Zolnay János

Nyomtatóbarát változat

A nyíregyházi önkormányzat az elmúlt két évben sokat tett az ország egyik legnagyobb cigánytelepe, az egykor Guszev kapitányról elnevezett, ma már a hivatalosságok által inkább Huszártelepnek nevezett városrész fejlesztéséért. Pályázati források mellett a város saját büdzséjéből is jelentős összeget fordított a telep fejlesztésére. Közmunkaprogramokat szerveztek, csatornáztak, kicserélték a vízvezetékeket, roma közösségi házat nyitottak. A városháza még az első kapavágás előtt gyermekrajzpályázatot hirdetett; arra hívta fel a Guszevtelepen élő gyerekeket, hogy rajzolják le, milyen környezetben szeretnének élni. A beruházások, a kulturális, oktatási és foglalkoztatási programok hozadéka jelentős, a résztvevők jó szándéka is kétségtelen. Ha azonban a fejlesztési terv egésze megvalósul, az végzetes hatással lesz a város roma közösségének egészére.

Az egykori huszárlaktanya sokban különbözik az ország többi városszéli cigánytelepétől, a vagyonkezelő igazgatójának fejében még az a gondolat is megfordult, hogy kezdeményezni kellene az egykori tiszti szállók, illetve istállóépületek alkotta sajátos hangulatú telep műemléki védettségét. Ez bizonyára irreális, de a város menedzsmentje minden eszközzel érzékeltetni akarja, hogy Nyíregyházának több okból is szüksége van a telepre, sőt az önkormányzat lakásgazdálkodási és városfejlesztési stratégiája kulcsszerepet szán a Guszevtelepnek. A lakásállomány bővítése és az infrastruktúrahálózat fejlesztése révén az önkormányzat valójában azt szeretné elérni, hogy felszámolhassa a város másik cigánytelepét, és az ottani családokat a Guszevtelepre költöztethesse. A bontandó Orosi úti cigánytelep a város dinamikusan fejlődő keleti kapujánál fekszik, és puszta létével bizonytalanná teszi a környék értékét a beruházók számára. A zárványszerű Guszevtelep befogadhatná a város roma lakosságának majd egészét, a kolónia általános iskolája pedig a roma nebulók zömét.

Suttyomban

Az elmúlt években a polgárjogi szervezetek csak végletes helyzetekben, ultima ratióként bélyegezték gettónak az önkormányzatok telepítési vagy telepépítési szándékait, hogy magyarázkodásra és visszakozásra késztessék a helyhatóságokat. A bimbózó hazai PC-szótárban a gettóügyek általában azt jelentik, hogy az önkormányzatok városszéli silány lakásokat kívánnak építeni azzal a céllal, hogy odaköltöztessék a roma családokat, méghozzá meghatározott területről. A jogvédők akkor fújnak riadót, ha az önkormányzat mind a fejlesztendő, mind pedig a leendő romatelep helyét pontosan megjelöli. Ez történt a rendszerváltás hajnalán Miskolcon, ahol a tét a belváros rekonstrukciójának „előkészítése” volt. Hasonló konfliktus pattant ki 1995-ben Székesfehérváron, ahol egy lakótelepet kívántak megszabadítani egy korábbi honvédségi irodaépülettől, amelyet a város lakásügyi hatósága jó ideje „büntetőépületnek” használt, és az emberi lakhatásra teljesen alkalmatlan irodákat szükséglakásként utalta ki sokgyerekes családoknak. A gettó hívó szóra beinduló protestáló akciók a legrosszabbat akarják elkerülni, és mindenekelőtt azt akarják megakadályozni, hogy megépüljön a városszéli húsgyár vagy kutyamenhely mellé tervezett szükségtelep. Az eddigi esetekben ez sikerült is, mindazonáltal a gettóellenes akciók a problémahalmaznak csak egy kis szeletére képesek reagálni.

Debrecenben éppenséggel nem a jogvédők, hanem a szükséglakás-építésre kiszemelt tanyaközpont lakói vonultak a városháza elé, hogy megakadályozzák a belvárosban élő roma családok kiköltöztetését. A kaposvári önkormányzat szintén a belváros „kitisztítása” végett épített a kaposszentjakabi beás telep kellős közepére ócska sorházakat, és költöztetett a lakásokba – az őslakos romák idegenkedésétől kísérve – kolompár cigányokat. Balassagyarmaton az önkormányzat szociálpolitikai támogatással épülő lakások számára kezdett telkeket parcellázni, de a környékbeliek tiltakozása nyomán visszakozott. A város túl kicsi, nincs olyan területe, ahol a helyhatóság megkockáztatná a parcellázást, bár a cigány családok jórészt itt is a település központjában élnek. Az önkormányzat deklarálta, hogy a városban romáknak nem alakít ki építési telket, titokban pedig abban reménykedik, hogy a romák egy része idővel elköltözik a környékbeli falvakba. Budapesten a Középső-Ferencváros rehabilitációja során a lakáshivatal nem enged roma családokat visszaköltözni a felújított önkormányzati épületekbe. A lassan terjeszkedő rehabilitációs zóna értéknövekedésének egyik záloga az, hogy romák számára tiltott városrész. Egyik esetből sem lett gettóügy, de még csak különösebb botrány sem.

Vihart kavart viszont Tiszavasvári egyik általános iskolájának gyakorlata, hogy a roma tanulókat társaiktól elkülönítve ballagtatják. Bár az ügyben már jogerős bírói ítélet is elmarasztalta az iskolát, az események régen túlhaladták a kiinduló konfliktust. Ma már fel sem merül a gyerekek közös ballagása, ugyanis az önkormányzat időközben a kérdéses iskola roma tanulóit külön épületbe költöztette, még azon az áron is, hogy a „cigány részleg” szűkössége miatt az oktatást csak kétműszakos rendszerben lehet lebonyolítani. Később a város, éppen a helyszűkére hivatkozva, tanterembővítés ürügyén sikeresen pályázott a minisztériumnál az épület bővítésére. Az önkormányzat valójában egy kizárólag roma tanulókat befogadó iskolát szándékozik létrehozni, és oktatáspolitikája is jórészt településszerkezeti, illetve várostervezési megfontolásokat követ. A település egyik szélén élő romungró családok gyerekei egy „multietnikus”, integrált és meglepően jó szellemű általános iskolába járnak; míg a városháza a kisváros túloldalán élő oláh cigány közösség elszigetelését kívánja teljessé tenni a ballagási botrányáról elhíresült iskola cigány részlegének leválasztásával. A város elitje a központi iskolába járatja gyerekeit. Tiszavasvári értékítéletét tükrözi a finanszírozás is, az elit iskola bőkezű támogatását a szegregált képzést folytató iskola tanulói fizetik meg. Az őket megillető normatíva 10 százalékát az önkormányzat lefaragja, míg az elit iskola költségeinek 60 százalékát normatíván felül a város költségvetése állja. Tiszavasváriban sem lett gettóügy, jóllehet a város szelektív, de kíméletlen oktatási szegregációs gyakorlata a romák térbeni és társadalmi elszigeteltségét kívánja befagyasztani.

A városi önkormányzatokat a kilencvenes években megkísértette a térbeni társadalomtervezés lehetősége. Kétbalkezes polgármesterek persze könnyen elronthatják a dolgot, de az ügyesen politizáló önkormányzatoknak ma már nem kell feltétlenül botrányba torkolló gettóügyet kavarniuk ahhoz, hogy a romákat a nekik szánt társadalmi státusnak megfelelő területre, illetve intézményekbe száműzzék. A „siker” feltétele a befolyásos társadalmi csoportok megegyezése, illetve az, hogy a városvezetők belássák, többé már nincsenek biztos és feltétlen érvényű társadalomalakító eszközeik. Várostervezési, lakásgazdálkodási és oktatáspolitikai lépések „megfelelően finom” összehangolásával, sőt, meglévő cigánytelepek fejlesztésével is elérhető a kívánt cél. Az etnikai szegregáció ma sokkal inkább spontán, mint intézményesített folyamat. Az ingatlanpiac, a diverzifikálódó oktatási piac úgyis megregulázza a társadalom peremcsoportjait, különösen a romákat. A hazai gyakorlat baljóslatú jellegzetessége, hogy az önkormányzatok nem fékezni vagy szabályozni kívánják a szegregációt, hanem rájátszanak a folyamatra.

Keleti kapu

Nyíregyháza önkormányzata is kiterítette a város térképét az elmúlt évtized kezdetén, és megkísérelte meghatározni céljait. A városban két cigánytelep van. A keleti városkapunál fekvő Orosi úti telep szemet szúr az átutazóknak, a befektetőknek, és a város vezetői számára sem volt kétséges, hogy a telep „nem jó helyen van”. A Vásárosnamény felé vezető keleti városkapu környéke az egyik legdinamikusabban fejlődő negyed, a területen több nagyáruház épült, és egy külföldi befektető a cigánytelep szomszédságában szeretné létrehozni Nyíregyháza új vásárközpontját. A környék tényleges értéke nagyban függ az Orosi úti cigánytelep jövőbeni sorsától. Nehéz elképzelni, de a cigánytelep földszintes, egyszobás, komfort nélküli lakásai tényleg lakásoknak épültek a hetvenes években, a bérlők vizet is csak az utcai csapokból vehetnek. A kilencvenes években egyre többen érveltek a telep lebontása mellett, de arról senkinek nem volt elképzelése, hogy hová lehetne költöztetni a nyomortelepen élő családokat.

A Guszevtelep ellenben félreeső helyen fekszik; vasúti sínek, egy laktanya és egy ipari övezet zárja el a város többi részétől. Eredetileg huszárlaktanya volt, és ötven éve álmaiban sem gondolta volna senki, hogy egyszer majd itt lesz a város legnagyobb cigánytelepe. A kétszintes épületekben tiszti lakások voltak, míg a telepet két oldalról a hosszanti tengelyre merőleges istállóépületek szegélyezték. A lovasság szerepe gyorsan visszaszorult a Varsói Szerződésbe integrálódott Magyar Néphadseregben, majd 1957-ben – Magyarországnak ekkoriban gyakorlatilag nem volt hadserege – a kormány a laktanyát a városi tanács kezelésébe adta, hogy elhelyezhessék a településen élő szovjet katonatiszteket, később pedig a város hivatalnok- és káderelitjét. Ez volt a város első és sokáig egyetlen lakótelepe. Két fázisban összesen 310 lakást alakítottak ki, ebből 229 szoba-konyhás, fürdőszobás lakást a volt istállóépületekben. A kolónia vonzereje csak addig tartott, amíg a hatvanas években elkezdődött az új lakótelepek építése a városban. A Guszevtelep lakossága gyorsan kicserélődött, a tehetősebb családok a város más részein felhúzott lakótelepeken kaptak lakást, a kolónia pedig egyre inkább a városba költöző romák otthonává vált. A hetvenes évektől kezdve a város lakásügyi hatósága tudatosan a lakáselosztás „büntetőtelepeként” kezelte a Guszevtelepet. Jelenleg a telepen 66 többszobás és 229 egyszobás lakásban élnek majdnem kizárólag roma családok. Egy tíz évvel ezelőtti felmérés 831 személyt regisztrált, a mai becslések szerint a telepen jóval több mint ezer ember él.

A rendszerváltást követően a város vezetésének a Guszevteleppel kapcsolatban először az ottani általános iskola sorsáról kellett döntenie. Az önkormányzatnak meg kellett fontolnia, hogy vajon mi a célszerűbb: bezárni az iskolát, és a diákokat elhelyezni a környékbeli iskolákban, vagy pedig fenntartani a telepi iskolát, nem törődve annak tetemes költségeivel. Intő jel volt, hogy néhány évvel korábban a tanácsi vezetés már megpróbálkozott azzal, hogy egyetlen osztály tanulóit „szétterítse”, de a gyerekek befogadására kiszemelt iskolák ellenállása miatt elálltak ettől. Az önkormányzat a telepi iskola fenntartása és fejlesztése mellett döntött. Felújították a laktanya robusztus főépületét, bevezették a gázfűtést, és miután az emeleti részben felszámolták az ott lévő néhány lakást, mindkét tagozatot a nagyépületben helyezték el. Ma az iskolának 120 tanulója van, 99 százalékuk roma. A csekély létszám, illetve az ódon épület nagy belmagasságú osztálytermeinek tetemes fűtési költségei miatt a guszevtelepi iskola a város legdrágább általános iskolája.

A százezres nagyvárosban némiképpen fordított az oktatásfinanszírozás logikája, mint a 14 ezer lakosú Tiszavasváriban. Nyíregyházán a kisegítő iskolán kívül három olyan normál tagozatú általános iskola működik, ahol magas a roma tanulók aránya. A kisegítő tagozatokat már korábban összevonták, önálló iskolát szervezve a kisegítő tagozatba utalt gyerekek számára. A város kisegítő iskolájába járó tanulók 60 százaléka roma. Az Orosi úti cigánytelepről két környékbeli iskolába járnak a gyerekek, a Guszevtelep iskolájának pedig csak roma tanulói vannak. Az önkormányzat nem sajnálja a pénzt a teljesen szegregált iskolától, mert ezzel mentesíti a város többi iskoláját a roma nebulóktól. 1999-ben a különböző jogcímeken kapott normatív állami támogatás az iskola költségvetésének csak 35 százalékát fedezte.

A guszevtelepi iskola tanulóinak több mint 90 százaléka elvégzi a nyolcadik osztályt, de közülük csak keveseknek sikerül megkapaszkodni középfokon. Az igazgatónő és a pedagógusok is pontosan tudják, hogy a papíron fényes eredmény mennyit ér a valóságban; a nyolcadikosok továbbtanulási mutatói rosszabbak, mint a roma tanulók országos átlaga. Az itt tanuló diákok nyolcadikos korukig el vannak zárva nem cigány kortársaiktól, nem szokhatnak hozzá ahhoz, hogy együtt tanuljanak és versenyezzenek nem cigány nebulókkal. A továbbtanulók, belecsöppenve egy többségi osztályba, hirtelen elveszítik itteni csalóka biztonságérzetüket, és sokan az első kudarcok vagy vélt sérelmek hatására feladják. Az iskola roma tanulói egyöntetűen úgy érzik, bélyeget sütöttek a homlokukra azáltal, hogy cigány iskolába kell járniuk.

Az iskolaépület felújítása körvonalazta a Guszevteleppel kapcsolatos későbbi politikát, és először fogalmazódott meg a telep fejlesztésének összvárosi raisonja: hasznos a városnak, ha a romák minél nagyobb hányada egy viszonylag elszigetelt telepen él. Az önkormányzat ettől kezdve futott a pénze után; nem csupán a beleölt összeget nem akarta veszni hagyni, de azt a reményt sem, hogy a kolónia egyszer majd képes lesz befogadni a nyíregyházi romákat, és „kezelni” gondjaikat.

Fityisz

Szabolcsban a megyei és a városi politikai elit kapcsolata azt követően is szoros maradt, hogy az 1990-es önkormányzati törvény jócskán leértékelte a megyei önkormányzatok jelentőségét. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés egykori elnökére, Zilahi Józsefre máig keresztapaként emlékszik a hálás utókor. Az MDF-es Zilahi már az első ciklusban koalíciót kötött a szocialistákkal a megyeházán, fittyet hányva a korabeli parlamenti felállásra. Az MSZP megerősítendő a helyi szövetséget, minden eshetőségre számolva, létrehozta a maga „független” mutációs fiókszervezetét, amely 1998-ban már nemcsak a megyei, de a városi közgyűlésben is erős frakciót alakíthatott. A fura politikai flörtnek volt logikája, a helyi elit egyszerre akart profitálni a régi szovjet nexusokból és az új ukrán gazdasági kapcsolatokból, valamint számított a nyugati működő tőke beáramlására is. 1998-ban Zilahi utóda a megyei közgyűlés elnöki székében a fideszes Helmeczy László lett, aki folytatta a koalíciós együttműködést a szocialistákkal. A Fidesz budapesti központja azonban elvárta, hogy a párt helyi szervezetei is igazodjanak a nagypolitikai koalíciókhoz, és felszólította Helmeczyt, illetve a Fidesz megyei szervezetét, hogy a megyei közgyűlésben szakítsák meg együttműködésüket a szocialistákkal. A helyi fideszesek dacoltak a Lendvay utcával, mire a párt kizárta soraiból, illetve parlamenti frakciójából Helmeczyt Lászlót. Helmeczy azonban képes volt magával vinni a helyi fideszes képviselők többségét, nem csupán a megyei, de a városi közgyűlésben is. Szabolcsban a pártok a kormányzó centrum felé húznak, erősebben, mint máshol. Az ellenzékiség nem kifizetődő, mert a megye sajátos gazdasági érdekei centrális hatalmi rendszert fejlesztettek ki, a politikai váltógazdálkodásnak a jelenlegi viszonyok közt nincs tétje. A Fidesz egy csapásra elveszítette a megyét és a megyeszékhelyet, legalábbis az önkormányzatokban. A következő választások előtt bizonyára új egyezség születik majd, de az alkuban inkább a helyiek diktálhatják majd a feltételeket.

Nyíregyháza belpolitikáját sem lehet csupán a formális párttagozódás alapján megérteni. A várost az első ciklusban, 1990 és 1994 között liberális koalíció kormányozta. A közgyűlés a fideszes Mádi Zoltánt választotta polgármesterré, míg a szabaddemokrata Felbermann Endre alpolgármester lett.  A polgármester is két irányba tájékozódott. Nyugati pénzintézetek és befektetők itteni megtelepítésének reményében elkezdődött a belváros felújítása és a városi infrastruktúra fejlesztése. A keleti kapcsolat kedvéért ugyanakkor 100 millió forintot költöttek a Tokaji úti „KGST”-piac felújítására, amely az illegális és féllegális ukrajnai kereskedelem legfontosabb börzéje. Négy év múlva a népszerű Mádi nem indult, mivel fideszes színekben akkor nem látott esélyt újraválasztására. A választópolgárok az immár közvetlen polgármester-választáson MSZP-s színekben újraválasztották Nyíregyháza élére Csabai Zoltánnét, a város utolsó tanácselnökét, aki 1998-ban is megőrizte posztját. A kétirányú tájékozódás folytatódott, lassan kezdte meghozni az eredményét; folytatódtak a beruházások, és megkezdődött a látványos prosperitás. A költségvetésből finanszírozott fejlesztő beruházások céltudatosan araszoltak a városközponttól kifelé. A belváros felújítását követte a városmagot körülvevő kiskörút részleges kiépítése, az infrastruktúrahálózat terjeszkedése pedig elérte a külső városrészeket és nem utolsósorban a külső befektetők számára felkínált területeket. A városnak legfeljebb csak a közeli Debrecen lehetett volna riválisa a multikért folytatott versenyben, de amíg a politikailag megosztott, erőforrásait presztízs-beruházásokra fecsérlő Debrecen sorra elpuskázta lehetőségeit, Nyíregyháza ésszerű alkut kínált a tőkepénzes jövevényeknek. Telekár- és adókedvezményekért cserébe a beruházási terület környezetének, valamint közlekedési csomópontjainak felújítását kérte a befektetőktől.

1998 után a nyíregyházi közgyűlésben az MSZP koalíciót kötött saját „független” fiókszervezetével és a hírmondónak maradt két szabaddemokrata képviselővel. A Helmeczy-affért követően a tíztagú Fidesz-frakcióból heten távoztak, és ők is megalakították saját „független” frakciójukat, amely csendestársként csatlakozott a várost irányító koalícióhoz. A kormányzó többségnek változatlanul nincs komoly ellenzéke a városi közgyűlésben. A renegát fideszesek „független” frakciójának vezetője Tapolczai Zoltán, aki a szociális és lakásbizottság tagjaként, illetve a családsegítő központ helyettes vezetőjeként a Guszevtelep felújításának legfőbb protagonistája.

Szakmatisztelet

A szocialista dominancia két területen hozott változást, mindkettő érintette a Guszevtelep sorsát. Az önkormányzat létrehozta az ingatlangazdálkodásért felelős vállalatot, a Piac- és Vagyonkezelő Kft.-t, és feladatául szabta, hogy konszolidálja a város tulajdonában maradt ingatlanszektor költségvetését, hajtsa be a kintlevőségeket. Ekkorra már privatizálták a korábbi lakásállomány háromnegyedét, a megmaradt kétezer lakás negyede a két cigánytelepen van. A képviselők a lakáselosztás masinériáját rábízták a „szakmára”, azaz a Piac- és Vagyonkezelő Kft.-re. A közgyűlés szabad kezet adott a vállalatnak abban, hogy mit tesz a rezsihátralékosokkal és a hátralékuk miatt jogcímüket vesztett bérlőkkel, illetve az önkényes lakásfoglalókkal. Ugyancsak „szakmai”, tehát vállalati belügynek tekintette a közgyűlés, hogy az általa kiválasztott névjegyzékesek hol kapnak bérlakást.

A vállalat sikeresen konszolidálta a szektort, méghozzá viszonylag körültekintő módon, családonként különböző módszereket alkalmazva. Az igazgatónő lehetőség szerint kerülni akarta a durva eszközöket, nem akart családokat kitenni az utcára. Az arra érdemesnek tartott hátralékosokkal, akiknek bérleti jogviszonyát a bíróság már megszüntette, a vállalat lakáshasználati szerződést kötött, esélyt adva a családoknak arra, hogy idővel összeszedjék magukat. A reménytelennek ítélt tartozók a Guszevtelepen kaptak új lakást. Az önkényes lakásfoglalókat kilakoltatták, a telepi önkényes beköltözőkkel pedig lakáshasználati szerződést kötött a vállalat. Az önkormányzat szegmentált bérlakás-elosztási gyakorlatot folytat, a közgyűlés három különböző névjegyzéket készít. A vállalat belátásától függ, hogy az úgynevezett krízisnévjegyzékre került igénylők a garzonházakban vagy pedig a Guszevtelepen kapnak-e lakást.

Az összezsugorodott lakásállomány felett diszponáló Piac- és Vagyonkezelő Kft. talán az utolsó intézmény, amely jelentősen átrajzolhatja a város társadalmi térképét. A vállalat vezetői hamar felismerték a kolónia jelentőségét és azt, hogy a Guszevtelep hosszú távú városszerkezeti funkcióját elsősorban a differenciált bérlakás-gazdálkodás jelölheti ki. A telep léte és az ottani bérlakások számának esetleges növelése a város három elszegényedő, panelházas lakónegyede számára is előnyös, mert van hová kiszorítani azokat, akik nem tudják állni az ottani számlákat. Ugyanakkor a Guszevtelep fejlesztése a telepen belül is lehetővé teszi a többlépcsős lakáselosztást, részben szociális munkával kombinálva. A vállalatnak máris fejtörést okoz, hogy vajon hová lehet elhelyezni azokat, akik a Guszevtelepről is kiszorulnak.

A közoktatás mindig is szívügye volt az MSZP-nek. A szocialista kormányzás révén az oktatási lobbi kényelmes helyzetbe került, a város pedig kész volt jelentős összeget áldozni az elit gimnáziumok felújítására, és befogadni minden olyan kísérletet, amely beleillett a város oktatási koncepciójába. A Guszevtelep általános iskolája is meghonosíthatta a Soros Alapítvány „Step by step” programját, jóllehet az alapítvány csak három évig állja a költségeket, azt követően a fenntartónak kell pénzügyileg is befogadni a programot. A „Step by step” módszer itteni alkalmazásának nóvuma maga a környezet, az iskola merész vállalkozásba fogott, amikor megkísérelte „testre szabni” a nem kifejezetten slum-környezetre kitalált programot. Két olyan ismérve is van a programnak, amely ellentétes a hasonló iskolák napi rutinjával: a képzés egyénekre szabott oktatási, pedagógiai programokból épül fel, amelynek dinamikája alkalmazkodik az egyes tanulók képességeihez, készségeihez, személyiségéhez. Másrészt a kiscsoportos foglalkozásba igyekeznek bevonni a szülőket is.

Neokolonizáció

A kilencvenes évtized végén Nyíregyházán az utolsó nagy beruházás, amelyhez társadalomalakító víziók kötődtek, a Guszevtelep rekonstrukciója lett. Ritka egyetértés alakult ki a városban arról, hogy érdemes pénzt áldozni a felújítására és a lakásállomány bővítésére. A városfejlesztésben érdekelt csoportok mindenáron meg akarnak szabadulni az Orosi úti cigányteleptől. Ennek ára azonban az, hogy a Guszevtelepet alkalmassá tegyék az Orosi úton élő több száz ember befogadására. Nincs olyan városrész, ahol hajlandóak lennének eltűrni, hogy a város bérlakásokat adjon, építsen vagy építési telkeket parcellázzon Orosi úti roma családoknak. Nincs olyan képviselő, aki saját választókörzetében megkockáztatná azt, hogy ne feküdjön elébe a nagyszámú roma család beköltözésének. Az oktatási lobbi legfontosabb célja az, hogy teljessé tegye az oktatási szegregációt a város általános iskoláiban. Úgy érzik, hogy ennek árát az oktatási büdzsé már megfizette, most már csak meg kell tölteni (cigány) tanulókkal a kevéssé kihasznált guszevtelepi iskolaépületet. Ennek előfeltétele azonban a két kolónia egyesítése. A Piac- és Vagyonkezelő Kft. intézményi egzisztenciáját alapozza a guszevtelepi fejlesztésre. Végezetül az eleddig vérszegény szociális ágazat is új intézményeket, új állásokat remélhet a megújult és megnagyobbodott telepen.

A rekonstrukció egyszerre akarja komfortosabbá, élhetőbbé, otthonosabbá tenni a Guszevtelepet, ugyanakkor végzetesen elszigetelni a város roma lakosságát, teljessé téve a térbeni és oktatási szegregációt. A városháza a két célkitűzés között nem lát ellentmondást, de a projekt megvalósítását irányító, a telepen élő családokkal napi kapcsolatot tartó vezetők mégiscsak színlelésre kényszerülnek, mivel nyíltan nem mondhatják meg az érintetteknek, hogy a rekonstrukció végső célja a két cigánytelep egyesítése. A két kolónia roma közössége ellenszenvvel méregeti egymást, az összeköltözésről pedig hallani sem akarnak. Az Orosi úti családok még mindig abban reménykednek, hogy valaki majd csak beváltja a szocialista korszak lakáspolitikájának ígéretét, és kimozdítja őket a telepről, de persze nem a hírhedett Guszevtelepre. A nyílt és rejtett célok kettőssége az önmagukban hasznos programokra is rányomja bélyegét, és minden őszinte jó szándékot kétértelművé tesz.

A munkák megkezdésére 1998-ban nyílt lehetőség, amikor a Közmunkatanács először írt ki olyan közmunkapályázatot, amely a leromlott telepek fejlesztését az ott élők munkájának bevonásával kívánta megvalósítani. A konstrukció ésszerűnek tűnt, éppen ezért a szponzorokat kissé meglepte, hogy a pályázatra mindössze három város önkormányzata jelentkezett (ráadásul az egyik közülük formahibás pályázattal). A felkészült Nyíregyháza könnyedén elnyerte a 25 millió forintos támogatást arra, hogy 100 embert féléves időtartamra foglalkoztasson. A Közgyűlés további 60 millió forintot szavazott meg a programra.

A rekonstrukciót irányító Piac- és Vagyonkezelő Kft. egyik célja az volt, hogy a közmunkások minél nagyobb hányadát vezessék vissza az elsődleges munkapiacra. A vállalat abban bízott, hogy a közmunkások számára referenciát jelent majd a féléves munkavégzés, és a telep rekonstrukciójában részt vevő alvállalkozóknak módjukban lesz másfajta munkára is kiválasztani azokat a közmunkásokat, akikkel elégedettek voltak. Ez a várakozás azonban nem teljesült. Fél év alatt összesen 199 közmunkás dolgozott a Guszevtelepen hosszabb-rövidebb ideig, közülük mindössze hat ember akadt, akit a program befejezését követően alkalmazott valamelyik alvállalkozó.

A közmunkaprogram első fázisában kifestették a kétszintes lakótömbök lépcsőházait, lomtalanították a pincéket, az egykori istállóépületek közötti szűk utcákban pedig járdát építettek. Az egész telepen kicserélték a vízvezetékeket, az egyszobás lakásokba vízmérő órákat szereltek fel. A vízórák felszerelése a telep régi problémáját kívánta orvosolni: a vízvezetékek és a vízcsapok rossz állapota vagy éppen hiánya miatt a bérlők horribilis összegű számlákat kaptak, mivel az ivóvíz tekintélyes része elfolyt. A vízvezetékrendszer és a csaptelepek felújítását követően a telep vízfogyasztása a korábbi mennyiség 20 százalékára csökkent.

Pályázati forrásokból rendezték be a roma közösségi házat, és a program keretében alkalmazzák a ház három fiatal, telepi asszisztensét is. Az igazgatónő a Piac- és Vagyonkezelő Kft. alkalmazottjaként fonák helyzetben van, bármennyire is lojális munkáltatójához, az általa gründolt programok azzal a külvilággal ismertetik meg a telepen élőket, amelyre a közvélekedés szerint vágyniuk sem szabad. A nyílt és kiváló kapcsolatteremtő készséggel bíró igazgatónőt a telepiek hamar elfogadták, és még melléfogásait – például az általuk megalázónak érzett gyógynövénygyűjtő tréninget – is elnézték. A vállalat ugyanakkor kulcsszerepet szán a háznak abban, hogy elsimítsa a betelepítés várható konfliktusait. A roma közösségi ház léte több mint hasznos; valószínűleg a legfontosabb kapocs, ami a Guszevtelepet összeköti a középiskolák, a munkahelyek, a nyári táborok világával. A tehetséggondozó, és készségfejlesztő tréningek, a munkanélküli klubok, a művészeti szakkörök, a különféle pályázatok rombolják a telepet övező jelképes falat, és azt a meggyőződést erősítik, hogy a külvilág kínálta intézmények, programok és források egy része igenis elérhető az itteniek számára. Még a McDonald’s étterem bumfordi és kissé megalázó akciója is a külső tájékozódást erősíti. Az olvasóklubot látogató telepi gyerekek minden egyes könyv abszolválása után jutalompontokat kapnak a gyorsétteremtől; bizonyos számú pont pedig ingyen menüre váltható.

Kolónia expressz

A telep teljes rekonstrukciója az előzetes számítások szerint mai árakon legkevesebb 800 millió forintba kerülne. A városháza lát esélyt arra, hogy az összeg zömét külföldi pályázatokon kalapozza össze. A részletesen kidolgozott tervek szerint mindenekelőtt egy hajléktalanellátó intézményt telepítenének a Guszevre: „fapados” krízisszállót, átmeneti szállót és a hajléktalanok gondozását végző szociális szolgálatot. A hajléktalanszálló szerepe kettős, befogadná a jövevények egy részét, és a szállóra kerülnének azok is, akik a telepi lakások költségeit sem tudják állni. A következő fázisban befejeznék a telep csatornázását, felújítanák a földszintes lakások tetőszerkezetét, és a lakásokat bekapcsolnák a távfűtőhálózatba. A kis lakásokat minimális hőmérsékletre fűtenék, mintegy szociális juttatásként, a családoknak természetben folyósított lakásfenntartási támogatás terhére. Ha a bérlő anyagilag bírja, akkor saját költségére növelheti lakásának hőmérsékletét. Az összkomfortossá tett nagy lakásokat a szokásos normál hőmérsékletre fűtenék.

A telepen többlépcsős lakásgazdálkodási rendszert szándékozik kiépíteni a Piac- és Vagyonkezelő Kft., és ebben nélkülözhetetlennek tartja a hajléktalanszállót, amely önmagában is megpecsételi a kolónia sorsát. A vállalat vezetői úgy vélik, hogy a kicsiben megvalósítandó lakáselosztás „differenciált eszközrendszerével” és szociális esetmunkával majd „kezelni” lehet a betelepítések szította konfliktusokat, mert a családok szükségleteik, anyagi tehetségük, érdemeik és együttműködési készségük függvényében foglalhatják el helyüket a hierarchiában. Ha máshol nem, akkor a szállón. A feljutás esélyétől azonban senki nem lesz megfosztva, az ehhez szükséges magatartáskódexet a vállalat dolgozza ki.

A lakásállomány bővítésére két lehetőség kínálkozik. Az egyik elképzelés szerint a Guszevtelepen vagy annak közvetlen közelében a város építési telkeket alakít ki, majd kiválasztja azokat a családokat, amelyek érdemesek arra, hogy szociálpolitikai kedvezménnyel házakat építhessenek. A családok előzetesen kötelezik magukat, hogy a pénzkezeléssel és a kivitelezéssel a Piac- és Vagyonkezelő Kft.-t bízzák meg. A másik koncepció arra számít, hogy a Honvédelmi Minisztérium a haderőreform keretében rövidesen túl akar adni a telep szomszédságában lévő laktanyán, a város pedig könnyedén megszerezheti majd a lepusztult ingatlanegyüttest. A laktanya épületeit azután kormányzati pályázati forrásokból bérlakásokká lehet átépíteni.

„Gettóból lakótelep” – hangzik a fejlesztési tervek  szlogenje. Nyíregyháza tehetséges politikusai nem akarnak rosszat, és főként nem akarják megismételni az elmúlt évek oktalan gettóbotrányait. Végtére is a romák összeköltöztetését a piac kényszeríti ki, a városháza csak tudomásul veszi, hogy a megdrágult rezsijű panellakásokban és a kelendő keleti városrészbe ékelődő nyomortelepen élő cigány családok jelenléte ideiglenes. A Guszevtelepet viszont tartósnak ítélik, amelyet érdemes fejleszteni. A telep megújításánál bábáskodók őszintén hiszik, hogy a beruházás révén a város méltányos rendezést kínál a városban élő romáknak, ráadásul nem csekély pénzt költ arra, hogy elviselhető körülményeket teremtsen számukra. Ha a nyíregyházi cigányok elfogadják, hogy számukra csak a megnagyobbítandó Guszevtelep határain belül van hely; hogy gyerekeik csak cigányiskolába járhatnak; ha belátják, hogy csak a városháza által szervezett foglalkoztatási programok kínálnak számukra időszakos munkát; tehát ha lemondanak a telepen kívüli világról, akkor cserébe a város félkomfortos belvilágot teremt számukra.

Vajon szükségszerű-e, hogy az önmagukban hasznos programok összességükben a nyíregyházi romák katasztrofális elkülönítéséhez vezessenek? A pályázatokban nehéz lenne tetten érni diszkriminatív kormányzati szándékot, és kétséges, hogy egy bármennyire is cizellált antidiszkriminációs törvény paragrafusait alkalmazni lehetne a nyíregyházi telepfelújításra. Polgárjogi terminusokban aligha lehetne megfogalmazni a fejlesztés hátulütőit, hiszen ki tagadná, hogy a közmunkaprogramok, a telep csatornázása és a roma közösségi ház megnyitása mögött tisztes szándék munkál. A nyíregyházi teleprekonstrukció a protest mozgalmak utáni korszak modelltörténete. A városban konszenzus van abban, hogy a belátható jövőben mindenkinek érdeke a Guszevtelep felújítása és bővítése; a két cigánytelep egyesítése. A beláthatatlan jövő fenyegető következményeivel nem képes kalkulálni a jelenkori politikai ráció.

Az írás a Világbank A magyarországi romákat segítő projektek a rendszerváltás óta című kutatása egyik esettanulmányának rövidített és szerkesztett változata. A vizsgálat eredményeit: tizenkét esettanulmányt, a projektek finanszírozásának és működésének tapasztalatait a nemzetközi szervezet – budapesti regionális irodája gondozásában – a közeljövőben kötetben adja közre.

• Roma-dosszié