Pál Attila

Nyomtatóbarát változat

A feudalizmus és a szocializmus kevés közös pontjainak egyike, hogy az uralkodó (király, császár, illetve a párt fő- vagy első titkára) hatalma kevés kivételtől eltekintve életfogytig tartott. A jelek szerint e közös hagyományokat kívánja követni Zimbabwe teljhatalmú ura, Robert Gabriel Mugabe is, hiszen rávette pártja, a parlamentben jelentős többséget élvező ZANU-PF (Zimbabwei Afrikai Nemzeti Unió – Hazafias Front) vezetőit, hogy kezdeményezzék a 2008-ban esedékes elnökválasztás 2010-re halasztását.

Bár a ma 82 éves politikus korábban kijelentette (megígérte?), hogy jelenlegi mandátuma lejártakor távozik az ország éléről, mostanában már azzal viccel, hogy még százévesen is államfő lesz. S a humorban Karinthy Frigyes óta nem ismerünk tréfát. Pedig önmagán és kevés számú hívein kívül országon belül és kívül szinte mindenki alig várja nyugalomba vonulását. Huszonhat évi uralkodásának (eddigi) eredményeit talán az a hetvenes–nyolcvanas években nálunk elterjedt vicc jellemzi a legjobban, mely szerint:

– Mi lenne, ha a Szaharában bevezetnék a szocializmust?

– Húsz évig semmi, majd egyszer csak homokhiány lépne föl...

A mai éhínség tükrében nehéz elhinni, de igaz: Zimbabwe területe (majdnem négyszer akkora, mint Magyarország) az emberiség történetének hajnala óta a térség éléskamrája volt, mindig bőséggel termett rajta gabona, gyümölcs, dohány. A Zambezi és az Orange folyók által határolt terület volt az emberi civilizáció egyik bölcsője, már a kőkorszakban is laktak, vadásztak errefelé eleink. A hegyek és folyók övezte, idegen behatolástól sokáig mentes vidéken az i. sz. első évezred végére fejlett kultúra jött létre. Az UNESCO-világörökség részévé nyilvánított Nagy-Zimbabwe (a mai állam névadója) település romjai egy egészen a XV. századig virágzó bantu állam, a legendás Monomotapa birodalom központjának maradványai. (Jellemző az európaiak lenéző magatartására, hogy sokáig el sem tudták képzelni, hogy a hatalmas, habarcs nélküli kőépítmények a bantu törzsek keze munkái lehetnek, a legtöbb felfedező idegen beavatkozást sejtett.) A régészek egy része azt feltételezi, hogy itt volt Sába királynőjének palotája, s innen származtak Salamon király mesés kincsei, mások mindezt badarságnak vélik. Mindenesetre az ásatásokból származó leletek szerint Monomotapa élénk kereskedelmet folytatott Arábiával, Indiával és Kínával. A birodalom vesztét meglepő módon nem a XVI. században felbukkant portugálok – őket kiverték földjükről –, hanem a XIX. század első felében a zulu háborúk miatt délről idemenekült ndebele (avagy matabele) törzsek okozták, akik elfoglalták a mashonák (más néven shonák) lakta területeket, ezzel megvetve a mai Zimbabwéban is dúló etnikai ellentét alapjait. (A szembenállást csak fokozza, hogy a ndebelék a zuluk rokonaiként főleg állattenyésztéssel foglalkoztak, míg a mashonák bantu eredetű földművesek voltak, így örök ellenségeskedést váltott ki a termőföldek birtoklásának kérdése.)

Gyökeres fordulatot hozott az egész délkelet-afrikai térség történelmében, amikor az európaiak is rábukkantak a zimbabwei aranymezőkre, mert ennek nyomán 1888-ban megjelent itt a dél-angliai Salisbury őrgrófja, Robert Arthur Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus, és az angol királynő megbízásából, az általa alapított Brit Dél-afrikai Társaság nevében koncessziós szerződéseket kötött az utolsó ndebele királlyal, Lobengulával, aki úgy vélte: az arany- és gyémántbányák átengedésével elnyeri a brit uralkodó barátságát, ám gyakorlatilag elajándékozta országát. A hódító nem kis „szerénységről” tanúbizonyságot adva el is nevezte Rhodesiának az egy puskalövés nélkül megszerzett területeket, amelyeket nem sokkal később az északi szomszéd mashonák földjével egészített ki. Így a XX. század elejére Kenyától Fokföldig egy óriási brit gyarmatbirodalom alakult ki, ahol a fehér telepesek mindinkább kiszorították a termőföldekről és rezervátumokba kényszerítették az őslakókat, miközben az ültetvényesek és a bányatulajdonosok azon veszekedtek, hogy a bennszülöttek melyiküknél dolgozzanak. London 1923-ban átvette a társaságtól és koronagyarmattá nyilvánította Rhodesiát, igaz, nagyfokú önkormányzatot meghagyva a telepeseknek. Ám utóbbiak lassan „kinőtték” ezeket a kereteket, és 1965-ben a brit légierő rhodesiai születésű veterán pilótája, majd ültetvényes, Ian Douglas Smith vezérletével szembeszálltak az anyaországgal, és egyoldalúan kikiáltották Dél-Rhodesia függetlenségét, kiszakítva az országot az addigi, Rhodesia és Nyasszaföld nevű brit gyarmati föderációból. Dél-Rhodesiát azonban jóformán csak a pretoriai apartheid rezsim ismerte el, sőt az ENSZ súlyos politikai és gazdasági szankciókkal sújtotta, bár mindig voltak országok, melyek e rendelkezéseket kijátszották. Már esztendőkkel a fajüldöző Smith-kormányzat hatalomra jutása előtt megindultak a bennszülöttek függetlenségi küzdelmei, amelyek komoly bátorítást kaptak Afrika a hatvanas években egyre-másra önállósuló államaitól. A mozgalom két fő ereje a főleg az ország lakosságának döntő többségét adó mashonákat tömörítő, Robert Gabriel Mugabe és Ndabandingi Sithole lelkész vezette ZANU, valamint a többnyire ndebelékből toborzott, Joshua Nkomo irányította Zimbabwei Afrikai Népi Unió (ZAPU) volt. Mugabe és Nkomo hol egymással vállvetve, hol összeveszve, egymástól függetlenül harcolt hazája szabadságáért, az afrikaiak jogaiért, s mindketten megjárták a fajüldöző rezsim börtöneit. Meg kell jegyeznünk, hogy a politikai küzdelem egy szűk szellemi elitre korlátozódott, amelynek tagjai fel tudták mérni a gazdasági-szociális és politikai elnyomást, valamint annak tarthatatlanságát, a nagy többség viszont természetesnek fogadta el a fehérek uralmát. A Nkomo és Mugabe nevével fémjelzett radikális irányzat mellett létezett egy másik, a telepesekkel kiegyezni hajlandó csoport, amely végül rá is állt, hogy részt vegyen a Smith-féle színjátékban, amikor 1979-ben – a nyilvánvalóan és nagymértékben manipulált választásokat követően – a fekete bőrű Abel Muzorewa püspököt kinevezték miniszterelnöknek, bevonva még egy-két afrikai politikust a kormányba. A világ azonban nem „ette meg” a komédiát, Rhodesiát továbbra is kirekesztette. Így elodázhatatlanná vált a tárgyalás a felszabadító mozgalom vezetőivel, amelynek nyomán a londoni Lancaster Házban (1980. április 18-án) kötött megállapodás értelmében nemzetközileg is függetlennek ismerték el a Zimbabwei Köztársaságot. Az 1980-as első (s mindeddig utolsó) valóban szabad és „tiszta” választásokon a ZANU nyert a ZAPU előtt.

A győztes Mugabe a kontinens hatalomhoz jutott politikusaitól szokatlan önmérsékletről tett tanúbizonyságot, amikor egyrészt harcos- és vetélytársát, Nkomót nevezte ki belügyminiszternek (igaz, egy év múlva lemondatta, miután – talán nem véletlenül – nagy mennyiségű illegális fegyvert találtak Nkomo szülőhazájában, a déli Matabeleföldön), másrészt igyekezett maradásra bírni a fekete hatalomátvételtől megrettent fehér telepeseket, mondván szükség van tőkéjükre és szakértelmükre. Józanul felmérte – amit később, úgy tűnik, elfelejtett –, hogy ha elűzi az európai kolóniát, hiába maradnak a fekete lakosságra a földek, a gyárak és a bányák, tőke és szakértelem híján valójában nem tudnak mit kezdeni velük. Zimbabwe infrastruktúráját tekintve rendkívül sokat köszönhetett a gyarmati örökségnek. A XX. század első felében ugyanis a telepesek az arany- és gyémántbányákból származó busás bevételeikből virágzó gazdaságot teremtettek (még ha a maguk hasznára is): utakat, vasutakat építettek, a térségben szinte egyedülállóan jól szervezett oktatási és egészségügyi rendszert alakítottak ki, s a belföldi szükségletek kielégítésén túl jelentős élelmiszerexporttal dicsekedhettek.

De hiába volt a kedvező gazdasági örökség, a viszonylagos jólét, ha újra és újra megbomlott a béke a két vezér között, akiket a már említett etnikai ellentét mellett a különböző politikai orientáció is szembeállított egymással. Noha mindkét politikus szocializmust hirdetett, eltértek elképzeléseik, s főleg szövetségeseik. Nkomo a moszkvai vezetéssel ápolt baráti kapcsolatokat, így érkeztek a szovjetek mellett keletnémet és bolgár szakértők (s természetesen fegyverek), s képeztek ki zimbabwei politikusokat és katonákat Moszkvában, valamint a baráti Tanzániában és Ghánában. Mugabe viszont – ismeretlen okokból – nem kedvelte az oroszokat, s inkább a szocialista világ renegátjai, Bukarest, Belgrád és Peking felé kacsingatott, ahonnan azonban minden tekintetben jóval kevesebb támogatás érkezett, ami igencsak zavarta a mindinkább teljhatalomra áhítozó egykori történelemtanárt. A politikai konfliktusok odáig fajultak, hogy Nkomónak 1983-ban el kellett menekülnie, amikor a központi hadsereg katonái több tízezer embert mészároltak le Matabeleföldön. Miután azonban Nkomo tekintélye és befolyása túl nagy volt határon belül és kívül ahhoz, hogy sokáig ellenségként kezelje, Mugabe azt a taktikát választotta – s ez egybeesett a szocialista egypártrendszer megteremtésének céljával – hogy „tisztázva a hatalmi viszonyokat” (újra) beolvasztja a ZAPU-t saját pártjába, amelynek neve (ZANU) mellé odabiggyesztették a Hazafias Front megjelölést, Nkomót pedig maga mellé édesgette alelnöknek. A ndebele politikus, aki mindig is fontosabbnak tartotta a békét személyes ambícióinál, elfogadta az ajánlatot, s Mugabe helyetteseként hunyt el 1999-ben.

Az ezredforduló újabb fordulatot hozott Zimbabwe életében. A Nkomo halála után gyakorlatilag kontroll nélkül maradt Mugabe kénye-kedve szerint hozhatta őrültebbnél őrültebb intézkedéseit, amelyekben csak egy dolog jelentette a rendszert: hatalmon maradni mindenáron. Az 1987 óta az államfői posztot is betöltő diktátor, sutba vetve a fehér telepeseknek tett korábbi ígéreteit, 2000-ben meghirdette a földreformot, amelynek lényege az volt, hogy el kell zavarni a fehéreket, s ültetvényeiket felparcellázni a mind elégedetlenebb szabadságharcos veteránok, mindig zsákmányéhes politikai hívei, no és az ellenzék megvesztegethető politikusai között. A törvénybe iktatott reform nyomán vérszemet kaptak a földre áhítozók, bandákba, szabadcsapatokba verbuválódva a hatóságok passzivitása mellett sorra vették birtokukba a főként a Dél-afrikai Köztársaságba menekülő fehérek által elhagyott ültetvényeket, vagy erőszakkal zavarták el, sőt mészárolták le a földjeikhez ragaszkodókat. Alig néhány gazdaság menekült meg a szabadjára engedett földfoglalástól. Fordított apartheid – írták a lapok világszerte. S az eredmény: pénz, vetőmag, üzemanyag és főleg szakértelem híján a nem sokkal korábban virágzó mezőgazdaság teljesítménye szinte egy év alatt a töredékére zuhant, nemhogy kivitelre, de a hazai ellátásra sem jut elegendő élelem. Az ezredforduló világgazdaságát jellemző recesszió Zimbabwe gazdaságát sem kímélte, ráadásul a kongói katonai kaland (Mugabe mintegy tízezer fős sereget küldött a kinshasai kormány megsegítésére, ám a fizetségként kicsikart gyémántkoncesszió csak az elnök magánvagyonát gyarapította) is rendkívül sokba került az országnak. Akárcsak a félelmetes méreteket öltő korrupció, amelynek „művelésében” a kormánytisztviselők járnak az élen, noha Mugabe a propaganda szerint keményen fellép a megvesztegetések ellen, ez valójában kimerül néhány kirakatperben. Az elnök politikai ámokfutása nyomán mára a totális összeomlás szélére sodródott az ország. A gazdaság teljesítménye már jó néhány éve folyamatosan csökken (2005-ben hét százalékkal), csupán minden ötödik munkaképes korú zimbabwei dicsekedhet azzal, hogy van állása, s ezzel összhangban a 12,2 milliós lakosság négyötöde a szegénységi küszöb alatti színvonalon él, s nagy részük éhezik. Szomorú világrekordnak számít, hogy az infláció idén augusztusban elérte az 1204 százalékot, azaz az áruk és szolgáltatások ára a megelőző tizenkét hónap alatt a tizenkétszeresére (!) emelkedett. Emiatt a nyár végén pénzreformot hajtott végre a hararei kormány, ami azt jelentette, hogy 60 százalékkal leértékelték a zimbabwei dollárt, továbbá három nullát levágtak a bankók névértékéből, s időben és értékben erősen korlátozták a régi bankjegyek újakra cserélését. Ha valaki a határértéken felüli öszszeget akart beváltani, igazolnia kellett, hogy a pénz legális forrásból származik. Ez is egy módszere a lakossági vagyon megcsapolásának, amelynek révén egy hangyányit (nem többet!) csökkenthető az államháztartási hiány. A pénzreform deklarált célja viszont az infláció letörése mellett a feketegazdaság megfékezése volt, mert a hararei jegybank szerint az országban forgalomban lévő pénz 85 százaléka a feketegazdaságban forog. Korántsem biztos, hogy e tekintetben sikerrel jártak az intézkedések, hiszen mint köztudott, a feketegazdaság legnagyobb ellensége a „tiszta” gazdaság jó működése, s Zimbabwéról ez a legkevésbé sem mondható el. Az ország valutatartalékai kimerültek, így a szükséges energia- és élelmiszerimportra sincs pénze az országnak. Nemrégiben éppen emiatt lekapcsolták Zimbabwét a nemzetközi szélessávú internethálózatról, a mind gyakoribb áramszünetről és energiakorlátozásokról nem is beszélve. Romokban hever az ország gyarmati időkben kiépített egészségügyi és oktatási rendszere is. Az orvosi ellátás kudarcát mutatja, hogy az elmúlt két-három évtizedben – elsősorban a futótűzként terjedő, a felnőtt lakosság egynegyedét megfertőző AIDS miatt – csökkent a születéskor várható élettartam, ma már a negyven (!) évet sem éri el.

Balul sült el a kormányzat tavalyi akciója, amelyet ugyancsak a feketegazdaság felszámolására indítottak. Ennek keretében a többnyire szabadságharcos veteránokból toborzott milíciák rajtaütöttek a nagyobb városok (elsősorban a főváros, Harare) külső nyomornegyedein, ahol a feltételezések szerint virágzik a feketepiac, a mind szélesebb körű hiánycikkek korántsem hivatalos kereskedelme. A tisztogatás valójában sokkal inkább politikai célokat szolgált: egyrészt a (kül)városi szavazók megbüntetését, amiért többségük az ellenzékre voksolt a 2005. áprilisi választásokon (ez is kevés volt azonban ahhoz, hogy Mugabe hatalma megtörjön), másrészt a lehetőség szerint minél inkább szétszórni a bádogvárosok nincstelen tömegeit, a nyomornegyedek nehogy lázadások kiindulópontjai legyenek. További cél lehetett, hogy a városi munkanélkülieket visszairányítsák a mezőgazdaságba.

A növekvő kilátástalanság miatt évről évre mind többen fordítanak hátat az országnak shonák és ndebelék is, a Dél-afrikai Köztársaságban vagy Mozambikban keresve megélhetést. Emiatt azonban folyamatosan csökken az ellenzék szavazóbázisa, bár a tavalyi referendumon ismét csak súlyos csalások árán nyert a ZANU-PF (59,6 százalék, ami 78 mandátumot ér) az ellenzék vezető ereje, a szakszervezeti mozgalomból kinőtt, Morgan Tsvangirai vezette Mozgalom a Demokratikus Változásokért (MDC) előtt, amely a voksok 39,5 százalékát kapta, így 41 helyet foglalhat el a képviselőházban. A tulajdonképpeni teljhatalmat az biztosítja Mugabe számára, hogy a megválasztott 120 képviselő mellett az alkotmány értelmében még harmincat közvetlenül vagy közvetve az elnök nevez ki. A szenátusi helyek aránya pedig ugyancsak beszédes: 43:7 a ZANU-PF javára az MDC-vel szemben. A veterán szabadságharcos államfő természetesen minden alkotmányos és kevéssé törvényes eszközt megragadott, hogy a rá jutó szavazatokat maximálja. Hazaárulás vádjával perbe fogta, s jó ideig hatósági őrizetben tartotta, majd nagy kegyesen próbára bocsátotta Tsvangirait, miközben fennen hangoztatta: nem lehet elnök, aki nem vett részt a függetlenségi harcokban, s az ellenzék vezére valóban nem harcolt a fehér telepesek ellen. Mugabe másik sokat hangoztatott vádja az ellenzéki politikussal és pártjával szemben, hogy szerinte Tsvangirai és az MDC valójában a fehér telepesek és a külföldi tőke érdekeit képviseli, s vissza akarja hozni az európai származású kisebbség uralmát az afrikai néptömegek felett. Az elnök elszántságát jelzi, hogy néhány hete arra a hírre, hogy az ellenzék esetleg tömegtüntetések sorával kívánja megdönteni hatalmát, Mugabe határozottan kijelentette: a hadsereg készen áll, hogy bármiféle kormányellenes megmozdulást kíméletlenül szétverjen. Megfigyelők szerint erre igazából nem is volt szükség, hiszen a lakosság már most is túlságosan meg van félemlítve ahhoz, hogy részt merjen venni bármiféle tiltakozó akcióban. Sajtószabadságról sem igen beszélhetünk Zimbabwéban. A kormányt vagy netán magát az elnököt bíráló médiumokat ugyan csak elvétve tiltják be, ám a „felségsértő” szerkesztőségek, újságírók gyakran esnek áldozatul fizikai atrocitásoknak. A hatalmi téboly intézkedései között az a rendelet viszi el a pálmát, amely szerint büntethető, aki a hararei főútvonalakon gyakran és – már csak a túlméretezett rendőri biztosítás miatt is – látványosan végigkocsikázó elnök konvoja láttán illetlen megjegyzést vagy kézmozdulatot tesz.

A 82 esztendős Robert Gabriel Mugabénak a jelek szerint esze ágában sincs távozni a hatalomból, ezt látszik igazolni, hogy több ízben is hivatkozott a hagyományokra, miszerint „Zimbabwe királyainak uralma a sírig tart”. Rossz néven vette azt is, hogy saját pártján belül is mind élesebb harc folyik az utódlás jogáért. Mugabe elkövette azt a taktikai hibát, hogy a látszat kedvéért megnevezte saját jelöltjét, így később kisebb hitele volt annak a felszólításnak, hogy párttársai hagyjanak fel az utódlási harccal. A jelölt egyébként a hozzá hasonlóan a mashona népcsoporthoz tartozó Joyce Mujuru, korábbi vízügyi és infrastrukturális fejlesztési miniszter, aki ugyan Zimbabwe első – és a libériai Ellen Johnson-Sirleaf után Afrika második – női államfője lehetne, mégis beleillik a kormányzati képbe, ahol az idők folyamán a legfontosabb posztokat apránként mind a mashonák foglalták el. Noha már a ZANU-PF-en belül is mind többen mondogatják – persze úgy, hogy Mugabe fülébe ne jusson –, hogy fiatalabb, dinamikusabb államfőre lenne szüksége az országnak, nyíltan senki nem mer szembeszállni a veterán politikussal, aki így, ha megéri, valóban az ország élén maradhat akár 100 éves koráig is.

Zimbabwe a jelenlegi helyzetben végóráját éli. Ha az ellenzék a 2008-as (avagy 2010-es) elnökválasztásokon sem tud méltó ellenjelöltet találni a szabadságharcosból lett diktátor helyére, a jelenleginél is súlyosabb gazdasági és humanitárius válság köszönt az országra, s kiszámíthatatlan, mi következik, ha a szociális elégedetlenség legyőzi a félelmet, és valóban utcára vonulnak a nincstelen tömegek, hogy bármi áron is megszerezzék, ami a puszta életben maradásukhoz szükséges. Minél tovább „ül a trónon” Mugabe, annál világosabb, hogy ő, aki a független Zimbabwe „bölcsőjét ringatta”, üti be sorban a szögeket hazája koporsójába.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges