Éppen harminc évvel ezelőtt, 1977. december 4-én koronázták meg Banguiban Jean-Bédel Bokassát, akiről valóban elmondható, hogy vérrel írta be a nevét a történelemkönyvekbe. Hírhedt kegyetlenkedései mellett dajkameséknek tűnhetnek a horrorfilmek, és a sors igazságszolgáltatása, hogy ő volt az első afrikai államfő, akit nemcsak távollétében ítélhettek el rémtetteiért, hanem hazájában bűnhődött, még ha nem is olyan sokat.
Jean-Bédel Bokassa egyike azoknak a diktátoroknak, akik tisztességgel, a társadalmi igazságosságra való őszinte törekvéssel láttak neki államfői munkájuknak, ám igyekezetük megbicsaklott, amikor kiderült, hogy terveik megvalósíthatatlanok. A hatalom érzését megízlelve, a kudarcok és az ellenségek szaporodásával egyre inkább csak a „trón”, a kiváltságok, a telhetetlen gazdagodás és nem utolsósorban a korlátlan uralom megőrzése vált számára fontossá.
A XX. század első harmadában fénykorát élte a francia gyarmatbirodalom. Ekkorra teljesen kiépült a gyarmati adminisztráció, olajozottan folyt az afrikai természeti kincsek elrablása, a leigázott népek mérhetetlen kizsákmányolása. Ebben az időszakban feltűntek már az ellenállás első jelei is, de ezeket a szórványos próbálkozásokat a francia hadsereg sokáig csírájában elfojtotta. A gyarmati adminisztráció kivételesen épp egy történelmi szempontból haladó intézkedésnek igyekezett érvényt szerezni, amikor utasította a közép-afrikai m’baka törzs lakta egyik falu elöljáróját, Mgboundoulout, hogy szabadítsa fel a gyapotföldjein dolgozó rabszolgákat. A falu főnöke ezt megtagadta, mire a francia hatóságok 1927. november 13-án elfogták, és kivégezték.
Mgboundoulou egyik fia, Jean-Bédel Bokassa csupán hatéves volt ekkor. (1921. február 22-én született az akkori Francia Egyenlítői Afrikában, a Banguitól 80 km-re délnyugatra fekvő, dzsungel övezte Bobangui faluban.) Már a neve sem volt mindennapi. A bokassa szó a m’baka törzs nyelvén ’kis erdő’-t jelent, ami talán még nem szokatlan, mint ahogy az sem, hogy mélyen hívő katolikus szülei egy szentről, Keresztelő Szent Jánosról kívánták elnevezni fiukat. A furcsaság a Bédel névben rejlik. Ez úgy keletkezett, hogy a választott szent nevének (Jean-Baptiste de la Salle) a francia krónikákban olvasható rövidítése (B. de L.) betűit egyszerűen összeolvasták.
Bokassa korán árván maradt, mert apja kivégzését anyja nem tudta elviselni, és egy héttel később öngyilkos lett. A tizenkét gyermeket, köztük a hatéves kisfiút nagyapjuk, Mbalanga vette szárnyai alá, s elhatározta: olyan taníttatásban részesíti kedvenc unokáját, hogy felnőve apjához méltón szolgálhassa majd népét és országát. Anyagi akadálya ennek nem volt, hiszen a m’baka törzs, bár kis lélekszámú, annál módosabb és befolyásosabb volt (legalábbis a környező törzsekhez képest). Nem véletlen, hogy közülük került ki az 1958-ban még a Francia Közösségen belül autonómiát kapott Közép-afrikai Köztársaság első bennszülött elnöke, Barthelemy Boganda, valamint az ő rejtélyes és tragikus helikopterbalesete után az országot a teljes függetlenségig vezető államfője, David Dacko is. Előbbi unokabátyja, utóbbi unokaöccse volt Bokassának.
Mbalanga a fiúcskát előbb egy közeli, majd egy bangui francia egyházi iskolába íratta. Néhány év múltán a papnak készülő ifjú Brazzaville-ben folytatta tanulmányait.
A második világháború kitörésekor éppen nagykorúvá váló Bokassa nagyapja unszolására – mert ebben látta a fiú kiemelkedésének legnagyobb esélyét – belépett a francia hadseregbe. Huszonhárom év alatt fényes katonai pályát futott be. Végigharcolta a második világháborút, egyike volt annak a francia hadseregben szolgált több ezer afrikai fekete és arab katonának, akik 1944 augusztusában Provence-ban partra szálltak. Az ötvenes években előbb Indokínában, majd Algériában harcolt a trikolór dicsőségéért. Bátor katona volt, gyorsan haladt előre a katonai ranglétrán, végül századosként szerelt le 1961-ben. Hiúságát legyezte az a tizenkét kitüntetés, amelyeket a harcokban tanúsított vitézségével érdemelt ki. A legbüszkébben alighanem a példaképe, Bonaparte Napóleon alapította francia Becsületrendet viselte, de mellkasán minden ünnepen ott díszelgett a többi medália is.
Időközben családot is alapított. Első, belga feleségétől az indokínai bevetés választotta el. 1953-ban feleségül vett egy vietnami nőt. A történelem diszkrét bája, hogy két, egymástól messze távol élő, ám egyaránt gyarmati sorban senyvedő nép sarja úgy köti egymáshoz sorsát, hogy a lövészárok ellentétes oldalán állnak. Ez a frigy sem tartott sokáig, de született belőle egy kislány, akit csak sok-sok évvel később kezdett keresni az apja. (A közzétett felhívásra két nő is jelentkezett, mindkettőt Martine Nguyennek hívták. Egyikük tehát szélhámos volt. Bokassa ahelyett hogy kitoloncolta, bebörtönözte vagy kivégeztette volna a csalót, örökbe fogadta. Majd mindkettejüket kiházasította. Esküvőjüket egyszerre tartották meg a bangui székesegyházban. A hamis Martine férje, egy katonatiszt később tevékeny szerepet vállalt a Bokassa elleni 1976-os merényletkísérletben, ezért agyonlőtték, míg az özvegyet egy évvel később Bokassa egyik testőre ölte meg. Nem járt jobban az igazi Martine párja, egy orvos, Jean-Bruno Dévéarodé sem, akit bangui kórházi „tevékenysége” miatt még ma is a császárság Mengeléjeként emlegetnek. Bár két évig sikerrel bujkált, 1981-ben Dacko emberei elfogták és megölték. Özvegye Párizsban telepedett le.)
Az 1960-ban teljesen függetlenné vált Közép-afrikai Köztársaságnak saját haderőre volt szüksége, ezért David Dacko egy év múlva hazahívta unokafivérét, Bokassát, ezredesi rangban vezérkari főnöknek nevezte ki, s rábízta a hadsereg megszervezését. A francia idegenlégióban nevelkedett katonatiszt remek munkát végzett, fegyelmezett, erős és főleg (leginkább a vezér személyéhez) lojális regimentet hozott létre.
Mint a gyarmati sorból frissen szabadult afrikai államok vezetőinek zöme, Dacko is az igazságosnak vélt szocialista gazdasági rend felépítésén szorgoskodott, ám a gazdasági és külpolitikai körülmények, a belső termelési viszonyok – a monokultúrás, kezdetleges eszközökkel végzett mezőgazdasági munka, a kevéssé termelékeny kézműipar s főleg a jól képzett gazdasági és ipari szakemberek hiánya – miatt a fiatal állam mind mélyebb gazdasági válságba süllyedt. A lakosság életszínvonala csökkent, s az elnök fokozódó önkénye miatt egyre nőtt az elégedetlenség.
Ezt lovagolta meg Jean-Bédel Bokassa, akinek fokozódó népszerűsége mind jobban zavarta Dackót. Noha az elnök – hogy unokatestvérét távol tartsa – 1965-ben Párizsba küldte őt katonai továbbképzésre, Bokassa az év végén, megérezve a kellő pillanatot, hazatért, s újév napján vértelen államcsínnyel eltávolította kuzinját a hatalomból. Önmagát nevezte ki államfőnek, de emellett betöltötte a belügy-, az igazságügy-, a hadügy-, a mezőgazdasági, a pénzügy- és az információs miniszter posztját is. A szép az egészben az, hogy Bokassának sokáig esze ágában sem volt hatalomra törni, ám cselekedni kényszerült, miután érzékelte, hogy Dacko mindenáron meg akar szabadulni tőle.
Kezdetben ő is számos reformot hajtott végre, hogy fejlessze a Közép-afrikai Köztársaság gazdaságát. Ezek közé tartozott a tudományos szocializmus és a tervgazdálkodás jegyében végrehajtott, szerényen csak Bokassa Hadműveletnek nevezett intézkedéssorozat, melynek keretében a hatalmas ültetvényeket és a nagyobb gyárakat államosították. A jó szándék azonban a szakszerűtlen és korrupt végrehajtás miatt a visszájára fordult. Talán ez a kudarc torzította el Bokassa gondolkodását, akinek ráadásul igencsak megtetszett az uralkodás – „ha már az országon nem segíthetek, legalább nekem legyen jó…”
A következő években a hatalomtól és a szinte vödörszám fogyasztott alkoholtól megrészegült Bokassa szeszélyes kül- és belpolitikai lépéseivel hívta fel magára a figyelmet, miközben gyakori kormányátalakításokkal mindjobban megerősítette elnöki hatalmát. Politikai ellenfeleit minden gátlás nélkül legyilkoltatta, vagy személyesen ölte meg. De rettegtek tőle a csavargók és a koldusok is, miután egyszer megtette, hogy jó néhányukat összefogatta, repülőgépre ültette, majd a magasból az Ubangi folyóba dobatta őket, persze ejtőernyő nélkül. Ő maga viszont élvezte az édes életet. Nyakló nélkül költötte az ország pénzét, hatalmas ünnepségeket és orgiákat rendezett palotáiban.
Egy sikertelen puccskísérlet 1969 áprilisában jó alkalom volt a számára, hogy hatályon kívül helyezze az 1959-es alkotmányt. Attól kezdve rendeleti úton kormányzott. Még két merényletet úszott meg: 1974 decemberében egy sikertelen puccskísérletet, 1976 februárjában egy gyilkossági kísérletet. Ezek a támadások még inkább erősítették benne a félelmet, hogy elveszítheti az aranyéletet. Az aranyat is, az életet is. Bokassa egyre gyanakvóbban tekintett legszűkebb környezetére is.
Hatalmát az önkényuralom felé vezető újabb lépésekkel igyekezett megszilárdítani. 1972-ben örökös elnöknek nyilvánította magát, rá két évre katonai dicsőségére alapozva a köztársaság marsalljának nevezte ki magát. Ezzel akarva-akaratlanul is jelezte, hogy fő s talán egyetlen hatalmi bázisa az általa alapított hadsereg a hozzá hű főtisztekkel. 1976 szeptemberében szélnek eresztette a kormányt, majd az ország államformáját köztársaságról császárságra változtatta, december 4-én pedig Napóleont utánozva birodalmi alkotmányt vezetett be.
A külvilág egy darabig rokonszenvvel, majd cinikus nyugalommal figyelte a marsall-elnök ámokfutását. Miközben otthon bizalmatlanul méregetett mindenkit, akinek csak egy csöpp köze volt a politikához vagy a hadsereghez, külföldi látogatásain kedélyesen csevegett a különböző államok vezetőivel, akik alighanem ismerték (egyik) gyengéjét: kitüntetésekkel halmozták el. Bokassa vitrinjében ott sorakozott vagy egy tucat afrikai ország, továbbá Románia, Görögország és Tajvan több igen nagyra becsült rendjele is. E tekintetben már nem is példaképére, Bonaparte Napóleonra, hanem inkább Leonyid Brezsnyev néhai szovjet pártvezérre hasonlított. Miután sem szomszédait, sem más országokat nem fenyegetett, a külvilág sokáig elnézte hóbortjait. Bár nem mindenki viselte el. Bokassa elnöksége idején többször is találkozott a legendás Charles de Gaulle tábornokkal, akkori francia államfővel, akit mély tisztelettel Papának nevezett, ám ezt a sasorrú gall ki nem állhatta, visszautasította, sőt mérgében kardcsörtető tökfejnek titulálta a bizalmaskodó afrikait. Bokassa leginkább az ugyancsak katonaember Moamer el-Kadhafi ezredessel, Líbia vezetőjével értett szót. Kedvéért – de inkább a tőle várt anyagi támogatásért – egy rövid időre még az iszlám hitet is felvette a hangzatos Salah Eddine Ahmed Bokassa névvel együtt. Ám amikor már több pénzt nem remélhetett Kadhafitól, s tervei úgy kívánták, visszatért a katolikus hitre.
1977. december 4-én tragikomikus fordulatot vett a közép-afrikai ország történelme. Bokassa újra csak Napóleont majmolva császárrá koronáztatta magát. Az újdonsült császár megszólítása így hangzott: „Ő Császári Felsége, aki az egyetlen pártban, a MESAN-ban egyesült közép-afrikai nép akaratából Közép-Afrika uralkodója, I. Bokassa.” Eredetileg II. János Pál pápát kérte fel, hogy személyesen helyezze fejére a koronát, ám a Szentatya ezt elutasította. (Utolsó éveiben erre egy kicsit másként emlékezett. Büszkén állította, hogy őt a pápa a katolikus egyház tizenharmadik apostolává szentelte, s hogy a Szentatyával számos titkos találkozón vett részt.)
A bangui katolikus székesegyházban tartott fényűző koronázási ceremónia – amelyen a gáláns meghívások ellenére egyetlen külföldi államfő sem jelent meg – végképp kiürítette a kusza és főként korrupt kormányzás miatt amúgy is mérhetetlenül szegény ország kincstárát. A költségek közel 30 millió dollárra, az ország évi exportbevételének negyedére rúgtak. Egyedül a karoling stílusjegyeket viselő, gyémántokkal ékesített színarany korona értéke meghaladta az ötmillió dollárt. A francia vezetés maga helyett egy egész díszzászlóaljat és a haditengerészet katonazenekarát küldte el, hogy emelje az ünnepség fényét. A katedrálishoz vezető sugárutat pedig Franciaországból hozatott fenyőfákkal szegélyezték. Sokan már ekkor úgy vélték, hogy Bokassa megőrült, önző fényűzésével inkább méltó párja egy másik afrikai diktátornak, az ugandai Idi Aminnak, mint Napóleonnak.
Bár az államformát alkotmányos monarchiaként nevezték meg hivatalosan, valójában az önkény egyre fokozódott. Az ellenkezőket szó nélkül eltették láb alól. Mind gyakoribbakká váltak a kínzások, amelyekben időnként Bokassa maga is részt vállalt.
Az újdonsült császár azt ígérte, hogy a monarchia kitűnik majd a kontinens köztársaságai közül, s nemzetközi tekintélyre tesz szert. Feltűnést valóban keltett, de egészen másként, mint Bokassa gondolta. A beígért demokratikus reformok elmaradtak, a világsajtó az emberi jogi visszaélésekről és „Őfelsége” abszurd intézkedéseiről cikkezett. Eszementnek nevezték a (külföldi) lapok Bokassát már akkor is, amikor 1971-ben anyák napján úgy kedveskedett az ünnepelteknek, hogy a női börtönökből szabadon engedte a foglyokat, ám kivégeztette az összes férfi rabot, aki nőt bántalmazott. Bokassa birodalmában a kora középkort idéző igazságszolgáltatás működött: lopásért füllevágás járt, a visszaesőket pedig kivégezték. Előfordult, hogy az elfogott tolvajokat Bokassa bilincsbe verve a főváros központjában a nyílt utcán lincseltette meg a testőrségével.
A vonzó ásványkincs-lelőhelyek (gyémánt, uránérc, arany) miatt egyes országok (Franciaország, Svájc, Egyesült Államok) mégis sokáig támogatták Bokassát. Minden abszurditása ellenére elfogadták, nem törődtek vele, hogy egy hatalommániás pszichopatával állnak szemben. A legtovább Franciaország tartott ki – merőben gazdasági és „birodalmi” érdekből – Bokassa mellett: jelentős pénzügyi és katonai támogatást nyújtott neki a gazdag gyémánt- és uránlelőhelyek kiaknázása fejében. (Az utóbbi különösen fontos volt a francia atomprogram megvalósításához.) Bokassa bizalmas személyi kapcsolatot alakított ki Valéry Giscard d’Estaing-nel – aki még pénzügyminiszter korában (1973-ban) gyémántokat kapott ajándékba Bokassától –, gyakran látta vendégül őt vadászaton, ő pedig mindezért barátjának, sőt kedves rokonnak nevezte.
Fájt is sokat az időközben elnökké választott francia politikus feje, hogyan hárítsa el az emiatt őt ért belpolitikai támadásokat. De nem ő volt az egyetlen, aki gyémántokat kapott Bokassától, hanem például Henry Kissinger akkori amerikai külügyminiszter is. Miközben a külföldi államfőkkel jó kapcsolatokat igyekezett ápolni a császár, otthon már paranoiába fordult a bizalmatlansága. Mindig és mindenütt összeesküvést sejtett, potenciális árulót, riválist, sőt merénylőt gyanított mindenkiben. Ma már nem tudható, hogy a tomboló zsarnoksággal és féktelen kegyetlenséggel megtorolt összeesküvések közül melyik volt valóságos, és melyik egy bomlott elme kényszerképzete. Már 1966-ban felforgatással vádolta az akkori állambiztonsági vezetőt, kiszúratta a szemét, majd lefejeztette. Csak a francia nagykövetség erőteljes közbelépése akadályozta meg abban, hogy a levágott fejet – okulásul mindenkinek – körbehordoztassa a közép-afrikai iskolákban.
1979 januárjában az addig korántsem finnyás franciák türelme is elfogyott. Bokassa a súlyos gazdasági válság, a tarthatatlan szociális helyzet, az önkényuralom s a mindent átszövő korrupció miatt ellene tüntetők közé lövetett, majd április közepén iskolásokat tartóztattak le, mert nem akarták a császár cége által gyártott és egy másik vállalkozása által méregdrágán árusított iskolai egyenruhát megvenni és viselni. Az elkeseredett tüntetők ráadásul rátámadtak a császári palotára, sőt kővel megdobálták Bokassa limuzinját, amitől a méltóságában megsértett Ő Császári Felsége éktelen dühbe gurult. A testőrei által elfogott mintegy kétszáz diák fele meghalt a börtönben a kínzások következtében. Nem egyet közülük állítólag maga Bokassa vert agyon, sőt egyes híresztelések szerint evett is áldozatai húsából, bár ezt sohasem bizonyították rá. De talán még ezt, a ngarabai mészárlás címen az ország rémtörténelmébe feljegyzett esetet is megbocsátották volna neki, ha nem sokkal később a hajdanán Giscard d’Estaing-nek ajándékozott gyémántok értéke feletti vitában Bokassa nem ütötte volna meg a bangui francia nagykövetet. Mindenesetre 1979. december elején Párizs minden támogatást megvont Banguitól.
Ekkorra vérengzései miatt leghűbb honi hívei is sorra eltávolodtak tőle. A császárság párizsi nagykövete például lemondott tisztségéről, és ellenzéki szervezetet alapított. 1979. augusztus 16-án Dakarban nyilvánosságra hoztak egy emberi jogi jelentést, amelyben a közép-afrikai szörnyűségek egyszemélyi felelősének nevezik meg Bokassát. Ekkor telt be végleg a pohár Párizsban.
1979. szeptember 21-ére virradó éjjel, míg Bokassa ismét Líbiában tartózkodott, Giscard d’Estaing elnök parancsára Barrakuda Hadművelet néven francia kommandósok egy ejtőernyős deszantalakulattal karöltve puccsot hajtottak végre a császár ellen, amelynek révén Dacko visszavehette az államfői posztot, s újra köztársasággá kiáltották ki a közép-afrikai államot.
Bokassa emigrálni kényszerült. Először barátjától, Giscard-tól kért menedékjogot, aki ezt a trónfosztott uralkodó legnagyobb megdöbbenésére elutasította. Ezért Elefántcsontpartra menekült, ahol négy évet töltött. Párizs végül a Francia Idegenlégió katonáira vonatkozó szabályokra hivatkozva mégis menedéket nyújtott néki. Párizs közelében élt saját palotái egyikében. Száműzetésében sem szűkölködött: külföldi magánszámláin korábban 125 millió dollárt helyezett el.
Annak ellenére, hogy 1980-ban Banguiban távollétében halálra ítélték, hat évvel később, 1986. október 24-én a kínzó honvágytól hajtva váratlanul hazatért. Fényes fogadtatásra számított, ám ehelyett letartóztatták, és bíróság elé állították. A vádak között árulás, sikkasztás, kínzás és gyilkosság mellett a kannibalizmus is szerepelt, mert megbuktatása után a francia katonák Villa Kolongo nevű palotájában állítólag több politikai ellenfelének mélyhűtött hulláját is megtalálták. Hosszú hónapokon át tartó viharos tárgyalás után 1987. június 12-én halálra ítélték. Az emberevés vádja alól ugyan – kellő bizonyíték híján – felmentették, a többi pontban azonban bűnösnek találták. A halálbüntetést 1988 februárjában életfogytiglani börtönre, majd húsz évre módosították, végül 1993. szeptember elsején általános amnesztiával szabadult.
Élete hátralévő részét palotájának romjai között töltötte. Indulni kívánt az 1999-es elnökválasztáson, mert még mindig meg volt győződve róla, hogy népe szereti őt. Az 1996. májusi – az elmaradt zsoldok miatt kitört, ám francia segítséggel levert – katonai lázadás után nacionalista szólamokat hangoztatva kívánt ismét a politika színpadára lépni. („Miért kell Párizsnak minden csip-csup ügybe beleavatkoznia Közép-Afrikában?”)
A sors azonban megmentette ettől a Közép-afrikai Köztársaságot: Jean-Bédel Bokassa 1996. november 3-án Banguiban szívinfarktus következtében elhunyt. Népes család: tizenhét feleség, ötvenöt gyermek és ki tudja, hány unoka gyászolta, ám kevesen siratták.
- Játéktér [6]