Szabó Máté

Nyomtatóbarát változat

Európa kihívása

A magyar társadalom 2004-ben igen intenzíven politizáló évet tudhat maga mögött. A Csatlakozás az Európai Unióhoz, az első európai választás, az első visszahívott/átrendezett kormány, a népszavazás az állampolgárságról és az egészségügy privatizációjáról gyakran egyedi, egyszeri és különleges tömeges politikai részvétel intézményesített lehetőségét biztosította. Azonban a magyar társadalom politizáló része nem mobilizálódott tömegesen egyik esemény hatására sem. A politikai részvétel a 2002. évi választási csúcsrészvétel óta folyamatosan csökkent a különböző választásokon, melynek végpontja volt a 2004. december 5-ei, a részvétel hiányában érvénytelen népszavazás. Az intézményes politikai részvétel tendenciaszerű csökkenése nem járt együtt a nem-intézményesített politikai részvétel felfutásával. Egy ilyen korreláció ugyanis például azt jelezné, hogy az intézményes politikai csatornák „eldugultak”, és a „dugulás-elhárítás” a nem-intézményesített és nem-konvencionális politikai részvétel csatornáinak mobilizálásából eredő nyomásgyakorlással megy végbe (mint pl. az első 2004-es ukrajnai választások után). A tiltakozás politikája tehát nem vált Magyarországon 2004 során a politikai arénán belüli súlyának felértékelődésével. A nem-intézményesített politikai részvétel növekedésének elmaradása ugyanakkor önmagában nem a demokrácia stabilitásának elégséges jelzője. Mindkét terület azonos irányú tendenciája, a csökkenés a magyar állampolgárok politikai aktivitásának visszaesését mutatja, amelynek okait közvélemény-kutatási és egyéb módszerekkel lehet felderíteni. Néhány lehetséges előzetes szempont ehhez a politikai intézményrendszer és a politikai elit fejlődésének aspektusa.

Intézmények és elitek

A magyar politikai intézményrendszer 2004-ben minőségi változásba kezd, megindul átépülése az uniós minták alapján és azok keretében, melynek mérföldkövei ez évben az alapszerződés megkötése, az első választások és delegálások, valamint az alkotmány elfogadása és magyar részről a ratifikációja voltak. Ezek a folyamatok az állampolgárok számára nem eléggé transzparensek, és mindennapi életüktől távol zajlanak. A megfelelő közvetítést nem biztosították sem a kormányzati kampányok, sem a pártok kampányai. Az EU-ban régóta emlegetett demokráciadeficit Magyarországon azonnal kézzelfoghatóvá vált az EU-csatlakozás kezdetein. A csatlakozásnak éppen ezek az egyedi és ünnepélyes, potenciális mozgósító erővel bíró aktusai, amelyek nálunk még semmiképpen sem lehettek a megszokott, konvencionális rutin elemei, a magyar társadalmat nagyjában és egészében hidegen hagyták, meg sem érintették. Sem pro, sem kontra – nem vettek részt bennük és nem utasították el vehemensen azokat.

Tulajdonképpen csodálkozhatunk is ezen, meg nem is. A rendszerváltás óta a magyar politikai életet az állampolgári apátia, passzivitás, elidegenedés jellemezte. Egyedül a politikai pártok kiélezett, polarizált, érzelmektől fűtött versengése volt képes 2002-ben arra, hogy a korábbiaknál magasabb politikai részvétel alakuljon ki a választásokon. Ez a csúcs azonban nem bizonyult tartósnak, nem volt képes fenntartani a polgári körök intézményesítésével a Fidesz sem. Kormányzati programok korábban sem voltak hatékonyak e vonatkozásban, ha pedig a magyar kormányzatnál még messzebb, az európai politikai térben gyökerező aktorok impulzusairól van szó, azok még kevésbé képesek mobilizálni a magyar állampolgárok többségét.

Másrészről a csatlakozás egyedi, történelmi jelentősége elvileg olyan üzeneteket hordozott, vagy olyan üzenetek megformálását tette volna lehetővé – múlt időben –, amelyek mobilizálhatták volna a magyar társadalomnak a hagyományos pártpolitikával foglalkozó kisebbségeit, és az e körön túli művelt és szabadidővel rendelkező csoportokat. Az ilyen üzenetek megformálása azonban elmaradt, nem voltak erre képesek azok a vállalkozások, alapítványok sem, amelyek a kormányzat és a pártok megbízásából – ma már efelől nincs kétség – kudarcba fulladt kísérletet tettek erre. Nem valószínű, hogy ez egyszerűen az ügyetlenségüknek és alkalmatlanságuknak tudható be. Ahhoz elég széles kört képviseltek, hogy amennyiben valódi megrendelésről van szó, tehát a politikai elit releváns részei kívántak volna mozgósító üzeneteket eljuttatni a magyar polgárokhoz, és a magyar polgárokban van valamiféle diffúz készség a mobilizációra, akkor ez valamilyen mértékben létre is jön. Ilyenről azonban nem beszélhetünk. A politikai elit egymással szemben álló csoportjait, illetve magatartását egyaránt jellemezte az a közös törekvés, hogy a „business as usual” mintájára értelmezzék a csatlakozást, és a közvetítő szervezetek éppen ezt a mintát adták át. Nem tekinthető ez az értelmezés a magyar politikai elit sajátos termékének. Európában sehol sem volt olyan trendként jellemezhető mobilizáció a csatlakozás kapcsán, amelynek a magyar elit és társadalom ellenszegült volna, avagy ellentendenciát alkotott volna. A politikai elitek Európában mindenütt, a régi EU-ban és az újonnan csatlakozó országokban egyaránt a folyamat intézményes keretek között tartásában, stabilizálásában voltak érdekeltek. Először is, mert a mobilizáció kockázatos és veszélyes lehet számukra. A nem szokványos és új feladatokra a társadalmi élet egyéb területein új vállalat, csoport, szerepkör lép be. A politikai életben igyekeztek és igyekeznek minimalizálni az elitbe újonnan bekerülők számát a csatlakozásoknál. A kormányzati és pártelitek megszokott arcai jelennek meg az európai térben, ami persze pótlólagos keresletet támaszt a belpolitikában és valamennyire a külpolitikában is, de annak elkerülése, hogy ez földcsuszamlásszerű legyen, a folyamat minden aktorának érdeke.

Dacára a civil társadalomnak, a polgárok Európájának tett megannyi fényes lip service-nek, a csatlakozással a hagyományos elitek Európája bővült ki. 2004 nem hasonlítható a „népek tavaszaihoz”, 1789-hez, 1848-hoz, 1917–18-hoz vagy az 1989–1990-ben végbement rendszerváltásokhoz. Persze nem is akart olyan zárt és bürokratikus-elitista csatlakozás lenni, mint az EU kezdetein vagy a szocialista tábor egykori nagy testvériesülési aktusainál, tehát tudatosan használta a civil és polgári kampányok mobilizációs stratégiáját.

Átalakuló keretek és új alternatívák

A politikai keretfeltételek ama radikális átalakulása, amely 2004-ben kezdődött, Európa számára jelentős mobilizációs dinamikával rendelkezik, amely nem aktualizálódott Magyarországon, és másutt sem Európában, 2004 során. A folyamat azonban még csak most kezdődött, tehát egyáltalán nem zárható ki az az eshetőség, hogy dacára az elitek stabilizáló stratégiájának, a csatlakozási folyamat bizonyos helyeken és időben még jelentős politikai mobilizációkhoz és tiltakozásokhoz vezet majd. Aki azonban ezt Magyarországon 2004-ben várta, csalódott.

A politikai keretfeltételek átalakulása nem maradt következmények nélkül a magyar tiltakozási kultúra számára. A már korábban megjelenő trendek a globalizálódásra és europaizálódásra tovább haladnak. Magyar méhészek tiltakoztak Brüsszelben, érdekeiket védve. Greenpeace-aktivisták, közöttük magyarok tiltakoztak a román kormány környezetkárosító politikája ellen Bukarestben. Különféle nemzetközi NGO-k tiltakoznak Magyarországon, magyar szervezetekkel koalíciókat alkotva a génkezelt élelmiszerek vagy a környezetkárosító beruházások ellen. A magyarok mint személyek és szervezetek vesznek részt globális és nemzetközi kampányokban itthon és külföldön, globális, nemzetközi vagy más államokban bejegyzett NGO-k tiltakoznak Magyarországon, vagy magyarokkal együtt külföldön. Ez a folyamat a globális civil társadalom részesévé teszi a magyar civil társadalmat, elsődlegesen az európai régión belül. A régi EU bizonyos jóléti demokráciái a globális civil társadalom fejlődésének globális avantgarde-jához tartoznak, és számukra már csak saját jól felfogott érdekeik szempontjából sem lehet közömbös, hogy az új tagállamokban milyen civil kultúra, szervezetek, hálózatok léteznek, és mennyiben potenciális szövetségesek ezek számukra. Az új EU-n belüli civil kapcsolatrendszer fejlődését az EU is segíti különféle programjaival,¹ hiszen a kohézió és integráció erősítését szolgálhatja. A keleti bővítéssel érintett országok pedig kormányzati szinten semmiképp sem zárkózhatnak el az ilyen nyugat–keleti kapcsolatrendszertől, sőt segítése, fejlesztése áll az érdekükben.

Az új Európa elitjei tehát érdekeltek olyan európai civil társadalomban, amely az integráció folyamatát elősegíti, azonban semmiképp sem érdekeltek az olyan aktív civil Európa kialakulásában, amely az európai elitek döntéseivel szemben hatékony ellenhatalomként léphetne fel. Ilyen alternatív civil Európa kialakítása² jelenleg főként egyes nyugati és néhány keleti grass-roots szervezet stratégiájában szerepel, leginkább az európai és globális szociális és bázisdemokratikus nemzetközi fórumok szervezeti hálózatán belül jelentkezik. Az NGO-k és a civil szervezetek döntő többsége az új európai térben több tevékenységet, több támogatót, több szövetségest remélve belesimul az elitek megegyezésével kialakult keretekbe. Ezek a keretek globális összehasonlításban mindenképpen elismerésre méltóak. Az elfogadás folyamatában álló EU-alkotmány normái olyan értékeket intézményesítenek, olyan politikai stílust ígérnek, amely példátlan az ismert más politikai integrációkkal összevetve, esetleg a XVIII. századi amerikai alkotmányozáshoz hasonlítható. Az EU-konformitás tehát a civil társadalom számára demokratikus és szociális alternatívák melletti állásfoglalást jelent, ezért sem alakulnak ki jelentős demokratikus mozgalmak az EU-bővítés és alkotmányozás ellen. Az EU politikája, vagy gyakran bizonyos vezető EU-tagállamok politikája, ezért lehet a globális politikai térben gyakran a globális civil társadalom erőinek szövetségese (Kiotói Egyezmény, Nemzetközi Bíróság létrehozása és az emberi jogok nemzetközi védelme stb.).

Az új Európa civil Európa?

A bővítés 2004-ben nem váltott ki jelentős mobilizációt pro vagy kontra sem Magyarországon, sem másutt Európában. Ami megfelel a magyar civil társadalom fejlődési mintáinak, az ezúttal európai modell is egyben. Kevés a proteszt-mobilizáció, az enyhe és intézményes legitimáló erejű civil mobilizáció a bővítés mellett. Ami a nyugat-európai és a magyar, talán a többi új tagállam civil társadalmát egymástól elkülöníti, az a pártok és a civil társadalom, illetve a kormányzat és a civil társadalom viszonyának eltérő szerkezete.

A pártok Nyugat-Európában végigmentek a néppárttá válás fejlődési fokozatain, melynek során szubkultúrákhoz, egyházakhoz, civil hálózatukhoz való viszonyuk fellazult az összes választó megszólítására való képességük megnövelésének érdekében. Persze vannak szatellit civil szervezeteik: női, ifjúsági, területi, regionális csoportjaik, de nem építik ki a saját szubkulturális hálózatokkal összetartott saját „civil társadalmukat”. Ezzel szemben a pártok a posztkommunista rendszerekben a civil társadalomból keletkezve hordozzák az 1989 előtt és a rendszerváltás folyamán kialakult kötődéseiket a különféle civil hálózatokhoz, amelyeket adott esetben mobilizálnak. A pártok és a civil szféra közötti közvetlenebb és erőteljesebb kapcsolat egyben a párt oldalának erejét és a civil oldal gyengeségét mutatja, ami eltérés a Nyugattól. A civil szféra Nyugat-Európában az autonómia és a saját politikai, kulturális, gazdasági források széles és töretlen hagyományaival jellemezhető. A keleti Európa civil szféráját több autoriter vagy totalitárius rendszer sajátította ki, tiltotta be, fejlődésük többszörösen megszakított, autonómia-tapasztalatokkal alig rendelkeznek. A gyorsan stabilabb hatalmi tényezőkké és társadalmi szereplőkké vált pártokkal való kapcsolatukban összehasonlíthatatlanul több az alárendeltség vagy a függőség a pártoktól, mint a hasonló nyugati párt–civil szervezetek partnerkapcsolatokban.

A kormányzat és a civil szféra viszonyában ugyancsak jelentős profilkülönbség áll fenn az új és a régi tagállamok között. A nyugati demokráciákban régóta nem a civil társadalom és az állam szembenállása, hanem a kooperációjuk a jellemző. Sajátságos tény, hogy az etatista-centralizációs kommunista tradíció ellenére Kelet-Európában a civil szféra jelentősen kevesebb állami támogatásban részesült, mint a nyugati demokráciákban. Az állam és a civil társadalom viszonyára az ideológiai testvériesülés és a gyakorlati éles elnyomás volt a jellemző. 1989 után eltűnt a konfliktust tagadó ideológia, megjelentek a valóságos konfliktusok, és intézményesedett a kormányzati–civil viszonyrendszer. Ez a folyamat még nem zárult le, de már a nyugatiakhoz hasonlítható intézményes modelleket hozott létre az új tagállamokban. Magyarország nem csupán és nem is elsősorban a civil szervezetek viszonylag magas statisztikai mutatói miatt tekinthető érdekesnek az új tagállamok között, hanem a civil társadalom intézményes környezete megteremtésének innovatív-progresszív hagyományai és jelenlegi tendenciái miatt. Ez a tendencia már megkezdődött a Kádár-rendszer válságának idején a nyolcvanas években, amikor újraéledt az alapítványi jog a Soros Alapítvány egyedi politikai döntéssel való beengedése miatt; folytatódott az 1989-es fordulat békés jellegét elősegítő gyülekezési és egyesülési törvényekkel, amelyeket még az utolsó kommunista parlament fogadott el; majd a rendszerváltás után az alapítványi adókedvezmények, az 1%-os törvény, illetve a Civil Alapprogram részvételi és redisztribúciós kereteiben él máig tovább.³ Az új demokráciák civil társadalmi szabályozásáról megállapították, hogy ott az utóbbi 15 évben jóval több és figyelemreméltóbb kezdeményezés és innováció született, mint a nyugat-európai jogrendben, de az új szabályozások érvényesülése jóval kevésbé hatékony, mint a hagyományos nyugati társadalmakban, és a szabályozás is kevésbé stabil (gondoljunk pl. az alapítványi adókedvezmények drasztikus változásaira nálunk!). Az új tagállamok tehát érdekes módon sok új és számukra is használható tapasztalatot közvetíthetnek a régóta stabil és hatékonyan érvényesülő nyugati civil társadalmi szereplőknek. A régi EU-ban a keleti bővítés, a globális civil társadalom, az európai kohézió és integráció, valamint a regionalizáció folyamatainak következtében⁴ az utóbbi években több országban és az EU szintjén is egyre jelentősebb szerepet kap a civil társadalommal kapcsolatos politika és szabályozás megújítása.

Pártok és rendszerek

A keleti bővítés, mondhatni, kedvezett a régi EU-ban a civil társadalom szereplőinek. Ami a politikai társadalmat, a pártok rendszerét illeti, ott több furcsa különbség egyidejűségéről beszélhetünk a Kelet és a Nyugat civil társadalmai között. Míg a nyugati pártok döntő többsége nem a civil mobilizáció stratégiáját alkalmazza, a keleti bővítéssel a civil társadalomból 1989 után keletkezett mobilizáló pártok kerülnek az EU-ba Keletről. Disszidens hagyományok, a kommunista rendszerekben elfojtott nemzeti és polgári tradíciók éledtek újjá ezekben a pártokban olyan formákban, amelyek a jelenlegi nyugati pártoknak inkább csak a hagyományaiban vannak jelen. A pártcsaládokban vannak átfedő, rokoni csoportok, akik egyaránt megélnek Keleten és Nyugaton, mint pl. a szélsőjobboldali, xenofób, nacionalista pártok esetében, amelyek a civil értékekkel szembeni nemzeti-etnikai mobilizáció stratégiáját folytatják. Mivel a kommunista rendszerek kimaradtak a nyugati típusú 1968-ból és mindabból, ami utána következett – újbaloldal, zöldek, feminizmus, nagy békemozgalmak –, itt nincsenek meg az olyan nyugat-európai új típusú civil társadalmi pártok, mint a zöldek, vagy a globalizációt kritizáló, környezettudatos, a nemi szerepek emancipációját és sajátosságaik intézményesítését célzó politikai csoportok. A nyugat-európai zöldeknek nincsenek igazán keleti partnereik, a posztkommunista zöld pártok többnyire jobb vagy baloldali pártkoalíciók részesei, nem jelenítenek meg a politikai életben hatékonyan önálló politikai értékrendet, programot, alternatívát. A civil társadalom progresszív csoportjai Keleten így változó módon, de a Nyugaton hagyományosnak számító pártpolitikai szereplők keretében jelennek meg, többnyire a szociálliberális vagy a harmadik utas szociáldemokrata pártok táboraiban. Itt sincsen azonban jelentős alkuerejük, integráló szerepük, egy-egy személyiség vagy platform arculatára szorítkoznak.

Míg a civil társadalom értékeit megkérdőjelező „nem-civil társadalom” (uncivil society) hálózatai átfogják a régi és az új Európát, a progresszív civil társadalom erői Nyugaton autonómok a politikában, Keleten pedig többnyire a hagyományos jobb-baloldali spektrum baloldalán keresik a helyüket. Ehhez hozzájárult a kommunista rendszerek hagyománya, amely undergroundba száműzte a szélsőjobboldalt és a nacionalizmust, ezáltal az üldözöttség glóriájával övezve őket 1989 után. És bár a szocialista rendszerek konszolidált periódusaikban csaknem ugyanolyan nehezen tűrték a baloldali ellenzékiséget, mint a nacionalistát vagy az egyházit, a rendszerváltás után mégis gyanússá vált minden, aminek bármi köze lehetett a baloldalisághoz, felvilágosodáshoz és szekularizációhoz, hiszen ezek olyan elemei voltak az európai politikai hagyománynak, amelyeket a letűnt rendszerek valamilyen formában felhasználtak legitimációjukban. Az új politikai palettákon a baloldali pozíciót a fennmaradó kommunista pártképződmények kapták, és a különféle liberális és polgári-nemzeti irányzatok mellett a szociáldemokrácia kapott még itt teret. A baloldali radikalizmus és az alternatív mozgalmak pártpolitikailag gyökértelenekké váltak az új rendszerekben, még akkor is, ha az ellenzéki mozgalmak 1989 előtti történetében nagyon is voltak gyökereik.

Az EU-csatlakozás után a civil társadalom aktorai számára a potenciális szövetségest a globális és az európai civil társadalom erői, a progresszív európai és kormányzati politikák, valamint a jobb- és balközép pártjai jelentik. A szélsőjobb és a radikális baloldal strukturális és történeti okoknál fogva vagy nem alkalmas, vagy nem képes az európai civil társadalom fejlődéséhez hozzájárulni. Hogy mennyiben válhat a jelenleg passzív, de jól szervezett és megfelelően támogatott magyar civil szféra az új Európa aktív politikai alakítójává, azt ma még nem lehet tudni.

A globalizáció kihívása

A magyar civil társadalom így problémáival és az azok megoldásaira irányuló törekvésekkel együtt nemcsak az EU, hanem a globális rendszer részese is. Jelen vagyunk a globális civil társadalomban.⁵ Ez az igazi civil társadalom, amely megkérdőjelezi és felülírja a nemzet, a vallási közösségek, etnikai csoportok hagyományos kereteit.⁶ A globális civil társadalom a virtuális térben elvonatkoztat a közös közvetítőkön át zajló kommunikációjával a korábbi szegmentált, lokalizált társadalmaktól, és a globális elit és ellen-elit kommunikációs hálózatain szervezi meg önmagát. Ennek a szerveződési formának az adekvát csoporttípusa az egyének és informális csoportok laza hálózatára épülő NGO. A globális civil társadalomba való belépésnek ugyanúgy megvannak ma a feltételei, mint ahogyan a formálódó civil társadalomba való belépés feltételeit a XVIII–XX. század gondolkodói a „tulajdon és műveltség” kritériumaival azonosították. Sokan vélik fölfedezni Kant gondolkodásában, de Hegelében is a „globalizált” világszellem abszolút tudásának előképét,⁷ s ezek a szerzők, akár más kortársaik, nagy gondot fordítottak a gazdasági és a kulturális tőke azon minimumainak definiálására, amely az egyént a civil társadalomba való belépésre feljogosítja. A tér és idő feletti szabad rendelkezéssel, a lokális meghatározottságon túlmutató szociális és kulturális terek használatának képességével új, globális „honorácior-elit” (és ellen-elit) alakul ki a globális civil társadalomban, melyek egyik fontos kapcsolódási formája az NGO-hálózat. A civil és nonprofit szférák manapság tehát nem véletlenül kerülnek az érdeklődés homlokterébe a „hálózatinak” nevezett „mobil tudástársadalmakban”. Gyengül az állam, a pártok meghalnak és újjászületnek, a vállalkozások nehezen definiálják határaikat, az NGO-szektor, amely sokáig éppen instabil, fluxus, „kérészéletű” jellege miatt került az előbbiek árnyékába, ma a „gyenge kötések erejét” szemlélteti a globális szociális tér megrajzolásában.

Az NGO ma a kulturális és szociális avantgarde az E-business, a kibertér, a tudástársadalom, az elektronikus média közvetítette globális világban.⁸ A tudástársadalom, amelyben a bárhol tárolt információ egyetemesen hozzáférhetővé válik, felbomlasztja a társadalmi tudás és tekintély korábbi szerkezeteit. Az egyetem, a tudományos intézet, a tudóstársadalom, az „akadémia” ellehetetlenülnek a tudást akkumuláló, kombináló és értékesítő NGO-k, a think tankek révén. A civil szféra így a hegeli abszolút tudás letéteményese lehet a kibertérben, „megelőzheti” a kormányzatot és a piacot, kombinálhatja tudáskészleteiket, ha rendelkezik megfelelő kreativitással. Míg a nemzetállamon belül az NGO-k a professzionalizált alrendszerek árnyékaiként fejlődnek, addig az újonnan kialakuló globális szociális és politikai térben az új típusú professzionalizmust, a tudásmenedzsmentet és a szociopolitikai kreativitást kombinálva az új típusú intézményrendszerek kialakulásának fontos tényezőivé válhatnak. A „globális civil társadalom” ezáltal válik az „igazi” civil társadalommá, amely az új struktúrák létrehozásának aktív részeseként kiválik, elmozdul a régi struktúra neki kijelölt pozícióiból. Nem a nemzetállami keretek között megszervezett kormányzat és gazdaság, hanem a globális, a hagyományos hatalmi és allokációs szerepköröket összeolvasztó társadalom előőrsei lehetnek a XXI. században a globális NGO-hálózatok.

A civil társadalom esélyei és a globalizáció

Ezek a perspektívák jelen vannak ma Magyarországon is. A globalizált tudástársadalom hozzáférhető, és részesei a mi kezdeményezéseink is. A XXI. század új társadalmi struktúrái az NGO-k globális hálózatain át építkeznek, s ha Magyarország részese kíván lenni az új társadalomnak, akkor a kormány és a piac árnyékában lakozó NGO-k felszabadulására van szükség a XIX–XX. század kormányzati és piaci dominanciája alól. Az új gondolkodásnak azonban magából a szektorból kellene kinőnie, a kormány és a piac „árnyékaként” vagy a globalizáció lokális „lerakataként” nem lehet sikeres. A nonprofit szektornak a kormányzat és a piaci szereplők közötti társadalmi közvetítés kreatív, innovatív katalizátoraként kellene működnie a XXI. század globalizálódó világában, és elsősorban a tudásmenedzsment problémáira kellene fókuszálnia. A globális elitek a globalizált társadalmi alrendszerek közötti, a nemzetállamihoz hasonló hierarchiák hiánya, valamint mobil kulturális tőkéjük, hatalmi alapjaik gyors növekedési lehetőségei, illetve átrendezési szabadsága miatt folyamatos konfliktusszituációban léteznek, amely nyitottá teszi őket az ellen-elit bizonyos csoportjaival való hosszabb-rövidebb távú együttműködésre.⁹ Mint a nemzetállamon belüli mozgalmi lehetőségstruktúrák elemzői megmutatták, az elitek belső konfliktusa lehetőséget teremt a mozgalmi ellen-elit számára arra, hogy bekapcsolódjék az elitek harcába valamelyik elitcsoport szövetségeseként, „alulról való támogatójaként”, így az elitcsoportok nyitottabbak a konfliktusszituációkban az ellen-elit kooptálására és a vele való valamiféle kooperációra. A központi ellenőrző hatalom hiánya a globális intézményekben, a globális gazdasági stratégiák szituációhoz kötött volta, a flexibilis szervezeti struktúrák, valamint az új információs technológiák hatásai olyan bizonytalanságokat visznek be a globális hatalmi rendszerbe, amely megnöveli a globális elitek belső konfliktuspotenciálját, és nyitottságot teremthet az ellen-elit felé. Mivel a globális elitek hatalmi alapjait jelentő kulturális tőke mobil, hozzáférhető, annak alternatív felhasználása előtt nem tornyosulnak akadályok, s a hatékony kapcsolatteremtési technikák révén gyorsan globális társadalmi hálózatok alakíthatóak ki, a globális civil társadalom mozgalmainak megszerveződése viszonylag kis anyagi-emberi tőkebefektetést igényel. A társadalmi rétegződés, az emberek hierarchikus alárendeltsége a hatalom, a pénz és a presztízs alapján többé már nem a direkt osztályhelyzet függvénye, hanem olyan csoportok tagságán alapul, amelyek rendelkeznek ezen javakkal, és szerepeik a tér és az idő feletti rendelkezés módjai szerint definiálhatóak. Ezek a csoportok léptek az osztályok helyére. A mai hatalmi elit az információs technológia, a repülőjegy és több lakó- és tartózkodási hely segítségével mozog, tevékenykedik és kommunikál transzkontinentális szinten. A globalizált világban az a mérvadó, hogy a társadalom tagjai különböző mértékben férnek hozzá a hatalomhoz és a forrásokhoz, amelyek eltérő személyes elkötelezettséget jelentenek az utazásban és a telekommunikációban. A közlekedési és a kommunikációs technológiák hatalmas kiterjedése révén sokkal könnyebbé vált a kiterjedt társadalmi-politikai hálózatok fenntartása a civil társadalom számára.

Jegyzetek

1  Bódi Gábor: Versenyhelyzetben. A civil szervezetek forrásszerzési lehetőségei az Európai Unióban. Budapest, Századvég, 2004.

2  Miszlivetz Ferenc: Közép-Európa a kapuk előtt. Szombathely, Savaria University Press, 2001; Miszlivetz Ferenc: Az európai konstrukció. In Politikatudományi szemle, Vol. 12., 2003. No.1. 19–61.

3  Nóvé Béla: Tény/Soros. A magyar Soros Alapítvány első tíz éve, 1984–1994. Budapest, Balassi, 1999; Kuti Éva: Hívjuk talán nonprofitnak… Budapest, Nonprofit Kutatócsoport, 1998; Sebestyén István: Civil dilemmák, civil kételyek. In Civil Szemle, 2004/1. 29–41.; Harsányi László: A szervezett civil társadalom Magyarországon. In Ágh Attila (szerk.): Magyar hozomány. Magyarország az EU csatlakozás küszöbén. Budapest, BM Kiadó, 2004. 113–37.

4  Szabó Máté: Globalizáció, regionalizáció, civil társadalom. Budapest, Századvég, 2004.

5  Anheiernek (szerk.) a globális civil társadalom évkönyv I. kötetének a függelékében közölt, a globális fejlődést jellemző eseménynaptárában az első az 1989-es év negyedik kiemelt fontosságú globális civil társadalmi fejleménye, az augusztus 19-ei pán-európai piknik Sopronban, amikor a későbbi határnyitást megelőlegezve jelentős számú NDK-s turista ment át a rövid időre megnyitott határállomáson Ausztriába. Helmut Anheier – Marlies Glasius – Mary Kaldor (szerk.): Globális civil társadalom I. Budapest, Typotex, 2004.

6  A globális civil társadalom elméleti előzményeiről és értelmezésükről lásd Anheier – Mary Kaldor és John Keane tanulmányait az Anheier szerkesztette globális civil társadalom évkönyv I. kötetében.

7  Anheier, Keane op.cit.

8  John Naughton: Vitatott terület: az internet és a globális civil társadalom. In Anheier, I. 217–50.

9  Itt és a továbbiakban Albrow elemzésének eredményeit követem. Forrás: Martin Albrow: Abschied vom Nationalstaat. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1998. 141–2. (Az eredeti angol cím: The Global Age. State and Society Beyond Modernity. 1996.)
 

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges