Ambrus Judit, Garaczi László

Nyomtatóbarát változat

Drága Gara! Mint azt te is jól tudod, felhagytam a hologramkészítéssel és a karatézéssel is, s magam is a költészetnek élek jó ideje, ahogy te már nem, illetve. Illetve, ahogy vesszük. De mondd, mit hozott számodra, számunkra az utóbbi kilenc év, még mindig cicaszéken érzed magad, illetve cicaszéken kell éreznie magát a magyar költészetnek? Látsz ebben némi változást? S akárhogy is, mihez képest üldögél/vagy sem szegény poézis azon a kicsiny ülőkén: más nemzetek költészetéhez képest?, a prózához képest?, a világ óriásságához képest? Jó, nem gondolom, hogy lángoszlop lennék, vagy viharmadár, esetleg a mennybolton suhanó örök szellem, sőt, valóban, nem vagyok postása Is­ten­nek sem, hogy a tőle jött felbélyegzett leveleket, azok tartalmát osztanám szét az emberek között. De mégis költőként mi vagyok akkor, mögöttem tíz kötettel, nemzedékem újabb Rilkéjeként? Nagyon várom a válaszodat, most főképp, hogy úgy érzem, metaXáddal újra a költészet felé lépdelsz, vagy tévedek ebben?

Várakozással,

Gábor,
volt gimnáziumi osztálytársad,
a Hegyi Pista bácsi fia

Hogy rögtön a lényegre térjek, rosszul emlékszel! Nem én ültem a cicaszéken, hanem a Térey! Én egy rendes tonettszéken ültem ott, Térey ült a cicaszéken! Bocs! Arról már nem is beszélek, hogy te vi­szont nem a Hegyi Pista bácsinak vagy a fia, ha­nem… de hagyjuk. Látod, ez a szép zűrzavar is mintha valami költészet-féle lenne. A költészet, szerény véleményem szerint – továbbiakban: szvsz –, épp azért nem tűnhet el, mert nem a költők állítják elő, hanem a világ. A költők csak észreveszik, és ráböknek. Így megy ez, na jó, kis leegyszerűsítéssel. Ehhez az észrevevéshez egyébként nem is kell annyira nagyon költőnek lenni. Sokan érzékenyek az ilyesmire, legalábbis egy ideig, így élik, „költői mód” az életüket például a gyerekek. A rábökés, a megfor­málás, a felmutatás, az átadás képessége teszi a poétát. Hogy azt mondják a többinek: nédda má, figyu, idesüss, ez is milyen furi, te! De hogy aztán mekkora ezeknek a Bökőknek a presztízse, abba épp nekik nemigen lehet beleszólásuk. Korfüggő, divatfüggő. Nagyon bánkódni emiatt nem érdemes. A bökés, jó esetben, önmagában hordozza jutalmát. Bökni jó. Szvsz.

Tisztelt Kolléga! Most hogy megjelent a metaXája, már másképp beszélhetünk egymással, mint a gyerekkor-tematikával már sokat szkanderezett férfi a másik férfival, vagy hogy. Kérdezném, mit szólna ahhoz, ha javasolnám, hogy az Ön pompás buszozásait felvegyék az ifjúsági kötelező olvasmányok sorába? Az én Pál utcai fiaim mellé, persze. Ön szerint ez sértő volna? Ifjúságinak lenni az olyan lesajnáló? S mondja, fiam, Maguk, mosta­niak, miért nem foglalkoznak az ifjúsággal? Némi divatot mintha fel lehetne fedezni abban, hogy gyerekeknek írnak, de mintha a tizenévesek tel­jesen távol esnének Maguktól. Így van ez? S vajon miért?

Üdvözlettel,

Molnár Ferenc,
ezúttal valóban, s mondhatni büszkén
a grund megéneklőjeként

Kedves Feri bácsi!

Meg vagyok illetődve! Köszönöm szép sorait! Hogy az én szerény művem ugyanarra a polcra? Túlzás, Feri bácsi, túlzás! Lehessen csak egy-két polccal lejjebb, akkor is boldog vagyok! Amúgy egyetértek Feri bácsival az ifjúsági irodalom kér­désében, bár az utóbbi időben mintha javulna a helyzet. Végig­ol­vastam a 60-as, 70-es évek gyerekirodalmát, és mondhatom, gyöngyszemeket, zseniális írókat találtam, akiknek a nevére sem emlékszünk. Miért? Lehet, hogy olyan súlyos terhek tevődtek az irodalomra az elmúlt századokban, oly végzetes sorskérdéseket kellett az íróknak megválaszolni, hogy más témák, más hangfekvések, más minőségek, más célok már nem is látszódhatnak komoly irodalomnak? Az olvasók felelőtlennek és léhának érzik az olyat, aki tehetségét gügyögő gyerekversek írására pazarolja, miközben a haza folyamatosan végveszélyben leledz és vérben áz? Vagy a gyerekirodalom idegesítően arra emlékeztet, hogy a történelem ezt a népet állandóan infantilizálja? Nem tudom. Mindenesetre az ön műve, Karinthyé, Weöresé, Örkényé, Kányádié, másoké arra int, hogy többféleképp is lehet beszélni ugyanarról. Sőt: nem muszáj mindig ugyanarról beszélni. Hogy végül magamra tereljem a szót, és valami biztatót mondjak a Feri bácsinak tisztelettel: ha befejezem mostani munkámat, az a tervem, hogy meseregényt írok! Pontosan nem tudom még, miféle lesz, de igyekezni fogok „felnőni” a gyerekekhez. Meg­mon­­­dom őszintén, titokban kicsit haragszom is Feri bácsira: túl jó könyvet írt, nehéz lesz überelni…

„Dear Leslie! Hát kívánságodra eljöttem, itt ülök az esteden, remélem, nemcsak azt akarod mondani, hogy: „What's up, buddy?”, ha már ennyit utaztam. Szóval miért épp velem akartál beszélni? A külhoni szerző közül miért épp rám esett a választásod? (Már ha egyáltalán emlékszel, hogy egyszer ezt nyilatkoztad, hogy velem beszélnél a legszívesebben.) Volna bennünk valami közös? S mi?

Salinger

Where are you, my friend? Nem látom sehol. Elbújt az oszlop mögé? Mr Salinger? Mindegy, talán hallja. De vajon tud-e magyarul? Tud. Világnyelv. A levelét is magyarul írta. Erre használta a magány éveit a magas falak mögött. Benczédyt magolt. OK. Hát, hát. Mostan megint meg lettem hatódva. Hogy miért akartam Önnel találkozni? Veled? Arra persze már nem emlékszem. Nem könnyű ám így, hogy csak én beszélek. Bár a hallgatás jól illik hozzád. A legjobban hallgató író. A legjobb hallgató író. Azért nyilatkoztam azt akkor ott nyilván, mert nekem, hasonlóan más milliókhoz, a Zabhegyező és a többi regényed: alapcucc. Sokan elmondták már: a zseni sorsa először kiábrándulni, aztán (vagy közben?) jól (szeretettel) megírni a kiábrándulást, aztán még egyszer és még jobban kiábrándulni a rajongásból, amivel körbeveszik, hogy mennyire jól megírta a kiábrándulást. Szépen, elegánsan elhallgatni, kevesen képesek erre a következetességre. Erre a provokációra. Fecsegjenek most már mások. Ahogy én most. Szóval tőled jutottam el Bukowskiig, Carverig, Austerig, Ellisig (persze más-más ösvényeken), sőt visszafelé, mondjuk Bierce-ig. Valahogy úgy képzelem egyébként, hogy éppen ezért nem vagy magányos ebben a nagy hallgatásban. Aztán ha végül mégis előbújnál onnan az oszlop mögül, a vendéglátónk, ez a drága Laci ember biztos megkínál minket egy pohár tokajival a büfében! See you then!

Édes Lacika, sokat gondolkodtam, s arra jutottam, hogy rendben, hogy nyélbe üthetjük, meg hogy ezerszer Mária, ahogy ezt ti mondanátok abban a fura, archaikus országban. De mondjuk, kérdeném, hogy miért épp én?, én meg egy gól?!, s ha már így, s ha már velünk sikerült leszámolni, nem ébredt helyettünk újabb vágy? Esetleg valami irodalmi? Mondjuk, hogy vágyna írni egy eposzt vagy egy sokszereplős történelmi drámát, vagy mit tudom én. Vagy valami másféle vágy? Szóval, édes Lacika, mi volna a leghőbb most, hogy a gól meg én is igent mondtunk?

Maria Schneider

Mária, drága! Igen, igen! Beégtél a szívbe, bemaródtál! Nem megy a felejtés! Még ma is úgy érzem, emléked bármely pillanatban feszerővé válik és explodál! Bár az mondjuk annyira nem tetszett, vagyis tetszett, de nem úgy, mikor a Marlon Brando abban a margarinos jelenetben, tudod… de nem folytatom. Emléked lelomboz és felhorgaszt egyszerre, hogy már azt se tudom, hol áll a fejem. Tudnod kell azért, hogy ezzel a mániámmal, vagyis Veled, a mi kis hazánkban nem vagyok (voltam) egyedül. Egy generáció nőtt fel – a legmélyebb tisztelet hangján mondom –: Rajtad, valamint Barcsay Művészi anatómiáján és Alvah Bessie: Sexbomba című könyvének borítóján. E három kályhától indult el egy nemzedék az érzékiség fülledt alagútjain. Az ősvágy konkrét tárgyakhoz tapad. A góllövés meg, hát istenem, az se áll ettől a dologtól oly messze. Paralel. Benne vagy Te, Mária, összes lecsúszott lövésemben, kopott porcomban, és ez most már mindig így marad.

Laci, egy gyors kérdés. Én most már meghaltam számodra? Vége közöttünk? Velem többet nem foglalkozol? Kinőttél? Levetsz, mint egy megunt kabátot? Nem fogok hiányozni? Miért?

Lemúr Miki

Mikikém, ne izgulj, már írlak! Ha nem is ez lesz a neved, de az a valaki más is Te leszel, magadra fogsz ismerni! Elismerem, kicsit eltávolodtunk egymástól, de nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna Rád. Miki! Azt is tudnod kell, hogy katona leszel ebben az új könyvben, a katona mestersége pedig (elvileg) az ölés. Nem lesz könnyű. Ne ijedj meg, nem, nem fogsz te ottan senkit bántani, de néha szorul majd a kapca. Kár is volt mondanom! Egyelőre gondolj csak úgy erre az egészre, hogy angyalbőrbe bújsz, és új barátokra teszel szert. Aztán majd meglátjuk. Ha lesz olvasható kézirat, Te leszel az első, akinek megmutatom!

Kedves Garaczi Laci! Elolvastam a metaXát, s úgy hiszem, hogy az irodalmi művek egy részéről, s így a metaXáról sem tehetők értelmes kijelentések, mert nem engedelmeskednek az esztétika által kidolgozott, konszenzusos értelmezési stratégiáknak. Fellazíthatatlanok, mert lényegük szerint inkább az eksztázis vagy a tett kategóriájába tartoznak. Az olyan típusú nyelvi formula, hogy „ez itt” inkább cselekvés, mint kijelentés, a nyelvi burok csak héj a tetten, vagyis a rámutatás gesztusán. A cselekvés kísérőjelensége. Az ilyen típusú művek reflexiója elhibázza célját, ha interpretálni akar. A nehezen elemezhető művek kritikái is nehezen elemezhetők. Egy részük imitáció, vagyis megismétli az író mozdulatát a saját eszközeivel, új megvilágításba helyezve a művet, más részük számára a mű: ürügy, apropó, meditációs objektum, ami felszabadítja a kritikusban az írói képzeletet. Szerinted igazam van? Teljesen? És van, amiben nincs? Jól látom a művedet? S a kritika szerepét, állapotját, milyenségét? Vannak olyanok, akik hasonlóan vélekednek, mint én? Most is, vagy csak régebben? Nagyon várom a válaszodat, hátha segítségeddel nagy teoretikus válhat még belőlem, s bocs, de én csak a nickemet adom most meg, szóval

szasz,

Glóriás Lazac

Ezt a levelet mintha én írtam volna saját magamnak. Találkozás egy (már nem is olyan) fiatalemberrel. Úgy tűnik, akkoriban elégedetlen voltam a kritikával. Mert hogy nem (nagyon) tudtak velünk mit kezdeni. Azóta sok minden történt, változások. Például lehet (biztos), én is változtam. (Lásd: felpuhulás.) És: új és új kritikai nemzedékek – ez szép: bontogatják szárnyukat. Fészekaljnyi tollforgató. Többféle kritikai iskola, kritikusegyéniségek, fiatalok, idősebbek, egymás mellett. Ugyanakkor mintha valami elégedetlenség ma is létezne a kritikával szemben. Lehet, hogy ez a kritika természete, hogy állandóan kritika tárgyává válik? Felzúdulnak ellene? Zajlik, zajlott egy beszélgetés mostanában arról, hogy milyennek kellene lennie a (jó) kritikának, egyáltalán létezik-e (jó) kritika, (egészséges) kritikai élet, mi lehet a feladata, stb. Meg hogy túl óvatos (lenne) a kritika, másrészt egyoldalú, önmagába záródó, belterjes, gyáva, semmitmondó, középszerű, unalmas (lenne). Vagy éppen öncélúan és nívótlanul pökhendi és hatásvadász. Azt képzelem, ha mindenfajta – rossz, jó és ezek végtelen alfajai – kritika létezik, nagyobb az esély, hogy a kritika betölti feladatát. Közvetítés, dialóguskísérletek, együtt gondolkodás, vita. Szem­lé­let­módok. Ez vonatkozhat a metaXáról írott, íródó, írandó bármely kritikára. Megnyugtatóan eligazodni, az igazsághoz eljutni, a megfellebbezhetetlenhez (megint egy szép mekegő szó) manapság nem lesz könnyű (szvsz). Tájékozódni, lelkesedni, lebzselni, szerelemre gyúlni, érdeklődni az irodalom tárgyai iránt – inkább. Ebben segíthet a kritikus, ez a fura, kétéltű, okos, keserű, áldozatos és lelkes lény (más – tőlem idegen – megfogalmazás szerint: frusztrált barom ;-)).

Kedves Kolléga! Hát végül úgy esett, hogy innen írok Magának, de ez nem is érdekes. A Maga új regényét hasonlítják zenéhez, mondják, olyan, mintha gravírozva lenne, s hogy idézzem egy méltatóját: „mintha az, aki írja (…), nagy pontosságú szavak gyémánttűivel karcolná leheletfinoman, ámde könyörtelenül, a kikezdhetetlen véglegesség súlyával valamely teljesen simára csiszolt és áttetsző felületre – égre, üvegre, jégre – annak a világnak a groteszk ábrázatát, amely az elbeszélésben mint megszakítatlan rajzolásfolyamatban előttünk megképződik. Szinte egyfajta filmes animáció benyomását kelti ez a rezzenéstelenül – az ironikus költő faarcával – valamit semmibe és semmit valamibe átrajzoló elbeszélésmód, ez a – legvadabb átváltozásokat, legharsányabb verbális és vizuális poénokat is hidegvérrel és fanyar humorral a megadott felületre rákarcoló – tündökletes kalligráfia. A metaXában (…) átfogó életérzés és világszemlélet hordozójává vált Garaczi ironikus jégkarca. A metaXa a beköszöntött szép, új jégkorszak regénye. Nem a külső jégkorszaké (…), hanem a belső eljegesedésé, amely fokról fokra (észak-fokról észak-fokra) keríti hatalmába az egyéneket, a közösségeket, a szellem és a test, az érzelmek és az érzékek egész emberi világát. A metaXa a lélek megdermedéséről, a szellem elgémberedéséről szól – az objektív irónia jéghangján.” Bocsásson meg, bár a regényét elismerem (itt fenn az ember már bármely nyelven olvas), de hadd ne tapsolnám vörösre a tenyerem ettől a sok új leleménytől, gondoljon csak ránk és a nouveau romanra, s bár örülök, hogy az Önöknél anno oly heves vitákat kiváltott szövegirodalom-vitára Maga ezzel a regénnyel mintha kicsinyt rázárta volna az ajtót, de megmondaná, mennyiben más az Ön metaXájának poéti­kája, mint a mi új regényünké?

Alain Robbe-Grillet

A francia új regény és a metaXa összehasonlító elemzése – ebbe mostan nem bonyolódnék bele. Meg­ha­lad­ja a kereteket (mekmekmek). Érzékelek némi ha­sonlóságot, talán érdemes lenne rajta egyszer majd elgondolkodni. Mintha a metaXában több len­ne az aktualitás, a röghöz kötöttség, a helyi ügyek. Érzékibb, szagosabb, tapintósabb, ami nem minőség, csak tény (szvsz). És több a történet, kevésbé absztrakt. A nyelve valóban visszafogott, rezzenéstelen, ugyanakkor talán zeneibb, közelebb van a prózavershez, mint az Útvesztőké mondjuk. Meg aztán ha az „új regény” meg akarta újítani a regényt, és ezen keresztül a világ szemléletét, nekem ilyen nagyra törő tervem nem volt. Ha hasonlít, hát hasonlít. Üsse kő, akár még büszke is lehetnék rá.

Laci, Gizike vagyok, a könyvtáros kisasszony, mondsza, mi az oka, hogy mostanában annyi ba­kásat veszel ki tőlünk? Vagy rosszul láttam? A Kukorelly-féle baka-antológia mintha megjelent volna már. Készül valami más? Vagy erről ne kérdezzelek?

Gizike,
Könyvkiadó pult

Kedves Gizi, csak kérdezz, kérdezz! Végre tegeződünk, ezt is megadta nékem e tavasz! Igen, igen, bakásat írok, és lesznek benne bakasárik is, szőrmentén említve persze. 37-es Budapesi Forradalmi Ezred, Jurinovics laktanya, 2. zászlóalj, 82-es aknavető század, tartalék szakasz, irányzékkezelő, ez valék én. A szocializmus egyik (kis) bugyra. Gizike akkor még meg sem született talán! E témához gyűjtök ihletet és anyagot a kedves könyvtáros kisasszonyok segítségével. Mobilomat elnémítom, kabátomat ruhatárban hagyom, nem csempészek be se szeszes, se nem szeszes (e-e-e) italt az olvasóba, jól viselem magam, megtanultam (hol is?) a fegyelmet. A kisasszonyok kivétel nélkül tündérek! Aki veszélyes – az olvasó! Múltkor odajön egyik kedves ismerősöm, az Ambrus Judit (tetszik talán ismerni, az a nagyhajú mosolygós), odáig jutunk (hangtalanul suttogva), hogy szia, szia, mire egy úgynevezett olvasó, aki a Háború és békét másolta ki kockás füzetbe postásirónnal (Tolsztoj-gobelin), kapásból odadörrent: „Nem pofázik, ugye! Nem pofázik!”

Na de erről Te tényleg nem tehetsz, nem is azért mondtam! Csókok és fóliánsok és üdvök!

G. L.

A Nyitott Műhelyben tartott Nyitott Est írott változata.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges