Az „intézménnyé vált” Klaniczay Tibor akadémikustól, a régi magyar irodalom meghatározó jelentőségű kutatójáról két kép kitörölhetetlenül rögzült emlékezetemben. Az egyiken a régi magyaros seregek vezéreként fiatalokat is lihegésre késztető sebességgel kaptat fel a szokásos konferenciákba ágyazott kirándulások egyikén a Somlyó hegyére, s közben persze konzultál, sürget, korhol és dicsér, a sorosan aktuális kiadványok és konferenciák apró részleteit tisztázza. A másik egy római éjszaka emléke: átutazóban is jut ideje arra, hogy az olyannyira szeretett Urbs történetéről tartson hajnali háromig tartó sétával egybekötött előadást, persze olyan mozzanatokra koncentrálva, amelyek csak a beavatottak számára ismertek.
Az együttlét meghittsége sem feledtette az őt hallgatókkal, hogy egészen kivételes formátumú tudóssal lehetnek egy társaságban. Mi adta ezt a kivételességét? Először is természetesen az, hogy metszően okos, lényeglátó, az összefüggések kibontásához ritka érzékkel megáldott, a rokon tudományterületek (történelem, néprajz, művészettörténet, zenetörténet) megállapításait a szorosabban vett irodalomtörténeti megközelítéssel a legtermészetesebb módon szintézisbe hozni tudó ember volt. Ez az éleselméjűség önmagában is elég lett volna jelentékeny tudományos teljesítményhez, ám ő ugyanakkor párját ritkítóan szorgalmas is volt. Szándékosan használtam ezt az iskolásán egyszerű kifejezést, hiszen talán ez a legmegfelelőbb annak érzékeltetésére, hogy Klaniczay Tibor imádott dolgozni, s nem érezte jól magát az önmagára vett rendkívül fegyelmezett munkatempó szorítása nélkül. Ez a lankadhatatlan munkakedv társult azzal a párját ritkító sokoldalúsággal, amely az elméleti kérdések iránti érzékenységet a textológiai és filológiai aprómunkával tudta párosítani, s amelynek eredményeképpen oly sok fontos szövegkiadó és -feldolgozó vállalkozás elindítója és animátora volt. Az aprólékos filologizálás és az elméleti szárnyalás oly kívánatos találkozása már önmagában is kivételes, ám az ő esetében mindehhez a dinamikus szervezőkészség erénye is társult. Az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének, a Reneszánsz és Barokk Kutatócsoportnak vagy a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak az életre kelése voltak e szervezői igyekezet legfontosabb eredményei. De eredménye volt az a hivatalosan kevéssé méltatott tény, hogy a professzor félreszorítottságban, elszigeteltségben tengődő kutatók, különféle gyűjteményekben vagy azokon kívül dolgozó egyházi és világi emberek sokaságának a tevékenységét tette értelmessé a kirekesztettség feloldásával, a régi magyarosok egyszerre emberi melegséget sugárzó és kritikus szemléletű közösségének a megszervezésével. S ez a szervezőmunka nem állt meg az ország határainál, hiszen egyre gyarapodó nemzetközi tekintélyét arra is fölhasználta, hogy evidenciává tegye a magyarországi fejlemények jelenlétét a reneszánsz és barokk problematikájával foglalkozó nemzetközi kutatásokban. Elképesztően széles körű nemzetközi kapcsolatait e cél szolgálatába állította. Szívósság és tárgyszerűség jellemezte ezt a munkát. Mint mindenben, ebben is idegenkedett a fölös pátosztól, közvetítése révén mégis kutatók sokaságát érintette meg a hazai reneszánsz izgalma és érdekessége; egy tehetséges fiatal olasz kutató így fogalmazott a legutóbbi – immár Klaniczay Tibor nélkül megtartott – régi magyaros konferencián: komolyan mondom, majdnem sírva fakadtam, mikor Firenzében kezembe vehettem Balassi istenes verseinek eddig ismeretlen 1666-os lőcsei kiadását.
A neki kimért idővel versenyt futva e tevékenységek egyikét sem elejtve élte meg szenvedésekkel teli utolsó napjait. Lázas munkáját nem zavarta meg, hogy nem kapta meg azt a hivatalos elismerést, amely megillette volna. Ez ugyan sokunknak fájdalmas, de mégis múló mozzanat marad, hiszen nem kétséges, hogy a tudománytörténet majd méltó helyet jelöl ki számára.
De ki szól majd ránk restségünk, pontatlanságunk és szűklátókörűségünk miatt?
- Kultúra [6]