Nyomtatóbarát változat
Jürgen Fuchs emlékének
Nehéz partnerkapcsolat
Kezdjük egy hamis, sőt képtelen állítással. Horváth József vezérőrnagy, a Belügyminisztérium III/III-as csoportfőnökségének vezetője A tábornok vallomása című könyvében a következőket írja: „Az NDK állambiztonsági szerveivel (…) a hetvenes évektől kezdve az együttműködési terv aláírásánál nem jutottunk tovább. Sőt, a hetvenes évek második felétől a magasabb szintű vezetők találkozását sem lehetett összehozni.”[1]
Ami a kapcsolatok protokolláris szintjét illeti, ez a kijelentés akár igaz is lehetne. A hivatalos találkozókon a legmagasabb rangú magyar résztvevők a belügyminiszter-helyettesek voltak, például Harangozó Szilveszter vagy Pallagi Ferenc vezérőrnagy. Konkrét munkakapcsolatok azonban minden szinten léteztek, és a hetvenes évek végén, majd a nyolcvanas években különösen intenzívekké váltak a Moszkvától Kelet-Berlinig húzódó biztonsági térségben. Ebben az időben a Varsói Szerződés tagállamai arra a következtetésre jutottak, hogy tekintettel az „ellenséges törekvések internacionalizálódására”, a korábbinál szorosabban kell együttműködniük, „hogy ezeknek az erőknek az összefogását erélyesen megakadályozzák és csírájában elfojtsák”.[2]
A baráti titkosszolgálatok keret-megállapodásokban, egyezményekben és többéves tervekben szabályozott kapcsolatai mind a kapcsolatok formáit, mind pedig tematikáját illetően igen sokrétűek voltak. Multilaterális konferenciákat tartottak különböző témákban: 1976-ban Szófiában a Pen Clubról,[3] 1977-ben Moszkvában a politikai pszichiátriáról és 1985-ben ugyancsak a szovjet fővárosban a nemzetközi terrorizmus veszélyeiről. Rendszeres kétoldalú konzultációkra és gyakori tapasztalatcserékre került sor az együttműködés politikai, operatív és technikai kérdéseiről. Ezenkívül az operatív kapcsolattartás szolgálati utak keretében is zajlott. A keletnémet Állambiztonsági Minisztérium segítséget nyújtott Kubának állambiztonsági szervei kiépítésében, technikai felszerelést adott el és ajándékozott a kubaiaknak, valamint fiatal kádereket fogadott kiképzésre. A Stasi és a kubai titkosszolgálat közös erőfeszítéseket tett az 1979-ben hatalomra került nicaraguai forradalmi kormány támogatására.[4]
A kapcsolattartásért részben a nagykövetségek katonai attaséi voltak a felelősek, de egyes külképviseleteken, például a berlini magyar nagykövetségen, az állambiztonságnak diplomáciai státusszal felruházott külön irodái működtek. Ezenkívül léteztek speciális vagy állandó operatív csoportok, valamint egy rendszer az intézmények költségeinek elszámolására.[5]
A „testvérszervek” közötti írásos kapcsolattartás eleinte telexen vagy (részben diplomáciai) futárokon keresztül történt, és már a hatvanas években megpróbálták az oroszt közös nyelvként bevezetni. Ez a törekvés nyilvánvalóan azért hiúsult meg, mert nem volt elég nyelvtudással rendelkező munkatárs. A legfontosabb íróeszköz a KGST országaiban elterjedt villanyírógép volt, de gyakran születtek kézírásos jelentések is. 1989 végéig a dokumentumokban nincs nyoma a komputeres szövegfeldolgozásnak, és faxszámok sincsenek megadva. Hamvába holt a szövetségeseknek az a keret-megállapodása, amely szerint elektronikus adatfeldolgozás segítségével Vietnamtól Kubáig létrehoznak majd egy minden szocialista országot átfogó adatbázist.[6]
A szocialista állambiztonsági szervek viszonylagos autonómiájának az lett a következménye, hogy nemcsak a közös ellenségről, hanem egymás tevékenységéről is szisztematikusan adatokat gyűjtöttek. Az Állambiztonsági Minisztérium Magyarországon bevetett operatív csoportjai nemcsak a közös ellenséget kémlelték ki, hanem (és talán előszeretettel) a hivatalos magyar politikát is. Egyfelől feltételezem, hogy ezt az alapjában véve illegális kölcsönös megfigyelést mindkét oldal megtűrte,[7] másfelől pedig azt, hogy a „szocialista közösség” mindegyik titkosszolgálata így viselkedett egymással szemben. Eklatáns példa erre, noha témámhoz nem kapcsolódik közvetlenül, a „Kelet-nyugati párbeszéd”-csoport Ceausescu ellen tiltakozó akciója 1988 őszén a nyugat-berlini Gedächtniskirche előtt, amelyen a legkülönbözőbb titkosszolgálatok fotósai tülekedtek, noha hivatalból csak a nyugatnémet Szövetségi Hírszerző Szolgálat volt jelen.
Ebben a – látszólag a kollegialitás hiányáról tanúskodó – magatartásban a világ minden titkosszolgálatára jellemző tulajdonságok nyilvánultak meg: az elvi szintre emelt bizalmatlanság a mindenkori partnerrel szemben és az ugyancsak elvi szintre emelt kíváncsiság mindenféle hír, híresztelés vagy akár jelentéktelennek tűnő pletyka iránt. Ebben a játszmában az NDK Állambiztonsági Minisztériumának, mint a KGB mintadiákjának, voltak a legjobb kártyái, és különösen azokban a testvérországokban folytatott többé-kevésbé nyílt kémkedést, amelyek a Varsói Szerződés északi szárnyán „gyenge láncszemeknek” számítottak: a lázongó Lengyelországban, a „normalizált” Csehszlovákiában és a „liberális” Magyarországon.
Az NDK külföldi hírszerzése kétségkívül jobb áttekintéssel rendelkezett saját területéről, mint a „belső ellenséggel” foglalkozó szervek a magukéról. A fejlett struktúrával, technikai felszereléssel és nemzetközi tapasztalattal rendelkező Stasi nyilvánvalóan nagy tekintélynek örvendett különösen a szovjet befolyási övezet kisebb országaiban. Az NSZK tőszomszédsága (a nyugati fél által gyakorlatilag nem ellenőrzött Nyugat- és Kelet-Berlin közötti határral), a két német állam közös történelmi és kulturális gyökerei megkönnyítették a szisztematikus ellenőrzést, a józan adatkiértékelést, valamint nemcsak a közvetlen „ellenséges” terület, hanem közvetve a legfontosabb NATO-tagállamok hatékony befolyásolását is. Az ekként nyert adatokra azután más „testvérszervek” is igényt tarthattak.
1978 augusztusában például „a magyar állambiztonsági szervek érdeklődésüket fejezték ki a IV. Internacionálé munkájával (az NDK-ban eddig felbukkant futárok) és a Német Akadémia Csereszolgálattal (DAAD) kapcsolatban”.[8] A kubai belügyminisztérium 1978. január 6-án egész kívánságlistát küldött a kelet-berlini Állambiztonsági Minisztériumnak, amelyben a DAAD-ról, a IV. Internacionáléról, az Amnesty Internationalről, a Gallimard, Seuil és YMCA-Press „emigráns kiadókról”, személyesen Hans-Magnus Enzensbergerről kért információkat, valamint (valószínűleg nyugat-európai) újságcikkeket kubai ellenforradalmárokról.[9]
Gondok a csehszlovák „szocialista ellenzékkel”
Ha nem is az „ellenséges törekvések”, de a szükségletek internacionalizálódása már a hatvanas években elkezdődött. Mit sem sejtő fiatalokként élveztük a Varsói Szerződésen belüli „kis határnyitást”, amikor is a „piros útlevéllel” korlátlanul utazhattunk öt országba. Akkoriban az efféle gesztusokat „közérzetjavító intézkedésnek” hívták. A (keleti) Nemzetközi Diákszövetség automatikusan félárú vasúti jegyek vásárlására jogosított Burgasztól Rostockig, s ha az embernek szerencséje volt, potom áron szálláshoz is juthatott a nyáron kiüresedő kollégiumokban vagy Jugendherbergékben.
Noha a szocialista országoknak nem volt megfelelő utazási infrastruktúrája, a lakosság a „hálózsák-turizmust” is vívmánynak és szokásjognak tekintette, amit nem lehetett minden további nélkül elvenni. Mellesleg a diákigazolványokat Jiri Pelikannak, a Diákszövetség akkori elnökének pecsétaláírása díszítette. A szocialista országok közötti kis utazási szabadság többször is hajótörést szenvedett. Először 1968 augusztusában Csehszlovákia határait zárták le, azután 1981 nyarától a Lengyelországba irányuló turizmust korlátozták. Ám a legnagyobb sorscsapás azokat a nyaralókat érte, akik 1979 nyarán Magyarországon és Románián keresztül akartak eljutni a bolgár tengerpartra. A román határon azzal a hírrel fogadták őket, hogy a benzinjegy nélkül nem léphetnek be Romániába.
1979 tavaszán az egykori nemzetközi ifjúsági funkcionárius, Pelikan már olasz állampolgárként és az olasz szocialisták Európa parlamenti képviselőjeként utazott Pekingbe, ahol rendkívül barátságosan fogadták. Abban, hogy a Kína valamikori testvérországából származó emigráns egyáltalán ellátogathatott a Mennyei Birodalomba, az egyre pragmatikusabbá váló kínai külpolitika mellett egy személyes kapcsolat játszotta a döntő szerepet. „A meghívást PELIKAN-nak ismereteink szerint Hszie PANGTING, a KKP KB munkatársa […] nyújtotta át […] A nevezettek személyesen ismerik egymást abból az időből, amikor […] Prágában együtt dolgoztak. Hszie PANGTING 1956 és 1958 között a Kínai Diákszövetség titkára volt.”[10]
Ezt az idézetet a Központi Kiértékelő és Információs Csoport egyik legcsiklandósabb dokumentumából veszem. A tájékoztató jelentés szerzője, Dr. Werner Irmler altábornagy szerint abban „főként belső értesüléseket, köztük a CSSZK állambiztonsági szerveinek információiból származó ismereteket dolgoztak fel”.[11] A látogatás tartalmi vonatkozásait nyugati sajtóhangok alapján igyekszik rekonstruálni: „A pekingi vezetés a beszélgetések során élénk érdeklődést mutatott a keleti blokk polgárjogi mozgalmai, valamint az »eurokommunizmus« iránt”.[12]
Dr. Immler nyilván nem attól félt, hogy a kínai vezetés átveszi Jiri Pelikantól a „prágai tavasz” receptjét. Ámde egészen ártalmatlannak sem tekinthette az efféle kapcsolatokat. Tájékoztató jelentése egy akkoriban égetően aktuális problémát tárgyalt. Az 1968-as inváziót követő csehszlovák emigrációs hullám a Kommunista Párt és az állam korábban magas rangú funkcionáriusainak befolyása alatt állt. Jiri Pelikan (Róma) korábban a csehszlovák televízió igazgatója volt, Zdenek Mlynar (Bécs) a CSKP Elnökségének tagja, Zdenek Hejzlar (Stockholm) a csehszlovák rádió igazgatója, Eduard Goldstücker (London/Oxford) az Írószövetség elnöke és az ehhez a csoporthoz közel álló Ota Sik Dubcek alatt a párt gazdasági programjának a felelőse volt. A két elit, a csekisták és a dubcekisták közötti csata annak a harcnak volt a folytatása, amelyet az SZKP XX. kongresszusának témái kapcsán minden kommunista pártban megvívtak, és a Szovjetunióban csak 1985 után újult fel.
A szocialista ellenzék, amelyet a Stasinak ez a jelentése Kölnben kiadott folyóiratáról „»Listy« emigránsközpontnak” nevez, azért tűnt olyan veszélyesnek a keleti titkosszolgálatok számára, mert tagjai hatalmi tudásuk és korábbi pozícióikból adódó kapcsolataik révén nagyon gyorsan megtalálták az utat nyugati baloldali körökhöz. Jó kapcsolatokat ápoltak vezető szociáldemokratákkal, így Willy Brandttal és Bruno Kreiskyvel, és egyenesen „testvérpártiakat” Enrico Berlinguerrel, az olasz KP főtitkárával és Santiago Carilloval, a spanyol kommunisták vezetőjével.
Azok a nyugati kommunista pártok, amelyek 1968 augusztusában (nem ritkán tagságuk ellenállásával dacolva) elítélték a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai bevonulását, csak lassacskán dolgoztak ki olyan ideológiát, amely illett ehhez a lépéshez. Ilyennek bizonyult a később reformkommunizmusnak nevezett eurokommunizmus. Eredetileg azoknak a nyugati országoknak a speciális helyzetére koncentrált, amelyekben a kommunista pártok tömegmozgalmak voltak, mint például Olaszországban, Spanyolországban és Franciaországban. Elsősorban a szavazókat kellett arról meggyőzni, hogy a kommunisták választási győzelmük esetén koalíciós partnerként tartani fogják magukat a demokrácia szabályaihoz. Ezért nyilvánították ki, hogy kizárólag békés eszközökkel törekszenek a szocializmusba való átmenetre, ezért mondtak le a proletárdiktatúráról, és ezért keresték a párbeszédet a szociáldemokráciával.
Szavahihetőségüket bizonyítandó határolták el magukat többé vagy kevésbé következetesen a Kelet-Európában és a Szovjetunióban uralkodó gyakorlattól. Ugyanakkor sem a hagyományos antikommunizmus jelszavait nem akarták átvenni, sem pedig Moszkvával szemben nem akartak minden hidat felégetni (és ez az SZKP-nak is fontos volt). A kommunista világmozgalom skizmája, a Szovjetunió és Kína 1960-as szakítása után (amelynek jelentősége a kommunista mozgalom egészének szempontjából véleményem szerint mind a mai napig nem tükröződik kellőképpen a történelmi munkákban), a Szovjetunió sohasem adta fel azt a törekvést, hogy legalább egy minimális konszenzust hozzon létre a Kína által nem befolyásolt kommunista pártok között. Ezt a célt szolgálták a „konzultációs találkozók” (Budapest 1968, Moszkva 1969, Berlin 1976), amelyeket nagy hűhó közepette, de gyakorlatilag eredmény nélkül rendeztek meg.
Míg a reálisan létező szocializmus konzervatív vagy liberális belső kritikája (Szolzsenyicin, Szaharov) az eurokommunisták számára alapjában véve idegen maradt, ugyanennek baloldali változatára (Havemann, Biermann, Bahro az NDK-ban és a Lukács körül kialakult Budapesti Iskola) empátiával reagáltak. Az eurokommunizmus a hetvenes évek vége felé érte el hatékonyságának csúcspontját. A tájékoztató jelentés sok mindent a szocialista ellenzék szemére vet, és ez alkalomból jól bevált kísérteteket is a falra fest: a CIA-t, a IV. Internacionálét, a trockistákat, a cionistákat és a revizionistákat. Igazán azonban „az ellenséges törekvések internacionalizálódása” aggasztotta a kiértékelőket. Ez a veszély Milan Horacek személyében testesült meg, aki később a német Zöldek EU-képviselője lett, 1990 után pedig a Heinrich Böll Alapítvány irodájának vezetője Prágában. Horacek Jiri Pelikan révén került kapcsolatba a Listy-csoporttal.
Horacek az emigráció fiatal generációjához tartozott, az NSZK-ban gyorsan és sikerrel szocializálódott, kapcsolatba került baloldali személyiségekkel (közülük a jelentés Rudi Dutschkét és Heinz Brandtot említi) és az NDK-ból kiutasított értelmiségiekkel, például Wolf Biermannal, Jürgen Fuchs-szal és Gerulf Pannachhal. Tárgyalóképessége folytán különösen alkalmas volt arra, hogy közvetítsen olyan csoportok között, amelyeknek tökéletesen különböző volt a történelmi háttere (a „prágai tavasz” hívei és az 1948-as csehszlovák emigránsok, a nyugati baloldaliak és a keleti másként gondolkodók). Azonkívül nem teoretikus volt, hanem a tettek embere alapos helyismerettel és nagy személyes bátorsággal:
„A legfrissebb adatok szerint […] Horacek 1979 szeptemberében több napon át a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban tartózkodott. Ez alatt az idő alatt mintegy nyolcvan CSZSZK-polgárral lépett kapcsolatba, elsősorban kempingekben. Horacek arra törekedett, hogy azokat, akikkel kapcsolatba lépett, ellenségesen befolyásolja. Ezenkívül több antiszocialista, különösen csehszlovákellenes anyagot osztott szét. […] Olyan időpontban vállalkozott az utazásra, amikor sok CSZSZK-polgár tartózkodott a JSZSZK-ban. Mint ismeretes, a CSZSZK kormánya a R(omán) SZ(ocialista) K(öztársaság) kormánya által hozott intézkedésre reagálva engedélyezte állampolgárainak, hogy a JSZSZK-n keresztül utazzanak be a B(olgár) N(ép)K(öztársaság)ba.”
A Listy-csoport ellen az egyik legfontosabb vádpont az volt, hogy „módszeresen ösztönzi illegális politikai tevékenység szervezését és ún. belső ellenzék létrehozását a szocialista országokba, különösen a CSSZSZK-ba való behatás révén”.
Kétségtelen, hogy a „prágai tavasz” emigráns politikusai hasonlóképpen hozzájárultak a csehszlovákiai belső ellenzék fejlődéséhez, mint a lengyel emigráció a lengyelországi ellenzék keletkezéséhez. Ezen a ponton a tájékoztató jelentés megfelelt a valóságnak. A Stasi azonban képtelen volt belátni, hogy mind a Charta 77, mind pedig a KSS/KOR és a többi szocialista ország ellenzéki mozgalma a rendszer hiányzó legitimációját, valamint megoldatlan politikai és történelmi problémáit tükrözte vissza.
Ellenzék nélkül
Mellesleg nem mondhatnánk, hogy az ellenzéki mozgalmak kialakulását megelőzően a titkosszolgálatok ölbe tett kézzel ültek volna. 1967. május közepén az NDK Állambiztonsági Minisztériuma segédanyagot készített minisztere számára „a Magyar Népköztársaság állambiztonsági szerveivel való tárgyalásokhoz”. Erich Mielke nyilvánvalóan súlyos szemrehányásokkal akarta szembesíteni magyar kollégáját, Benkei András belügyminisztert.
A panaszok tárgya Nyugat-Berlin volt, pontosabban a fokozódó magyar jelenlét a félvárosban, amelyről az NDK kormánya makacsul azt állította, hogy nem része a Szövetségi Köztársaságnak. (Így reagált a keleti tömb az ugyancsak merev Hallstein-doktrínára, amely szerint az NSZK nemzetközileg egyedül képviseli a német érdekeket.).
A Fallal körülkerített város rendkívüli vonzerőt gyakorolt a magyar művészekre, sőt egész kulturális intézményekre. 1968 januárjában a Weiner-kvartett szerepelt ott, tavaszszal a budapesti Egyetemi Színpadot hívták meg, és szeptemberre az Operettszínház fellépését tervezték. Oktató- és diákcserét készítettek elő a budapesti ELTE és a nyugat-berlini Freie Universität között, valamint a kapcsolatok kiépítését tervezte a budapesti és berlini zeneművészeti főiskola. Végül pedig napirenden volt egy rendkívüli esemény: az akkoriban nemzetközileg elismert magyar filmművészet részvétele a Berlinálén.[13] Mindez a bonni nagykoalíció úgynevezett „kapcsolatteremtő politikájának” (Kontaktpolitik) volt a gyümölcse. Márpedig ez a baráti ölelés Walter Ulbricht rendszere számára nagyobb veszélyt jelentett, mint a hidegháború, amely igazolni látszott doktriner kül- és belpolitikáját.
Pedig még hátra volt a feketeleves, vagyis az a lehetőség, hogy „még az 1967-es évben sor kerülhet a diplomáciai kapcsolatok felvételére; a magyar kormánynak a gazdasági reform sikeréért érzett aggodalma meg fogja gyorsítani ennek a lépésnek a megtételét”.[14] Az NSZEP vezetése még alig dolgozta fel azt a sokkot, hogy Románia az NDK-val való előzetes konzultáció nélkül felvette a diplomáciai kapcsolatokat Bonnal.
A titkos jelentések hivatkozásaiból arra lehet következtetni, hogy a Stasi a magyar külügyminisztérium főosztályvezetője és a bonni kereskedelmi képviselet budapesti vezetője között lefolyt bizalmas beszélgetés részleteit bonni és nyugat-berlini forrásokból ismerte.
Ezzel szemben Budapesten gyűjtöttek anyagot a Központi Kiértékelő és Információs Csoport 1968. augusztus 28-án keltezett terjedelmes jelentéséhez, amely „A Magyar Népköztársaság helyzete és az ország ellen irányuló imperialista tevékenység értékelése”[15] címet viselte. A dátum magáért beszél: a „prágai tavasz” eltiprásának napjaiban az NDK úgy érezte, hogy kemény vonalának helyessége beigazolódott, és megbízta a nagykövetségen működő budapesti titkosszolgálati részlegét, valamint az 1964 óta az országban magyar engedéllyel tevékenykedő operatív csoportot a jelentés elkészítésével. A dokumentum célja szemmel láthatóan az, hogy kompromittálja a Kádár János körüli magyar vezetést a szövetségesek, mindenekelőtt a Szovjetunió szemében. A szövegösszefüggésből kiderül, hogy az adatszolgáltatók között akadtak magyar belügyesek, idősebb, sértett funkcionáriusok és írók, a diplomáciai fogadások törzsvendégei.
A magyar vezetés bűnlajstroma ideológiai jellegű. Rossz néven veszik tőle, hogy a sajtó „régi hangokat enged szóhoz jutni”, köztük „Lukáczét (sic!), a revizionista filozófusét”,[16] akivel interjúkat közölt a Népszabadság és a Budapester Rundschau.[17] „A sajtó időnként túlontúl visszafogott a Dubcek-csoporttal kapcsolatban, sőt néha támogatta azt […], aminek káros hatása volt a szocialista országok egységére”. Ráadásul „a rádióban és a televízióban is jelen vannak az ellenséges áramlatok”.
Bognár József közgazdásznak azt a mondatot adják a szájába, hogy az új gazdasági mechanizmus „fölöslegessé teszi az ideológiai nevelőmunkát”. Meg nem nevezett személyek állítólag azt mondták, hogy „a gazdasági reformok Magyarországon sokkal tovább mentek, mint Csehszlovákiában”,[18] ami egyébként igaz volt. Neves írók (Szabó Magda, Juhász Ferenc és mások) olyan kijelentéseit idézték, amelyek üdvözölték a csehszlovákiai reformfolyamatot. Ráadásul utóbbiak azzal a tiltakozó nyilatkozattal is egyetértettek, amelyet egy filozófiai kongresszus résztvevői (a Lukács-tanítványok – D. Gy.) fogalmaztak meg az invázió ellen a jugoszláviai Korculán. Magyarország külpolitikája „lehetőségeket adott a nyugatnémet imperializmusnak a Nemzetközi Duna Bizottságba való behatolásra és a magyar szakemberek által rendezett kongresszusokon való fellépésre”.[19] A jelentés szerint a hivatalos Magyarország megpróbálta önállóan szélesíteni diplomáciai kapcsolatait az NSZK-val, és nem sokkal az 1967-es közel-keleti háború előtt Izraelhez is közeledni igyekezett.
Mint látható, a magyarok halálos vétkei kísértetiesen hasonlítanak azokhoz a csehszlovák bűnökhöz, amelyek a tankokat Prága irányába mozgásba hozták. A pankowi öreguraknak valószínűleg mégsem az volt a céljuk, hogy a szovjet csapatok bevonuljanak Magyarországra, ahol már egyébként is „ideiglenesen állomásoztak”, hanem hogy „leghűségesebb szövetségesi” pozíciójukat Moszkva szemében felértékeljék.
Célkeresztben a Balaton
1961. augusztus 13-a, a Berlini Fal felépítése után a keletnémet hatóságok tisztában voltak azzal, hogy a határokat legalább keleti irányban nyitva kell tartaniuk. A várható turistaáradatra tekintettel az Állambiztonsági Minisztérium már 373/62. számú parancsában operatív csoport felállítását rendelte el a nyári szezon idejére Budapesten és a Balatonnál. Az intézkedés állítólagos célja a „szervezett emberkereskedelem elleni harc” volt, vagyis azok ellen az embercsempészek ellen irányult, akik jó pénzért NDK-állampolgárokat juttattak át az osztrák–magyar határon. (Akik azután a nyugatnémet alkotmány értelmében az első pillanattól kezdve NSZK-állampolgárnak számítottak.)
Egy 1967. április 20-ai jelentés szerint a Magyarországra utazó keletnémet turisták száma tényleg hatalmas tempóban növekedett (1964: 68 ezer, 1965: 85 ezer, 1966: 125 ezer). Ráadásul – panaszkodnak a jelentéstevők – ez az idegenforgalom jórészt „magán- és egyéni utazókból” tevődik össze, „akik nincsenek turistacsoportokba szervezve, és ezáltal szinte minden operatív ellenőrzési lehetőség hatókörén kívül állnak”[20] – amivel közvetve megerősítik, hogy mi volt az NDK-ban a szervezett turizmus tulajdonképpeni funkciója.
Ezzel a fellendüléssel párhuzamosan azoknak a keletnémet állampolgároknak a száma is nőtt, „akik a Magyar NK-on keresztül próbálták meg illegálisan elhagyni az NDK-t” – 1965-ben 68, egy évvel később már 116 személyt akadályoztak meg ebbeli igyekezetében. Az utóbbiak közül heten hamis útlevéllel próbálkoztak, tízen nyugatnémet autók csomagtartójában rejtőzködtek el, kilencvenkilenc keletnémet állampolgár pedig a kétségbeeséstől hajtva a határ erőszakos áttörésével kísérletezett. A sikeres szökések számát 1965-ben huszonkettőre, 1966-ban negyvenötre becsülték. A lebukottakat a magyar határőrök őrizetbe vették, külön-repülőgéppel Berlinbe vitték, és ott átadták a keletnémet hatóságoknak. Hasonlóképpen járt el az Állambiztonsági Minisztérium azokkal a magyar állampolgárokkal, akiknek az az eszeveszett ötletük támadt, hogy Magyarországról – piros útlevéllel vagy anélkül – éppen az NDK-n keresztül disszidáljanak.
Mindazonáltal a Magyarországról szökni próbáló keletnémetek száma össze sem hasonlítható az ötvenes és a hatvanas évek – évente tízezreket átfogó – menekülési hullámával, és tulajdonképpen néhány jól kiképzett tolmács magyarországi jelenlétét tette volna indokolttá. A magyar–osztrák határon a hatvanas-hetvenes években szinte hermetikus volt a műszaki zár.
Vagyis az NDK Állambiztonsági Minisztériuma által a magyar kollégáknak tett javaslat, miszerint nyaranta különleges akciócsoportot, úgynevezett „Balatonfigyelő Brigádot” (Balaton-Beobachtungsbrigade – BBB) küldenének Magyarországra, korántsem csak a megelőző határbiztosítás célját szolgálta, hanem egyúttal arra is irányult, hogy a kelet- és a nyugatnémet állampolgárok között a magyar tenger partján fűződő kapcsolatokat kikémleljék. A terv hatékonyságával kapcsolatban már kezdetben kétségek merültek fel. 1966-ban, tehát a brigád felállítása előtt, kb. 250 ilyen kapcsolatot sikerült megállapítani (ami 85 ezer potenciális „objektummal” egybevetve nem lenyűgöző szám), és ráadásul „a magán- és egyéni utazók kapcsolatainak felderítése nem volt lehetséges”.[21] Az Állambiztonsági Minisztérium ennek ellenére ragaszkodott tevékenységének az üdülőparadicsomban való kibővítéséhez, amin főleg azt értette, hogy minél több „nem hivatalos munkatársat” plántáljon a turistacsoportokba. Ezek a két lábon járó lehallgató készülékek meglehetősen banális beszélgetéseket jelentettek. „A megosztott égbolt” alatt ismerősök, barátok, családtagok, sőt szerelmesek jobbára azt latolgatták, melyik Németország a jobb, s hogyan lehetne gyakrabban találkozni.
Külön szolgálati egység vizslatta „a turizmus egyházi személyek és körök általi kihasználását”, amin azt kellett érteni, hogy kelet- és nyugatnémet állampolgárok gyakran találkoztak egyházi égisz alatt balatonalmádi vagy szárszói üdülőkben. K. L. százados és H. hadnagy – mindketten a XX/4 (egyházi) főosztály munkatársai – 1975 szeptemberében ezzel a céllal indult el siófoki szolgálati útjára. Ott ülésezett akkor a Keresztény Békekonferencia. Eredményeikről szóló beszámolójukban azzal a kétes érdemükkel dicsekedtek, hogy „hat kvalifikált nem hivatalos munkatársat sikerült” „beültetniük” a konferencia különböző testületeibe, „s ebből három vezető pozícióban van”.[22] Egyúttal köszönetüket fejezték ki azért, hogy „a magyar elvtársaktól minden támogatást” megkaptak.
A Balatonbrigáddal kapcsolatos dokumentum alapján lehet tippelni arra, hogy miben állhatott ez a kollegiális segítség az adott körülmények között: „A magyar belügyminisztérium két esetben nem hivatalos munkatársakat adott át ideiglenesen az Állambiztonsági Minisztériumnak. Az Állambiztonsági Minisztérium számára ez mindkét esetben jelentős segítséget jelentett fontos politikai-operatív feladatok megoldásában.”[23] Annyi mindenesetre kiderül ebből a semmitmondásig titokzatoskodó szövegből, hogy a magyar szervek közvetlen támogatást nyújtottak az Állambiztonsági Minisztériumnak egy magyarországi támaszpont kiépítésében. Cserébe – mint látni fogjuk – a keletnémet testvérszerv nem riadt vissza attól, hogy a magyar intézményeket (beleértve az állambiztonsági szerveket is) bizalmas jelentésekben denunciálja.
Együttműködés és vetélkedés
Bár a hetvenes és a nyolcvanas években az állambiztonsági szervek együttműködése a Varsói Szerződés keretei között megkötött kétoldalú egyezmények alapján[24] látszólag súrlódásmentes volt, újra meg újra megmutatkozott a felek érdekeinek különbözősége, amely igen gyakran az illető országok történelmében, sőt földrajzi helyzetében gyökeredzett.
A KGB a hetvenes években, a latin-amerikai pszichiátriai kongresszus (1977. február) és a Pszichiátriai Világszövetség Végrehajtó Bizottságának dublini ülése (1977. április) előestéjén szerette volna, ha szövetségesei ezeken a fórumokon támogatják, és ezért tanácskozásra hívta őket ez ügyben Moszkvába. Ezen a konzultáción kiderült, hogy a probléma – vagyis a másként gondolkodók „pszichiátrizálása” és annak nyugati bírálata – szinte kizárólag a Szovjetuniót érintette.
Az NDK állambiztonsági szervei abból indultak ki, hogy a békemozgalom okozta problémáikat az evangélikus egyháznak köszönhetik. 1982 decemberében egy berlini tanácskozáson, amelynek tárgya a Lutheránus Világszövetség küszöbön álló budapesti kongresszusa és az azzal kapcsolatos közös fellépés volt, a keletnémetek meglepetéssel hallgatták, hogy a magyarok szerint az „egyházi reakció” mint a hatalmat fenyegető kockázati tényező más csoportosulások mögött messze lemaradva az ötödik helyen állt. A potenciális ellenségek listáján az egyházakat megelőzték a „nacionalisták”, a „radikálisok”, a szamizdatban publikáló szerzők és a SZETA, a Szegényeket Támogató Alap. A magyar állambiztonsági szervek szerint a nem állami békemozgalmak a „lojális” egyházakban csekély visszhangot keltettek. A „lojális” jelzővel a három nagy keresztény egyházra utaltak.[25]
Az Állambiztonsági Minisztérium azt sem tudta belátni, mi készteti a magyarokat arra, hogy határaikat szinte fenntartás nélkül megnyissák a nyugati turisták előtt. Különösen felháborítónak találták, hogy Magyarország csatlakozott az Interpolhoz, és hogy magyar kollégák azt a fáradságot sem vették, hogy lefordítsák azt az Interpolra vonatkozó leleplező dokumentációt, amelyet Mielke miniszter 1981 novemberében személyesen bocsátott rendelkezésükre. Az Állambiztonsági Minisztérium emberei a korrupciót is tűrhetetlennek találták, amely szerintük különösen a magyar külkereskedelemben virágzott. Mindenekelőtt nem akarták elhinni magyar pályatársaiknak azt az egyébként reális becslését, mely szerint az ellenzék kemény magja a nyolcvanas évek elején mindössze ötven-hatvan személyből állt volna, miközben NDK-ban 5-600 személyt soroltak ebbe a kategóriába.[26]
Még gyanúsabb lehetett a keletnémet kollégák szemében az MSZMP kelet-európai összehasonlításban példátlanul liberálisnak tűnő kultúrpolitikája, különösen, miután ennek termékeit az NDK könyvkiadásának jóvoltából részben közvetlenül is élvezhették. A témába vágó beszámolók részben a III/III. csoportfőnökség adataiból merítettek,[27] amelyeket a testvérszerv rendelkezésükre bocsátott. Más esetekben maguk alkottak ítéletet, és ez az ítélet például a magyar írók antológiájáról (Auf meinen Lippen Gras und Erde – Aufbau Verlag, 1980) igencsak lesújtó volt.[28]
A legnagyobb bizalom még az operatív és technikai együttműködésben mutatkozott a felek között. A nyolcvanas évek elején a keletnémet elvtársak számíthattak magyar kollégáik „csekista jogsegélyére” (tschekistische Amtshilfe), vagyis arra, hogy a kölcsönösség jegyében kiszolgáltatják nekik a disszidálással próbálkozó keletnémet állampolgárokat.[29] Oldottan és ideológiamentesen cseréltek eszmét a kormányaik közötti titkos telefon-, rádió- és telexkapcsolatokról, valamint a rejtjelezés rejtelmeiről. A KGST-n belüli munkamegosztás keretében az NDK Magyarországról kapta az ultrarövid-hullámú technikát, és ezt alkalmazták az Állambiztonsági Minisztérium hálózatában is.[30]
A magyarok már a hetvenes években megbecsülték a nyugati technikát, és ez irányú ismereteiket szívesen osztották meg az OTS-ben (Operatív-technikai szektor) dolgozó kollégáikkal. Többek között a Bausch & Lomb sztereomikroszkópjáról és a Wild Heerbrugg AG szupermodern műszereiről tájékoztatták az Állambiztonsági Minisztérium szakértőit. Ezek az eszközök a hamisítások felismerését szolgálták, miként azok az írógép-íráspróbák is, amelyeket a magyarok éppoly készségesen átengedtek keletnémet kollégáiknak, mint a magyar határőrség útlevél-ellenőrző pecsétdokumentációját.
A kedvező fordulat az Állambiztonsági Minisztérium és a III/III. csoportfőnökség bizalmi viszonyában a lengyel válsággal kezdődött, amely feltárta a szocialista államszerkezet sebezhetőségét. A „hadiállapot” mint válságkezelési módszer éppen az alapproblémát nem tudta megoldani: bár a katonai erőszak alkalmazásával biztosítani lehetett a termelés folyamatosságát, de ez nem szavatolt sem komolyan vehető gazdasági növekedést, sem pedig a nyugati bankoknál felhalmozott hatalmas adósságok leépítését.
Márpedig a magyar helyzet legnagyobb kérdőjele is a nyugati hitelezők magatartása volt, miközben az egy főre jutó eladósodás már magasabb volt, mint a lengyeleknél. Ráadásul a magyar vezetés nem merte az általa is szükségesnek tartott reformokat végrehajtani, mert ezek a lakosságtól hatalmas áldozatokat követeltek volna meg, amelyek a nyugati hitelekből finanszírozott mesterségesen magas életszínvonal évei után társadalmi robbanáshoz vezethettek volna. A kommunista elit idősebb generációja még jól emlékezett az 1956-os felkelésre,[31] ezért az életszínvonal bárminemű csökkentését megengedhetetlennek tartotta, és attól is ódzkodott, hogy a lakossággal őszinte párbeszédet kezdjen az ország nehézségeiről. A lengyel válság ezeket a félelmi reflexeket lényegesen megerősítette.
Minthogy ezzel az NDK vezetése, beleértve az Állambiztonsági Minisztériumot, tisztában volt, jól tudta, mennyi hitelt adhat a Duna partjáról érkező megnyugtató jelentéseknek. A hivatalos tájékoztatást újra meg újra megpróbálták más forrásokból ellenőrizni, majd végül, formálisan fenntartva a testvérszervvel való konzultációkat, ráfanyalodtak az „önkiszolgálásra”.
Különösen jól jellemzi ezt az eljárásmódot a X. osztály (nemzetközi kapcsolatok) forráskontrollja, amely az illetékes szervekkel való konzultációkkal párhuzamosan történt meg. 1982 decemberében a magyar kollégák azzal dicsekedtek, hogy az ellenzékkel szemben sikerült nekik egyszerre több szinten áttörő sikert elérni.
Rajk László „szamizdatbutikként” ismert Galamb utcai lakásából két házkutatás során jelentős mennyiségű könyvet és folyóiratot koboztak el. A razzia idején ott tartózkodó személyeket igazoltatták, és néhányukat átmenetileg őrizetbe vették. 1982 augusztusában a rendőrségnek sikerült egy tüntetést szétszórnia (tehát nem „megakadályoznia”, ahogy azt a magyar állambiztonság a testvérszervnek beállította), amelyre a gdanski megállapodás második évfordulója alkalmából került sor. Továbbá legalábbis meg tudtak nehezíteni egy aláírásgyűjtést, amelyet ellenzéki csoportok a magyar kisebbségek felvidéki és erdélyi szószólóinak (Duray Miklós, Szőcs Géza) letartóztatása ellen kezdeményeztek. Ezt követően a hatóságok felmondták Rajk László belvárosi tanácsi lakásának bérleti szerződését, és őt magát édesanyja központtól távol eső öröklakásába költöztették át. A rendőri segédlettel végrehajtott kilakoltatás tényét a Szabad Európa Rádió nyilvánosságra hozta, és ez értelmiségi körökben nem csekély izgalmat váltott ki.[32]
A gyanakvással kezelt „testvérszerv” diadalmas jelentése arra késztette a X. osztály képviselőit, hogy Magyarországon az állambiztonsági szervek egyik meg nem nevezett nyugdíjas munkatársához forduljanak. Ez aztán alaposan kipakolt, és csaknem tragikus képet festett a magyar szocializmus állapotáról: a revizionista és opportunista elméletek még KB-tagokat is megfertőztek, Aczél György, a párt vezető kultúrpolitikusa elvitatja a marxizmustól a monopolhelyzetet, nem folyik harc az ideológiai fellazítás ellen, és mindehhez „Kádár elvtárs hallgat”. A központi tervezés pár mutatóra korlátozódik, a szocialista nagyüzemeket felszámolják, a nyugati fogyasztási javak pedig olyan inflációt okoztak, amelynek következményeitől a lakosságnak már 30%-a szenved. Az ifjúság előtt a krónikus lakáshiány miatt nincs perspektíva, ezért az ellenzéki elemek könnyen ki tudják használni őket. „Az állambiztonsági szervek munkája nem felel meg a jelenlegi helyzetnek. A miniszternek nincs elég tapasztalata, és nem mutat különösebb elkötelezettséget, különösen nem az állambiztonság szerveinek munkája iránt. […] Az operatív szolgálati egységek nyugdíjazott korábbi vezetőit egy időben ún. konzultációs csoportba tömörítették, és az volt a feladatuk, hogy tevékenységük tapasztalatait […] különösen az ötvenes évekből általánosítsák és elemezzék. Az eredmények iránt azonban senki sem mutat érdeklődést.”[33]
A Stasi summázata: „A fejlemények intenzívebb és állandó megfigyelése nyomatékosan szükségesnek tűnik”.[34]
Az utolsó évek
A XVIII. főosztály (népgazdaság) és a III/III-2. csoportfőnökség 1985. július 17-ei budapesti munkamegbeszélése legalábbis a magyar fél szemszögéből az üres udvariaskodás jegyében zajlott le. Harangozó Szilveszter tábornok, belügyminiszter-helyettes köszönetét fejezte ki az NDK delegációjának „az NDK belső helyzetéről nyújtott információkért, amelyet stabilitás és a népgazdasági feladatok folyamatos teljesítése jellemez.” Peredi ezredes, a magyar delegáció vezetője a magyarországi általános helyzetet jellemezte, amelyben szerinte „kiegyensúlyozott politikai légkör” uralkodik: „A gazdaságpolitika fő céljai megkövetelik a külkereskedelmi mérleg erősítését és az életszínvonal biztosítását, illetve emelését”. A másként gondolkodókra egyetlen mondatban tért ki: „A meglévő kis létszámú ellenzék, mintegy száz személy, nem rendelkezik tömegbázissal, bár az imperialista erők igyekeznek az ellenzéki erőket aktivizálni”.[35]
A keletnémet résztvevők azonban már tudták, mit tartsanak erről a „stabilitásról” és „kiegyensúlyozott légkörről” – mégpedig nemcsak Magyarországon, hanem saját tanyájukon is. Nyugati forrásokból tudomást szereztek arról, hogy a magáncégek Magyarországot már nem tekintették többé hitelképesnek, a nyugatnémet kormány már nem tudott további hitelgaranciákat nyújtani,[36] és hogy az országnak a Nemzetközi Valutaalaphoz való csatlakozása, valamint a forint tervezett konvertibilitása legjobb esetben előremenekülés volt. Pedig Kádár bonni látogatása során, 1982 tavaszán arról akarta Schmidt szövetségi kancellárt meggyőzni, hogy Magyarország Lengyelországgal szöges ellentétben megbízható partner. „Kádár a jelenlegi lengyel helyzet okait az elhibázott gazdasági és pénzügyi politikában, valamint a lengyel mentalitásban látja. Kádár szerint Magyarország Lengyelországgal ellentétben rendezett pénzügyi politikát folytat, szorgalmas lakossága van […], végül pedig az állam, a párt és a lakosság közötti politikai kapcsolatok is stabilak.” Ezt az értesülést Mielke hivatala megküldte az NDK tizenhárom legfontosabb funkcionáriusának, közülük is elsősorban Erich Honeckernek – talán figyelmeztetésként.
Ami az NDK-t illeti, ott a gazdasági helyzet egyelőre a vámmentes belnémet kereskedelemnek és a Franz-Josef Strauss által 1983-ban kieszközölt kétmilliárd márkás hitelnek köszönhetően jobb volt, mint Magyarországon. Ám a politikai klíma – éppen azért, mert a feszültségek még közvetve, a párton belül sem csapódhattak le – sokkal rosszabb volt a magyarországinál. Az 1984-es követségfoglalások – noha meg se közelítették a Fal építése előtti százezres nagyságrendű „lábbal szavazást” – igencsak veszélyes irányba mutattak. Miközben a médiában harsány propaganda folyt a Republikflucht ellen, a hatóságok csöndben tízezrével adták ki az egy napra, egy hétre, harminc napra szolgáló kiutazási engedélyeket, és ehhez már nem is kellett nyugdíjasnak vagy Reisekadernek lenni. E kései nagyvonalúsággal próbáltak elébe menni az elkerülhetetlenül bekövetkező újabb hullámnak.
Ilyen körülmények között az ellenzék, ha hivatalosan elismert létszáma nem is változott, egészen új fényben tűnt fel. A közép-európai másként gondolkodásról kiderült, hogy nem maga a betegség, hanem csak bajt jelző tünet volt. De hogyan figyelhettek volna fel erre a szeizmikus jelzésre azok, akik még az olyan földrengésekre sem reagáltak adekvát módon, mint az 1956-os, 1968-as és 1980-as események. A helyzet radikális újdonsága azonban a Szovjetunió megváltozott szerepében állt, amely ezúttal nem fékje, hanem motorja akart lenni a kelet- és közép-európai reformfolyamatoknak.
Valószínű, hogy a Gorbacsov-féle szovjet vezetés eredetileg csak a lenini „új gazdasági politikát” akarta utánozni, és ehhez lett volna szüksége – a húszas évek elejéhez hasonlóan – „lélegzetvételnyi” szünetre. Terve azonban nem volt, s jószerivel spontán módon cselekedett. Ki akart szállni az USA által rákényszerített fegyverkezési versenyből, majd hirtelen „történelmi kompromisszumot” javasolt a Nyugatnak, hogy előteremtse a gazdaság modernizálásához elengedhetetlenül szükséges tőkét. Közben a két program, a peresztrojka és a glasznoszty egyre nyilvánvalóbb ellentmondásba került egymással. Minthogy az elsőből alig valósult meg valami, a második viszont roppant sebességre váltott, a szovjet társadalom számára korábban ismeretlen szabadságfok romboló erővé vált.
A kis szocialista országok már létükkel gondot jelentettek ebben a folyamatban, hiszen az „anyaország” spontán változásait olyan különböző partnerekkel kellett egyeztetni, mint Vietnam, Lengyelország vagy Kuba. Gorbacsov tulajdonképpen félretolta szövetségeseit, bár csak fokozatosan és inkább szándékolatlanul tette. Közben az SZKP minden egyes szelep megnyitásával dezavuálta a kelet-európai rendszereket. Ez volt a helyzet akkor is, amikor Gorbacsov 1986 decemberében meglepő módon felhívta Andrej Szaharovot Gorkijban. Anélkül, hogy szándékában állt volna, a főtitkár ezzel a gesztusával minden olyan intézkedést diszkreditált, amelyet a Varsói Szerződés tagállamaiban ellenzéki csoportok ellen foganatosítottak.
„1987. március 17-én nemzetközi tanácskozásra került sor a budapesti belügyminisztériumban. A vendéglátó Peredi ezredes volt, a III/II. csoportfőnökség helyettes vezetője. Német részről Ott ezredes, a VI. osztály (külföldi turizmus) munkatársa, Heinrich ezredes és az NDK Állambiztonsági Minisztériuma magyarországi operatív csoportjának [meg nem nevezett – D. Gy.] munkatársai vettek részt. Jelen volt továbbá a bolgár és a lengyel testvérszerv egy-egy képviselője. Perédi az összejövetel indokaként azt hozta fel, hogy tájékoztatni kívánja a testvérszerveket az 1987. március 14-én és 15-én, Budapesten lejátszódott eseményekről.”[37]
Nem világos, miért volt szükség első ízben arra, hogy ilyen keretek között tájékoztassák a belügyi partnereket egy belpolitikai eseményről, és miért éppen a Stasi turisztikai ügyekben illetékes munkatársának kellett rajta részt venni. A tanácskozó kör összetételét illetően az a gyanúm, hogy az alkalom hozta így: Ott ezredes ugyanis helyben volt – feltehetően a nyári turistaszezont készítette elő –, és más forrásokból tudjuk, hogy ebben az időszakban már a Stasinál is napirendre került a takarékosság. (Újabb, még feldolgozatlan titkos anyagok szerint egyébként a budapesti és balatoni operatív csoport ellátása amúgy is meglepően puritán lehetett.)
A keletnémet titkosrendőrség meglehetősen bizonytalanul mozgott a magyar história terepén. Jellemző, hogy a hiperaktív Stasi már csak a Magyar Köztársaság megalakulása és a Berlini Fal összeomlása után látta elérkezettnek az időt, hogy egy meg nem nevezett szakembernél „megrendelje” a magyar történelmet. E roppant érdekes, bár megkésett hétoldalas munkaanyag, amelyet – a kontextusból kiderül – terror-elhárítási célból készítettek, a kora középkortól az akkori jelenig „biztonságilag releváns” szempontból tekinti végig a zivataros évszázadokat.
Ebben a dokumentumban a forradalom és szabadságharc az alábbi beállításban szerepel: „1848. 3. 15. – 1849. 8. 13. – polgári forradalom [kiemelés az eredeti szövegben – D. Gy.], amely nemzeti felszabadítás kísérlettel párosul és az ellenforradalom győzelmével végződik, jelentős mértékben az orosz cár segítsége révén. A Kossuth vezette felkelők Világosnál az orosz túlerő előtt [kiemelés az eredetiben – D. Gy.] leteszik a fegyvert.” Operatív szempontból: „erős nacionalista momentumok, többek között oroszellenesség, újabb kori vonatkozásban a szovjet csapatok 1956. október/novemberi bevonulásával…”[38]
Az említett tanácskozáson azonban történeti vonatkozások nem kerültek szóba. Az ezredes megnyugtatta vendégeit, hogy az állambiztonsági csapatok higgadtan viselkedtek az engedélyezetlen tüntetés alatt, és nem hagyták magukat provokálni. Az ellenzék vezető személyiségeit időben figyelmeztették, hogy tartózkodjanak a megfontolatlan cselekedetektől. A tömegbe KISZ-tagokat küldtek, hogy visszafogottságra bírják a tüntetőket. A demonstráció alapjában véve békésen zajlott, ha többen is vettek részt rajta, mint az előző évben. Az ezredes összesen kétezer tüntetőről beszélt, ami kolosszális bagatellizálás volt. A dokumentumban semmi sem utal arra, hogy a tanácskozás nem magyar résztvevői rákérdeztek volna: miképpen lehetséges, hogy ilyen eseményekre egyáltalán sor kerülhet. Végül is az utca eleddig tabunak számított, és ezt azelőtt az ellenzék is figyelembe vette. Most viszont kimentek az utcára, és létrejött a vágyva várt kapcsolat a lakosság más rétegeivel. A lengyel képviselőnek ez a tapasztalat ismerősnek tűnhetett fel, a keletnémetekben 1953 júniusának kellemetlen emlékét idézte fel. Bulgáriában pedig csak 1989 októberében tűnt föl a jelenség, amikor az Öko-Glasznoszty nevű aprócska mozgalom hirtelen visszhangra talált azoknál az állampolgároknál, akik elárasztották Szófia utcáit.
Fél évvel később Harangozó Szilveszter, belügyminiszter-helyettes és állambiztonsági főnök Budapesten fogadta Rolf Fister vezérőrnagyot, a IX. osztály (nyomozó szervek) delegációjának vezetőjét, és arról tájékoztatta, hogy bár Magyarországon „a belső ellenzéki erők növekvő mértékben” fejtenek ki „ellenséges tevékenységet”, de szerencsére eddig „operatív eszközökkel meg lehetett akadályozni, hogy az ellenzéki erők egységes platformot teremtsenek”.[39] Noha ezek az „oszd meg és uralkodj” elvén alapuló taktikai manőverek végső soron nem tudták megmenteni a rendszert, hozzájárultak az akkori ellenzék kettészakadásához. A párt először a kevésbé veszélyesnek tekintett nemzeti áramlatot preferálta, amely 1987 őszén megalapította az MDF-et, míg a liberális csoportok csak 1988 áprilisától öltöttek szervezeti formákat. (Az eseményekről igen gazdag napi jelentésanyag maradt fenn, amely azonban már jelen tanulmány lezárása után jutott el hozzám.)
Egyébiránt Harangozó meglehetősen nyugodtan vette tudomásul a „jelenleg rendkívül bonyolult körülményeket”. Szívélyes üdvözletét küldte Mielke elvtársnak, valamint köszönetét fejezte ki neki „az évtizedes csekista együttműködésért”. Fister vezérőrnagyot közelebbről meg nem nevezett érdemeiért ez alkalomból „A Haza szolgálatáért” érdemérem arany fokozatával tüntették ki. Azonkívül a magyar rendőrtábornok megerősítette, „hogy a magyar állambiztonsági szervek munkatársai a bonyolult körülmények között is szilárdan kiállnak a szocializmus mellett, és következetesen a proletár internacionalizmus vezérli őket”[40] – kérdés, hogy ez az ígéret megnyugtatta-e a kelet-berlini kollégákat.
Közben Erich Mielke egyik tájékoztató jelentést küldte a másik után a magyar helyzetről a Honecker körüli egyre szűkebb kör számára. Szárazon fogalmazott, közvetlenül szinte alig bírálta a Kádár János leköszönte után kibontakozó magyarországi fejleményeket. Szót ejtett a Nyugat előtti teljes nyitásról, a Fidesz és az MDF megalakulásáról, valamint azokról a reformokról, amelyek egyértelműen a piacgazdaság irányába mutattak. Az utóbbiakról a tábornok szarkasztikusan megjegyezte: „Míg a reformok szorgalmazói a szocializmus és a nyugati piaci hatékonyság, a demokrácia és a jogállamiság optimalizálását remélik tőlük, óvatos megfigyelők inkább a kör négyszögesítésére tett kísérletként értékelik őket”.[41]
A szomszéd országokban végbement radikális változások és az a belátás, hogy a szovjet reformfolyamat visszafordíthatatlan, sőt irányíthatatlan, oda vezetett, hogy az Állambiztonsági Minisztérium új módon fogalmazta meg a testvérszervekkel való kapcsolattartás kérdését. Többek között dönteni kellett a szocialista országokban működő operatív csoportoknak és ezek nem hivatalos munkatársainak, keletnémet és magyar informátorainak sorsáról – bevetési tervüket 1993-ig lefektették. Az elvtársak mindinkább idegen, sőt ellenséges terepen tevékenykedtek. A VI. főosztály (külföldi turizmus) 1988. december 21-ei vezetői tanácskozásán Fred Fiedler tábornok a következőképpen hozta ezt szóba:
„A helyzet Magyarországon egyre bonyolultabb. Az ellenséges-negatív erők egyre nagyobb vonzerőt fognak gyakorolni az NDK polgáraira. A rendőri szervek tovább fognak zsugorodni, mivel sok elvtárs, aki velünk harcolt, nem lesz pozícióban. […] Ezért személyes kapcsolatokat kell kiépíteni, és megértést kell teremteni munkánk iránt a testvérszerveknél. Ezt központilag és a megyékben is csinálnunk kell.”[42]
Az agónia
Az ellenzékkel folytatott kerekasztal-tárgyalások eredményeképpen a Németh-kormány 1989 júliusában késznek nyilvánította magát a titkosszolgálatok alapvető reformjára. Ennek megfelelően a „belső ellenség” feldolgozását be kellett szüntetni, az erre a feladatra létrehozott III/III. csoportfőnökséget fel kellett oszlatni, és a titkosszolgálatok továbbra is működő részei (kémelhárítás, katonai felderítés) már csak a kormánynak adhatták tovább információikat, a pártközpontnak nem.[43] „Az MNK BM-jének ez a »civil szervvé« való átalakítása”[44] – ahogy a dolgot a Stasi Központi Kiértékelő és Információs Csoportjának egyik dátum nélküli feljegyzése nevezte – azt jelentette, hogy az Állambiztonsági Minisztériumnak nem volt Magyarországon megbízható testvérszerve. Ugyanakkor operatív akciócsoportjai még tevékenyek voltak az országban, és az egyes csoportfőnökségekhez fűződő kapcsolatok is fennmaradtak.
Ebben a bonyolult és feszült helyzetben, még a belügyminisztérium „civil átalakítása” előtt láthatóan a III/II. csoportfőnökség munkatársai ugrottak be III/III-as kollégáik helyett. Egy „köztörvényes emberkereskedő banda további közös feldolgozásának” ürügyén 1989 márciusában III/II-es küldöttség tűnt fel Kelet-Berlinben, amelynek mások mellett Varga József ezredes is tagja volt. Az ezredes külön összejövetelen kertelés nélkül beszélt keletnémet bajtársaival:
„Rokkantnyugdíjba megy, mert nem hajlandó felelősséget vállalni azért, ami az MNK-ban folyik. […] Nagy elkeseredettséggel beszélt arról, hogy kipróbált csekistákat küldenek nyugdíjba, és így felszámolják befolyásukat az állambiztonság munkájára. Megjegyezte, hogy a magyar vezetésnek ezek a lépései az egész apparátusban mély aggodalmat és elégedetlenséget keltenek. […] Összefoglalóan Varga elvtárs úgy ítélte meg, hogy a Magyarországon beindított fejlemények végső soron oda fognak vezetni, hogy a szocialista állam alapjait lépésről lépésre fel fogják számolni.”[45]
A delegáció másik tagja, M. százados megerősítette Varga szavait, miszerint „az MNK-ban megpróbálják visszaszorítani az állambiztonsági szervek befolyását. […] Különösen a fiatalabb elvtársak körében uralkodik tanácstalanság és kilátástalanság.”[46] Varga ezredes hangulata nyilvánvalóan sok idősebb generációhoz tartozó állambiztonsági tisztre jellemző volt. Az Állambiztonsági Minisztérium budapesti operatív csoportjának egyik jelentéséből megtudhatjuk például, hogy B. ezredes a III/II-től „amikor az 1989-es tervfeladatokat csoportfőnöksége kádereivel ismertette, tervteljesítésre szólított fel, még ha nem is lehet tudni, hogy a következő évben élni fognak-e, illetve a posztjukon lesznek-e még”.[47]
Ezzel az emberileg érthető, passzív magatartással szemben léteztek pragmatikus magatartásformák is. F. ezredes, aki szintén tagja volt a berlini gyászdelegációnak, „nem nyilvánított véleményt a politikai összefüggésekről. De – ahogy a jegyzőkönyvvezető dr. jur. Gerd Held ezredes kifejezte – „újra meg újra építgette a hidat, hogy amikor az Állambiztonsági Minisztérium kéréssel fordul az MNK állambiztonsági szerveihez, vizsgálni kellene, nincs-e mégis valami kapcsolódási pont egy kémkedési bűnügyhöz. E feltétel meglétében látja az egyetlen esélyt az Állambiztonsági Minisztériummal való intenzív együttműködésre.”[48] Az ezredes nyilvánvalóan megértette, hogy a kialakulóban lévő demokrácia a kémelhárítást éppoly kevéssé fogja tudni nélkülözni, mint a „proletárdiktatúra”, amelytől a jelenlévők, legalábbis Magyarország vonatkozásában, ezen a találkozón búcsút vettek.
Az Állambiztonsági Minisztérium belső iratforgalma és a Berlin–Budapest közötti levelezés azt mutatja, hogy a magyar állambiztonságnál egyáltalán nem voltak ritkák az olyan káderek, akik megszokott munkájukat minden további nélkül folytatták. A III/II. egyik ezredese jelentést küldött Nagy Imre és sorstársai újratemetéséről,[49] egy másik munkatárs a Naumann Alapítványról akart információkat beszerezni a II/10. főosztálytól (kémelhárítás), az első pártközeli német alapítványról, amely Budapesten irodát nyitott.[50]
A „testvérszervek” utolsó közvetlen kapcsolatfelvételére valószínűleg 1989. szeptember 12-e és 15-e között került sor. A VIII. főosztály delegációja érkezett Budapestre „tervszerű tapasztalatcserére”. Lényegében a volt partnerszervezetek búcsútalálkozójáról volt szó. Pallagi Ferenc belügyminiszter-helyettes visszatekintett a közelmúltra, és elemezte a rendszer összeomlásának okait. Beszélt a fogyasztás és a termelés aránytalanságáról, az ország eladósodásáról, a munkásosztály növekvő elégedetlenségéről, a nepotizmusról és a párt koncepciótlanságáról, amelyet az ellenzék kihasznált. Mindezek a tényezők „erős belső feszültségeket hoztak létre a társadalomban, melyek erőszakos, elsősorban fegyveres kiélezését a legsürgősebb feladatnak nevezte. De sem a párt, sem az állami vezetéstől nem kap sem eligazítást, sem segítséget.”[51]
Kötelességemnek érzem kifejezetten rámutatni arra, hogy ezek nem közvetlenül Pallagi Ferenc szavai, hanem a jegyzőkönyvvezető dr. jur. Karl Coburger tábornok által összefoglalt kitételek. Alig hiszem, hogy a belügyminiszter-helyettes komolyan mérlegelte volna a feszültség mesterséges élezésének kalandos tervét, inkább azt hiszem, az elkeseredettség beszélt belőle. Magyarországon konkrét terv az ellenzék erőszakos elnyomására nem létezett (szemben a több ezer személy „elszigetelését” célzó Stasi-tervvel). Verbális fenyegetőzést akkoriban más csalódott kommunistáktól is lehetett hallani, akiknek személyes tragédiája abban csúcsosodott ki, hogy még akkor is hűségesek akartak maradni a párthoz, amikor az már velük szemben minden kötelezettségét felmondta.
Másként áll a helyzet a Coburger által megörökített másik epizóddal: „Röviddel ezelőtt Pallagi tábornoknak megbeszélést kellett folytatnia az ellenzék képviselőivel, akik az iránt érdeklődtek, hogy operatív feldolgozás alatt állnak-e, és hogyan (postaellenőrzés, lehallgatás, megfigyelés). […] Azt kellett nekik mondania, hogy nincsenek ellenük intézkedések foganatosítva, a kormány és a hatályos törvények felhatalmazásával végzi tevékenységét. […] Pallagi tábornok biztosított bennünket arról, hogy szigorúan konspiratív módon és nagy személyes kockázatvállalással továbbra is szervezi ezeknek az erőknek az eddig használatos eszközökkel és erőkkel történő kontrollját, és továbbra is fenntart belső információs kapcsolatokat a pártvezetéssel.”[52]
Ezek a konspiratív cselekmények – amelyekről nem tudjuk, hogy merőben önkéntesen vagy az MSZMP megfelelő köreinek kívánságára történtek – vezettek 1990. január elején a Dunagate-ügyhöz, amelynek NDK-s vonatkozása is volt. A nyilvánosságra került dokumentumok között volt egy olyan telefonbeszélgetés lehallgatási jegyzőkönyve, amelyet Kőszeg Ferenc folytatott Reinhard Weißhuhn NDK-beli ellenzékivel, a Beszélő és a Grenzfall nevű ottani szamizdat folyóirat kéziratcseréjéről.
Az Állambiztonsági Minisztériumnak is egyre kevesebb ideje és ereje maradt arra, hogy a külkapcsolatokkal törődjön. Az NDK mind nyilvánvalóbb bomlása semmi jót nem ígért 1989 nyárutójára. 1989 augusztusának végéig 733 994 személy utazott Magyarországra, és közülük csak 90 ezren csoportosan, vagyis a Stasi látókörében. A Központi Kiértékelő és Információs Csoport már május 17-én jelentette a komolyra vált helyzetet: az osztrák–magyar határ műszaki zárjának lebontásáról szóló hírekkel párhuzamosan elterjedt az a talán nem teljesen megalapozatlan, de legalábbis nem elég határozottan cáfolt híresztelés, hogy az NDK hatóságai erre a lépésre masszív utazási korlátozásokkal fognak reagálni.[53] A rendszer érezhető bizonytalansága miatt egyébként is zaklatott hangulat azzal fenyegetett, hogy tömeghisztériába csap át.
Mindeközben R. őrnagy, foglalkozását tekintve a VI. főosztály operatív csoportjának munkatársa a balatonfüredi Hotel Arabellában lévő lakosztályában ült. Júniusban a szezon még nem igazán kezdődött meg, és R. a „nem hivatalos munkatársak” beosztásával volt elfoglalva: ki megy Siófokra, ki Boglárra és ki Szepezdre. Ezekben a napokban kézzel írott jelentéseiben nem számolt be „rendkívüli eseményekről”.
Csak június 30-án „szerzett tudomást két olyan esetről, amikor a magyar rendőrség nem tartóztatta le azokat az NDK-állampolgárokat, akik megpróbálták az NDK-t Magyarországon keresztül törvénytelenül elhagyni, hanem viszszavitte őket turistaszállásukra”.[54]
Szeptember 7-én már tudta, hogy „kiutazni akaró” [R. őrnagy idézőjelei – D. Gy.] NDK-állampolgárok tartózkodnak a zánkai úttörőtáborban, és odaküldött egy nem hivatalos munkatársat. Ennek információi alapján rögzítette a helyzet állását: „A jelentéstételi időszakban az elmúlt évekkel összehasonlítva szokatlanul sok NDK-állampolgár tartózkodott az MNK-ban. Ennek oka kellőképpen ismert. Illetékességi területemen a magyar fél a Vöröskereszttel és a Máltai Szeretetszolgálattal együttműködésben újabb gyűjtőhelyet nyitott meg kiutazni akaróknak [idézőjel nélkül – D. Gy.]. Az ott ideiglenesen tartózkodó NDK-állampolgárok száma: kb. 2 200-2 500 fő.”
„Szeptember 11-én 0 órakor – regisztrálja az őrnagy – ezek az NDK-állampolgárok a magyar kormány hozzájárulásával kiutazhattak Ausztriába. […] Az NDK utazási irodájának képviselőjével kapcsolatban operatív értelemben nincs jelentős információ.”
Végül készített még egy tervet a következő nyárra a nem hivatalos munkatársak Badacsonyörs, Révfülöp és Paloznak közötti beosztásáról.
Milyen ember lehetett ez a biztonsági tiszt? Javíthatatlan optimista? Vagy csak rendkívül fejlett, ámbátor elvont munkaéthosszal rendelkező hivatalnok?
Szezonvég, 1989. szeptember 30. R. őrnagy összecsomagol, és kiköltözik a szállodából. Néhány percig még álldogál, nézi az azúrkék vizet. Egyedül van, egyedül a magyar tengerrel.
Jegyzetek
[1] L. Horváth József: A tábornok vallomása. Meztelenül a Duna-gate ügyben. Budapest, Pallas und Pallwest, 1990. 135.
[2] Id. mű, 131.
[3] Id. mű, 131.
[4] L. Gerhard Ehlert, Jochen Staadt und Tobias Vogt. S.: Die Zusammenarbeit zwischen dem Ministerium für Staatssicherheit der DDR (MfS) und dem Ministerium des Innern Kubas (Minint). Forschungsverbund SED-Staat, Freie Universität Berlin, Juni 2002. Dokumentation und Kommentare. Freie Universität Berlin, Juni 2002.
[5] Az Állambiztonsági Minisztérium ebből a célból számlát vezetett a Magyar Nemzeti Banknál, és a magyar belügyminisztériumnak is volt bankszámlája az NDK Állami Bankjánál. L. BstU MfS, HA XX/, Bl. 000011.
[6] BstU, MfS, ZAIG, Leiter Ordnung Nr. 1/81, Bl. 000001-22, szignálta Dr. Werner Irmler altábornagy. Románia nem volt részese ennek a megállapodásnak. Külpolitikai külön útja, egyebek között Izraelhez fűződő diplomáciai kapcsolata lehetetlenné tette, hogy részt vegyen a multilaterális tanácskozásokon.
[7] Közvetve megerősítik ezt a feltételezést Lakatos Ernő, volt kelet-berlini nagykövet emlékiratai.
[8] HA XX/2, Bericht vom 28 August 1978, szignálta Kurt Salatzki őrnagy.
[9] L. Ehlert, Staatd, Vogt: id. mű, 93.
[10] BstU MfS, ZAIG, Reg.Nr. 4085/79, Bl. 18–19.
[11] Id. forrás, Bl. 1.
[12] Id. forrás, Bl. 19.
[13] BstU MfS, SdM, Nr. 1435, Bl. 000263-264.
[14] Uo., p. 000265.
[15] BstU MfS, 5127, ZAIG, Bl. 000040-000056.
[16] Lukács Györgyöt és tanítványait 1967 őszén hosszú évek után újból felvették a pártba (a budapesti rossznyelvek szerint „viszszazárták” őket).
[17] Uo., 000040. A Budapester Rundschau című hetilap terjesztését az NDK-ban 1968 tavaszától erősen korlátozták, és a lap liberálisnak ítélt irányvonaláról, egyes szerkesztőinek (pl. Nemes Jánosnak) „revizionista” magatartásáról még 1989-ben is titkos jelentéseket készítettek.
[18] Uo., Bl. 000041.
[19] Uo., Bl. 000043.
[20] BstU MfS, HA XX/5, Bl. 000203.
[21] Uo., Bl. 207.
[22] BstU MfS, HA XX/4, Bl. 000019.
[23] BstU MfS, HA XX/5, Bl. 000024.
[24] L. például az Erich Mielke és Horváth István belügyminiszter által 1981 novemberében aláírt egyezményt: BstU MfS-Bd/Dok, Bl. 000001-000012.
[25] BstU MfS, HA XX/4, Bl. 000254-256.
[26] BstU MfS, Hauptabteilung IX (Untersuchung), Bl. 000001-000012. (Erich Mielke margójegyzete: „Megsemmisíteni!”)
[27] BstU MfS, XX, Bl. 000007, jegyezte: Paul Kienberg vezérőrnagy.
[28] BstU MfS, HA XX, Bl. 000009. Kienberg vezérőrnagy ítélete Esterházy Péter, Nádas Péter, Spiró György és mások írásairól: „Ezeket a szövegeket összességükben a társadalmi értékek általános kérdésességének, az egyéni távlattalanságnak érzete, az újabb kori történelem összefüggéseinek tagadása és az MNK társadalmi hétköznapjainak burkolt kritikája jellemzi.” Tulajdonképpen találó jellemzés. Kár, hogy a vezérőrnagy meg sem kísérli, hogy az okokat az irodalmon kívül keresse.
[29] BstU MfS, HA IX. 10253.
[30] Abteilung N (Nachrichtenvermittlung), Akte 121, Bl. 000166-000167.
[31] Egy nyolcvanas évekbeli vicc szerint gazdasági szakértők megkérdezik Kádárt, mennyibe kerüljön áremelés után egy kiló sertéshús: 49 forintba, 52 forintba vagy 60 forintba. Kádár válasza: „Nekem mindegy, az a fő, hogy 56 ne legyen”.
[32] BstU MfS, Abt. X. (Internationale Beziehungen), 000039-000049.
[33] Uo., Bl. 000047.
[34] Uo., Bl. 000049.
[35] BstU MfS, HA XVIII (Volkswirtschaft), Bl. 000165.
[36] BstU MfS, HA Aufklärung, Bl. 000149.
[37] BstU MfS, HA VI (Auslandstourismus), Bl. 000275.
[38] MfS, HA XXII, BstU 5488/5.
[39] BstU MfS, HA IX. 13012, Bl. 000102.
[40] Uo., Bl. 000099.
[41] BstU MfS, SdM, Bl. 000241.
[42] BStU MfS, HA VI, 000008.
[43] Csakhogy az MSZMP (1989 októberétől már csak MSZP) az 1990 márciusában-áprilisában lebonyolított első szabad választásokig formálisan az egyetlen kormánypárt maradt, ezért az állami és pártfunkciókat nem lehetett következetesen elválasztani egymástól.
[44] BStU, MfS ZAIG Nr. 5393, Bl. 000007.
[45] BstU MfS, Zentrale Koordinierungsgruppe, 1252, Bl. 000024.
[46] Uo.
[47] Uo., 000031.
[48] Uo., Bl. 24–25.
[49] BstU MfS, HA VI, Bl. 000142.
[50] BstU MfS, HA II/10, Bl. 000048.
[51] BstU MfS, HA VIII – AKG, 1272, Bl. 000162.
[52] BstU, MfS, HA VIII – AKG, 1272, Bl. 00163.
[53] BstU MfS 5852, ZAIG, Bl. 74–75.
[54] BstU MfS, HA II/10, Nr. 1009, Bl. 000049.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét