Kovács András

Nyomtatóbarát változat

Nehéz lenne eldönteni, hogy a kommunista rendszer bukása után hirtelen megnövekedett-e az antiszemitizmus Magyarországon, vagy a polgári és politikai szabadságjogok bevezetésével kendőzetlenül jutottak kifejezésre a korábban is meglévő antiszemita indulatok és ideológiák. Bár az antiszemitizmus nyilvános megjelenése figyelemre méltó változás volt a korábbi időszakhoz képest, mindent összevetve mégis azt mondhatjuk, hogy az antiszemita csoportosulások mind ez idáig a társadalom peremén maradtak, és az antiszemita politikai ideológiát a mérvadó politikai erők mindegyike elutasította – némi habozás és harc után a jelentősebb „nemzeti konzervatív” pártok is. A kicsiny, nyíltan antiszemita, fasiszta politikai csoportosulások ma Magyarországon a politikai élet margóján tengődnek.

Bárhogy is van azonban, az antiszemitizmus nyílt színi megjelenésének hatására a Magyarországon élő mintegy 100 ezer főnyi zsidóság körében feléledt az aggodalom, hogy nem következik-e be a mai Magyarországon ugyanaz, ami az emancipációt követő fél évszázados „aranykor” után, az első világháború végén megtörtént, amikor is – ahogy Ezra Mendelsohn fogalmazott – Magyarország egyedülálló példája volt annak, hogy „…egy olyan ország, amely korábban »jó volt a zsidók-nak«, hogyan változik szinte egyik napról a másikra pogromoktól feldúlt, antiszemita hisztériával átitatott országgá…”[1]

Ez az aggodalom akkor is jogos, ha jelenleg Magyarországon nem tapasztalhatók az antiszemita hisztéria jelei. Jogos, mert az antiszemitizmus nyílt megjelenése megtörte azt a tabut, amelyet a háború után a Holocaust vont az antiszemitizmus köré az európai országokban. Ma Németországban, Lengyelországban és Magyarországon is sok olyan mondat elhangozhat a nyilvánosság előtt, amelyek kimondása néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt. Lehet, hogy az új antiszemitizmus marginális jelenség marad a magyar társadalomban. De az is lehet – és ezt a közép-kelet-európai történelem tanulságai alapján nem lehet kizárni –, hogy egy olyan társadalomban, amelyben a kommunista rendszer összeomlását követő politikai átmenet súlyos terheket ró sokakra, és még azoknak is, akiknek gazdasági és szociális körülményeik nem romlottak meg drámai módon, sok ismeretlen élethelyzettel, konfliktussal kell megbirkózniuk, az antiszemita nézetek nyilvánosság előtti megjelenése előkészíti a talajt olyan politikai mozgalmak és csoportosulások számára, amelyek világmagyarázó, azonosságteremtő és cselekvésmotiváló ideológiája az antiszemitizmus lesz.

Mekkora a mai Magyarországon a politikai antiszemitizmus megerősödésének esélye? A volt kommunista országokban ma olyan folyamatok zajlanak, amelyek következményei hasonlítanak a XIX. századi modernizáció kiváltotta konfliktusokra. Nemcsak a korábbi politikai rendszer omlott össze, hanem megrendültek szerzett státusok és hozzájuk kapcsolódó identitások, megváltoztak a társadalmi csoportok felemelkedésének és lesüllyedésének esélyei, érvényüket vesztették korábbi társadalmi szabályok és normák, sokszor kiszámíthatatlanokká váltak a társadalmi cselekvés korábban jól kalkulálható következményei. Kiderült, hogy egyrészt még ma is elevenek rég kihaltnak vélt ideológiák, másrészt az események alakulásában váratlanul döntő szerepet kapnak olyan attitűdök, magatartásformák, amelyek a négy évtizedes szovjet rendszer korábban rejtve maradt produktumai. Teret nyitnak-e újra az átmenet megrázkódtatásai a politikai antiszemitizmus előtt Magyarországon?

Hagyományos és újabb antiszemita előítéletek több-kevesebb intenzitással folyamatosan jelen vannak a modern korszak valamennyi társadalmában. Ugyancsak mindenhol és mindenkor fellelhetők az antiszemitizmusra fogékony személyiség kialakulásának pszichológiai feltételei. De mindez még gazdasági válságok, társadalmi megrázkódtatások esetén sem elegendő ahhoz, hogy az antiszemitizmus uralkodó ideológiává váljon. Az antiszemitizmus az elmúlt másfél évszázadban csak akkor és csak ott vált a politikai események egyik meghatározó tényezőjévé, ahol és amikor „kulturális rendszerré” alakult át.[2]

Az antiszemitizmus „kulturális rendszerré” válásának egyik alapvető ismérve, hogy a világban orientációt kereső egyén az antiszemita nézetrendszert olyan helyzetek és konfliktusok racionális magyarázataként és egyben megoldásokat kínáló konstrukcióként fogadja el, amelyben a zsidók semmiféle szerepet sem játszanak. Az „izmussá” szerveződött antiszemita nézetek másik jellegzetessége, hogy azok számára is legitim világmagyarázatnak minősülnek, akik személy szerint nem gyűlölik a zsidókat, és sok esetben semmiféle kapcsolatuk nincs zsidókkal.

Ahhoz, hogy az antiszemitizmus „kulturális rendszerré” alakuljon, jó néhány történelmi körülmény véletlen egybeesésére van szükség. De annak magyarázatát – mint erre Shulamit Volkov a modern német antiszemitizmus kialakulásának elemzése során felhívta a figyelmet[3] –, hogy emberek nagy csoportjai miért jutnak el az antiszemitizmushoz mint világmagyarázó elvhez, nem a konkrét konfliktusokban kell keresni, hanem abban a kognitív folyamatban, amely a két végpontot – a konfliktusokat és az antiszemitizmust – összeköti. Németországban a múlt század utolsó harmadában – akárcsak Magyarországon, részben már ugyanebben az időszakban, de még inkább az első világháború után – az antiszemitizmus egy jól meghatározható kulturális identitás szimbolikus „rövidítésévé”, kódjává vált. Az antiszemitizmus egyszerre juttatott kifejezésre olyan politikai, társadalmi, etikai és kulturális törekvéseket, amelyeknek egyenként és önmagukban kevés közük volt a „zsidókérdéshez”, viszont összekötötte őket a kapitalista modernizáció elutasítása és következményeinek kritikája. Az antiszemitizmus egy kulturális rendszer szimbólumává vált a modern Európa országaiban. Az antiszemita világmagyarázathoz való viszony önmagában kifejezésre juttatta az egyén viszonyát a modernitás és az antimodernitás kulturális táborához.[4] Az antiszemita világmagyarázatnak ezért nem kell feltétlenül együtt járnia a zsidógyűlölettel. Az antiszemita világnézet követői akár igazat is mondhatnak, amikor azt állítják, hogy „személy szerint” semmi bajuk a zsidókkal.

Az előítéletek nem formálódnak spontán módon világnézetté. Ahhoz, hogy az antiszemitizmus világnézetként funkcionálhasson, meg kellett teremteni a modern antiszemitizmus „szótárát”,[5] létre kellett hozni az asszociatív kapcsolatot a modernitás és a „zsidókérdés” között, fel kellett építeni az antiszemita ideológia zárt rendszerét, majd ezt a rendszert az elsüllyedt kultúrjavak” útjára terelve mindennapivá, magától értetődővé, megkérdőjelezhetetlenné kellett tenni az antiszemita világnézet kulturális jelentését. Ezt a munkát – az antiszemita világmagyarázat létrehozását és hozzárendelését a konkrét társadalmi konfliktusokhoz – értelmiségiek végezték el.

A történelmi példák azt bizonyítják, hogy a modern korban mindig a társadalmi elitektől függött, hogy politikai tényezővé vált-e az antiszemitizmus. Ahhoz, hogy antiszemita politikai erők komoly befolyásra tegyenek szert, mindenkor arra volt szükség, hogy a társadalmi elit egy része aktívan hirdesse, egy másik, jelentős része pedig elfogadja az antiszemita világmagyarázatot, az antiszemitizmus által kínált politikai alternatívát és ideológiát az érzékelt társadalmi-politikai konfliktusok értelmezési rendszereként. Ha viszont az antiszemitizmus a társadalmi elit erőteljes ellenállásába ütközött, nem válhatott komoly fenyegetéssé. Az antiszemitizmus megerősödésének esélyét tehát az határozza meg, hogy mekkora készség van a társadalmi elitben az antiszemita nézetek elfogadására, tolerálására, illetve a velük való szembeszállásra. Ma Magyarországon is az az egyik legfontosabb kérdés, hogy vannak-e a társadalmi elitnek olyan jelentősebb csoportjai, amelyek hajlandóak lennének játszani az antiszemitizmus tüzével, és nem vonakodnának elvégezni az antiszemita értelmiség piszkos munkáját. Ez a kérdés indított minket arra, hogy vizsgálatot kezdeményezzünk az antiszemita előítéletek meglétéről, erősségéről és mozgósíthatóságáról egy fontos elitcsoport, a mai magyar egyetemi és főiskolai hallgatók körében.

A felmérés során, amelyet 1992 és 1993 során végeztünk, 1000 egyetemi és főiskolai hallgatóval készítettünk személyes interjút. Az interjúalanyok csoportját úgy válogattuk össze, hogy annak összetétele nem, kor, lakóhely és iskolatípus szerint reprezentálja a teljes magyar egyetemi és főiskolai hallgatóság összetételét.[6] Nos, kutatásunk eredményei szerint ma Magyarországon az egyetemi és főiskolai hallgatók 43%-ának nincsenek antiszemita előítéletei, 32%-uk hajlamos előítéletes antiszemita sztereotípiák elfogadására, 18%-uk antiszemitának és további 7%-uk pedig már szélsőséges antiszemitának mondható. Más szempontok szerint csoportosítva a diákokat azt találtuk, hogy az öntudatos és militáns antiszemiták aránya az egész csoporton belül 3%, míg 20%-ra tehető azoké, akik adott esetben nyíltan is fellépnének az antiszemitizmussal szemben.

Vizsgálatunk eredményei kétségtelenül arról tanúskodnak, hogy az egyetemi hallgatók körében elevenek bizonyos antiszemita nézetek. Mindazonáltal a szélsőséges és öntudatos antiszemiták viszonylag alacsony és a nem antiszemiták csoportjának viszonylag magas aránya arra mutat, hogy az antiszemitizmus mindeddig nem vált riasztó mértékűvé a diákok között. Az antiszemitizmus azonban dinamikus jelenség, veszélyessége elsősorban az antiszemita nézetek belső struktúrájától és a vizsgált csoport nézeteinek rendszerében elfoglalt helyétől függ.

Vizsgálatunk során azt tapasztaltuk, hogy a fiatal elitben kétfajta antiszemitizmus van jelen, mégpedig elsősorban a legalacsonyabb, illetve a legmagasabb társadalmi státusú családokból származó diákok körében. A „lent” és a „fent” antiszemitizmusa különbözik egymástól intenzitásában, tartalmában, funkciójában és eltérő az a nézetrendszer is, amelybe a kétféle antiszemitizmus beágyazódik. Az alacsonyabb státusú társadalmi közegből származók antiszemitizmusa erősebb, inkább a hagyományos előítéletekben, illetve az ezekből származó zsidóellenes nézetekben fejeződik ki, és az „idegen”-t elutasító xenofób nézetrendszerbe illeszkedik.

A magasabb státusú családokból származók antiszemitizmusa kevésbé intenzív, tartalmában a „más”-nak érzékelt konkurens csoport ellen irányul, és nyilvánvaló funkciója az identitásteremtés a csoportkonfliktusban. Ez az antiszemitizmus azonban már politikai véleményekkel és attitűdökkel is összefügg: a szabadelvűséget és néhány jellegzetes liberális véleményt elutasító diákok körében a leggyakoribb. Ez annak a jele, hogy a csoportkonfliktus antiszemita kódja és politikai kódja között már létrejön az asszociatív kapcsolat. A „fent” és a „lent” antiszemitizmusának ez az elegye a történelemből már ismert veszélyes kombináció: adott helyzetben a csoportkonfliktust politikai szimbólumokkal kifejezésre juttató elitcsoportok képesek hatékonyan mozgósítania a lappangó xenofób előítéleteket.

Amikor vizsgálatunk során az antiszemitizmus okát kerestük, azt találtuk, hogy a diákok antiszemitizmusa elsősorban xenofób attitűdjeik következménye. A xenofób antiszemitizmus a hagyományos keresztény antijudaizmus egyenes leszármazottja.[7] Az antijudaizmusból a modern antiszemitizmusba való átmenet a szekularizáció és a racionalizmus terjedésének következménye. A középkori teológiai érvelést, amely a zsidókat alacsonyabbrendű csoportként definiálta, olyan eszmerendszerek váltották fel, amelyek megfeleltek a felvilágosodás szabta normáknak, de funkciójuk a zsidók korábbi társadalmi státusának legitimálása és fenntartása volt.[8] A kritikus fordulatot az emancipáció jelentette, a zsidók befogadása a többségbe: az állampolgárok közösségébe. Ettől kezdve a „destruktív Idegen” ellen mozgósított érzelmek az emancipáció előtti helyzet életben tartását szolgálták az új körülmények között, funkciójuk az volt, hogy fenntartsák a középkori többségi konszenzust a zsidók pária-státusának jogosságáról, és alkalomadtán tömegtámogatást teremtsenek az emancipáció vívmányainak visszavételét követelő politikai erők számára. A XIX. és XX. századi magyar politikai és kulturális antiszemitizmus is ezt a mintát követte: az emancipációt végrehajtó liberalizmus elleni agitációja hol az asszimilálódni nem hajlandó, hol pedig az asszimiláció leple alatt gyarmatosító zsidó idegen képe köré szerveződött.

Felmérésünk alapján úgy tetszik, hogy a magyarországi antiszemitizmus mindmáig megőrizte ezt az alapstruktúráját. Míg a nyugat-európai antiszemitizmusok a háború utáni évtizedekben új, a Holocaust után is legitimnek feltüntethető formákban jelentek meg – elsősorban a Holocaust-tagadásban, az anticionizmusban, az üldöztetésekért való felelősség elhárításában, és a jóvátétel meg a kárpótlás kérdése körüli vitákban –, addig a magyarországi antiszemitizmus magja továbbra is a xenofób zsidóellenesség és az antiliberalizmus.[9]

Míg tehát a magyarországi antiszemitizmus tartalmát és struktúráját tekintve meglehetősen folytonosnak mutatkozik, a zsidók súlya és szerepe a mai Magyarországon alapvetően más, mint a háború előtt. Ma Magyarországon a zsidók aránya a lakosságon belül valószínűleg az 1%-ot sem éri el, szemben a háború előtti 4-5%-kal. Másfelől viszont Magyarország nemcsak a régió, hanem egész Európa azon országai közé tartozik, amelyekben még mindig nagy számban élnek zsidók. Ezt a tényt nyilván nem lehet figyelmen kívül hagyni a magyarországi antiszemitizmus elemzésekor.

Az antiszemitizmus-kutatás egyik ága szerint a zsidók lélekszámának és társadalmi súlyának semmi szerepe sincs a modern antiszemitizmus kialakulásában. Hogy csak a legismertebb példákat említsük: Adorno és munkatársai, Sartre és a különféle neomarxista áramlatok szerint az antiszemitizmust kizárólag az antiszemita felől kell és lehet megérteni. A zsidóellenesség funkciója – elsősorban bizonyos személyiségtípusok esetén – a társadalmi frusztrációk antropomorf levezetése.

Jóllehet a tekintélyelvű személyiségről és a bűnbakképzés mechanizmusairól könyvtárnyi irodalom jelent meg az utóbbi néhány évtizedben, úgy tetszik, hogy az antiszemitizmus tisztán projektív elmélete mégsem képes elégséges magyarázatot adni a modern antiszemitizmus jelenségére. A kritikák elsősorban arra hívták fel a figyelmet, hogy ha az érvelés nem egészül ki történelmi elemekkel, akkor a konkrét bűnbakcsoportok kiválogatódása a véletlen művének tekinthető, és ezek bűnbakfunkciójukban akár felcserélhetők is lennének.[10]

Ezért az antiszemitizmus-elméletek másik nagy csoportja – közéjük tartozik Bibó István nevezetes tanulmánya is – a modern antiszemitizmus magyarázatához elengedhetetlennek tartja olyan történelmi helyzetek elemzését, amelyekben a zsidók és nem zsidók csoportja között társadalmi konkurencia és csoportkonfliktusok alakulnak ki. Ezeket „értelmezik” aztán a történelemben folytonosan jelenlévő antiszemita előítéletek, és így gyülemlenek fel azok a feszültségek, amelyek alkalmat adnak a megfelelő politikai erőknek az előítéletes csoportok mozgósítására.”[11]

Az egyetemi hallgatók között tapasztalt antiszemitizmus egyik ágán, a xenofób zsidóellenességben az antiszemita előítélet-rendszereknek a teológiai antijudaizmus óta folytonos szubsztrátuma jelenik meg – leggyakrabban az alacsonyabb státusú családokból származó diákok körében. Ez az antiszemitizmus minden bizonnyal független a zsidók létszámától és szerepétől, valószínűleg akkor is ugyanilyen mértékű és tartalmú lenne, ha az országban egyáltalán nem élnének zsidók.[12]

Azok az antiszemita előítéletek azonban, amelyeket inkább a magasabb státusú családokból származó diákok körében észleltünk, minden bizonnyal nem függetlenek attól, hogy Magyarországon a szociológiai értelemben vett asszimiláció lezáródása ellenére bizonyos helyzetekben a zsidók vonatkoztatási csoportként jelennek meg mind a nem zsidó környezet, mind önmaguk számára.[13] Ezek az előítéletek egy konkurenciacsoportként érzékelt külcsoportra vonatkoznak a fiatal elit körében, és dinamikájuk nyilván nem független attól, hogyan alakulnak a szóban forgó csoportok közötti viszonyok.[14]

Zsidók és nem zsidók viszonyának alakulását Magyarországon minden bizonnyal erőteljesen befolyásolni fogja a társadalmi jelenségek köznapi értelmezési rendszerének egy olyan változása, amely – más változásokkal együtt – az általunk vizsgált csoportot generációvá teszi. A fiatal elitben az individualizáció, a versenyelvű gondolkodás és viselkedés, valamint bizonyos anomikus tekintélyellenesség mellett a „generációs kontextust” megteremtő közös szemlélet egyik lényeges eleme, hogy az etnikum, az etnikai hovatartozás szembeötlően nagyobb szerepet játszik a politikai események és társadalmi konfliktusok közötti tájékozódásban, mint korábban. A „zsidók” és „magyarok” közötti etnikai határt a diákok nagy többsége magától értetődőnek tekinti, sokkal inkább, mint az idősebb korosztályok. Míg az országos reprezentatív mintán végzett vizsgálat során a megkérdezetteknek 70%-a tulajdonított a zsidóknak jellegzetes, megkülönböztető tulajdonságokat, addig a diákok 75%-a állította azt, hogy vannak jellegzetes zsidó tulajdonságok. Az ország egész lakosságát reprezentáló mintának csak 30%-a vélte úgy, hogy a magyarországi zsidókat nem köti össze több dolog a magyarokkal, mint a világon máshol élő zsidókkal, az egyetemistáknak viszont már 35%-a vélekedett emígy.

Még szembetűnőbb a különbség az etnikus gondolkodás megítélését illetően: a diákoknak csak 9%-a tartotta antiszemitának azt, aki számon tartja, hogy környezetében ki zsidó, szemben az országos minta 23%-ával, és az egyetemistáknak csak 40%-a tekinti antiszemitának azokat, akik nem házasodnának össze zsidókkal, szemben az idősebb generációkat is magában foglaló népesség 51%-ával.[15]

Nyilván több tényező magyarázza, hogy az etnicitás a társadalmi-politikai viszonyokról való gondolkodás szinte általánosan elfogadott keretévé vált a fiatal elitben. Egyfelől általános jelenségről van szó: hasonló fejleményeket Nyugat-Európában is megfigyeltek a generációk szemléletmódjának változásaival foglalkozó kutatók.[16] Magyarországon az etnikus gondolkodás térnyerését azonban minden bizonnyal előremozdították a rendszerváltás speciális körülményei, a szovjet birodalom és a kelet-európai szövetségi rendszer összeomlása és az ezek nyomán támadt konfliktusok. A függetlenségi gondolat szerepe a rendszerváltásban, az új kelet-európai államok kialakulása, a kisebbségi problémák és a kibontakozó etnikai konfliktusok, az Európa-fogalomról és az „Európához való csatlakozásról” folytatott viták, a korábbi, többnyire fiktív, de ideológiai eszközökkel fenntartott kollektív identitások gyors összeomlása és nem utolsósorban az új politikai elitek identitásteremtő kísérletei egy új „társadalmi szemantikát” hoztak létre, amelyben a „Mi” és az „Ők” közötti határok meghúzásában lassanként magától értetődő jelentést és szerepet kapott az etnicitás. Valószínűleg hiábavalók azok a jó szándékú kísérletek, amelyek újabb és újabb logikai megoldásokat javasolnak a kollektív identitás olyan újradefiniálására, amely nem tartalmazna, sőt kizárna minden etnikus komponenst. A jelek szerint az etnicitás nyelve a fiatal generáció anyanyelvévé vált.

Gyakran figyelmen kívül marad azonban egy fontos dolog: az etnicitás nyelvét többféleképpen is lehet használni. Egyaránt alkalmas dominanciaviszonyok szimbolikus fenntartására, megerősítésére, de azok újradefiniálására is Az etnicitás nyelvét használják az etnokulturális pluralizmus liberális indíttatású vagy radikális szószólói is, akik az etnikai csoportok közötti hatalmi viszonyok, státuskülönbségek és a megszokott konfliktuskezelési eljárások újraértékelésének igényével lépnek fel. Etnocentrizmus és etnokulturális pluralizmus egyazon kontinuum két végpontja.[17] Az antiszemitizmus esélye Magyarországon nagy mértékben függ attól, hogy végül is a jövendő értelmisége a kontinuum melyik végpontja felé indul el.

Az etnicitás nyelvének terjedése új helyzetet teremt a Magyarországon élő zsidók számára is. Az etnocentrizmus erősödése joggal kelti fel a veszélyeztetettség érzését. De az etnopluralista érvelés, amely a zsidókat a zsidó kollektív identitás vállalására biztatja – az egyetemi hallgatóknak 28%-a értett egyet azzal, hogy a zsidókat nemzeti kisebbségnek kellene tekinteni[18] –, szintén konfliktusokra vezethet, hiszen nyilvánvaló kihívást jelent az asszimiláció évszázados politikájával szemben.

Ha egy csoportot semmi más nem tesz csoporttá, mint hogy a környezete annak tekinti, már ez is elegendő ahhoz, hogy olyan magatartásokat és kommunikációs formákat hozzon létre a csoportban – a különféle védekezési stratégiáktól a külcsoport „tévedésének” bizonyítására szolgáló erőfeszítéseken keresztül a csoporttal való azonosításra alkalmasnak vélt jelek leplezéséig –, amelyeket a csoport tagjai előbb-utóbb megtanulnak, gyakorolnak, és amelyek bizonyos helyzetekben a csoporthoz tartozást mind a „külvilág”, mind a „belvilág” számára felismerhetővé teszik.[19] Az etnikai kategóriákban való gondolkodás terjedésével és az antiszemitizmus nyílt megjelenésével egyre nagyobb feszültségekkel jár és egyre több konfliktus forrása lehet a kommunikáció kettős – külső és belső – rendszerének fenntartása, amely értetlenséget, ellenérzést és gyanakvást teremt. Nyilván ez a felismerés indított meg a fiatalabb zsidó generációban egy olyan folyamatot, amelyet az etnicitás amerikai kutatói már a harmincas években megfigyeltek az eredetileg a „nagy olvasztótégelyben” való maradéktalan elvegyülésben bízó bevándorlók új, már „bennszülött” generációinak köreiben: az unoka emlékezni akart arra, amit a fiú egykor elfelejteni igyekezett.

Valószínűleg azonban túlságosan optimisták azok, akik úgy vélik, hogy a zsidó identitás megújítása egy csapásra megoldja az érzékelt feszültségeket, sőt kihúzza a talajt az antiszemitizmus alól. Figyelmeztető jel, hogy a zsidóságot nemcsak az etnopluralizmus hívei biztatják identitásának vállalására, hanem a zsidóság kisebbségként való öndefinícióját és a kisebbségi státus követelését az antiszemitizmusra hajló körök is melegen támogatják. Az okot nem nehéz felfedezni: amennyiben a zsidóság maga ismeri el, hogy a többségi nemzettől elkülönböző nemzeti kisebbséget, nemzetiséget alkot, akkor eladhatóbbá válik az az antiszemita jó tanács, amely – arra hivatkozva, hogy „magyar sorskérdésekben” végül is ne lehessen szavuk „idegeneknek” – a zsidókat „önmegtartóztatásra” szólítja fel, amikor bizonyos pozíciók elfoglalásáról és bizonyos kérdésekben való véleménynyilvánításról van szó. Az etnikai gondolkodástól az etnikai politikáig vezető út rövid: riasztó bizonyíték erre, hogy a diákok 39%-a egyetértett azzal, hogy a zsidóknak csak annyi befolyásuk legyen az ország sorsának irányítására, amennyi megfelel a lakosságon belüli arányuknak.

De a magyarországi zsidóságnak akkor is komoly konfliktusokat kell vállalnia, ha elindul az etnikai csoporttá szerveződés „amerikai” útján. A zsidó „újjászületési” törekvések már ma is heves ellenérzéseket keltenek a hagyományos asszimilációs alapálláshoz ragaszkodó körökben, akik attól tartanak, hogy azok miatt, akik a zsidóság deklaratív vállalásának programjával lépnek fel, zsidónak fognak minősülni olyan helyzetekben is, amelyekben ezt irrelevánsnak tartják, mások szemében pedig „rossz” zsidók maradnak, még akkor is, ha egyébként sok mindenben vállalják zsidóságukat.[20]

Az etnikai csoportként való öndefiníció másfajta konfliktusokkal is jár. Az etnicitás modern jelenségként való értelmezése olyan társadalmi konfliktusok megfigyelésére épül, amelyekben különböző etnikai csoportok versenyhelyzetbe kerülnek egymással, mint Magyarországon a XIX. század második felében a zsidók és a magyar etnikum egyes elitcsoportjai. Az ilyen helyzetekben a domináns etnikumnak érdekében áll a „társadalmi elfogadottságot” meghatározó normarendszert úgy alakítani – például a „magyart” és az „idegent” elválasztó határok megfelelő kijelölésével –, hogy a konkurens csoport alsóbbrendű státusba kerüljön. A diszkrimináltaknak viszont, ha nem akarnak megrekedni a stigmatizált szerepben, a normák „újradefiniálására” kell törekedniük. Erre – mint azt amerikai és európai példák is mutatják, pl. a feketék vagy a baszkok esetében – akkor van a legtöbb esélyük, ha tisztán társadalmi érdekcsoportból politikai érdekcsoporttá szerveződnek. Ennek a csoportnak a kohézióját azok az érzelmek teremtik meg, amelyek a közös származás szimbolikus formákban való kifejezésre juttatásából, azaz az etnikai identitásból táplálkoznak. Ebben áll az etnicitás mint szervező elv stratégiai hatékonysága.[21]

A magyarországi zsidók a XIX. századi liberális asszimilációs paradigma elfogadásával nem a csoporthatárokra vonatkozó értékelések megváltoztatására törekedtek, hanem arra, hogy a határ túlsó oldalára kerüljenek. Az antiszemitákkal, akik mégsem akarták befogadni őket, elsősorban nem nekik, hanem az asszimiláció liberális híveinek kellett megvívni a küzdelmet. Most azonban, ha legalább egy jelentős kisebbségük az etnikai csoporttá szerveződés szimbolikus és intézményes útjára lép, és az egyéni asszimiláció helyett a csoportos integráció programját hirdeti meg,[22] akkor az elfogadtatásért való harcot nem bízhatja politikai szövetségesekre, hanem magának kell vállalnia. Ez a fejlemény, ha bekövetkezik, sok konfliktust provokálhat a magyar társadalomban, amelynek többsége azért még ma is az asszimiláció fogalomkörében rendezi el azt, amit a zsidókról gondol. Előre látható, hogy ezek a konfliktusok az elitcsoportokat az etnocentrizmustól az etnokulturális pluralizmusig húzódó kontinuum végpontjai felé mozdítják majd el. Hogy kiket merre és meddig, az már más tényezők függvénye, de szinte bizonyosra vehető, hogy ez az elmozdulás a fiatalabb generációkban lesz a legerősebb, mégpedig mindkét irányba.

A szociálpszichológiai irodalomban közhely, hogy attitűdökből még nem következik cselekvés, antiszemita érzületekből nem jön létre feltétlenül politikai antiszemitizmus. Az sem szükségszerű, hogy a radikális társadalmi változás és válság zsidóellenes politikai mozgalmakba és pártokba szervezze az antiszemita előítéleteket tápláló embereket. Ezek a körülmények talán a politikai antiszemitizmus szükséges előfeltételei – mindenesetre utólag segítenek megérteni létrejöttét és a különféle társadalmi csoportok viselkedését, amikor a politikai antiszemitizmus már megjelent a nyílt színen. A nácizmushoz azonban nácikra is szükség van. A zsidóüldözéshez olyanok is kellenek, akik – mindegy, hogy gyűlölik-e a zsidókat, avagy sem – antiszemita politika révén vélik megvalósítani politikai céljaikat.[23] Ha lesznek ilyenek Magyarországon, megtalálhatják a céljaiknak megfelelő szavakat.

Jegyzetek


[1] Ezra Mendelsohn: The Jews of East Central Europe between the World Wars. Indiana Univ. Press, Bloomington, 1983, 98. o.

[2] Az antiszemitizmusról mint világnézetről lásd Reinhard Rürup: Die „Judenfrage” der bürgerlichen Gesellschaft und die Entstehung der modernen Antisemitismus. In Emanzipation und Antisemitismus. Studien zur „Judenfrage” der bürgerlichen Gesellschaft. Frankfurt/M., 1987, 93–119. o., a kérdésről részletesen 114–116. o.; Shulamit Volkov: Antisemitismus als kulturelle Code. In Sh. Volkov: Jüdisches Leben und Antisemitismus im 19. und 20. Jahrhundert. C. H. Beck, München, 1990, 13–37. o.; Shulamit Volkov: The Written Matter and the Spoken World. On the Gap between Pre-1914 and Nazi Anti-Semitism. In F. Furet (Ed.): Unanswered Questions. The Nazi Germany and the Genocide of the Jews, Shocken Books, New York, 1988, 33–54. o. A kulturális rendszerekről mint a társadalmi világ egyes, a társadalom tagjai számára jelentéssel bíró, szimbólumokban megtestesülő elemeinek cselekvésorientáló modellekbe szervezett rendszeréről lásd Clifford Geertz: Ideology as a Cultural System. In The Interpretation of Cultures. Basic Boob, New York, 1983, 187–233. o.; The Religion as a Cultural System. In The Interpretation of Cultures, 87–125. o.

[3] Shulamit Volkov: Antisemitismus als kulturelle Code. In Sh. Volkov: i. m.: 23–26. o.

[4] Shulamit Volkov: i. m.: 23–26. old.

[5] A folyamat németországi jellegzetességeiről lásd Hans Rosenberg: Grosse Depression und Bismarkzeit. Walter Gruyter, Berlin, 1967, Shulamit Volkov: i. m.: 26–31. o.

[6] A kutatás eredményeinek részletes elemzését lásd Kovács András: Az antiszemitizmus és a fiatal elit. Cserépfalvi Könyvkiadó, Budapest, 1997 (megjelenés alatt).

[7] Erről többek között lásd Jacob Katz: Exclusiweness and Tolerance: Jewish-Gentile Relations in Medieval and Modern Times, New York, 1961.

[8] Lásd Jacob Katz: From Prejudice to Destruction: Anti-Semitism, 1700–1933. Harvard University Press, 1980, VI. Ch. 20.

[9] Egy országos reprezentatív mintán általunk végzett újabb felmérés adatai szerint a magyar lakosságnak legfeljebb 3%-a hajlik arra, hogy kétségbe vonja a világháborús zsidóüldözések valóságosságát, illetve  mértékét, a cionizmust illetően pedig – akárcsak az egyetemisták körében – leginkább a tájékozatlanság és a tanácstalanság jellemző. (A megkérdezettek 52%-a nem hallotta még a fogalmat.)

[10] Általában a projektív antiszemitizmus-elméletek és különösen a frankfurti iskola antiszemitizmus-elméletének kritikáját lásd Helen Fein: Explanations of the Origin and Evolution of Antisemitism. I. m.: 20 skk.; Martin Jay: The Jews and the Frankfurt School: Critical Theory’s Analysis of Anti-Semitism. „New German Critique”, No. 19. 1980, 137 skk.; Erhard Bahr. The Anti-Semitism Studies of the Frankfurt School: The Failure of Critical Theory. „German Studies Review”, No. 162. 1978, 125 skk.

[11] Lásd Helen Fein: Explanations of the Origin and Evolution of Antisemitism. Id. mű; Eva G. Reichmann: Flucht in den Hass. EVA, Frankfurt/M., 1968, 27–36. o. Az antiszemitizmus konfliktuselméleteiről áttekintést ad: Albert Lichtblau: Antisemitismus und soziale Spannung in Berlin und Wien 1867–1914. Metropol, Berlin, 1994, 9–21. o.

[12] A zsidók nélküli antiszemitizmus jelenségét elemzi a mai Lengyelország példáján Józef Niewiadomsky: Judenfeindschaft ohne Juden. Antisemitismits in Polen. In Günther B. Ginzel (Hrsg.): Antisemitismius. Erscheinungsformen der Judenfeindschaft gestern und haute. Verlag Wissenschaft und Politik, 1991, 220–234. o.

[13] Az elmúlt években több tanulmány foglalkozott a kérdéssel, hogy a második világháború után milyen tényezők tartották fenn a zsidó csoportidentitást és a zsidó és nem zsidó csoportokat elválasztó határokat Magyarországon, annak ellenére, hogy azok a „kemény” társadalomstatisztikai és szociológiai mutatókkal leírható különbségek, amelyek a második világháború előtt húztak társadalmi határokat zsidók és nem zsidók között, mára szinte teljesen elhalványodni látszanak. Lásd erről Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére. In Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Párizs, 1984.

Karády Viktor: A Shoah, a rendszerváltás és a zsidó azonosságtudat válsága Magyarországon. In Zsidóság, identitás, történelem. Szerk.: Kovács M. Mária, Yitzhak M. Kashti és Erős Ferenc, T–Twins Kiadó, Budapest, 1992; Karády Viktor: A magyar antiszemitizmus történetisége. „RÉGIÓ Kisebbségtudományi Szemle”, 1991. 2.; Kende Péter: A zsidókérdés Magyarországon 1994-ben. „Világosság”, 1995. 2. Kovács András: A zsidókérdés a mai magyar társadalomban. In Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, Párizs, 1984; Kovács András: Identitás  és etnicitás. In Zsidóság, identitás, történelem. Szerk.: Kovács M. Mária, Yitzhak M. Kashti és Erős Ferenc, T–Twins Kiadó, Budapest, 1992. Kovács András: Asszimiláció, antiszemitizmus, identitás. A zsidóság a modern magyar társadalomban. In „Hogyan éljük túl a XX. századot?”  Szerk.: Víg Mónika, Századvég Kiadó, Budapest, 1992.

Az 1994-es kormányalakítás folyamatát elemző tanulmányában Körösényi András a kormányalakítás időpontja körül megjelent cikkeket elemezve arra a következtetésre jut, hogy a zsidó értelmiség adott esetben politikai nyomásgyakorló csoportként is működik. Lásd Körösényi András: Kényszerkoalíció vagy természetes szövetség? In Kérdőjelek: A magyar kormány 1994–1995. Szerk. Gombár Csaba et al., Budapest, 1995.

[14] Míg az Ausztriában és Nyugat-Németországban – tehát viszonylag csekély zsidó népességgel rendelkező országokban – folytatott antiszemitizmus-vizsgálatok azt mutatták, hogy azok körében, akik személyes kapcsolatban állnak zsidókkal, szignifikánsan kisebb az előítéletesség, mint azok körében, akik nem ismernek zsidókat, addig a mi felmérésünk adatai szerint semmi összefüggés nincs az antiszemitizmus foka és aközött, hogy a megkérdezettnek vannak-e (és milyen régen) zsidó ismeretségei. Ennek a további elemzésre szoruló jelenségnek az egyik oka az lehet, hogy a magyar viszonyok között az interakció önmagában még nem elég az előítéletesség oldásához, hanem a döntő szerepet az interakciók referenciarendszere játssza, tehát az az egymásról alkotott kép, amelyben az egyes gesztusokat, cselekedeteket, kijelentéseket értelmezik. Ezt az egymásról alkotott képet azonban nagyfokú gyanakvás jellemzi. Egy vizsgálatunk adatai alapján íródott dolgozat kimutatta, hogy a megkérdezett egyetemisták között a zsidók és nem zsidók kölcsönösen mást gondolnak arról, hogy a másik mit gondol róluk, mint amit az valójában gondol. (Lásd Hadházy Barbara–Hamza Zsófia: Ahogy a „Másik” látja… OTDK-dolgozat, kézirat.) Ez a „társadalmi szemantikai rendszerek” közötti eltérés pedig már önmagában is csoportkonfliktusok forrása lehet.

[15] A két minta közötti véleménykülönbségek súlyát még növeli, hogy a mérési eredmények szerint az országos mintában kisebb a nem antiszemiták, és nagyobb az előítéletes sztereotipizálók aránya, mint a diákok között.

[16] Lásd Claus Leggewie: Die 89er. Portrait einer Generation. Hoffmann und Campe, Hamburg, 1995, 39–40. o.

[17] Az egyenlő méltóság elvéből kiinduló individualista liberalizmus és a kulturális sokféleség egyenlő respektusát követelő kollektivista multi- vagy etnokulturális pluralizmus összeegyeztethetősége melletti érveket fejti ki: Charles Taylor: Multiculturalism and „the Politics of Recogniton”. Princeton University Press, 1992, elsősorban 51–67. o.

[18] Bár ezt a véleményt szignifikánsan nagyobb arányban osztották az antiszemiták, mint a nem antiszemiták, azért az utóbbi csoport 26%-a is egyetértett vele.

[19] Erről részletesen lásd Kovács András: Identitás és etnicitás. Zsidó identitásproblémák a háború utáni Magyarországon. In Kovács M. Mária, Kashti, Yitzhak M., Erős Ferenc (szerk.): Zsidóság, identitás, történelem. T–Twins Kiadó, Budapest, 1992. A kettős kommunikációról lásd még Karády Viktor: A Shoah, a rendszerváltás és a zsidó azonosságtudat válsága Magyarországon. I. m.

[20] Lásd pl. Földes Anna: Vallomás a Duna és a Vörös-tenger partján. „Hitel”, No. 4., 1989. február, 62. o. A kisebbségi törvény kapcsán a nemzeti kisebbségi státusról folytatott vitákról lásd Kovács András: The Hungarian Jews – a National Minority? „East European Jewish Review”, No. 4., 1994, London.

[21] Az etnikai csoportról mint a modern politikai rendszerek egyik érdekcsoportjáról lásd Nathan Glazer, Daniel P. Moynihan: Introduction. In N. Glazer-D. P. Moynihan (Eds.): Ethnicity, Harvard University Press, 1975,1–29.; Daniel Bell: Ethnicity and Social Change. In N. Glazer-D. P. Moynihan (Eds.): i. m.: 141–177. Az identitás kialakításának folyamatáról mint az „elfogadás” normarendszerének meghatározásáért való harcról lásd Charles Taylor Multiculturalism and the „Politics of Recognition”. Princeton University Press, 1992; Charles Taylor: Nationalismus und Moderne. Előadás a bécsi „Institut für die Wissenschaften vom Menschen”-ben, 1995. május, kézirat.

[22] Ezt zsidó aktivisták és kisebb csoportok már a nyolcvanas évek közepén megtették. Lásd Salom: Nyílt levél a magyar társadalomhoz és a magyar zsidósághoz. „AB Hírmondó”, No. 6–7., 1984. május–június, 23–37. o.

[23] A németországi antiszemitizmus és nemzetiszocializmus kontinuitását, illetve diszkontinuitását tárgyalva, ezeket az összefüggéseket elemzi Shulamit Volkov: The Written Matter and the Spoken World. On the Gap between Pre-1914 and Nazi Anti-Semitism. In Francois Furet (Ed.): Unanswered Questions. Nazi Germany and the Genocide of the Jews. New York, 1989, 33–54. o.

• Játéktér