontolgatja a hasonló gyógyászati marihuánával kapcsolatos jogszabályok bevezetését, köztük New York, Connecticut, Rhode Island és Illinois. Gyakran mindkét párt támogatja a kezdeményezéseket, olyan republikánus kormányzókkal az élen, mint Gary Johnson és a marylandi Bob Ehrlich. 2002-ben New Yorkban a Függetlenség Párt konzervatív jelöltje, Tom Golisano mindenkit meglepett azzal, hogy erősen kampányolt ebben az ügyben. A New York-i törvényhozás előtt álló javaslatot most már nemcsak vezető republikánus személyiségek, hanem konzervatív pártvezérek is támogatják.

A politikai csatatéren belül a Clinton, majd Bush vezette Fehér Ház egyre inkább szembekerül mindenkivel. A többség gyakorlatilag minden államban a gyógyászati marihuána legalizációjára szavazna, ha lenne rá lehetősége. Még a Kongresszus is változik: tavaly nyáron a Tisztelt Ház demokratáinak mintegy kétharmada és számos republikánus szavazott egy olyan törvényjavaslatra, amelyet a republikánus Dana Rohrabacher terjesztett be, aki megtiltotta volna szövetségi pénzalapok felhasználását a gyógyászati marihuána elleni igazságügyi minisztériumi akciók finanszírozásában. (Számos más republikánus is kinyilvánította támogatását, azonban a nemmel szavazásra utasították őket.) A szövetségi bíróságok határokat szabtak a szövetségi agressziónak: először a Conant v. Walters ügyben, amelyben az orvosok azon alkotmányos jogát védték, hogy megvitassák pácienseikkel az orvosi marihuána kérdését, legutóbb pedig a Raich v. Aschcroft és a Santa Cruz v. Aschcroft ügyekben, amely eljárásokban hozott határozatuk megállapította, hogy a szövetségi kormány hatásköre az államközi kereskedelem szabályozásában nem terjed ki az orvosi marihuánával kapcsolatos műveletekre, mivel azok teljes egészében helyi és nem üzleti jellegű tevékenységek. (A Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta a Conant-határozatot, de a többi még jelenleg is elbírálás alatt áll.)

Az állami és helyi kormányzatok egyre inkább bekapcsolódnak a gyógyászati marihuána szabályozásába, a szövetségi tilalom ellenére is. Kalifornia, Oregon, Hawaii, Alaszka, Colorado és Nevada bizalmas nyilvántartásokat készített a gyógyászati marihuánát fogyasztók számára, amely ingyenes védelmet nyújt a letartóztatással és üldözéssel szemben a páciensek és gondozóik számára. Egyes önkormányzatok jelenleg már azt is fontolgatják, hogyan tudnák szabályozni a termelést és a kereskedelmet. Kaliforniában jelenleg egy tucat gyógyászatimarihuána-program működik nyíltan, a hatóságok hallgatólagos támogatásával, egyes programigazgatók kérvényezik a hivatalos bejegyzésüket is. Számos állami és helyi hatóság, beleértve a rendőrséget is, támogatja ezt a tervet, azonban megfélemlíti őket a szövetségi fenyegetés, amely elrendeli a szövetségi törvények megszegőinek őrizetbe vételét és feljelentését.

A drogcár és a DEA szóvivői mantraként szajkózzák, hogy „a gyógyászati marihuána nem létezik”, de ez az állítás annyira megtévesztő, hogy aláássa a szövetségiek hitelét. A szövetségi kormány saját mississippi ültetvényéről jelenleg is ellátja marihuánával azt a kevés beteget, akiket évekkel ezelőtt a bíróság bone fide pácienseknek ismert el. Senki sem száll vitába azokkal, akik gyógyászati célból marihuánát fogyasztottak, sem a Santa Cruz gyógyászati marihuána menedékházát alapító Valerie Corral, sem pedig a National Review újságírója, Richard Brookhiser. Sőt, még egyes szövetségi hivatalnokok is kinyilvánítják csendesen a sajnálatukat a gyógyászati marihuána elleni támadások miatt. Amikor a DEA 2002 szeptemberében lerohanta a Corral-menedékházat, az egyik ügynök állítólag kijelentette, hogy „hamarosan talán másik munka után kellene néznem”.

A szélesebb értelemben vett mozgalom

Az igazi nagy csata természetesen azért folyik, hogy végül a marihuánatilalom is arra a sorsra jusson-e, mint az alkoholtilalom, amelyet változatos állami és helyi adózási és ellenőrzési szabályozás váltott fel, mérsékelt szövetségi beavatkozással. Az elhivatott prohibicionisták a gyógyászati marihuánát első lépésnek tartják a teljes legalizáció felé vezető csúszós lejtőn. Azok a szavazók, akik a gyógyászati marihuánára szavaztak (csakúgy, mint a kampányt támogató tehetős emberek), megosztottak abban a kérdésben, hogy támogatják-e az általános legalizációt vagy sem, de egyetértenek abban, hogy a gyógyászati célból marihuánát fogyasztók üldözése a marihuánaellenes háború leggusztustalanabb formája. (Buckley ezt kihangsúlyozta abban a cikkében, amelyben Peter McWilliams ügyére hivatkozott, aki valószínűleg azért halt meg, mert a szövetségi hatóságok hatékonyan megakadályozták a gyógyászati célú marihuána használatában.)

A gyógyászati marihuánával kapcsolatos erőfeszítések valószínűleg háromféleképpen is elősegítették a szélesebb értelemben vett antiprohibicionista kampányt. Segítettek átformálni a marihuánáról alkotott képet a médiákban, a sztereotipikus hosszú hajú, batikolt pólós lázadó helyét egy átlagos, középkorú amerikai vette át, aki Multiplex Szklerózissal, rákkal vagy AIDS-szel küzd. Az 1996-os kaliforniai gyógyászati marihuánával kapcsolatos népszavazáson (ún. 215-ös indítvány) aratott diadallal, majd az egyéb államokban elért más győzelmekkel a kialakulóban lévő drogpolitikai reformmozgalom demonstrálta, hogy képes győzni az amerikai politika fő színterein. A gyógyászati marihuána szabályozásának sikeres új modelljei bizalmat kelthetnek a közösségben a nem gyógyászati célú használat szabályozásának lehetőségeivel és előnyeivel kapcsolatban.

Ebből a szempontból a holland kannabisz-politika iránymutató jelentőséggel bírhat. A holland coffee shop-modellt, amelyben a kannabisz kiskereskedelmi (de nem nagykereskedelmi) forgalma de facto legális, tulajdonképpen sosem fektették jogszabályokba. Akkor vette kezdetét, amikor 1976-ban a parlament dekriminalizálta a kannabiszt, és a fogyasztók, termesztők és vállalkozók tárgyalásokba kezdtek a helyi rendőrséggel, ügyészséggel és más hatóságokkal a megfelelő középutas politika kialakításáról. A napjainkban az egész ország területén működő coffee shopok helyi szabályozás eredményei. A problémás boltokat bezárják, a legtöbb azonban jól illeszkedik a város helyi kultúrájába. A kannabisz többé nem olyan népszerű, mint az Egyesült Államokban vagy más nyugati országokban, a büntetőjogi szankciók és kontroll hiányának dacára. Hasonló fejlemények jelenleg más országokban is megfigyelhetőek.

Az 1976-os holland dekriminalizációs törvényhez hasonlóan az 1996-os kaliforniai 215-ös indítvány kapcsán is párbeszéd indult azzal kapcsolatban, hogy milyen módon lehetne az új törvényt végrehajtani. A hirtelen feltűnő ötletek a gyógyszertárhoz hasonló coffee shopoktól a menedékházakig terjedtek, melyek mindegyike csak azok számára biztosította volna a marihuána vásárlását, akik páciensi azonosító kártyával vagy orvosi vénnyel rendelkeznek. Ezek az ötletek fontos szerepet játszottak a dialógus közösségi szimbólumaiként és manifesztációjaként. Több hasonló elképzelés valószínűleg felbukkan még az ország más államaiban is, ahol a marihuána gyógyászati használatát legalizálják, és keresik a terjesztés és hozzáférés szabályozásának lehetőségeit. És a kérdés elkerülhetetlenül felvetődik: ha a kialakuló rendszer sikeresen szabályozza a marihuána termesztését és terjesztését a gyógyászati szükségletekkel rendelkező emberek számára, akkor vajon ki lehet-e terjeszteni azokra is, akiknek orvosilag nem lenne szükségük rá?

Amerikaiak milliói használnak marihuánát, nem csupán azért, hogy „feldobják magukat”, hanem számos egyéb olyan indokból is hasznosnak találják azt, amiért alkoholt isznak vagy gyógyszereket szednek. Olyan ez, mint egy korsó sör, egy pohár bor vagy egy koktél a munkanap végén, egy gyógyszertárban kapható szer a depresszió vagy szorongás csillapítására, esetleg egy altatótabletta, illetve a szexuális funkciók zavaránál alkalmazott segédanyagok. Ahogy a definíció fejlődik és szélesedik, egyre több amerikai írja le saját marihuánahasználatát „gyógyászati célú” használatként. Anekdotikus tapasztalataikat egyre inkább alátámasztják a marihuána fő hatóanyagaival, a kannabinoidokkal kapcsolatos tudományos kutatások. A The Lancet című vezető nagy-britanniai orvosi szaklap tavalyi különszámának spekulációi szerint a marihuána hamarosan „a XXI. század aszpirinjévé” nőheti ki magát, mivel alacsony költségű gyógyszerként használható a népesség széles rétegei számára.

Talán az orvosikontroll-rendszer kiszélesítése jelenti a legjobb választ arra, hogy mi módon lehetne a legjobban csökkenteni a marihuánatilalom jelentős kiadásait és ártalmait anélkül, hogy a valódi drogabúzus jelentősen nőne. Ezzel analóg jelenség az, amikor számos gyógyszer a receptre kapható kategóriából a vény nélkül kapható kategóriába kerül át, a szigorúbb ellenőrzés fenntartásával. Ez egy olyan fontolva haladó álláspont, amely mind azt az ellenőrzést, mind azt a biztonságot megteremti, amelyre a szavazók és a politikusok is vágynak.

1931-ben, mikor az alkoholtilalom mögött álló társadalmi támogatás rohamosan csökkent, Hoover elnök megjelentette a Wickersham Bizottság jelentését. A jelentés a tilalom hibáinak és költséges következményeinek súlyos kritikáját tartalmazta, a bizottság tagjai azonban azon félelmükben, nehogy a közvélemény szemében túl messzire menjenek el, ellenezték a tilalom visszavonását. Franklin P. Adams, a New York World újságírója szellemes versikében foglalta össze következtetéseiket:

„A tilalom egy nagy bukás.
Szeretjük.
Nem állítja meg, amit kellene.
Szeretjük.
Nyálkás-korrupt csiganyomot húz maga után,
Tiltása fabatkát sem ér,
Földünket gaztettel és bűnnel itatja át.
De nem számít, mi támogatjuk.”








Két évvel később a szövetségi alkoholtilalom már történelemmé vált.

A történet tanulsága az, hogy a marihuánatilalom valószínűleg gyorsan véget érne a szövetségi és egyéb kormányzatok által a fenntartására fordított dollármilliárdok hiányában. Mindazoknak a marihuánaellenes hirdetéseknek, amelyekről azt állítják, hogy csökkentik a drogabúzust, valójában a fő célja a marihuánaellenes háború társadalmi támogatottságának fenntartása. Olyan konzervatív politikusokra van jelenleg szükség, akik ki merik mondani: ami sok, az sok, elég volt az adófizetők dollármilliárdjainak ablakon való kidobásából. Emberek veszítik el a munkájukat, vagyonukat és szabadságukat nem több miatt, mint egy joint birtoklása vagy néhány marihuánanövény termesztése. És mindez miért? Hogy üzenjünk vele? Hogy tovább tettessük a gyermekeink előtt, hogy megvédjük őket? Az alkoholtilalomnak sokkal több értelme volt, mint napjaink marihuánatilalmának – és mégis katasztrófába torkollott.

Jegyzetek

[1] A szerző arra utal, hogy Bill Clinton bevallotta ugyan a nyilvánosság előtt korábbi marihuánafogyasztását, azonban azt állította, hogy a füstöt soha nem tüdőzte le.

[2] William F. Buckley Jr. ismert közéleti személyiség Amerikában, a National Review című konzervatív lap főszerkesztője – emellett a marihuána legalizációjának híve.

• Játéktér