Sz. Szilágyi Gábor

Nyomtatóbarát változat

Plesz Antal legnagyobb hatású és minden bizonnyal legmesszebb sugárzó művét, a Műhely Szellemét, magát a Műhelymunkát tárja e kiállítás címe szerint Önök elé. Semmiképp sem megszokott a téma, és talán még szokatlanabb, különösen egy építészgaléria részéről, ha azt állítom, itt az elkövetkező három hétben a látogató számára az építészet csupán ürügy marad. Ürügy arra, hogy a kiállított munkák révén az építészet Plesz Antal-féle műhelyéről beszélhessünk. Amit tehát ezzel a kiállítással érintünk és át is lépünk, az az építészeti munka bensőséges, személyes tere. Plesz Antal a bemutatott terveket ugyanis nem a nyilvánosság számára készítette, a kilencvenes években készült munkák elnagyolt formái, vázolt koncepciói egy otthonülő mester unaloműző kedvtelései, komoly játékai. Fel szeretném tehát hívni a figyelmüket, hogy a műhelybe való betekintés bizonyos szabályok betartására int: itt, sokkal inkább, mint egyéb más esetben, a megtekintett anyag, és azon keresztül a kiállító, védtelenebb. Bevon minket ugyanis gondolatainak és vívódásainak személyes világába, olyan belső körbe, ahol mindenekelőtt az ő szabályai a mérvadóak. Ezeket be kell tartanunk. Cserébe mi, látogatók, betekinthetünk oda, ahol a tudás és a tapasztalat átadásra kerül, ahol és ahogy a mester a tudás használatára tanít. Mindezek után azt javaslom, fogadjuk el Plesz Antal invitálását, és nézzünk körül a műhelyében.

A kiállítás pillérekkel tagolt falán és a kiállítás közepén húzódó asztalsoron a hetvenes évek néhány tervezőintézetekben készült munkája sorakozik. Ezek az axonometrikus ábrák, generáltervek és fényképek az akkori időszak tervezés-módszertani és tervezés-technikai világába vezetnek. Kiállításuk szándéka nem a mindent megmutatás igénye, mint inkább az, hogyan készítették, és mit tartalmaztak akkor e több háztömbnyi vagy kisebb városrésznyi területeket érintő nagyberuházások tervei. Engem lenyűgözött mindez. Azonban némi keserűséggel vagyok kénytelen mindehhez hozzátenni, hogy az itt látható tervek és makettek eredeti példányai mára eltűntek vagy teljes mértékben megsemmisültek.

A tervek készülésének idején Plesz Antal a Mesteriskola tanára, és mint hosszú idők óta különböző állami tervezőintézetek vezető tervezője, a műhely szellemének, a műhelymunkának is egyik legnagyobb hatású elindítója. Bizonyosan nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, az ezekhez hasonló műhelyekből és hasonló szellemiségből nőtt ki később az óriás tervezőintézeteket lebontó kisebb tervezőirodák és magáncégek sora.

E régi munkákkal szemközti oldalon láthatóak az otthonában, kedvtelésből dolgozó mester tervei. A római birodalom Budapesten található katonai és polgári amfiteátrumának és a zsámbéki premontrei apátság romjainak megújítását célzó elképzelések egy romantikus eszmével, a rom mint önérték kultuszának eszméjével szállnak szembe, és a kortárs műemlékszemlélet határait feszegetik. Legyünk figyelmesek, Plesz Antal ismét tanít: a használaton kívül álló, a városi ember elvágyódásának helyszíneként ismert romok építészeti szempontból olyan tabutémák, melyeket meg kell törni, hogy aztán ismét használatba vehessük, és élettel tölthessük meg ezeket a helyszíneket. Mielőtt azonban a római kor és a gótikus romok hasznosításával bíbelődő építész képét magunkban rögzítenénk, felhívnám a figyelmüket a kiállítás legelején, a többi munkától elkülönítve elhelyezett, Budapest (sőt Magyarország) megújítását célzó tanulmánytervekre.

A rajzok, talán nem árt ezt külön is hangsúlyozni, első ötletek formájában már 1992 júliusában, majd 1995-ben és ’96-ban készültek, és Budapestet (illetve Magyarországot) mint Euro-Cityt, majd, mint a hét torony városáról alkotott víziót jelenítik meg. Őszintén be kell vallanom, a kiállítás számomra legkedvesebb darabjai ezek, hiszen egyszerre inspiratívak, ugyanakkor le is rántják Plesz Antal szándékáról a leplet. Nézzük most csak a véglegesnek szánt, 1996-os vázlatot. A terv brutálisan egyszerű és abszurd. Óbuda és Zsámbék romjainak hasznosítási tervei után, némi iróniával és nemes egyszerűséggel, a tervező egy darab A4-es papíron rendezi Budapest jövőbeni sorsát. A várost az elképzelés szerint néhány fontos emlék kivételével le kell rombolni. A helyén felépülő új város hat körcikkelyre és egy központi magra tagolódik (innen a hét torony városa elnevezés), szabályos gyűrűs szerkezetű, körkörös elrendezésű, zöld parksávokkal tagolt, fő közlekedése metró helyett a város körül keringő magasvasút. (A lehetséges lakások típustervei a lépcső alatt láthatók.) Természetesen tudható, Tóni bácsi Budapestet minden hibájával együtt úgy szereti, ahogy ma van. Azonban ez a fricska, ez a gondolati játék bármikor megengedhető Műhelyének védett falai közt, ráadásul szellemi értelemben messzire vezet, és rámutat e kiállítás műhelymunka jellegéből adódóan sérülékeny, mégis tiszta és mély rétegeire. Plesz Antal játszik a gondolatokkal, játszik a gesztusokkal, játszik az üres, fehér papírral. Határozott kijelentéseivel provokál és kérdez, a nagyhatalmú építészt idézi. A terv koncentrikus formája, körkörös szerkezete a kiállításon belül visszaidézi az amfiteátrum-terveket, ugyanakkor emlékeztet a reneszánsz nagy ideál-város elképzeléseire és a francia forradalmi építészet Boullée-féle kozmikus Newton-emlékművére (1785) vagy Ledoux Chaux, az ideális város tervére (1804). A mindent eltörlő, majd újraépítő gesztus Le Corbusier Párizs megújítását célzó, tegyük hozzá, ugyancsak abszurd elképzelésére utal. Kissé már távolabbi a kapcsolat, de eszembe jut kedves regényeim közül James Joyce Finnegan ébredése című könyvének szerkezeti váza.

A könyv körkörös formájával – az elbeszélés egy mondat közepén, a mondat eleje pedig a könyv legvégén kezdődik – és regényszerkezetével a Joyce-mű koncepcióját önti formába. A körbeérő szerkezet – a kör mint tökéletes és ideális forma – az örök visszatérés mítosza, az időtlenség formája. Joyce a nyelv destruálásával új metanyelvet teremt, az egyén általánosításával pedig a tipikust jeleníti meg. A felépülő új város, amit Plesz Antal elképzel, bennem valami hasonló érzéseket keltett. A kör tökéletes formájával az ideát, az örök és időtlen város eszméjét álmodja, a város lerombolása és újjáépítése egy futurisztikus metropolis képét rajzolja meg, és az egy városba sűrített világ, az Euro-City, a beáramló globális tőke által emelt metropolis a városok városát teremti meg, hasonlóan Joyce szándékához, aki egyetlen személybe rejti el az egész emberiség álmát. Az asszociációk sora persze folytatható lenne, hisz tágra nyitható e gondolatkör határa. Ezért kívánom is, mindenki folytassa tovább, és szabadon inspirálódjon Plesz Antal műhelyében, de arra kérem, tartsa tiszteletben a hátsó falon olvasható 12 pontot, A Műhely Szellemét…

• Kultúra