Gereben István

Nyomtatóbarát változat

Litván György Trianon felé című könyvének bevezetőjében írja:

„A magyar olvasónak aligha kell bizonygatni, mennyire fontos, hogy minél közelebbről és minél pontosabban megismerjük az évszázadunk európai konfliktusainak jó részét megalapozó 1919-es »békecsinálás« valódi folyamatát. A Párizs környéki békékről, amelyek jelentős mértékben átszabták Európa térképét, az évtizedek során hatalmas történeti irodalom keletkezett, de sok legenda is forgalomban maradt, ezek mindmáig akadályai a tisztább, illúzióktól mentes nemzeti és történelmi tudat kialakulásának.

A kérdés külföldi történeti és memoárirodalmából sajnálatos módon még a legfontosabb munkák sincsenek magyarra fordítva.”[1]

Az egyik ilyen, talán nem a legfontosabbak közé sorolható, de meghatározó történeti dokumentum az az elfelejtett jelentés, amelyet a brit parlament munkáspárti képviselőiből és a brit szakszervezeteket magába tömörítő Trade Union Congress megfigyelőiből álló összevont delegáció 1920 júniusában adott ki. Címe: A fehérterror Magyarországon.[2]

A delegáció 1920 tavaszán Simonyi Semadam Sándor magyar miniszterelnök meghívására érkezett Magyarországra. Simonyi a magyarországi fehérterror kegyetlenségeiről nyugaton elterjedt hírek hatását kívánta a meghívással ellensúlyozni. A részletekbe menő, 58 fejezetből álló jelentésben közölt adatok vérfagyasztók.

A jelentés létéről jómagam a nyolcvanas években szereztem tudomást. Sulyok Dezső A magyar tragédia[3] című könyvét olvasva találtam erre a dokumentumra utaló hivatkozásra. Sulyok nagyon kivonatos, magyarra fordított részleteket idézett. Az idézetekben feltárt terrorcselekmények anynyira hihetetlennek tűntek, hogy elhatároztam, megszerzem a jelentés teljes szövegét. Nem volt könnyű. Számos sikertelen próbálkozás után végül a brit parlament könyvtárához fordultam. Onnan postafordultával érkezett meg a 26 oldalas jelentés másolata. A teljes dokumentum kiábrándító embertelenségre valló bűncselekmények gyűjteménye. Bizonyítéka annak, hogy nemcsak Szálasi, Rákosi, Péter Gábor, Kádár János és előttük Kun Béla, Szamuely és pribékjei terrorizálták az országot. A XX. század Magyarországán a nyilasokon és kommunistákon kívül is kínozta a magyar az ellenségnek tartott ezernyi magyart. Talán intenzívebben, kegyetlenebbül, mint a hírhedt épületen belül.

A brit delegáció jelentése a rendszerváltás utáni években is elkerülte a magyar történészek figyelmét. Az elmúlt években a Terror Háza körül kiéleződött vitákkal kapcsolatos tisztánlátásom érdekében irányítottam megújult érdeklődésemet erre a jelentésre. A magyar vezető könyvtárakban kerestem a dokumentum magyar fordítását. Nem találtam. Tudtommal magát az eredeti jelentés szövegét is csak a Széchényi Könyvtár őrzi. A magyar történeti irodalomban – bevallottan felszínesen és laikusként – végzett kutatásaim, Sulyok Dezső könyvén kívül erre a jelentésre vonatkozóan csak néhány utalást találtam: Pető Sándor Világostól Trianonig című munkájában, illetve Gratz Gusztáv A forradalmak kora című könyvében tesz pár szavas utalást a jelentésre. Említi a jelentést Garami Ernő Forrongó Magyarország című, már emigrációban írott műve és Jászi Oszkár Magyar kálvária, magyar feltámadás című könyve is. Gosztonyi Péter – akinek a jelentés egy másolatát én adtam át a nyolcvanas évek végén vagy a kilencvenes évek elején az Egyesült Államokba tett látogatása alkalmából – A magyar golgota című könyvében a következőket írja a brit delegáció által publikált dokumentumban foglaltakról: „Sajnálatos módon erről magyar fordítás nem készült… A riport sok tekintetben újat ad. Itt csak néhány végkövetkeztetésre jut helyünk, amelyek adatai szerintünk helytállóak… Meg kell mondanunk, hogy a későbbiekben sem a Teleki-, sem a Bethlen-kormány nem törekedett arra, hogy a tiszti különítmények bűncselekményeit teljes valóságukban felfedje és a tetteseket bíróság elé állítsa.”[4]

A brit tényfeltáró bizottság jelentésének lefordítására és közreadására a Beszélő vállalkozott. A jelentés megjelentetésének nem az a célja, hogy a fehérterrorral és annak brutalitásával ismertesse meg az olvasót. Ez köztudott volt már az elkövetett bűntények idején is, a magyar történészek számtalan könyvben, tanulmányban ismertették, elemezték az 1919-ben és a húszas évek elején elkövetett terrorcselekményeket. A közzététel célja az, hogy rávilágítson: a magyar tiszti különítmények rémtettei meghatározó nyugati politikai körökben is figyelmet és visszatetszést keltettek.[5]

A brit jelentés csak egyike a fehérterror 1920 tavaszán végrehajtott terrorcselekményeire adott nyugati reakcióknak. Somogyi Béla és Bacsó Béla 1920 februárjában történt, az Ostenburg zászlóalj három tisztje, Kovarcz Emil, Soltész István főhadnagyok és Megay Ferenc hadnagy által kegyetlenül végrehajtott meggyilkolása nagyon kedvezőtlenül befolyásolta a Trianoni Békeszerződés igazságtalan rendelkezéseinek elhárítása érdekében folytatott magyar diplomáciai erőfeszítéseket. Köztudomású Apponyi Albert párizsi, a miniszterelnöknek szóló levele, amelyben a következőket írja: „[…] a békedelegáció a többször ecsetelt eseményeket és az azokból előállott következményeket újból mérlegelés tárgyává tette. Kérésük az: méltóztassék haladék nélkül minden erővel és az államhatalom súlyának teljes latba vetésével intézkedni, hogy a törvény uralma az egész vonalon mielőbb helyreálljon… azt hisszük, hogy támogatjuk [a kormányzó] törekvéseit, amidőn intő szavunkat a legkomolyabban felemeljük, másrészt tartozunk önmagunknak, hogy igyekezetünk, gondjaink és fáradozásaink teljes eredménytelenségéért a felelősséget magunktól elhárítsuk…” Apponyi végül levelében felveti a békedelegáció elnökségéről való lemondását is: „…további megfontolásunk tárgyát képezi, vajon ha a szanálás a legrövidebb idő alatt be nem következik, egyáltalán lehetünk-e abban a helyzetben, hogy megbízatásunkban továbbra is eljárjunk”.

Somogyi és Bacsó meggyilkolásának idején a Szocialista Internacionálénak komoly szándéka volt, hogy akciót indít a tervezett trianoni szerződés legkiáltóbban igazságtalan rendelkezéseinek megváltoztatása érdekében. Ezt Leon Blum felszólalása vezette volna be a francia kamarában. Mihelyt azonban a gyilkosság híre megérkezett Párizsba, Blum elhárította magától a felszólalást, és az egész tervet elejtették. Valószínűtlen, hogy a tervezett akcióval komoly eredményt érhettek volna el, de ezt a lehetőséget mégsem lehet teljesen kizárni. Erkölcsi hatása kétségtelenül lett volna mind a nemzetközi színtéren, mind a magyar belpolitikában.[6]

Apponyi Albert 1920. január 16-án Neuillyben zárt körben – csak George Clemanceau francia miniszterelnök, a Békekonferencia elnöke, Lloyd George angol miniszterelnök, Francesco Saverio Nitti olasz miniszterelnök, a Legfelsőbb Tanácsban Japánt képviselő Matsui, Stephen Pichon francia külügyminiszter, Lord Curson angol külügyminiszter, Hugh Wallace és Bonar Lary voltak jelen – elmondott híres és sokféleképpen értelmezett beszéde[7] valóságos Apponyi-legendárium alapjává vált.[8] A beszédet számos pozitív értelmezés mellett sokan erős kritikával illették, kiemelve azt, hogy Apponyi beszéde minden ízében korszerűtlen volt, alkalmatlan az antant rokonszenvének megnyerésére, sőt egyes feldolgozások szerint tükrözte a képviselendő magyar álláspontban Apponyi és Teleki Pál között feszülő alapvető ellentéteket is. Margaret MacMillan a 2002-ben megjelent Paris 1919 című könyvében[9] elismeréssel szól Apponyi szónoki képességeiről. Megállapítja, hogy a békeszerződés számos feltételének kifogásolásában, és – az önrendelkezési jog alkalmazásával – a határok népszavazással történő meghatározásának követelésében igazságos és reális volt, de megjegyzi: „A gróf ügyének képviseletét gyengítette az a nem éppen bölcs kifogása, hogy magyarokat arra kárhoztatnak, hogy náluk alacsonyabb rendű civilizáció uralma alatt éljenek”.[10]

Az angol munkáspárti képviselőkből és szakszervezeti funkcionáriusokból álló delegáció jelentésének megállapításait e háttér figyelembevételével kell értékelnünk és értelmeznünk. A jelentés magyar fordításának közreadása remélhetőleg serkenteni fogja annak szakszerű tanulmányozását, forráskritikai elemzését, jelentőségének és következményeinek vizsgálatát, így a trianoni problémakör reálisabb megértését és, nem utolsó sorban, a belőle levonható tanulságok meghatározását.

Jegyzetek

[1] Litván György (szerk.): Trianon felé – A győztes nagyhatalmak tárgyalásai Magyarországról. Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 1998. 11.

[2] Report of the British Joint Labour Delegation to Hungary. May 1920., The White Terror in Hungary. June 3, 1920.

[3] Sulyok Dezső: A Magyar Tragédia I. rész – A Trianoni Béke és következményei. A szerző kiadása, 1954. 262.

[4] Pető Sándor: Világostól Trianonig. Budapest, Enciklopedia Rt. Kiadó, 1925. 223., Gratz Gusztáv: A forradalmak kora. Magyarország története 1918–1920. Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1935. 343., Gosztonyi Péter: A Magyar Golgota – A politikai megtorlások vázlatos története Magyarországon 1849-től 1963-ig és egyéb korrajzi történetek. Budapest, Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft., 1993. 33. Jászi Oszkára naplójában említést tesz arról, hogy találkozott Bécsben Wedgwood ezredessel, Duczinskyné Békessy Helén közvetítésével. In Litván György (szerk.): Jászi Oszkár naplója, 1919–1923. , MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 2001, 112.

[5] A vonatkozó magyar nyelvű szakirodalom mellett számos külföldi könyv, a brit törvényhozás házainak és pártjainak ismert kiadványai és naplói, valamint a világsajtó részletesen tárgyalták a fehérterror eseményeit. Néhány fontosabb mű: C. J. C. Steet: Hungary and Democracy. London, 1923. Hubert Hessel Tiltman: The Terror in Europe. London, 1932. Hugh Seaton Watson: Eastern Europe between the Wars 1918–1941. New York, The MacMillan Company, 1945.

[6] A Nemzetgyűlés Naplói: A Nemzetgyűlés 13. ülése. 1920. évi március hó 17-én, szerdán. 123–125.

[7] Sulyok, id. mű, 266.

[8] Litván, id. mű, 243–252.

[9] Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. In Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a XX. századi magyar történelemről. Budapest, Osiris, 2002.

[10] Margaret MacMillan: Paris 1919: six months that changed the world. New York, Random House, 2002. 269.

• Befejezetlen jelen