Kevin McDermott

Nyomtatóbarát változat

Általánosan elfogadott nézet, különösen a megrázó erejű 1956-os történések fényében, hogy a sztálinizmus korszakában Csehszlovákia mindvégig a politikai stabilitás, a kommunista ideológiai ortodoxia és a társadalmi összetartás békés hona maradt. Nem kétséges, hogy a lengyelországi és magyarországi megmozdulásokkal összehasonlítva Csehszlovákiában az antikommunista ellenállás minimális volt. A csehek föltételezett passzivitásának mély, egészen az 1938-as müncheni egyezményig visszanyúló gyökerei voltak. Egy, a korabeli Prágában közszájon forgó mondás 1956 novemberében jól érzékelteti ezt a passzivitást: „A magyarok úgy viselkedtek, mint a lengyelek, a lengyelek pedig úgy, mint a magyarok, a csehek meg úgy viselkedtek, mint a disznók.” A csehek általános passzivitása, konformizmusa – szól az utókor lesújtó ítélete – éppen akkor járult hozzá döntő mértékben a kelet-európai szovjet uralom stabilizálásához, amikor az az összeomlás határára került. Ha a csehek is föllázadnak, amint tették ezt a magyarok és a lengyelek, akkor az egész szovjet blokk könnyen széteshetett volna. A tét tehát nem volt éppen kicsi, és most sem az. Ebben az írásban szeretném valamelyest árnyalni a csehek notórius konformizmusáról kialakult képet. Számba veszem az ellenállás, az elutasítás korabeli viselkedésformáit, gesztusait és az értelmiségi elit ezzel kapcsolatos attitűdjeit. Miközben igyekszem bemutatni a tiltakozás és az ellenállás változatos formáit, arra a paradoxonra is magyarázatot keresek, vajon a csehek és a szlovákok miért nem lobbantották föl a forradalom lángját 1956-ban.

Előbb azonban hadd tegyek néhány forráskritikai megjegyzést az ellenállás és az együttműködés jelenségeinek tanulmányozásakor elkerülhetetlen értelmezési nehézségekkel és dilemmákkal kapcsolatban. A kutatás során leginkább a csehszlovák állambiztonság szervek és a rendőrség ügynökeinek jelentéseire, valamint a helyi pártapparátus által rendszeresen összeállított összefoglaló jelentésekre hagyatkoztam. Az effajta források használatának csapdái jól ismertek. Az első kérdés, ami fölmerül, hogy vajon miért adjunk hitelt a rendőrségi ügynökök jelentéseinek, amikor a munkájuk és a beosztásuk múlott azon, vajon sikerül-e azonosítaniuk a rendszer­ellenes nézeteket, akciókat, csoportokat, és sikeresen lépnek-e fel ellenük. Vagy: nem az a magától értetődő, hogy a helyi pártvezetők igyekeznek biztosítani prágai főnökeiket arról, miszerint a közhangulat nagyszerű, a nép lelkesedése és együttműködése töretlen. Ráadásul a hivatalos dokumentumok gyakran homályos, zűrzavaros bikkfanyelven íródtak, ellentmondásos képet adtak a helyzetről. Ezek a források arról is tanúskodnak, mennyire ellentmondásos és bizonytalan volt maga a közvélemény is.

A rendőrségi és pártiratokban a közhangulatról tükröződő képet tehát semmiképpen sem lehet készpénznek venni, még kevésbé lehet ezek alapján általános képet adni a társadalmi attitűdökről. Ezek a források mégis kitűnő betekintést nyújtanak abba, mennyire sokrétűen és ellentmondásosan tud megoszlani a közvélemény egy egypárti uralom alatt élő társadalomban, és milyen eltérő, gyakran zavaros képzetek és attitűdök jellemezték az embereket ezekben a bizonytalan és felkavaró időkben.

Az ellenállás fogalma is megér egy kitérőt. Az ellenállás nagyon vitatott fogalom, óvatosan kell bánnunk vele. Nem vagyok biztos abban, hogy a történészeknek világos képük van arról, mit is tekinthetünk ellenállásnak, vagy képesek lennének az ellenállás egyéni viselkedésmintáit és motivációit pontosan feltérképezni olyan kaotikus helyzetekben, mint amilyen egy munkásfelkelés vagy tömegtüntetés. Továbbá, manapság a Cseh Köztársaságban mindennapos jelenség, hogy számos olyan antikommunista és államellenes akciót, csoportot, ténykedést tartanak számon, amelyekről erősen gyanítható, hogy eredetileg valójában csak a titkosrendőrség tisztjeinek képzeletében léteztek. Ugyanakkor sok cseh polgárban ma is ott lakozik a hajlam a bűnpártolás határát súroló svejki közönyre, bohóckodásra, bagatellizálásra. Az éles szembeállítások – ellenállás vs. alkalmazkodás, kényszer vs. beleegyezés, mi (a jó emberek) szemben velük (a gonosz rezsim) – alig képesek megmagyarázni az állam és a társadalom bonyolult viszonyrendszerét a sztálinizmus korában.

Nos, az általam elemzett források arról árulkodnak, hogy a csehek és a szlovákok az általános vélekedéssel ellentétben korántsem voltak annyira passzívak az 50-es években. Szerte az országban olykor-olykor felbukkantak kommunistaellenes röplapok, plakátok. Pél­dául: „A kommunista párt nyomorba és nélkülözésbe visz bennünket!” Vagy: „Sztálin halála egyenlő a kommunizmus halálával.” Az ipari munkásság nem volt rest kifejezni elégedetlenségét a magas teljesítménynormák ellen vagy a jóléti juttatások lefaragása miatt. 1948 és 1953 között nem kevesebb mint 218 sztrájk tört ki, a legtöbb – talán nem meglepő – 1953-ban. Ezek a sztrájkok általában rövid ideig tartó és kisléptékű helyi konfliktusok voltak, de két igazi tömegtüntetésre is volt példa. Az elsőre 1951. november végén Brnóban, amikor a becslések szerint körülbelül hat­ezer munkás vonult a központba, és bénította meg várost. A másikra egy morvaországi kisvárosban, Prostévojban került sor 1953 áprilisában, amikor egy háromezres tiltakozó tömeg rohanta meg a városházát, miután a helyi kommunisták lerombolták Tomás G. Masaryk [az 1918-ban létrejött Csehszlovákia első köztársasági elnöke – a ford.] szobrát.

Ezeknek a megmozdulásoknak a mértékét és időtartamát nem kell túlbecsülni, és azt sem szabad adottnak venni, hogy mindegyiknek politikai motivációja volt. Peter Heumos, a cseh munkásmozgalom legavatottabb ismerője éppenséggel arra a következtetésre jutott, hogy ezeknek a sztrájkoknak a többsége védekező jellegű volt, elsősorban szociális problémákra irányult, politikai követelések alig-alig hangoztak el. Az viszont kétségtelenül igaz, hogy a nagyobb léptékű munkabeszüntetések és a közrend felborulása, amely gyakran párosult rendszeres hiányzással, magyarán lógással, a gyakori munkahely-változtatás és az állami vagyon rendszeres dézsmálása komoly fejtörést okozott a pártvezetőknek, akik egy közelgő társadalmi válság jeleit látták ezekben a jelenségekben, nem utolsósorban azért, mert azt jelezték, hogy a gazdasági és megélhetési nehézségek könnyen politikai elégedetlenségbe torkollhatnak.

Pontosan ez történt 1953 júniusában, Sztálin halála után néhány hónappal, amikor az 1950-es évek Csehszlovákiájának legnagyobb szabású és a rendszer számára legbaljósabb tömegmegmozdulására került sor, a pilzeni munkásfelkelésre. Ez a kevésbé ismert esemény bízvást nevezhető a keleti blokk első nagy antisztálinista lázadásának, amely két héttel megelőzte a berlini felkelést. Június 1-jén és 2-án munkások ezrei vonultak az utcára tüntetni, először Pilzenben, majd Prágában és más városokban is. Egy vagy két helyen a tüntetők átmenetileg elfoglalták a középületeket is. A tiltakozások kiváltó oka a pénzcsere volt, amely lényegében semmivé tette a megtakarításokat, és jelentős áremelkedéshez vezetett. Pilzenben politikai jelszavak és követelések is elhangzottak: „Le a kommunistákkal!”, „Szabad választásokat akarunk!”, „Új kormányt akarunk!” A megmozdulások rövidesen erőszakba torkolltak, a hadsereget és a különleges belügyi alakulatokat kellett kivezényelni, hogy leverjék a felkelést. Halálos áldozat nem volt, de sokan súlyosan megsérültek, és százakat vettek őrizetbe. Sok tüntetőt börtönbüntetésre vagy munkatáborban végzendő kényszermunkára ítéltek.

A pilzeni megmozdulásokkal kapcsolatban néhány általánosabb megállapítást is tehetünk az ellenállás természetére vonatkozóan, amelyek talán nem csak Csehszlovákiára érvényesek. Először is, úgy tűnik, pártonkívülieken túl kommunista munkások, sőt olykor alacsonyabb rangú párt- és szakszervezeti funkcionáriusok is részt vettek a zavargásokban, ami arra utal, hogy a munkásszolidaritás felülírta a leninista pártfegyelmet. Másodszor, a pilzeni párt­apparátus, rendőrség és belbiztonsági erők képtelenek voltak a lázadást lecsendesíteni, ami a helyi hatalom rossz közérzetére, elbizonytalanodására utal. Ez felveti azt a kérdést is, mennyiben volt a csehszlovákiai kommunizmus totalitárius természetű. Harmadszor, a tüntetők túlnyomó többsége, több mint 80%-a munkás volt. A források azonban nem szólnak arról, vajon szakmunkások, betanított vagy segédmunkások voltak jellemzően a résztvevők. Egy cseh történész asszony próbálta ezt kideríteni, és arra jutott, hogy a megmozdulások azokban az üzemekben voltak a legerősebbek, ahol nagyobb volt a képzett és erős öntudattal bíró munkások aránya. Más források arra utalnak, hogy a dolgozók minden csoportja aktívan részt vett a felkelésben, beleértve a technikai, kutatói és a kiszolgáló részlegeket is. Negyedszer, a bírósági statisztikákból az derül ki, hogy a résztvevők 65%-a 17 és 30 év közötti fiatal volt. Vagyis a megmozdulás a fiatalság felkelése volt. Végül, ami talán a legmeglepőbb: viszonylag nagy számban vettek részt nők a felkelésben. Az elítéltek 14%-a is nő volt, ami azt jelzi, hogy a mindennapi nehézségek a nőket különösen sújtották.

De vajon miként hatott az 1953-as események élménye és tapasztalata a cseh és szlovák közvéleményre és viselkedésükre 1956-ban? A pilzeni felkelés utáni megtorlás keményen meg akarta leckéztetni munkásokat, és ezt nagyjából el is érte. Gátat szabott a lázongásoknak az ipari centrumokban. 1954 és 1956 között mindössze 45 sztrájkra került sor, miközben egyedül 1953-ban 146 sztrájk volt. De nemcsak a fenyegetés hatott, hanem számos engedményt is tett a hatalom, elsősorban szociális és gazdasági téren. Vagyis az erőszak mellett más eszközöket is bevetettek, hogy a rendszer legitimitásának látszatát megőrizzék. Nem kétséges, hogy 1956-ban a csehszlovákokban azért nem buzgott a forradalmi hevület, mert az életkörülményeik jelentősen javultak az 1950-es évek elejéhez képest. Hat esetben volt széles körű árcsökkentés 1953 és 1956 között, a fogyasztási cikkek fokozatosan egyre nagyobb körben váltak hozzáférhetővé, a lakásviszonyok és az élelmiszerellátás kielégítőek voltak, legalábbis Magyarországhoz és Lengyelországhoz képest. Ráadásul különböző informális mechanizmusok révén, gyakran a helyi, alacsonyabb beosztású szakszervezeti és vállalati vezetőkkel összejátszva a munkahelyeken sikerült enyhíteni a nyaktörően gyors ipari növekedés terheit. Az élet nem volt könnyű az 1950-es évek közepén Csehszlovákiában, de volt néhány ígéretes jel és némi remény arra, hogy a dolgok lassan jobbra fordulnak.

Persze nem mindenki adta át magát a pozitív hangulatnak, a reményteljes várakozásoknak. Levéltári dokumentumok tömege számol be a kommunista politika heves kritikájáról, reformok követeléséről, olykor a vehemens kommunistaellenesség megnyilvánulásairól. Ebben az értelemben a csehek és a szlovákok egyáltalán nem voltak passzívak 1956-ban: tudták, mi történik, érdeklődésük erősen politikai jellegű volt, és a körülöttük zajló események igencsak felvillanyozták őket. Az cseh írók finoman ellenzéki hangvételű állásfoglalásai 1956 áprilisából jól ismertek. Prágában és Pozsonyban néhány diáktüntetésre is sor került május folyamán. Kevésbé ismert, hogy a rendőrség ügynökei és a párt apparátusa tömegével tudósított az átlagpolgárok lázadó szellemű megnyilvánulásairól, különösen a magyar forradalom napjai­ban. Sokszor visszatérő fordulat volt ezekben a jelentésekben, hogy „Csehszlovákiában is hamarosan az fog történni, mint Magyarországon.” Vagy: „Halomra kell lőnünk a kommunistákat”, „A bolsevikokat fölakasztjuk.” Egyes pártvezetőket is heves bírálatok értek. Egyszerű párttagok és pártonkívüliek egyaránt gyakran hangoztatták, hogy valódi demokratizálódásra van szükség a politikában, de az üzemekben is. Az egyik üzemi gyűlésen, szól a beszámoló, nagyon sok szó esett a demokráciáról, amelyről úgy vélték, hogy Csehszlovákiában erősen korlátozott. Még a többpártrendszer bevezetésének követelése is elhangzott. A népharag másik célpontja a szovjet imperializmus volt. „A népi demokráciák kifosztott orosz gyarmatok.” Gyakran fölhánytorgatták, hogy a szovjetek számlálatlanul viszik ki az országból a gépipari berendezéseket és az uránt. Olykor még kommunisták is beszéltek arról, hogy „Csehszlovákia szolgai módon függ a szovjetektől”. Voltak, akik helytelenítették a Vörös Hadsereg erőszakos beavatkozását Magyarországon, és ünnepelték a magyar ellenállást. Sok pletyka keringett arról, milyen sok halottja van a harcoknak magyar és orosz oldalon egyaránt.

De ezeket a verbális lázadásokat a rezsim mellett kiálló vélemények még nagyobb tömege ellensúlyozta. Az egyik jellemző vélemény szerint „a mi kormányunk törődik az emberekkel”, és „a szocialista rendszer sokkal szilárdabb, mint azt a reakciósok hiszik”. Ezekkel a nézetekkel még néhány cseh emigráns is hajlamos volt egyetérteni. 1956 augusztusában. A véleményük nagyjából így volt összegezhető: „nehezen elképzelhető, hogy az emberek elfogadnák a két világháború közötti rendszer visszaállítását. Gyakorlatilag senki sem gondol a kapitalista rendszer visszatérésére, az általános vélemény szerint a kulcsiparágaknak köztulajdonban kell lenniük.” Korrekt, osztályalapon álló nézetekről tudósít egy rendőrségi jelentés is, amely egy vonaton elhangzott beszélgetést idéz föl a budapesti harcok idejéből: egy jól öltözött úr arról beszélt, hogy Magyarország most amerikai segélyt fog kapni, és ettől ott jobban fognak menni a dolgok, mint Csehszlovákiában. Mire egy munkásember így válaszolt: „Lehet, hogy jobban fog menni egyeseknek, de csak a főnököknek. A munkásosztály helyzete viszont romlani fog, mert a kapitalisták lesznek hatalmon.” Vagy vegyünk egy másik példát az osztályellentétek felszínre törésére: egy dél-csehországi kisváros áruházában egy ügyvéd nagy mennyiségű árut vásárolt – teát, cukrot, rizst és hasonlókat – 500 korona értékben. Az egyik női eladó, aki tanúja volt ennek, a következőt mondta megvetően: „Mindig azt mondják, hogy az értelmiség nincs megfizetve, és most lám, láthatjuk, hogyan vásárolnak föl mindent, csak hogy pánikot keltsenek.”

Vajon segítették-e a rezsim túlélését ezek a közvéleményben felszínre bukkanó társadalmi feszültségek? A párt próbálta-e fölerősíteni az ún. osztály­ellentéteket az „oszd meg és uralkodj” jegyében? Könnyű volna azt föltételezni, ahogy sok kortárs cseh történész teszi, hogy a társadalom monolit egységben állt szemben a hatalommal. Ezekben a dokumentumokban azonban tetten érhető, hogy a munkásságban maradt még hitele a rezsimnek, az osztályszemlélet és a szocializmus iránti elkötelezettség nem múlt el nyom nélkül. Megerősítik ezt a korabeli emigráció közlései a meglehetősen széles körű Amerika- és kapitalizmusellenességről. Mindez azt jelzi, hogy valamiféle híd fennmaradt a rezsim és a munkásság egy része, általában az alacsonyabb néprétegek között.

Egy másik lehetséges kötődés a párt és a társadalom között a háborútól való félelem lehetett, amit a magyarországi események és a szuezi válság igencsak felfokozott, valamint a félelem, hogy Csehszlovákia külső katonai beavatkozás célpontjává válhat. Számtalan példát találunk arra, hogy az emberek mély aggodalmuknak adnak hangot a német és magyar revansista törekvésekkel kapcsolatban. Egy amerikai újságíró, akik nem sokkal a magyar forradalom leverése után utazott Csehszlovákiába, arról írt, hogy a hadsereg tisztikara és a pártapparátus teljesen magáévá tette azt az interpretációt, hogy a magyar forradalmat amerikai és német ügynökök robbantották ki, és a budapesti megmozdulások célja a náci rezsim visszaállítása volt Közép-Európában. Rengeteg híresztelés keringett arról, hogy a magyarok Szlovákia elfoglalására készülnek, a magyar irredenták teljes erőből készülődnek. A rezsim a közhangulat eme potenciálisan veszélyes megnyilvánulásaira úgy reagált, hogy fokozta a németellenes propagandát. Nyugat-Németország újrafegyverkezése, hangsúlyozták, a csehek és a szlovákok létét fenyegeti. Egy rendkívül egyszerű és primitív logikai sorral operáltak: A szudétanémetek a nyugat-németeket támogatják, Nyugat-Németország fegyverkezik és revansra készül, és ez véget vet Csehszlovákia függetlenségének, ahogy ez az 1930-as évek végén történt. Ezen felül az is valószínűsíthető, hogy sok cseh és szlovák csalódott, amikor azt látta, hogy a Nyugat az 1950-es évek közepén a békés egymás mellett élés „genfi” szellemében közeledni próbál a Szovjetunióhoz.

Ezt a két utóbbi attitűdöt talán nevezhetnénk egyfajta „szocialista hazafiságnak” is, amely valószínűleg sok cseh polgárt jellemzett, a szlovákokat talán kevésbé: ha másra nem is, a kommunista rezsim legalább arra jó, hogy fenntartsa az ország területi integritását és biztonságát, mi több, ezt leginkább a szovjet védelem szavatolja. Vagyis egyfajta pánszláv érzülettel van dolgunk. Ráadásul sok cseh számára a szocialista rendszer végső soron hazai termék volt, amely az 1945 és 1948 közötti nemzeti demokratikus forradalom eredménye, és nem a Szovjetunió által az országra erőltetett rezsim. Ilyen értelemben a prágai kommunista rezsim mégiscsak bírt politikai legitimitással – mint az állam védelmezője ezekben a kiszámíthatatlan időkben. Persze túlzás lenne ez alapján azt állítani, hogy 1956 őszén valamilyen korlátozott értelemben, de mégis nemzeti egység jött létre Csehszlovákiában, amely időlegesen összekapcsolta az államot és a társadalmat a véres erőszak, a szocialistaellenes felkelés és a háború fenyegetettségében. De tagadhatatlan, hogy ezekben a napokban a cseheken és a szlovákokon fagyos nyugalom lett úrrá, amit nem lehet egyszerűen a teli gyomor-olcsó sör kettősének betudni.

Ebben a rövid szövegben megpróbáltam némileg árnyaltabb képet adni a csehek és szlovákok 1956-os attitűdjeiről, amely számba veszi az rezsimmel szembeni ellenállás megnyilvánulásait, ugyanakkor magyarázatot kínál a lakosság többségének a rendszer iránti lojalitására a magyar forradalom idején. Az ellenállás, valamint az ezzel szemben megmutatkozó belenyugvás, elfogadás mértéke és kiterjedtsége csak nagy bizonytalansággal mérhető fel. Az ideológiai meghatározottságoktól eltorzult korabeli párt- és rendőrségi jelentések, az ellenállás fogalmának ma tapasztalható tendenciózus kiforgatása nagyon megnehezítik a történész dolgát. De ezzel együtt annyi talán leszögezhető, hogy ha a csehek és a szlovákok nem is voltak annyira vehemensek, mint a lengyelek és a magyarok 1956 októberében, azért valamennyire mégis elragadta őket a politika. Sokak figyelmét felkeltették a magyar és lengyel események, noha általában inkább szkeptikusok voltak a végkimenetelt illetően. Ők is akartak változást, de egyúttal féltették az 1945–48 közötti korszak „nemzeti demokratikus vívmányait”, amelyekre továbbra is büszkék voltak. Elvetették a sztálinizmust, de sokkal kevésbé voltak ellenségesek a Szovjetunióval: a Nyugat „árulása” és a német, majd magyar agresszió 1938-ban és 1939-ben még mindig élénken élt az emberek emlékezetében. A kommunizmust ezért könnyebb volt a csehszlovák nemzeti narratívába illeszteni, mint a magyar és a lengyel esetben.

Úgy vélem, Csehszlovákia lakosságának a passzivitását 1956-ban nem nemzetkarakterológiai sajátosságok, a hősi pátoszt elvető, belenyugvó svejki szemlélet magyarázza, hanem annak a racionális belátása, hogy a rendszer igenis fokozatos engedményekre kényszeríthető, anélkül hogy fölöslegesen kockáztatnánk a biztonságot, a békét és a stabilitást. Márpedig 1956-ban a német és magyar revansizmus emléke a háború rémét idézte föl a csehszlovák közvéleményben, és a Nyugat gyengeségét jelző engedékeny „genfi” közeledés sem erősítette az ellenállás szellemét.

Elhangzott a dublini Trinity College 1956: ellenállás és emlékezet a keleti blokkban című konferenciáján 2011. október 7-én. Fordította Mink András.)

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges