Köbel Szilvia

Vissza a főcikkhez →

Hogyan került a megyei tanácsra ebbe a pozícióba?

1975-ben Kaposváron egy szakközépiskolában tanítottam, és az igazgatói szék várományosa voltam. A megyei pártbizottságról éppen ekkor egy elvtársnak távoznia kellett, és neki helyet kerestek. Ebben az időben az egyházügyi titkári pozíció nem volt betöltve. Kocsis László, megyei tanácselnök-helyettes legnagyobb meglepetésemre megkeresett, és megkérdezte, hogy elvállalnám-e a feladatot. A megtisztelő felkérésnek eleget tettem, s az igazgatói széket pedig az említett elvtárs kapta meg.

Miért éppen Önre esett a választás?

A hetvenes években az egyházügyi titkári posztra már egyre inkább képzett, művelt embereket kerestek. Mivel én Esztergomban jártam egyházi gimnáziumba, és történelem szakot végeztem egyetemen, ebből a szempontból alkalmasnak ítéltek a feladatra. Nagyon sok esetben – különösen az ötvenes években és a hatvanas évek elején – gondot okozott, hogy a papok, akikkel az egyházügyi titkárnak foglalkoznia kellett, sokkal műveltebbek voltak, mint az egyházügyi titkár.

Hol helyezkedett el az egyházügyi titkár a hierarchiában?

Az egyházügyi titkár az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének tartozott beszámolóval. A titkár fölött hivatali felettesként a művelődési ügyekért felelős tanácselnök-helyettes gyakorolta a felügyeleti jogot, de egyházi vonatkozású ügyekben intézkedési joga a megyében csak az egyházügyi titkárnak volt. Az alsóbb fokú tanácsi szerveknél az elnök reszortja volt az egyházi ügyek szemmel tartása, velük kellett a titkárnak a kapcsolatot tartani. Nekik azonban nem volt önálló hatáskörük és intézkedési joguk, a megye területén ezt kizárólag az egyházügyi titkár végezhette. Helyi ügyeket illetően az Egyházügyi Hivatalban is az egyházügyi titkár véleménye volt a döntő. Elmondható tehát, hogy az adott megye illetékességi területén az egyházügyi titkár mindennemű egyházi vonatkozású ügyben kizárólagos hatáskörrel rendelkezett. E vonatkozásban tanulságos lehet az az eset, amikor egy pap elbocsátott egy sekrestyést. A sekrestyés nem nyugodott bele, és munkaügyi bírósághoz fordult. Engem szakértőként – nem tanúként! – hallgattak meg az ügyben. Elmondtam a bíróságon, hogy ez az egyház belső ügye, amibe a világi hatóságnak nincs beleszólása. A bíróság elfogadta a véleményemet, és a pap döntését nem változtatta meg. A sekrestyés továbbra sem nyugodott, elment az ÁEH-hoz panaszra, ahol egy kolléga, miután meghallgatta panaszát, neki adott igazat. Az országos értekezleten a kolléga számon kérte rajtam az ügyben adott szakvéleményemet. Válaszom egyértelmű volt. Ez az ügy tisztán az egyház belső ügye, amit az egyházi törvények alapján kell elintézni. Ha az a célunk, hogy az egyházat az államtól minél jobban elválasszuk, akkor nem szabad egy ilyen ügybe beavatkozni. A kolléga elfogadta a véleményemet. Egy másik esetben egy ügyvéd felhívott, hogy megkereste őt egy pap, akit azzal vádolnak, hogy elsikkasztotta az egyházközség pénzét. Tanácsot kért tőlem, hogy elvállalja-e az ügyet. Én azt javasoltam neki, hogy ne fogadja el a megbízást, az egyházi bíróság ugyanis megvizsgálta és rendben találta az egyházközség pénzügyeit, akkor a világi bíróság tehát nem tárgyalhatja az ügyet. Az ügyvéd megfogadta a tanácsomat, és nem is lett belőle bírósági ügy.

Volt olyan eset, amikor nem hallgattak az Ön véleményére?

Igen, erre is volt példa. Egy bulányista katolikus káplán ügye emlékezetes. A III/III-asok régóta készültek rá, hogy leszámoljanak vele. Tudták, hogy a káplán, miután egymás után 3 misét megtart, a szüleihez autóval utazik majd haza. A három mise három pohárka misebor elfogyasztását jelentette. A BM helyi szerve tájékoztatott arról, arra készülnek, hogy a jogosítványát bevonják. Én figyelmeztettem őket, tudniuk kell, hogy a megállapodás lehetővé teszi, hogy a pap a misebor elfogyasztása után autót vezessen, otthonáig menjen. A BM ekkor azzal érvelt, hogy a mise után nem haza – a plébániára –, hanem a szüleihez fog utazni. Én mondtam, hogy a káplán állandó lakóhelye a szüleinél van, így jogosult hozzájuk utazni. A BM még így sem fogadta el a véleményemet, sőt az ÁEH is a BM-nek adott igazat. Hazafelé menet a káplánt leállították a rendőrök, megszondáztatták, és bevonták a jogosítványát, nekem pedig tudomásul kellett vennem a döntésüket. A megyei papság azonban ismerte az én véleményemet, és olyan tiltakozás indult el, hogy még a papi békebizottság elnöke is aláírta a tiltakozó ívet. A káplán pedig hamarosan visszakapta a jogosítványát.

Hogyan működött együtt más állami és társadalmi szervekkel a párt egyházpolitikájának végrehajtásában?

A megyei pártbizottság ideológiai titkárával, a Hazafias Népfront megyei titkárával, valamint a BM III/III-as ügyosztályának a megyei rendőr-főkapitányságon dolgozó vezetőjével kialakítottunk egy sajátos munkamegosztást. Mikor 1975-ben a megyei tanácsra kerültem egyházügyi titkárnak, már a Politikai Bizottság határozatának végrehajtása volt az irányadó (Az MSZMP Politikai Bizottságának 1973. december 4-ei határozata az egyházpolitikai helyzetről, a vallásos ideológia befolyásáról és a további feladatokról). Ez a határozat már az 1958-as határozatoknál (az MSZMP Politikai Bizottságának 1958. június 10-ei határozata az állam és az egyházak közötti viszonyról; valamint 1958. július 22-ei határozata a vallásos világnézet elleni eszmei harcról, a vallásos tömegek közötti felvilágosító és nevelő munka feladatairól) erőteljesebben fogalmazta meg az egyházakkal való együttműködésre törekvés fontosságát. A III/III-as ügyosztály vezetőjével való első találkozásomkor azonnal tisztáztam, hogy más a feladatunk. Az ő feladatuk az elhárítás, az enyém pedig az együttműködésre való törekvés. Az ügyosztály vezetője pedig azt mondta nekem, hogy „nem lenne szerencsés, hogyha tudnád, kik az informátoraink a papi társadalomból”. Én azt válaszoltam, hogy nem is akarom tudni, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy az informátorok ismeretében más-más nyelven beszéljek a különböző helyeken. Ezzel meghúztuk a határokat. Rendszeres konzultációkat tartottunk, de nem avatkoztunk bele egymás dolgába.
A Népfront keretén belül működött a megyei papi békebizottság, amelyen keresztül igyekeztünk a papságot megnyerni, a magunk oldalára állítani. Rendszeresen politikai tájékoztatókat szerveztünk, amelyre a megye papsága meghívót kapott. Célzatosan olyan témákat vettünk elő, amelyek közérdeklődésre tarthattak számot, és az előadókat gyakran a velünk együttműködő papok közül választottuk. A papok útiköltségét fedeztük, így szívesen eljöttek, mert ekkor elintézhették a nagyobb bevásárlásaikat is.

Hogyan végezte az egyházügyi titkár a politikai befolyásolást? Egyáltalán: voltak szabályai a papokkal való kapcsolattartásnak?

Politikai befolyásolási tervet kellett készíteni. A terv kidolgozásánál figyelembe kellett venni az egyházi tisztséget. A püspökökkel tartottam rendszeresen a kapcsolatot, fogadtam őket, majd viszontlátogatást tettem. Első lépésként a szavahihetőségemről kellett meggyőzni az egyházi személyeket. Az én módszerem az volt, hogy nem behívattam a papokat, hanem inkább elmentem hozzájuk. Az Állami Egyházügyi Hivatal utasítása az volt, hogy nem szabad készületlenül menni egyetlenegy megbeszélésre sem. Nagyon észnél kellett lenni, és pontosan kellett emlékezni arra, hogy miről beszéltünk a legutóbbi találkozás alkalmával. Én ezt nagyon komolyan vettem, és nem is voltak ebből származó konfliktusaim a munkám során. Az alsópapságon belül különösen fontos volt a fiatal papok megnyerése. Őket rendszeresen hívtuk a tájékoztató előadásokra. Ebben a munkában rendkívül fontos volt, hogy az egyházügyi titkár folyamatosan képezze magát az egyházakat, a teológiát érintő kérdéseket illetően. Többször előfordult, hogy a pap még nem olvasta azokat a könyveket, amelyeken én már átrágtam magam. Így nyugodtan tudtam beszélgetni a papokkal, a politikai befolyásolás így lett eredményes. Kötött szabályai ennek nem voltak, a titkárokra bízták a gyakorlatot. Tény, hogy a bratyizást nem nézte jó szemmel a hivatal. Én például dél körül soha nem mentem látogatóba, nehogy azt higgyék, hogy enni jöttem. Egyáltalán, soha nem mentem el egy rendezvényre csak azért, hogy egyek-igyak. De a módszeremhez az is hozzátartozott, hogy szándékosan nem mentem el valakihez, aki egy idő után elkezdett gondolkozni azon, hogy éppen őt vajon miért nem látogattam meg. Így kivártam a megfelelő alkalmat, amikor tehetek valamit. Ezzel a taktikával sokkal többet el lehetett érni. Egyébként is mindig törekedtem a dolgok békés elintézésére, a prevenciót tartottam szem előtt.

Mondana erre példát?

Az egyházügyi titkárok hatáskörét szabályozó 1971-es 00111/d/1971. ÁEH elnöki utasítás leszűkítette a titkár beleszólási lehetőségét a diszpozíciókba. A titkárnak vétójoga volt, de mivel az előkészítő beszélgetések – amelyek nem voltak kötelezőek – jól működtek, nem kellett alkalmazni a vétójogot. A 80-as évek elején történt, hogy egy lelkész a szószékről meghirdette a hittan-beiratkozást. A templom ajtajára pedig hatalmas plakátot helyezett el, az iskolában viszont csak egy kicsi papír volt kifüggesztve. A pártbizottságon keresztül jött hozzám az információ. Dönteni kellett, hogy csinálok-e belőle ügyet, vagy sem. Visszakérdeztem a hírhozót: hol van leírva, hogy tilos a templom ajtajára plakátot kitenni? Ez nem volt tilos. Nem voltam hajlandó fegyelmit kezdeményezni, habár egyesek szerették volna. A helyi párt és tanácsszervekben még a nyolcvanas évek végén is voltak olyan emberek, akik nem szerették, hogy a pap egyáltalán létezik. Sokan összekeverték az ideológiai harcot a politikai együttműködéssel. A párt részéről egyszer pl. felvetették, hogy a megyei tanács egyes női dolgozóinak a nyakában kereszt van. Azt akarták, hogy tudatosítsam a tanácsi hivatalnokokban, hogy keresztet nem szabad hordani! Nem voltam hajlandó ebben közreműködni. Vagy nézzünk egy másik esetet. Egy tanácsi dolgozó fia papnak jelentkezett. A helyi pártszervek jelentették, és döntés elé akarták állítani: vagy az állása, vagy a fia papi hivatása. Elmentem a tanácselnökhöz. Megkérdeztem, hogy az asszony hogyan végzi a munkáját. Azt válaszolta, hogy nincs ellene kifogás. Ezután azt mondtam neki: „Remélem, tudjátok, hogy a fiú nagykorú, azt csinál, amit akar. Nekünk semmi közünk hozzá.” Megértette.

Mit vártak el az együttműködő papoktól?

Azt, hogy végezze rendesen a papi hivatását. Ezt komolyan mondom. Tudatosítottuk, hogy nekünk nem jelent komoly szövetségest az, aki a papi teendőit nem végzi el becsületesen. Az együttműködés szempontjából elsőrendű jelentőségű volt, hogy az illető hogyan gyakorolja papi hivatását. Az adott környéken legyen tekintélye a nép körében. Be kellett bizonyítania, hogy az adott működési jogokkal tud élni. Igen, természetesen. Az egyik püspök valamikor azt mondta, hogy ha egy pap a megállapodások által megengedett feladatokat becsülettel el akarja végezni, akkor akár éjjel-nappal egyfolytában is dolgozhat. Ha egy pap tényleg dolgozni akart, bőven találhatott magának munkát a megengedett területeken is. Egyszer egy katolikus pap honismereti tevékenysége keretében háborús emlékművet állított fel. A pártbizottságon keresztül jött hozzám az információ, hogy lépjünk fel az ügyben. Elmentem a helyszínre, először megnéztem az emlékművet, és utána mentem a plébánoshoz. Az emlékműben semmi kivetnivalót nem találtam, és ezt elmondtam a plébánosnak is. Megköszöntem, hogy gondolt a háború áldozataira. Egyébként ez a módszer nagyon sokat segített a politikai befolyásolás eredményessé tételében.

Mi volt a helyzet az ifjúsággal való foglalkozással? A hitoktatáson túlmenően közismerten nem volt megengedve az egyházaknak a fiatalokhoz való közeledés.

Elmondom, hogy a tiltásban az én részemről mi volt a ráció. Egy lelkészt homoszexualitással vádoltak meg. Bejelentés nélkül elmentem hozzá a plébániára, és a következő kép fogadott. Napsütéses időben, redőnyökkel elsötétített szobában volt 8-10 gyerek, egy gyerek a pap ölében ült, a televízió nem volt bekapcsolva. Maga a szituáció igen félreérthető volt. Rosszindulattal a pap meghurcolható lett volna. Én azonban a meghurcolás helyett a plébánosnak megmondtam, hogy mivel vádolják, felelősségét hangsúlyoztam, és határozottan felszólítottam, hogy ezt többet ne csinálja. Ha tehát ilyen kétes eset nem volt a dolgok hátterében, én itt a megyében nem tettem semmit az ifjúsági foglalkozások ellen. Egy másik plébániáról hasonló hír jött. Elmentem és megnéztem, hogy mi folyik ott. Meggyőződtem róla, hogy teljesen normális összejövetelek vannak. A BM-nek úgy érveltem, hogy jobb, ha ott vannak a fiatalok, mint a kocsmában. A BM elfogadta a véleményemet, és nem bántották őket. Vagy itt volt például az adventista egyházon belüli eset is. Az egyházból kizárt csoport ifjúsági összejövetelt próbált szervezni a megye egyik falujában. A hivatalos egyházvezetés szívesen vette volna a renitensek karhatalommal történő kitiltását, én azonban ezt nem tartottam szükségesnek. Vezetőjüknek azt tanácsoltam, hogy az adventista egyház nevében kérje az épület használatbavételét, akkor megkapják az engedélyt. Tudtam, hogy ezt úgysem fogja kérni, de nem mondhattam mást. A Köjált viszont kiküldték, és magam is meggyőződtem róla, hogy az épület nem felel meg a higiéniai feltételeknek. A Köjál mégiscsak emberségesebb megoldás volt, mint a karhatalom. Azt én semmiképpen nem engedtem beavatkozni. Mindig arra törekedtem, hogy elébe menjek a dolgoknak, hogy erőszakos beavatkozásra ne kerüljön sor.

Annak ellenére, hogy a jogszabályok nemigen változtak, a gyakorlatban szélesedett-e az egyházak működési lehetősége?

A kérdés megválaszolásánál 1964-re kell visszamenni. A Vatikán és a magyar állam között 1964-ben létrejött részleges megállapodás után folyamatosan távolodott az állam és az egyház Magyarországon. Ez nemcsak a katolikus, hanem más egyházakban is éreztette hatását. Ettől kezdve – ha kicsiny lépésekben is – az egyház önállósága, felelőssége folyamatosan nőtt a működési lehetőségeikkel együtt. Egészen a rendszerváltásig, az 1990. évi IV. törvény megszületéséig valójában megmaradt az államnak az invesztitúrajoga. 1975-ben, amikor én ebbe a pozícióba kerültem, már nem férhetett kétség ahhoz, hogy az állam és az egyház minél nagyobb szétválasztását kell megvalósítani. A hivatal és az egyházak részéről folyamatosan tisztázni kellett a feladatokat. A cél az volt, hogy az atyáskodó állam folyamatosan vonuljon ki az egyházak belső életéből. Előtérbe került, hogy nemcsak az egyházakra nézve kötelező az egyezmények betartása, hanem az állami szerveknek is. A vallás legyen az állam szempontjából magánügy. Az alkotmányból következett, hogy az állam garantálja a lelkiismereti és vallásszabadságot. Én ezt komolyan vettem, és mindig azt vallottam, hogy ami a templomon belül történik, ahhoz nekünk semmi közünk.

És ami a templomon kívül?

A BM, a párt részéről sokan úgy értelmezték a vallásszabadságot, hogy a templomon kívül ne legyen vallásos élet. Nem nézték jó szemmel egyesek még a nyolcvanas években sem az evangelizációt, bizonyos vallásos irodalom terjesztését, sőt még a papok családlátogatását sem. Ez azonban nem volt tilos. Szeretném hangsúlyozni, hogy az egyezmények értelmében szabad volt látogatni családokat, kórházakat, szeretetintézményeket. Egyes papok számára azonban ez jó kifogás volt, hogy ne csináljanak semmit. Igaz, hogy voltak olyan kórházak, ahol ezt nem vették jó néven, és nem engedték be a papot látogatási időn kívül, de azt senki nem akadályozhatta meg, hogy a látogatási időben bemenjen a pap a kórházba. És sokan éltek is ezzel a lehetőséggel.

A nyolcvanas évek második felében egyre erőteljesebben hangoztatták, hogy az egyezményi keretek nem elégségesek, szükség van egy kerettörvényre, amely az egyházak működését szabályozza.

Annak ellenére, hogy a 80-as évekre az egyházpolitika sikerágazat lett Magyarországon, és sikerült stabilizálni az állam és az egyházak kapcsolatát, szükség volt a változtatásra. A református, az evangélikus, az unitárius és az izraelita felekezetekkel kötött megállapodás jól szolgálta az említett egyházak érdekeit, nekik nem volt olyan nagy szükségük a változtatásra. A katolikus egyház helyzete más volt. A velük kötött egyezmény publikus része igen keveset árult el a valódi megállapodásról. A katolikus egyházzal történt tárgyalások jegyzőkönyvei (a paritásos bizottság jegyzőkönyvei) nem voltak soha nyilvánosak, így egyértelmű volt, hogy azok egy jogállamban már nem lesznek érvényesek. Tehát a katolikus egyháznak komoly érdeke volt egy kerettörvény megszületése. Ezenkívül a kisegyházaknak is, hiszen velük nem köttetett egyezmény, valamint az újonnan született egyházak státusát is szabályozni kellett.

Az egyházügyi szakigazgatás rendszere fennállt egészen a rendszerváltásig. Az Állami Egyházügyi Hivatal megszűnése után mi lett az egyházügyi titkárok sorsa?

A megyék maguk dönthették el, hogy megszüntetik-e az egyházügyi titkár státusát, vagy pedig fenntartják. Itt Somogyban az egyházügyi titkárból egyházügyi referens lett. A besorolás megváltozott, de a feladatkör ugyanaz maradt. Ez a helyzet állt fenn az önkormányzati törvény megszületéséig, amikor az egyházügyi referens státusa megszűnt, és a kisebbségi és vallásügyi bizottság vette át az egyházakkal kapcsolatos ügyeket. E bizottságnak lettem a titkára. A volt egyházi ingatlanok visszaigényléséről szóló lista elkészítése még az én nevemhez fűződik.

• Játéktér