A Wallenberg-ügy

Wallenberg 1945. február 6-án, három héttel budapesti letartóztatását követően érkezett Moszkvába, ahol őt és sofőrjét az NKVD hírhedt börtöne, a Lubjanka külön celláiban helyezték el. Börtönlapjáról megtudható, hogy hadifogolyként vették nyilvántartásba, és első kihallgatása február 8-án volt.A következő április végén, azaz egy hónappal azelőtt, hogy – cellatársával, Willy Rödel német diplomatával együtt – a moszkvai Lefortovo börtönbe szállították volna. Noha Wallenberg majd két évet töltött a Lefortovóban, a kartotékok tanúsága szerint a szovjetek mindössze kétszer voltak rá kíváncsiak, és a Lubjankába való visszatérése után is csak az 1947. március 11-i kihallgatásról van tudomásunk. Zárkatársai, valamint a börtön és a biztonsági szolgálat volt alkalmazottjai szerint Wallenberget, bár következetesen megtagadta az együttműködést kihallgatóival, fizikailag nem bántalmazták, és csak ritkán hallgatták ki (bár nem kizárt, hogy néhány kihallgatásról nem készült följegyzés). Amennyiben a szovjet börtöniratok pontosak, igencsak elgondolkodtató, hogy vajon a hatóságokat miért érdekelte oly kevéssé egy ilyen közismert, a nyugati szövetségesek politikai és értelmiségi köreivel igen jó kapcsolatot ápoló fogoly? A Wallenberg-ügyben folyt hivatalos, svéd–orosz politikai játszmába való betekintés segíthet ennek megértésében.

Kezdetben a szovjetek elismerték, hogy Wallenberg az ő őrizetükben van. 1945. január 16-án Vlagyimir Gyekanozov szovjet külügyminiszter-helyettes arról tájékoztatta a moszkvai svéd követséget, hogy Wallenberg a szovjet csapatok „védelme” alatt áll Budapesten. 1945 februárjában Alekszandra Kollontaj, a szovjetek svédországi nagykövete értesítette Wallenberg édesanyját fia szovjet fogságáról, bár azt nem árulta el, hol van. Ennek ellenére, amikor 1945 áprilisában a svéd követség valamennyi tagja hazatért Magyarországról, és a külügyminisztérium válaszokat követelt Wallenberg hollétéről, a szovjetek semmiről sem akartak tudni. A fentiek fényében meglepő és rejtélyes, hogy az információkat sürgető moszkvai svéd megbízott, Staffan Söderblom elhitte, és később maga is nemegyszer megerősítette a szovjetek (egyébként Budapesten és az általuk ellenőrzött magyar rádióban is terjesztett) meséjét, miszerint Wallenberg Magyarországon halt meg autóbalesetben vagy a szovjet csapatok budapesti bevonuláskor folyó harcokban.

Söderblom, akit elmebetegsége miatt hat évvel később kényszernyugdíjaztak, nem volt józan ítélőképessége birtokában. Erre utal az is, hogy a Sztálinnal való, eredetileg egyórásra tervezett, de végül csak öt percig tartó megbeszélésen, 1946 júniusában, megismételte a Wallenberg-ügyről alkotott nézetét, ami vélhetően zavarba ejtette és fel is dühítette a vezért. A beszélgetés jól jellemezte a svédek kétértelmű magatartását: míg a kormányzat vizsgálatot sürgetett, addig megbízottja azon „magánvéleményének” adott hangot, hogy Wallenberg valószínűleg Budapesten pusztult el. A szovjetek kizártnak tartották, hogy egy diplomatának magánvéleménye lehessen, ezért azt a svéd kormány hivatalos álláspontjának tekintették, és arra a következtetésre juthattak, hogy a vizsgálatot sürgető követelések ellenére a svédek le akarják zárni a Wallenberg-aktát.

De miért lett Sztálin dühös? A szovjetek feltehetően cserealapként akarták fölhasználni Wallenberget egy olyan tranzakcióban, amelynek során a Kreml Svédországba szökött szovjet állampolgárokat kapott volna vissza. Ez megmagyarázná, hogy a szovjetek miért adtak már kezdettől fogva kitérő válaszokat Wallenberg sorsát illetően. Nyilvánosan hamis halálhírét keltették, más csatornákon pedig tudatni akarták a svédekkel, hogy Wallenberg az ő fogságukban van. 1946 során több olyan szovjet-svéd találkozó is volt, amelyen utalások történtek egy esetleges csereakció lehetőségére. Egy 1986-ban tett nyilatkozatában ezt Rune Nyström akkori moszkvai svéd nagykövet is megerősítette. A találkozókon a Wallenberg sorsát firtató svéd kérdésekre a szovjetek leggyakrabban egy Granikovszkij nevű, NKVD-ügynöknek mondott tengerész és egy Lida Makarova nevű fiatal nő kiadatási kérelmével hozakodtak elő. Ha a szovjetek célja tényleg egy ilyen csere lett volna, az magyarázattal szolgálna arra, hogy Wallenberget hivatalosan miért nem vádolták soha semmivel, és ügyében miért nem folytattak szakszerű, kemény kihallgatásokkal járó vizsgálatot. Wallenberget a szovjetek, 1946 végéig legalábbis, inkább túsznak, mintsem elítélésre váró politikai fogolynak tekintették.

Továbbra sem világos, hogy a svéd kormány miért nem lépett fel határozottabban a Wallenberg-ügy kivizsgálásában. Lehet, hogy magyarországi és kelet-európai üzleti érdekeltségeiket féltették, amelyeket az elkobzás veszélye fenyegetett, amennyiben Svédország nem „normalizálja” politikai és gazdasági kapcsolatait a csatlós államokkal. Annyi bizonyos, hogy a Szovjetuniót megjárt német és más hadifoglyoknak az ötvenes évek elején tett vallomásai után, amelyek tanúsították Wallenberg 1945–1947 közötti fogvatartását a Lubjankában és Lefertovóban, a svédek nem tekinthettek el többé a Wallenberg-történettől.

Később, a svéd kormány nyomására, a Hruscsov vezette szovjet apparátus úgy döntött, hogy valamiféle választ ad a Wallenberg-ügyben nekiszegezett kérdésekre. 1957 februárjában, a szovjet vezetőségben lezajlott hosszas egyeztetéseket követően, Andrej Gromiko külügyminiszter egy memorandumot adott át a svéd kormánynak, amelyben az állt, hogy a börtönarchívumokban folytatott alapos kutatás egyetlen dokumentumot eredményezett. A memorandumhoz másolatban csatolt irat A. L. Szmolcov, a lubjankai börtönorvos, Viktor Abakumov állambiztonsági miniszterhez írt jelentése volt, miszerint Wallenberg 1947. július 17-én, „hirtelen szívizominfarktus” következtében, saját cellájában elhunyt. (Egy későbbi bejegyzés szerint a holttestet Abakumov utasítására elégették.) Gromiko azt is állította, hogy Abakumov félrevezette a külügyet, amely emiatt nem tudott Wallenberg fogvatartásáról. Szmolcov 1953-ban bekövetkezett halála és Abakumov 1954-es kivégzése lehetetlenné tette a Gromiko-memorandum állításainak ellenőrzését.

Nem meglepő módon, a svédek sejtették, hogy nem ez a teljes igazság, különösen, hogy Wallenberg akkoriban 34 éves volt, és korábban nem tudtak szívpanaszairól. Történetét Svédországban a kelet- és közép-európai volt hadifoglyok, illetve szovjet fogolytársak beszámolói éltették tovább, még jóval 1947 után is. Ezek a tanúk vagy találkoztak az általuk Wallenbergnek hitt személlyel, vagy pedig hallottak róla más raboktól. Nem kevesebben, mint heten számoltak be Wallenberg 1947 utáni moszkvai börtönidejéről; az ötvenes évek elején ketten látni vélték őt a Kazanyi Különleges Elmegyógyintézetben; és megint csak heten látták őt vagy hallottak róla a Moszkvától 250 kilométerre keletre fekvő vlagyimiri börtönben 1947 után. A legérdekesebb beszámoló Nanna Svartz svéd doktornőtől származik, akinek egy 1961-es moszkvai konferencián egy szovjet kollégája, Alekszandr Mjasnyikov elmondta, hogy nemrég találkozott Wallenberggel egy moszkvai elmegyógyintézetben. Noha később Mjasnyikov rossz német nyelvtudására hivatkozva félreértést inszinuált, dr. Svartz meg volt győződve róla, hogy a kolléga igazat mondott.

E beszámolók ellenére a szovjetek (és később az oroszok) makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy a Gromiko-féle memorandum az egyetlen hiteles dokumentum Wallenberg haláláról. 1992-ben azonban orosz részről újabb adatok láttak napvilágot, amelyek az 1947. július 17-i dátum fontosságát hangsúlyozzák. Az Andrej Visinszkij külügyminiszter-helyettes és a szovjet állambiztonsági szolgálat vezetői közötti üzenetváltások arról tanúskodnak, hogy a szovjet külügyminisztérium már 1946-ban tudott Wallenberg moszkvai fogvatartásáról. 1947. május 14-én Visinszkij, a svéd kérdések szorításában, azt írta főnökének, Vjacseszlav Molotov külügyminiszternek, hogy Wallenberg sorsát illetően már megkérte a szükséges információkat az állambiztonságiaktól, „de mivel mindeddig megoldatlan, kérem, parancsolja meg Abakumovnak, hogy jelentsen az ügyről, és tegyen javaslatot annak likvidálására”. (Az orosz nyelvben az „annak” [ego] akár azt is jelenthette, hogy Visinszkij Wallenberg likvidálására kér javaslatokat.) Más dokumentumokból kiderül, hogy Visinszkij 1947. július 7-én azt fejtegette Abakumovnak, hogyan lehetne a svédeket meggyőzni arról, hogy Wallenberg 1945-ben, Budapesten halt meg. De ennél is fontosabb az a bejegyzés Visinszkij két héttel későbbi, Abakumovnak küldött levelén, amely utal Abakumovnak július 17-én kelt (Wallenberg halálának napja a Szmolcov-jelentésben!), Molotovnak címzett levelére, amelynek témája: Wallenberg. Orosz levéltárosok szerint ez a levél – amely a Wallenberg-ügy megoldását tartalmazhatja – hiányzik.

Valamennyi eddig lefolytatott vizsgálat következetes abban, hogy 1947 júliusának kiemelkedő szerepe volt Wallenberg sorsában: vagy fontos döntések születtek, vagy ekkor halt (ölték) meg. A Visinszkij-Molotov dokumentum azt látszik alátámasztani, hogy a szovjetek már 1947-ben meg akarták ölni Wallenberget, és a Szmolcov-jelentés csupán halála valódi, borzalmas okát hivatott álcázni. (Alekszandr Jakovlev, a Sztálin-korszak politikai foglyainak rehabilitációjára létrehozott Elnöki Bizottság vezetője szerint Szmolcovot 1947 márciusában felmentették lubjankai állásából. Ha Jakovlevnek igaza van, a Szmolcov-jelentés közönséges hamisítvány.) A börtöniratok szerint pár nappal július 17-ét követően néhány Wallenberggel rendszeresen érintkező rabot hosszú kihallgatásoknak vetettek alá, majd véglegesen magánzárkákba különítettek el. Ez szintén a gyilkosság tényét támasztja alá. 1947 júliusa után Wallenberg nyom nélkül eltűnt a kartotékokból. Egykori cellatársa és sofőrje, Rödel, illetve Langfelder, néhány hónappal később meghalt. Más rabtársak visszaemlékezése szerint Wallenberg következetesen megtagadta a hatóságokkal való együttműködést. 1947 derekára ez oda vezethetett, hogy a szovjetek lemondtak róla, mint információs forrásról, és likvidálni akarták. És ha igaz, hogy Sztálin maga döntött a sorsáról, erős antiszemitizmusa szintén szerepet játszhatott a zsidómentő Wallenberg sorsának beteljesedésében.

Vannak olyan nézetek is, amelyek szerint Wallenberg 1947. júliusi halála nem kellőképpen bizonyított. Komoly érvek szólnak emellett is. Elsősorban Visinszkij kétértelmű szóhasználata május 17-i levelében, amelyben a „likvidálás” vonatkozhatott emberre vagy ügyre egyaránt. Ha az ügy lezárása volt a cél, Wallenberget „titkos rabbá” nyilváníthatták, akit csak egy számmal, név nélkül azonosítottak. (A börtöniratok szerint bizonyos rabokat számokkal jelöltek, míg kilétüket titokban tartották.) Furcsa az is, hogy Wallenberget vizsgálat és ítélet nélkül ölték volna meg. Amennyiben az iratok pontosak, 1947. július 17-e előtt Wallenberget ötször hallgatták ki, és soha nem ítélték el. Még ha meg is tagadta az együttműködést, korai lett volna lemondani róla további kihallgatások nélkül. Továbbá, ha el is szánták magukat a likvidálására, valamilyen ürüggyel csak elítélték volna, és a végrehajtott halálos ítéletnek nyoma lenne valahol. Az, hogy esetleg a kihallgatások során elszenvedett bántalmak vagy baleset miatt halt volna meg, valószínűtlennek tűnik (túl fontos fogoly volt, zárkatársai szerint jól bántak vele), bár nem zárható ki teljes biztonsággal.

A már említett beszámolók mellett, amelyek Wallenberg 1947 júliusa utáni létét látszanak igazolni, egy 1993-as interjúban Varvara Larina, a vlagyimiri börtönkórház volt beteghordozója felidézett egy elkülönített rabot az ötvenes-hatvanas évekből, akinek leírása ráillett Wallenbergre; Larina több fénykép közül is Wallenbergét választotta ki. Tény, hogy Wallenberg néhány korábbi lubjankai és lefortovói zárkatársát elítélésük után a vlagyimiri börtön magánzárkáiba szállították, és csak egy számmal azonosították őket. Az 1947-1972 közötti börtönkartotékok alapos vizsgálata nyomán kiderült, hogy az a néhány szemtanú, akinek állítása szerint Wallenberget a börtön 2-es szárnyában őrizték, és vele egy időben szintén a 2-es szárnyban volt bebörtönözve, maga sem volt névvel regisztrálva, csak számmal. A látszólag üres zárkákban tehát titokban fogva tarthatták. Noha Wallenberg neve nem jelenik meg a kartotékokban, a szemtanúk beszámolói sokak szerint elég okot adnak a Gromiko-memorandum hitelességének megkérdőjelezéséhez, és megerősítik azt a feltételezést, miszerint Wallenberg szovjet börtönökben tengődött a hatvanas, esetleg a hetvenes évekig, vagy akár még tovább is.

Wallenberg sorsának tisztázása elképzelhetetlen a róla szóló akta nélkül, amely az oroszok szerint elveszett, jóllehet az idők során előkerültek olyan dokumentumok (például Szmolcov 1947. júliusi jelentése Wallenberg feltételezett haláláról), amelyek látszólag ezen akta részeit képezik. A téma kutatóinak szilárd meggyőződése, hogy az oroszok kulcsfontosságú iratokat tartanak vissza, különösen, hogy néhány levéltár továbbra is zárva van a kutatók előtt – elsősorban az orosz külügyi hírszerzés és a kémelhárítás dokumentációja, ahonnan még lényeges anyagok kerülhetnek elő Wallenberggel kapcsolatban. Ahogyan Susan Mesinai mondta: „Egy fogoly, akit a hatóságok egyszer nyilvántartásba vesznek, nem »szívódhat fel« csak úgy. Valamilyen irat-nyomnak léteznie kell.” S bár lehet, hogy az orosz hatóságok tudják a választ, és azt esetleg hatvanöt év múlva, amikor már egyetlen túlélője nem lesz az egész történetnek, sem fogják előadni, hiba lenne a kutatást abbahagyni, és a Wallenberg-ügyet lezártnak tekinteni.

Szilágyi Csaba összefoglalója Emy Knight The Truth about Wallenberg című cikke alapján készült.
(
The New York Review of Books, 2001. szeptember 20.)