Zolnay János

Nyomtatóbarát változat

Kőszeg Ferenc emlékezéseit, halál-történeteit és – mondjuk így – tárcanovelláit tartalmazó kötetének, a K. történeteinek, ennek a nyomasztó, szomorú, ugyanakkor rendkívül szórakoztató olvasmánynak az első részében a szerző egyes szám első személyben néz szembe önnön döntéseivel, pontosabban azzal, hogy az adott helyzetekben létezett-e olyan morális tér, amelyben akkori döntései sok évtized távlatából megítélhetőek. A második részben azonban Kőszeg nem emlékeiről ír, hanem hőséről, K.-ról. Aligha olvashatjuk kávéházi tárcanovellákként, nyáresti adomákként vagy társasági sztorizásokként ezeket a történeteket. A szerző azért kettőzi meg önmagát, hogy zárójelbe tehesse az ítélkezést. És azért teszi zárójelbe az ítélkezést, hogy önmagára és kortársaira fókuszálhasson.

A könyv első részében Kőszeg rettenetesen nyomasztó történetet beszél el. Nyomasztó maga a korszak is, nyomasztó ’56, nyomasztó a forradalmat követő röpcédulagyártás, a vizsgálati fogság, és még rémesebb a szabadulás, a szabadulót otthoni fürdőszobájában váró kád meleg víz, amelynek kedvéért kicsi híján aláírta a beszervezési nyilatkozatot. De nyomasztó az egyetem, és a legszörnyűbb az egész sztori végül is szerencsés végkifejlete. A könyvnek ebben a fejezetében a lányok, a szerelmek, a barátok, a figurák is nyomasztóak. Nincs egyetlen felszabadult pillanat.

Folyamatos az önkínzó szembenézés, amely nem ad feloldozást. Minél őszintébb a szerző, tehát Kőszeg emlékezése, minél kíméletlenebb az önvizsgálata, annál inkább széthullik az a morális tér, amelyet a szerző véres verítékkel épít föl annak reményében, hogy végre képes legyen ítélkezni önmaga felett – de ez nem megy, a tér szétesik. Hiába gyürkőzik neki újra és újra, hogy bizonyosságot nyerjen akkori döntéseivel kapcsolatban, akár úgy, hogy felmentse, akár úgy, hogy elítélje egykori önmagát, a végső verdikt nem bír megszületni. Éppen azért, mert a röpcédulagyártás és az azt követő vizsgálati fogság végül is csak ügyészi figyelmeztetéssel zárult. Kőszeg tovább járhatott egyetemre, méghozzá anélkül, hogy igent mondott volna a beszervező nyilatkozat aláírására. Olyan következmény ez, amelynek nem volt oka, legalábbis nem volt az érintett személy által befolyásolható oka. Ebben az eseménysorban a tetteknek nincsenek kalkulálható következményei; a következmények nem következnek a tettekből, hanem valami másból, amit az érintettek nem ismerhetnek. Kőszeg a vizsgálati fogság sokadik kihallgatásán mégiscsak megnevezte társait. Nem lett következménye az érintettek sorsára. És végül nemet mondott a beszervezési kísérletre, és annak sem lett következménye önmaga sorsára. Ebben a szituációban nem lehet sem hősnek, sem árulónak lenni, csak szerencsésnek vagy lúzernek. Ennyi erővel Kőszeg kaphatott volna két évet felfüggesztve, dolgozhatott volna segédmunkásként is évekig, és örülhetett volna, ha később levelező hallgatóként visszaengedik a latin tanszék közelébe.

A rendszerváltást követően, a kártyák kiterítése és az akták kinyitása után rekonstruálható a mögöttes történet. Itt már vannak okok és célok: kellett egy bölcsészkarra járó informátor; a beszervezés nem sikerült, hát akkor ejtették az ügyet. Meglehetősen lapos történet ez, de van benne ráció. Ám az akkori résztvevők számára az eseménysor irracionális volt, és az is maradt. Nemcsak a vizsgálati fogságban, de szabadlábon, a belvárosban, a bölcsészkar folyosóján is. Hogy lehetett volna képes a társadalom szembenézni múltjával a rendszerváltás után, ha az emberek zöme úgy gondolta, hogy olyanfajta moralizáló szembenézést kérnek számon rajta, ami csak a mögöttes történet ismeretében lett volna jogos. A többség azonban nem volt beavatott, nem is érdekelte őket a mögöttes történet, mindenki iszkolt a maga személyes életének biztonságos világába. Hogy jutott eszébe Kőszegnek az egyetem befejezése után, hogy Londonból hazajöjjön ebbe az iszonyatba?

A második rész cizellált történeteiből azonban hiányzik a szembenézés és az ítélkezés gyötrelme. A K. előtt kibomló világ mindenekelőtt színes; a történeteknek dramaturgiájuk van, ellentétben az előző fejezettel, ahol ez lehetetlen. K.-t szórakoztatják saját drámáinak szereplői, akkor is, ha megérti őket, akkor is, ha egészen másmilyennek láttatja őket, mint mindenki más. Nemcsak másféle, de sokkal mélyebb portrékat rajzol például az egykori Inconnu csoporthoz tartozó, a rendszerváltást követően a szélsőjobboldalon landolt Molnár Tamásról vagy a zsigeri anti­szemita Szokolay Zoltánról, a gombnyomogatási botrány miatt lemondatott egykori MDF-es képviselőről, mint amit azokról saját tetteik rajzolnak meg. Illés Endrét utólag jelentősebb írónak láttatja, mint az irodalmi kánon. Egykori főnökéről, a körúti Erkel könyvesbolt városszerte legendás, hisztérikusan rohangáló és kiabáló vezetőjéről, a könyveket és a vásárlókat nem szívelő Sch. kartársról K. azt tartja fontosnak elmondani: végül nem rajta múlt, hogy kirúgták. Amíg Sch. kartárs szerelmi telefonjait bonyolította, a munkatársaknak másfél óráig nyugtuk volt. Akár még könyveladással is foglalkozhattak. Könyvesboltról ilyen sziporkázóan még nem írtak.

K.-t akkor is mulattatják szereplőtársai, ha a történetek során vagy utólag fullánkos, kíméletlen ítéletet mond róluk, például Ungvári Tamásról, Katona Tamásról vagy Ungár Andrásról, az egykori szociológusról, aki a rendszerváltás után ingatlanfelhajtóként, cápának titulált főnöke nevében fenyegeti meg K.-t, ha esetleg nem adná el neki laká­sát. Plasztikus portrét rajzol K. arról a három titkosszolgálati főtisztről is, akiknek országgyűlési képviselőként, a nemzetbiztonsági bizottság tagjaként kiszolgáltatottabb, mint néhány évvel korábban, szamizdatos ellenzékiként. Mind a három főtiszt másféle szerepet alakít. Az empatikus, a félszeg és az arrogáns főtiszt közül a legutóbbi a nemzetbiztonsági bizottság ülésén összekacsint K.-val: hogy képes ennyi barom között képviselősködni. K. nem kacsint vissza. Ez adja K. páratlan szuverenitását: soha, senkinek nem kacsint vissza. De ettől a tény még tény marad: jobboldali képviselőtársai a nácikra hajazó frazeológiával ugyanazt az elbeszélést építik fel az egykori szamizdatos ellenzékről, mint a titkosszolgálati főtisztek: az ellenzékiek valójában bennfentesek voltak. Csak az utóbbiak azért nagyobb távolságot tartanak elbeszélésüktől, mint a jobboldali képviselők; ezért a kacsintás.

A szerző, Kőszeg magáról K.-ról is élvezettel ír, anélkül hogy föltétlenül megértené vagy felmentené hősét. K.-t is szórakoztatja saját történeteinek dramaturgiája: a drámai vétségek, a szel­­lemes fordulatok, a meghökkentő végkifejletek sorozata. Hideglelős szóra­kozás ez. Nem biztos, hogy K. a valóságban annyira örült annak, hogy megszakadt literátori pályája, hogy nem publikálhatott a legális sajtóban, hogy tényleg annyira remek kaland volt a szoros követés. Senki nem tudja, hogy ki írta szerepét, senki nem adhatja önmagát. A történetek egyik rejtélye, hogy K. valójában mekkora rokonszenvet, részvétet vagy megvetést érez a szereplők iránt. Nagyon kevesektől tagadja meg a részvétet azok közül, akiket megvet, és senki nem számíthat rokonszenvére pusztán csak azért, mert részvétet is érez irántuk. Azt azonban csak nagyon kevés szereplőjének engedi meg, hogy emberi hangon beszéljen. Ilyen az egyik könyvesbolti kolléganője, vagy talán szerelme: amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a luxusautókból kiszálló smasszerek célszemélye K., céljuk pedig a célszemély szoros követése, utcai lökdösése és gyalázása, a lány csendesen azt mondja, nem hitte volna, hogy ilyen van.

Az egész könyvön keresztül, mint egy lüktető, múlni nem akaró fogfájás, húzódik végig a zsidó-frász. Nem tudom, hogy ki a rémesebb, a börtönben folyamatosan zsidózó, de azért valamennyire mégis szolidáris, nyilas érzelmű rabtárs vagy a beszervezést forszírozó, „mi zsidók, hát tudjuk mind a ketten, hát azért az antiszemita ellenforradalmárokkal szemben mégiscsak egyek vagyunk; a maga nagyapja mégiscsak a mi kutyánk kölyke volt” dumájú smasszer. Ebben a könyvben a szokásos receptek sem segítenek. Általában a forradalomra emlékeznek a kortársak olyan felszabadító élményként, amely megszüntette vagy enyhítette a holokauszt-neurózist. Heller Ágnes leírja emlékező könyvében, a Bicikliző majomban, hogy a háború után képtelen volt bemenni az Újlipótvárosba, ahol túlélte a nyilas uralmat. ’56 októberének utolsó napjaiban aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy ott van. Hát ebben a könyvben ilyesminek nyoma sincs. A kanonizált ’56-képhez képest Kőszeg tabut tör; ebből a szempontból az ő forradalomábrázolása semmivel sem felemelőbb, mint a korszak egészéé.

A másik menekülési utat természetesen a marxizmus vonzása jelentette. Sinkó Ervin úgy emlékszik, hogy gyerekkorának lidércnyomása volt saját zsidósága, éppen azért, mert ő is szeretett volna együtt focizni az apatini sváb fiúkkal. Aztán egyszer csak belépett a munkásotthonba vagy valamilyen szociáldemokrata gyűlésre, és ez az egész egyik pillanatról a másikra elmúlt. Nem az történt, hogy fontosabbá váltak másféle törésvonalak, vagy hogy az ott lévőket ne érdekelte volna az, hogy ki zsidó, és ki nem az. Nem, egyszerűen az addigi életét kísérő lidércnyomás semmivé vált, megszűnt, értelmét veszítette. Típustörténet ez, nagyon sokan ezért tartottak ki mindvégig a kommunizmus mellett, és fogták be fülüket a szovjet típusú antiszemitizmus elől.

Kőszeg elbeszélése szerint azonban K.-nak nem adatik efféle hazatalálás, még az ellenzékben, a szamizdat Beszélő körében vagy a Szeta-bulikon sem. Ez tényleg megdöbbentő. K. még a Szeta-összejövetelre belépve is előhozza, hogy hát voltak ott zsidók meg nem zsidók, de összességében ők értettek legjobban a cigányokhoz. Hogy jön ez ide, miféle perverz észlelés ez? De K. nem tágít, még az ózdi cigánytelepet járva is a zsidó párhuzam ugrik be. Aranykor volt ez, a cigányoknak ekkor még volt munkájuk és fizetésük. Ha meg nem volt, akkor letartóztatás fenyegette őket. És elmondták, hogy nagyon jóban vannak szomszédaikkal. A szomszédok meg azt kérdezték az állástalan pesti szetásoktól, nem tudnák-e valahogyan elintézni, hogy ezek a cigányok ne legyenek ott, ne éljenek a közelükben, ne létezzenek, vagy ha igen, akkor valahol távol. K. meg arra asszociál, hogy az asszimilált zsidók is azzal nyugtatják magukat, hogy a nem zsidók elfogadják őket, de hátha ez is csak olyanfajta önáltatás, mint az ózdi cigányoké? Miféle agyament okoskodás ez? Vajon K. olyan típusú neurózisban szenved, mint amiről Ranschburg Jenő szól? A gyermekpszichológus arról beszél interjúkötetében, hogy neki pókfóbiája van: mindenütt azt keresi, hogy van-e pók, tehát, hogy vannak-e antiszemiták. És persze, ha ilyen feszülten keresi a pókot, akkor nagyobb valószínűséggel találja meg, mint ha ügyet sem vetne rá. Hajszálon múlt, hogy Ranschburg túlélte a nyilasokat gyerekként. És tudja, hogy ez súlyos tudati beszűkülést okozó neurózis, fóbia. Tudatában van ennek.

Csakhogy K.-nak nincs semmiféle fóbiája vagy neurózisa, tudata pedig a legkevésbé sem beszűkült, jóllehet az ő túlélése is hajszálon múlt 1944-ben. Ha szociális fóbiája lenne, aligha vonzódott volna egész életében a plebejus, néha futóbolond figurákhoz, azért, mert valami fontos tanulságot keresett a sorsukban. És aligha vált volna az irodalmár, klasszikafilológus K.-nak szenvedélyévé, hogy miként lehet a rendőrség, az idegenrendészet és a titkosszolgálatok munkáját jogállami keretek közé szorítani. K. olyan fokú kegyetlen őszinteségre törekszik, amit már maga sem képes elviselni: egyszerűen tudomásul veszi, hogy a zsidó-frász születése óta lüktető, el nem múló fogfájásként kíséri. Kevés ilyen rémeset olvastam erről.

Súlyos könyv.

Kőszeg Ferenc: K. történetei. Magvető, 2009, 384. o., 2990 Ft

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges