Zolnay János

Nyomtatóbarát változat

Az esélyegyenlőség problémája csak a PISA 2000 jelentést követően lett része a magyarországi oktatáspolitikai vitáknak, és a 2002-es kormányváltás után vált az oktatáspolitika egyik legfontosabb célkitű­zé­sévé. Ugyanakkor az esélykiegyenlítő oktatáspolitika csaknem kizárólag a szegregációs folyamatok meg­fékezésére koncentrált, mintegy azt sugallva, hogy az egész problematikának a roma, illetve a szegény diákok elkülönült oktatása a gyökere. Ha a fenntartó önkormányzat által működtetett iskolahálózat mérete és kínálata megfelel az igényeknek, akkor a helyi szegregációellenes oktatáspolitikának legalább elvi szinten van számon kérhető felelőse, jóllehet a legtöbb városi önkormányzat, ha akarna, sem lenne képes kiegyenlíteni a diákok eloszlását, mert éppúgy kiszolgáltatott a magas státuszú családok döntései által dominált iskolapiacnak, mint amennyire az oktatási kormányzat kiszolgáltatott a helyi önkormányzatok oktatáspolitikájának (Erőss 2008).

A szegregációellenes oktatáspolitikának van egy lát­szólag módszertani problémája: nem mindegy ugyanis, hogy mihez viszonyítva határozzuk meg a cél­­cso­porthoz tartozó tanulók elkülönültségének mértékét. Az egyik lehetőség, ha ahhoz a hipotetikus állapothoz mérjük a szegregációt, amelyben a cél­cso­port­hoz tartozó tanulók eloszlása teljesen egyenletes. A másik megközelítés szerint abban az esetben beszélhetünk közoktatási szegregációról, ha a tanulók elkülönültségének mértéke meghaladja azt a szintet, amit térbeni eloszlásuk alapján várhatnánk (Kertesi, Kézdi 2005). Mindkét szemlélet féloldalas: az előbbi nem vesz tudomást arról, hogy az egyes városrészek, illetve beiskolázási körzetek társadalmi összetétele szükségképpen eltérő, az utóbbi megközelítés pedig feladja az iskola esélykiegyenlítő szerepét. Persze ezt a logikát követve létezhet egy harmadik viszonyítási pont is: a célcsoporthoz tartozó tanulók elkülönültségének mértékét ahhoz a hipotetikus állapothoz is mérhetjük, ha az iskolák és a tanulók teljesen szabadon választhatják egymást, és az iskolák és az iskolák által indítható osztályok számát a fenntartó a kereslet alapján határozza meg.

„Természetes határok”

A közepes és nagyobb városok önkormányzatai számára ez a dilemma nem mérési, de még csak nem is egyszerűen oktatáspolitikai jellegű. Egy város stratégiai fejlődésének elsősorban szabályozási eszközök, illetve fejlesztések révén igyekeznek irányt szabni a helyi döntéshozók. Ezek az eszközök azonban csak korlátozottan képesek befolyásolni az egyes társadalmi csoportok térbeli elhelyezkedését és az egyes városrészek státuszát. A várospolitikának általában nem áll szándékában az igazgatási körén belüli tér egésze feletti uralom megszerzése. Leginkább a városrendezési és a beépítési szabályok kívánják átfogó jelleggel tagolni a teret, meghatározott funkciókat rendelve a lehatárolt városrészekhez. A városszerkezeti jelentőségű helyi jogszabályok és projektek azonban a legritkább esetben szemlélik szenvtelen távolságtartással a kérdéses városnegyedeket: „természetes határokkal” öveznek „természetes övezeteket”; a jelzős szerkezet minden kritikai, egyenlőtlenség-központú urbanisztikai elemzés bírálatának tárgya. Nyilvánvaló, hogy folyók és patakok, dombok és völgyek, vasútvonalak és autópályák ténylegesen is megszabhatják az érintett településrészek értékét, hasznosításának lehetőségét. Ám a várostervezők által definiált „természetes övezeteket” valójában érdekvezérelt fejlesztési, illetve térhasználati szándékok határolják; a „termé­szetes határok” valódi „limesek”, mert nem egyszerűen funkcionálisan tagolják a teret, hanem fejlesztendő területeket határolnak el tartalék- vagy háttérterületektől, kiemelnek és negligálnak övezeteket, vagy éppen különböző státuszú lakóövezeteket különítenek el egymástól.

A városi térhasználat eredendően anakronisztikus jellegű. Egy város soha nem azonos pillanatnyi önmagával; az épületek túlélik az embereket, az utcahálózat túléli az épületeket. A város lakói olyan házakban élnek, amelyek nemcsak régebbiek náluk, de egyben letűnt korok társadalmi viszonyainak térbeni lenyomatai is. A városoknak nemcsak kiterjedésük van, de időbeni metszetük is; a város aktuális lakossága különféle korszakok különféle társadalomszerkezetét, hatalmi viszonyait, életmódját, hitét, szimbolikáját hordozó épületeiben, utcaszerkezetében, tereiben él. De a városlakók nemcsak bontják, pusztítják és átépítik városukat, hanem belakják, tehát saját társadalmi viszonyaiknak, kapcsolatrendszerüknek, életformájuknak, ízlésüknek megfelelően használják, átértelmezik, átértékelik a városi teret.

A régi és az új épületek, utcák, terek közötti kapcsolatot a XIX. század nagy városrendezési projektjei akarták első ízben tudatosan szétszakítani. Ennek leglátványosabb példája a „haussmannizálás”: Párizs radikális átépítése, a régi épületek és utcahálózat eltün­tetése, új utcahálózat kialakítása és új sugárutak nyitása, az épülethomlokzatok hosszúságát maximalizáló háromszögelő tömbhatárok kialakítása, az épületek belmagasságának és homlokzatának szigorú hatósági szabályozása, a magán- és a közterek elválasztása (Benevolo 1994). A megmaradt régi épületek izolált emlékművekké válnak, amelyek a már nem létező, meghaladott környező városszövet és persze városi társadalom mementói. Az alulurbanizált és tőkeszegény Kelet-Európában ekkoriban ilyen horderejű városátépítésre a nagyvárosokban, így Budapesten is csak néhány sugárút esetében volt lehetőség, már­pedig, „haussmannizálásról” csak abban az esetben beszélhetünk, ha az a város egészére vagy nagy részére kiterjed, ellenkező esetben az új beépítés nem eltün­teti a régi városszövetet, hanem tovább tagolja a városi teret. A szocialista korszak kelet-európai urbanizációjában kulcsszerepet játszó lakótelep-építkezés előképe, a Bauhaus valóban tabula rasát akart: az egészséges lakás alapegységéből építkező új városi tér a korábbi várostestet egészében kívánta eltüntetni (Fonyódi 2005). De minden lakótelepnek vannak határai, és van környezete. Egészen másképpen tagolták a teret, mint ahogyan azt a Bauhaus építész-teoretikusai megálmodták:

A szocialista korszak derekán, amikor a nagyvárosokban a legtöbb lakótelepi lakás épült fel, az új és a korábbi korszakokban épült bérlakások elosztási gépezetét működtető tanácsi és ingatlankezelő szervek olyan nagyságú állománnyal gazdálkodtak, ami jelentős társadalmi csoportok mobilizációját is lehetővé tette. A lakáscélú állami beruházási forrásokat országszerte jórészt a lakótelepek építésére fordították, és elhanyagolták a régi épületek karbantartását vagy felújítását. Ezt a politikát egyfajta „progresszív térszem­lélet” jellemezte, mert a magasabb státuszúaknak tekintett új lakónegyedekhez, illetve lakásállományhoz képest negligálták a relatíve alacsonyabb státuszú városrészeket és lakásokat. A szocialista korszak lakásgazdálkodás vezérelte várospolitikája azonban egyoldalúan csak a „kitörési lehetőségeket” kereste, legyen szó akár lakáskategóriáról, akár városrészről. A tervezők, várospolitikusok úgy gondolták, hogy csak az általuk tervezett és építtetett lakónegyedek adekvátak önmaguk jelenkorával, és hogy az ott élők is csak saját szűkebb környezetüket tartják adekvátnak önmaguk jelenkorával. A bérlakásállomány többi részét és a bérlakásállomány többi része által felölelt városnegyedeket a múlt részének tekintették.

A lokális társadalompolitikának, így természetesen a közoktatásnak is éppúgy van térbeli dimenziója, il­letve lehet akár nyílt, akár rejtett térbeli „társa­dalomszervezési” célja is, mint a várospolitikának, térszemlélete azonban eltérő. A modern tömegoktatás, különösen pedig a kötelező alapképzés eredendően esélykiegyenlítő vagy legalábbis esélyteremtő célú, és az átadandó ismeretek törzsanyaga standard. Ebből adódóan az iskolahálózat nem tagolhatja a teret, mert elvben valamennyi intézményi egysége hasonló szolgáltatást nyújt. A valóságban azonban a magyarországi közoktatás rendkívül szelektív, a tanulók esélyeit nagyban meghatározza az iskolaválasztás, a beiskolázási arányokat a választási lehetőséggel bíró szülők és iskolák határozzák meg.

Pontosítsunk; a dilemma lényege, hogy a szabad iskolaválasztásra épülő közoktatási rendszer esetén az iskolai migráció lényegesen gyorsabb és nagyobb mérvű, mint a térbeli migráció, és a közoktatási szegregáció is nagyobb mérvű, mint az egyes társadalmi csoportok térbeli elkülönülése. Az oktatáspolitika azonban olyan módon húzza meg az egyes iskolák körzethatárait, illetve bátorítja, veszi tudomásul vagy éppen gátolja a körzetek közötti tanulói migrációt, hogy nem képezhet „természetes határokat”. Ellátási körzete az egész település, annak bel- és külterülete, minden pontja, ahol csak gyerekes családok élnek. Ellátási felelőssége univerzális; nyíltan akkor sem diverzifikálhatja a közoktatást, ha a valóságban az iskolák színvonala és a közoktatási ellátások eloszlása nagyon egyenlőtlen, és ha oktatáspolitikája valójában az elit csoportoknak kedvez. Érdeke a beiskolázási arányok bizonyos fokú stabilitása, mert ha az iskolai migráció kiszámíthatatlanná válik, akkor nehéz ésszerű beruházási, fejlesztési döntéseket hozni: az iskolahasználói értékítéletet a fenntartó önmagában semmiféle fejlesztéssel nem képes megváltoztatni, és gyakran előfordul, hogy jelentős ráfordítással korszerűsített vagy bővített iskola presztízse és tanulói létszáma annyira lecsökken, hogy azt egészében vagy részlegesen be kell zárni. Végül az oktatáspolitika az intézményi átszervezések során nem hagyhatja figyelmen kívül az iskolák belső kohéziójának azt a minimális szintjét, amely lehetővé teszi a normális kommunikációt, és biztosítja a szabálykövetést.

A mai magyarországi közoktatási rendszerben azok az iskolafenntartó önkormányzatok, amelyek rendelkeznek a keresletet lefedő teljes közoktatási kínálattal, dönthetnek úgy, hogy elégedettek az intézményrendszerük nyújtotta szolgáltatások eloszlásával, csakúgy, mint az iskolahasználó diákok intézmények közötti eloszlásával. Ebben az esetben az önkormányzat nemcsak a közoktatási egyenlőtlenségeket veszi tudomásul, de a közoktatási egyenlőtlenségek és a közoktatási szolgáltatások univerzális jellege közti ellentmondást is, és vállalják azt a folyamatos kommunikációt, amely elfedi ezt az ellentmondást. Dönthetnek azonban úgy is, hogy átszabják a beiskolázási körzethatárokat, korlátozzák vagy legalábbis szabályozzák az egyes iskolák kínálatát, meghatározzák az egyes iskolák által indítható tanulócsoportok számát, szabályozzák, például társulási szerződéshez kötik a más településen élő tanulók felvételét. Az oktatáspo­litika azonban minden korrekciós lépés, minden in­­t­ézményátszervezés vagy beiskolázási körzetátszabás esetén újra és újra kifeszíti a hálót az általa igazgatott terület egésze fölé, és minden egyes változtatás során kénytelen úgy tenni, mintha éppen az aktuális intézkedés biztosítaná az egyenlő hozzáférést kivétel nélkül mindenkinek a jó színvonalú közoktatáshoz.

Térjünk vissza a kiinduló kérdéshez. A közoktatási szegregáció mérése kapcsán megfogalmazott dilemma többek között azért komplexebb annál, hogy csak az oktatáspolitika rutin mérési, szervezési problémájának tekintsük, mert a várospolitika szelektív, és nemcsak térbeli, hanem időbeli dimenziója is van, mint ahogyan a szocialista korszak bérlakás-gazdálkodása sem csak térben, hanem kronologikusan is tagolta az épületállományt. A társadalompolitika, az oktatáspolitika térszemlélete ezzel szemben egyetemleges, és csak jelen ideje van. Elvben lehetséges a kétféle térszemlélet összehangolása, a jelenkori magyarországi önkormányzati politikai mezőben azonban többnyire nem.

Ez a tanulmány Pécset vizsgálja. A baranyai megyeszékhely számára a pécsi városmag és a XIX. században mellé települt, ám a városnál jóval tőke­erősebb, jóval dinamikusabban fejlődő bányavállalat, a Duna Gőzhajózási Társaság szimbiózisa jelentette a legnagyobb várospolitikai kihívást. Az első világháborút követő szerb megszállás után a lakásínség, a szocialista korszakban pedig a roma lakosság letelepítése és a munkaerő-gazdálkodási célú mobilizáció lakásgazdálkodási feladata gátolta a nagyobb szabású várostervezést, illetve tértervezést. A városrészek funkcióját, státuszát átrendező beavatkozásra jóval a rendszerváltás és a tömeges lakásprivatizáció lezárulása után az Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozat kínál lehetőséget Pécsnek.

A pécsi közoktatás irányítása és intézményrendszere számára az 1960-as évek elejétől kezdve a roma diákok nagyobb tömegű beiskolázása, elkülönített vagy integrált oktatása, a spontán és szándékolt szegregáció következményeinek menedzselése a legnagyobb ki­hívás. A város oktatásirányítása 2007-ben nagymértékben összevonta oktatási intézményeit.

Vajon lehetséges-e a kétféle projekt, az EKF és az oktatáspolitikai reform összehangolása?

Pécs – duális városfejlődés 1852–1971

A pécsi várostervezésnek mindenekelőtt a duális vá­ros­fejlődés, illetve a városszerkezet kettőssége szabott korlátokat az elmúlt másfél évszázadban. Ez a kettősség a XIX. században, a Duna Gőzhajózási Tár­saság bányaüzemeinek és kolóniáinak kiépülésével kez­dődött meg, és bizonyos elemei a szocialista korszak derekáig, 1971-ig tartottak; egészen addig, amíg a bányászlakások a város kezelésébe kerültek.

Az Első cs. kir. szab. Duna Gőzhajózási Társaság a XIX. század derekán telepedett meg Pécs mellett, mivel a Dunához közeli és a Duna-parti Moháccsal könnyen összeköthető mecseki szénmező fekvése ideális volt ahhoz, hogy szénnel lássák el a dunai gőzhajókat. A bányászok többsége nem a környékről, még csak nem is magyar nyelvterületről szegődött ide. Szoros értelemben tehát ipari gyarmatosításról a DGT bányászkolóniái esetében nem beszélhetünk, sokkal inkább a város és a kolóniák alkotta önálló településrendszer szimbiózisáról (Huszár 1998).

A város mellett kiépülő bányaüzemek és bányászkolóniák mérete önmagában is indokolja, hogy kettős településfejlődésről beszéljünk. A Duna Gőzhajózási Társaság 1852 és 1923 között az összes pécsi, illetve Pécs közeli bányában tulajdonjogot vagy bányászati jogot szerzett. A bányászkolóniák, illetve a bányavállalathoz tartozó lakások hálózata kiterjedt a mai város keleti területére, jóllehet természetesen az aknák köré épített telepek nem alkottak homogén egységet.

A DGT Pécs számára olyan külső dinamizáló tényező volt, amelynek tőkeerejével egyetlen más pécsi vagy Pécs környéki vállalat sem vetekedhetett. Olyan mérvű infrastruktúrafejlesztő ágens volt a bá­nya­vállalat, amely meghaladta a város lehetőségeit. Olyan mérvű és olyan távoli területeket is érintő bevándorlást generált, amelyre Pécs önmagában nem lett volna képes. A századfordulón a bányák több mint négyezer embert foglalkoztattak. Ugyanakkor a DGT és a vállalat által kiépített városnyi méretű kolóniahálózat nem szervesült, nem is szervesülhetett a várostestbe. Végtére is Pécs mégiscsak egy város volt, amely saját hivatalai, egyházi birtokai, katonai garnizonjai, iskolái és persze vállalatai üzleti forgalmának dinamikája szerint fejlődött, növekedett, terjeszkedett. De a századelőn mindössze kilenc olyan gyár volt Pécsen, amely száznál több munkást alkalmazott. A leg­nagyobb üzem a Zsolnay-gyár volt, amelynek 800 alkalmazottja volt, a többi üzem, beleértve a MÁV-műhelyt és az állami dohánygyárat, 400 főnél kevesebb embert foglalkoztatott.

A DGT ellenben a bányaüzem megkövetelte szigorú hierarchia szerint szervezte a munkaposztokat, és a korabeli ipari társadalom értékrendjét követve rendelt a különféle munkaposztokat betöltőkhöz rangjukkal adekvát színvonalú lakásokat, ellátásokat vagy szimbolikus javakat (Szirtes 1999). Az üzemi hi­erarchiában elfoglalt poszt hitelesítette a különféle munkaposztot betöltők rangját, a rang pedig legitimálta a kolóniák világában elfoglalt térbeni és társadalmi pozíciót. Igaz, minden tényleges vagy jelképes tartalmú rang és pozíció munkaviszonytól függött, mert csak a vállalat számára értékes és nehezen pótolható szaktudás alapozhatta meg, és egyetlen pillanat alatt semmivé vált, ha a munkaviszony megszűnt.

Pécsnek akkor lett első ízben vasúti összeköttetése a külvilággal, amikor a bányatársaság 1857-ben ráengedte a polgári forgalmat az általa kiépített, Mo­hács felé vezető vonalra. A városnak 1918 után a bányatársaság szolgáltatott villanyáramot. A szerb megszállást követően a bányatársaság hozzálátott az aknák és a kolóniák korszerűsítéséhez, valamint egy új, rendkívül korszerű telep felépítéséhez (Mendly 2000). Eközben a város kétségbeesetten próbált valamit tenni a lakásínség enyhítésére (T. Mérey 1997). Később Pécs kölcsönökből igyekezett fejleszteni a bányavállalaténál lényegesen elmaradottabb infra­struktúráját.

A pécsi városszerkezet kettőssége a szocialista korszak első két évtizedében is fennmaradt, igaz egyre inkább erodálódó tartalommal. A bányaüzemek ugyan állami tulajdonba kerültek, de a kolóniákon lévő több ezer lakás 1971-ig a Mecseki Szénbányászati Tröszt kezelésében volt, mint ahogyan az uránvárosi lakótelep is csak 1971 után került városi kezelésbe. A pécsi városvezetés tehát nem számolhatott ezekkel a laká­sokkal, és alig volt befolyása arra, hogy a bányavállalatok milyen elvek szerint gazdálkodnak lakásaikkal. Pedig az ötvenes évek végétől kezdve a tanácsnak éppen a kolóniák lakásaira lett volna nagy szüksége, mert szembe kellett néznie a mecseki erdők cigány­telepein élő beás cigányok letelepítésének és beisko­lázásának feladatával (Márfi 2005). De a városi tanács mindaddig tehetetlen volt, amíg a bányászkolóniák több ezer lakása más szolgálati lakásokkal, így például az uránvárosi lakótelep lakásaival együtt vállalati kezelésben volt. A bányák egyre inkább rákényszerültek arra, hogy beás cigányokat is alkalmazzanak, de a vállalat arra már nem volt hajlandó, hogy lakást is adjon nekik.

A döntő fordulat 1971-ben következett be, ekkor ugyanis az ország más városaihoz hasonlóan Pécsen is a városi tanács kezelésébe kerültek az addig vállalati kezelésű szolgálati lakások.

Egyik pillanatról a másikra megszűnt a duális vá­ros­szerkezet, jóllehet a bányászat még jó két évtizedig Pécs és környéke egyik legfontosabb gazdasági ága­zata maradt. A kolóniák leváltak a bányavállalatról, az üzemi hierarchia, a munkaposztok többé nem legitimálták a kolóniákon belül elfoglalt lakáspozíciót. Megszűnt a bányaüzemek és a kolóniák belvilágának egysége; a bányászok ettől kezdve egyszerűen csak a pécsi bérlakásállomány bérleményeit, méghozzá legalacsonyabb presztízsű bérleményeit használták. Miután a bányászlakások a városi tanács kezelésébe kerültek, a lakásügyi hatóság azonnal úgy döntött, hogy egyetlen fillért nem érdemes a kolóniák korszerűsítésére vagy felújítására fordítani, és a rutin karbantartási munkák közül is csak a legszükségesebbeket kell elvégezni.

„Progresszív térszemlélet”

A szolgálati lakások városi kezelésbe kerülése nemcsak a duális városszerkezetnek nevezett szituációnak vetett véget, de cezúrát jelentett a város egészének fejlődése szempontjából is. Két évtizeden keresztül egészen a rendszerváltásig, illetve a bérlakások tömeges priva­tizálásáig a lakásgazdálkodás szempontjai és érdekei szabtak irányt Pécs fejlődésének és az egyes városrészek státuszváltozásainak. Vagy legalábbis a lakásgazdálkodás szempontjai voltak dominánsak a fejlesztési érdekekkel szemben. A lakásgazdálkodás számára a város különféle lakáskategóriák halmazait jelentette, céljai pedig a lakásállományhoz, annak bővítéséhez, illetve a bérlők mobilizációjához kapcsolódtak. Ez a politika szükségképpen csak korlátozott mértékben ve­he­tte figyelembe döntéseinek térbeli vonatkozásait. A la­kás­ügyi hatóság a kolónialakásokat a mobilizáció kiinduló állományának tekintette, amelyhez képest valamennyi kategória vagy lakóövezet jobb, következésképpen nem tartotta érdemesnek a kolóniák fejlesztését.

A lakásgazdálkodás dominanciája és a lakosság nagyfokú mobilizációja tette lehetővé, hogy a város határában és perifériáin élő romák fokozatosan egyre beljebb és beljebb költözzenek a pécsi városmag irányába. Az 1970-es években megkezdődött az erdei beás telepek felszámolása. A tanácsi és pártszervek, valamint a rendőrség eltérő módon tekintettek a be­á­sokra és az oláh cigányokra. Az erdőgazdaság és a bányaüzemek egy része által szórványosan, később egyre inkább foglalkoztatott beásokat a pécsi hatóságok valamiképpen helyieknek tekintették, akik, jóllehet szörnyű körülmények között élnek az erdei telepeken, civilizálatlanok és nem magyar anyanyelvűek, de azért mégiscsak részei, ha nem is a pécsi communitasnak, de legalább a helyi civilizáló társadalompolitika célcsoportjainak. Az oláh cigányokat ellenben senki nem hívta a városba. Az ő megélhetésük alapvetően kereskedelemre, fuvarozásra alapozódott; lovakat tartottak, majd később persze ők is gyárakban, üzemekben dolgoztak. Mindenesetre életük jóval kevésbé volt kontrollálható, mint a beásoké.

A mobilizáció következtében a hatvanas évekhez képest a korszak végére többszörösére duzzadt pécsi cigányság zöme már nem telepeken élt. A mobilizá­ciónak több fázisa volt, így az érintett pécsi városrészek is több fázisban „cigányosodtak el”. Az első fázisban a kolóniákra kerültek az erdei telepeken élők. A második fázisban a Meszes lakótelep lakásaiba költöztettek romákat, míg a nyolcvanas években már a város belső kerületeibe és a legszűkebb belvárosba is.

A szocialista korszakban a város roma lakossá­gának letelepítése kétféle városszerkezeti változást eredményezett. „Elcigányosodtak”, cigány többségűvé váltak, vagy legalábbis nagyszámú roma lakosságot is befogadtak a bányászkolóniák és a meszesi lakótelep. A város vezetői úgy vélték, hogy ezzel mintegy le­tudták a problémahalmazt. A bányászkolóniák évtizedekre elestek mindenféle fejlesztéstől, jóllehet a bá­nyaüzemek csökkenő intenzitással 1993-ig működtek. A legsúlyosabb gettósodás a Györgytelepen és a vele egybeépült Hősök tere környékén következett be. A város a hetvenes évektől kezdve meghonosította a „keleti városrész” kifejezést, mintegy tudomásul véve, hogy a bányászkolóniák, Meszes, Fehérhegy, Vasas, Somogy, István-akna, Rücker-akna, valamint a Gyárváros és Újhegy összességükben Pécs problémaöve­zetét alkotják. Mindez persze szándékosan túlzó és homogenizáló percepció: azt jelezte, hogy Pécs a „progresszív térszemlélet” évtizedeiben „lehagyta” ezeket a városrészeket.

A másik változás, hogy nagyszámú roma lakosságot költöztettek a város belső részeibe: a Belvárosba, a Szigeti külváros belső részébe, a Piac tér kör­nyé­kére, a Zsolnay útra, a Budai városba, a Havihegy, Zidina, Puturluk, a Kálvária-domb alsó tömbjeibe és az Er­zsébettelepre. Természetesen lehetőséget adott erre a beépítés, a többnyire földszintes régi épületekben lévő hátsó udvari, komfort nélküli lakások nagy száma.

Iskolák, tanulók, szegregáció

A pécsi közoktatás-irányításnak figyelembe kell vennie a városszerkezet jellegzetességeit. Mindenekelőtt azt, hogy a volt bányászkolóniákon, a Meszes lakótelepen és a Gyárváros szegénytelepein nagyszámú roma család él. Ugyanakkor a város belső részein még több alacsony státuszú család koncentrálódik, és több alacsony komfortfokozatú lakás van, mint a kolóniákon. A Belváros közvetlen környezetében nagy kiterjedésű, összefüggő slum területek vannak. A szegényeket a Belvárosból kiszorítani szándékozó dzsentrifikációs folyamatok Pécsen később és jóval lassabban indultak el, mint más magyarországi nagyvárosban.

A Belvárost nyugati és keleti, északkeleti irányból egyaránt slum területek veszik körül. A Szigeti külváros belső részéből és a szűk Belváros nyugati részéből a

•          Mátyás Király Iskolába járnak a tanulók. Az iskola tanulóinak mintegy 10 százaléka roma, az iskolakörzetből az elvándorlás 40 százalékos.

A Budai város, a Havihegy, az Erzsébettelep, a Piac tér környéke a szűken értelmezett Belváros ke­leti része és a Pipacs utcai telep közelében négy általános iskola is van, ám a Belvárosi és a Jókai Iskola elit iskoláknak számítanak, és nincsenek vagy alig vannak roma, illetve halmozottan hátrányos helyzetű diák­jaik. A Budai városból, a Havihegyről, a Piac tér környékéről, a Belváros keleti részéről és az oláh cigányok által lakott Pipacs utcai cigánytelepről szinte kizárólag a

•          Felsővámház utcai iskolába, illetve 2007-ig annak Ágoston téri tagiskolájába jártak a roma, illetve halmozottan hátrányos helyzetű tanulók. A Felsővámház utcai iskola tanulóinak valamivel kevesebb, mint fele volt roma a 2006–2007-es tanévben, ám 2007 őszétől az iskola cigány többségűvé vált. Az iskola körzetéből nagyon nagymérvű az elvándorlás; az ottani diákoknak mindössze 37 százaléka járt a körzeti is­kolába a vizsgált tanévben. A három legfontosabb szívóiskolába, a Belvárosi, a Jókai és a Köztársaság téri iskolába a körzetből együttesen majdnem annyian jártak, mint a körzeti iskolába.

Az Erzsébettelepről és környékéről már inkább a közeli

•          Bártfa utcai iskolába iratkoznak be a roma és halmozottan hátrányos helyzetű tanulók; az iskola diákjainak 14 százaléka volt cigány a 2006–2007-es tanévben; az iskola körzetében lakó diákoknak csak 48 százaléka járt a helyi iskolába.

A Gyárváros, valamint a környékbeli telepek a

•          Sziebert Róbert Iskola beiskolázási körzetéhez tartoznak. Az iskola diákjainak mintegy 20 százaléka cigány. Az itteni gyerekek több mint fele a helyi iskolába jár, ugyanakkor az iskola jelentős szívóhatást gyakorol a Csokonai Iskola körzetére.

A volt bányászkolóniák közül Györgytelepről, a Hősök tere környékéről, Meszespusztáról és az 1950-es években épült Meszes lakótelepről a

•          Csokonai Iskolába járnak a tanulók, igaz, az iskolának három, egymástól meglehetősen különböző tagintézménye is van. A Csokonai Iskola tanulóinak 37 százaléka roma. Az iskola a körzeti tanulók 61 százalékát megtartja, a többiek főként a Sziebert Iskolába mennek, de a magasabb státuszú családok a távolabb fekvő Jókai és a Köztársaság téri iskolát választják.

Somogy, Vasas, Hird, valamint az István-akna körzetileg a

•          Vasas-Somogy-Hird Iskolához tartozik; az ide járók mintegy 20 százaléka roma. Az itt élők 77 százaléka a körzetben marad, ugyanakkor az iskola a migrációs hierarchia legalján van, mert egyetlen körzeten kívüli tanulója sincs.

A pécsi önkormányzati általános iskolákba 9741 tanuló járt a 2006–2007-es tanévben. Az önkormányzat regisztrációja alapján a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók száma 428 volt, az összes tanuló 4 százaléka. Az EÖKIK adatfelvétele szerint a roma tanulók száma, tehát azoknak a tanulóknak a száma, akiket az iskolák romáknak tekintettek, 1056 volt, az összes tanuló 11 százaléka. A tanulók száma folyamatosan csökken. A 2006–2007-es tanévben az elsős kisdiákok száma a nyolcadikosokénak csak 77 százaléka volt, igaz, adataink azt nem mutatják, hogy a nem pécsi bejárók aránya hogyan változott a kérdéses időszakban. A roma tanulók aránya ellenben nem változott: az egyes évfolyamokon belül 10-13 százalék között mozog.

A város 21 iskolája közül a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek 72 százaléka 6 általános iskolába járt. Az összes roma tanulók 79 százaléka járt ugyanebbe a hat iskolába.

A 2007-es intézményi struktúra szerint cigány többségű iskola nem volt Pécsen, jóllehet a Felsővámház utcai iskola tanulói között a roma tanulók aránya megközelítette az 50 százalékot, és a következő tanévben már meg is haladta ezt az arányt. Cigány többségű tagiskola három is volt, ezek közül kettő megszűnt. Ugyanakkor az egyes iskolába járó tanulók között a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók aránya természetesen jóval alacsonyabb, mint a roma tanulóké.

A pécsi általános iskolákban az etnikai szegregáció viszonylag alacsony volt.

A belső szegregációt az egyes iskolák párhuzamos osztályai közötti disszimilaritási index (DI) átlagával mértük. Eszerint a pécsi általános iskolákban nem jellemző a belső szegregáció, a DI-átlagok értéke 0,05 és 0,3 között mozog. Számottevő belső elkülönítést csak a Sziebert Róbert Iskolában, a Bártfa utcai iskolában és a Mátyás király utcai iskolában figyeltünk meg, de az értékek ezekben az intézményekben is alacsonyak voltak. (Összehasonlításként a miskolci általános iskolákban a 2004–2005-ös tanévben a belső szegregációt mérő DI-átlagok 0,3 és 0,77 között mozogtak.)

Az összvárosi szintű etnikai szegregációt az összvárosi évfolyamonként mért disszimilaritási index (DI), illetve annak átlaga segítségével mértük. A pécsi összvárosi szegregáció nagyon alacsony, évfolyamonként 0,04 és 0,05 között mozog, az átlag pedig 0,046 a vizsgált tanévben.

Végül megvizsgáltuk a roma diákok eloszlását a tanulócsoportokban aszerint, hogy a tanulócsoportokba járó diákok mekkora hányada roma. A pécsi iskolákban nem volt kizárólagosan romákat oktató tanulócsoport, és a roma diákok 79 százaléka nem roma többségű osztályba járt.

A relatíve alacsony szegregáció oka az is, hogy Pécs speciális iskolája, ellentétben sok nagyváros hasonló jellegű intézményével, nem cigány többségű. Az Éltes Mátyás Speciális Általános Iskolában, annak két egységében, az enyhe fokú és a középsúlyos értelmi fogyatékosok iskolájában összesen 394 diák tanult a vizsgált tanévben. Közülük 97 volt roma, tehát az összes tanuló mintegy 25 százaléka. A pécsi önkormányzati általános iskolákba járó összes tanuló 4 százaléka járt a speciális iskolába, míg az összes roma tanulónak valamivel több mint 9 százaléka.

A tanulók és köztük a roma tanulók száma és aránya a pécsi önkormányzati általános iskolákban a 2006–2007-es tanévben

Iskola	Tanulócsoportok száma	Tanulók száma	Roma tanulók száma	Roma tanulók aránya	DI-átlag
Csokonai – Meszes	12	236	71	30%	0,08
Csokonai – Fehérhegy	11	216	61	28%	0,05
Csokonai – Szabolcs	8	150	94	63%
Bártfa u. Á. I.	13	272	38	14%	0,23
Bártfa u. Á. I. Pécsbányai t.	4	39	23	59%
Sziebert Róbert Á. I.	18	404	81	20%	0,30
Vasas	12	228	44	19%	0,13
Somogy	8	142	35	25%
Hird	4	57	10	18%
Mezőszél u. Á. I.	16	430	4	1%
Felsővámház u. Á. I.	17	351	170	48%	0,12
Belvárosi Á. I.	24	593	0	0%
Jókai Mór Á. I.	24	641	5	1%
Mátyás király u. Á. I.	15	344	35	10%	0,28
Bánki Donát u Á. I.	25	562	8	1%
Pázmány Péter u. Á. I.	16	310	6	2%
Köztársaság téri Á. I.	24	610	9	1%
Jurisics Miklós u. Á. I.	15	320	2	1%
TÁSI	19	461	7	2%
Testvérvárosok tere Á. I.	27	617	20	3%	0,25
Árpád fejedelem Á. I. és G.	12	285	0	0%
Illyés Gyula Á. I.	24	388	43	11%	0,19
Anikó u. Á. I.	19	406	28	7%	0,21
ANK 1	34	826	111	13%	0,11
ANK 2	20	458	54	12%	0,19
Éltes – eféf	30	336	87	26%	0,16
Éltes – kséf	7	58	10	17%
Összesen	458	9740	1056	11%	0,18

Forrás: EÖKIK-adatfelvétel

A pécsi általános iskolákba járó összes roma tanuló megoszlása az iskolák között a 2006–2007-es tanévben

Iskola	Roma tanulók száma	Roma tanulók megoszlása az iskolák között
Csokonai – Meszes	71	7%
Csokonai – Fehérhegy	61	6%
Csokonai – Szabolcs	94	9%
Bártfa u. Á. I.	38	4%
Bártfa u. Á. I. Pécsbányai t.	23	2%
Sziebert Róbert Á. I.	81	8%
Vasas	44	4%
Somogy	35	3%
Hird	10	1%
Mezőszél u. Á. I.	4	0%
Felsővámház u. Á. I.	170	16%
Belvárosi Á. I.	0	0%
Jókai Mór Á. I.	5	0%
Mátyás király u. Á. I.	35	3%
Bánki Donát u. Á. I.	8	1%
Pázmány Péter u. Á. I.	6	1%
Köztársaság téri Á. I.	9	1%
Jurisics Miklós u. Á. I.	2	0%
TÁSI	7	1%
Testvérvárosok tere Á. I.	20	2%
Árpád fejedelem Á. I. és G.	0	0%
Illyés Gyula Á. I.	43	4%
Anikó u. Á. I.	28	3%
ANK 1	111	11%
ANK 2	54	5%
Éltes – eféf	87	8%
Éltes – kséf	10	1%
Összesen	1056	100%

Forrás: EÖKIK-adatfelvétel

A pécsi általános iskolákba járó roma tanulók megoszlása azokban a tanulócsoportokban, amelyekben a roma tanulók aránya…

Iskola	0–25 %	26–50 %	51–75 %	75–99 %	100%	Összesen
Csokonai – Meszes	14	57				71
Csokonai – Fehérhegy	10	51				61
Csokonai – Szabolcs		10	67	17		94
Bártfa u. Á. I.	27	11				38
Bártfa u. Á. I. Pécsbányai t.		10	13			23
Sziebert Róbert Á. I.	34	34	13			81
Vasas	28	16				44
Somogy	19	16				35
Hird	6	4				10
Mezőszél u. Á. I.	4					4
Felsővámház u. Á. I.	11	52	90	17		170
Belvárosi Á. I.						0
Jókai Mór Á. I.	5					5
Mátyás király u. Á. I.	29	6				35
Bánki Donát u. Á. I.	8					8
Pázmány Péter u. Á. I.	6					6
Köztársaság téri Á. I.	9					9
Jurisics Miklós u. Á. I.	2					2
TÁSI	7					7
Testvérvárosok tere Á. I.	20					20
Árpád fejedelem Á. I. és G.						0
Illyés Gyula Á. I.	34	9				43
Anikó u. Á. I.	28					28
ANK 1	87	24				111
ANK 2	54					54
Éltes – eféf	26	55	6			87
Éltes – kséf	5	5				10
Összesen	473	360	189	34		1056
Összesen (%)	45	34	18	3		100

Forrás: EÖKIK-adatfelvétel

Az egyes évfolyamokra járó tanulók, köztük roma tanulók száma és aránya a 2006–2007-es tanévben.

évfolyam	tanulók száma	roma tanulók száma	roma tanulók aránya	DI
előkészítő	33	11	33%
1	1060	102	10%	0,05
2	1116	125	11%	0,04
3	1139	144	13%	0,05
4	1178	117	10%	0,05
5	1252	134	11%	0,05
6	1261	131	10%	0,05
7	1346	141	10%	0,04
8	1366	149	11%	0,04
Összesen	9751	1054	11%	0,046

Forrás: EÖKIK-adatfelvétel

Oktatáspolitikai fordulat 2007-ben

A 2006-ban megválasztott önkormányzat hivatalának elfoglalását követően úgy döntött, hogy átszervezi általános iskolai intézményhálózatát és a beiskolázási körzeteket. A átszervezésnek alapvetően több célja is volt: forrásbővítés, költségmegtakarítás, a bejáró diákok számának kontrollálása. Minden érintett döntéshozó úgy értékeli a 2007-es, nagy horderejű oktatáspolitikai átszervezést, hogy az esélyegyenlőség kérdése fel sem merült. Pedig már a cigány többségű tagiskolák részleges megszüntetésének is voltak esélyegyenlőségi vonatkozásai, és az intézményi átszervezés egybeesett a Ktv. 66. §-ának alkalmazásával. A városháza azonban sem pozitív, sem negatív értelemben nem sorolta a mérlegelendő szempontok közé a közoktatási esélyegyenlőség problémáját, és az átszervezést támadó pécsi ellenzék sem hozakodott elő ezzel a szemponttal.A pécsi politikusoknak azt sem jutott eszükbe, hogy az alacsony közoktatási szegregációt akár oktatáspolitikai eredményként is propagálhatnák. Ez a problematika egyszerűen nem szerepelt a pécsi politikai agendán.

Az önkormányzat alapvetően több olyan döntést hozott, amelynek van vagy lehet esélyegyenlőségi vonatkozása:

• Az összevonás természetesen nem függetleníthette magát az iskolák település-földrajzi elhelyezkedésétől. Az összevonás előtt a városban kilenc olyan iskola volt, amelynek tanulói közt a romák aránya el­érte vagy meghaladta a 10 százalékot. Ebből négy iskola az összevont keleti (Budai Városkapu Iskola) tagin­tézménye lett, míg a nyugati (Mecsekaljai Iskola) tag­­in­tézményei között egyetlen ilyen iskola sincs. Az összes roma tanuló 43 százaléka, az összes halmozottan hátrányos helyzetű tanuló 36 százaléka a keleti iskolaközpont valamelyik intézményébe jár. A városi oktatáspolitika természetesen elviekben is csak azt a részét kezelheti a közoktatási szegregációnak, amelyet a térbeli szegregáció nem magyaráz. A keleti városrész iskolái meg is fogalmazták azt a követelést, hogy csökkenteni kell a belvárosi iskolák vagy általában a vonzó iskolák szívóhatását az engedélyezett elsős osztályok csökkentésével, de ez politikailag irreálisnak bizonyult: a két leginkább vonzó belvárosi iskola 2007-ben is megtarthatta három induló elsős tanulócsoportját.

• Az összevonást megelőzően három roma többségű tagiskola volt a városban; ezek közül kettőt bezártak, tanulóikat pedig az anyaiskolába irányították. A pécsi oktatásirányítás általában felszámolja a cigány többségű iskolákat vagy tagiskolákat. 2007-ben megszűnt a már csak felső tagozatos tagiskolaként működő pécsbányai iskola. Túlélése érdekében az iskola korábban felvállalta az ép értelmű mozgássérült tanulók integrált oktatását az egész városban, sőt a Pécs környéki településeken is, jóllehet aligha van a városban még egy ilyen iskola, amelynek fekvése és régi épülete ennyire alkalmatlanná tenné erre a feladatra. Az Ágoston téri iskola is bezárt 2007-ben; tanulói a közeli Felsővámház utcai iskolába kerültek. Az eredeti reformtervek javasolták a Hősök terén lévő tagiskola bezárását is, de ezt a környék egyéni kép­viselője és az anyaiskola vezetői megakadályozták.

• Az egységes, összevont intézmények kialakítása során az önállóságukat vesztő, tagiskolává váló iskolák megtartották eredeti beiskolázási körzeteiket.

• Az önkormányzatnak az intézményi átszervezéssel egyidőben a beiskolázási körzethatárokat is át kellett szabnia, többek között azért is, mert 2000-ben négy általános iskolának megszüntették a beiskolázási körzetét.

• Az egységes 12 évfolyamos iskolák létrehozásának távlati terve és a 4 osztályos általános iskolát és

8 osztályos gimnáziumot magában foglaló Árpád Fejedelem Általános Iskola és Gimnázium de facto egységes iskolává alakítása.

• Nivelláló esélyegyenlőségi lépés az úgynevezett fenntartói órák elvétele.

A tanulók és köztük a roma tanulók száma és aránya az összevont pécsi iskolacentrumokban a 2006–2007-es tanév adatai alapján

Összevont iskola	Tanulócsoportok száma	Tanulók száma	Roma tanulók száma	Roma tanulók aránya
Pécs Kelet	90	1744	457	26%
Pécs Közép	96	2360	214	9%
Pécs Nyugat	99	2263	32	1%
Pécs Dél	82	1696	91	5%
Pécs ANK	54	1284	165	13%
Pécs Éltes	37	394	97	25%
Összesen	458	9741	1056	11%

Forrás: EÖKIK-adatfelvétel

A pécsi általános iskolákba járó összes roma tanuló megoszlása az iskolacentrumok között a 2006–2007-es tanév adatai alapján

Összevont iskola	Roma tanulók száma	Roma tanulók megoszlása az összevont iskolák között
Pécs Kelet	457	43%
Pécs Közép	214	20%
Pécs Nyugat	32	3%
Pécs Dél	91	9%
Pécs ANK	165	16%
Pécs Éltes	97	9%
Összesen	1056	100%

Forrás: EÖKIK-adatfelvétel

A szegregáció növekedése

Összevetettük a 2006-ban és 2007-ben beiratkozott első osztályos kisdiákok és köztük a roma kisdiákok eloszlását. A két időpont azért alkalmas az összevetésre, mert a 2007-es tanév előkészítése során kellett alkalmaznia az önkormányzatnak a Ktv. 66. §-át, amelynek célja éppen a közoktatási esélyegyenlőség előmozdítása és a szegregáció csökkentése. A 2006 őszén és 2007 őszén tanulmányaikat megkezdő kisdiákok összehasonlítása tehát választ adhat arra, hogy sikerült-e a jogszabály implementációjával elérni a jogalkotói célt.

Adataink szerint az etnikai szegregáció a pécsi általános iskolákban növekszik, méghozzá elég dinamikusan.

• A Budai Városkapu Iskolában, ahol az elsősök körében a roma gyerekek száma 27 százalékról 32 százalékra növekedett, ezen belül a legtöbb roma tanulót oktató Csokonai Iskolában ez az arány 39 százalékról 46 százalékra nőtt.

• A Városközponti Iskolában a roma kisdiákok aránya 2006-ban és 2007-ben is 9 százalék, az összesített adat azonban elfedi a lényeget. A Belvárosi, a Jókai és a Mezőszél utcai iskoláknak nincsenek vagy csak elenyésző számban vannak roma tanulói. Ellenben a Felsővámház utcai iskolában, ahol az összes tanuló 48 százaléka volt roma a 2006–2007-es tanévben, az elsősök körében a romák aránya egyetlen év leforgása alatt 52 százalékról 60 százalékra növekedett, a Mátyás király utcai iskolában pedig ez az arány 12 százalékról 20 százalékra nőtt.

• A Megyervárosi Iskola tagiskoláiban kevés roma diák tanul, de az egyetlen olyan iskolában, ahol a cigány diákok aránya 11 százalékos, tehát számottevő nagyságú, az elsősök körében a roma kisdiákok aránya 6 százalékról 13 százalékra ugrott.

• A Mecsekaljai Iskolában annyira kevés roma diák tanul, hogy arányuk enyhe növekedéséből nem lehet komolyan vehető következtetéseket levonni.

A 2006 és 2007 szeptemberében beiratkozott elsős tanulók és köztük a roma tanulók száma és megoszlása a pécsi önkormányzati általános iskolákban

Iskolacentrum neve	Elsős tanulók száma ’06	Elsős roma tanulók száma ’06	Elsős roma tanulók aránya ’06	Elsős tanulók száma ’07	Elsős roma tanulók száma ’07	Elsős roma tanulók aránya ’07
Városközpont I.	277	24	9%	284	25	9%
Budai Városkapu I.	193	53	27%	211	66	31
Megyervárosi I.	191	6	3%	249	8	3
Mecsekaljai I.	255	2	1%	237	6	3
Összesen	916	85	9%	981	105	11%

Forrás: EÖKIK-adatfelvétel

A 2006 és 2007 szeptemberében beiratkozott elsős tanulók és köztük a roma tanulók száma és megoszlása a Városközponti Iskola (tag)iskoláiban

Iskola neve	Tanulók száma 2006	Roma tanulók száma 2006	Roma tanulók aránya 2006	Tanulók száma 2007	Roma tanulók száma 2007	Roma tanulók aránya 2007
Mezőszél	51	2	4%	56	1	2%
Belvárosi	77	0	0	78	0	0
Felsővámház	29	15	52%	25	15	60%
Jókai	79	2	3%	81	0	0
Mátyás király	41	5	12%	44	9	20%
Összesen	277	24	9%	284	25	9%

Forrás: EÖKIK-adatfelvétel

A 2006 és 2007 szeptemberében beiratkozott elsős tanulók, és köztük a roma tanulók száma és megoszlása a Budai Városkapu Iskola (tag)iskoláiban

Iskola neve	Elsős tanulók száma 2006	Elsős roma tanulók száma 2006	Elsős roma tanulók aránya 2006	Elsős tanulók száma 2007	Elsős roma tanulók száma 2007	Elsős roma tanulók aránya 2007
Csokonai Á. I.	71	28	39%	84	39	46%
Bártfa utca	23	5	22%	44	7	16%
Sziebert	46	8	17%	40	10	25%
Vasas– Somogy – Hird	53	12	23%	43	10	23%
Összesen	193	53	27%	211	66	31%

Forrás: EÖKIK-adatfelvétel

A 2006 és 2007 szeptemberében beiratkozott elsős tanulók és köztük a roma tanulók száma és megoszlása a Mecsekaljai Iskola (tag)iskoláiban

Iskola neve	Tanulók száma 2006	Roma tanulók száma 2006	Roma tanulók aránya 2006	Tanulók száma 2007	Roma tanulók száma 2007	Roma tanulók aránya 2007
Bánki Donát	63	0	0	51	3	6%
Jurisics	50	0	0	25	0	0
Köztársaság tér	64	2	3%	62	1	2%
TÁSI	44	0	0	46	2	4%
Pázmány P.	34	0	0	53	0	0
Összesen	255	2	1%	237	6	3%

Forrás: EÖKIK-adatfelvétel

A 2006 és 2007 szeptemberében beiratkozott elsős tanulók és köztük a roma tanulók száma és megoszlása a Megyervárosi Iskola (tag)iskoláiban

Iskola neve	Tanulók száma 2006	Roma tanulók száma 2006	Roma tanulók aránya 2006	Tanulók száma 2007	Roma tanulók száma 2007	Roma tanulók aránya 2007
Anikó utca	34	4	12%	45	2	4%
Árpád f.	68	0	0	83	0	0
Illyés Gyula	31	2	6%	39	5	13%
TVT	58	0	0	82	1	1%
Összesen	191	6	3%	249	8	3%

Forrás: EÖKIK-adatfelvétel

A „nagy fejlesztés” dinamikus és természetes határai

A városfejlesztési döntések figyelmen kívül hagyják az oktatáspolitikai, társadalompolitikai következményeket. Pécs 2005 őszén nyerte el az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) 2010 rendezési jogát. Az EKF három legfontosabb projektje Pécs fejlesztési szempontból legérzékenyebb területén szándékozik példátlan méretű beruházásokat megvalósítani. Az informálisan „EKF városrésznek” nevezett terület pontszerű beruházások halmazát öleli fel. A projektnek nem része a környezetében álló épületek felújítása, korszerűsítése, sem pedig nagyarányú bontás, de a 34 Mrd forint összegű beruházás a város méreteihez képest olyan roppant nagyságú fejlesztési injekció, amelynek kisugárzó hatása biztosra vehető. Pécs történetében soha nem adódott ekkora lehetősége a város vezetésének arra, hogy szisztematikus, ráadásul külső forrásokból finanszírozott fejlesztéssel tagolja a városi teret.

A központi három beruházás környezete eredendően sérülékeny: tetemes értéknövekedés reményében a földszintes, egyemeletes épületek bérlőit és tulajdonosait könnyű kivásárolni. Az ingatlanok, üres vagy bontott telkek értéknövekedésének azonban megvannak a maga határai, a bérlők, ingatlantulajdonosok, befektetők és persze a város vezetése számára tehát rendkívül fontosak a központi beruházásokat övező zónák határai.

Övezetes városfejlesztésről abban az esetben beszélhetünk, ha a fejlesztő pontosan lehatárolja a rehabilitálandó vagy építési terület kialakítására bontandó övezetet. A határok pontos megvonása azért lényeges, mert nemcsak a források térbeni koncentrálására nyílik lehetőség, de a fejlesztő abban bízik, hogy a beruházások kritikus tömegét elérve a területen multiplikatív hatás érvényesül. Tehát a potenciális ingatlanfejlesztők, beruházók, leendő tulajdonosok, lakás-, iroda- vagy üzlethelyiség-bérlők piaci értékítélete nemcsak a már megvalósult, de a várható értéknövekedést is tükrözi. A terület iránt érdeklődők elkezdenek bízni abban, hogy az adott városrész egészének státusza, funkciója megváltozik, lakossága nagyban kicserélődik. Ennek azonban feltétele a pontosan kijelölt zónahatár, amelynek nemcsak üzleti, de társadalmi „határvédő” funkciója is van. A fejlesztő azonban dinamikusan is értelmezheti a fejlesztendő terület határait, tehát bízhat abban, hogy időről időre bővítheti a zóna területét, az eredeti magtól egyre távolabb tolva annak határait. Ám a határokat minden fázisban pontosan kell meghúzni.

Az övezetes városfejlesztésnek azonban nemcsak belátható előnyei vannak, de társadalmi, urbanisztikai ára is. Az éppen aktuális zónahatár túloldalán gyorsulhat az épületek fizikai leromlása és a slumosodás. Ennek oka lehet részint a határhelyzet okozta bizonytalanság; az ott élők vagy az ottani ingatlanokat használók nem tudhatják, hogy idővel őket is eléri-e majd a fejlesztés dinamikája, és nem tudják, hogy a kérdéses ingatlanokkal kapcsolatban milyen stratégiát érdemes követniük. Ha az ideiglenesség állapota tartósodik, úgy a szokásos karbantartási vagy rutinmunkákat sem tartják érdemesnek elvégezni. Másrészt a zónaszerű fejlesztés óhatatlanul is egyre távolabb szorítja a fejlesztési magtól a piacképtelen lakókat vagy ingatlanhasználókat, így a zónahatár túloldalán torlódnak a projekt vesztesei, illetve az általuk hordozott társadalmi problémák. A fejlesztő persze bízhat a projekt dinamikájában és abban, hogy a zóna területe egyre növekszik, ám minden efféle projektnek vannak „természetes” vagy annak tekintett határai.

Az EKF projekt elvben a Zsolnay-negyedre és a Balokány-ligetben tervezett két nagy beruházásra korlátozódik. Ugyanakkor a Zsolnay út déli oldalának épületeit lebontják, a lakókat pedig kihelyezik; ugyancsak bontják a Piac tér környékét. Jelentős bontások kezdődtek a Zsolnay út északi oldaláról nyúló budai városi utcákban. Ezzel a projekt máris zónaszerűvé vált, igaz, csak a legkisebb ellenállás irányában.

Első övezet: Tegyük fel, hogy az „EKF projekt” dinamikája minimálisan a Budai várost és a Basamalom utcáit érinti: olyan mértékben felértékeli az ottani ingatlanokat, hogy megkezdődik a két terület lebontása, átépítése, jelenlegi lakosságának kitelepülése. A Basamalomban nincsenek önkormányzati lakások, ám a Budai város lakásainak ötöde önkormányzati tulajdonú, így az önkormányzatnak is van némi mozgástere. Az övezet dinamikus határai ebben az esetben többé-kevésbé világosak: nyugaton a Belváros, északon az Ady Endre út, keleten a Budai külváros, illetve a Ledina, délen pedig a Tüskésréti út. Ez a lehatárolás a projekt vezetői számára egyben természetes határvonal is lenne, mivel elegendő területet hagyna a fejlesztési projekt magja körül ahhoz, hogy a leromlott, slum környezet ne zavarja a beruházási területeken tervezett programokat. A város vezetése azonban semmiképpen nem tekintheti ezt az övezethatárt „természetes határnak”. Erre több oka is van. Egyrészt tisztában kell lennie azzal, hogy a közeli Gyárvárost aligha lehetne izolálni az így felértékelt zónától, másrészt a Belvárosban és a Belvárost nyugati oldalról közvetlenül övező Szigeti külvárosban masszív slum-tömbök vannak. Harmadrészt ez a folyamat teljesen felborítaná a pécsi általános iskolákban kialakult beiskolázási arányokat, amelynek messzemenő következményei lenének a város egészére. A Budai városban található ugyanis a Felsővámház utcai iskola, amelynek ma már többségében cigány tanulói vannak. Az iskola 2007 őszétől szervezetileg négy másik iskolához tartozik; ezek közül kettő, méghozzá a Felsővámház utcai iskolához legközelebb lévők, elit iskolák.

Az 1. övezetben 2001-ben több mint 3700 ember élt; az alacsony iskola végzettségű aktív korúak száma közel 700 volt, míg a komfort nélküli lakások száma több mint 350 volt.

Második övezet: Határozzuk meg a második kört. Tételezzük fel, hogy a fejlesztés hatása kisugárzik a Havihegy aljára és az Erzsébettelepre is. Ez annál is inkább valószínű, mert eközben a felértékelődés az ellenkező irányból, tehát északról déli irányba is dinamikus. Tételezzük fel továbbá, hogy a Pipacs utcai cigánytelep telkei is felértékelődnek annyira, hogy érdemes legyen azokat kivásárolni. A Pipacs utcai teleppel kapcsolatban ugyan a városnak nincsenek felújítási, fejlesztési tervei, és a telep zárványhelyzete elvben izolálja az EKF beruházási zónától. Csakhogy nagyon közel fekszik a leendő óriásberuházások helyszínéhez, a lakások pedig az itt élők tulajdonában vannak, így elképzelhető, hogy a város fejlesztési szándékai el­lenére itt is beindulnak a felértékelő folyamatok. Rá­adásul a város egyik korábbi, az EKF-pályázatot megelőzően született, de még mindig hatályos vá­ros­fejlesztési terve szerint a telepet nyugati és déli irányból megkerülő, a Zsolnay utat tehermentesítő második tranzitutat építenének, és az ott élőknek már csak ezért is vannak bizonyos fejlesztési várakozásaik.

A 2. övezetnek hozzávetőlegesen ugyanannyi lakosa volt 2001-ben, mint az 1. övezetnek, de valamivel kevesebb volt az aktív korú alacsony végzettségűek száma, és lényegesen kevesebb az alacsony komfortfokozatú lakások száma.

Harmadik övezet. Végül húzzuk meg a legkülső övezetet az EKF projekt környezetében. Tételezzük fel, hogy a beruházások dzsentrifikációs hatása kiterjed a régi városfal határolta Belvárosra és a Belvárost nyugati oldalról övező Szigeti külvárosra. Keleti irányban haladva pedig felértékeli a Gyárvárost, a Jankovich-telepet és a Barakktelepet. A Belváros nemcsak közel van az EKF beruházási területhez, de nyilvánvalóan funkcionálisan is része lesz az egyéves eseménysorozatnak, hiszen a város legfontosabb hagyományos kulturális intézményei, a színházak, múzeumok, a legfontosabb műemlékek a város szívében vannak. Ugyanakkor a Belvárosban rendkívül sok komfort nélküli lakás van, és nagyon nagy az alacsony iskolázottságú aktív rétegek száma. Az erősen slumosodó Szigeti külváros ma már éppúgy nem választható el a Belvárostól, mint ahogyan a keleti oldalon a Piac tér környéke sem.

A Gyárváros és a hozzá közeli Jankovich- és Barakktelep több, egymástól elkülönülő lakóövezetet ölel fel.

A 3. övezetben több mint 10 000 ember él, az alacsony iskolai végzettségű aktív korúak száma több mint 1500, a komfort nélküli lakások száma pedig 563 volt 2001-ben

A három övezet felöleli Pécs összes olyan városnegyedét, amelyben az EKF projekt nagymérvű urbanisztikai folyamatokat generálhat. A Szigeti külváros belső részétől nyugatra már lakótelepi övezet kezdődik. A Belvárostól délre részben lakótelepi övezet, részben közepes státuszú, de nem slumodosott övezetek húzódnak. Az északkeleti irányba haladó Hársfa utcától délre a Budai külváros és Diós területei bizonyosan nem lesznek érintettek.

A három övezetet együttesen a Városháza az EKF-fejlesztés „természetes határának” is tarthatja, már ha vállalja ennek társadalompolitikai következményeit, pontosabban, ha a helyi politikai mezőben egyáltalán lehetőség van a társadalompolitikai következmények számbavételére. A következményeket röviden két pontban lehet összegezni:

1. Nagymérvű dzsentrifikációs folyamatok. Láttuk, hogy Pécsen mind az alacsony iskolázottságú lakosság, mind az alacsony komfortfokozatú lakások nagymértékben koncentrálódnak a város belső negyedeiben és a Gyárvárosban. Ha az önkormányzat vagy a befektetők tömegesen szüntetik meg ezeket a lakásokat, és az ott élő alacsony státuszú lakosság kiszorul a három övezetből, akkor két lehetőség képzelhető el. Az egyik, hogy jelentős részük a város határán kívül igyekszik új otthonhoz jutni. A másik megoldás, hogy a város alacsony státuszú, az EKF-övezetektől távol eső részein próbál letelepedni. Csakhogy a bányászkolóniákon kevesebb az ilyen lakás, és kisebb az alacsony státuszú népesség száma, mint az EKF-övezetekben. Ha mégis ilyen folyamatok indulnak el, az a kolóniákon beláthatatlan következményekhez vezet. Egyrészt a kolóniákon jórészt beások élnek, míg a város belső területein nagyszámú oláh cigány család lakik, akik sem életmódjuk, sem presztízsük miatt nem költöznének a kolóniákra. A Mohácsi úti tömb lebontását követően a lakók fele a kolóniákon kapott lakást, másik fele pedig a Budai városba költözött. A kolóniákra került családok jó része azonban hamar továbbállt.

A kolóniák közül a Györgytelepen és a vele egybeépült Hősök tere környékén már mai is több mint 1000 ember él. A területet állaga miatt joggal nyomortelepnek tekinthetjük, illetve olyan zárt cigánytelepnek, ahol a prostitúció, a kábítószer-fogyasztás, az uzsorakölcsön-rendszer már ma is a mindennapok része. Pécsbányán, a somogyi kolónián, István-aknán is könnyen hasonló helyzet alakulhat ki.

2. A közoktatásban gyors szegregációs folyamatok indulhatnak el. Pécs könnyen elveszítheti a többi magyarországi nagyvároshoz képest meglévő relatív előnyét ezen a téren. Az EKF-beruházás közvetlen közelében található a Felsővámház utca iskola, amely már ma is cigány többségű. Jóval kisebb arányban, de járnak roma tanulók a Belváros szívében lévő Mátyás király úti iskolába is. Jelentős számú roma gyerek jár a Gyárvárosból a Sziebert Róbert Iskolába. Mindkét iskola „roma merítési bázisa” az EKF-övezetben van.

A pécsi oktatáspolitika nem képes arra, hogy prognosztizálja vagy akárcsak tematizálja az urbanisztikai folyamatok közoktatási következményeit. A városfejlesztésért és az EKF-ért felelős helyi döntéshozók a fejlesztések minden szándékolt és nem szándékolt társadalompolitikai következményéért elhárítják a felelősséget.

Az eredeti tanulmány az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány (EÖKIK) vizsgálatának keretében készült: Neumann Eszter – Zolnay János: Esélyegyenlőség, szegregáció és oktatáspolitikai stratégiák Kaposváron, Pécsen és Mohácson. EÖKIK Műhelytanulmány 38. Budapest, 2008.

Felhasznált irodalom

Benevolo, Leonardo (1994): A város Európa történetében. Budapest, Atlantisz.

Dokumentumok a pécsi cigányság történetéből 1959–­1990 (2003). Tanulmányok és források Baranya megye történetéből. Baranya Megyei Levéltár, Pécs.

Erdősi Ferenc (1968): A pécsi városszerkezet fejlődése és a városrészek funkcióinak alakulása a kapitalizmus korában. MTA Dunántúli Tudományos Intézet Közlemények 6. Pécs.

Erőss Gábor (2008): Mozaik-Magyarország felfedezése, avagy az esetlegesség uralma. In: Berényi Eszter, Berkovits Balázs, Erőss Gábor (szerk.): Iskolarend. Kiváltság és különbségtétel a közoktatásban.

Fonyódi Mariann (2005): L’ésprit de geometrie. Az ortogonális városháló mint városi attribútum. In: N. Ko­vács Tímea, Böhm Gábor, Mester Tibor (szerk:): Terek és szövegek. Újabb perspektívák a városkutatásban. Budapest, Kijárat.

Huszár Zoltán (1995): Lakásviszonyok a Dunagőzhajózási Társaság Pécs környéki bányatelepein a XX. század első felében. In: JMP (Janus Pannonius Múzeum) Év­könyve. Pécs, 185–195. o.

Huszár Zoltán (1998): Pécs és a Dunagőzhajózási Társaság. Pécsi Szemle, I. évfolyam, ősz–tél.

Kertesi Gábor, Kézdi Gábor (2005): Általános iskolai szegregáció. Okok és következmények. In: Kertesi Gábor: A társadalom peremén. Romák a munkaerőpiacon és az iskolában. Budapest, Osiris.

Márfi Attila (2005): Pécsi cigánykolóniák a tanácskorszakban (1950–1990). Pécsi Szemle, VIII. évfolyam, 2. szám, nyár.

Mendly Lajos (2000): Jaroslav Jicinsky, a korszerű pécsi szénbányászat megteremtője. Pécsi Szemle, III. évfolyam, 1. szám, tavasz.

Szirtes Béla (1999): Emlékek a pécsi bányatelepek hétköznapjaiból. Pécsi Szemle, II. évfolyam, tavasz.

T. Mérey Klára (1997): A pécsi dohánygyár története. MTA Regionális Kutatóintézet, Pécs, JPTE/TK Kiadó.

• Roma-dosszié

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges