Fridli Judit

Nyomtatóbarát változat

Félünk a haláltól. És félünk a haldoklástól; gyors és könnyű halált kívánunk magunknak. A haldoklástól való félelmet erősíti bennünk, hogy az életfenntartó kezelések, életmentő beavatkozások drámai fejlődése korlátlannak tűnő lehetőséget ad az orvosok kezébe, hogy kínlódásteli haldoklásunkat meghosszabbítsák.

Az érzelmi támogatás elvesztése, testi-lelki elszigeteltség fenyegeti azokat, akik sivár kórházi környezetben fejezik be életüket. „Személytelen, embertelen, elhanyagoltság, belefásulás, papírgyártás, élve eltemetés": ezeket a szavakat idézi egy kutató azoknak a beszélgetéseknek a hangulatát érzékeltetendő, melyeket orvosokkal folytatott arról, milyennek ítélik a haldoklógondozást Magyarországon.[1]

Méltó halál állami gondoskodással


Az egészségügyi ellátást az állam szabályozza. Az állam feladata tehát, hogy megfelelő jogi környezetet teremtsen a haldokló humánus kezeléséhez, annak biztosításához, hogy az emberek méltó halált haljanak. A haldokló életminőségének fenntartását szolgáló palliatív és hospice gondozási intézmények, az autonóm döntés lehetőségét tiszteletben tartó és támogató eljárások állami eszközökkel megteremthetők, a jog erejével fejleszthetők és számon kérhetők.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Pretty-ügyben hozott határozatában úgy értékelte, hogy az európai országokban jól nyomon követhető változás zajlik. Oldani kezdik a merev tilalmakat, amelyek korábban gúzsba kötötték az állampolgárok döntési jogát élet-halál kérdésében. Enyhülő ítélkezési gyakorlat jellemzi azokat az eseteket, amikor az orvos vagy közeli családtag a haldokló kérésére segítséget nyújt hosszúra nyúlt szenvedéseinek befejezésében. Jogi elismertséget kapnak olyan eljárások, melyekben a beteg a kezeléseket visszautasíthatja, akkor is, ha annak leállítása a halál beálltát eredményezi. Próbálkozások történnek arra, hogy az öngyilkosságban való közreműködés tilalma alól kivételeket teremtsenek azon orvosok számára, akik végső lehetőségként segítséget kívánnak adni a meghaláshoz.[2]

E változásokat elősegíti, hogy a korszerű fájdalomcsillapítás, a haldoklógondozás palliatív-hospice szemléletű intézményei megteremtik a szabad választás lehetőségét az elhúzódó haldoklással szembenéző beteg számára. Azonban nemcsak a humánus ellátások fejlődésére reagál a joggyakorlat módosulása, hanem arra is, hogy egyre inkább elismerést nyer az önrendelkezés joga, a magánélet és lelkiismereti meggyőződés tiszteletben tartásának kötelezettsége, és egyre elfogadottabb az a gondolat, hogy az önrendelkezési jog az élet-halál végső kérdéseiben való rendelkezés jogát is magában foglalja.

A palliatív gondozás és autonóm döntés joga


Kezdjük azzal, hogy hol tart Magyarországon a humánus haldoklógondozás és a testi-lelki integritást biztosító önrendelkezés törvényi elismertetése. Az 1997-ben alkotott egészségügyi törvény szerint az emberi méltósággal legszorosabban összefüggő kérdés, hogy a haldokló fájdalmát csillapítsák, testi-lelki tüneteire humánus ellátást nyújtsanak. A törvény nemcsak a fájdalomcsillapítást, hanem a palliatív-hospice szemléletű intézményi gondozást is jogként határozza meg. Ugyanakkor joggá nyilvánítja, hogy az emberek maguk dönthessenek a felajánlott orvosi kezelés igénybevételéről vagy elutasításáról. Az autonóm döntés alapjaként a minden embert megillető emberi méltóságot nevezi meg.

Ez nagy fontosságú döntés volt. De vajon a gyakorlat követte-e? A törvény megalkotása óta majd hat év telt el, és mind a fájdalomcsillapítás, a palliatív ellátás, mind a betegek önrendelkezése terén komoly hiányosságok mutatkoznak. A rákbetegek országos szervezete saját kezdeményezésére fájdalomcsillapító képzéseket tart országszerte a háziorvosok számára[3], a parlament egészségügyi bizottságánál civil szervezetek indítványozták a haldoklóellátás felülvizsgálatát[4], az állampolgári jogok országgyűlési biztosának általános helyettese az önrendelkezési jog érvényesülését kívánja a kórházakban nyomon követni. A terminális állapotú betegek ellátásában mind a gondozás, mind a jogok betartatása terén komoly hiányosságok mutatkoznak. A betegegyesületek, jogvédő szervezetek köreiben megszülettek az első kezdeményezések a tények feltárására, a változtatások elindítására.

Ilyen fejlemények közepette döntött az Alkotmánybíróság Takács Albert és Kmetty Ildikó indítványáról (a továbbiakban: Indítvány), amely az aktív és a passzív eutanázia kérdéskörét egyaránt érintette. Az Alkotmánybíróság 1236/B/1993 sz. határozatát (a továbbiakban: Határozat) alább abból a nézőpontból fogom vizsgálni, hogy várhatóan milyen következményekkel jár majd a haldokló méltóságát tiszteletben tartó gondozás és a befolyásmentes, szabad önrendelkezés biztosítása terén.

Alkotmányos kötelezettség-e az aktív eutanázia törvényi eljárásainak lefektetése?


Az Indítvány két kérdésben kért állásfoglalást az Alkotmánybíróságtól. Az egyik vizsgálandó kérdés az aktív eutanáziával kapcsolatos. A hatályos magyar jog tudomásul veszi, hogy saját akaratából bárki befejezheti az életét, de nem teszi lehetővé, hogy az életét önállóan befejezni nem képes, haldokló ember orvosi segítséget kapjon a méltó halál elnyeréséhez. A Büntető törvénykönyv emberölésről, illetve öngyilkosságban való közreműködésről szóló rendelkezései nem tesznek kivételt a gyógyíthatatlan beteg kérésére végrehajtott aktív eutanáziával. Az Indítványozók azt kérték: mondja ki az AB, hogy ez alkotmányellenes mulasztás.

A másik vizsgálandó kérdés a passzív eutanázia hatályos szabályozására vonatkozik. Az egészségügyi törvény elismeri a beteg jogát, hogy visszautasítsa az életfenntartó kezelést. Ugyanakkor az indítványozók szerint a törvény eljárási rendelkezései aránytalanul megnehezítik e jog gyakorlását, és bizonytalanná teszik, hogy a beteg kinyilvánított akarata megvalósul-e. A Bíróságnak abban kellett állást foglalnia, hogy ezek a rendelkezések alkotmányellenesek-e.

A Határozat tartalmaz néhány fontos elvi megállapítást. Mindenekelőtt abból indul ki, hogy az AB állandó értelmezési gyakorlata szerint az Alkotmány 54.§ (1) bekezdésében lefektetett emberi méltósághoz való jog magában foglalja az önrendelkezés jogát. Ehhez hozzáteszi, hogy az önrendelkezési jognak része az élet-halál végső kérdéseiről való rendelkezéshez való jog. Egészen odáig elmegy, hogy kimondja: az önrendelkezési jog korlátozásának számít, ha a haldokló méltatlanná vált életének befejezéséhez nem kérhet orvosi segítséget.

A Bíróság szerint az önrendelkezési jog nem korlátozhatatlan. Korlátozására alapot adhat az emberi életek védelme terén fennálló állami kötelezettség, így az nem tekinthető eleve alkotmányellenesnek. Fel kell azonban figyelni arra, hogy az AB egyértelműen leszögezi: az alkotmányos és alkotmányellenes korlátozás határai nem örök időkre adottak, a helyes arányok megtalálásához időről időre vizsgálni kell a korlátozás indokait és feltételeit.

Az AB eddigi döntései szerint az emberi méltósághoz való jog az élethez való joggal együtt, elválaszthatatlan egységben értelmezendő; továbbá elvi alapon korlátozhatatlan. Hogyan lehetséges mégis, hogy az önrendelkezési jog – a méltósághoz való jog egyik aspektusa – korlátozható? Erről a Bíróság azt mondja, hogy a méltósághoz való jog és az élethez való jog elválaszthatatlan egysége nem minden helyzetben áll fenn. Amikor a haldokló élet-halál kérdésében dönt, akkor a kettő elválik egymástól: az emberi méltóság megőrzéséhez fűződő érdek ellentétbe kerülhet az élet fenntartásához fűződő érdekkel. A beteg számára fontosabb lehet, hogy önmagáról, az értelmes és jó életről vallott felfogásával ne kelljen meghasonulnia, és csendben befejezhesse méltatlan kínlódását, mint hogy a lehető legtovább húzza életét. Vagy éppen ellenkezőleg: a halállal való megküzdés egyik lehetséges stratégiája az is, ha valaki minden medikális lehetőséget megpróbálna annak érdekében, hogy életének határait a lehetőségek végső határáig tolja ki, akárha ágyhoz kötötten, másokra utaltságban is.

Olyan helyzetben, amikor a két jog szembekerül egymással, korlátozásuk lehetségessé válik. Hiszen, az Alkotmánybíróság állandó értelmezési gyakorlata szerint, ha egy alkotmányos alapjog egy másik alkotmányos alapjoggal ütközik össze, akkor valamelyik vagy mind a kettő korlátozható lehet.

Az életek védelmére irányuló kötelezettségről


Így tehát a halálközeli döntésekben az élethez és a méltósághoz való jog egyaránt korlátozható lehet. Az államnak védenie kell polgárait attól, hogy harmadik személy beleegyezésük nélkül kioltsa életüket. Ugyanakkor azt a jogukat is védenie kell, hogy maguk rendelkezhessenek haláluk körülményeiről. Az állam intézményes életvédelmi kötelezettsége az eutanázia esetében az AB meghatározása szerint alapvetően két dolgot jelent: egyfelől biztosítani kell, hogy a haldokló döntését ne befolyásolja kényszer, erkölcsi nyomás, félrevezetés, másfelől minden embernek meg kell adni azt a biztonságérzést, hogy ha egyszer hasonló helyzetbe kerül, akkor az állam megvédi az önkénnyel és kényszerrel szemben.

Ezek a veszélyek jelentik az egyik legfőbb nehézséget, mely akadályozza az önrendelkezés korlátozásának feloldását. Ha az állam megfelelő eljárási garanciákkal szavatolja a döntés önkéntességét, akkor ezzel elhárította az önrendelkezés egyik legnagyobb akadályát.

A Bíróság két további indokot lát a korlátozás fenntartására. Az egyik úgy szól, hogy az eutanázia bevezetése nyomán az emberek bizalma megrendül az egészségügyi intézményekben. Ez valóban szem előtt tartandó érv, hiszen azok, akik nem kívánják előbbre hozni a halál időpontját, kevéssé ellenőrzött viszonyok között tarthatnak attól, hogy önkényes beavatkozás áldozataivá válnak. A Határozat azonban nem említi azt a másik szempontot, pedig erre is gondolni kell, hogy akik viszont szeretnék megrövidíteni a céltalan szenvedést, azok éppen akkor bíznak kevésbé az egészségügyi intézményekben, ha nem számíthatnak orvosi segítségre a meghaláshoz, hiába kérik. Ezt fontos észben tartani, mert így a mérleg nem a szigorú tiltás, hanem a kezelési döntések áttekinthetővé és ellenőrizhetővé tétele felé billen el.

Az angol Önkéntes Eutanázia Társaság a strassbourgi bírósághoz címzett állásfoglalásában fejtette ki, hogy az eutanázia gyakorlata a tapasztalatok szerint megelőzi az asszisztált meghalás törvényi elismerését. Az orvosi gyakorlat felmérésére irányuló vizsgálódások mindenütt kimutatták, hogy az orvosok igenis végeznek a halál beálltát elősegítő beavatkozásokat. Az eutanáziaszabályok csak utánamennek a gyakorlatnak, éppen az elvárható feltételek betartatása, a visszaélések kizárása az egyik céljuk.[5]

Az orvos közreműködéséről


A másik érv, amely a Határozat szerint indokolhatja az aktív eutanázia törvényi tiltását, úgy szól, hogy míg az öngyilkos maga cselekszik, az eutanáziát kérő beteg az orvos közreműködésére szorul. A beteg önrendelkezési jogából az AB szerint nem vezethető le, hogy más személy köteles tevőleges szerepet vállalni annak végrehajtásában.

Ez az érv is tartalmaz megfontolandó szempontokat. Mivel az aktív eutanázia egy másik ember cselekedete, ezért nem fogadható el, hogy jogi szabályozás nélkül gyakorolják. De az nem következik a fentiekből, hogy a szabályozásnak a teljes tiltásig kellene elmennie. Hiszen az AB is elismeri, hogy a halál időpontját a beteg joga megválasztani. Elismeri, hogy ez a jog az emberi méltósághoz való jogból következik, tehát alkotmányos alapjog. Márpedig alkotmányos alapjogot még korlátozni is csak nagyon szigorú feltételek mellett lehet. Teljesen elvonni azonban egész biztosan nem. (Alkotmány, 8.§ (2) bekezdés.)

Amit a törvényhozás az aktív eutanázia engedélyezésével tesz, az nem abban áll, hogy eltörlik az emberi élet kioltásának tilalmát, hanem abban, hogy felmentik a büntetőeljárás alól azokat az orvosokat, akik a segítséget a törvényes feltételek megtartásával nyújtják. E feltételek teljesítését szigorúan dokumentálni kell: a betegnek írásos formában kell nyilatkoznia szándékáról, egy független orvost is be kell vonni a beteg állapotának megítélésébe, az eutanáziaeseteket jelenteni kell, és vizsgálhatóvá kell tenni.

Tegyük hozzá: az orvos részvétele nem kötelezettségen, hanem két fél önkéntes megállapodásán alapszik. Azokban az országokban, ahol törvényes lehetőség az eutanázia, az orvos lelkiismereti meggyőződése szerint vállalja vagy nem az abban történő részvételt. Van, akit az kergetne lelkiismeretével meghasonulásba, ha betege kérésére be kellene adnia a szert, van, akit az, ha megtagadná ezt a végső segítséget a ráutalt betegtől. A haldokló önrendelkezési joga nem ezt vagy azt az orvost, hanem az államot kötelezi arra, hogy biztosítsa a lehetőséget életének befejezéséhez.

Az orvosi segítségnyújtás tényével kapcsolatban azt is figyelembe kell venni, hogy a társadalmi munkamegosztás és a hozzá kapcsolódó szabályok az orvost különleges helyzetbe hozzák. Ő rendelkezik az életműködés leállítására alkalmas szerek felhasználásához szükséges ismeretekkel, és e szerekhez hozzájutni is csak az ő közvetítésével lehet. Az orvos tudja ezeket a szereket hozzáférhetővé tenni, és ő tudja, hogy az adott helyzetben mit és milyen mennyiségben kell beadni ahhoz, hogy a halál gyorsan és biztosan bekövetkezzen.

Méltánytalan lenne azt mondani a haldoklónak, hogy jogodban áll szenvedéseidnek véget vetni, de az ehhez szükséges leghumánusabb eszközöket nem bocsátjuk rendelkezésedre. Ezzel egyes emberek csak az öngyilkosság egyéb durvább módszereivel szabadulhatnának meg gyötrődésüktől, mások pedig még így sem, mert a döntés időszakában már fizikai tehetetlenségre vannak ítélve.

Mi hát a merev korlátok feloldásának útja?


Az AB döntése szerint az aktív eutanáziát tiltó hatályos szabályok alkotmányosan indokolhatók, noha fenntartásuk elvonja a minden embert megillető önrendelkezést.

Mint láthattuk, a legfőbb érvek az élet védelmére irányuló kötelezettség, az intézményekbe vetett közbizalom megőrzése, és az az aggály, hogy az orvosok közreműködése nem várható el.

Ugyanakkor az AB leszögezi, hogy a tiltó szabályok fönntartása csak addig indokolt, amíg kizárólag ezen az áron tartható távol az élet önkényes kioltásának veszélye. Ha együtt vannak a feltételek ahhoz, hogy az élet befejezéséről az érintett önállóan – kényszertől és befolyástól mentesen – dönthessen, s hogy a többi ember is biztonságban érezhesse magát, akkor az önrendelkezés előtt meg kell nyitni az utat. A törvényhozónak azzal is számolnia kell, hogy ha nem kellő időben távolítja el az önrendelkezés elé állított jogi akadályokat, akkor a szükségtelen és aránytalan korlátozás fenntartásával alkotmányellenes helyzetet teremt.

A döntés befolyásmentesen akkor gyakorolható, ha az állam biztosítja azokat a gondozási formákat, amelyek a halálközeli állapotokkal járó testi-lelki kínlódásokat megszüntetik vagy lehetőség szerint mérséklik. Más szóval, arra van szükség, hogy senki ne kényszerüljön azért a halálba menekülni, mert fél attól, hogy fájdalmait nem csillapítják, vagy megvonják tőle az érzelmi támogatást. Az eljárások pedig garanciát kell nyújtsanak az önkényes eutanáziaesetek meggátlására.

Az AB tehát nem állított olyat, hogy az eutanázia aktív formájának engedélyezése elvi akadályba ütközne. A törvényi elismertetést az egyén választásának szabadságát garantáló feltételekhez kötötte. Érthetetlen ugyanakkor, hogy nem vizsgálódott, nem tájékozódott arról, fennállnak-e ma Magyarországon a szükséges feltételek. A Határozat nem utal arra, hogy a bírák fölbecsülték volna a haldoklógondozás hazai színvonalát: képet szereztek volna arról, hány palliatív gondozási egység van, milyen a fájdalomcsillapítás helyzete, rendelkezésre állnak-e a szükséges pénzügyi források a megfelelő szakmai színvonalú ellátások biztosítására. Egyetlen megállapítást idéz az egészségügyi minisztertől[6]: e szerint a korlátozások szűkítése az élethez való jog terén kockázatokkal járna. Vagyis a miniszter álláspontja az, hogy nincs mód a szabályok enyhítésére; de hogy e megállapítás milyen tapasztalatokra épül, arról nem értesülünk.

Egyéb hivatkozás nincsen a határozatban arról, hogy a Bíróság milyen forrásokból tájékozódott, vagy tájékozódott-e egyáltalán arról, hogy hol tartunk abban a folyamatban, amely a gyógykezelés kötelezettségének elutasításától a beteg szabad döntésének elismertetéséig tart. Nem derül ki, hogyan mérlegelte és mérlegelte-e azokat a tényeket, amelyek befolyással lehetnek az eutanázia alkotmányosságának megítélésére, és amelyek vizsgálatát épp maga nyilvánította szükségesnek. Mégis leszögezte, hogy a jelenlegi korlátozás nem aránytalan, az élethez való jog védelmében szükséges. Ez meglepő, mert minden komolyabb alapot nélkülöző állítás.

Ugyanakkor a Határozat nem azon az alapon foglal állást, hogy az élethez való jog korlátozhatatlan volna – ez pozitív fejlemény. Mérlegel, és a mérlegelés arra az eredményre jut, hogy az önrendelkezés korlátozása a jelenlegi szabályozásban, a jelenlegi feltételek mellett arányosnak és szükségszerűnek ítélhető, figyelembe véve a vele szemben álló érdek, az élethez való jog súlyát. Ez a megállapítás azonban nem örökérvényű, a helyes arányokat a két jog korlátozásában, illetve előtérbe helyezésében időről időre vizsgálni kell.

Döntés a kezelés visszautasításáról


Ugyancsak az állam intézményes életvédelmi kötelezettségével indokolta a Határozat, hogy az életfenntartó kezelés esetén speciális eljárás vonatkozik a visszautasításra. Az, hogy az egészségügyi törvény itt nem elégszik meg a főszabály alkalmazásával – mely szerint csak az a kezelés alkalmazható, amelybe a beteg beleegyezett –, hanem feltételekhez köti a visszautasítás gyakorlását, önmagában nem alkotmányellenes – mondja a Bíróság. A döntés ebben az esetben is az élet befejezéséről szól, a kezelés beszüntetése nyomán a beteg meghal. A következmények súlya indokolja, hogy olyan eljárást alkalmazzanak, mely áttekinthetővé teszi a folyamatot, és kizárja mind a beteg akarata iránti bizonytalanságot, mind a beteg akaratával ellentétes lépést.

Mindez nyilvánvalóan igaz, de még nem dönti el, hogy az egyes részletszabályok alkotmányosak-e. Mint látni fogjuk, a részletek tekintetében a Határozat érvelése erősen vitatható. Közös gyengéje ezeknek az érveknek, amit korábban már említettem, hogy a Bíróság egyáltalán nem vizsgálta, működőképesnek bizonyultak-e a gyakorlatban a vitatott szabályok. Pedig a passzív eutanázia tekintetében is megismételte, hogy az önrendelkezés megvalósulásának intézményi és eljárási gyakorlatát vizsgálni kell, különben előállhat a mulasztásos alkotmánysértés esete.

A következőkben néhány példával fogom szemléltetni állításomat.

A visszautasítás indokairól


Az Egészségügyi törvény szerint csak a gyógyíthatatlan beteg utasíthatja vissza az életmentő, életfenntartó kezelést. Ő is csak abban az esetben, ha halála – minden orvosi erőfeszítés ellenére – rövid időn belül bekövetkezik. E feltételeket a Bíróság objektívnek és szükségesnek ítélte. Egyrészt arra hivatkozott, hogy az orvostudomány objektív mércével bír arra, hogy ki gyógyíthatatlan, és ki hal meg rövid időn belül. Másrészt úgy érvelt, hogy aki ma még gyógyíthatatlan, hamarosan gyógyíthatóvá is lehet, ezért kell a döntéssel addig várnia, míg halála közvetlen közelbe kerül. Ezek nagyon kétséges indokok. Egyrészt maga a Határozat szögezi le, hogy ami az orvos szemszögéből „rövid idő", a szenvedő beteg szemszögéből nézve végtelenül hosszú lehet. Másrészt az orvostudomány fejlődésébe vetett hit önmagában nem lehet elegendő a haldokló önrendelkezési jogának elvonásához. A reménytelen állapotot megfordító kezelés lehetősége nem derült égből villámcsapásként szokott megjelenni. A kutatás eredményeiről szóló híreket évek követik a gyakorlati alkalmazásig. A tudomány fejlődésére akkor lehet alapos okkal hivatkozni, ha az orvos azt mondhatja betegének: hamarosan forgalomba kerül egy új gyógyszer, mely a kutatók szerint sikerrel alkalmazható az Ön betegségére. Várja ki ezt az időt, ne fossza meg magát a gyógyulás lehetőségétől. A végső döntést azonban ilyenkor is meg kell hagyni a beteg számára.

A Határozat szerint a gyógyíthatatlan, ágyhoz kötött betegnek türelemmel kell viselnie szenvedéseit, kényszerű állapotát – igaz, nem a halál beálltáig, hanem „csak" addig, amíg orvosa azt nem mondja, most már valóban csak „rövid" idő van hátra. Kérdés, hogy miért válik összeegyeztethetővé az emberi méltósággal az értelmetlen, hosszú szenvedés, ha a végét egy kis idővel lerövidítik. És kérdés, hogy összeegyeztethető-e az önrendelkezési joggal, hogy a kórház döntse el, mennyire lehet rövid az a „rövid idő".

Az AB nem vizsgálta ugyanezen paragrafusnak egy másik bekezdését, amely a terhes nőt megfosztja a kezelés visszautasításának jogától, amennyiben várhatóan képes a terhesség kihordására.[7] Hiába gyógyíthatatlan beteg, hiába szenved és gyötrődik, ha szervei működésének gépi támogatásával vagy egyéb eljárásokkal „várhatóan" (!) elérhető, hogy életben tartsák, amíg az életképessé vált magzat eltávolítható testéből, akkor ő köteles eltűrni ezeket a műveleteket. Az egészségügyi törvény megalkotója észre sem vette, hogy ellentétbe került a terhesség-megszakítást szabályozó törvény rendelkezéseivel.

Ennek a törvénynek az értelmében az állapotos nő életét veszélyeztető egészségi ok miatt a terhesség az időtartamától függetlenül megszakítható.[8] Az egészségügyi törvény valamennyi hasonló helyzetben lévő terhes nőt kötelez mesterséges életben tartásának tűrésére, függetlenül attól, hogy élete vagy testi épsége védelmében joga volna-e abortuszt kérni.

Az AB a törvény több vitatható rendelkezését arra hivatkozva hagyta hatályban, hogy ezek megsemmisítését az Indítvány nem kérte megnevezve és külön indoklással ellátva – a Bíróság eljárása pedig indítványhoz kötött. Ezért nem akadt fönn az alkotmányossági szűrőn – egyebek közt – a gyógyíthatatlan beteg terhes nőket sújtó, különösen méltánytalan jogelvonás. Az önkorlátozás általában indokolt, de a Bíróság figyelmen kívül hagyta a jelen eset sajátosságait, melyek a szokásostól eltérő eljárást tettek szükségessé. Holló András és a különvéleményéhez csatlakozó Kukorelli István kifogásolja is, hogy nem kerültek a vizsgálat körébe az indítványozó által megjelölt rendelkezésekkel tartalmilag szorosan összefüggő rendelkezések. A kezelés visszautasításáról összesen négy paragrafus rendelkezik az egészségügyi törvényben; csak ezek együttes vizsgálata alapján állapítható meg, hogy az önrendelkezés gyakorlásának szabályai alkotmányosak-e. Az AB maga is leszögezte, hogy mind a négy paragrafust vizsgálnia kellett a köztük lévő összefüggések miatt; a külön nem kifogásolt paragrafusok ismertetésének helyenként teret is enged. Ez indokolta volna, hogy az alkotmányossági kontrollt valamennyi részletszabályra kiterjessze.

A passzív eutanázia eljárási kötöttségeiről


Az alaki előírásokat is alkotmányosnak találta a Bíróság. Előrebocsátom: véleményem szerint ebben a körben is kifogásolható, hogy a Határozat nem az eljárás egészéről döntött, csak annak egyes elemeiről. Például nem vonta be az értékelésbe azt a tényt, hogy a betegnek összesen öt alkalommal kell nyilatkoznia arról, hogy visszautasítja az életben tartására irányuló kezeléseket, és egészen biztos még ez után sem lehet benne, hogy valóban teljesítik az akaratát. Először akkor nyilatkozik, amikor közli az orvosával a döntését, másodszor akkor, amikor elkészítik a nyilatkozat írásos formáját, harmadszor akkor, amikor a háromtagú orvosi bizottság megvizsgálja, negyedszer akkor, amikor a bizottság nyilatkozatának megszületése utáni harmadik napon két tanú előtt arról nyilatkozik, hogy fenntartja elhatározását. Ötödször pedig akkor, amikor mindezek után a kezelőorvos a törvény előírásainak megfelelően beszélgetést kezdeményez azzal a céllal, hogy feltárja, miért nem akarja a beteg, hogy életben tartsák, és megkísérli rábírni döntésének megváltoztatására. Nagyon kell vigyáznia, hogy ezen az utolsó beszélgetésen kellő elszántsággal nyilvánítsa ki óhaját, mert a kezelőorvos még ekkor is dönthet úgy, hogy a beteg akarata nem elég világos, ezért nincsenek együtt a feltételek a kezelés leállításához.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy e kezelések a beteg szemében nemcsak azért lehetnek nem kívánatosak, mert értelmetlenül meghosszabbítják a haldoklását, hanem azért is, mert kellemetlenek, mint például a szondán keresztül történő táplálás. Mindezek miatt is az eljárás minél gyorsabb lefolytatása követelmény kellene legyen. Az pedig, hogy az elgyötört, végóráit élő betegnek legalább öt alkalommal kell különféle külsőségek között kinyilvánítania akaratát, elfogadhatatlan bánásmódnak kellene minősüljön.

Az eljárás bonyolultsága egyébként is messze meghaladja azt a fokot, amit az aktív eutanázia vagy a segítséggel végrehajtott öngyilkosság törvényi szabályozása során szoktak alkalmazni. Márpedig itt még csak nem is a halálba segítéshez kell alaki elemeket teremteni, hanem a nem kívánt állapot meghosszabbítását célzó kezelés leállításához.[9]

A legkiszolgáltatottabbakról


Ha valaki életkora, betegsége vagy akár a gyógyszeres kezelés következtében cselekvőképességét elveszíti, kétszeresen kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Ezekre az esetekre speciális garanciákat kell beiktatni ahhoz, hogy a beteg korábban kinyilvánított akarata szerinti döntés születhessen esetleges művi életben tartásáról vagy a kezelés leállításáról. Az egészségügyi törvény az ő esetükben szinte teljesen lehetetlenné teszi, hogy döntésüket előzetes nyilatkozat formájában vagy helyettes döntéshozó útján a megvalósulás biztos tudatában hozhassák a kezelő intézmény tudomására. E legkiszolgáltatottabb betegcsoport védelmében sem tett lépéseket az Alkotmánybíróság.

Helyben hagyta az előzetes nyilatkozattétel bonyolult szabályait, amelyek pszichiátriai vizsgálatot és közjegyző közreműködését írják elő. Mindeme procedúrákat nem elég egy alkalommal végigjárni, kétévente újra be kell járni az összes stációt ahhoz, hogy a nyilatkozat érvényes legyen. Ha a nyilatkozat és a vizsgálat két évnél régebbi, a kórház nem veheti figyelembe. A szerv-szövet eltávolítás megtiltására vonatkozó nyilatkozatokról országos regisztert vezetnek, amelyből a kórház köteles tájékozódni, mielőtt cselekedne.[10] Az előzetes jognyilatkozatok központi nyilvántartásáról a törvény nem rendelkezik, mint ahogy arról sem, hogy a kórház köteles megbizonyosodni arról, hogy tett-e a beteg ilyen nyilatkozatot. Így az állampolgárnak magának kell gondoskodnia arról, hogy bármikor, bármilyen kórházba kerüljön, ott tudomást szerezzenek arról, milyen kezelést nem fogad el, illetve kit hatalmazott föl a képviseletére.

De ha van is érvényes jognyilatkozata, s ha ügyesen meg is oldja, hogy a kórház arról tudomást szerezzen, még akkor sem lehet biztos abban, hogy akaratát tiszteletben fogják tartani. Ha a megnevezett helyettes döntéshozó az életfenntartó kezelést visszautasítja, akkor a kórház a kezelést tovább folytatja, és bírósághoz fordul, hogy a testület pótolja a beteg hiányzó beleegyezését. Nem azért, mintha kétségek merültek volna föl arra vonatkozóan, hogy minden a törvény szerint történik-e. Ezeket a kétségeket már elhárították azzal, hogy a helyettes döntéshozónak ugyanúgy a háromtagú orvosi bizottság elé kell állnia, amely nemcsak a gyógyíthatatlan beteg állapotát vizsgálja, hanem a megbízatás érvényességét és a meghatalmazott cselekvőképességét is.

Elfogadható, hogy amennyiben a kórház illetékesei azt tapasztalják, hogy a helyettes döntéshozó a beteg érdekével nyilvánvalóan ellentétes módon járt el (például nem az ő, a kezelőorvos által ismert, korábban kinyilvánított akarata szerint járt el), akkor kérhessék, hogy bíróság ítélje meg, jogszerűnek tekinthető-e a kezelés leállítására irányuló kérelem. Az egészségügyi törvény azonban ezt a kórház feltételekhez nem kötött kötelességévé teszi.

Összegezve: a fentiekben a teljesség igénye nélkül elemeztem az AB által – részben aktív, részben passzív módon – helybenhagyott szabályok egy részét. Ezek némelyikét a Határozat az önrendelkezési jog alkotmányosan elfogadható korlátozásaként értékelte. Másokkal kapcsolatban pedig nem foglalt állást, noha vizsgálta őket. Különösen zavaróvá teszi a Bíróság belenyugvását az a tény, hogy a Testület elmulasztotta a vizsgálódást a gyakorlat tapasztalatairól. Nem vette számba, hogy a törvény hatályba lépése óta hány esetben került sor nyilatkozattételre az életfenntartó kezelés beszüntetése céljából, hány esetben hagyta jóvá, és hány esetben utasította el a beteg kérését a háromtagú orvosi bizottság, hogyan döntöttek a bíróságok, amikor a kórház a helyettes döntéshozó nyilatkozatával szemben állásfoglalásukat kérte. Így nem világos, mire alapozza álláspontját, mely szerint a kezelés visszautasításának gyakorlati szabályai sem külön-külön, sem együttvéve nem alkotmányellenesek.

Milyen lépések tehetők a halálközeli önrendelkezés szabadsága érdekében?


A bevezetőben azt írtam, hogy az emberi méltóság iránti tisztelet megkívánja, hogy a haldokló humánus ellátást kapjon, akaratát a végső kérdésekben elismerjék. Fájdalmát csillapítani, testi-lelki szenvedéseit enyhíteni kell. Az élet befejezésével viaskodó embertársaink magányát érzelmi támogatással kell oldani, autonómiájuk támogatása elmaradhatatlan része az értő gondoskodásnak. Az emberhez méltó halál társadalmi eszközökkel támogatható: a palliatív ellátások és a beteg autonómiáját tiszteletben tartó bánásmód a társadalmi segítés leghatékonyabb módjai.

Hozzájárul-e az AB döntése, hogy a haldoklók társadalmi segítésének eme formái nálunk is megszilárduljanak? Elősegítheti-e a döntés, hogy a palliatív-hospice szemléletű gondozási formák elérhetővé váljanak, hogy a terminális állapotú beteg döntéseit az egészségügyi intézményekben tiszteletben tartsák? Első reakciónk a kételkedés, hiszen a Bíróság a hatályos rendelkezéseket alkotmányosnak tartotta. Elhárította magától a felelősséget, hogy a passzív eutanázia tarthatatlan szabályainak felülvizsgálatában részt vegyen. Elmulasztotta, hogy az aktív eutanázia engedélyezésének hiányát alkotmányellenes mulasztásnak minősítse.

Marad tehát minden a régiben? A válasz két okból: nem. Az egyik ok az, hogy bár az AB úgy hozta meg Határozatát, hogy maga nem vizsgálódott a haldoklók ellátásával kapcsolatos tapasztalatokról, ám a törvényhozó figyelmét felhívta arra, hogy joga és kötelessége a rendelkezések megvalósulásának és alkalmazásuk feltételeinek vizsgálata.

Az önrendelkezés elébe korábban merev korlátokat állított a törvényhozó. Az első lépés a kezelés visszautasításának a törvényi elismertetése volt. A további lépések azzal arányban valósíthatók meg, ahogy az intézmények és az eljárások képesek biztosítani, hogy az egyén befolyásmentesen döntsön egyik vagy másik megoldás mellett. Vagyis a törvényhozónak kötelessége vizsgálni, hogy a terminális állapotú beteg megkapja-e a szükséges ellátásokat, a fájdalomcsillapítás eszközei rendelkezésre állnak-e. Van-e esélye arra, hogy palliatív egységbe kerüljön, vagy hospice-szolgáltatásban részesüljön, ha a gondozásnak ezt a formáját kívánja igénybe venni. Az Egészségügyi törvény a beteg jogává teszi, hogy ilyen ellátásban részesüljön. Ha ez valóban elérhetővé válik, az biztosítja, hogy a beteg nem kényszerűségből, hanem szabad megfontolás alapján dönthessen arról, hogy milyen kezelésekbe egyezik bele és milyen kezeléseket utasít vissza. A visszaélések kizárására megfelelő eljárásokat kell alkotni. Az eljárási szabályok vizsgálata adhat választ arra, hogy a jelenlegi formai kötöttségek alkalmasak-e a cél elérésére, illetve indokolt-e további fenntartásuk vagy egyszerűsíthetőek, éppen az alkalmazhatóság érdekében.

A másik ok abban áll, hogy a Határozat indoklása olyan elvi állásfoglalásokat tartalmaz, amelyek utat nyitnak a további változtatások irányába. A passzív eutanázia tekintetében ilyen elvi megállapítása a Bíróságnak az, hogy a beteg a kezelés visszautasításakor alkotmányos önrendelkezési jogát gyakorolja. E jog korlátozható, de a jog fejlődése a korlátok feloldása irányában halad. A túl merev szabályok éppúgy önkényesek, mint a nem megfelelő garanciális eljárások.

Az Alkotmánybíróság nem zárta el az utat az aktív eutanázia szabályainak jövőbeni megalkotása előtt. Leszögezte, hogy az önrendelkezés körébe beletartozik az élet és halál közötti választás, így azt a tehetetlen beteget, aki nem kérheti orvosa segítségét a csendes meghaláshoz, emberi méltóságában éri sérelem. A jelenlegi állapotot az élet védelmére irányuló állami kötelezettség miatt alkotmányosnak minősítette ugyan, de nem olyan indoklással, amely kizárná, hogy az önrendelkezés joga a jövőben nagyobb súlyt kapjon az élethez való joggal szemben. Nem kötelezte el magát az élet sérthetetlen szentségének elve mellett, az élet védelmére irányuló kötelezettséget e körben úgy fogalmazta meg, hogy az elsősorban az önrendelkezés visszaélésmentes gyakorlásának biztosítását jelenti; semmiképp nem azt, hogy az egyént saját értelmetlenné vált létezésének folytatására kötelezze az állam.

Az eutanázia-vita Magyarországon 2002 késő őszén lángolt föl, amikor az Alkotmánybíróság elnöke bejelentette, hogy hamarosan határozni fognak a csaknem tíz éve benyújtott Indítványról. A vita hatására minden eddiginél nagyobb figyelem fordult a haldoklóellátás felé. A Parlament Egészségügyi Bizottsága 2003 márciusában – társadalmi szervezetek kezdeményezésére – a terminális állapotú betegek egészségügyi ellátásának szakmai színvonalát és minőségét kezdte vizsgálni. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának helyettese pedig az AB döntése után újból megerősítette nem sokkal korábban tett nyilatkozatát, hogy a nyilvánosság előtt is megfogalmazott jogvédői aggályok hatására szükségesnek látta hivatalból vizsgálatot indítani a betegek önrendelkezési jogának érvényesüléséről.

Az AB egyértelművé tette: amennyiben az intézmények és eljárások vizsgálata arra az eredményre vezet, hogy a jelenlegi korlátozás enyhíthető, akkor a törvényhozónak alkotmányos kötelessége a szükséges törvényi változtatások elfogadása. A nyilvános határozathozatal után egy héttel az igazságügy-miniszter egy interpellációra adott válaszában elkötelezte magát a passzív eutanázia szabályainak egyszerűsítése mellett.[11]

Összegezve: az Alkotmánybíróság döntése ellentmondásos. Egyfelől nem nyúlt hozzá a passzív eutanázia hatályos szabályaihoz, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a beteg gyakorolni tudja önrendelkezési jogát. Mulasztása mellett komoly érveket nem sorakoztatott fel. Az aktív eutanázia szabályait helyes elvi megközelítésben tárgyalta, de épp az általa fontosnak ítélt mérlegelést a korlátozás szükségszerűségéről és arányosságáról nem végezte el. Mégis, olyan elvi megközelítést dolgozott ki, amely teret enged a további vitának és jogalkotásnak. A továbbiakban a választott politikai képviselőkön, valamint az állampolgári kezdeményezéseken múlik, hogy milyen ütemben halad tovább az eutanázia elismertetésére irányuló folyamat.

Jegyzetek


[1] Bognár Tamás – Kolosai Nedda – Hegedűs Katalin – Pilling János: Kellene, aki megfogná a haldokló kezét! Orvosokkal készült mélyinterjúk elemzése. Lege Artis Medicinae, 2001. 11(2), 154–162.

[2] Case of Pretty v. The United Kingdom. (Application no. 2346/02) 61–78. pontok.

[3] A daganatos fájdalom csillapítása a háziorvosi gyakorlatban. Lege Artis Medicinae, 2002. 12. (8), 526.

[4] A terminális állapotú betegek ellátó rendszerének vizsgálatára irányuló indítványt 2003 március elején nyújtotta be az Országgyűlés Egészségügyi bizottságának a Magyar-Hospice-Palliatív Egyesület, a Magyar Rákellenes Liga, a Rákbetegek Országos Szövetsége és a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ). Az indítványhoz utóbb csatlakozott az ILCO Szövetség.

[5] Case of Pretty v. The United Kingdom. 26–27. pontok.

[6] A miniszter nincs megnevezve, így nem tudható, hogy az előző kormány egészségügyi minisztere vagy a jelenleg hivatalban lévő foglalt állást.

[7] 1997. évi CLIV. törvény 20.§ (6)

[8] A magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény 6. § (4) a)

[9] 1997. évi CLIV. törvény 20. és 23. §-ai

[10] 18/1998 (XII. 27.) EüM rendelet 8. §.

[11] Az interpellációt Gusztos Péter a Szabad Demokraták Szövetségének országgyűlési képviselője intézte az igazságügy-miniszterhez 2003. május 5-én.

• Játéktér