Skip to main content

Klaniczay Tibor emlékére

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az „intézménnyé vált” Klaniczay Tibor akadémikustól, a régi magyar irodalom meghatározó jelentőségű kutatójáról két kép kitörölhetetlenül rögzült emlékezetemben. Az egyiken a régi magyaros seregek vezéreként fiatalokat is lihegésre késztető sebességgel kaptat fel a szokásos konferenciákba ágyazott kirándulások egyikén a Somlyó hegyére, s közben persze konzultál, sürget, korhol és dicsér, a sorosan aktuális kiadványok és konferenciák apró részleteit tisztázza. A másik egy római éjszaka emléke: átutazóban is jut ideje arra, hogy az olyannyira szeretett Urbs történetéről tartson hajnali háromig tartó sétával egybekötött előadást, persze olyan mozzanatokra koncentrálva, amelyek csak a beavatottak számára ismertek.

Az együttlét meghittsége sem feledtette az őt hallgatókkal, hogy egészen kivételes formátumú tudóssal lehetnek egy társaságban. Mi adta ezt a kivételességét? Először is természetesen az, hogy metszően okos, lényeglátó, az összefüggések kibontásához ritka érzékkel megáldott, a rokon tudományterületek (történelem, néprajz, művészettörténet, zenetörténet) megállapításait a szorosabban vett irodalomtörténeti megközelítéssel a legtermészetesebb módon szintézisbe hozni tudó ember volt. Ez az éleselméjűség önmagában is elég lett volna jelentékeny tudományos teljesítményhez, ám ő ugyanakkor párját ritkítóan szorgalmas is volt. Szándékosan használtam ezt az iskolásán egyszerű kifejezést, hiszen talán ez a legmegfelelőbb annak érzékeltetésére, hogy Klaniczay Tibor imádott dolgozni, s nem érezte jól magát az önmagára vett rendkívül fegyelmezett munkatempó szorítása nélkül. Ez a lankadhatatlan munkakedv társult azzal a párját ritkító sokoldalúsággal, amely az elméleti kérdések iránti érzékenységet a textológiai és filológiai aprómunkával tudta párosítani, s amelynek eredményeképpen oly sok fontos szövegkiadó és -feldolgozó vállalkozás elindítója és animátora volt. Az aprólékos filologizálás és az elméleti szárnyalás oly kívánatos találkozása már önmagában is kivételes, ám az ő esetében mindehhez a dinamikus szervezőkészség erénye is társult. Az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének, a Reneszánsz és Barokk Kutatócsoportnak vagy a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak az életre kelése voltak e szervezői igyekezet legfontosabb eredményei. De eredménye volt az a hivatalosan kevéssé méltatott tény, hogy a professzor félreszorítottságban, elszigeteltségben tengődő kutatók, különféle gyűjteményekben vagy azokon kívül dolgozó egyházi és világi emberek sokaságának a tevékenységét tette értelmessé a kirekesztettség feloldásával, a régi magyarosok egyszerre emberi melegséget sugárzó és kritikus szemléletű közösségének a megszervezésével. S ez a szervezőmunka nem állt meg az ország határainál, hiszen egyre gyarapodó nemzetközi tekintélyét arra is fölhasználta, hogy evidenciává tegye a magyarországi fejlemények jelenlétét a reneszánsz és barokk problematikájával foglalkozó nemzetközi kutatásokban. Elképesztően széles körű nemzetközi kapcsolatait e cél szolgálatába állította. Szívósság és tárgyszerűség jellemezte ezt a munkát. Mint mindenben, ebben is idegenkedett a fölös pátosztól, közvetítése révén mégis kutatók sokaságát érintette meg a hazai reneszánsz izgalma és érdekessége; egy tehetséges fiatal olasz kutató így fogalmazott a legutóbbi – immár Klaniczay Tibor nélkül megtartott – régi magyaros konferencián: komolyan mondom, majdnem sírva fakadtam, mikor Firenzében kezembe vehettem Balassi istenes verseinek eddig ismeretlen 1666-os lőcsei kiadását.

A neki kimért idővel versenyt futva e tevékenységek egyikét sem elejtve élte meg szenvedésekkel teli utolsó napjait. Lázas munkáját nem zavarta meg, hogy nem kapta meg azt a hivatalos elismerést, amely megillette volna. Ez ugyan sokunknak fájdalmas, de mégis múló mozzanat marad, hiszen nem kétséges, hogy a tudománytörténet majd méltó helyet jelöl ki számára.

De ki szól majd ránk restségünk, pontatlanságunk és szűklátókörűségünk miatt?








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon