Pálfalvi Lajos

Nyomtatóbarát változat

Milosz nevezetes esszékötete a háború utáni lengyel emigránsirodalom legismertebb műve. A nem cenzúrázott magyar sajtó is alapműként kezelte a nyolcvanas években, tíz éve az Új Symposion, hat éve a Máshonnan Beszélő lengyel számában, három éve a Hitelben jelent meg egy-egy fejezet. A brutalizált kultúra leírását – Indonéziától Jugoszláviáig – főként olyan országokban tanulmányozták nagy haszonnal, ahol e könyv téziseit könnyűszerrel le lehetett fordítani a helyi viszonyokra.

A képlet látszólag egyszerű. Öt év diplomáciai szolgálat után, 1951 januárjában Milosz elhagyta a párizsi lengyel nagykövetséget, és menedékjogot kért. Ugyanakkor nem akarta vállalni a hagyományos politikai emigráns szerepét, mert távol állt tőle a londoni lengyel politikai és kulturális központ háború előtti mentalitása. A párizsi Kultura köréhez csatlakozott hát, amely – Gombrowicz és Milosz újrafelfedezésével – ekkoriban alakította ki szellemi arculatát.

A rabul ejtett értelem előtti szovjetológiai művek az eszme térhódítását csak a terrorral és az emberi gyengeséggel tudták magyarázni (a szépirodalomban persze más volt a helyzet, a XX. századi negatív utópiák, Zamjatyin, Huxley, Orwell és Witkiewicz történetfilozófiai groteszkje, a Telhetetlenség mélyebb elemzést adott a totalitarizmusról). A „szabadságot választottam” stratégiáját követő publicisták és memoárírók leleplezéseiben nincs helye a kételynek. Ez, ha lehet, a háború előtti hagyományokat folytató lengyel emigrációra még inkább igaz, sokan közülük barbár egzotikumot láttak a kívülről behurcolt kommunizmusban, amely – lévén összeegyeztethetetlen a lengyel hagyományokkal – idegen képződmény az országban.

A totalitarizmus kihívására adott tradicionalista válasz egyre anakronisztikusabbá vált. Mint Gombrowicz írja Naplójában: „Isten lett a pisztoly, amellyel le akarjuk lőni Marxot, (…) Ha én lennék Marx, büszke lennék erre, de ha én lennék Isten, mint abszolútum, kissé feszélyezve erezném magam.”

Milosz esszéiben szakított ezzel az egyszerű módszerrel, az „Új Hitet” többrétű, értelmiségieket is megkísértő, bonyolult konstrukcióként mutatta be. A szerző természetesen magára haragította a hivatalos Lengyelországot és a nyugati sztálinista értelmiséget (Pablo Neruda például nemes egyszerűséggel amerikai kémnek nyilvánította). De a londoni emigráció reakciója sem volt kevésbé hisztérikus. Nemcsak diplomatamúltját hányták a szemére. Az idei könyvhéten bemutatott londoni regényíró, Sergiusz Piasecki útitársnak, fűzfapoétának nevezte, és óva intette a szabad világot a kriptokommunista szélhámostól: „Úgy gondolom, Milosz veszélyezteti a lengyel ügyet és a bolsevizmussal harcban álló szabad világ ügyét. Most talán még veszélyesebb, mint korábban, a varsói rezsim diplomatájaként” – írja 1951 novemberében. Ryszard Wraga, a háború előtti lengyel hírszerzés ügynöke még szakszerűbb feljelentést írt, mely szerint Milosz esszéi a kollaboránsokat és a szovjethatalmat dicsőítik, megtévesztik a külföldi közvéleményt, az opportunista, titoista harmadikutasoknak szolgáltatnak érveket. A végső következtetés: Milosz „a Nyugaton működő bolsevik diverzáns apparátus ügynöke”. Az idézett írások nemcsak az emigránsfolklórt gazdagították, nagy szerepük volt abban, hogy Milosz évekig nem kapott amerikai vízumot. E konfliktusok után Milosz végül is, a Kultura folyóirat szerzőihez hasonlóan, egy új antitotalitárius elitben találta meg a helyét.

A rabul ejtett értelem az újjászervezett kultúra etnográfiája, azt a katasztrofális antropológiai folyamatot kíséri végig, melynek során a Bűn és az Erény küzd a hős lelkéért, végül a skizofrén értelmiségi a külsődleges alkalmazkodás után eljut a belső azonosulás perverziójáig. Az „Új Hit” elfogadását négy író portréján mutatja be, esetük azóta modellértékűvé vált, a konkrét személlyel való kapcsolat idővel problematikus lett, majd elvesztette jelentőségét.

A legegyszerűbb eset Gamma (Putrament), aki megrészegül a hatalomtól, és propagandistává züllik. Delta (Galczynski), az udvar kegyeit kereső trubadúr, kineveti a szűk körben kísérletező avantgárdistákat és kiátkozott költőket, neki fontos a népszerűség és a megrendelő kegye, ez a fajta függés pedig az állami költő státusával is kialakítható – mindez azonban mégsem jár együtt az autonómia teljes elvesztésével. Bétát (Borowskit) az európai kulturális hagyomány elleni nihilista lázadás vezeti el a kommunizmushoz; az intézményesült erkölcsi tekintélyhez vonzódó Alfa (Andrzejewski) pedig a pártban véli megtalálni azt, amit korábban a lengyel katolikus egyházban keresett. A conradi tragikus erkölcsi konfliktusok idővel elveszítik metafizikai alapjukat, ezek helyébe a történelmi szükségszerűség lép.

A portrék belülről ábrázolják a tagadás és elfogadás megtéréssel végződő folyamatát. Milosz empátiája itt azért is mélyebb a témában megszokottnál, mert nem a kívülálló szerepében ítélkezik, a kísértés, a „hegeli csípés” nála sem múlt el nyomtalanul. Az alábbi kitétel nélkül a mű igazságtalan lenne a jellemzett írókkal: „Nehezemre esik Alfát elítélni. Magam is azon az úton voltam, ahol már sok minden elkerülhetetlennek látszik.”

A ketman című esszében még erősebb az ambivalencia, helyenként a hasonmás képzetével küszködő Alekszandr Zinovjev, a Homo Sovieticus, az Ifjúságunk röpke szárnya és a Parabellum sötét paradoxonjait vetíti előre. A ketman az önfeladás határán egyensúlyozó szabadgondolkodók, eretnekek önvédelmi stratégiája. Különvéleményüket, tiltott nézeteiket titokban tartják, a nyilvánosság előtt akár meg is tagadhatják. Kerülik a hatalommal való nyílt összeütközést, a magánszférában viszont igyekeznek kialakítani valamiféle autonómiát, periferikus témákra összpontosítják szellemi energiáikat, olyan területeket keresnek, amelyek ideológiailag ellenőrizhetetlenek. Ebbe a csoportba tartozik a sztálinista panegirikából a Szentivánéji álom fordításába menekülő „esztétikai ketman”, Galczynski is. A ketman az apolitikus kultúra művelése, a titkolt másság, a kompromisszumok által megőrzött szabadság kísértése.

Az esszé feltartóztathatatlannak mutatja a totalitarizmus térhódítását. Ez az a pont, ahol évtizedek múlva a hazai ellenzék vitába szállt vele, sőt, 1985-ben, Jaruzelski börtönében Adam Michnik A lengyel becsület történetéből című esszékötetében megírta Milosz művének ellentétpárját, a hazai szellemi ellenállás történetét, amelyben szintén íróportrékat olvashatunk, de ezek már nem Putramentről, hanem Herbertről, Szczepanskiról és másokról szólnak.

Negyven év távlatából a kommunizmus démonizálása helyett célszerűbb irodalmi műként olvasni a kötetet, felfedezve azt, amit a legendás pályatárs már a kezdet kezdetén tudott: „Milosz e könyvében két fronton harcol: itt nemcsak arról van szó, hogy a nyugati kultúra nevében elítéli a Keletet, hanem arról is, hogy sajátos, innen hozott tapasztalatait, a világról való új tudását rákényszerítse a Nyugatra. És ez a párbaj… a mai lengyel író és a Nyugat párbaja, ahol a tét saját értékünk, erőnk és eredetiségünk érvényesítése, sokkal érdekesebb számomra, mint a kommunizmus elemzése” – írja Gombrowicz Naplójában.

• Kultúra