Zolnay János

Nyomtatóbarát változat

A közvélemény-kutatási adatok és a feltartóztathatatlan kétpártosodási trend alapján sokan úgy vélik, hogy a közoktatási reform az SZDSZ utolsó markáns ecsetvonása a Magyar Köztársaság politikai portréján. Mindenesetre a Medgyessy-kormány első komoly társadalompolitikai reformcsomagját éppen a szabad demokrata irányítású Oktatási Minisztérium terjesztette elő; a négy SZDSZ-es minisztérium közül eddig az egyetlen, amelynek önálló arca és a szocialistákétól lényeges pontokon eltérő politikája van. Igaz, a közoktatás soha nem volt elsőszámú politikai ügy; kormány még nem bukott bele tantervszabályozásba, párt még nem nyert választásokat azzal az ígérettel, hogy rendbe teszi az oktatásügy szénáját. Persze bő évtizede folyik szakpolitikai polémia, nagyjából következetes, felismerhető érvekkel, de a közoktatás mégsem vált olyan óriásplakát-témává, mint a közbiztonság, a korrupció, az autópálya-építés, az egészségügy vagy a jóléti újraelosztás.

Sokatmondó, hogy a mostani törvénymódosítás kapcsán megfogalmazott, meglehetősen szűk horizontú kritikák alig érintették a koncepció lényegi részeit. A szakszervezetek néhány klasszikus és persze érthető kenyérféltő aggály mellett a kisiskolások buktatási tilalmát találták a legsúlyosabb kérdésnek, míg az elit gimnáziumok az óraszámcsökkentés ellen protestáltak, az ellenzéki pártok pedig az önkormányzati iskolabezárásokat igyekeztek a kormány nyakába varrni.

A pedagógusszakma az állandó panaszkodás ellenére jobban tart a közoktatási reformoktól, mint a jelenlegi gyakorlat folytatódásától. Nem csupán kényelemből, de azért is, mert bármiféle reformnak számot kell vetnie azzal, hogy a tanulói létszám radikális csökkenése miatt óhatatlanul is pedagógusállások kerülnek veszélybe. Az oktatási tárcát kemény alkuk során megszerző SZDSZ minisztere és stábja viszont mindenképpen ki akarta használni a közoktatás átfogó, liberális szellemű átalakításának alighanem utolsó kínálkozó lehetőségét, beteljesítve egy hosszú, csaknem másfél évtizedes reformfolyamatot.

A törvénymódosítás és az új tantervi szabályozás indoklása ugyanakkor lényegesen eltér a legutóbbi liberális oktatási kurzus retorikájától, de a Medgyessy-kormány konfliktuskerülő, kiegyező beszédmódjától is. A mostani változás igazolására lépten-nyomon idézett Pisa-jelentés szerint a magyar diákok olvasási, szövegértési és matematikai készségei kifejezetten gyengék, a korosztály idegen nyelv ismerete és informatikai jártassága szegényes, miközben a tantárgyi lobbik és a felsőoktatási követelmények egyre nagyobb óraszám- és lexikális terhelést zúdítanak a nebulókra. A minisztérium nem körbeudvarolni akarta a pedagógusokat, hanem kertelés nélkül kimondta, hogy a hazai iskolák zöme rosszul teljesít, és a reformnak ezen kell változtatni.

A módosított törvény a készségcentrikus oktatás jegyében csökkenti a kötelező óraszámot, hat évre nyújtja meg az alapozó szakaszt, megszabva, hogy az 5. és 6. évfolyamon az órák 25-40%-át az alsós tanítóknak kell tartaniuk. A jogszabály korlátozza a buktatást az első három évfolyamon, és előírja, hogy a kisiskolások teljesítményét tanítóiknak szövegesen kell értékelniük. Eltörli a kerettantervek kötelező jellegét, illetve alternatív tantervvariánsokat kínál azoknak az iskoláknak, amelyek nem képesek önálló tantervfejlesztésre. 2005-től életbe lépteti a kétszintű érettségit, amely fölöslegessé teszi a felsőoktatási felvételi vizsgát. Az iskolafenntartó önkormányzatoknak lehetőségük lesz arra, hogy a 8. és a 9. évfolyam közé beiktassanak egy intenzív nyelvi és informatikai előkészítő évfolyamot. Ez is éppen elegendő ahhoz, hogy felforgassa az iskolákat.

Ehhez társul még három teljesen új célkitűzés: az esélyegyenlőség, a roma tanulók integrációja vagy legalábbis a szegregáció megállítása, illetve a tanulók személyiségi jogainak és személyes adatainak védelme. Az esélyegyenlőség problémáját évekig elfedte a közép és felsőfokú oktatási expanzió – tehát a középiskolákba és a felsőoktatási intézményekbe felvett tanulók arányának látványos növekedése – igaz, arról erősen megoszlanak a vélemények, hogy a most elfogadott változtatások vajon mennyiben javítják a közoktatási esélyegyenlőséget. Ezzel együtt ez az első kormányzat, amely nyíltan az etnikai szegregáció megállítására és a roma tanulók integrációjára törekszik, és jogi eszközökkel is fellép az iskolai diszkrimináció ellen. Végül a szakmai közvélemény megrökönyödésére a jogszabály kimondja, hogy a pedagógusoknak titoktartási kötelezettségük van a tanulók személyes adatait illetően.

Újraállamosítási kísérletek

A kilencvenes években, úgy tűnt, hogy a tanszabadságra, szabad iskolaválasztásra és kimenet-szabályozásra épülő liberális oktatáspolitikának nincs alternatívája. Andrásfalvy Bertalan művelődési miniszter 1990 nyarán Gazsó Ferencet a szocialistákhoz közelálló oktatásszociológust bízta meg a közoktatási törvénytervezet elkészítésével, méghozzá világos politikai megrendelés nélkül. A Gazsó Ferenc által életre hívott bizottság úgy hitte, hogy a közoktatás egyfajta politikai vákuumban van, és folytatódik a központi folyamatszabályozásra épülő szisztéma néhány évvel korábban elkezdődött lebontása. Csalódniuk kellett, 1991-ben a miniszter menesztette a Gazsó-bizottságot, és a kormánypárt radikális jobbszárnya megkísérelte újra államosítani az oktatásirányítást. Az új törvénytervezet elkészítést Kálmán Attila politikai államtitkár és Dobos Krisztina, a közoktatásért felelős helyettes államtitkár vette kezébe. Az általuk elkészített koncepció a hatósági jogkörökkel felruházott regionális oktatási központok révén kívánta kontrollálni az önkormányzati fenntartású iskolákat. Csakhogy az újraállamosítás kísérlete nem csak a liberális ellenzékkel találta magát szemben. Ekkor kezdtek kiépülni a közoktatási korporatív érdekegyeztető fórumok, amelyek révén az önkormányzati szövetségek és a szakszervezetek hatékonyan támadták a törvénytervezetet.

Andrásfalvy Bertalant 1993 elején Mádl Ferenc váltotta fel a miniszteri székben, és ezzel vereséget szenvedtek a radikálisok. A törvénytervezetből kikerültek az újraállamosítást célzó részek, mindenekelőtt a regionális oktatási központok hatósági jogosítványait szabályozó paragrafusok, és a jogszabályt 1993 nyarán elfogadta a parlament. Arról azonban nem mondott le a tárca, hogy valamilyen módon mégiscsak befolyása legyen arra, hogy mit tanítanak az iskolákban. Ennek fő eszköze a Nemzeti Alaptanterv volt, amelynek tervezete párhuzamosan készült a közoktatási törvényével. A radikális oktatáspolitikusok regnálása idején készült alaptanterv-változat azonban annyira botrányos volt, hogy az MDF-ciklusban Mádl Ferenc minden kármentő igyekezete ellenére sem sikerült már elfogadható Nemzeti Alaptantervet szerkeszteni.

A szocialista–szabad demokrata kormány időszakában kétszer is módosították a közoktatási törvényt, és felszámolták a nemrég létrehozott regionális oktatási központokat (a boldogemlékezetű ROK-okat), végleg eltemetve a közoktatás intézményes újraállamosításának lehetőségét.

Tantervszabályozási vita


Az újraállamosítási kísérletek bukását követően az oktatáspolitikai viták alapvetően két kérdésről folytak.

Az egyik vitát, amelyben alapvetően a jobboldali, illetve a liberális pártok nézetei csaptak össze, tantervszabályozási vitának nevezhetjük. A jobboldalhoz kötődő oktatáspolitikusok szerint az állam nem mondhat le arról, hogy befolyása legyen azt iskolákban tanított tananyagra; nem csupán a „kimeneti pontokon” kell megfelelő szakmai mércéket felállítani, de az oktatás tartalmát illetően is. A liberálisok hagyományos antropológiai optimizmusa kiterjedt a pedagógusokra is: bíztak abban, hogy az iskolák autonóm pedagógiai műhelyekként képesek és készek arra, hogy maguk fejlesszék vagy válasszák azt a programot, amelyet a maguk számára a legjobbnak tartanak. Az államnak az a feladata, hogy segítse a pedagógiai műhelyeket, és nem az, hogy lenyomja a torkukon a minisztériumban megfőzött tanterveket.

A Nemzeti Alaptanterv sokéves vajúdást követően a szocialista–szabad demokrata kormány időszakában, 1995-ben született meg laza, valójában senkit semmire nem kötelező keretet adva a helyi pedagógiai programoknak és tanterveknek. A különféle szakmai, tantárgyi lobbik ádáz küzdelmet folytattak azért, hogy minél nagyobb terjedelemben és minél nagyobb tematikával szerepelhessenek az egyes műveltségi területeket felölelő fejezetekben. Az SZDSZ-es minisztérium által felkért szakértői csapat, a Szebenyi Péter és Ballér Endre vezette úgynevezett „hetes bizottság” taktikusan meg sem próbálta felvenni a küzdelmet a tantárgyi lobbikkal. Ők már tudták, hogy a hamarosan módosítandó közoktatási törvény szerint kötelező, jogi érvénnyel csak a helyi tantervek és pedagógiai programok bírnak majd. A helyben fejlesztett vagy a piacról választott tantervet megszavazza az adott tantestület, aláírja az iskolaigazgató és jóváhagyja a fenntartó önkormányzat; csak azt kell kimondaniuk, hogy az ottani dokumentumok „NAT-kompatibilisek”. Nem volt tehát messzemenő következménye annak, hogy mekkorára hizlalják a nemzeti alaptantervet a különféle tantárgyi csoportok.

Iskolaszerkezeti reform

A Fidesz-korszakban ismét lendült az inga. Az MDF-es oktatáspolitikusok szerették volna újrakezdeni a Nemzeti Alaptanterv-írást, Pokorni Zoltán miniszter azonban más módszert választott. Az újfent módosított közoktatási törvény az 1993-as szabályozáshoz hasonlóan ismételten meghonosította, de most már kötelező érvénnyel a tantárgyi kerettanterveket, és ezzel nagy lépést tett az állami tantervszabályozás visszaállítása irányában. Pokorni a központosított modernizáció híve volt. Nem hitte, hogy a helyi pedagógiai műhelyek autonómiájára építve végre lehet hajtani a közoktatás modernizációját.

A jelenleg is zajló, másik nagy közoktatási vita tétje még súlyosabb: az iskolaszerkezet jövője. Az iskolaszerkezeti vitában a frontvonal a szabad demokraták és a szocialisták között húzódik, éppen ezért ezt a vitát jórészt rejtett, ki nem mondott állítások és tabuk jellemzik. Az 1995-ben elfogadott Nemzeti Alaptanterv és a kétszintű érettségi koncepciója egy 6+4+2-es iskolaszerkezetet vizionált, két évvel meghosszabbítva a most négyéves alapozó szakaszt és a 10. évfolyamon állítva fel a kétféle érettségi felé vezető útelágazást. Az SZDSZ-es oktatáspolitikusok egy része, mindenekelőtt Báthori Zoltán helyettes államtitkár, teljes mellszélességgel állt ki az iskolaszerkezeti változtatás mellett, míg a „hivatalos” tárcaálláspont mellébeszélt, azt állítva, hogy az új NAT többféle iskolaszerkezetben is működőképes. Az iskolaszerkezeti változtatások terve nem tantárgyi lobbik, de sokkal erősebb intézményi szervezetek és szakszervezetek haragját hívta ki. Csakhogy ezúttal az iskolaszerkezeti reform hívei voltak taktikai hátrányban, hiszen ők harcolták ki, hogy a szívüknek kedves iskolaszerkezetet tükröző Nemzeti Alaptantervnek ne legyen jogilag kötelező érvénye. A szocialisták viszont kiálltak a nyolcosztályos általános iskola és a hagyományos iskolaszerkezet mellett, és elérték, hogy a következő évben, 1996-ban ismét módosított közoktatási törvény ezt rögzítse. A vitát jegelték.

Az évtized végén már kevesen gondolták, hogy a közoktatási reform folyamata alternatívákat nélkülöző szabadelvű üdvtörténet. A látványos középiskolai expanzió, tehát a középfokon továbbtanulók arányának növekedése elfedte a közoktatás súlyos tartalmi problémáit. (A problémahalmaz egyikéről lásd lapunk 68-79. oldalait!) Az évtized során a gimnáziumban továbbtanulók aránya a 14 éves korosztályon belül 20%-ról 32%-ra, a szintén érettségit adó szakközépiskolákba felvettek aránya pedig 27%-ról 39%-ra növekedett, döntő részben az érintett korosztály létszámának csökkenése miatt. Az érettségizettek aránya a 18 éves korosztályon belül 36,9%-ról 53,6%-ra növekedett. Ugyanakkor a teljesen szabad iskolaválasztás következtében a közoktatást kegyetlen, egymást erősítő, kétoldalú szelektivitás jellemezte: az iskolák a gyerekek között, a szülők pedig az iskolák között válogattak. Az egyik vizsgálat szerint a gimnáziumok 75%-a, az általános iskolák 23%-a, ezen belül a városi általános iskolák 50%-a alkalmazott felvételi vizsgát vagy szűrést 1996-ban. A szociális és etnikai szegregáció ijesztő gyorsasággal nőtt. Az elit iskolák eredményei elfedték azt a tényt, hogy az általános iskolák jelentős részében évtizedekkel korábbi tantervek alapján tanítottak, és nyoma sincs semmiféle pedagógiai modernizációnak.

Korporációk

A közoktatást érintő bizonytalan politikai szándék is hozzájárult ahhoz, hogy az ágazattal kapcsolatos vitákban nagyon megnőtt az érdekegyeztető fórumok súlya. Az 1993-ban elfogadott közoktatási törvény két korporáció szerepét rögzítette. A Közoktatás-politikai Tanács (KPT) igazi sokszögletű érdekegyeztető fórum; ennél az asztalnál helyet foglalnak az iskolafenntartók, mindenekelőtt a nagyhatalmú önkormányzati szövetségek, a szintén tekintélyes, bár csökkenő befolyású szakszervezetek, a nem állami iskolafenntartók, a szülői szervezetek, a pedagógus szakmai szervezetek és a kormány. Sokkal bizonytalanabb legitimitású a szakszervezetek kifejezett tiltakozása ellenére létrehozott Országos Köznevelési Tanács (OKNT), amely a „szakmát” reprezentálja. Tagjait a tanárképző felsőoktatási intézmények, a szakmai szervezetek, a Magyar Tudományos Akadémia és a kormány jelölése alapján választják meglehetősen körmönfont módon.

Az 1994-es kormányváltást követően sokan arra számítottak, hogy az SZDSZ-es vezetésű szaktárca háttérbe szorítja majd az OKNT-t; Báthori Zoltán helyettes államtitkár tett is erre utaló célzásokat. Ennek éppen az ellenkezője történt. Fodor Gábor miniszter politikailag annyira magányosnak érezte magát, hogy ingatag helyzetét erősítendő egyetértési jogot biztosított az Országos Köznevelési Tanácsnak minden fontos kérdésben, így például a Nemzeti Alaptantervet sem lehetett elfogadni az OKNT jóváhagyása nélkül. Később a módosított közoktatási törvény is rögzítette az OKNT egyetértési jogát. Volt ebben jó adag taktikai megfontolás is, hiszen a könnyen manipulálható OKNT jóváhagyásának elnyerése révén a kormányzat a „szakma” támogatására hivatkozva tárgyalhatott a szakszervezetekkel és az önkormányzatokkal. Mégis, példátlanul antiparlamentáris lépés volt ez egy szabad demokrata minisztertől: az eredetileg tanácsadó szerepű, de különféle szakmai szervezetek, intézményi szövetségek és köztestületek által választott hibrid fórum elvben minden reformot megakaszthatott volna, ha nem manipulálja folyamatosan a minisztérium.

A Fidesz-vezetésű tárca megszüntette, majd 2002 után az SZDSZ-es irányítású minisztérium ismételten visszaállította az Országos Köznevelési Tanács egyetértési jogát. A közoktatási érdekegyeztetés háromszintűvé vált: formális keretek között egyeztet a tárca a tényleges társadalmi partnerekkel, a szakmai szervezetekkel, míg a befolyásos érdekképviseletek rendre eseti szövetségeket hoznak létre, ha valamit tényleg el akarnak érni. Az oktatási tárca viszont csak abban az esetben képes komoly reformokra, ha elég ereje van ahhoz, hogy átgázoljon az érdekegyeztetési fórumok részben saját maga állította akadályain.

Koalíciós brusztolás

A 2002-es választásokat követően, a kormányalakítás során az oktatási tárca birtoklásáért folyt a legnagyobb küzdelem. Az oktatási tárca megszerzése létkérdés volt az SZDSZ számára, mivel a bejutási küszöböt éppen csak megugró, mindössze 20 mandátummal rendelkező pártnak egyedül a közoktatással kapcsolatban voltak megvalósítható, ráadásul a szocialistáktól eltérő elképzelései, valamint korábbi kormányzati tapasztalatai. (A több-biztosítós modellt kínáló szabad demokrata egészségügyi reformkoncepció annyira távol állt a szocialisták elképzelésétől, hogy megvalósítása szóba sem jöhetett.) Úgy tetszett, az SZDSZ minden megmaradt politikai tőkéjét erre a tárcára teszi föl.

A szocialisták tudomásul vették, hogy a minisztérium megszünteti a kerettantervek kötelező jellegét, de nem magát a kerettantervi szabályozást. Az SZDSZ tiszteletben tartotta azt, hogy a szocialisták változatlanul hallani sem akarnak a 8+4-es iskolaszerkezet megváltoztatásáról, míg a szocialisták tudomásul vették, hogy a törvény mégiscsak megnyújtja az alapozó szakaszt. Mindkét párt tartja magát ahhoz, hogy az iskolaszerkezet kérdése szigorú tabu; úgy tálalják a jogszabályt, mintha az alapozó szakasz megnyújtása, az alsós tanítók felső tagozatra irányítása nem forgatná fel a hagyományos képzési szisztémát, és nem fenyegetne érzékeny munkaügyi konfliktusokkal. Ugyancsak szó sem eshet a pedagógus létszámfölöslegről. Az 50%-os közalkalmazotti béremeléssel indító Medgyessy-kormány még csak nem is célozhat arra, hogy a tanulói létszám csökkenése előbb-utóbb pedagógus-munkanélküliséghez vezet. Politikailag működőképes kompromisszum született, szakmailag valószínűleg nem. Mindenesetre megnyílt az út a reformok előtt.

Az oktatási kormányzat az azonnali törvénykezési kényszer szorításában kezdett dolgozni, hiszen a közoktatási reformciklus jóval hosszabb, mint a politikai ciklus. A változások ellenzői az elmúlt években megtanulták az időhúzás taktikáját; mindig bízhattak abban, hogy a soron következő kormányváltással úgyis ellenkező irányú folyamatok kezdődnek. Eddig még egyetlen oktatási kormányzatnak sem sikerült befejeznie programját. Ez a Magyar Bálint vezette minisztériumnak sem sikerülhet, de legalább szeretnék a maximumot kihozni a rendelkezésre álló négy évből. A minisztérium padlóig nyomta a gázpedált: 2003-ban minden fontos törvénymódosítást elfogadtat; 2004-ben kész lesz az új Nemzeti Alaptanterv; 2005-ben debütál a kétszintű érettségi. Komoly érdekegyeztetésről szó sem lehet, a szakszervezetek tárgyalási pozíciója a gyereklétszám csökkenése miatt ma gyengébb, mint néhány évvel ezelőtt. Így sem biztos, hogy sikerül elmozdítani az iskolarendszert az alapozó szakaszt meghosszabbító 6+4+2-es modell felé, mivel csak 2008-tól lehet bevezetni azt a szabályt, hogy az 5. és 6. évfolyamon az óraszámok 25-40%-ában csak olyan tanár taníthat, aki rendelkezik tanítói végzettséggel is. Ki tudja, hogy ki lesz akkor kormányon?

A rendszerváltás óta ez az oktatási kormányzat az első, amely szembenézett a közoktatási folyamatok társadalompolitikai hatásaival, vagy legalább is néven nevezte a problémákat. Ez a mostani közoktatási reformkurzus legnagyobb erénye. A liberális oktatási szalonokban mára kissé megkopott az autonóm pedagógiai műhelyek eredendő innovatív hajlamába vetett bizalom, és az sem számít már a social engineering vétkének, ha megfogalmazódik az iskolai esélyegyenlőség növelésének követelménye. Igaz, az esélyegyenlőség inkább csak szlogen, a szabad iskolaválasztás korlátozása szóba sem kerülhet, legfeljebb az iskolák „szabad tanulóválasztási jogát” korlátozhatná a kormány, erre azonban nem szánta rá magát.

A szegregáció fékezése


Az oktatási törvénymódosítás lényegi elemeinek társadalmi hatása valójában kiszámíthatatlan. A kormány sem hiheti, hogy például az alapozó szakasz megnyújtása vagy a kétszintű érettségi önmagában növeli a szegény vagy falusi gyerekek esélyeit, de az ellenzék, illetve a szakmai szervezetek is blöffölnek, amikor azt állítják, hogy az óraszámcsökkenés következtében majd az utca fogja szocializálni a szegényebb gyerekeket, miközben gazdagabb társaik külön franciaórákon töltik a felszabaduló időt. Annak a feltevésnek sincs alapja, hogy az iskolaszerkezet bújtatott átalakítása nagyarányú intézményi centralizációhoz vezet. Mindazonáltal a dilemma valós: az igazságosabb elosztás vagy finanszírozás nem jelenti föltétlenül az esélyegyenlőség növelését. Az esélyegyenlőség alakulása döntően az önkormányzatok politikájától függ, és a kormánynak alig vannak eszközei arra, hogy ellensúlyozza a helyi döntések hatásait. Ilyen közvetett eszköznek szánta a minisztérium a törvény leginkább elhíresült passzusát, amely csak abban az esetben engedi meg a kisiskolások évismétlését, ha ahhoz az iskola megszerezte a szülők beleegyezését.

A kétszintű érettségi tényleges hatása is kiszámíthatatlan. Kétségtelen, hogy előrehozza a pályaválasztást meghatározó döntést, ugyanakkor a külön felvételi vizsga megszüntetése gátat vethet annak a gyakorlatnak, hogy a felsőoktatási intézmények felvételi követelményeik révén diktálhatnak a középiskoláknak; jórészt ez az oka a kegyetlen teljesítménykényszernek és szelekciónak.

Nagy hangsúlyt kapott a minisztérium kommunikációjában a romákat sújtó nyílt vagy rejtett közoktatási diszkrimináció felszámolása, az etnikai szegregáció csökkentése vagy legalábbis fékezése. Ez igazi áttörés, a romák oktatási problémáival egyetlen korábbi kormány sem foglalkozott. Jóllehet a kormányprogram még azt tervezte, hogy minden fontos minisztériumban önálló miniszteri biztos foglalkozik majd a romák speciális problémáival, egyedül az oktatási miniszter nevezett ki roma miniszteri biztost, és különített el számottevő összeget – 2003-ban 750 millió forintot – a szegregációs folyamatok fékezését célzó intézkedésekre.

A minisztérium is tudatában van annak, hogy az ijesztően gyors etnikai szegregáció jórészt spontán folyamatok eredménye: a középrétegek kiválasztják a megfelelőnek tartott iskolákat, és oda íratják gyerekeiket. A roma tanulók aránya pedig az egyik legfontosabb mutató, ami a tehetősebb rétegek szemében vonzóvá vagy taszítóvá tehet egy iskolát. A folyamat fékezésére a tárca új, integrációs normatív támogatási konstrukciót dolgozott ki, amely a felzárkóztató normatív támogatás mindenkori összegének háromszorosa. (A felzárkóztató normatíva nagyban felelős a roma gyerekek iskolán belüli elkülönítéséért és csökkentett színvonalú oktatásáért.) Ezt a normatívát az iskolafenntartó önkormányzatok abban az esetben igényelhetik, ha a minisztérium által felkínált programokból választva felkészítő kurzust szerveznek, és vállalják, hogy az adott intézményben, illetve az adott településen évente legalább 10%-kal csökkentik az etnikai szegregáció mértékét. Az integrációs normatíva, illetve felkészítés kiegészül egy 50 bázissal létrehozandó integrációs hálózattal és egy roma közösségi házakat fejlesztő Phare-programmal.

Nem kísérte hasonló siker a gyógypedagógiai beiskolázás gyakorlatának reformjával kapcsolatos szándékot, jóllehet a gyógypedagógiai képzésbe ma már a roma tanulók 22%-át irányítják, ami minden korábbinál magasabb arány. A miniszteri biztosnak nem sikerült legyűrnie az ellenállást és azt az aggodalmat, hogy az iskolák nem bírnák el, ha több tízezer tanulót egyszerre próbálnának áthelyezni a gyógypedagógiai képzésből a normál képzésű osztályokba. A gyógypedagógiai képzés normatív támogatása évek óta a normál támogatásnak több mint a kétszerese, ami nagy pénzügyi vonzerő az iskolafenntartó önkormányzatok számára. A 2003. évi költségvetés parlamenti vitája során a tárcának sikerült jelentősen megemelnie az egyes normatívákat, ami részben a minisztérium erős kormányon belüli pozíciójára utal, részben arra, hogy a nagy befolyású önkormányzati szövetségek hatékonyan lobbiztak arra hivatkozva, hogy a települési önkormányzatok nem képesek kigazdálkodni a megemelt közalkalmazotti béreket. Az általános normatívaemelés azonban automatikusan magával húzta a gyógypedagógiai normatívát is, amely 2003-ban így újabb csúcsot döntött: az általános iskolai átlagos alapnormatíva 225%-a lett.

Szoros menetrend

A közoktatási törvénykezés már tavaly decemberben elkezdődött, mivel a kötelező óraszámokat a költségvetési törvény kapcsán csökkentették azzal a feltétellel, hogy április 30-ig elkészülnek az új kerettantervek. Ezzel a technikával a minisztérium kényszerhelyzetbe hozta az Országos Köznevelési Tanácsot, amelynek természetesen a költségvetési törvénybe nincs beleszólása, a tananyagcsökkentést pedig fogcsikorgatva el kellett fogadnia, hiszen aligha vállalhatta volna a felelősséget azért, hogy a kötelező óraszámok csökkennek, de a kerettantervek rövidítését megakadályozza.

Mindazonáltal a szakmai szervezetek őszintén bíztak abban, hogy a különféle egyeztetéseken sikerül majd elszabotálni a tananyagcsökkentést, ezáltal a törvénykezés legalább egy évet csúszik, és marad idő a hatékony lobbizásra. Az Országos Köznevelési Tanács külön bizottságot állított fel, hogy ellenőrizze a kerettantervi bizottságokat. Márciusban a különbizottság külön külső szakértőket kért fel, hogy ellenőrizzék, vajon nem fűnyíróval nyesik-e a kerettanterveket. Még mindig élt a remény, hogy a minisztérium kifut a határidőből. Rosszul kalkuláltak, a tantervi fűnyíró április 28-ára végzett, és megjelent a rendelet – igaz, akkorra már készen volt a közoktatási törvény módosítása is, amely éppenséggel megszünteti a kerettantervek kötelező jellegét. Aztán az OKNT azt tette, amit tíz éve mindig: jóváhagyott minden eléterjesztett dokumentumot.

A szakszervezetek és a szakmai szervezetek csak ekkor kezdtek el lobbizni, és szedett-vedett érvekkel ágálni a törvénymódosítás ellen, de már késő volt. A tananyagcsökkentés ellen húsz elit gimnázium nyilatkozatban tiltakozott: a külön egyeztetéseken a speciális matematika tagozatos középiskolák visszakaptak néhány kiegészítő órát. A szakszervezetek külön nyilatkozatban ragaszkodtak a kisiskolások megbuktatásának jogához. Erre a tárca nem is reagált. A gimnáziumok, az általános iskolák és a kollégiumok szövetsége és valamennyi közoktatásban érintett szakszervezet – összesen hét szervezet – közös platformot hozott létre, és közös nyilatkozatban támadták a törvényt: a nyilatkozat a stabilitást félti, és nemzeti közoktatási stratégiát sürget. Ez az érvelés sem volt vitaképes.

A Fidesz sugallatára létrejött „hetek” képviselőit aztán fogadta Pokorni Zoltán, majd a miniszteri székéből éppen csak kibuktatott Jánosi György, az oktatási bizottság új elnöke is. A „hetek” Pokornitól értelemszerűen csak együttérző szavakat hallhattak, és Jánositól is üres kézzel távoztak. A törvényt Hiller István terjesztette a Ház elé, és maga mutatott rá annak legérzékenyebb pontjára, hangsúlyozva „azt az egyszerű tőmondatot”, hogy a módosítás nem jelent iskolaszerkezeti változtatást. A szocialisták nyilvánvalóvá tették, hogy egyértelműen támogatják a kialkudott kompromisszumokat, így a törvény kétértelműségeit is.

Az ellenzék bevetette utolsó fegyverét: vélt vagy valós visszaélésekre hivatkozva össztüzet zúdított a miniszterre. Magyar Bálint széke egy pillanatra megingani látszott, de a miniszter végül túlélte a vihart. A szabad demokrata irányítású tárcának sikerült elérnie azt, ami korábban egyetlen elődjének sem sikerült. A lehető leghamarabb elkészítette és elfogadtatta a közoktatás reformjának keretet adó új közoktatási törvényt, és a ciklus egészére világos menetrendet dolgozott ki. Ezáltal a reform bizonyos értelemben önjáróvá és – legalábbis a ciklus ideje alatt – visszafordíthatatlanná vált.

• Játéktér