Lattmann Tamás, Valki László

Nyomtatóbarát változat

Szomorúan értesültünk a diktátor korai haláláról. Ha még adott volna neki néhány évet a sors, a törvényszék folytathatta volna az eljárást, és Milosevics lett volna az első államfő a történelemben, akit háborús bűncselekményekért elítélnek. Így meg kellett elégednünk azzal, hogy ő volt az első, akit egyáltalán bíróság elé sikerült állítani. Ennek a jelentőségét sem szabad lebecsülni, a nemzetközi politikai és jogi gondolkodás fejlődéséhez azonban nagymértékben hozzájárult volna, ha ügyében jogerős ítélet születik.

Milosevics meglehetősen sokáig érezhette úgy, hogy bűneiért sohasem vonják felelősségre. Pedig a nemzetközi közösség idejekorán figyelmeztette a lehetséges következményekre.

Az első figyelmeztetés magának a törvényszéknek a létrehozása volt. Még javában zajlott a boszniai háború, amikor a Biztonsági Tanács határozatot hozott a jugoszláv háborús bűnösök felett ítélkező törvényszék felállításáról. Ennek 1993-ban kelt statútumából egyértelműen kitűnt, hogy a BT tagjai nemcsak a hétköznapi háborús bűnösök felelősségre vonására gondoltak, hanem a jugoszláv vezetőkre, politikusokra is. Amikor Milosevics megismerkedett a statútum szövegével, képzett jogászként bizonyára érzékelte, hogy a történet róla is szólhat. Mégsem aggódott, hiszen a nemzetközi közösség ebben az évben – és még hosszú időn keresztül – vele és harcostársaival tárgyalt a boszniai konfliktus rendezésének feltételeiről. Alig két hónappal a BT-határozat után az Európai Unió Genfbe hívta Milosevicset, aki ott legfőbb ellenfeleivel, Tudjmannal és Izetbegoviccsal tárgyalt Bosznia jövőbeni sorsáról. A három politikus egy újabb hónap elteltével a brit Invincible repülőgép-hordozón ismét találkozott, és arról értekezett, hogy miként lehetne Boszniát három részre osztani.

A törvényszék ügyészei ebben az időben már széles körű előkészítő munkát végeztek. Megkísérelték azonosítani a legsúlyosabb bűntettek elkövetőit, és összegyűjteni ellenük a szükséges bizonyítékokat. Volt mire támaszkodniuk: az amerikai DePaul egyetemről vastag dossziékat szállítottak Hágába. Ma már tudjuk, hogy Milosevics tevékenységének a vizsgálatához is hozzákezdtek, de erről az államfőt persze nem tájékoztatták. A törvényszék az első elfogatóparancsot 1995 februárjában adta ki a szerb Dusko Tadics ellen, áprilisban pedig bejelentette, hogy Karadzsics és Mladics ellen is vizsgálatot indított.

Milosevics továbbra is a legfontosabb tárgyalópartner maradt a nemzetközi közösség számára. Amikor a NATO hadműveleteinek eredményeként fegyverszünetet jött létre Boszniában, az amerikaiak az 1995. novemberi daytoni béketárgyalásokra Tudjman és Izetbegovics mellett Milosevicset is meghívták. Voltaképpen mindhárman háborús bűnösök voltak, ha bűntetteik nem is voltak azonos súlyúak. „Az asztalok körül olyan emberek ültek – írta visszaemlékezéseiben Carl Bildt, az EU képviselője –, akik az előző években kétszázezer élet kioltásáért és több mint kétmillió ember elűzéséért voltak felelősek.” Milosevics ezeken a tárgyalásokon is a főszerepet játszotta. Nemcsak képességei okán; tőle függött az is, hogy a boszniai szerbek ugyancsak jelen levő képviselői milyen álláspontra helyezkednek. Az amerikai főtárgyaló, Holbrooke szerint a szerb elnök volt az egyetlen, akivel értelmesen lehetett beszélni, és aki pontosan értette a politikai-diplomáciai helyzetet. Az amerikai diplomata Tudjmant ostobának, Izetbegovicsot vallási fanatikusnak tartotta.

A hágai törvényszék főügyésze a daytoni tárgyalásokra időzített egy újabb, erőteljes figyelmeztetést. Elfogatóparancsot adott ki Kordics, a boszniai horvát párt, a HDZ vezetője és Blaskics, a boszniai horvát csapatok parancsnoka ellen. Tudjman felháborodással fogadta a hírt, mondván, hogy az említettek igaz ügyért harcoltak. (Nemsokára mindkettő a törvényszék elé került, ahol végrehajtandó börtönbüntetéssel sújtották őket.)

A kard azonban csak elvben lebegett Milosevics feje felett, hiszen a daytoni megállapodásnak ő volt az egyik aláírója. Semmitől sem kellett tartania. Feljegyezték, hogy az aláírási ceremónia előtt Clinton rövid beszélgetést folytatott vele és a két másik balkáni vezetővel, elismerését fejezve ki kompromisszumkészségükért. Biztonsági emberek vigyáztak azonban arra, nehogy véletlenül felvétel készüljön az amerikai elnök és Milosevics kézfogásáról. Az egyezmény megkötése után Milosevics azonnal beváltotta ígéretét: a boszniai szerbekkel végrehajtatta a békemegállapodás – számukra korántsem kedvező – előírásait.

Dayton után így Milosevics továbbra is államelnök maradt. A Nyugat úgy tekintett rá, mint a boszniai békerendszer fenntartásának egyik kulcsfigurájára. A politikusok és az elemzők „államférfinek”, „béketeremtőnek” nevezték, és ennek megfelelően tárgyaltak vele. Senki sem hozta szóba a boszniai háborúban elkövetett bűntetteit, és Hága is mélyen hallgatott erről. A törvényszék ugyanakkor újabb és újabb szerb háborús bűnösök ellen emelt vádat, és adott ki ellenük elfogatóparancsot.

Milosevics még két évig háborítatlanul lehetett Szerbia elnöke, majd 1997-ben őt választották meg a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elnökévé. Talán a mai napig nem indítottak volna ellene eljárást, ha időközben nem éleződik ki a koszovói konfliktus. A koszovói albánok 1997–98-ban egyre látványosabb módon fejezték ki függetlenségi törekvéseiket, amelyekre a szerbek mind több ártatlan áldozatot követelő rendőri intézkedésekkel válaszoltak. A nemzetközi közösség 1998 tavaszától határozottan követelte Milosevicstől a konfliktus békés megoldását, ennek azonban a jugoszláv elnök nem tett eleget. Mindez 1999 márciusában a NATO Jugoszlávia ellen indított légitámadásaihoz vezetett. A naponta ismétlődő bombázások lassan felmorzsolták a milosevicsi vezetés ellenállását, ami lehetőséget teremtett arra, hogy – Ahtisaari finn elnök és Csernomirgyin volt orosz miniszterelnök közvetítésével – meginduljanak a tárgyalások a szemben álló felek között.

Még messze voltak a megállapodástól, amikor 1999. május 22-én Louise Arbour, a hágai főügyész vádat emelt Milosevics és további négy személy – köztük a hivatalban levő szerb elnök, Milutinovics – ellen, és kiadta a nemzetközi elfogatóparancsot. A vádirat ekkor még csak a Koszovóban 1999. január elseje óta elkövetett bűncselekményekkel foglalkozott, és nem vonatkozott a Horvátországban és Boszniában korábban végrehajtott bűntettekre. Ma már a vádemelést inkább szimbolikus jellegű aktusnak tekinthetjük. Arra ugyanis akkor semmilyen esély nem volt, hogy Milosevics valóban a törvényszék elé álljon. Sokan bírálták Arbourt, mondván, hogy a vádemelésről sem a vezető nyugati hatalmakkal, sem a NATO-val nem egyeztetett. Attól tartottak, hogy az aktus akadályozza majd a válság mielőbbi megoldását. A nemzetközi közösség véleményét megfogalmazva Robin Cook brit külügyminiszter mindenesetre kijelentette, hogy a Nyugatnak mindent meg kell tennie Milosevics bíróság elé állítása érdekében, de addig, ameddig a szerb diktátor hatalmon marad, fenn kell tartani vele az érintkezést. A vádemelés végül is nem akadályozta a békerendezést. Ez azonban inkább a NATO-erők abszolút fölényének és elszántságának volt köszönhető.

A békerendezésre 1999 júniusában került sor. Milosevicsnek ki kellett vonulnia Koszovóból, amelyet ezt követően a NATO-erők szállták meg. Az elnök további egy évig maradt a hivatalában, és csak 2000-ben, igen erős nyugati nyomásra sikerült eltávolíttatni a hatalomból, majd elérni, hogy 2001-ben kiadják Hágának. A diktátor Boszniával és Horvátországgal kapcsolatos tevékenységére is kiterjedő vádiratokat a főügyész, Carla Del Ponte 2001 őszén terjesztette elő. Később a három dokumentumot egyesítették, és Milosevics haláláig ennek alapján folytatták az eljárást.

Az eljárás legfontosabb kérdése az volt, hogy egy államfő milyen mértékben visel felelősséget az általa vezetett állam fegyveres erőinek és civil lakosainak háborús bűntetteiért. Mindenki előtt világos volt az, hogy mindazért, ami a kilencvenes évek elején Horvátországban és Boszniában történt, politikailag Milosevics felelős. A felelősségre vonáshoz ez azonban nem elégséges. Valamelyest azért megkönnyítette a vád dolgát, hogy Milosevics államelnökként egyben a Jugoszláv Néphadsereg főparancsnokának és a legfőbb védelmi tanács elnökének a tisztét is betöltötte. 1999. március 24-én, a koszovói háború megindításának napján – amikor az országban rendkívüli állapotot hirdettek ki – pedig a rendőrségnek is ő lett a főparancsnoka. Milosevics kezében összpontosult tehát minden hatalom Belgrádban. Ennek alapján vizsgálták felelősségét is.

A törvényszék statútuma ezzel kapcsolatban világosan fogalmazott. 7. cikkének egyik bekezdése értelmében ugyanis a közvetlen elkövetőkön kívül büntethetők azok is, „akik a bűntett elkövetésére utasítást adtak, arra felbujtottak, vagy annak megtervezésében részt vettek, illetve segítették azt”. Egy másik bekezdés az elöljárói felelősséget is megalapozta. Eszerint felelősségre vonható az a politikai vagy katonai vezető is, aki „tudott vagy tudnia kellett volna” a bűntett elkövetéséről vagy annak előkészületéről, és azzal szemben nem lépett fel, avagy nem tette meg a szükséges lépéseket a közvetlen elkövető felelősségre vonása céljából.

A jugoszláviai eseményekkel kapcsolatban egyébként Milosevics került egyedüli államfőként a törvényszék elé. Tudjmant és Izetbegovicsot ugyan, mint említettük, szintén súlyos felelősség terhelte a horvátországi és boszniai áldozatok jelentős részéért, ellenük azonban Hága 1999-ben, illetve 2003-ban bekövetkezett halálukig nem emelt vádat. Természetesen megtehette volna, de a politikai érdekek – éppúgy, mint korábban Milosevics esetében – ezzel ellentétesek voltak. Nem akarták egyszerre felbolydítani a szerb, a horvát és a bosnyák közvéleményt. Azt a benyomást sem szerették volna kelteni, hogy mindhármójukat azonos mértékben tartják felelősnek. Más elnökök, akik viszont a törvényszék elé kerültek, nem voltak szuverén államok vezetői. Biljana Plavsics és Momcsilo Krajisnics a Boszniai Szerb Köztársaság élén álltak ugyan, de ezt az alakulatot senki sem ismerte el önálló államnak. Ami Milutinovicsot illeti, ő ugyanannak a Szerb Köztársaságnak az elnöki székében ült, mint korábban Milosevics. Az ellene szóló vádirat elkészült ugyan, a szerb politikust azonban 2005 tavaszán feltételesen szabadlábra helyezték, és az eljárást azóta sem folytatták. Ebben bizonyára szerepet játszott az, hogy önként ment el Hágába, az előzetes fogva tartásban már eltöltött néhány évet, és együttműködött a törvényszékkel.

Felmerül a kérdés: azon túlmenően, hogy a politikai és jogi gondolkodás fejlődéséhez általában hozzájárult volna egy államelnök ellen hozott jogerős ítélet, vajon vesztettünk-e valamit a diktátor korai halálával? Befolyásolhatja-e Milosevics-per lezárása a törvényszék előtt folyó többi eljárás sikerét?

A válaszadásnál abból kell kiindulnunk, hogy a diktátor végül is börtönben halt meg, és senki sem mentette fel őt a vádak alól. A vádiratban a volt elnök terhére rótt bűntettek között majdnem minden bűncselekmény szerepelt, amelyet a statútum egyáltalán megemlített. A vádak az eljárás menetét szorosan követő megfigyelők szerint túlnyomórészt megálltak. Az ügyész a 2002-ben megkezdett eljárásban nemcsak a Horvátországban és Boszniában elkövetett bűncselekmények tényét tudta bizonyítani, hanem azt is, hogy azok elkövetésére Milosevics adott utasítást. Némely esetben pedig a volt elnök – a statútum szóhasználatával – részt vett a bűntettek „kitervelésében”, illetve „bűnpártolást” követett el.

Az ügyész igyekezett megtalálni a közvetlen kapcsolatot a vádiratban felsorolt bűncselekmények és Milosevics cselekményei között. Ez pedig nem volt mindig könnyű feladat, mivel egyes esetekben a tényleges elkövetők – például a boszniai illetőségű szerb szabadcsapatok tagjai – nem tartoztak a jugoszláv állam fegyveres erőihez. A koszovói eseményekkel kapcsolatban az ügyész már könnyebb helyzetben volt. Milosevicsnek ugyanis gyakorló államfőként mindenképpen meghatározó szerepe lehetett az ottani bűncselekmények végrehajtásának elrendelésében, hiszen az elkövetők a szerb állam fegyveres erői közül kerültek ki. A diktátor halála miatt azonban sohasem tudjuk már meg, hogy a törvényszék ítéletében hogyan mérlegelte volna a vád által felsorakoztatott egyes konkrét bizonyítékokat, tanúvallomásokat.

Ez utóbbiak dokumentációja tetemes mennyiségű. A hírek szerint meghaladja a százötvenezer oldalt. A 2002-ben megindított eljárásban mintegy háromszáz tanút hallgattak meg. Köztük nemcsak a túlélő áldozatokat és azok hozzátartozóit, hanem olyan személyeket is, akik Milosevics utasításainak, parancsainak teljesítésével tevékenyen részt vállaltak a bűncselekmények végrehajtásában. Maga Milosevics egyébként több mint 1600 tanú meghallgatását indítványozta, köztük volt Bill Clinton és Tony Blair is. A legmagasabb szintű vezetők és a megjelölt tanúk többségének beidézésétől azonban a törvényszék eltekintett. A bizonyításhoz persze nemcsak a tanúvallomásokra volt szükség, hanem egyéb bizonyítékokra is. Ezek beszerzése sem bizonyult könnyű feladatnak. A vádnak ehhez szüksége lett volna a szerb kormányzat szoros együttműködésére is. Belgrádtól számos adatot és dokumentumot sikerült ugyan beszerezni, ám korántsem valamennyit. A szerb kormány például semmilyen formában nem engedélyezte a belgrádi katonai levéltárban való kutatást.

Milosevics már az előkészítő szakaszban szóváltásba keveredett a vezető bíróval, kijelentve, hogy a törvényszéknek semmilyen joghatósága nincs felette. Mivel a joghatóság kérdésével a törvényszék már a korábbi ügyekben foglalkozott, az előkészítés során nyilvánvalóan nem szeretett volna ennek több időt szentelni. Az ítélkező tanács elnöke közölte a vádlottal, hogy az érdemi szakaszban még kétségbe vonhatja a joghatóságot, addig pedig tartózkodjon a politikai jellegű felszólalásoktól. Milosevics ugyanis többször kirohant a NATO-szövetségesek ellen, és ezt később is megkísérelte.

A volt elnök nem volt hajlandó egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy bűnösnek vallja-e magát, és ügyvédet sem bízott meg a képviseletével. Kijelentette, hogy ilyesmire csak egy törvényes bírói eljárásban van szükség, addig is önmagát kívánja védeni. A bírói tanács ez utóbbit elfogadta, de úgy döntött, hogy a korrekt eljárás feltételeinek biztosítása érdekében „amicus curiae”-t rendel ki. Ez azt jelentette, hogy a törvényszék jogászokat kért fel a közreműködésre, akik – a vádlott érdekében – a bíróság munkáját segítették.

A tanúk meghallgatásának idején a közvéleményben az a benyomás alakult ki, hogy a jogi végzettségű Milosevics nehéz helyzetbe hozta őket a keresztkérdésekkel. A tárgyalások jegyzőkönyveiből azonban az derül ki, hogy tárgyalótermi tapasztalatok híján Milosevics nem sok hasznát vette tanult mesterségének. A legtöbb esetben nem volt képes egyértelmű kérdésekkel megszorítani a tanúkat, vagy lényegtelen elemekre kérdezett rá. Inkább csak kellékként használta őket saját politikai nézeteinek kifejtéséhez. Így aztán folyamatosan konfrontálódott a tanácsvezető bíróval, aki megpróbálta őt visszaterelni az eljárás rendes menetébe.

Erre jó példa volt egy Herbert Okun nevű diplomata meghallgatása, akit az EU különböző béketerveivel, illetve a vádlott ezekre adott válaszaival kapcsolatban idézett meg a vád. A tanú akkoriban nemzetközi jogot is tanított a Georgetown Egyetemen. Ez utóbbi tényt a keresztkérdések során Milosevics arra próbálta felhasználni, hogy a joghatóság kérdésében foglaltasson vele állást. Emiatt megismétlődő szópárbajra került sor közte és a vezető bíró között, aki az ebben a kérdésben való döntést természetesen a törvényszék számára kívánta fenntartani.

Egy-két esetben mégis bevált Milosevics taktikája, például Drazen Erdamovics tanú esetében. Erdamovicsot a törvényszék már korábban börtönbüntetésre ítélte az 1995-ös szrebrenyicai mészárlásokban való részvételért. Eredetileg tízéves büntetését azonban utóbb ötre mérsékelték. Az elítélt védett tanúként jelent meg a tárgyaláson, a monitoron eltakarták az arcát, a hangját eltorzították. A volt elnök ellen vallott. Milosevics ezúttal ügyesen taktikázva igyekezett elbizonytalanítani a tanút, és – a leszállított börtönbüntetésre, valamint a feltehetően általa kötött vádalkura hivatkozva – hiteltelenné tenni a vallomását. Milosevics a keresztkérdésekkel azt igyekezett kimondatni Erdamoviccsal, hogy a szrebrenyicai vérengzésben senki sem vett részt, aki Szerbiából érkezett volna. A tanú valóban azt mondta, hogy Szerbiából érkezett fegyveres nem volt a végrehajtók között. Hozzátette azonban, hogy a cselekmények szervezettségéből mindenképpen a legfelsőbb parancsra, de legalábbis jóváhagyásra lehetett következtetni.

2004 elején a vád befejezte a bizonyítási eljárást, miután a vádlott egészségi állapotára tekintettel eltekintett az utolsó két napra beidézett tanúk kihallgatásától. A törvényszék ekkor közleményben hozta nyilvánosságra azt, hogy az eljárás új, védelmi szakba lépett. Milosevics védőbeszédére 2004 augusztusában került sor. Ebben a volt elnök ismételten azt állította, hogy nemzetközi közvéleményt folyamatosan félretájékoztatták a jugoszláviai konfliktusról. A Balkánon szerinte egyetlenegy háború zajlott le, mégpedig az, amelyet a NATO indított Jugoszlávia elpusztítására. Minden más ellene felhozott vád hazugságon alapul. Ezt a védőbeszédet nem sorolhatjuk a jelentős jogászi teljesítmények közé.

Köztudott, hogy a volt elnök egészségügyi okokra hivatkozva az elmúlt években többször nem jelent meg a tárgyaláson, és arra is sor került, hogy a bíróság bizonytalan időre felfüggesztette a tárgyalást. Mindamellett Milosevics minden eszközt megragadott arra, hogy elhúzza az amúgy sem túlságosan gyors eljárást. 2005 szeptemberében azt kérte, hogy ideiglenesen helyezzék szabadlábra, mert a védekezésre való felkészüléshez még további két évre (!) lenne szüksége. Hozzátette, hogy mindennemű felügyelet nélkül szeretne találkozni az általa megnevezett tanúkkal. A törvényszék a kérést elutasította. Decemberben Milosevics annak engedélyezését kérte, hogy Moszkvában kezeltesse magát. Állítása szerint télen amúgy is ítélkezési szünetet tart a törvényszék, így a kérelem teljesítése nem okozna késedelmet az eljárásban. A döntést megint csak az ideiglenes szabadlábra helyezési kérelemről kellett meghozni. Oroszországnak nyilvánvalóan garantálnia kellett volna, hogy Milosevics valóban visszatér Hágába, valamint hogy nem tesz olyat, ami az eljárás törvényességét veszélyeztetné (tehát nem befolyásolja a tanúkat vagy a bűncselekmények túlélő áldozatait). A törvényszék és a vezető nyugati hatalmak azonban ódzkodtak a gondolattól, hogy Milosevicset akár átmenetileg is elengedjék Hágából, és éppen az oroszokra bízzák.

Arra a kérdésre, hogy Milosevics halála befolyásolhatja-e a törvényszék előtt folyó többi eljárás sikerét, nemmel válaszolhatunk. Az elhunyt diktátorra hivatkozva ugyan az eddiginél valószínűleg többen élnek majd a „parancsra tettem” érvének emlegetésével, és Milosevics már nem fogja többé cáfolni a parancsok kiadását, legalábbis ami a szóbelieket illeti. A törvényszék azonban már számos korábbi ügyben kinyilvánította, nem mentesülhet az, aki bűntettét parancs vagy utasítás alapján hajtja végre.

Ugyanakkor az ENSZ ugyancsak Hágában működő Nemzetközi Bírósága előtt folyamatban van egy per, amelyet Bosznia-Hercegovina még a kilencvenes években indított Jugoszláviával szemben, népirtással vádolva az utóbbit. Ebben várhatóan az idén születik ítélet. Noha a törvényszék ítélete jogilag nem köti a Nemzetközi Bíróságot, a két állam közötti per kimenetelét sok tekintetben meghatározta volna az, hogy a törvényszék népirtásban is elmarasztalta volna-e Milosevicset.

A diktátor életének mérlege nem éppen pozitív. Tizenöt elnöki éve alatt négy háborúba kezdett bele, és mindegyiket el is veszítette. Ezekben a háborúkban mintegy kétszázezren haltak meg, további százezreknek ment tönkre az élete, akár a menekülés kényszere, akár az üldöztetés okán. Ráadásul a diktátor szemszögéből nézve is teljesen feleslegesen, hiszen Jugoszlávia szétesését nem sikerült megakadályoznia. Az elszabadult nacionalista indulatok pedig az egész Balkánt puskaporos hordóvá változtatták. Ez áttételesen az egész dél- és közép-európai régió biztonságát veszélyeztette. A fékevesztett szerb nacionalizmus, amelyet Milosevics hatalma megszerzéséhez, majd megtartásához folyamatosan felhasznált, Horvátországban és Boszniában szélsőségesen nacionalista ellenlépéseket váltott ki. Ezek további háborús áldozatokkal jártak, és jelentős számú humanitárius bűntett elkövetéséhez vezettek. A milosevicsi szerb politika hozzájárult a nacionalista mozgalmak aktivizálásához Kelet- és Közép-Európában, így hazánkban is. Az egyik szélsőséges magyar párt vezetője – emlékezetes módon – odáig jutott, hogy bejelentette: meg kellene fontolni egyes magyarlakta vajdasági területek visszacsatolásának lehetőségét.

Milosevics halála után a nemzetközi jogászok már csak Szaddám Huszeinben bízhatnak. Az iraki diktátor él, és nagyjából egészséges. Az ellene Bagdadban folyó eljárás ugyan jogilag messze nem olyan tökéletes és elegáns, mint a hágai volt, de valamilyen jogerős ítélethez fog vezetni. Ezzel végül mégiscsak megszülethet a történelem első olyan ítélete, amelyet egy államfővel szemben háborús bűntettek miatt hoznak meg.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges