Széky János

Nyomtatóbarát változat

Miután Debreczeni Józsefet Az új miniszterelnök féloldalassága miatt hol csöndes, hol zajos gúnnyal, de mindig kíméletlenül bírálták a baloldali és liberális politikai térfélen is, már csak az elegancia kedvéért sem szeretném hasonló modorban bizonyítani saját függetlenségemet és részre-nem-hajlásomat. Így is, úgy is letagadhatatlan, hogy az életrajzíró majdnem annyira elfogult Gyurcsány Ferenc iránt, mint annak idején – szintén bevallottan – Antall József iránt volt.

A forráshasználat egyoldalúságát azzal védené meg a Rádai Eszternek adott interjúban, hogy előző könyveiben sem kérdezte meg Antall vagy Orbán ellenfeleit („Szerintem meg épp az történik, aminek történnie kell”, Mozgó Világ, 2006/8.). Ez különben nem mondható szakmai erénynek, de nem is egészen pontos, hiszen az Orbán-könyv legnyugtalanítóbb részei sem éppen baráti forrásból merítenek (ilyen például a Fidesz-közeli cégek alapításának vagy Katona Kálmán leváltásának a története). Nem véleményekről, hanem tényállításokról volna szó, ezek pedig, a dolog természeténél fogva, inkább ellenfelek szájából hangzanak el. Komolyabb vizsgálatuktól az első könyvben nyilván a „baloldallal” és a média nagy részével szembeni oldhatatlan ellenszenv akadályozta a szerzőt. A harmadikban talán az, hogy a Gyurcsány lejáratását célzó, egyértelműen a pártok közötti harc instrumentumaként alkalmazott tényfeltárások rendre gyűlöletbe és publicisztikába fulladtak, meg sem közelítették a tárgyilagos oknyomozó újságírás normáit.

Méltánytalan lenne az is, ha valami otromba jellemhibát, szolgalelkűséget keresnénk a kiközösítést kétszer is vállaló és egészen aljas támadásokat elszenvedő íróban. Az ilyen stílusgyakorlatok csak a hazai politikai újságírás gyatra minőségét jelzik. (Bár itt érdemes megjegyezni, hogy a vulgáris pszichologizálás tőle sem idegen, amikor, mondjuk, az első könyv egyik főgonoszának, Göncz Árpádnak a lappangó indítékait elemzi. Ugyanezt a módszertani hibát viszont kérlelhetetlenül kipécézi, amikor baloldali és liberális közírók követik el – Antall Józseffel szemben.)

Marad néhány biztos tény. Az egyik, ami Az új miniszterelnökből is kiderül, de máshonnan is tudni: Gyurcsány Ferencnek – amint azt Tony Blairről is mondják – egyéb érdemeitől és hibáitól függetlenül különleges képessége van arra, hogy rokonszenvet ébresszen a vele személyes érintkezésbe kerülő emberekben. Amellett igen jó – talán túl jó – rétor, interjúhelyzetben is, „nagyon észnél kell lenni” mellette. A másik: a műfaj. Tudományos szigorral megírt jelenkor-történeti munkának a könyv természetesen nem mondható, de azokra a politikatudományi művekre sem emlékeztet, amelyek a játékelmélet, a döntéselmélet, a szervezeti kutatások és hasonlók eszközeit használva, hideg fejjel elemeznek folyamatokat, csomópontokat és modelleket. Ehhez részben a nyugodt percek hiányoztak, részben az átláthatóság. Az utóbbi idők kazetta- és kiszivárogtatási botrányai, sajnos, beragadtak a közvetlen szenzációnál, és nem terelték rá a figyelmet a tartósabbik botrányra, nevezetesen, hogy a valóságos történésekről, folyamatokról és viszonyokról rendkívül keveset tudhatunk meg, a politikai elit – leginkább a két nagy párt, mert nekik van módjuk rá – megszállottan, bizánciasan titkolózik. Ilyen közegben hálásak lehetünk Gyurcsánynak és munkatársainak kibeszéléseikért, és tökéletesen érthető volna, ha Debreczeni is valamiképpen az információszolgáltatók adósának érezné magát. Főként Orbán Viktor elzárkózása után. Egyszóval oknyomozó újságírással van dolgunk, annak is egy teljesen legitim válfajával, hiszen a műfaj legjobb darabjai közül jó néhányról elmondható, hogy legalább annyira valamilyen ajándékba kapott információn alapul, mint a szó szoros értelemben vett nyomozáson. Ha ezt elfogadjuk, nem lehet kifogásunk az újságírós elbeszélésmód, a lazább fogalmazás, az érzelmi fordulatok, személyes megjegyzések ellen – bár mindezek mellett elég tudálékosnak hat a lábjegyzetezés (ezt már az Orbán-könyvben is alkalmazta).

Technikai hiba viszont a túl sok, túl hosszú és a szövegtesttől nem kellően elkülönített idézet – ezek ráadásul túlnyomórészt a főszereplőtől származnak, vagy őt tüntetik fel jó színben, úgyhogy elnyomják a narrátor hangját, s az olvasónak, ha valamiféle távolságot akar tartani a központi szereplővel szemben, nem marad más lehetősége, mint hogy az elbeszélővel szemben is ösztönösen distanciát tartson. A szerkesztésnek pedig megárt az előző könyvekre nem jellemző lineáris időrendiség. A legizgalmasabb rész a miniszterelnök-jelöltség kivívása lehetne, csakhogy az olvasónak hiányérzete marad, mert a narrátor nem utal vissza nyomatékosan a palotaforradalom harminc-egynéhány oldallal előbb leírt feltételére, Gyurcsány vidékjáró kampányára.

Ha már a hiányérzetről van szó: az elhallgatások, a történetmondás folytonossághiányai mind a való világ disszonanciáit jelzik. Így amikor Debreczeni 2005 elejének vezető politikai témáját, az ügynöknyilvánosságot hozza szóba, egy ponton egyszerűen elharapja a sztorit, hirtelen más tárgyra tér. Holott még egy-két első nyilvánosságbeli közleményből is simán ki lehet következtetni, hogy Gyurcsány, bár hazudni nem hazudott ez ügyben, mint egynémely zord bírálója állítja, de politikai vereséget szenvedett a nyilvánosság előtt ritkán mutatkozó szaklobbitól (és biztos, hogy az erőviszonyok ilyen állásából még jó ideig csak bajok lesznek). Hasonlóképpen: az úgynevezett jobboldal agitátorai és propagandistái lankadatlanul sulykolják, hogy Gyurcsány benősült az „Apró-klánba”, és ezzel személyesen is a diktatúra örökösévé vált. Debreczeni könnyedén cáfolja ezt, az érdekházasság vádját és a rokon rágalmakat, de közben igen szűkszavú egy érdekesebb és tárgyiasabb kérdésben: hogy vajon mekkora lehet és lehetett mindeközben Apró Piroskának, úgy is mint gazdasági és államigazgatási szakembernek a tényleges befolyása. Vagy például hasznos lehetett volna Medgyessy Péter oknyomozó stílusú meginterjúvolása saját bukásáról a sértettségére való szimpla hivatkozás helyett, mert ha szabad nekem is egy kicsit pszichologizálnom, nehezen hihető, hogy a benne maradt tüske csupán akkora, mint amit a publikum előtt elismer. Végül: az őszödi beszéd könyörtelen önkritikája szó szerint, visszamenőleg igazolta a külső szemlélőnek azt a benyomását a „száz lépés programjáról”, hogy itt a hiperaktív semmittevés különleges esetéről van szó. Debreczeni viszont – lényegében Gyurcsány akkori értelmezésére támaszkodva – mint a „politikai kormányzás” diadalát ünnepli. Annak idején hasonló elismeréssel írt a Fidesz hasonló, „itt is javítunk egy kicsit, ott is javítunk egy kicsit” szerkezetű, minden belső koncepciót gondosan kerülő, 1998-as választási programjáról. Miután újságíró-gyakornokként engem küldtek a Lázár-kormány Tájékoztatási Hivatalának eligazításaira, életre szólóan rezisztenssé váltam az ilyen típusú kormányzással szemben. Ez nem várható el mindenkitől, de ha valaki hivatásos politikai elemző, azért mégiscsak gyanakodhatna. (Ha Gyurcsány valóban elfordult ettől a stílustól, az dicséretére válik, még a járatlan úton elkövetett hibák beszámításával is.)

A távolságtartás már első – és legjobb – miniszterelnök-életrajzából, az Antall Józsefről szólóból is hiányzik, itt azonban segít a múltidejűség, a történések lezártsága. Fontos szerepe volt a politizáló közvélemény Antall-képének átformálásában. Akinek nem volt része abban a szerencsében, hogy ismerhetett valakit a kormányfő közvetlen környezetéből, az eladdig nem tudhatta, hogy Antall nemcsak nagy formátumú politikus, de nagyjából ugyanaz a véleménye „Lakitelek szelleméről” és – Csoóri kivételével – az alapító atyákról, mint akármelyik értelmiséginek a Nagykörúton belül, és mindent megtesz, hogy ne engedje őket a kormányzati hatalom közelébe. (Újraolvasva feltűnik, hogy Debreczeni a párton belüli ellenfelek közül nem a korlátolt, de egyenes – és mindezekért végső soron ártalmatlan – Csurkát, hanem a „vidéki újbaloldali jezsuita” Lezsákot festi a legsötétebb színekkel. Ez talán megmagyaráz valamit a szerzőt 2006 elején érő brutális támadásokból.) Véleményét Antall – taktikai okokból – gondosan titkolta a nyilvánosság elől, olyannyira, hogy a beszédeiben eldugott, mégoly egyértelmű utalásokat sem vette az átlag „balliberális”, már csak azért sem, mert soha nem jelezték neki, hogy ez nem ugyanaz a párt, mint 1989 őszéig volt. Így eléggé paradox az a szigor, amellyel szerzőnk minduntalan megrója a fent említett értelmiségieket, amiért nem respektálták a miniszterelnök demokratikus, sőt liberális szándékú erőfeszítéseit.

Antall feltétlen érdeme a könyv szerint és a valóságban, hogy megmentette az országot – mitől is? Debreczeni három tényezőt ír körül: 1. Pozsgay Imre és a lakiteleki próféták hazafias népfrontja, a „náci alapvetést” megfogalmazó Csurkával bezárólag. Ennek felismerésével alapozta meg szavának súlyát liberális körökben, és ennek a megszellőztetésével – mondhatni, a titok megszegésével – keverte magát „szélsőséges liberális” hírébe a saját oldalán. 2. Az SZDSZ, az érdekeit képviselő, perfid köztársasági elnök és a hozzá hű (politikailag egyneműnek vélt, mellesleg zsidó többségű) média. Nem itt kell elemezni az idevágó folklórelemeket, elfogultságokat és hibákat, csak egy példa: mikor Debreczeni idézi azt a képtelen mendemondát, hogy Aczél György 1988–89-ben (!) személyesen vetette ki a Demokratikus Ellenzék vezetőinek anyagát a belügyi archívumból, és közli, hogy Antall „ennek hitelt adott”, aligha veszi észre, hogy nemcsak magát, hanem politikai eszményképét is kompromittálja. 3. A kádárizmus közvetlen örököseként feltüntetett MSZP, amely 1994-ben – Antall művét meghazudtolva – létrehozta a monolitikus pártállami rendszer „harmadik kiadását”, a „folyékony diktatúrát”.

Orbán Viktor – nem sokkal az Antall-könyv megjelenése után – megcselekedte, amire a ciklus utolsó percéig senki sem számított, a sírból hozta vissza a jobboldali kormányzást, legyőzte az MSZP-t, és bosszút állt az SZDSZ-en. Debreczeni elismeréssel adózik az ész, erő és akarat eme diadalának, de kénytelen azt is nyugtázni, hogy mi volt az ára: szövetség mindazokkal, akiktől Antall viszolygott, a „hülyeségeket beszélő molett úrtól” Lezsákig, sőt, „alkalmi és taktikai” szinten Csurkáig. Később Pozsgay is belépett a sorba. A szerző azt is tisztábban láthatta, mint megannyi kívülálló vagy ellenfél, hogy miután Orbánról lehámlik az elfogódottság, s eltűnnek mellőle a mérséklő hatású miniszterek és tanácsadók, mind jobban élvezi magát a hatalmat, a hatalomtechnikai játékokat, igazolva látja az erő és akarat egyoldalú érvényesítését. (Ránézésre Debreczeninek kevésbé fáj az, ami a balról közép felé tartókat olyannyira elkeserítette: hogy a Fidesz – indulásakor az „elvált szülők gyermeke” – kormányra kerülvén nemhogy megszüntette volna a szellemi és politikai életet már-már elviselhetetlenné tévő törzsi ellentéteket, hanem éppenséggel regulává rondította őket.) Az Orbán-könyv olvastán pontosan meg lehet érteni, hogy az író, aki Antallt még „zsigeri antikommunizmusáért” dicsérte és irigyelte, miért lát valóságos megmentőt Gyurcsányban.

De talán mélyebb oka is van a fordulatnak, amit az író azért minősít látszólagosnak, mert ő mindig is nemzeti liberálisnak vallotta magát, és ehhez az eszményhez Gyurcsány valóban közelebb áll Orbánnál. A kulcs talán inkább ott keresendő, hogy Debreczeninek – mint nemzedéke szinte valamennyi gondolkodó tagjának – tanulnia kellett az antikommunizmust. Azonkívül a jobboldaliságot is. Mind az Orbán-, mind a Gyurcsány-életrajz a gyermekkori szegénység rajzával indul, sőt az Antall-könyv is kitér az „úri gőg” cáfolatára, a falun töltött nyarakra („reggeltől estig mezítláb vezetve a barázdában az eke elé fogott lovat”). Mintha a középosztályhoz tartozás önmagában nem hajlamosítana demokrata nézetekre. Pedig Antall nemcsak abban kivétel – az ország szerencséjére –, hogy a pártállam politikai képezdéitől függetlenül, tudatosan nevelte magát a kormányzásra mint szakmára, hanem abban is, hogy érdemdús nemesi-hivatalnoki család sarjaként erkölcsi meghasonlottság nélkül lehetett konzervatív. Azért kivétel, mert a jobboldaliság természetes bázisa, a középosztály, illetve annak megmaradt része Magyarországon erkölcsileg súlyosan kompromittálódott, vagy csatlakozott a diktatúrához, miközben a hatalommal alapvetően két baloldali irányzat állt szemben. Antall József személyében akadt valaki, aki 1990-ben jobboldalt teremtett a semmiből. És ezzel vége. Az ötvenes-hatvanas években született nemzedékből azóta is szinte mindenki ösztönösen balra húz, bármilyen nevet adjon antikommunizmusának. Debreczeni, pontos megfigyelőként, alkalmasint tisztában van az Orbán deklarált jobboldalisága mögötti ürességgel, erkölcsi megalkuvással és „szervezett hazugsággal”, mindazzal, ami politikai cselekvését vészesen ellenőrizhetetlenné teszi. Ehhez képest Gyurcsány baloldalisága – milliárdjaival és a beismert hazugságokkal együtt – nagyon is vonzó lehet annak az életrajzírónak, akinek a szemében az őszinteség érték, s aki nem akar belegondolni, hogy Antall József halála után, kizárásos alapon, mi lehetett volna az őszinte magyar jobboldal. Míg Orbán következetes munkával elérte, hogy nincs olyan, valóságban lehorgonyzott alap, amelyhez viszonyítva bármilyen hibáját ki lehetne mutatni, Gyurcsány ugyanilyen következetesen építi ki, politikájának verbalizálásával, az újabb és újabb támadási felületeket. Miközben fő vetélytársa sorozatos vereségek, érvágások, megalkuvások árán alaposan beletanult abba a gusztustalan társasjátékba, amit Magyarországon politikai életnek neveznek, Gyurcsány szakmai neveltetéséből kimaradt a demokrácia első évtizede, és már egy romlottabb állapotba csöppent vissza, félig-meddig amatőrként (aki ráadásul „stratégának jobb, mint menedzsernek”, amint egyik munkatársa mondja). Nem kétséges, hogy emberileg melyik habitus a rokonszenvesebb – de az sem, hogy az eredményes kormányzás szempontjából itt és most melyik a hátrányosabb.

Debreczeni József: Az új miniszterelnök. Budapest, Osiris, 2006, 460 o.                   

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges