Skip to main content

Wells, a science fiction meg az irodalom

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A rossz zenész azért lehet szenvedélyes zenész. Amiért életerőm nagy részét arra fordítottam, hogy a történelemből és a társadalomtudományból gyakorlatilag alkalmazható tudományt csináljak, még nem biztos, hogy a korombeli történészeknek, közgazdászoknak és politikusoknak nincs igazuk, amikor semmibe veszik erőfeszítéseimet.
H. G. Wells:
Önéletrajz.
Pálóczi Horváth György fordítása

Előrejelzések: az irodalom számára is

Minden idők egyik, ha ugyan nem a legnagyobb hatású tudományos-fantasztikus írója, H. G. Wells egy 1903-as novellájában a későbbi I. világháborús tankra emlékeztető elven működő harci gépezetet írt le. Ez a „nagy és esetlen fekete bogár akkora volt, mint egy páncélozott csatahajó” – írta. Amikor a tank valóban megjelent, akkor Wells „hosszú, elkeseredett” és sikertelen pereskedésbe kezdett, hogy megkapja az őt megillető jogdíjat a „találmányáért”, mondja Frank McConnell amerikai irodalomtörténész. Másfelől szintén Wells volt az, aki 1939-ben Sir Ernest Barker politológusnak azt mondta, hogy az ő sírfelirata mindössze annyiból fog állni, hogy „[A]z Isten verjen meg mindannyiótokat: én megmondtam, hogy így lesz.”

Ebben nem is annyira az érdekes, hogy Wells úgy vélte: elkerülhető lett volna a II. világháború, amennyiben az emberiség az ő elképzeléseit követi – miközben az I. világháború kitörésekor még azt állította, hogy ez lesz az a világégés, amely meggátolja, hogy újabbak törjenek ki –, hanem az, hogy itt lényegében kétféle előrejelzéssel van dolgunk. Az egyik arra vonatkozik, hogy milyen tudományos vagy techno­lógiai előrelépések várhatóak; a másik pedig arra, hogy mi fog történni a jövőben a társadalommal. Ezzel közelről sem azonos a harmadik: az, hogy a marxistákhoz vagy akár Fukuyamához hasonlóan rákér­dezhetünk, hogy a jövőben milyen lesz a társadalom. Érdekes módon ez utóbbira a válasz gyakran esz­ka­tologikus jellegű szokott lenni, és azt szokta állítani, hogy van egy meghaladhatatlan végpont a fejlő­dés­ben: a kommunizmus vagy éppen a liberális demokrácia.

És ehhez jön ismét csak Wells egy 1911-es kérdése is arról, hogy száz év múlva, vagyis 2011-ben lesz-e bárki is, aki „hajlandó a viktoriánus kor házaiban lakni, útjain és vasútjain utazni, azon bútorok között élni, melyeket ők használtak, és a kíváncsi­ságból vagy történeti okokból fakadó érdeklődéstől eltekintve is nagyra becsülni azt a [korszakra] jellemző művészetet és azt a megnyirbált és korlátozott iro­dalmat, amely kielégítette az [akkori] emberek szel­lemét”.

Itt Wells az író és kritikus Leslie Stephennek, Wirginia Woolf apjának a véleményét visszhangozta, aki szerint „akármilyen messze menjen is a múlt újraélesztésének vágya, soha senki sem akar majd a XX. századhoz visszatérni”, mivel az a jövő majdan megszülető eredményeihez képest semmi érdemlegeset nem tud felmutatni. Ezért aztán a technológiája: az építészete, a tömegközlekedése és a harcászata mellett a társadalomról alkotott elképzeléseikkel együtt a viktoriánus irodalom is jóvátehetetlenül el fog avulni. Wells szerint minden bizonnyal azért, mert a korabeli társadalom értékrendjét tükrözi vissza, nem pedig azért, mert az irodalom a jövőben mást fog jelenteni.

Pedig amennyiben abból indulunk ki, hogy a tudomány, a technológia és a társadalom, ha nem is fejlődik, de változni azért legalább változik az időben előre haladva, akkor miért ne tételeznénk föl, hogy ugyanez a helyzet az olyan, a társadalomtudományok illetékességébe tartozó területekkel, mint amilyen a régészet?

Vagy az irodalomtudomány. Sőt, horribile dictu, maga az irodalom is.

Halak az irodalom hálójában

2005-ben a DeltaScan nevű projekt keretében az Institute for the Future, egy Szilícium-völgyi agytröszt és a brit kormány által működtetett Horizon Scanning Centre egy 2055-ig terjedő előrejelzésben olyan, többé-kevésbé „hagyományosnak” tekinthető témák mellett, mint hogy a számítástechnikában meg az űrkutatásban milyen előrelépések várhatóak, kitért arra is, hogy milyen változásokra kerülhet majd sor a matematikában; miként változhat meg az „amatőrök” mind szélesebb körű bevonásának következtében a tudomány, és hogy a szociológián belül ki fog-e alakulni egyfajta alkalmazott szociológia, és a mester­séges intelligencia megváltoztatja-e a nemzetközi logisztikát és kereskedelmet. És így tovább.

Az egészből két dolgot érdemes kiemelni. Egy­felől azt, hogy a felmérés összeállítói az egyes területekhez a már létező vagy feltételezhetően a következő évtizedekben megjelenő technológiák és eszközök szűrőjén keresztül közelítettek, és az archeológia jövőjével kapcsolatban azt emelték ki, hogy a molekuláris szintű megoldások a genetika, kémia és fizika fejlődésének köszönhetően minden korábbinál pontosabb eredményeket tesznek majd lehetővé (és ezt el is nevezték molekuláris archeológiának). Másfelől azt, hogy ebből a megközelítésből kifolyólag nem foglalkoztak az esetleges, azaz nem technológiákon, hanem a szemléletváltozáson alapuló változásokkal (amilyen mondjuk az eseménytörténet-hangsúlyú szemlélettől való eltávolodás volt a történelemben az Annales-­iskola megjelenését követően), sem pedig azokkal a témákkal, amelyekkel kapcsolatban jelenleg nem igazán szoktunk a technika szerepére gondolni – még ha látszólag a szokásosnál jóval szélesebben is értelmezték azokat a területeket, amelyekre a jövőkutatás ki­terjedhet. Márpedig Arthur Stanely Eddington brit csillagász már az 1930-as években arra mutatott rá, hogy amennyiben egy halászhálóban bizonyos méretnél kisebb halak nem fordulnak elő, úgy érdemes megnézni, vajon ez nem azért van-e, mert túlságosan nagyok a háló szemei, és a kisebbek kiszöknek belőle.

Ez esetben úgynevezett kiválasztási hibának esnénk áldozatul. Pontosan ez történne akkor is, ha csak azoknak a területeknek szentelnénk figyelmet, ahol már ma is alapvető szerepe van a matematikán alapuló természettudományi módszereknek, és figyelmen kívül hagynánk, hogy mondjuk a XX. századi műalkotások alig különbözhetnének jobban a XIX. századitól, noha ez esetben az eltérés elsősorban nem technikai jellegű. A Research And Development Corporation (RAND) amerikai agytröszt által kiadott tanulmány néhány évvel ezelőtt azt vizsgálta, hogy a képzőművészeteknek a következő évtizedekben mi­lyen kihívásokkal kell szembenézniük (értve ez alatt többek között a múzeumok, a műgyűjtők és a mű­kincspiac változó szerepét). Emellett érdemes lett volna azt is megvizsgálni, hogy maga a művészet mibenlétével kapcsolatos felfogás miként változhat meg.

Vagy éppen az irodalomé, hiszen bár Wells 1911-es jóslatával ellentétben sem jutottunk oda, hogy az összes viktoriánus regényt érdektelennek tekintsük, az azért kétségtelen, hogy az irodalomban is van valamiféle fejlődés, még ha itt nem valamiféle meghatározott végpont felé tartó fejlődésre kell is gondolnunk. Hanem arra, hogy a különböző, újonnan felbukkanó problémákra válaszul különböző, új megoldások születhetnek. És hasonlóképpen: bár az irodalomtudománnyal kapcsolatban hangsúlyozni szokás, hogy az újabb módszerek nem teszik feleslegessé és nem szorítják ki a régieket, az időnyíl irányát – legalábbis az utóbbi századokban – mintha a rendelkezésünkre álló megközelítési módok számának növekedése alapján is meg lehetne határozni.

A jövő hőseinek keretproblémái

A művészetfilozófus Arthur C. Danto szerint az irodalomban „[N]incs... hely a haladás fogalma számára. Az irodalom történetének egyik pontján sem jósolhatták volna meg például, hogy egy napon az emberek képesek lesznek majd elmondani bizonyos dolgokat – már csak azért sem, mivel ezzel máris elmondták volna ezeket.”

Valójában azonban az, hogy tudok egy problémáról, és meg is tudom fogalmazni azt, nem azonos a megoldásával. A science fiction például hosszú ideig küszködött annak a keretrendszernek a megtalálásával, amely lehetővé tenné, hogy a főhős a jövőben játszódó eseményekről számoljon be. 1644-ben Francis Cheynell angol puritán szerző egy alig néhány oldalas álomleírásban mutatta be, hogy miközben Károly király elfoglalja Londont, a városon kívül ott várakoznak az ír regimentek. A francia Sebastien Mercier 1771-ben megjelent, L’an 2440 című és az első modern science fictionnek tekintett regényében is ugyanígy az álomhoz volt kénytelen nyúlni, hogy a főszereplőt eljuttassa a jövőbe, mint ahogy mindenki más is egészen 1871-ig. Ekkor adták ki ugyanis a Dorkingi csata című művet, amelyben a szerző, George T. Chesney egy önkéntes visszaemlékezésein keresztül mutatta be Nagy-Britanniának a jövőben bekövetkező német invázióját, és ezzel nem csupán a Wells-féle Világok harcának modelljéül szolgáló háborús történetet teremtette meg, de megoldást kínált a fentebb említett keretproblémára is. Ezt követte Az időgép 1895-ben, ahol az időjáró a kilencedik évszázezredbe jutva tanúja lesz annak, hogy a valaha egységes emberi faj eloikra és morlockokra hasad szét.

Wells még 1895-ben, regénye megjelenésének évében egy bizonyos Rober Paullal együtt olyan proto-virtuális-realitás berendezést szabadalmaztatott, amely az elképzelések szerint alkalmas lett volna az időutazás vizuális élményeinek szimulálására is. Bár a berendezés soha sem valósult meg, a regénybeli időgép lett az irodalomtörténetben az első olyan „eszköz... amely megnyitotta a távolabbi teret és időt a racionális [irodalmi] vizsgálódás előtt, míg az korábban súlyosan akadályoztatva volt a narratíva elavult keretrendszere miatt”, állapítja meg Brian Stableford brit sci-fi író és teoretikus. Az időutazáshoz hasonlóan keretprobléma az is, hogy miként lehetne olyan sci-fit megírni, ahol a XXI. századból visszatekintve dolgoznánk fel egy új kozmológiai elmélet létrejöttét, amely szerint a Világmindenség második nagy korszakában élünk, mert mostanra az eredetileg létező fizikai törvényeket teljesen megváltoztatták az első korszakban kialakult idegen civilizációk. Stanislaw Lem arra a következtetésre jutott, hogy ebben az esetben a hagyományos irodalmi módszerek nem működnének, mivel a mű „egyrészt szépirodalmi, másrészt diszkurzív darabokra hullana szét”, és ezért valamilyen új megoldást kellene keresnünk.

Irodalmi Nobel-díj a szappanoperának

Ez valójában nem is meglepő, elvégre eddigi tapasztalataink is arról szólnak, hogy maga az irodalom fogalma is erősen változik az idő függvényében. Az irodalom fogalma az 1700-as évek Angliájában még a teljes írásbeliséget magában foglalta a filozófiától a történelmi műveken keresztül egészen a levelekig, miközben legalábbis kétséges volt, hogy a regény ebbe a kate­góriába tartozik-e. Henry Fielding szemében az „élmény”, a „személyes reagálás”, a „páratlan képzelőerő” még vajmi keveset ért, mivel a cél ekkoriban a költőiség, a fantázia, a szárnyalás és hasonlók helyett inkább bizonyos társadalmi értékek kifejezése és terjesztése volt, és az irodalom csupán a romantika korában szűkült le az „imaginatív” meg „kreatív” művekre. Ha pedig ilyen átalakulások is lehetségesek, akkor innentől kezdve azon is érdemes lehet eltűnődni, hogy a jövőben mit fogunk ide sorolni, és mit nem.

Az Alfred Nobel végrendeletét értelmező és pontosító Nobel Alapítvány szabályzata úgy fogalmaz, hogy „irodalomnak” tekintendőek a szépirodalmi alkotások mellett „olyan más írásművek is, amelyek formai és ábrázolási szempontból irodalmi értékkel bírnak”. Ezért kaphatott Henri Bergson és Bertrand Russel filozófusként, Churchill pedig egy történeti memoár írójaként irodalmi Nobel-díjat. Vagyis ebben az olvasatban a történelmi és a filozófiai művek is ide tartozhatnak, és ki tudja, egyszer majd egy szappanopera forgatókönyvírója is elnyeri ezt az elismerést.

Ami talán nem is akkor képtelenség, mint amilyennek elsőre hangzik. A vizuális kultúra szakértője, Nicholas Mirzoeff egyenesen azt állítja, hogy ez a műfaj „jóval valósághűbb az átlagos »komoly« drámánál”, mivel ahelyett hogy eszkatologikus módon az életre nem jellemző csúcspont felé haladna, lehetővé teszi, hogy a szereplők életét éveken, sőt akár évtizedeken keresztül kövessük figyelemmel. El nem ismertségében pedig az játszik szerepet, hogy mivel elsősorban női nézőközönsége van, ezért az értelmezéséhez és befogadásához szükséges képességek sem számítanak „komolynak”. Ez a jövőben megváltozhat, és a szappanopera így akár egyenrangúvá is válhat a „hagyományos” drámával.

Wells szerint az irodalom

Wells pályafutása kezdetén az akkor már elismert író, Henry James barátja volt. Később azonban egyre élesebbé váltak közöttük a véleménykülönbségek azzal kapcsolatban, hogy mi is a „fikció művészetének” a lényege. Míg Wells azt az álláspontot képviselte, hogy a gondolat és a társadalomra gyakorolt hatás, addig James azt, hogy az írásművészet és az ember ábrázolása. Ez utóbbi vonalat aztán leginkább a ma „szépirodalomnak” tekintett irodalom vitte tovább, míg a másikat a tudományos fantasztikum olyan képviselői, mint amilyen Lem is. Ezek szerint legalábbis részben történeti okai vannak annak, hogy a „wellsi típusú” irodalmat ma nem szokás ugyanolyan irodalomnak tekinteni, mint a „James-félét”. Úgyhogy akadhat, aki úgy gondolja, hogy az egész teljesen máshogy is alakulhatott volna, például úgy, hogy a wellsi felfogás diadalmaskodik. De nem ez történt. Az viszont, hogy egy művet a szépirodalmi vagy a tudományos fantasztikus kategóriába sorolunk-e, elvileg csupán leírás kellene, hogy legyen, nem pedig értékítélet, mivel egyszerűen taxonómiai kérdésről van szó. Hacsak fel nem tételezzük, hogy a science fiction per definitionem képtelen értékes alkotásokat létrehozni.

Másfelől abból, hogy nem tekintjük automatikusan értéktelennek, ugyanígy nem következik az sem, hogy az ide tartozó művek szükségképpen érnek is valamit. A sci-fi író Alfred Bester már 1961-ben arról panaszkodott, hogy „ezen terület műveinek átlagos színvonala rendkívüli módon alacsony”, és tovább rontja a helyzetet, hogy eközben ugyanúgy mindenféle minőségre rákerül a „sci-fi” címkéje, mintha a rózsaszín regényújságoktól Virginia Woolfig mindent egységesen és további megkülönböztetés nélkül „irodalomnak” neveznénk. Pedig ehelyett megtehetnénk azt is, hogy a tudományos fantasztikumon belül is elkülönítjük a kizárólag szórakoztatásra szánt művektől az igényesebb alkotásokat, mint ahogyan ezt máskülönben szokás.

Bár ennek is lennének ellenzői. A témával foglalkozók rendszeresen szoktak listákat összeállítani az „irodalmi kánon” részének tekinthető tudományos fantasztikus művekről. Arthur Koestler viszont azt mondja, hogy „Swift Gulliverje, Huxley Szép új világa, Orwell Ezerkilencszáznyolcvannégye azért az irodalom nagy alkotásai, mivel az ezekben szereplő idegen világok rendkívüliségei kizárólag hátterül vagy ürügyül szolgálnak a társadalmi üzenethez. Más szavakkal: ezek pontosan olyan mértékig irodalmi művek, amilyen mértékig nem science-fiction-ök.”

Ezzel Koestler lényegében azt állítja, hogy egy mű nem tartozhat egyszerre a sci-fi-hez és a szépirodalomhoz is, és ez nyilvánvalóan nehezen védhető álláspont. Kingsley Amis angol író, aki a Princeton Egyetemen tartott előadásaiban először használta az irodalomkritika eszközeit a sci-fi tanulmányozásához valamikor 1960 körül, ezt a műfajt olyan narratívaként határozta meg, amely „a tudomány és technológia vagy a pszeudotudomány-pszeudotechnológia egyes találmányaiból” táplálkozik. Vagyis azt tartotta döntőnek, hogy milyen témák állnak a középpontjában, nem pedig azt, hogy milyen színvonalon dolgozza fel azokat. Koestlerhez hasonlóan azt állítani, hogy a téma automatikusan az irodalomból való kizáratáshoz vezet, nagyjából olyan, mintha az állítanánk, hogy katonákat, politikusokat, orvosokat, anyákat stb. bemutató művek nem képviselhetnek irodalmi értéket.

Ám ez nem jelenti azt, hogy bármi alkalmas erre.

Az önmegfigyelés művészete

Jacques Maquet amerikai antropológus szerint ugyanis ahhoz, hogy valamit műalkotásnak tekintsünk, két, egyaránt elengedhetetlen feltételnek kell eleget tennie. Egyfelől múzeumban vagy galériában legyen megtalálható, másfelől pedig szükséges az is, hogy a nézőből esztétikai élményt váltson ki. Ez utóbbiról például az esztéta Harold Osborne azt mondja, hogy a hatására „többé nem vagyunk teljesen öntudatunknál, ahogy egy koncertteremben ülünk vagy egy galériában a vászon előtt állunk... azonosulunk az esztétikai tárggyal, amely betölti és fogva tartja tudatunkat”. Szerinte önmegfigyeléssel győződhetünk meg arról, hogy ez történik-e velünk. Tegyük hozzá, a modern tudományosság azóta nem szereti az ilyesmit, hogy az 1920-as évek behavioristái úgy vélték: egy egzakt tudomány nem használhat ilyen bizonytalan és nehezen ellenőrizhető módszereket.

Viszont még mindig jobb, ha mégis erre támaszkodunk, mint ha semmilyen eszközünk nem marad. Máskülönben ugyanis azt kellene elfogadnunk, hogy minden művészetnek tekintendő, ami egy kiállítóteremben látható, miközben továbbra is azt tapasztalnánk magunkon, hogy nagyon is komoly különbség van egy Duchamp által tréfából kiállított piszoár meg egy igazi műalkotás között.

A modern irodalommal is valami hasonló a helyzet, csak éppen itt a galériát jó közelítésben az elismert kiadónál való megjelenés helyettesíti – talán ezért is nem tud elfogadottá válni a magánkiadás vagy éppen a saját weblapon való közzététel. A nyomtatásban való megjelenés persze ismét csupán szükséges, de nem elégséges feltétel, és miként a modern művészeti galériák tele vannak élvezhetetlen műalkotásokkal, ugyanúgy a modern és legnagyobb társadalmi elismertséget élvező irodalmi alkotások jelentős része is gyakorlatilag olvashatatlan. Amivel nem azt akarjuk sugallni, hogy egy irodalmi műalkotás szükségképpen vagy mindig és mindenkinél kiváltja az Osborne által is említett érzéseket, vagy pedig soha és senkinél. Már csak azért sem, mert ebben a tanulásnak is jelentős szerepe van – de az azért meglehetősen valószínűtlen, hogy egy WC-csésze bárkire ugyanolyan hatást gyakoroljon, mint egy Velázquez-festmény vagy egy Shakespeare-dráma.

Richard Shusterman pragmatista filozófus ehhez azt teszi hozzá, hogy ugyanekkor viszont „a magas művészet és a populáris művészet közötti különbségtételt sem filozófiailag, sem esztétikailag nem lehet igazolni”, hiszen ismét csak nem a taxonómia számít, és egy mű attól függetlenül rendelkezik vagy nem rendelkezik bizonyos értékekkel, hogy hová soroljuk.

Főemlős-poétikák

Mi pedig a viktoriánus irodalom jövőjére vonatkozó, Wells által megfogalmazott jóslat egy gyengébb, de hasonló változataként azt tehetjük hozzá, hogy száz év múlva, valamikor a 2100-as évek elején az akkoriak nem fognak a házainkban lakni, és nem fognak a mostani tömegközlekedéssel utazni, és nem is igazán azokat a műveket fogják „igazi irodalomnak” tekinteni, amit mi. Shakespeare, Dickens vagy éppen Balzac alkotásai sem feltétlenül magas művészetként indultak, és a jelek szerint hosszú távon azért az önmegfigyelésen alapuló élmény a döntő az irodalommal kapcsolatban.

Amikor Wells Henry James-szel ellentétben nem erre helyezte a hangsúlyt, hanem a „gondolatra” és a mű társadalmi hatására, akkor éppen ezt tartotta feleslegesnek. Méghozzá azért, mert a társadalmi célok megvalósításának eszközeként fogta fel az irodalmat – nem többnek és nem is kevesebbnek. Nem véletlen tehát, hogy Új Machiavellije ma ugyanúgy nem számít művészetnek, mint ahogy a szintén az ő nevéhez fűződő A világtörténet alapvonalai sem (vagy gyakorlatilag bármi más, amit élete második felében írt). Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy egyfajta társadalomjobbításra törekvő műfajnak ne lenne létjogosultsága, csak azt, hogy Wells szempontjait egy politikai napilap vezércikke is kielégítheti. Amit – Fielding korával ellentétben – nem szoktuk az irodalomhoz sorolni, hiszen teljesen más a lényege. A behavioristáknak az önmegfigyelés elutasításával annak idején az volt a céljuk, hogy a pszichológiát ugyanolyan egzakt, mérhető és ellenőrizhető tudománnyá tegyék, mint amilyen a newtoni mechanika, ha viszont abból indulunk ki, hogy a műnek az olvasóra gyakorolt hatása alapvető fontosságú, akkor az önmegfigyelésre is szükségünk van. És különben is: nem szükségszerű, hogy minden tudomány olyan legyen, mint a fizika. Hiszen jól látható különbségek vannak az egyes területek között.

Shusterman úgy fogalmaz, hogy „a művészet egyik alapvető jellemzője (akár magas- akár alacsonyrendű), hogy különböző módon és különböző szinteken lehet élvezni”, vagyis két ember számára nem szükségképpen jelenti ugyanazt, noha az 1920-as években ez elfogadhatatlannak tűnt. Az pedig még bonyolultabbá teszi az egészet, hogy a történelem folyamán változó műveltség és tudás is befolyásolja, hogy mit tudunk befogadni, és mit nem. Bizonyos háttérismeretek nélkül nem csupán egy viktoriánus regényt vagy egy Shakespeare-drámát nem fogunk megérteni, de még egy szappanoperát sem.

Mint ahogy a science fiction is jelentős mértékben támaszkodik bizonyos háttérismeretekre, és amennyiben abból indulunk ki, hogy a természettudományok „története egyben az emberiség térhez és időhöz való változó viszonyulásának is a története”, miként a tudományos fantasztikumról írva a Robert Scholes – Eric S. Rabkin-szerzőpáros fogalmaz, akkor ez a műfaj egyben ennek a változó megközelítésnek a visszatükröződése is lehet. Azt követően például, hogy a Nagy Francia Enciklopédiát összeállító matematikusok: D’Alembert és mások az időt elkezdték a tér dimenzióihoz hasonlónak tekinteni, megjelenhetett az időutazással foglalkozó sci-fi is.

Ehhez hasonlóan minden bizonnyal fel fognak bukkanni új témák a jövőben is, de akár teljesen új irányzatok és műfajok is ugyanúgy kialakulhatnak, mint ahogy az 1700-as évek végére a tudományos fejlődés gondolata elvezetett a sci-fihez.

És persze ennél sokkal radikálisabb változások lehetőségét sem kell kizárnunk. E. M. Forster angol író egy 1927-es előadásában arról beszélt, hogy a XX. századi regényben az ember mellett „más állatfajok is előfordulhatnak, de csak korlátozott érvénnyel, mert nem sokat tudunk a pszichológiájukról”, ám lehet, hogy ez a jövőben nem így lesz, mivel „a helyzet megváltozik, valahogy úgy, ahogyan a múltban is változott a vademberek ábrázolása”, és Wells kortársának, Kiplingnek a beszélő farkasait igaziak fogják felváltani. „A regény világát a tudomány a témaanyag megújításával tudja tágítani.”

A gondolatot továbbvíve legalább elvileg lehetséges az is, hogy valamikor majd ne csupán a történetek szereplői, hanem ad absurdum a szerzői, illetve egyes esetekben az olvasói/fogyasztói sem emberek legyenek. Wilfried Hou Je Bek holland művész a „főemlős-poétika” gondolatából kiindulva még a Gilgamest is közzétette „számukra” egyfajta szimbólumnyelven. Mivel nem zárható ki, hogy valamikor majd velünk együtt más, hozzánk hasonlóan értelmes lények is: például a modern biológiai eredményeit felhasználva módosított csimpánzok vagy kutyák éljenek a Földön, ezért a jövőben akár a nem emberi irodalom kategóriája is megjelenhet majd.

Most, a XXI. század elején tehát teljesen más lehetőségek foglalkoztatnak minket, mint annak idején Wellst, aki amellett, hogy azt hitte, hogy mi már nem fogunk viktoriánus szerzőket olvasni, az Időgépben egy olyan, különálló fajokra szakadt emberiséget mutatott be, ahol senkinek sincs irodalma.

De az, hogy esetleg más fajoknak is lehetne, még fel sem merült nála.

Felhasznált irodalom

Bek, Wilfried Hou Je: Gilgamesh for Apes. http://www.socialfiction.org/gilgameshforapes.pdf

Bostrom, Nick: Anthropic Bias. Observation Selection Effects in Science and Philosophy. 2002, Routledge.

Bould, Mark: Film and television. In: David, Deirde (ed.): The Cambridge Companion to the Victorian Novel. 2001, Cambridge University Press.

Broderick, Damien: New Wave and backwash: 1960–1980. In: James, Edward – Mendlesohn, Farah (eds.): The Cambridge Companion to Science Fiction. 2003, Cambridge University Press.

Clarke, I. F.: The Pattern of Expectation 1644–2001. Jona­than Cape, 1979.

Danto, Arthur C.: Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet. Ford. Babarczy Eszter. 1997, Atlantisz.

David, Deirde: Introduction. In: David, Deirde (ed.): The Cambridge Companion to the Victorian Novel. 2001, Cambridge University Press.

Eagleton, Terry: A fenomenológiától a pszichoanalízisig. Ford. Szili József. 2000, Helikon.

Espmark, Kjell: Az irodalmi Nobel-díj. Száz év története. Ford. Deres Péter. 2004, Európa.

Forster, E. M.: A regény aspektusai. Ford. Szili József. 1999, Helikon.

Hillegas, Mark R.: The literary background to science fiction. In: Parrinder, Patrick (ed.): Science Fiction. A critical guide. 1979, Longman.

Lem, Stanislaw: Tudományos-fantasztikus irodalom és futurológia. Ford. Fejér Irén és Murányi Beatrix. 1974, Gondolat.

McCarthy, Kevin F. – Ondaatje, Elizabeth H. – Brooks, Arthur – Szanto, Andras: A Portrait of the Visual Arts Meeting the Challenges of a New Era. 2005, RAND Corporation. http://www.rand.org/pubs/­mo­no­­graphs/­2005/RAND_MG290.pdf

McConnell, Frank: The Science Fiction of H. G. Wells. 1981, Oxford University Press.

Mirzoeff, Nicholas: An Introduction to Visual Culture. 1999, Routledge.

Shusterman, Richard: Pragmatista esztétika. A szépség megélése és a művészet újragondolása. Ford. Kollár József. 2003, Kalligram.

Stableford, Brian: Science fiction before the genre. In: James, Edward – Mendlesohn, Farah (eds.): The Cambridge Companion to Science Fiction. 2003, Cambridge.

Wells, H. G.: The Land Ironclads. The Strand Magazine, 1903. december. http://www.angelfire.com/mech­/iron­clad/landironclads2.pdf

Blogok

Kommunisták voltak – Nagy Imre és mártírtársai –

Mink András blogja
Kommunisták voltak – Nagy Imre és mártírtársai –

Az én szívem is tiszta volt
De méreg járta át,
Feledte régi álmait,
A szabadság dalát.”1

Tovább

Blogok

A Rátz, a Pásztor meg az angyal

Révész Sándor blogja
A Rátz, a Pásztor meg az angyal

Kedves Barátaim!

Köszönöm a felkérést, vissza fogok vele élni. Ezt a szobrot szidtam már eleget szóban és írásban, most nem róla fogok beszélni. Viszont szeretnék alkalmat adni rá, hogy azok is találva érezzék magukat, akik nem a szoborállítók oldalán állnak.

Tovább

Beszélő a Facebookon