Skip to main content

Ez az 1 mindegy?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


1999-ben szerettem volna, ha egy aktuális társadalmi kérdésekkel foglalkozó televíziós magazinunk az 1 százalék témájának is szentel egy kis figyelmet. „Nem tudunk arról műsort készíteni, ami mindenkinek jó, szeretik, és senki sem támadja” – torkolt le a főszerkesztő. S valóban, 1999-ben már minden társadalmi erő lelkesen támogatja a az ún. 1 százalékos törvényt.[1]

Néhányan biztosan emlékeznek azonban még arra széles körű vitára, mely a törvény tervezett bevezetése körül lángolt fel, és végül e lap hasábjait is elérte.[2] „Az 1 százalékos törvény mélyen cinikus, és szakmai képtelenségek sorozatát tartalmazza” – vélte egy országos szövetség elnöke.[3] „Néhány éven belül ez lesz az egyedüli megélhetési forrás a civil szféra számára” – nyilatkozta a törvény egyik legfőbb mentora.[4]

Ez a nemzetközileg[5] is egyedi jogintézményünk már négy éve működik. Az eltelt pár év egy törvény életében nem sok, de nemzetközi különlegessége és a nonprofit szervezetek finanszírozási problémái miatt fontos, hogy a már meglévő tapasztalatokat, adatokat összegezzük,[6] és eldöntsük, mit szeressünk, és mit nem ezen a törvényen.

Először is nem kell abban a hitben ringatni magunkat, hogy önmagában a nonprofit szervezetek nehéz sorsa törvényalkotóinkat egy teljesen új és az állami újraelosztás rendszereitől teljesen eltérő rendszer megalkotására tudta volna késztetni. A kiinduló probléma ugyanis az egyházak finanszírozása volt: lehet-e az egyházi támogatások kialakult kijárásos rendszerét megszüntetni, és a központi támogatásokat az adófizetők „szavazataira” alapozni? Ha igen, milyen legyen az ellensúly, induljanak-e a nonprofit szervezetek (illetve azoknak milyen széles köre) „harcba” a nem vallásos adófizetők nyilatkozataiért?

A törvény jelenleg hatályos változata szerint két különálló, egymástól független 1 százalékról nyilatkozhatunk. Egész 1991-ig kell visszamennünk, ha meg akarjuk érteni, hogyan lett az 1-ből kettő. Ekkor állt elő ugyanis az SZDSZ először az 1 százalékos javaslattal. Célja az állam és egy egyház minél teljesebb szétválasztása volt. A javaslatot majd minden párt támogatta, de a kormányváltásig mégsem került napirendre. Az SZDSZ választási programjában, majd a koalíciós szerződés megkötése után, a hivatalos kormányprogramban is viszontláthatjuk az 1 százalékos javaslatot. Hosszú hallgatás után Fodor Gábor melegíti fel az ötletet. Igaz, a szeme előtt a nagy kulturális szervezetek támogatása lebeg. Az igazi lendületet azonban Bauer Tamás adja meg, amikor az adótörvények vitájában módosító indítványként nyújtja be 1 százalékos javaslatát. A Fodor-féle listát az egyházakkal egészítette ki, így a létrejövő új törvényt az egyházi finanszírozás legfőbb pillérének szánta. Az innen kezdődő 1 százalékos történet politológusainknak és a honi politikai viszonyaink iránt érdeklődő kutatóknak „készített” igazi csemege.[7]

Titkos tárgyalások, koalíciós belviszályok, vatikáni egyeztetések, egymásnak ellentmondó bejelentések és cáfolatok… Szinte minden finomság felvonult 1996 végén a pártok, a kormány és az egyházak[8] hullámzó hevességű csatájában. Az igazi hab a tortán mégis talán az volt, amikor a Horn-kormány javaslatát a képviselők nagy többséggel leszavazták. A pártfegyelem ilyen mértékű megsértésére sajnos azóta sem volt sok példa.

Mivel a nonprofit szervezetekre továbbra is csak mint ballasztra volt szükség, őket teljesen kihagyták ebből az egyeztetési játékból. A háttérben azonban a szakminisztériumok beindították a lobbi-gépezetet, ugyanis a legtöbb 1 százalékos tervezet szerint csak az előre nevesített szervezeteknek lett volna helye az ellensúlyban. Így minden érdekcsoport a saját területén működő alapoknak, közalapítványoknak próbálta ezt a helyet megszerezni. Mire a vitától hangos sajtó korántsem pozitív előkészítése után az 1 százalékos törvényt a parlament az utolsó pillanatban (1996. december 19-én) végül is elfogadta, addigra az ellensúly hatalmasra dagadt. A már amúgy is szélesebb változatot a Művelődési és Közoktatási Minisztérium még a közművelődési házakkal, közgyűjteményekkel és színházakkal is kiegészítette. Hamar egyértelművé vált, hogy ilyen erők ellenében az egyházak nem tudnak és nem is akarnak versenyezni. Különféle elutasítások, tiltakozások és zűrzavaros állásfoglalások között indul el a régóta vajúdó 1 százalékos törvény.

Nem csoda, hogy ezek után sokan 1 évnél hosszabb időt nem is jósoltak a törvénynek. Ezzel szemben és sokak meglepetésére áprilisban Horn Gyula további bővítést jelentett be, mely szerint 1997-ben az önálló egyházi 1 százalékról is törvényt hoznak.

A törvényalkotókat sok vád érte, hogy miért csak a 3 évnél régebben bejegyzett szervezeteket vette be az „ellensúlyba”. A Pénzügyminisztérium azonban szükségesnek tartotta, hogy ezt a „féket” a törvénybe illesszék, ezzel látta (ha minimálisan is) biztosítottnak, hogy ne jöjjenek létre hangzatos nevű társaságok csak az 1 százalék kedvéért. Egy év után néhány bosszantó dolgon azonban változtattak a törvényhozók: nem lett kizáró ok a köztartozás, és tucatnyi igazolás helyett már a felelős nyilatkozatok is elégségesek ahhoz, hogy a szervezetek jogosultságukat igazolni tudják. (Kivétel képeznek mindkét esetben a helyi adók.) Így 1998-ra sokat egyszerűsödött a procedúra a közhasznú tevékenységet folytató szervezetek számára.

A történetnek tehát a politika számára vége lett.

A civil szervezeteknek és az egyházaknak nem kell egymás kárára híveket gyűjteniük, egy vallásos horgász apukának már csak az óvodai alapítvány és sportklubja között kell vívódnia.

Az egyházak elejétől fogva kétkedéssel vegyes félelemmel tekintettek az őket érintő részre. Az 1998-as és 1999-es eredmények az 1 százalékos rendszer iránt nem túl lelkes egyházi politikusokat látszanak igazolni. A nyilatkozatra jogosultak kevesebb, mint ötöde adta adójának 1 százalékát egyházi célokra. Ráadásul több mint kétszer annyi nyilatkozat született az eredeti ellensúly, a nonprofit szervezetek, mint az egyházaknak számára. (1. tábla)

Ez a helyzet az egyházakra nézve még mindig jobb, mint korábban az előzetes közvélemény-kutatásokból látszott. A Szonda-Ipsos felmérése szerint az egyházakhoz csak az 1 százalékok 1-2 százaléka jutott volna, a Horn kormány által megrendelt másik közvélemény-kutatás szerint pedig a felnőtt lakosság 4 százaléka támogatta volna adójával az egyházakat. (A jelentés e részét nem is merték nyilvánosságra hozni, nehogy megzavarja a tárgyalásokat.) Ez a második becsült érték már nem volt olyan rossz, hiszen, ha a 490 000 nyilatkozatot a felnőtt lakosság számához viszonyítjuk, csak pár százalékkal kapunk magasabb eredményt.

Az egyházakra leadott tényleges nyilatkozati arány[9] (17 százalék) lényegesen jobb a közvélemény-kutatások szerintinél. 1998-hoz képest 1999. év adatai mutatnak némi javulást (3 százalékkal több nyilatkozat), és mivel csak a bevezetés évein vagyunk túl (pl. a legtöbb egyház csak 2000-ben kezdett komolyabb kampányba), korántsem biztos, hogy az egyházakat támogató 1 százalékok a későbbiekben is ezt az arányt mutatják majd.

1999-ben alig több, mint 15 ezer olyan adófizető volt, akik egy egyház támogatása helyett a millenniumi ünnepségek számára létrehozott kormányzati alaphoz akarták az 1 százalékot elküldeni. Úgy tűnik, nem volt szerencsés választás ennek az alapnak a támogatására biztatni a nem vallásos adófizetőket. Ezt igazolja, hogy a bevezetés évében meghirdetett, a szociálisan rászoruló fiatalok és családok segítését támogató programot ötször többen választották. Ennek az évről évre változó alapnak és a vele állandóan változó technikai számnak nincs tényleges gazdája, senki sem hirdeti. Nem csoda, hogy a nyilatkozók alig pár százaléka választja csak. Ezzel a törvényalkotók végül is átestek a ló másik oldalára, tulajdonképpen alig adnak igazi ellensúlyra lehetőséget az egyházi 1 százaléknál.

A többi kormányzati alap a civil 1 százalékban kapott helyet. A törvényben nevesített nagy múltú kulturális, tudományos intézményeink (MTA, Magyar Állami Operaház, levéltárak, múzeumok, könyvtárak stb.), a központi pénzalapok és programok (pl. új Nemzeti Színház) támogatása azonban minden várakozást alulmúlt. Már 1997-ben is feltűnést keltett 0,2 százalékos támogatottságuk, de ezt a „népszerűséget” minden évben sikerült még tovább fokozniuk: 1999-ben már csak 1015 fő, azaz a rendelkezők csak 0,03 százaléka szánt ilyen célra közel 4 millió forintot (az MTA alig 1 millió Ft-ot tud összegyűjteni). Ez az arány – azt hiszem – elgondolkoztató kell hogy legyen ezen nagy múltú, több százmilliós közpénzekből élő intézményeknek, hiszen csak az itt dolgozók száma sokszorosan meghaladja ezt a nagyon alacsony értéket. (Nem egy közülük jelentős közadakozásnak köszönhette létrejöttét anno…)

A színházak, közgyűjtemények és közművelődési intézmények se lehetnek túl boldogok az eredményektől: 1997-ben, 1998-ban és 1999-ben szinte egyformán 20 ezer rendelkező nyilatkozat született javukra.

Voltak, akik hasonló „sikert” jósoltak a nonprofit szervezetek számára is, ám azért az óvatos kormányzati előrejelzésekben 3-3,5 milliárd forint kiáramlásával is számoltak. Biztos, ami biztos, a társadalmi szervezetek költségvetési támogatása címén szétosztható pénzeket a reálértéken már előre a felére csökkentették.

A nonprofit szervezetek már az első évben is jelentős sikert könyvelhettek el a majd 1 millió adófizető támogatásának begyűjtésével (2. tábla), 1998-ban pedig további 170 000 érvényes nyilatkozatban szerepelt valamilyen nonprofit szervezet neve. Sajnos, ez a fejlődés megtörni látszik: némi csökkenés után ez évben is csak 1,1 millió darab nyilatkozat várható az adóívek egy részének ellenőrzése után (2. tábla).

A nonprofit szervezetek a lehetséges, érvényes nyilatkozatok 38 százalékát begyujtötték.[10]

A Vajda Ágnes és Kuti Éva által elvégzett felmérések[11] szerint a felnőtt lakosság 86 százaléka egyetért ugyan a civil 1 százalék adta lehetőséggel), egy jelentős részük mégsem tölti ki a nyilatkozatot (az egyházi 1 százalékkal kapcsolatban csak 62 százalékos az egyetértés). Elsősorban a megfelelő információ hiányára panaszkodnak az adózók (különösen azok, akiknek a munkahelyük tölti ki az adóívet), de minden ötödik nem nyilatkozó a saját feledékenységét, az utolsó pillanatok kapkodását okolja a hiányért.

A legmagasabb nyilatkozati arányt a megyeszékhelyeken tapasztalhatunk. Ugyanakkor többen veszik a fáradságot az állami szektorban, mint a magánban, de a legkisebb hajlandóságot egyértelműen a kisvállalkozók mutatják: 72 százalékuk még sohasem nyilatkozott.[12] Jelentős összegek (évente 200 millió Ft) vesznek el amiatt is, mert a nyilatkozat nem felel meg a törvényi feltételeknek.

Az előírás szerint felajánlott pénz összege még tovább csökken a civil oldalon, mert a kedvezményezettek jelentős része nem tudja azt átvenni. (3. tábla)

A táblázatból világosan kitűnik, hogy bőven van még tennivaló a nonprofit szervezetek háza táján is. A szervezetek közel negyede nem jelentette be címének megváltozását, mintegy 10 százaléka pedig nem vette át a pénzt. Így az elmúlt két évben több mint 200 millió Ft emiatt is elveszett a közhasznú tevékenységet folytató szervezetek számára. Nagy azonban a törvényalkotók felelőssége is: az adózóknak könnyen kedvét szegheti, ha majd minden második szervezethez végül is nem juthat el az adományuk. Így lesz végül az 1 százalékos lehetőségből végül is „alig félszázalékos” tény.

Az 1 százalékos bevétel közel ennyit, 0,5 százalékot tesz ki a nonprofit szektor összes bevételei között is.

Míg a szervezetek nagy része jelentéktelen összeghez jutott csupán (több ezer szervezetnek csak 1-2 támogatója volt), addig pár száz szervezet jelentős bevételekre tett szert. Ma még sajnos nagyon meredek piramis mutatja meg a nonprofit szektor társadalomba ágyazódottságát (4. tábla). Szervezetek ugyan nagyon nagy számban jöttek létre az elmúlt tíz évben (számukat közel 50 ezerre becsülik), de közismertsége és elismertsége csak töredéküknek van. Így, megfelelő számú támogató hiányában az 1 százalékból befolyó pénzek aligha segítik elő a szervezetek széles körének működését (4. tábla).

Az adófizetők tehát rácáfoltak a szkeptikusokra, és éltek rendelkezési jogukkal. Jelentős bevételhez azonban csak az ismert, médiában rendszeresen szereplő, nagy szervezetek jutottak. Ugyan többmilliós bevételt csak kevés nonprofit szervezet tud gyűjteni, sok szervezetnek azonban az átlagosnak mondható 200-300 ezer Ft is fontos pénzforrás, melyet saját belátása szerint (de a céljaival összhangban) szabadon elkölthet. Az 1 százalékos bevétel „olyan viszonylag kisméretű, minisztériumi kapcsolattal nem rendelkező, vidéki szervezetek számára is hozzáférhető volt, amelyeknek nem sok esélyük lett volna rá, hogy központi elosztási döntések jóvoltából költségvetési támogatásokhoz jussanak… 1996-hoz képest több mint kétszeresére nőtt a központi forrásokból részesülő szervezetek száma.”[13]

Milyen területen működő szervezetek pályázhatnak sikerrel e támogatási formára?

Az eddigi tapasztalatok (APEH-adatlapok összegzése, KSH felmérései) szerint az oktatás és az egészségügy sikere kiemelkedő. A szociális területtel együtt az ezeken működő szervezetek a támogatások háromnegyedét gyűjtötték be. A községekben (5. tábla) a helyi összefogást megtestesítő falufejlesztő, szépítő szervezetek is jól szerepeltek.[14] (5. tábla)

A Nonprofit Információs és Oktató Központ Alapítvány telefonos információs szolgálatának (mely négy éve működik az adóbevallási időszakban) 1998-ban végzett és 1999-ben megismételt felmérése kimutatta, hogy az érdeklődés nagy része a gyermekeket segítő szervezetekre irányul. Így például az egészségügy területén a telefonálók több mint 80 százaléka gyermekegészségüggyel, nagyrészt rákos, daganatos kis betegek gyógyításával foglalkozó nonprofit szervezeteket keresett. Nagyon sok telefonálót csak a kutyákkal, macskákkal foglalkozó szervezetek érdekelték. Ezek alapján két nagyobb csoportot különböztethetünk meg az adakozók között: az egyik csoport a legerősebb érzelmi befolyást sugárzó képek („beteg gyerek, árva kutya”) szerint dönt, a másik csoportot racionális érvek (gyerekem iskoláztatása, lakóhelyem fejlesztése) vezérlik. Ebben a versenyben „szükségszerűen” háttérbe szorulnak a mezei kikerics megmentéséért vagy a nők egyenjogúsításáért küzdők.

Az iskolai, óvodai vagy kórházi szervezeteknek, szociális otthonoknak megvan még az a nagy előnyük is, hogy egyfelől könnyen megszervezhetik kampányaikat ügyfeleik vagy azok családtagjai körében, másfelől az adományozó nyomon követheti, sok esetben szinte a saját bőrén érezheti 1 százalékának áldásait. Habár az ilyen adakozás inkább nevezhető önhasznúnak, mint közhasznúnak…

Ha alaposabban megvizsgáljuk a népszerű területek szervezeteit, akkor hamar kiderül, hogy ezek nagy része állami intézmények támogatására létrejött virtuális nonprofit szervezet, sok esetben csak papíron létező kiegészítője az iskolának, óvodának, rendelőnek. Így megy vissza a pénz nagy része oda, ahonnan elindult…

Ezek után ki szeresse igazán ezt a törvényt?

Szeresse az állam, mert

– úgy tud pénzt osztani, hogy nem kell pályázatokat kiírnia, értékelnie és ellenőriznie,

– a legjobb ellenőrökre, a helyi közösségekre (ahol még létezik ilyen) tudja bízni a döntést és az ellenőrzés nagy részét (az APEH csak a törvényi feltételek meglétét ellenőrzi),

– olyan helyekre és szervezetekhez is el tud juttatni pénzt, amelyek elérésére korábban esélye sem volt,

– demokratikus, civilbarát képet tud festeni önmagáról,

– mindeközben a pénz jó része mégis visszacsorog a kasszájába.

Szeressék az adófizetők, mert

– úgy adományozhatnak, hogy nem a saját zsebük bánja,

– nemcsak képviselőiken keresztül, hanem ténylegesen, közvetlenül is beleszólhatnak a közpénzek felhasználásába,

– értékítéleteik kifejezésén túl a választott területet még anyagi előnyhöz is juttathatják,

– saját magukat vagy családjukat is segíthetik (tehát befizetett adójuk egy része visszacsorog a kasszájukba).

Szeressék a nonprofit szervezetek, mert

– széles tömegek figyelmét irányítja a szektorra,

– a törvény segítségével emelkedett a központi támogatások együttes összege,

– ha támogatókat tudnak találni, szabadon felhasználható, pótlólagos forrást nyerhetnek,

– nem kell tudni pályázatot írni,

– nem kell ismerni egyetlen állami döntéshozót sem,

– nem kell embereket és magukat kellemetlen helyzetbe hozni adománygyűjtésükkel,

– olyanoktól is gyűjthetnek 1 százalékot, akiktől adományokat nem fogadnának el,

– jó esetben pozitív visszajelzést kaphatnak munkájukról,

– aki 1%-ot ad, az talán máskor is fog adni, de legalábbis érdeklődni a szervezet tevékenysége iránt,

– szervezetük ismertsége nagyobb lesz,

– ha nem is volt sikeres a kampányuk, akkor is sok PR- és marketingtudást tudtak ennek révén összegyűjteni.

De ne szeresse

– az adót nem fizető, mert ő kimarad abból a döntési lehetőségből, hogy hova menjen a pénz a közös kasszából (habár, mint Kuti Éva és Vajda Ágnes idézett kutatásából kiderült, ezen csoport döntései alig különböznek az adófizetők döntéseitől),

– az olyan szervezet, mely nem valamely népszerű területen működik, vagy nehezen tudja behatárolni, elérni potenciális támogatóit,

– az állam és az országgyűlési képviselő, mert így kiderül, hogy az adófizetők egészen más területre küldenék a pénzt, mint ahová ők osztják,

– az adófizető, mert sohase tudhatja meg biztosan, hogy a szervezet megkapja-e, és ha igen, mire költötte el az adományt.

Még jobban szerethető törvényünk lehetne, ha a döntéshozók a az 1 százalékos ötlet szellemiségét megőrizve pár finomításra is elszánnák magukat.

Ugyanis az adakozást a jelenlegi törvények nem egységesen bírálják el. Az 1 százalékokat begyűjtő szervezet nem ismerheti meg a nyilatkozót, szemben a közérdekű kötelezettségvállalást tevővel. (Az szja nyújtotta e másik lehetőség révén ugyan még több pénz érkezik a szektorba, de csak tized annyi embert érint.) Az 1 százalékos törvényt eredetileg nem a nonprofit szervezetekre írták, így a jelenlegi rendszer azt is akadályozza, hogy az adófizetők képet kaphassanak a jogosultak köréről, nem utolsósorban az adóforintjaikból létrejött kezdeményezésekről.

A szervezetek nem tudják elmondani az adakozónak, mire és hogyan költötték el a befolyt pénzeket. A törvény jelenlegi szabálya szerint a nyilatkozónak kb. másfél év várakozás után kellene felfedeznie azt a magyar sajtóban bárhol megbújó pár soros közleményt, melyet az általa kiválasztott és támogatott szervezet tett közzé. Mivel az 1 százalékokból befolyó összeg általában csekély, a média hirdetési árai pedig közismertek, aligha van esély arra, hogy nagyobb, feltűnőbb hirdetésekben tudjanak a szervezetek számot adni az 1 százalék felhasználásáról.

Az 1 százalékokból ténylegesen profitáló szervezetek köre is csak akkor bővülhetne, ha nem csak az országos média nyújtotta népszerűségre építhetnének. Hiszen az 1 százalékos törvény kiváló lehetőséget nyújthatna arra, hogy minél több ember belelásson, bekapcsolódjon a civil szervezetek munkájába, és új önkéntesekkel, új tagokkal, új szimpatizánsokkal gyarapodjanak ezek a szervezetek. Mindez óriási mértékben javíthatna a civil társadalom helyzetén és elősegíthetné a nemzetközi viszonylatban is nagynak számító szektor minőségi átalakulását.

Olyan megoldásra van tehát szükség, ami az adóalanyok adatvédelmi sérthetetlenségének biztosítása mellett erre az – egyelőre lehetetlen – helyzetre megoldást kínál. Lehetővé kellene tenni, hogy például bizonyos nyilatkozatszám fölött a címük megadásához hozzájáruló adóalanyokat a civil szervezetek megismerhessék.

Könnyíteni kellene a ma még nehézkes és bonyolult nyilatkozattétel formáján is. Valószínűleg sokat segítene, ha az adóíveken szerepelne egy sor erre a célra, vagy a munkáltató csak a dolgozó aláírásával igazolhatná, hogy az nem kíván nyilatkozni az 1 százalékáról.

Célszerű lenne a civil szervezetek (egyházakéhoz hasonló) előzetes APEH kontrollja. Ez lehetővé tenné, hogy az adózó az adakozás előtt megismerhesse, mely szervezetek jogosultak az 1 százalékra, és ez a megoldás hivatalos adószámokkal ellátott listát is eredményezhetne.

S végezetül fel lehetne szabadítani az egy-egy szervezethez kapcsolódó nyilatkozattételi formát, és az adózó, ha nem ismer konkrét nonprofit szervezetet, közhasznú tevékenységi célokra is küldhetné adójának 1 százalékát. Úgy érzem azonban, éppen ez a sokak által támogatott megoldás távolítana el legnagyobb mértékben az adózóknak biztosított újfajta beleszólást és rendelkezést adó megoldástól, ami a leginkább szerethető ebben a törvényben.

Táblázatok


1. tábla
Kedvezményezettek kategóriánkénti megoszlása (1999)



Kategória<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" />

Érvényes nyilatkozatok száma

Kedvezményezettek száma

Rendelkezett összeg (Ft)

Egyház, egyházi szervezet

492 478

73

1 370 884 964

Kiemelt költségvetési előirányzat

15 257

1

46 092 463

Társadalmi szervezet (alapítvány vagy közalapítvány)

1 106 739

15 613

2 875 913 762

Országos közgyűjtemény és egyéb kulturális intézmény

836

21

2 756 189

MTA, alapprogramok, egyéb nevesített pénzalap, program