Fehér József

Nyomtatóbarát változat

Dénes Iván Zoltán az őszi zavargások után tette közzé Politikai hisztériák örvényében című írását az Élet és Irodalom 2006/46. számában. Ennek megjelenése után Fehér József, a Civil Rádió munkatársa november–de­cemberben interjúsorozatot készített vele. Az alábbiakban a rádióban elhangzott beszélgetések szerkesztett változatát közöljük.

Ez a tízmilliós közösség elkerülhetetlenül valamiféle válaszúthoz érkezett. Felmerül a kérdés, hogy a korszerűséghez való igazodás ellentétben áll-e azzal, hogy valaki jó hazafi legyen. Valóban e két lehetőség között kell választanunk?

Semmiképpen. Ebben a szembeállításban ugyanis olyan korszerűség-, hagyomány- és iden­titás­fo­gal­mak­­kal kerülünk szembe, amelyek rendkívül leszűkítettek, a szembeállítás pedig mesterkélt és terméketlen. A különböző hagyományok és korszerűségek összekapcsolásának lehetőségét saját identitásaink feltételeinek szemrevételével érdemes megközelítenünk. Modernitásfogalmunk egyszerre eszményített és elszenvedett, hiszen vágyképek és kényszerelemek határozzák meg. Régi vágyunk, hogy a Nyugat részei lehessünk, sokban teljesült. Szocializációnk és politikai kultúránk viszont korántsem azonos az északi és a nyugati demokratikus országok állampolgáraiéval. Nem, hiszen autokrata, totalitárius és oligarchikus rendszerekben éltünk, tapasztalataink azokra vonatkoznak. Ráadásul mai demokráciánk is erősen oligarchikus jellegű, ellenzéke pedig timokratikus (harciasan dicsőségvágyó) és csőcselékuralommal fenyegető vonásokat mutat. E miatt a szocializációs örökség – nem pedig valami eredendő elmaradottság vagy nemzeti küldetés – miatt nem alkotunk igazán konszolidált demokráciát. Az ugyanis mindenki által elfogadott játékszabályokat, procedúrát feltételez, amely komoly további, mindenekelőtt önismereti munkát, szocializációs erőfeszítéseket igényel. Csak akkor leszünk képesek arra, hogy viszonyuljunk ha­gyo­mányainkhoz, megválasszuk a modernitás módját és identitásainkat, ha önmagunkat elfogadó és másokat tisztelő, velük együttműködésre képes, méltóságteljes emberekké válunk. Az a látszat, mintha választanunk kellene a korszerűség és a hagyomány, a haladás és a haza, az emberbarát és a hazafi értékei között, hamis és félrevezető. Ez mindenekelőtt két nagyon rossz közbeszédtípus elterjedésének a következménye, amelyeket elsősorban a két nagy politikai gyűjtőpárt használ és terjeszt el – valószínűleg öntudatlanul. Az elsőt európai mintakövetésnek nevezhetnénk, a másikat pedig (Fülep Lajos esztéta és filozófus nyomán) nemzeti öncélúságnak.

Az európai mintakövetés közbeszédtípusa szerint van valami – kizárólagos, egyedül helyes – követendő minta, amihez fel kell zárkózni, és vannak azok, akik ezt ismerik, közvetítik, és felzárkóztatnak hozzá. Ők fel vannak jogosítva arra, hogy minket tanítsanak, leckéztessenek, megmondják nekünk, hogy mit kell tennünk, és hogyan. Ők azok, akik minket, a gyermeki népet kézen fogva vezetnek a paradicsomi állapotba. Amennyiben szófogadó, jó gyerekek leszünk, előbb-utóbb a Nyugat szabad, demokratikus, jóléti társadalmainak a sorába lépünk. Ez a politikai nyelv egyszerre idézi a felvilágosult abszolutizmust és a (diktatórikus és oligarchikus) szocialista időket. Ennek jegyében fogadta el a többség, hogy a szovjet birodalom felbomlása után liberális demokrácia legyen, hogy csatlakozzunk a NATO-hoz és az Európai Unióhoz. A kiábrándulás törvényszerű volt. Az általános jólét nem köszöntött be egy csapásra, ehelyett az állami elnyomás és gyámolítás évtizedei után azonnal kemény versenyhelyzetbe kerültünk, s korántsem az esélyegyenlőség alapján.

Az európai mintakövetés közbeszédtípusa azért kártékony, mert hamisan feltételezi, hogy van kizárólagos és követendő európai minta. Ilyen ugyanis nem áll rendelkezésre.

Milyen történelmi-társadalmi modellek szolgálhatnak mintaként?

Azt javaslom, először tekintsük át a közbeszédek főbb sajátosságait, majd szembesítsük azokat történelmi tapasztalatainkkal. Az európai mintakövetés-köz­beszéd mindhárom eleme – a minta, a mintához felzárkóztatók s a felzárkóztatás követői – a felvilágosult abszolutizmus világában gyökerezik. A teljhatalmú felvilágosult uralkodó akaratuk ellenére boldogítja alattvalóit, hiszen ő és csakis ő tudja, hogy mi a he­lyes. Ez a képzet a filozófus király platóni utópiájában gyökeredzik, s a felvilágosult abszolutizmusok szemléletével, illetve Joseph de Maistre francia forradalommal szemben kifejtett, a politikai elit számára teljhatalmat igénylő nézeteivel rokonítható. Olyan nézetekkel, amelyeket több mint száz évvel később Lenin valósított meg. A képzet azon alapul, hogy van egy végső, jó és teljes megoldás, aminek valaki a birtokában van, ezért neki joga van azt beletölteni mások fejébe, ha kell, akaratuk ellenére. Ő ugyanis jobban tudja, mint alattvalói, hogy nekik mi a jó. Számos porosz iskolamester ugyancsak ezt a mintát követte. Kant viszont úgy gondolta, hogy azzal, ha valaki a másik ember szükségletét, döntését, érték­választását meg akarja határozni, megakadályozza őt abban, hogy autonóm módon cselekedjen. Ez paternalizmus, a lehető legnagyobb despotizmus, amely kiskorúságban tartja az egyént. Ezt a szakirodalomban indoktrinációnak, a végleges megoldást tartalmazó rendszerbe sorolás műveletének, keményebben fogalmazva agymosásnak nevezik. Azért rendkívül kártékony, mert leszoktat arról, hogy higgyünk annak, amit látunk, tapasztalunk, és azt önállóan ítéljük meg. Leszoktat arról, hogy használjuk a saját fe­jün­ket. Leszoktat arról, hogy mi magunk döntsünk. Akkor, amikor a mai reformerek Ma­gyar­or­szágon azt állítják, hogy felzárkózási kényszerhelyzetben vagyunk, ezt felvilágosult abszolutista módon fejezik ki. Azt állítják ugyanis, hogy ők és csakis ők látják helyesen a helyzetet és annak megoldását, amelynek nincs alternatívája. Ekkor és ezzel olyan közbeszédmódot használnak, amely elvileg zárja ki, hogy felülbírálható legyen, amivel kiiktatják a civil társadalom kontrollját. Ez abszolutista jellegű gondolkodásmód és kiválasztottságtudat. A neojozefiniánus, thatcheriánus politikai nyelv kimondatlanul azt a szereposztást sugallja, hogy vannak az igazlátók, akik megmondják, mi a teendő, és vagyunk mi, akiknek ezt tudomásul kell venni. Ahogy Kossuth fogalmazott: de nobis sine nobis. Rólunk, nélkülünk.

Mi jellemzi ezzel szemben a hagyományok nevében fellépő emberek, csoportok mentalitását?

A nemzeti öncélúság diskurzusának központi fogalma az akarat. A magyar nemzet önérték, amely nem szorul létjogosultsága igazolására, s amelyet – eddigi teljesítménye és történelme alapján – kivételes hely illet meg a nemzetek sorában. Ezt a helyet nem kérni kell, hanem el kell foglalni, mert ha nem foglaljuk el, akkor a többiek kiszorítanak bennünket a nemzetek szociáldarwinista versenyéből. Ha állandóan arra kacsingatunk, hogy mit szólnak külföldön hozzánk, elveszítjük önérvényesítő akaratunkat, amely boldogulásunk legfőbb feltétele. Amennyiben ugyanis egy politikai közösség kívülről méltányosságot vár, s ezért passzív, engedelmeskedő, mintakövető magatartást tanúsít, óhatatlanul hátrébb sorolódik a létért folytatott harcban. Holott arra van szüksége, hogy kezdeményezzen, hogy becsülje magát, hogy önbizalma és önérvényesítő képessége legyen. Csakhogy sem a politikai, sem a kulturális közösségek nem egyalanyúak. Ha fölöttünk létezik a közösség, akkor mi ennek óhatatlanul csak alattvalói lehetünk.

Ahogy az európai mintakövetés aufkléristái a civilizáció, a felzárkózás nevében várnak el tőlünk passzív engedelmességet, úgy a nemzeti öncélúság hívei a nemzet nevében igénylik, hogy engedelmeskedjünk nekik. A nemzeti öncélúság hívei olyan újraelosztást követelnek, amelynek parancsnoki pozícióit ők töltenék be, mindenki más pedig alárendelt szerepbe, alattvalóságba kényszerülne.

A mintakövetés és az öncélúság egyaránt kizárja azt, hogy mi magunk mérjük fel helyzetünket, és eldöntsük azt, hogy ez jó nekünk, vagy sem. Azt, hogy meghatározzuk, kik vagyunk, és kivé akarunk válni. Annak a felismerését, hogy mi magunk va­gyunk azok, akik nem szorulunk létjogosultságunk igazolására. Azt, hogy a szabadság lehetőségeivel élve megválaszthassuk, megalkothassuk, módosíthassuk identitásainkat, és ennek részeként eldönthessük azt, hogy milyen közösségekhez kívánunk tartozni, milyeneket kívánunk megalkotni. Ennek az igénynek az alapján ugyanis nem függesztjük fel a kritikai vi­szo­nyulásunkat semmiféle közösség iránt. Vá­lasz­tott közösségeink ugyanis a mi aktív együttműködésünket feltételezik.

Az ÉS-ben írt cikkedben arról is írsz, hogy a mai politikai hisztériák mögött valóságos traumák és félelmek vannak...

Egyik közbeszédtípus sem ördögi összeesküvés következménye. Mindkettő mögött valódi tapasztalatok és felismerések húzódnak meg, és – tegyük hozzá – mindkettő törekszik az önigazolásra: történelmi szégyenfoltokat is leplezni próbálnak. Az egyik mögött az a felismerés áll, hogy elmaradtunk a civilizált Nyugattól, ezért civilizálódnunk, haladnunk kell. A másik mögött pedig az, hogy el kell fogadnunk önmagunkat, hiszen ha nincs önbizalmunk, óhatatlanul hátrább sorolódunk a versenyhelyzetekben. A mintakövetés és az öncélúság tételei tehát reális felismerések, valódi belátások túlfeszítései. Az európai mintakövetés felvilágosult abszolutista diskurzusának retorikai ellentétpárjai az értelem–­ér­­ze­lem, állam­férfi–demagóg, realitás–irrealizmus, felelős­ség–­­fele­lőt­­len­ség, rend–anarchia, haladás–­elma­radás, építés–­rom­bolás, civilizáció–civilizálatlanság. Ezen alapszik a diskurzus részeseinek az önmeghatározása.

Mindez több élményből táplálkozik. A kádárista funkcionárius élményvilágból, hogy kétfrontos harcot kell vívni a rákosizmus restaurációja és az eltaposott ’56 ellen. Abból a félelemből, hogy ezt a lavírozást, a törékeny és nehezen fenntartható egyensúlyi állapotot egyfelől a birodalom, másfelől a „felelőtlen demagógok” veszélyeztetik. Abból a meggyőző­dés­ből, hogy a rendszerváltó pártokkal és híveikkel szem­ben mégis csak ők képviselik az élhető élet meg­te­rem­­tésének a lehetőségét, és rajtuk kívül nincs komoly, felelősségteljes politikai tényező. Ezért lehetett büszke Medgyessy Péter és az MSZP szeptemberi óbudai polgármesterjelöltje szigorúan titkos tiszti pártállami tevékenységére. Ezért nem érzékelte a pártállami tisztviselőket kitüntetésre jelölő MeH-tisztviselő és az azt szentesítő Gyurcsány Ferenc, hogy a rendszerváltás után a pártállami szerepvállalás szégyenletes, nem pedig dicséretes. Ezzel függ össze az a legenda, hogy a rendszerváltás a Kádár-kori re­formok megkoronázása s a Kádár-kori reformerek teljesítménye. Holott a Kádár-kori reformok előbb-utóbb összeütközésbe kerültek a rendszer abszolutizmusával, és a kettő konfliktusában mindig a hatalom megtartásának rendelték alá a reformot. Mindaddig, amíg ezt megtehették. Kétségtelen, hogy a pár­t­ál­lami rendszer totalitárius jellegűből egyre inkább oligarchikussá, a kevés számú vagyonosnak a nagyszámú vagyontalan feletti uralmává vált. Ebből fakadt az ideológiailag üres pragmatizmus. Jobb­­oldali ellenfeleikkel szemben az ’56 utáni posztsztálinista pártállami klientúrák utódai önmagukat ismét a kisebbik rossznak vagy még inkább az egyedüli hivatott vezetőknek érezhették és érezhetik. Olya­nok­nak, akik megegyezésre törekednek, és sokkal inkább betartják a parlamentáris demokrácia szabályait, mint a jobboldali gyűjtőpártok kormányai. Önmagukról alkotott képük szerint ők a modern Magyarország megalapítói, ellenfeleik pedig annak megakadályozói. Ideológiájuk pedig az oligarchia pragmatista önigazolása helyett Gyurcsány Ferenc miniszterelnökké választása óta a republikanizmus és a neojozefiniánus (felvilágosult abszolutista) szemlélet furcsa elegye. Szemléletüket és politikai nyelvüket eleinte a republikanizmus, tavaly nyáron és ősszel viszont egyre inkább a felvilágosult abszolutista elhivatottság uralta. A pragmatizmus elvi ürességét 1994-ben és 2002-ben az utódpárti oligarchia önigazolása, a Horthy-rendszer és a Kádár-rendszer, a hamis nemzeti büszkeség és a hamis társadalmi biztonság közötti választás hisztériája töltötte ki. Külső összetartója pedig a jobboldali hisztéria volt, amit a választási ígéretek maradéktalan megvalósításával próbáltak hatástalanítani.

És mi a helyzet a másik oldalon?

A mai jobboldali hisztéria ellentétpárja: nemzet–ha­za­­árulók (idegenszívűek, kommunisták, zsidók). Eb­ben a szembeállításban határozható meg a jobb­ol­­­dali – a po­­­litikai közösség tagjait jókra és rosszakra széthasító – ön- és ellenségkép. Ebből következik, hogy „a haza nem lehet ellenzékben” – a politikai közösség egészét, a nemzetet, a nemzeti jelképeket és az ünnepeket kisajátító és giccsé silányító tétel.

A jobboldali közbeszéd a nemzeti öncélúság nyelvén folyik, amely az akarat meghatározó szerepén alapul, az igazságtalan viszonyok elkerülhetetlen megváltoztatására irányul, és nemzeti alapú állami újraelosztást, új rendszerváltást, erkölcsi megújulást követel. Eszerint a nemzet értékeit magában hordozza, múltja, jellege és történelmi érdemei pedig feljogosítják arra, hogy ne ő igazodjon másokhoz, hanem mások igazodjanak őhozzá. Szabó Dezsőre és Né­meth Lászlóra visszanyúló történelemértelmezése szerint az idegen kormányzók (a különböző megszállók) nem csupán kívülre helyezték az ország súlypontját, hanem kicserélték annak vezető rétegét, szellemi elitjét és középosztályát. Ez belső kontraszelekcióhoz vezetett: a mindenkori hatalmi adottságok fetisizálásához, átvészeléshez, illetve önpusztításhoz. A távoli dicső és a közeli gyarmati múlt képe olyan jövőképhez társul, amely elvontan magában foglalja ugyan a mindenkinek kijáró igazságosság és méltányosság követelményét, konkrétan viszont a nemzetek szociáldarwinista harcának meggyőződésére épül. A magyar nemzetet kivételes helyzet illeti meg, amelyet minden eszközzel ki kell vívnia. Ahhoz, hogy fennmaradjon és boldoguljon, küzdenie kell, amihez erős, elszánt, hivatott vezérre van szüksége. Ebben a gondolkodásmódban és érzelmi állapotban – Bibó Istvánt idézve – a közösség ügye maga alá gyűri a szabadság ügyét.

Az elégtétel-kereső indulat valóságos sérel­mek­ből, félelmekből, fájdalmakból és szégyenekből táplálkozik: Trianonból, a zsidóüldözés, -rablás és -gyil­kolás elfojtott szégyenéből, a szomszédos országokból való kitelepítések megaláztatásaiból, a szovjet megszállás és a szovjetizálás traumáiból, a forradalom utáni megtorlás meg nem gyászolt gyászaiból, a Kádár-korszakbeli megalkuvásokból és azok elfedéseiből, a rendszerváltás utáni csalódásokból, Leopold Lajos kifejezésével a „színlelt kapitalizmus, a feudális viszonyok kapitalista kihasználása” élményeiből. Az ellenfelek ellenséggé bélyegzése lehetővé teszi azt, amire már annyian vártak: hogy legalább időlegesen kivetíthessék valakire mindazt a szégyent, szorongást és bizonytalanságot, amelyet magukban hordoznak.

Nevezhető-e magyar sajátosságnak a nemzeti öncélúság diskurzusa? Vajon nem tapasztalunk-e hasonló jelenségeket a megújuló kelet-európai kisállamokban?

A nemzeti önelvűség, az autochtónia mítosza – annak a mítosza, hogy olyan sajátosságaink vannak, amelyekkel senki más nem rendelkezik rajtunk kívül – nem csak közép- és kelet-európai képzet. Amennyiben kitágítjuk horizontunkat, azt látjuk, hogy az a fajta alkatdiskurzus, amely szerint a nemzeti jellegzetesség önérték, és azt védeni és érvényesíteni kell, a világ minden táján elterjedt vélekedés. Meghatározó Közép-, Kelet- és Dél-Európában, megtalálható Észak-Európában, felbukkan Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban, és igencsak jelen van Latin-Amerikában, Ázsiában, Ausztráliában és Afrikában. Még Skan­di­­náviában is megtalálható, bár ott nem társult politikai hisztériákhoz. A nyitódás-bezárkózás identitásprogramjainak alaptípusa az oroszországi zapadnyik-szlavofil ellentét. A zapadnyik, a nyugatos a nyugati minta követője. A szlavofil, szlávbarát, a szlávságot mitizáló álláspont egyik legerőteljesebb megfogalmazása Fjodor Mihajlovics Tyutcsevé, amely Szabó Lőrinc fordításában így hangzik:

„Oroszországot, ész, nem érted.
Méter, sing sose méri fel.
Külön úton jár ott az élet.
Oroszországban hinni kell!”

A német Sonderweg mítosza közismert. A többi nemzeti küldetésmitológiából csak néhányat emelek ki. Lengyelországban a XVIII–XIX. század fordulóján ugyancsak jelen volt egyfelől a nyugati minta követésének az igénye, másrészt a szarmata mítosz. Az, hogy a lengyelek a szarmaták leszármazottaiként olyan jellegzetességekkel rendelkeznek, amelyeket a nyugati civilizáció komolyan fenyeget. Kiváló varsói kollégám, Jerzy Jedlicki feldolgozta a nyugatos–szarmata ellentétet és diskurzust – Milyen civilizációra van szüksége a lengyeleknek? (az angol kiadás címe magyarul: Európa peremkerülete. A nyugati civilizáció XIX. századi lengyel értelmezései) című – alapvető monográfiájában. Egykori tanítványa, Maciej Janowski A lengyel liberális gondolkodás 1918 előtt című művében pedig a nyugatos irányzatok eszmei sajátosságait és politikai kontextusait tárta fel. Azt, hogy Romá­niá­ban mennyire jelen van az eredet- és a különút-mí­tosz, nemcsak a dákoromán kontinuitás tétele mutatja, hanem olyan világhírű kalandor művei, mint Mircea Eliade. Dorothy Ross baltimore-i kolléganőm feldolgozta az észak-amerikai társadalomtudományok kialakulását, szellemi gyökereit és sajátosságait. Azt mutatta ki, hogy az instrumentalizált, nagyon technicizált, rutinizált társadalomtudományi műveletek fetisizálásai összefüggtek a „nemzeti sajátosságok” rögzítéseivel, konzerválásaival, mintegy azok kifejeződései voltak. Amennyiben kézbe veszed Trencsényi Balázs és Michal Kopeček Kollektív identitás-diskurzusok Közép- és Délkelet-Európában című négykötetes szöveggyűjteményének eddig megjelent két kötetét, meglepő szövegekre bukkanhatsz, amelyek igencsak hasonlítanak egymásra. Amit korábban nemzeti sajátosságnak vélhettünk, az Észtországtól Törökországig a nemzetépítés programideológiájának része volt. S a brit és a francia identitás történeti vizsgálatai Linda Colleytól Eugen Weberig ugyancsak igen érdekes tanulságokkal szolgálnak. Köz­vet­ve segíthetnek abban, hogy, lássuk, hogyan lehet kikerülni az eredendő elmaradottság önfelmentő és kioktató, valamint a nem­­­zeti küldetésmitológia önigazoló rossz kettőssé­gé­ből. Abból a furcsa állapotból, amelyhez kapcso­lód­­nak a mintakövetés és az öncélúság közbeszédtípusai. Lé­nye­gében minden olyan politikai közösség, amely­nek értelmisége szembekerült a modernizáció és a valahová tartozás összekapcsolásának feladatával (azzal, hogy tradicionális agrártársadalomból ipari, majd posztindusztriális társadalommá váljon, és közben a társadalmi integráció új formáit dolgozza ki), szem­be­­került azzal is, hogy megfogalmazza hova- és ö­s­sze­­tartozásának eredetmítoszát és küldetésmi­to­ló­giáját. A kérdés – ha Magyar­or­szág­ról nézzük – inkább az volt, hogy egy-egy politikai közösség belehajszolta-e magát olyan politikai hisztériákba, amelyek lehetetlenné tették, hogy modernizációs feladatait és kialakítandó önképét úgy tudja szintetizálni, hogy az egyéni szabadság és a politikai közösség ügye ne ke­rül­jön szembe egymással. Ez pedig javarészt azon múlt, hogy volt-e olyan alanya az egész fejlődésnek, aki nem kérdőjelezte meg a saját létjogosultságát valamilyen sérelem kapcsán, nem akart elégtételt venni az egész külvilágon, nem tekintette magát áldozatnak, nem került a kisebbségi komplexus és a megalománia rossz kettősségébe.

Miért sikerült ez kevésbé bizonyos társadalmaknak?

A közép-, kelet- és dél-európai nemzetek állampolgárainak tapasztalatai mindenekelőtt abban különböztek a nyugat-európai nemzetekéitől, hogy ha valaki nagyon erősen kétségbe vonta a létezéshez való jogukat, akkor a létezésük valóban nagyon ko­mo­lyan veszélybe kerülhetett. A közösség létét fenyegető egzisztenciális félelem nagyon komoly alakító, a közösség életét befolyásoló tényező volt a magyar történelemben is. Bibó István annak idején ezt így fogalmazta meg: „Ebből a helyzetből ered az egyensúlytalan közép- és kelet-európai kisnemzetek politikai lelkiségének legjellemzőbb vonása: a közösségért való egzisztenciális félelem. Mindnyájuk életét beárnyékolta egy hol európai formák között, hol elviselhetetlen nyomással jelentkező idegen, gyökértelen államhatalom, mely – nevezték légyen azt császárnak, cárnak vagy szultánnak – megfosztotta őket legjobb fiaiktól, mert karriert kínált a legtehetségesebbeknek, és börtönt és akasztófát a legigazabbaknak. A történeti s etnikai határok háborúsága hamar rávitte a népeket az egymással való acsarkodásra is, s ha alkalmuk volt rá, egymáson is kipróbálták mindazt, amit a császároktól, cároktól és szultánoktól tanultak. Mindnyájan megismerték azt az érzést, mit jelent veszélyben tudni, elveszteni vagy ellenséges, idegen kézen tudni a nemzeti történelem megszentelt helyeit, és idegen uralom vagy elnyomatás alatt tudni népük egészét vagy egy részét. Mindegyik számára voltak területek, melyeket okkal féltettek, vagy jogosan követeltek, s egy sem volt közöttük, mely nem állt volna közel a részleges vagy teljes megsemmisüléshez.” (A kelet-európai kisállamok nyomorúsága [1946]. In: Válogatott tanulmányok. Magvető, Bu­da­pest, 1986, II. 216–217.) A terápiára vonatkozóan 1948-ban így írt: „Egy közösség lényegét nem az adja meg, hogy a közös jelleget, a közös jegyeket a tagok valamiképpen a homlokukon viselik, hanem a közösségben mint közös vállalkozásban való részesség. Alkati vonások, nemzeti jellegzetességek tudatosítása helyett sokkal fontosabb azt tudatosítani, hogy mi mindent csinálhat egy közösségből a valóság he­lyes érzékelése, a tehetetlenség, hazugság és félelem zárt köreiből való kitörés, feladatok vállalása, értük való helytállás, közös erőfeszítés és közösségi teljesítmény. (...) Semmi sem terméketlenebb, mint ma­gunk­nak ez az érdekességgel való felsallangozása, ez az »elátkozott királyfi« módjára való viselkedés, mely egyrészt a tehetetlenség önmagát ünneplő ki­bú­vója, másrészt a régi, Nagy-Magyarországra méretezett úri felsőbbrendűségi tudatnak egy kósza maradványa. E lelki beállítódás számára mindig megrázkódtatás, hogyha szembe kerül azzal a ténnyel, hogy egy bizonyos távolságról nézve magyarnak lenni semmivel sem érdekesebb, mint mondjuk lettnek vagy albánnak.” (Eltorzult magyar alkat, zsák­utcás magyar történelem [1948]. In: Válogatott tanulmányok. Magvető, Budapest, 1986, II. 615.)

Hogyan gyógyítható ki a hiszterizált politikai diskurzusokból egy társadalom?

Először is nézzünk szembe néhány kérdéssel! Az egyik így szól. Miért van az, hogy újra és újra felbukkannak egyfelől a kisebbségi érzet, az önmegkérdőjelezés, a görcsös önigazolás, a leckefelmondás, másfelől a fölénytudat, a leckéztetés, a gátlástalan térfoglalás és az önérvényesítés közötti választások? Választ kell találnunk arra is, hogy mit kompenzálunk a finom európaisággal és a hazafiaskodással, mit kompenzálunk azzal, hogy mi kulturáltabbnak tartjuk magunkat másoknál, illetve azzal, ha azt gondoljuk magunkról, hogy mi vagyunk az igazi magyarok. Induljunk ki abból, hogy egy furcsa sem-sem állapotban vagyunk. Nincsenek hagyományos közösségeink, melyekre ráhagyatkozhatnánk. Nemcsak azért nincsenek, mert a totális rendszer szétverte azokat, ahogy valamennyi közösséget, és kényszerközösségeket, valójában pedig atomizálódást, szinte teljes izolációt teremtett. Azért sincsenek, mert szeretnénk a hagyományos közösségek valamennyi előnyével rendelkezni anélkül, hogy azok hátrányait, kötöttségeit, szűkösségeit vállalnánk. Szabad ember ritkán vállal magára röghöz kötöttséget, egyértelmű meghatározottságot, a közösség teljes kontrollját az egyén felett. Teljesen magától értetődő igény, hogy mindezekhez kritikailag viszonyuljunk, azaz eldöntsük, hogy továbbvisszük-e a kötöttségeket, vagy kilépünk belőlük. A hagyományos tudásközösségek ugyanis már nem tudnak bennünket útbaigazítani, nekünk magunknak kell választanunk közöttük vagy helyettük. Nin­cse­nek olyan hagyományok, amelyek magától értetődően átvehetők. Meg kell újítanunk, újra kell értelmeznünk őket. Ám nemcsak hagyományos közösségeink nincsenek magától értetődő módon, hanem önkéntes közösségek sincsenek meghatározóan jelen az életünkben. Az önkéntes közösségek legmeghatározóbb sajátossága ugyanis az, hogy együttműködésen és önkéntes választáson alapulnak. Ezt, az ehhez szükséges készségeket viszont javarészt nem tanultuk meg. Mindenekelőtt ezt kell elsajátítanunk ahhoz, hogy abból a magányból, amibe ez a sem-sem állapot s az azt okozó totális rendszer szorított, ki tudjunk törni. Ám csak akkor lehetnek önkéntes közösségeink, ha mi magunk elvállaljuk, hogy felelősek vagyunk saját életünkért, és vállaljuk azt is, hogy energiát fektetünk az önkéntes közösségekbe annak érdekében, hogy azok létrejöjjenek és működjenek.

A kiindulópont az, hogy ismerjük fel: ha nem mi rendelkezünk a testünkkel, az akaratunkkal, a lelkünkkel, akkor más rendelkezik velünk, mi pedig az ő rabszolgái vagyunk. Az egész szocializációnk ennek az ellenkezőjén alapul. Azért annyira szemetesek a környezetünkben lévő terek, azért annyira gazdátlan az a környezet, ami bennünket körülvesz, mert majd mindenki senki földjének tekinti. Ez pedig a rabszolga beállítottsága. Ahhoz, hogy ne így legyen, rendelkeznünk kell a testünkkel, rendelkeznünk kell az éle­tünk­kel, aminek előfeltétele, hogy rávegyük, ráneveljük magunkat arra, hogy felelősséget vállaljunk önmagunkért. A totális rendszer és annak elöregedett, oligarchikus időszaka az ellenkezőjére tanított mindenkit. Arra, hogy ki-ki „ügyeskedjen” mások kárára, zsákmányoljon ki másokat és önmagát, folytasson rablógazdálkodást, és ne vállaljon felelősséget a cselekedeteiért. Ahhoz, hogy az a minta, miszerint kinézem a másik boltját, feljelentem, elvitetem és beleülök, egyszer s mindenkorra eltűnjön, szükséges olyan kapcsolati háló, olyan csoportszövedék, amelyben mi magunk mint szabad egyének megtapasz­taljuk azt, hogy csak szabad közösségekben tudunk szabadok lenni, ezért ezekbe érdemes és szükséges energiát és oda­adást fektetni. Más­különben a grandi ambiziosi, a nagy étvágyú ha­tal­masok, ahogy Machiavelli írta Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről című nagy művében, kisajátítják a köztereinket, intézményeinket, közjavainkat. Ezek ma még mindig úgy működnek, ahogyan begyakorolt negatív szocializációnk során megszoktuk, mintha roncstelepek vagy rablólovagvárak lennének. Ahhoz, hogy ez másképp legyen, az együttműködés és a versengés pozitív mintái szükségesek, amelyek egyelőre elsősorban önkéntes közösségeinkben alakíthatók ki és gyakorolhatók be, hiszen a negatív minták ellenében nagyon nagy szükség van a napi pozitív megerősítésre és tapasztalatra.

Szigorú kritikáját adtad annak, hogy a hagyományos közösségben miért nem lehet korszerű személyiségkibontakoztatást elérni. Mégis, kíváncsi lennék arra, hogy miként hat a korszerűség talaján választott önkéntes közösség tagjaira a világ gyors átalakulása.

Ennek megválaszolásához érdemes megközelítenünk azt a kérdést, hogy mi a nemzet, és hogy mi a kapcsolat nacionalizmus, patriotizmus és nemzet között. A mo­dern demokratikus nemzet nem az egyének és más nemzetek feletti önérték és öncél, de nem is pusztán mintakövetés, hanem szabad emberek politikai közössége. Arnold Toynbee szerint (Tanul­mány a történelemről vagy inkább A történelem tanulmányozása címmel magyarítható művében) három sikeres valláspótlék, politikai ideológia uralta a XX. század közepén a politika világát: az individualizmus, a kommunizmus és a nacionalizmus. Hármuk csatájában pedig szerinte a nacionalizmus győzött. Bibó ezt másképp látta A nemzetközi államközösség bénultsága. Önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai döntőbíráskodás című, a hatvanas–hetvenes évek fordulóján írt könyvében, melyet a Válogatott tanulmányok negyedik kötetében olvashatunk el. Szerinte az individualizmus nem egészen szerencsés megjelölése annak a komp­le­xu­m­­nak, amelyet liberalizmusnak, polgári demokráciának, kapitalista ideológiának, amerikai életformának szoktak nevezni, s a kommunizmushoz hozzá kell gondolnunk a szocializmus más változatait is. Mel­lettük még jelen van – bár egyre kisebb súllyal – egy harmadik ideológia, a te­kin­télyi-arisztokratikus konzervatív elv. A nacionalizmus viszont nem önálló ideológia, hanem a nemzet ténye fejeződik ki benne. A nacionalizmus különböző jelentésárnyalatokat foglalt (és foglal) magába, de egyúttal el is fedte (fedi) azokat. Egyik – ma már eléggé elhalványult – jelentése az az érzelmi kötődés, amelyet az ember a családja, az általa használt és alakított környezete, a faluja, a városa, a megyéje, a hazája iránt érez, a patriotizmus érzése. Másik jelentése értelmiségi programra utal, a nemzetépítés feladatára, amely az ideológia megalkotásával, a kultúra egységesítésével és érzelmi élmények átélésével a közös nemzeti identitás kitalálását és megteremtését célozta/célozza. Harmadszor a fogalom nem­csak a programot, hanem magát a nemzetépítés folyamatát is jelenti. Végül, de nem utolsósorban a nacionalizmus, elterjedt negatív értelmében a saját közösség mások fe­lettiségét, kirekesztést, a másokkal szembeni agressziót, a szabadságellenes közösséget, a közösség ügyét a szabadság ügyével szembeállítva jelöli. A fogalomnak ez a jelentése viszont gyakran rátelepszik a többi jelentésárnyalatra, szinte bekebelezi vagy kiszorítja azokat. A nacionalizmus „sikerei” mögött nem annak érvényessége, hanem a nemzet ténye húzódik meg. Ám a nemzet tényéből nem a nacionalizmus, hanem az önrendelkezés elvének érvényessége következik. Az, amelyre a naci­ona­lizmus hivatkozik, és amelyet megtagad.

A nemzet archaikus formáitól, a kiváltságrendszeren alapuló, csak a kiváltságosokat magában foglaló, arisztokratikus nemzetektől döntően különbözik a liberális demokratikus nemzet. Mindenekelőtt abban, hogy a hatalmat gyakorlók olyan rafinált ellenőrző mechanizmusnak vannak alávetve, amely megakadályozza, hogy növeljék hatalmukat. Állandóan el kell számolniuk azzal, hogy mire használják fel megbízatásukat, hiszen leválthatóak. A modern nemzet politikai közösséget jelent. A történelmi nemzet különböző jelentéseket foglal magában a vérségi köteléktől a politikai közösségig, amelyeket – amennyiben a politikai közösség politikai kultú­rá­ja, lojalitásai és identitásai nem alakultak ki és nem szilárdultak meg – nagyon könnyű egymással összekeverni. Ezért tapasztalhatjuk azt, hogy ahol a hovatartozás, az identitásválasztás feltételei zavarodottak, ott zavarodott, archaikus identitásformák bukkannak fel. Ezek választása menekülés azok számára, akik a még kialakulatlan demokratikus politikai közösségben nem érzik jól magukat, azzal elégedetlenek.

Ahhoz a kérdéshez jutottunk vissza, hogy mit, miért és mivel kompenzálunk. Ahhoz, hogy miért bukkan fel újra és újra a kisebbségi komplexus és a me­ga­lománia, az európai mintakövetés és a nemzeti ön­célúság alternatívája. Olyan helyzetben, amelyben a hagyományos közösségek már nem igazíthatnak el, az önkéntes közösségek hálója pedig még alig-alig véd, s az intézmények és a szocializációs minták a totalitárius rendszer és az oligarchia bélyegét viselik magukon.

Ha nincs kéznél lévő mintaadó, és a hagyomány köntösébe burkolózni ellehetetlenüléssel jár, akkor mit jelölhetünk meg a megérthető és átélhető közösségi gondolkodás kiindulópontjaként?

Saját emberi méltóságunk elfogadását és érvényesítését, amely alapja és feltétele annak, hogy képesek legyünk tisztelni mások emberi méltóságát. Nekünk kell kialakítanunk az önkéntes közösségeket, hiszen az önkéntes közösségek teszik – egyebek között azt is – lehetővé, hogy hagyományainkhoz viszonyulni tudjunk. Egyéni döntések, választások eredménye az, hogy hogyan viszonyuljunk a világhoz, amelyet megörököltünk, és amelynek a lenyomata körülöttünk és bennünk egyaránt jelen van. Azt a világot, amelyet fel fogunk építeni és át fogunk hagyományozni az utódainkra, nemcsak lehetőségeink határolják be, hanem azok az értékválasztások és képzetek, amelyek jegyében választunk lehetőségeink közül, és amelyek alapján hozunk létre újabb lehetőségeket. Ha­gyo­mány és korszerűség értelmezése és egymásra vonatkoztatása feltételezi azt, hogy olyan emberek viszonyuljanak hozzájuk, akik identitásaikat – ha nem is teljesen mindenből vagy a semmiből, de adott és alakítható készletekből – megválaszthatják. A szabad társadalomban az identitásképző formák, intéz­mények és szerepek nem egymást kizáró, élethalál-kérdésként megjelenő egzisztenciális választásokként, hanem személyiségünk kifejlesztése sokszínű lehetőségeinek világaként vesznek körül bennünket. Bennünket, akik előzetesen megtanultuk azt, hogy éljünk velük, építkezzünk belőlük, ne pedig önmagunk és mások pusztítására használjuk azokat. S ha a külső és belső feltételek világa nem adott, hanem létre kell azokat hozni, akkor hozzuk létre őket! Különösen akkor, ha tudjuk, hogy a sem-sem állapot nem csupán külső adottság, hanem traumáink következménye is. Azoké, amelyek torzítják valóságérzékelésünket. Nem segítik, hanem gátolják azt, hogy felismerjük és megoldjuk feladatainkat. Arra ösztökélnek, hogy vélt vagy valóságos sérelmeinkért elégtételt szerezzünk. Arra, hogy elégtételt vegyünk azokon, akiket azokkal az erőkkel azonosítunk, amelyek sérelmeinket, fájdalmainkat és félelmeinket okozták/okozzák. Ez viszont nem pusztán rossz helyzetértékelés következménye, hanem valódi sérelmeké, fájdalmaké és szégyeneké, amelyeket tudatosítanunk kell, majd fel kell dolgoznunk annak érdekében, hogy e belső sebeket meg lehessen gyógyítani. Akkor szabadulunk meg ugyanis attól, hogy magunkat mártírnak, áldozatnak lássuk, vélt vagy valóságos ellenfeleinket pedig a megtestesült Sátánnak.

Ajánlott irodalom

Balog Iván: Politikai hisztériák Közép- és Kelet-Euró­pában. Bibó István fasizmusról, nacionalizmusról, antiszemitizmusról. Argumentum – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2004.

Balog Iván: A magyar hisztéria. Élet és Irodalom, 2007. 1., 4.

Berlin, Isaiah: Négy esszé a szabadságról. Ford. Erős Ferenc, Berényi Gábor. Európa, Budapest, 1990.

Berlin, Isaiah: Az emberiség göcsörtös fája. Fejezetek az eszmék történetéből. Ford. Pap Mária. Európa, Budapest, 1996.

Bibó István: Válogatott tanulmányok. I–IV. Vál., szerk. Huszár Tibor, ifj. Bibó István. Magvető, Budapest, 1986, 1990.

Dénes Iván Zoltán: Európai mintakövetés – nemzeti öncélúság. Értékvilág és identitáskeresés a 19–20. századi Magyar­országon. Új Mandátum, Budapest, 2001.

Dénes Iván Zoltán (szerk.): Liberty and the Search for Identity. Liberal Nationalisms and the Legacy of Empires. Central European University Press, Budapest – New York, 2006.

Janowski, Maciej: Polish Liberal Thought before 1918. Central European University Press, Budapest – New York, 2004.

Jedlick, Jerzy: A Suburb of Europe. Nineteenth-Century Polish Approaches to Western Civilization. Central European University Press, Budapest – New York, 1999.

Kovács Gábor: Az európai egyensúlytól a kölcsönös szolgáltatások társadalmáig. Bibó István, a politikai gondolkodó. Argu­mentum – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2004.

Trencsényi, Balázs – Kopeček, Michal (szerk.): Discourses of

Col­lective Identity in Central and Southeast Europe (1770–­1945). Texts an Commentaries. I–II. Central European University Press, Budapest – New York, 2006, 2007.

Trencsényi Balázs: A politika nyelvei. Eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2007.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges