Dalos György

Nyomtatóbarát változat

Jürgen Fuchs emlékének

„A magyar szamizdat keletkezése és fejlődése bizonyos fokig része a magyar állambiztonsági szervek történetének. Aki egyszer a jövőben ezt az összefüggést akarja elfogulatlanul vizsgálni, helyesen teszi, ha szem előtt tartja a következő megfontolásokat. A titkosrendőrség ugyanannak a rendszernek a része, amelyik egyúttal liberális kultúrpolitikát folytat. De egy kihallgató tiszt sohasem lehet olyan népszerű, mint egy kitüntetéseket osztogató miniszter. A szocialista országokban az állambiztonsági szolgálatoknak egyáltalán nem mellékes funkciója, hogy magukra vonják a kritikus értelmiség és az ellenzék minden ellenszenvét. Ez még inkább így van abban az esetben, amikor a párt taktikai okokból elhatárolja magát a titkosrendőrség valamelyik döntésétől, és ezzel keresztezi a titkosrendőrség eredeti elképzeléseit. Ennélfogva a titkosszolgálat egyik-másik »túlkapásában« a feldolgozatlan szakmai frusztrációk komoly szerepet játszanak.”[1]

Amikor ezeket a sorokat leírtam, a „reálisan létező szocializmus” rendszere még fennállt Közép-Európában, és napirenden voltak az összeütközések a kritikusan gondolkodó polgárok és a hatalom között, amelyet az előbbiek szemében mindenekelőtt a titkosrendőrség testesített meg. Már a nevek – Securitate, KGB, Derzsavna Szigurnost – erős érzelmeket keltettek a legtöbb emberben, hiszen úgy látszott, mintha a titkosszolgálatok hatalmi tudásuk révén nagyobb befolyást gyakoroltak volna az állampolgárok életére, mint a protokollhoz és az egyre üresebbé, szólamszerűbbé váló ideológiához bizarr módon ragaszkodó felduzzadt pártapparátusok. Ily módon a „titkos szervek” betöltötték klasszikus mellékcéljukat, mely akár fő céljuk is lehetett, és amelyet Stefan Zweig fogalmaz meg Fouché-életrajzában: azon kívül, hogy operatív tisztek, nem hivatalos munkatársak, „társadalmi kapcsolatok” serege és technikai segédeszközök segítségével adatokat gyűjtöttek, elterjesztették a társadalomban „a szorongásnak, a bűntudatnak, a meglesettség érzetének és a leleplezettség tudatának lelki mérgét”.[2]

Erre a rendkívülinek besorolt és a titokzatosság fátyla mögött zajló tevékenységre reakcióként a rendszerváltás utáni években a kisebb közép-európai országokban heves nyilvános viták törtek ki, melyek során az, ami ismertté vált, messze nem állt megfelelő arányban azzal, amit a források valóban tartalmaznak. Ennek legalább három előre nem látott következménye volt:

– Minél kevesebb ügyirat szivárgott ki az archívumokból a nyilvánosságra, annál inkább egyes személyek besúgó szolgálataira koncentrált a vita.

– Az immáron szabad sajtó bőségesen merített az ancien régime titkos dossziéiból, és minden leleplezést szenzációként tálalt. Ez egyfajta peep show effektushoz vezetett, amely az egyes „esetek” objektív és történelmi mérlegelését csaknem lehetetlenné tette. Ráadásul a fiatal demokráciák törvényei csak megkésve és rendkívül hiányosan szabályozták a dokumentumok hozzáférhetőségének és felhasználásának jogi kereteit.

– Ennek következtében a közelmúlttal való szembenézés a belpolitikai csatározások állandó része lett, és gyakran a mindenkori ellenfél célzatos információkkal való lejáratására szolgált. Az aktákban lévő méreg továbbra is kifejtette hatását, és azoknak az „utólagos antikommunistáknak” a muníciója lett, akik csak a rendszerváltás után döbbentek rá igazi politikai érzületükre. Nem alaptalan az a benyomás, hogy a kompromittáló dokumentumok terjesztésében egykori titkosszolgálati tisztek vagy pártkáderek magánarchívumai és törvénytelenül megszerzett akták is játszottak bizonyos szerepet. Ily módon sikerült – legalábbis Magyarországon – az egész témakör hitelességét kétségessé tenni, annak ellenére, hogy azért néhány komoly publikáció is született.

Egy megfigyelés megfigyelése


Életrajzom okán azok közé a magyar állampolgárok közé tartozom, akik viszonylag korán az állambiztonsági szolgálatok látókörébe kerültek. „Áldozatnak” vagy „üldözöttnek” nem nevezném magamat, mert pályafutásom a hosszú évekig tartó foglalkoztatási, publikálási és utazási tilalom ellenére sem hasonlítható össze a korábban állami üldöztetéseket elszenvedők sorsával – gondolok az ötvenes évek elejének politikai elnyomására vagy az 1956 októberét követő terrorra.

Szocialista, marxista ellenzékiként több nemzedéktársamhoz hasonlóan, mint Kolumbusz, aki Indiába igyekezett és Amerikában szállt partra, eredetileg a szocializmust akartam „megjavítani”, és meg sem fordult a fejemben a „szabad piacgazdaság” mint jövőbeli perspektíva. A rendszerhez való, néha nem is tudatosított ideológiai közelségem azonban nem hozott jó pontokat hivatalos megítélésemben. „Törzslapom” szerint 1964 júniusa és 1989 augusztusa között a magyar III/III-as főcsoportfőnökség különböző osztályainak operatív megfigyelése alatt álltam, 1976 januárjától 1989 őszéig pedig az NDK Állambiztonsági Minisztériumáé alatt is.

Aktáim tanulmányozása során, melyeket a Gauck- és Birthler-hivataltól, illetve a budapesti Történeti Hivataltól lassacskán megkaptam, gyakran feltettem magamnak a kérdést: milyen érzéseim is vannak azokkal az intézményekkel kapcsolatban, amelyek titkos csatornáikon keresztül viszonylag sok nehézséget okoztak nekem. Megvallom: máig képtelen vagyok keresztény felebaráti szeretetet érezni a „szervek” iránt. Mindenekelőtt azt vetem a szemükre, hogy „az ellenséges befolyás felderítése, leleplezése és visszaszorítása”[3] során nem riadtak vissza az állampolgárok magánéletének megsértésétől, és a „célszemélyeknek” azokat a családtagjait sem kímélték, akik az ő felfogásuk szerint is „ártatlanok” voltak.

Egyike azoknak az epizódoknak, amelyek érzelmileg máig felzaklatnak, 1984 májusában játszódott le. Ösztöndíjjal Nyugat-Berlinben tartózkodtam, és az NDK-ban beutazási tilalom alatt álltam (l. az Egy beutazási tilalom rekonstrukciója című fejezetet). Akkor tizenegy éves lányom a Malévval Schönefeldre érkezett, hogy meglátogasson. A keletnémet határőrség átlátszó indokkal feltartóztatta a repülőtéren, majd feltették egy buszra, amely a nyugat-berlini autóbusz-pályaudvarra tartott, ahol vártam rá. A Kelet-Berlint Nyugat-Berlintől elválasztó határon azonban leszállították, és ott állt egyedül, német nyelvtudás nélkül, a Rudower Chausseen, huszonöt kilométerre a megbeszélt helyszíntől. Telefonos érdeklődésemre Schönefelden azt a felvilágosítást kaptam, hogy Dalos Anna nevű személy nem érkezett a Malévval. Csak három és fél óra múlva talált oda a lakásomra egy nyugat-berlini hölgy segítségével. Az aktákban nem találtam nyomát a keletnémet hatóságok eme bűncselekményének vagy legalábbis bűnös hanyagságának.

Mégis: idővel az érzelmi mozzanatok egyre kevésbé határozták meg a gondolkodásomat. Minél hosszasabban merültem el több titkosszolgálat hajdanán szigorúan bizalmas anyagainak tanulmányozásában, annál erősebb lett bennem a vágy, hogy megtudjak valamit az egykori ellenfelek szempontjairól, együttműködésük mechanizmusáról, rivalizálásukról és nézeteltéréseikről és – a rendszer gyengülésével – egyre drámaibbá váló problémáikról. Ezért vállalkozom az alábbi tanulmányban az egykori „feltűnően nem feltűnőek” „szoros követésére” és egyúttal – meglehetősen ambivalens módon – annak az időnek felidézésére, amikor a titkosszolgálatok általi megfigyelést és alkalmankénti zaklatást tevékenységemre adott logikus reakcióként vettem tudomásul, és még büszke is voltam rá.

A következőkben saját példámon és néhány más dokumentumra támaszkodva kortanúként próbálom felvázolni a titkos apparátusok pályaképét. Ezzel nem régi sebeket akarok feltépni, hanem egy lassan múltba süllyedő kort megérteni és megértetni, inkább irodalmi, mint tudományos eszközökkel történelemmé alakítani.

A kezdetek

A keletnémet állambiztonsági szervek általi lajstromba vételem időpontját csak megközelítőleg tudom megállapítani. 1972-ben, ötévi kiutazási tilalom után kaptam egy szocialista országokba érvényes „piros” útlevelet,[4] rendszeresen látogatni kezdtem jénai és berlini barátaimat és ismerőseimet. Ezeknek a látogatásoknak eleinte – ha a beszélgetések tartalmától eltekintünk – nem volt politikai jellegük. Az 1971-es négyhatalmi egyezmény azonban lehetővé tett valamit, ami korábban elképzelhetetlen lett volna: közvetlenül lehetett Nyugat-Berlinbe telefonálni és nyugat-berlini polgárokkal találkozókat megbeszélni a város keleti részében. Ily módon az NDK fővárosában megesett turistakalandjaim lehetővé tették számomra, hogy legálisan tartsam a kapcsolatot azokkal a nyugatnémet értelmiségiekkel, akikkel előzőleg Budapesten találkoztam. Ugyancsak még Magyarországon ismerkedtem meg keletnémet fiatalokkal is, akik aztán más ismerőseiknek is „továbbadtak”.

Eleinte csak a beszélgetés lehetőségét kerestem, de később az az ötletem támadt, hogy nyugati kapcsolataim révén kijátszhatom a Magyarországon ellenem érvényben lévő publikációs tilalmat. Ebben a tilalomban az volt a tipikusan magyar, hogy nyíltan sohasem mondták ki. A lapok hébe-korba közölték egy-egy írásomat, ám a kiadók rendre visszadobták kézirataimat, mégpedig azzal az indoklással, hogy nem érik el azt a színvonalat, amelyet a magyar olvasó megérdemel. Ez az érv idővel olyan mélyen belém ivódott, hogy magam is kételkedni kezdtem verseim és elbeszéléseim minőségében. Mindenesetre egy nyugati turistán keresztül eljuttattam egy kéziratot Hans Magnus Enzensbergerhez, aki 1971-ben néhány szövegemet megjelentette a Kursbuchban. Az elbeszéléseket magam fordítottam németre.

1976 januárjában azzal a fő céllal utaztam Kelet-Berlinbe, hogy Enzensbergert áthívjam a Fal túloldaláról, és megtudjam tőle, mi a véleménye munkáimról. Tapintatosan azt tanácsolta, várjak még egy kicsit, hogy érettebb szövegekkel léphessek a német nyilvánosság elé, melyeket ő nyersfordításom alapján stilizálni fog, és a nyugat-berlini Rotbuch–Verlag rendelkezésére bocsátja őket.

Noha semmi tiltott dolgot nem vittem magammal, és csak egy Brecthről szóló nyugati tanulmánykötetet akartam hazavinni, amelyet nyugat-berlini ismerősömtől kaptam ajándékba, mindkét határon hosszadalmas motozásnak lettem kitéve. Mellesleg a magyar vámhatóság sokkal buzgóbb volt, mint a keletnémet: azzal fenyegettek, hogy felhasítják télikabátomat, ha nem vagyok hajlandó önként „bevallani”, hogy vámvétséget követtem el. Végül jobb híján elkobozták a Brecht-tanulmánykötetet. Az eljárás jócskán megdöbbentett, mivel hozzá voltam szokva, hogy nyugati vendégeim révén az ilyen irodalomhoz – beleértve a Gulag szigetcsoport orosz nyelvű, emigráns kiadását is – akadálytalanul hozzá tudok jutni. A rettegett könyvet az osztrák–magyar határon a vámőrök egyetlen pillantásra sem méltatták. Meg voltam győződve róla, hogy az a durva fogadtatás, amelyben egyenruhás honfitársaim részesítettek, csakis a Stasi denunciálásának következménye lehet, és hogy a magyarok ebben az esetben mindössze szívességet tettek a testvérországnak. Rögtön levelet írtam barátaimnak, amelyben megköszönve vendégszeretetüket, jeleztem nekik az idegborzoló eseményt. A levelet 1976. január 28-án adtam fel, és egy idézettel kezdtem Heine Németország. Téli rege című elbeszélő költeményéből:

Amíg a lányka énekét
a mennyről dalolászta,
a sok szorgos porosz finánc
a táskám kotorászta.
Szaglásztak benne, túrva szét
kendőm, gatyám s az ingem:
Közéje dugva, csipke, smukk,
vagy tiltott könyv ha nincsen.
(Rónai Mihály András fordítása)









Minden félreértést elkerülendő hozzáfűztem: „Az idézett költeményt (sajnos) nem én írtam, hanem Heinrich Heine (hogy levelem minden olvasóját megnyugtassam).”

Nehogy még afféle fontoskodó irodalmárnak tűnjek fel, aki halhatatlansága biztosítása végett minden leveléről másolatot készít, rögtön elárulom, hogy az idézetet a Gauck-hatóság iratanyagából veszem, ahol a levélre 1995-ben rábukkantam. Ugyanott egy második meglepetés is ért. Kiderült, hogy a vámosok általi zaklatásomat egyáltalán nem a Stasinak köszönhettem, hanem a magyar belügyminisztérium III/III-as (a „belső reakció” ellen küzdő) és III/II-es (kémelhárítással foglalkozó) főosztályának. Mint Willi Damm ezredesnek, a keletnémet állambiztonság X. osztálya (külföldi kapcsolatok) vezetőjének jelentéséből kiolvasom, a magyar szervek arra gyanakodtak, hogy „fenntnevezett az NDK-ban ápolt kapcsolatait arra fogja kihasználni, hogy könyveit az NSZK-ba juttassa. Kérés: DALOS NDK-beli tartózkodásának figyelése és arról információk beszerzése.”[5]

Erre a levélre a XX. (az egyházért, a kultúráért és az ellenzékért felelős) főosztály vezetője láthatóan úgy reagált, hogy célba vette egyik – a magyarok által megnevezett – „kapcsolatomat”, Gisela Vogel főiskolai docenst, akivel akkor ismerkedtem meg, amikor Moszkvában tanultam. Noha „megbízható elvtársnő […], aki különösen pozitívan viszonyul a Szovjetunióhoz” – olvasható Dammnál – ám „egy, az Állambiztonsági Minisztérium által kezdeményezett nem hivatalos kapcsolatfelvétel során érzékeltette, hogy nem kíván munkatársai ellen »spicliként«[6] működni.” A következtetés: „nem tűnik célszerűnek, hogy V-t információszerzés céljából ráállítsuk DALOS-ra”.[7] Egy másik régi barátomnál, Hans-Peter Walter vegyésznél, akit szintén Moszkvából ismerek, nem is próbálkoztak. Tudták, hogy az „NDK engesztelhetetlen ellensége” volt – legalábbis a magyar testvérszervezet egyik információja szerint ezt meséltem róla Budapesten barátaimnak.[8] Ő egyébként a Stasi-zsargonban „szakmai kudarc megszervezésének” nevezett rendszabály áldozata lett: különféle praktikákkal megakadályozták, hogy megvédje disszertációját.

A budapesti Történeti Hivatalban összeválogatott, egyébként fölöttébb hézagos, aktáimban nem találtam nyomát annak, hogy a magyar titkosszolgálat a hetvenes évek közepéig szisztematikus érdeklődést mutatott volna nyugati kapcsolataim iránt. Bár más operatív eljárások során véletlen találkozásomat Erich Fried[9] költővel éppúgy rögzítették, mint Hans Magnus Enzensbergerrel és néhány ifjú szocialistával[10] fenntartott kapcsolatomat. Nyilván úgy ítélték meg, hogy ezek a szórványos találkozások nem igényelnek speciális operatív ellenőrzést. Még kevésbé éreztek a megfigyelők arra késztetést, hogy ismereteiket megosszák a Spree-parti kollégákkal. Legalábbis 1976 elejéig ez volt a helyzet.

Az értelmiségi területre szakosodott magyar hatóságoknak a hatvanas évek elejétől kezdve rögeszméjük lett a „kéziratkeresés”. Miután Lukács György 1960-ban Ontológiája kéziratát külföldi kiadóknak ajánlotta fel, a merész lépés a Politikai Bizottság több ülésén is téma lett. Még Kádár János, az MSZMP első titkára is szenvedélyes tirádákra ragadtatta magát az agg filozófus ellen. A legkomolyabban fontolóra vették, hogy kivándorlásra késztetik, ahogyan azt az NDK-hatóságok Ernst Bloch-hal tették.[11]

Bár Lukácsot 1967-ben félig-meddig rehabilitálták, és – ahogy akkoriban mondták – „visszazárták a pártba”, ez mit sem változtatott a párt és az állambiztonság iránta tanúsított gyanakvásán. Kevésbé prominens szerzők esetében pedig az államilag nem engedélyezett külföldi publikáció – nyugati újságíróknak adott interjúról nem is beszélve – Btk.-ba ütköző cselekménynek számított. Az NDK-ban ilyenkor „Nestbeschmutzung”-ról beszéltek, vagyis arról, „hogy a delikvens „saját fészkébe piszkított”. A magyar funkcionáriusok pedig szigorúan elválasztották a „belülről” és „kívülről” jövő bírálat fogalmát. Az utóbbit korántsem csak földrajzilag értették: kívülről jövő bírálatnak számított minden, ami belül tiltva volt.[12]

1970-től kezdve a „belső ellenségért” felelős III/III-as csoportfőnökség több eljárást kezdeményezett bíráló tartalmú szövegek szerzői ellen, amelyekből részben nem lett bírósági tárgyalás (pl. a Konrád György, Szelényi Iván, Fehér Ferenc és mások elleni eljárásokból), részben pedig elvéreztek a pervezetés gyengeségein. Ez történt például a Haraszti Miklós ellen, Darabbér című üzemszociográfiája miatt indított eljárásban.

A rendszernek a Haraszti-perben és más „kéziratügyekben” megmutatkozó következetlensége azzal függött össze, hogy ekkor – az 1973-as közel-keleti háború által előidézett „energiaválság” küszöbén – már óvni igyekezett liberális imázsát, mert sejthető volt, hogy a társadalmi béke fenntartása érdekében szüksége lesz nyugati hitelekre.

A hetvenes években a Szovjetunió a hatalom biztosításának stratégiáját követte, és szövetségeseitől már nem várt el teljes ideológiai alkalmazkodást, hanem csak a fennálló rend konszolidálását, melynek garanciájaként mindenütt „a párt vezető szerepe” számított. Nem sokkal az után, hogy a Varsói Szerződés öt tagállama 1968-ban a reformirányvonal letörése céljából megszállta Csehszlovákiát, felerősödött az európai enyhülési folyamat, amely 1975 nyarán a helsinki konferencián érte el csúcspontját.

1976 tavaszán „kék útlevelet” kaptam, úgyhogy novemberben-decemberben egy hónapot tölthettem nyugaton. Kelet-Berlinen át utaztam, és ott meglátogattam barátaimat, akiket ugyancsak zaklatott állapotban találtam: nem sokkal korábban házkutatáson és több kihallgatáson estek keresztül egy a Neues Deutschlandnak küldött nyílt levél miatt, amelyben kifogásolták azt a módot, ahogyan az NSZEP központi orgánuma Oskar Brüsewitz lelkész önégetéséről „beszámolt”.[13] Noha írásukat szándékosan nem juttatták el a nyugati médiához, közülük többet várhatóan szabadságvesztéssel végződő politikai per fenyegetett.

Elsősorban a szellemi életben más nyugtalanító jeleket is meg lehetett figyelni. Reiner Kunzét A csodálatos évek című novelláskötete engedély nélküli nyugati publikálásáért kizárták az írószövetségből, és hamarosan értésére adták, hogy leghelyesebb, ha áttelepül az NSZK-ba. Ugyanekkor Wolf Bierman dalszerzőnek megengedték, hogy elfogadja az IG-Metall, a nyugatnémet fémipari szakszervezet meghívását egy koncertturnéra, majd két hangverseny között megfosztották állampolgárságától. Biermann kitiltásának és több mint száz keletnémet értelmiségi ez ellen való tiltakozásának híre az NSZK-ban jutott el hozzám, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy feladtam viszonylagos passzivitásomat, és Magyarországra való hazatérésem után csatlakoztam az akkor formálódó „demokratikus ellenzékhez”.

E csoport első akciója a prágai Charta 77-tel való szolidaritási nyilatkozattal kezdődött.[14] Ezt az aláírásgyűjtést a lengyel példát követő ellenzéki tevékenység követte: a „második nyilvánosság” kiépítése a szamizdat révén, „repülő egyetemek” és hatóságokhoz intézett petíciók emberi jogi sérelmek esetén. Persze ebben az időben a magyar ellenzék szervezeti keret nélküli meglehetősen laza csoportosulás volt. Tevékenységét a Szabad Európa Rádió magyar szekciója, valamint néhány bécsi, müncheni és párizsi emigráns újság és kiadó tette szélesebb körben ismertté. Bár ily módon viszonylag nagy közönséget ért el, eleinte a politizáló értelmiségiek zöme idegenkedett tőle. Egyfelől ekkor még hatásos volt a párt viszonylag liberális kultúrpolitikája, másfelől az emberi jogi problematika és az ellenzék közép-európai orientációja a nyolcvanas évek közepéig meglehetősen távol állt a „népnemzeti” értelmiségiektől.

Nyugati utazás a „Pelikán” jegyében


Két évvel később a DAAD (Deutscher Akademischer Austauschdienst – Német Akadémiai Csereszolgálat) Konrád Györggyel és Haraszti Miklóssal együtt meghívott Nyugat-Berlinbe egy felolvasásra. Konrád és Haraszti a Berlini Művészprogram ösztöndíjával már ott tartózkodott. Viszonylag könnyen megkaptam az engedélyt a harminc napos magánutazásra. A helsinki konferencia Magyarországon a szomszédos országokkal ellentétben belső enyhüléshez is vezetett. A demokratikus ellenzék első megnyilvánulásaira a hatóságok passzívan és kiváróan reagáltak. Ezenkívül 1978 nyarán már-már nyíltan lehetett beszélni az ország növekvő gazdasági nehézségeiről, és sokan hitték, hogy a moszkvai nyomásra befagyasztott gazdasági reform hamarosan újraindul. A súlyosan eladósodott állam nyíltan kacérkodott azokkal a nyugati országokkal, melyektől leginkább remélhetett hiteleket – immár az adósságok törlesztése céljából.

Talán az akkori liberális légkör bátorított fel arra, hogy javasoljam kelet-berlini barátaimnak: Nyugat-Berlinbe kiutasított elvbarátaikkal közösen rendezzenek Magyarországon szemináriumot Rudolf Bahro Alternatíva című könyvéről. A találkozó előkészítésében nyugati oldalról Hans H. Hücking, a dortmundi Westphalenkolleg tanára vett részt. Ez a baloldali radikális beállítottságú, „hitvalló keresztény” tanárember ellenzéki személyeket és csoportokat, valamint bázisközösségeket támogatott Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon, és mindenekelőtt keleti-nyugati kapcsolatokat próbált létrehozni. A magyar hatóságok a Stasinak írott anyagukban „a dortmundi rendőrség politikai osztályának informátoraként” jellemezték,[15] ami ugyanolyan légből kapott állítás volt, mint a keletnémet Állambiztonsági Minisztériumé, mely szerint „Hücking bírja a magyar nyelvet”. Kétlem, hogy a dortmundi rendőrségnek egyáltalán lett volna „politikai osztálya”. Az Állambiztonsági Minisztérium többszöri kérdésére a magyarok azt válaszolták, hogy forrásuk „kompetens”, de az információt „nem lehet felülvizsgálni”. 1982 áprilisában a magyar állambiztonság egyik látszólag magas rangú tisztje azt mondta, hogy nyugati tartózkodásom alatt őrizkedjem Hückingtől, „bár nem tudjuk, kinek dolgozik”. Szerintem Hücking minden megbízás nélkül, teljesen önzetlenül cselekedett, noha csöppnyi kalandvágy is volt benne.

Egy róla szóló 1978. március 15-ei jelentésből kiderül, hogy mindkét állambiztonsági szervezetnek korán tudomására jutottak a budapesti találkozó előkészületei.[16] Pedig a szeminárium nyolc résztvevője Magyarországra utazása során olyan magas fokú konspirációról tett tanúbizonyságot, amely miatt hivatásos összeesküvőknek sem kellett volna restelkedniük. A résztvevők különböző utakon és különböző időpontokban egyesével érkeztek, és ugyanígy hagyták is el az országot. Egyikőjük sem tudta, hogy a többiek hol szálltak meg. Amit nem vettek/vettünk figyelembe, az az volt, hogy a résztvevőket a magyar állambiztonság emberei látványosan, walkie-talkie-kkal követték, és folyamatos megfigyelés alatt tartották azt a csobánkai volt harangozólakot[17], amelyben a szemináriumot rendezték.

Én csak a rendezvény megnyitásán vettem részt, ahol beszámoltam a jelenlévőknek politikai nézeteim alakulásáról, valamint a magyarországi helyzetről, ahogy én láttam. Felteszem, hogy a német vendégek Bahro elméletei alapján a demokratikus szocializmusnak az NDK-ban és Kelet-Európában való megvalósíthatóságáról vitatkoztak, és eközben aligha mentek túl azokon az elképzeléseken, amelyeket szűk tíz év múltán Mihail Gorbacsov, az SZKP főtitkára meghirdetett. Biztos, hogy sem Németország újraegyesítését, sem a szabad piacgazdaság bevezetését nem tervezték, hanem csak egy nyitottabb társadalomról álmodoztak, amelyben az alapjogokat törvény biztosítja. Ezt utólag a szemükre vetni teljesen történelmietlen lenne, hiszen ezek a gondolatok megelőzték korukat. Ennek a szemináriumnak a résztvevői mindenesetre messzebbre láttak a fennálló rend válságán túl, mint az amerikai szovjetológusok és az NSZK politikusai.

A szemináriumról ma az egyetlen rendelkezésemre álló forrás a magyar állambiztonság 1978. július 21-ei jelentése, amely zavaros ostobaságok és tudatos blöffök egyvelege, és amelyet még az Állambiztonsági Minisztériumban dolgozó kollégák is csak „értelemszerű fordításban” továbbítottak főnökeiknek.[18] „Értelem szerint” a magyar kollégák egyebek mellett a következőket jelentették a csobánkai találkozóról: „Vita folyt a demokrácia és a kommunizmus különböző felfogásáról, és az a vélemény alakult ki, hogy a kommunizmus veszélyessége a kisebbség hatalmától függ, és hangsúlyozták, hogy azt fontos felszámolni. A sztrájk lehetőségeiről egységes volt a vélemény. A sztrájk mellett csak a demokrácia igazi ellenfelei vannak. (Sic!) Van rá remény, hogy a távolabbi jövőben – egy megfelelő helyzetben – minden demokratikus erő egyesülni fog.”

Ez az, amit „zavaros ostobaságon” értek. Az „értelem szerinti” fordítást vagy egy magyar béemes követte el, vagy olyasvalaki, aki túlságosan ragaszkodott az eredeti szöveghez. A blöfföt vagy az információk tudatos eltorzítását abban vélem felfedezni, hogy a jelentés minden direkt kijelentést vagy az én számba ad, vagy pedig a keletnémet állampolgárokéba. Egyetlen nyugatnémet résztvevőt sem nevez meg igazi nevén.

A magyar fél hangsúlyozza, hogy „operatív intézkedések révén” a találkozót teljes mértékben ellenőrzése alatt tartotta, ahogyan azt mi szinte bőrünkön éreztük. Ugyanakkor sajnálkozva írják az Állambiztonsági Minisztériumnak: „Mivel hiányoztak a kedvező operatív és technikai feltételek, a kelet- és nyugatnémet állampolgárok közötti beszélgetéseket nem tudtuk rögzíteni”.

Ennek az állításnak ellentmondanak azok a nyilván a magyar eredetiből átvett elírások, amelyeket kizárólag akusztikai félreértésekkel lehet magyarázni. Például egy „Karl”[19] nevű nyugat-berlini, akit a magyar hatóságok állítólag nem tudtak azonosítani (a hetvenes évek Magyarországán kész csoda!), arról mesél, hogy keletnémet állampolgárságától való megfosztása előtt egy börtöncellában ült „egy HANNOKA nevű népdalénekessel és egy FUCHS nevű fiatal íróval”. Fuchs Jürgen Fuchsszal azonos, a Hannoka – egy másik változatban: Hanocke – név mögött pedig nyilvánvalóan Gerulf Pannach rejtőzik, függetlenül attól, hogy egyébként mi az igazságtartalma a titokzatos „Karl” elbeszélésének. Számomra ugyanilyen egyértelmű, hogy amikor Michael DAHLMANN-ról beszél, valójában a bebörtönzött, majd állampolgárságától megfosztott jénai Michael Sallmannról van szó.

Még árulkodóbb a jelentés egy másik akusztikai gikszere. Eszerint Haraszti Miklóssal folytatott telefonbeszélgetésemben szóba került BIERMANN és egy bizonyos Jürgen FUSCHAL. Az utóbbi nyilván Jürgen Fuchs, csak éppen egyikünk ragozva említette a nevét (Fuchsszal), és ezt hallották el, értették félre a lehallgatók.

Vajon miért vonakodtak a magyar állambiztonsági szervek attól, hogy keletnémet partnereiknek konkrét adatokat adjanak át nyugatnémet állampolgárokról? Csak találgatni lehet. Egyfelől a titkokat a világ minden titkosszolgálata saját tulajdonának tekinti, és gyakran csereeszközként kezeli. Másfelől az enyhüléssel és különösen a Magyarország és az NSZK közötti kapcsolatok bővülésével nagyobb lett annak veszélye, hogy a nyugatnémet állampolgárok kikémlelése révén a magyar hatóságok kompromittálják magukat az ország legnagyobb hitelezője szemében, vagy hogy túlságosan magukra vonják a nyugati titkosszolgálatok figyelmét. Bár ez a veszély csak 1979 nyarától vált nyilvánvalóvá, amikor a világ akkoriban leginkább keresett terroristája, Sanchez Illich Martinez, alias „Carlos” állig felfegyverzett követőivel egyetemben (köztük két nyugatnémet állampolgárral) Budapesten tartózkodott,[20] amiről az illetékes nyugatnémet hatóságoknak egyébként tudomásuk volt. Feltételezem, hogy a magyar pártvezetés az ellenzékkel való konfrontációt nem tartotta annyira fontosnak, hogy kockára tegye érte a milliárdos hitelek bonni kormánygaranciáját.

Ugyanakkor a magyar állambiztonság nem válogatás nélkül gyakorolta ezt a diszkréciót a nyugatnémet állampolgárokkal szemben. Az előbb idézett jelentésben minden összefüggés nélkül szóba kerül a nyugat-berlini Frauke Postel budapesti látogatása, akit Peter-Paul Zahl „szélsőbaloldali költő” menyasszonyának neveznek, márpedig Zahl, így a magyar jelentés, „az NSZK-ban terrorakciókat szervezett”. Lehet, hogy esetleges nyugatnémet olvasóknak szánták a következő kijelentést Frauke Postelről:

„P. iránt érdeklődik az NSZK titkosszolgálata. 1976-ban tartóztatták le először, amikor egy házban lakott Andreas BADER-rel (sic!).[21] Megfigyelték, illetve a „SCHLEYER” és „LORENZ” ügyekkel kapcsolatban intézkedéseket foganatosítottak ellene. Erről maga mesélt DALOS Györgynek.” A szegélyléc mögé elrejtett mikrofont, amely ezt a beszélgetést felvette, 1991-ben vehettem szemügyre, amikor a Nemzetbiztonsági Hivatal kiszerelte budapesti lakásomban.

A legfontosabb, „biztonsági szempontból releváns” közlés a következő volt: „DALOS György és mások bevonásával megpróbál egy mozgalmat szervezni ZAHL kiszabadítására”. A konfabulációra való hajlam mellett, amely ugyancsak minden titkosszolgálatot jellemez, ebben a hatalmas túlzásban az a szándék is szerepet játszhatott, hogy a „keleti” ellenzéket a „nyugati” terrorizmussal hozzák kapcsolatba.

Peter-Paul Zahl sohasem tartozott a nyugatnémet terrorista hálózathoz. Magának való ember volt, aki a hetvenes évek elejének neurotikus légkörében reménytelen illegalitásba sodródott. Szökésben volt egy sajtóvétség miatt indított eljárás elől, és 1972-ben meglőtt és részben súlyosan megsebesített két düsseldorfi rendőrt, amiért négy év börtönbüntetésre ítélték. 1975 tavaszán másodfokon a büntetés mértékét tizenöt évre emelték. Nyilvánvaló, hogy a jogerős ítéletnek több köze volt a szervezett terrorhoz és az ellene folytatott harchoz, mint Zahlhoz magához.

Noha tettét nem tudtam helyeselni, bizonyos megértéssel voltam helyzete iránt. Először is, „nyugatnémet” kérdésekben Heinrich Böll megnyilvánulásait tekintettem irányadóknak. Másodszor, akkori világképemre olyan dualizmus volt jellemző, melynek negatív pólusát a mindenkori államhatalom képezte. Ezenkívül imponált nekem a költő, aki verskötetében ódát jelentetett meg Haraszti Miklóshoz, akinek a Darabbére ugyanannál a kiadónál jelent meg. Első nyugati utamon megszereztem a werli börtön címét, és írtam egy köszönőlevelet Zahlnak. Persze a demokratikus jogállam nyújtotta lehetőségeket is vizsgáztatni akartam, és kellemesen meg voltam lepve, amikor Budapesten megkaptam az első levelet a werli cellából.

Sűrű levelezésbe kezdtünk, és P.-P. Zahlon keresztül kerültem kapcsolatba azzal a frankfurti csoporttal, amely a költő szabadon bocsátásáért emelt szót, és amelynek Frauke Postel is tagja. Ezt a levelezést fújták fel a hazai „szervek” romantikus kiszabadítási akciótervvé. Zahl egyébként leülte büntetése kétharmadát. Nyugati útjaimon kétszer is meglátogattam a börtönben, és álmélkodtam viszonylag szabad munkakörülményein. Hálás is voltam neki. Enzensberger és a közben Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe áttelepült Thomas Brasch (1945–2001) mellett ő volt a harmadik fordítója első illegális „nyugatnémet” könyvpublikációmnak.[22] Jelenleg Jamaicában él.

A „Pelikán”-komplexum keletkezése

1978. augusztus 21-én, Berlinbe való utazásom előestéjén két magas rangú titkosrendőr, Jávor Miklós őrnagy és Kellner Sándor[23] százados érkezett Schönefeldre a MALÉV 800-as számú menetrendszerű járatával. Az NDK állambiztonsági szerveivel jöttek tanácskozni, és a fő téma nem volt több, de nem is kevesebb, mint szerény személyem. Az elvtársak azért találkoztak, hogy „további intézkedéseket foganatosítsanak egy operatív akció közös kivitelezéséhez a földalatti politizálással szemben, amely azoknak a fiataloknak és diákoknak körében észlelhető (…), akik szoros kapcsolatban állnak DALOS György magyar állampolgárral, és azzal gyanúsíthatóak, hogy az államellenes izgatás és szervezkedés bűncselekményeit követték el (…)”. Keletnémet részről két vezérőrnagy, Paul Kienberg és Rudi Mittig javaslatot tett „ezen személyek intenzív feldolgozására, különösen azon operatív erőforrások és eszközök bevetésének összehangolására, amelyek segítségével bizonyítani lehet az illegálisan politizálók államellenes tevékenységét, ellenőrzési és megfigyelési intézkedések bevezetése céljából”.[24]

Ma mindez, kommentár nélkül idézve is, merő hencegésnek hangzik. Ha azonban akkor tudomásom lett volna ellenfeleim szándékáról és magas katonai rangjáról, ijedtemben alighanem önként lemondtam volna minden Budapest városhatárain túlvezető útról.

Az NSZK-ban és Nyugat-Berlinben való tartózkodásomról utólag kiderült, hogy grandiózus munkaalkalom-teremtő intézkedés volt a Stasi javára.[25] A cég egyszerűen abból indult ki, hogy az ellenség minden életmegnyilvánulásában ellenség. Ha egy haverjával ül a kocsmában, akkor az biztosan konspiratív találkozó egy másik ellenséggel, jó esetben egy nem hivatalos munkatárssal, akinek azonban szintén úgy kell viselkednie, mintha ellenség lenne. Ha több emberrel ül a kocsmában, akkor ellenséges csoportosulásról van szó. Kétségtelen, hogy a rendszer ellenfele voltam, de naponta legfeljebb egy órát szenteltem többé-kevésbé vehemens rendszerkritikámnak.

Így azután a nyugat-berlini Művészeti Akadémián tartott, 1978. őszi felolvasást sem intenzív ellenzéki aknamunkának tekintettem, hanem egyszerűen élveztem, hogy a Kurfürstendamm hirdetőoszlopain olvasható a nevem. Átütő sikerben reménykedtem, ezért rendkívül csalódott voltam a hanseatenwegi közönség alacsony létszáma miatt. Nálam is csalódottabb volt azonban a rendezvényre kiküldött IM. Inoffizieller Mitarbeiter, vagyis nem hivatalos munkatárs.

„A legalább négyszáz főt befogadó teremben 75-80 ember jelent meg. Noha ez több jelenlévő véleménye szerint egyáltalán nem szokatlan, az alacsony érdeklődés annyiban mégis meglepő, hogy nem egyszerű felolvasásról volt szó, mivel a felolvasók közül kettő, Konrád és Haraszti irodalmi munkáikon túl a »baloldali revizionizmus« képviselőiként ismertek. Ezért arra lehetett számítani, hogy a rendezvény különösen a »baloldali« radikalizmus köreiben nagyobb érdeklődésre talál. De ez láthatóan nem következett be.”[26]

Ezt a jelentést bizonyosan olyan valaki írta, akinek gondolkodását az NDK-ban uralkodó körülmények mélyen áthatották. Ha Kelet-Berlinben fennállt a veszély, hogy egy rendszerhű költő felolvasásán kevesen lesznek, csak a politikai akarat kérdése volt, hogy odaküldenek-e kétszáz kékingest, munkásőrt vagy más „pozitív társadalmi erőt”. E logika szerint tényleg furcsa volt, hogy az osztályellenség a mi felolvasásunkra még száz embert sem tudott összeverbuválni.

Más tekintetben a jelentés írója korrekt munkát végzett. „Maga a felolvasás érdektelen volt – alighanem a jelenlévők többségének véleménye szerint is. […] A jelenlévők nem éltek azzal a lehetőséggel, hogy kérdéseket tegyenek fel, illetve véleményt mondjanak.”

A kritika jogosnak tűnik, és a gyér sajtóvisszhang is megerősíti. „A vitára felszólított kis létszámú hallgatóság néma maradt” – kifogásolta a Tagesspiegel. Az Abend még hűvösebb volt: „Vitára tegnap […] nem került sor; az írók fáradtak voltak, a közönség is. Kár.”

Ezen az őszön mintegy magasabb régióba kerültem annak a személyleírásnak a révén, amelyet az eddig idézett dokumentumoktól eltérően, egy hivatalos űrlap tartalmazott, rajta „A Német Demokratikus Köztársaság Minisztertanácsa, Állambiztonsági Minisztérium” felirattal.[27] A megbízás 1978. október 13-án, nyugati tartózkodásom utolsó napján, 16.05-től 16.40-ig tartott.[28] A friedrichstrassei határátkelőhelytől az Alexanderplatzig vezető utamon összesen harmincöt percig intenzíven figyeltek, és ez az idő elegendőnek látszott arra, hogy részletes személyleírást készítsenek rólam a „235879” fedőnév alatt:

„Nem: férfi
Kor: kb. 35 éves
Testmagasság: 165-170 cm
Testalkat: erős
Haj: fekete, rövid, homlokon ritkás
Szakáll: körszakáll
Arc: telt, kreol, szemüveges
Öltözék: farmeröltöny, szürke szafariing, fekete cipő
Poggyász: fekete utazótáska, nejlonszatyor

Nem tudom, mire szolgált ez a személyleírás, de úgy látszik, hogy hosszú távú használatra szánták. Körülbelül négy évvel később a Stasi tudomására jutott, hogy ismét beutazni készülök az NDK-ba, mégpedig „feltehetőleg a schönefeldi határátkelőhelyen keresztül”. A megbízást ezúttal is a „magyar állambiztonsági szervek kérésére” hajtották végre. A mellékelt személyleírás szerint ruházatomon és a poggyászomon kívül azonos voltam 1978-as magammal. Azaz még mindig 35 évesnek néztem ki, testmagasságom változatlanul 165-170 cm volt, se le nem fogytam, se meg nem híztam, a hajam továbbra is hollófeketének volt leírva, a körszakáll és a kreol arcbőr is megfelelt az igazságnak. És mindkét személyleírásban szemüveges vagyok, ami viszont soha életemben nem voltam.

A rám állított ügynöknek ez az abszurdnak tűnő káprázata alighanem hozzájárult ahhoz, hogy Welder őrnagy, a HA VIII/1 (megfigyelés, nyomozás) szakreferense csalódást okozott a HA XX/2 vezetőjének: három napon keresztül reggel fél nyolctól este nyolcig vártak rám barátom Paul-Robeson-Strasse-i háza előtt, még hírt is kaptak, hogy átléptem a friedrichstrassei határátkelőt, csak éppen én „nem mutatkoztam”.[29] Ez kétségkívül megfigyelési fiaskó volt, viszont a bürokratikus szellem diadala: aki egyszer szemüveges volt, az mindig szemüveges.

Az ilyen technikai balesetek ellenére az Állambiztonsági Minisztérium rendkívül kedvező helyzetben volt velem szemben annak a ténynek köszönhetően, hogy a falnak füle volt, nekem viszont nem volt konspiratív vénám. Többször meglátogattam kelet-berlini barátaimat, és készségesen megosztottam velük azokat az élményeimet, amelyeket a város számukra elérhetetlen felében és Nyugat-Németországban szereztem.

Ezt tettem azon a délutánon is, amikor a nem hivatalos munkatárs szemüvegesnek nyilvánított. A poloska kifogástalanul működött Gundula és Reinhard Weißhuhn egyébként renoválásra szoruló lakásában. Sok mindenről beszéltünk, például a hesseni önkormányzati választásokról, ahol Cohn-Bendit a szavazatok 1,1%-át nyerte el, míg az NKP főnöke, Herbert Mies 0,4%-ot ért el. Wießhuhn barátom erre azt mondta: „Nálunk nagy ellenzék válna láthatóvá, ha hirtelen indulhatna az SPD a választásokon”.[30]

Aztán Peter-Paul Zahl werli börtöncellájáról beszélgettünk, majd az Alternatív Lista (a Zöldek nyugat-berlini szervezete) megalapításáról. A lehallgatókészülék szerint azt állítottam, hogy megismerkedtem Otto Schilyvel. Beszámoltam a Courage című feminista lapnál tett látogatásomról: „Sybille Klogscher – fon.” – áll a lehallgatási jegyzőkönyvben, és rögtön utána a javítás: „Nagy valószínűséggel Sybille Plogstedtről van szó. WEIßHUHN erre aziránt érdeklődik, hogy trockista-e. Dalos nemmel felel. WEIßHUHN azonban tudja, hogy tíz évvel ezelőtt trockista volt. WEIßHUHN emlékszik rá, hogy Csehszlovákiában elítélték.” (Ami egyébként igaz volt: Plogstedtet 1970-ben ítélték el Petr Uhl perében.)

Egymás követték a kis történetek, viccek, majd hirtelen kitört a kelet-európai melankólia:

„G. és R. WEIßHUHN az egész beszélgetés alatt arra törekedtek, hogy az NDK társadalmi viszonyaival szembeni elutasító magatartásukat világossá tegyék. […] R. WEIßHUHN mindig az »Ostmark« (keleti tartomány) kifejezést használta az NDK-ra, s amikor a nyugatnémet tévéhíradóban az NDK új honvédelmi törvényéről esett szó, G. WEIßHUHN ezt úgy interpretálta, hogy »a Hoffmann [honvédelmi miniszter – D. Gy.] most bármikor mozgósíthat«. R. WEIßHUHN annak a véleményének adott hangot, hogy »a Carter tulajdonképpen egész szimpatikus«. Azt is mondta, hogy számára mint az NDK állampolgára számára »abszurd«, teljesen nyomorult dolog, hogy DALOS-nak szabad Nyugatra utaznia, felolvasásokat tartania és terroristákat látogatnia. […] Gundula WEIßHUHN spontánul így szólt: »Áh, adjunk be egy kivándorlási kérelmet!«”

Ellenséges érzület az NDK-val szemben, terroristák, trockisták, Carter, kivándorlási kérelem – így kell kontextust teremteni. A lehallgatókészülék kifogástalanul működött – mindent, még Gundula röpke sóhaját is rögzítették. Ám a sóhajokkal az elvtársak negyvenöt évig tartó uralmuk alatt sohasem tudtak mit kezdeni. Talán nem is utolsósorban ebbe bukott bele a rendszer.

De térjünk vissza a keletnémet Állambiztonsági Minisztérium és a magyar III/III. főcsoportfőnökség képviselőinek 1978 nyarán megtartott tanácskozásához. A konferencia résztvevői természetesen nemcsak velem foglalkoztak, hanem a magyar és keletnémet ellenzékiek közötti egész kapcsolatrendszerrel. Summa summarum: „Minden feldolgozott személyről állandó és kölcsönös információcsere fog folyni »Pelikán« fedőnév alatt”.[31]

A „Pelikán” fedőnév helyett néha „ZOV”-ot (Zentraler Operativer Vorgang – Központi Operatív Eljárás –, magyar szóhasználat szerint „bizalmas nyomozás”), máskor „operatív komplexumot” emlegetnek. Az utalás 1983-ig követhető a keletnémet Állambiztonsági Minisztérium aktáiban, amikor is nyoma vész. A rendelkezésre álló magyar források egyetlen egyszer sem említik a dolgot.[32] Ilyen nevű dosszié sem a BstU-ban, sem a magyar Történeti Hivatalban nem található. A rám vonatkozó információk olyan „operatív eljárások” iratai között találhatók meg, mint az „Ableger” (Fiókvállalat – ennek keretei között „dolgoztak fel” engem), valamint „Treffpunkt” (Találkozóhely) vagy „Zirkel” (Kör).

Maga az említett 1978. augusztus 23-ai megállapodás egyébként tartalmaz egy célkitűzést, amely pontosan rögzíti a mindkét szervnél fellelhető üres adminisztrálgatást:

„Az érintett személyi körnek az 1978-as lipcsei őszi vásár alkalmából esetleg tervezett találkozóira való tekintettel az Állambiztonsági Minisztérium operatív ellenőrző intézkedéseket vezet be.” A „lipcsei őszi vásár” valószínűleg egyszerű szótévesztés, hiszen a lipcsei könyvvásárt hagyományosan tavasszal tartják – a kollégák valószínűleg az 1978-as őszi frankfurti könyvvásárra gondoltak. De ha olvasták saját jelentéseiket, tudták, hogy nyugati utam a Weißhuhnéknál tett látogatásommal véget ért, tehát aligha fogok Frankfurtban egyhamar felbukkanni.[33]

Az ördög ügyvédjeként felhozhatnám azt a közhelyet a Stasi védelmében, hogy tévedni emberi dolog. De azt hiszem, hogy ebben az esetben több volt a dolog mögött, mégpedig mindkét oldalon. A párt nyomására fellépő teljesítménykényszer a két szervezetet konkurensekké tette, akik aztán hamis vagy hézagos információkkal időnként gáncsot vetettek egymásnak. Így például a magyar fél legkésőbb 1983 januárjában arról tájékoztatta az Állambiztonsági Minisztériumot, hogy kapcsolatban állok Zsille Zoltánnal[34], akinek lakhelye a Magyar Népköztársaságban van, és a 936-0294-es telefonszámon érhető el. Továbbá, hogy Zsille és felesége „kapcsolatban áll a Szabad Európa Rádióval”. A jelentés szerint kapcsolatot teremtettek köztem és egy „Ausztriában működő lengyel emigránscsoport” között azzal a céllal, hogy Szolidaritás-anyagokat készítsünk a „Magyar Népköztársaság és különösen az MNK-ban élő szovjet állampolgárok számára”.

E kalandos tervet keresztezendő a Stasi „A” főosztályának IX. alosztálya azt javasolta Kienberg vezérőrnagynak, hogy az információt „ a SZER antiszocialista tevékenységének további felderítése és feldolgozása érdekében […] felül kell vizsgálni, és az ezzel a komplexummal kapcsolatos további levelezésünkben alkalmazzuk a »Prater« fedőnevet”.[35] Az aktákból nem tudtam megállapítani, hogy mi lett ebből a tervből, de egyben tökéletesen biztos vagyok: Zsille Zoltán „lakhelye” 1980 óta nem az „MNK”-ban volt, és előhívószám nélkül megadott telefonszáma bécsi telefonszám volt. Ugyanis emigránsként Bécsben élt, és a Szabad Európa Rádiónak dolgozott. A téves adatok későbbi dokumentumokban való megismétlése ugyanazt a bürokratikus logikát követi, mint szemüvegesként való többszöri emlegetésem.

Egy beutazási tilalom rekonstrukciója

Természetesen tisztában voltam azzal, hogy az Állambiztonsági Minisztérium miért nem engedett az NDK-ba beutazni 1979. december 27-én. Szeptemberi kelet-berlini kirándulásom során túlságosan szerteágazó tevékenységet fejtettem ki. Régi ismeretségeket elevenítettem fel, és újakat kötöttem, amelyek nem nyerték meg a Stasi tetszését. Meglátogattam Klaus Schlesingert, akivel felkerestem Kurt Bartschot, Dieter Schubertet és Martin Stadét – mind a négyen olyan szerzők voltak, akiket röviddel azelőtt zártak ki az írószövetségből. Aztán vendégségben voltam Heiner Müllernél, telefonon beszéltem a Nyugat-Berlinben élő Thomas Brasch-sal, valamint Hans Hückinggel. Találkoztam Frauke Postellal, Peter-Paul Zahl már említett barátnőjével. Fontoskodásom és kapcsolatkeresésem eufórikus állapotomból fakadt: Helyzetem a helyzetben című vékonyka kötetemnek egy héten belül a nyugat-berlini könyvesboltok kirakataiban kellett feküdnie, és ezzel áttörtem a hazai cenzúra tizenöt éve tartó publikációs blokádját.

Ráadásul sohasem jutott volna eszembe, hogy pusztán azért kerüljek pályatársakat, mert pártszervek vagy állami hatóságok megregulázták őket. Végül is engem is elítélt a bíróság 1968-ban, 1970–71-ben rendőrhatósági felügyelet alatt állottam, és mint szerző politikai okokból a peremre sodródtam, de látogatókban sohasem szűkölködtem, még akkor sem, ha egyik-másik a „szerv” megbízásából kereste társaságomat. Ugyan, kit akart megóvni a Stasi – a kollégáimat tőlem vagy engem tőlük? Meg aztán igazán ártalmatlanok voltunk: én, a vendég, és ők, a vendéglátók. Többnyire egy-egy kelet-berlini lakásban ültünk, és nyugati televíziót néztünk abban a reményben, hogy megtudjuk, milyen intézkedéseket készít elő az NSZEP vezetése a jelenlévők némelyike ellen.

Összességében véve 1978 szeptembere és 1979 decembere között „helyzetem a helyzetben” erősen megváltozott. Részt vettem a magyar ellenzék tevékenységében, egyike voltam a Charta 77 mellett kiálló szolidaritási nyilatkozat szervezőinek, amelyet már körülbelül 250-en aláírtak, és – nem utolsó sorban – kéziratom nyugatra juttatásával átléptem a legalitás határát. De maga a „helyzet” is radikális változáson ment át a szocialista országokban. Magyarország egyre jobban eladósodott, a pártvezetés fent akarta tartani nyugati kapcsolatait, és nem kockáztatta meg a konfrontációt a másként gondolkodók egyébként is gyenge és elszigetelt csoportjával. A lengyel párt 1970 és 1976 után a lengyel társadalommal való harmadik, leghevesebb összeütközése előtt állt. AZ NDK-ban és Csehszlovákiában az uralkodó pártok kifejezetten hisztérikusan reagáltak az ellenzéki mozgalmakra (súlyos börtönbüntetéseket róttak ki Rudolf Bahróra, Václav Havelra, Petr Uhlra és sok mindenki másra; devizaügyi eljárásnak álcázott hecckampányt és rágalomhadjáratot indítottak Robert Havemann és Stefan Heym ellen; törvényben korlátozták az NDK-állampolgárok külföldiekhez fűződő kapcsolatait).

Természetesen szerettem volna mindezt barátaimmal megbeszélni, de alapjában véve békés szándékaim voltak. Hatéves lányommal és Vida János barátommal, volt iskolatársammal utaztam, hogy – mint Hans Hücking utóbb a TAZ-ban megfogalmazta – az NDK fővárosában vegyek „búcsút a hetvenes évektől”.[36]

Ám a búcsúzkodásból kitoloncolás lett. Először ment keresztül az útlevél-ellenőrzés keskeny folyosóján, s ott sokáig várt a lányomra és rám. Makacs kérdezősködésére azt a választ kapta, hogy Dalos nevű személy nincs az utaslistán. Ekkor én már a lányommal együtt a tranzitban vártam a budapesti gépre. Hivatalosan közölték velem, hogy nem kívánatos személy vagyok, és ezért az NDK-ba való „beléptetésemet” megtagadják. Carlos és csapata ezzel szemben néhány hónappal később minden nehézség nélkül kelt át ugyanezen a határon.[37] Igaz, az ő zsebeikben a (Dél-)Jemeni Népköztársaság diplomata útlevelei lapultak, míg én csak a Magyar Népköztársaság turistaútlevelét tudtam felmutatni.

Visszatekintve erre az akkor meglehetősen drámainak ható eseményre, le kell szögeznem, hogy a látványosságra törekvés, a blöff és a tudatlanság ebben is kiemelkedő szerepet játszott. Erről tanúskodik egy 1980. január 10-ei „információ”, amelynek a következő barokkos címet adták: „HÜCKING, Hans-Hermann NSZK-állampolgárnak az NDK fővárosában 1979. december 27-e és 29-e közötti tartózkodásáról, valamint DALOS, György NDK-ban fenntartott kapcsolatainak reakciójáról arra, hogy DALOS-tól megtagadták az NDK-ba szóló beutazást”.[38]

A szóban forgó délutánon Hücking már Weißhuhnéknál volt, amikor Gisella Vogel – az a Moszkvában megismert barátnőm, akinek ellenem spiclimunkára való megnyerését az Állambiztonsági Minisztérium „céltalannak” ítélte – telefonált, és közölte velük, hogy a schönefeldi repülőtéren „fogva tartanak”. Mint később kiderült, a hírt velem utazó iskolatársamtól kapta, akivel oroszul beszéltek.

Hücking úgy értette, hogy „letartóztattak”, Weißhuhn pedig úgy, hogy „elkaptak”. Barátaim tanácstalanok és szomorúak voltak, különösen miután Hücking Rudi Dutschke halálhírével érkezett. Hücking „DALOS-t azon csoport tagjaként nevezte meg, amelyhez ő […] és Rudi Dutschke is tartoztak. Ez a csoport állítólagosan »az állam, a bürokrácia« ellen és a »demokráciáért« harcolt.”[39] Csalódott volt, továbbá kifogásolta, hogy tervezett utazásomról telefonon keresztül minden részletet elmondtam, „és ezzel DALOS az Állambiztonsági Minisztériumnak lehetővé tette az állítólagos letartóztatást”.

„Letartóztatásom” egyik lehetséges okaként könyvem megjelenésére tippelt. Hücking állítólag azt tervezte, hogy összehoz egy ismerősével, „aki a FAZ-nak ír”. Néhány perccel később kiderült, hogy ezúttal az akusztika kétszeresen cserbenhagyta a lehallgatókat. A szóban forgó személy ugyanis Matthias Brand volt, aki azonban nem a FAZ-nak (Frankfurter Allgemeine Zeitung), hanem a TAZ-nak (Tageszeitung, Berlin) dolgozott, és ott recenziót is írt a könyvemről. Ezt a balfogást egy másik követte. A technikusok a nevet Brandtnak értették, amihez a jelentésíró hozzáfűzte, hogy „Willy Brandt fia”. És a hatalmas apparátusban nem akadt senki, akinek eszébe jutott volna, hogy tisztázza: van egyáltalán ilyen keresztnevű fia a volt szövetségi kancellárnak, a Szocialista Internacionálé elnökének? Csak az volt a fontos, hogy lehetőleg jó nagyot mondjanak, hogy bebizonyítsák: olyan ellenséget „fedeztek fel, lepleztek le és szorítottak vissza”, aki különösen magas kapcsolatokkal rendelkezik.

Noha akkoriban már Budapestről közvetlenül fel lehetett hívni az NDK-t, kitoloncolásom napján vagy az én telefonomat, vagy Weißhuhnékét kizárták a nemzetközi forgalomból, így csak másnap tudtam eljuttatni hozzájuk a megnyugtató hírt, hogy ép bőrrel tértem vissza Budapestre. Erre – olvasható a jelentésben – ketten (gondolom, Weißhuhn és Hücking – D. Gy.) „találkozót beszéltek meg 1979. december 29-ére a Berlin-Mitte-i [Alexanderplatz – D. Gy.] lévő világóránál. A VIII. főosztály (megfigyelés és nyomozás) B-intézkedéseinek [megfigyelés – D. Gy.] eredményeként meg lehetett állapítani, hogy Hücking futólag (1979. december 29-én 12.05-től 12.06-ig) négy férfival találkozott, akiket mostanra a készített konspiratív fényképfelvételek alapján azonosítottunk. A négy személy egyike Klaus Schlesinger. Átadási cselekményekre nem került sor. A személyek tegezték Hückinget.” Ezenkívül az is benne van a jelentésben, hogy egy olyan keletnémet „másként gondolkodó” felesége, akit alig ismertem, állítólag úgy kommentálta kitoloncolásomat, hogy: „disznók ezek, zaklatnak, ha zaklatni akarnak”.

Leszámítva azt a titkosszolgálatilag rögzített tényt, hogy Hücking tegeződött a négy férfival, nincs ebben a jelentésben semmi, amit egy közepes regényíró ne tudott volna kitalálni a szituációból kiindulva. Ám a Stasinak ehhez B-intézkedésekre, fotókra, poloskákra, valamint seregnyi kiértékelőre, tartótisztre, „nem hivatalos munkatársra” és „társadalmi kapcsolatra” volt szüksége. Persze az is lehet, hogy fordítva volt: rám és barátaimra volt szükségük ahhoz, hogy az egész hatalmas apparátusnak legyen feladata és ezen keresztül létjogosultsága.

Tisztázandó lenne még, hogy milyen szerepet játszott a magyar titkosrendőrség a keletnémet beutazási tilalom ellenem való elrendelésében. Az a kevés dokumentum, amely rendelkezésemre áll, alig nyújt támpontokat. Az NDK nagykövetéhez intézett panaszom másolatát megküldtem a magyar Külügyminisztériumnak is. A konzuli főosztály vezetője válaszában közölte: „egyetlen állam sincs arra kötelezve, hogy egy beutazás megtagadását indokolja”. A levélben – mint akkoriban a hivatalos értesítésekben általában – sem megszólítás, sem pedig levélzáró üdvözlő formula nem volt. Ezzel szemben az NDK nagykövetsége konzuli részlegének vezetője „Igen tisztelt Dalos úrnak” szólított, és a végén „kiváló tiszteletéről” biztosított. A két udvariassági formula közötti szöveget azonban túlzás nélkül lehet az élet produkálta szatírának nevezni. „Valamely állam polgárainak érdekképviseletére nevezett állam diplomáciai, illetve konzuli képviselete illetékes. Ennélfogva az NDK-nak az MNK-ban működő Nagykövetsége az Ön ügyében nem tud eljárni.” Vagyis: ahhoz, hogy az NDK-ba való beutazásomat kiharcoljam, először be kell utaznom az NDK-ba, hogy ott hazám diplomáciai képviseleténél panaszt emeljek a beutazási tilalom ellen. Egy vonatkozásban mégiscsak eljártak a diplomaták: panaszom a XX/II. főosztálynál landolt, ahol „szigorúan titkosnak” minősítették, és ad acta helyezték.

A magyarok minderről pontos tudomással bírtak. A budapesti testvérszerv időben jelentette, hogy Nyugat-Berlinben „nyolcvan oldalas könyv” jelenik meg tőlem, melynek összeállításához és kiadásához mások mellett olyan nyugatnémet és keletnémet állampolgárok nyújtottak segítséget, akik „aktívan fellépnek a szocialista országok ellen”.[40] Néhány hónappal később egy „ellenséges, ellenzéki elemek tevékenységére vonatkozó információban” a következő állt: „D. György, »Szervező« fn. bizalmas nyomozás célszemélye, magyarországi és NDK-beli kapcsolatait arról tájékoztatta, hogy az NDK-ba való beutazását, mint »nem kívánatos személyét«, megakadályozták”.[41] Úgy tűnik, eleinte nézeteltérés volt ebben a kérdésben a testvérszervek között. Azt olvasom egy 1980. március 11-ei feljegyzésben, hogy Hücking, akinek már nem volt szabad beutaznia az NDK-ba, valószínűleg Magyarországra készül: „A jelenlegi szituációról a magyar állambiztonsági szerveknek az a véleményük, hogy jobb a szóban forgó személyi kört ellenőrzés alatt tartva tevékenykedni hagyni, mint megengedni, hogy még szigorúbb konspirációba menjenek át”.[42]

Úgy látszik, nagyobb nyomást kellett gyakorolni a magyarokra, hogy közeledjenek az Állambiztonsági Minisztérium szűkkeblű „beléptetési” gyakorlatához. 1981 nyarán az NDK-sok újabb tanácskozás megtartására tettek javaslatot, melynek legfontosabb témáját igen határozottan fogalmazták meg: „A »Pelikán« operatív művelet tartalmának ismertetése kiemelve annak időszerű jelentőségét a Lengyel Népköztársaságban előállott helyzetre való tekintettel”.[43]

1984–1985: bezárva a szabadságba


Ligeti György zeneszerző Nyugat-Berlint egyszer egy szürrealista ketrechez hasonlította, amelybe azok vannak bezárva, akik szabadok. Ebbe az aranyketrecbe engedett be engem a schönefeldi repülőtéren keresztül egy keletnémet határőr 1984. január 16-án. Azonnal jelentette is Karl-Heinz Zönnchen hadnagynak a XX. főosztály operatív szolgálatánál, akit rólam mint „körözés alatt álló személyről” éjjel-nappal, minden beutazásomkor telefonon informálni kellett.[44]

Történelmi pillanat volt ez számomra. Hét esztendőn keresztül pályáztam a DAAD Művészprogramjának ösztöndíjára, amitől azt reméltem, hogy egy évig gondtalanul irodalmi terveimnek szentelhetem időmet. A végén aztán két év lett belőle. Közben egy másik könyvem is megjelent, Orwell 1984 című utópiájának továbbírása, amelyet a Rotbuch-Verlag adott ki.[45] A szó szerinti fordítást Reinhard Weißhuhn barátommal Budapesten csináltuk meg.

Ennek a publikációnak a hatása sokkal kedvezőbb volt, mint ahogy valaha is álmodni mertem volna. 1983-ban tizenkilenc év publikációs tilalom után megjelenhetett Magyarországon egy elbeszéléskötetem. Bár ekkorra a rendszer már átszenvedte hosszú ideig titokban tartott drámáját: az 1982 augusztusában bekövetkezett fizetésképtelenségét a nyugati bankoknál,[46] amelyet csak ugyanennek az évnek a decemberében egy áthidaló hitellel tudott nagy nehezen legyűrni.

1982 nyarán átmenetileg az NDK-ban is lazították a beutazási tilalmamat. Egyfelől a kivételes állapot 1981. decemberi bevezetésével a „lengyel bacilus”, úgy tűnt, elszigetelődött, másfelől a magyar állambiztonság azt szerette volna, hogy mint hirtelen „tűrtté” vált szerzőt leválasszon a politikai ellenzékről, és ez részben sikerült is nekik.[47] Ugyanakkor az a tény, hogy lassacskán írónak érezhettem magam, egyáltalán nem akadályozta őket abban, hogy lakásomat és telefonomat lehallgassák, magyar és keletnémet „nem hivatalos munkatársakat” állítsanak rám, és az NDK-beli testvérszervet tevékenységemről és terveimről tájékoztassák.

Így aztán a keletnémet hatóságok időben értesültek egy orosz nyelven megfogalmazott magyar jelentésből arról, hogy „1984 januárjától (előreláthatólag egy évig) Nyugat-Berlinben” fogok „tartózkodni”, és azt is közölték velük, hogy beutazásom az NDK-ba a nyugat-berlini tartózkodásom idején nem áll „összefüggésben operatív érdekeinkkel”. Ezt a némileg pongyola megfogalmazást az Állambiztonsági Minisztérium oroszból lefordította a saját kemény nyelvére: „A magyar állambiztonsági szervek támogatják a beutazási tilalom fenntartását.”

Csakhogy a Stasi már a legelején elkövetett egy kommunikációs hibát: nem értesítette az NDK külügyminisztériumát arról, hogy megint beutazási tilalmat szándékozik elrendelni ellenem. Így azután a nyugat-berlini magyar főkonzulátuson keresztül minden további nélkül megkaptam a keletnémet külügyminisztériumtól a vízumot.

Összesen háromszor sikerült így Kelet-Berlinbe beutaznom, bár minden alkalommal többet kellett várakoznom a határon. Egyszer Nemes Gábor barátom vitt át autójában a határon, aki a Magyar Rádió tudósítója volt az NDK fővárosában. Az éjjel-nappal elérhető Zönnchen hadnagy (tel. nappal: 22700, éjszaka: 200613) nyilvánvalóan nem értette, hogy mi folyik, és utólag megértem, hogy miért nem. A március 1-jei keltezésű „Körözési megkeresés beutazási tilalom bevezetése céljából” kerek-perec megtiltotta nekem, hogy 1985. januárjáig, tehát nyugat-berlini tartózkodásom egész ideje alatt, igénybe vegyek „olyan tranzitutakat, amelyekre az NDK és az NSZK közötti tranzitegyezmény nem terjed ki”.[48]

A beutazási tilalom belső indokolását ma is vérfagyasztónak és hajmeresztőnek találom. „A magyar állambiztonsági szervek felvilágosítása szerint Dalos Magyarországon tagja az ottani ellenzéknek. Dalos a szocialista országokban működő ellenzéki csoportok tevékenységének koordinálása érdekében tevékenykedik.” Ez az ő szempontjukból akár még igaznak is tűnhetett. De az 1984. március 29-ei információval másként áll a helyzet. „Dalos beutazásai alkalmával […] olyan személyeket keres fel, akik az NDK-ban az úgynevezett független békemozgalomhoz tartoznak.” Ezek közé számították Weißhuhnékat, Raner Eppelmann tiszteletest, S. történészt és Ekkehard Maaß dalszerzőt. Az utóbbi három személy közül Eppelmannt csak a Spiegelből ismertem, Maaß csak később hívott fel telefonon, hogy – mint mondta – „a beutazási tilalom dacára” felvegye velem a kapcsolatot, mondhatni a telefonos szolidaritás jegyében. S. történész pedig „nem hivatalos munkatárs” volt, aki az Állambiztonsági Minisztérium megbízásából Budapesten látogatott meg. Ezek után a tudatosan hamis információk után csak rövid időre háborodtam fel, ahogy bűnlajstromom folytatását olvastam. „A Weißhuhn körüli kör DALOS-ról úgy beszél, mint egy imperialista titkosszolgálat ügynökéről, akivel szemben nagyon óvatosan viselkednek, mert tartanak az állambiztonsági szervek provokációjától.”[49]

Ezt a disznóságot, amely még most is felháborít, nem lehet azzal megmagyarázni, hogy a XX. főosztály (kultúra, egyház, ellenzék) stresszes állapotban volt, amit egy meglehetősen magas szinten meghozott intézkedés váratlan akadályoztatása váltott ki. Az erről folytatott levélváltás egyre gyakoribb és idegesebb lett. K. főhadnagy riadót fújt:

„Berlin, 1984. III. 12. […] Mielőtt az 1984. március elsején elrendelt beutazási tilalom hatályba lépett volna, a VI. főosztály (Határőrség) felvilágosítást kért, mivel DALOS útlevelébe olyan külügyminisztériumi vízum van bepecsételve, amely 1984. február 1-től április 30-ig érvényes. Ez a vízum azt jelenti, hogy valamely szervnek DALOS beutazásához érdeke fűződik. A vízum hatályon kívül helyezése nagyobb bonyodalmakat vonhat maga után. Ezért DALOS beutazása 1984. március 9-én engedélyezve lett.”

Március 15-én egy munkatárs kézzel írott, olvashatatlan aláírású válaszában közli: „K. elvtárs! – a magyar konzul kívánságára lett kiadva! Külügyminisztérium – nem rutineljárás – D. a magyar követség technikai személyzetével azonos bánásmódban részesül. Tisztázás céljából levél írandó X-nek.”

Közben egy hétvégén megint az NDK-ba utaztam, hogy családommal találkozzam. Weißhuhnéknál laktunk. Ugyanezen a napon kapcsolódott be a XX/14-es főosztály (kémelhárítás!), és március 14-én a következőt jelentette a XX/2-es főosztálynak: „A konzul kérésére a vízum kiállítása az U 055 849 számú útlevél bemutatása nélkül történt”. Tehát mégiscsak rutineljárás. És: „A többszöri beutazásra jogosító vízum alapján az útlevél-ellenőrzést soron kívül hajtják végre”.[50]

Mint később kiderült, röviddel említett hétvégi beutazásom – amely hosszú időre utolsónak bizonyult – Paul Kienberg vezérőrnagy írásban kérte a X. osztály (kapcsolatok a testvérszervekkel) vezetőjét, a már ismerős Willi Damm vezérőrnagyot, hogy „a magyar állambiztonsági szerveken keresztül […] vizsgálja meg, mennyiben fűződik érdek DALOS beutazásához az NDK fővárosába, és hogy kezdeményezhetünk-e beutazási tilalmat”.[51] (Lám, mihez vezet a pontatlan fordítás, pláne orosz közvetítőnyelvből.)

Hiányoznak a megfelelő magyar akták, de nélkülük is napnál világosabb, hogy a félreértést közmegelégedésre gyorsan sikerült tisztázni. A két állam bel- és külpolitikája harmonizálásának eredményeképpen a határőrség hamarosan jelenthette a XX. főosztálynak, hogy április 6-án a friedrichstrassei pályaudvar határátkelőhelyén beutazásomat megakadályozták.[52] „A célszemélyt (das Objekt) elutasítottuk” – közölték lakonikusan.

Utolsó beutazási próbálkozásom alkalmával, 1984 júniusában, egy határőrtiszt a zimmerstrassei határátkelőhelyen kijelentette, hogy mostantól kezdve számomra nemcsak a beutazás, hanem az NDK-n keresztül vezető összes tranzitút használata is szigorúan meg van tiltva, beleértve a schönefeldi repülőteret is. Természetesen hazudott. A belső körözési megkeresésekben a tranzitegyezménybe belefoglalt közlekedési utakat kifejezetten kivették a tiltásból.

Sohasem voltam olyan abszurd pernek kitéve, mint Josef K., Kafka hőse, de azért történt velem egy-két dolog, amely ebbe az irányba mutatott. 1984. november 7-én, az orosz októberi forradalom hatvanhetedik évfordulóján – az NDK-ban is munkaszüneti nap volt – a mindig éber Zönnchen hadnagy újabb körözési keresetet nyújtott be ellenem. Indokolását részben a hasonló régebbi dokumentumokból másolta ki, részben azonban újat és meglepőt is kitalált. „A beutazási tilalom annak megakadályozását szolgálja, hogy Dalos az NDK evangélikus egyháza által meghirdetett, előttünk álló békedekád keretei között ellenséges tevékenységet fejtsen ki.”

Lehet, hogy műveltségemre nem hízelgő, elvégre kortanú és történész vagyok, de én ennek a békedekádnak a létezéséről csak 1995 márciusában, a Gauck-hivatal aktáiból szereztem tudomást – kicsit későn ahhoz, hogy részt vehessek benne.

De nem szeretnék igazságtalan lenni: tévedés és dezinformáció ellenkező előjellel is szerepel az ügyiratokban. 1989. május 23-án a XX/9-es főosztály azt javasolta, hogy esetleges beutazásom esetén először „figyeltessenek meg, és csak utána döntsenek a beutazási tilalom elrendeléséről”.[53] Nagyvonalú ajánlat, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Lutz Edel főhadnagy, aki a feljegyzést a 9-es osztály vezetőjeként összeállította, pontosan tudta, hogy akkoriban az „Ostkreuz című ellenséges folyóirat” – kései NDK-szamizdat – munkatársa voltam. Ha tudtam volna erről a lehetőségről, nem kellett volna 1989. december elsejéig várnom a következő beutazásomra. Érdekesebb azonban, hogy mit nem tudott a főhadnagy. Azt olvasom a belső feljegyzésben: „Miután Dalossal szemben átmeneti beutazási tilalmat elrendelő intézkedések lettek foganatosítva, 1984-ben a VI. főosztály körözési intézkedéseket foganatosított. […] A rendelkezésre álló adatok szerint Dalos utoljára 1982-ben utazott be az NDK fővárosába”.

Miért nem tudott Lutz Edel, ez a viszonylag fiatal káder (1946-ban született), pontosabban utána nézni a saját cégénél a dolgoknak? Feledésbe merültek a régi történetek az operatív mindennapok zűrzavarában? Mi célt szolgált az egész cirkusz az ismételt körözésekkel, az evangélikus békedekád biztosításával, ha arról sem tudtak vagy akartak megbizonyosodni, hogy egyáltalán vannak-e konkrét utazási terveim?

Mint minden nagyüzemben, az Állambiztonsági Minisztériumnál is bizonyára voltak jobb és rosszabb alkalmazottak, idealisták és karrieristák, lelkiismeretes és hanyag kollégák, szorgalmasak és lusták. Ám a nyolcvanas években rólam megfogalmazott jelentések olyan szervezet tehetetlenségi erejéről vallanak, amelynek már rég fejére nőttek a feladatai, és amely, mint valami rosszul igazgatott politikai adóhivatal, teljesen elveszítette az áttekintését. Nyilvánvalóan sem idejük, sem erejük nem volt arra, hogy hihetetlen mennyiségű titkukat akár csak megemésszék. Olyan átok ez, amely a „raszternyomozás” és a digitális adattárolás dacára sok titkosszolgálatot fenyeget – „demokratikusakat” is. Egyre nehezebb a fontos és nem fontos információk különválasztása. Ez a magyarázata annak is, hogy milyen gyakran követtek el ténybeli tévedéseket.

A káosz már a hetvenes évek végén beköszöntött. 1978. szeptember 20-án Hans Buhl főhadnagy a XX/2-es főosztálytól közölte a VI. főosztállyal (határőrség, nyomozati osztály), hogy 1978. szeptember 15-én be akartam volna utazni az NDK fővárosába. Erre a közlésre válaszul az az abszurd kérés érkezett vissza, hogy „a foganatosított nyomozati intézkedéseket oly módon pontosítsák, hogy kaphassunk pontos személyleírást D.-ről, valamint megtudhassuk, hol az ülőhelye az általa igénybe vett vonatban”. Csakhogy épp ezen a napon megérkeztem Berlinbe a schönefeldi repülőtéren keresztül, és erről a XX/2-es főosztályt a VIII/3/3-as osztály azonnal értesítette is.

Később egy „keresési megbízás” alapján 1985 októberében – röviddel elutazásom előtt – regisztrálták, hogy Brémában vagyok, és még 1988-ban is ott „lakattak”. Egy másik alkalommal két spiclit küldtek el egy rendezvényre, amelyet a schönebergi városházán tartottak, és amelyen én voltam az előadó. A két jelentés tartalma tényszerűen kizárta egymást. Ugyancsak 1985 késő őszén, amikor egyfelől úgy gondolták, hogy Brémában vagyok, másfelől pedig, hogy Berlinben, egy harmadik, budapesti jelentésnek is hitelt adtak, mely szerint nemzetközi konferenciát szervezek ott Margaret Thatcher védnöksége alatt. A szerencsétlen „nem hivatalos munkatárs” nyilván összetévesztett Konrád Györggyel, aki ekkor tényleg párhuzamos ellenfórumot szervezett a Budapesten zajló Európai Kulturális Fórum mellé. Keresztnevünk azonossága miatt egyébként a Stasi más dokumentumaiban is összekevertek bennünket. De vajon kivel tévesztették össze a brit kormányfőt?

Ezen a ponton személyes emlékeimről és reflexióimról szeretnék áttérni a „testvérszervek” közötti kapcsolatok általános jellemzésére. Azokban a forrásanyagokban, amelyeket ehhez tanulmányoztam, sem én, sem barátaim nincsenek megemlítve. Sokkal inkább azt lehet belőlük megtudni, hogyan váltak egyre súlyosabbá a kelet-európai titkosszolgálatok funkcionális zavarai mind saját országaikban, mind az egymás közötti kapcsolatokban. Egészen távolságtartóan ezt a problémakört sem tudom tárgyalni, hiszen ez is a „reálisan létező szocializmus” eróziójához tartozott, amely végül is kiváltó oka volt a rendszerváltásnak és generációm élete radikális átalakulásának.

(Az esszé második része a Beszélő következő számában jelenik meg.)


Jegyzetek


[1] György Dalos: Archipel Gulasch. Die Entstehung der demokratischen Opposition in Ungarn. Bremen, Edition Temmen, 1986, 31.

[2] Stefan Zweig: Joseph Fouché. Bildnis eines politischen Menschen. Verlag der Nation, 1982, 121.

[3] Erich Mielke, az NDK állambiztonsági minisztere határozta meg így a Stasi feladatkörét 1978 áprilisában. (L. Joachim Walter: Sicherungsbereich Literatur. Berlin, Ch. Links Verlag, 1996, 93.)

[4] Az átlagos magyar állampolgár piros útlevele arra jogosította fel az embert, hogy korlátlanul és vízum nélkül utazhasson az NDK-ba, Lengyelországba, Csehszlovákiába, Romániába és Bulgáriába. „Elvben” – ahogy a jereváni rádió mondaná – más testvérországokba – a Szovjetunióba, Észak-Koreába, Vietnámba vagy Mongóliába – is lehetett ezzel az útlevéllel utazni, de csak egyszer érvényes beutazási vízummal. A Jugoszláviába mint „nem egészen szocialista országba” való utazáshoz külön engedélyre, úgynevezett ablakra volt szükség.

[5] BstU MfS, HA XX, Tgb. Nr. 87/76, B1. 000012.

[6] Idézőjel az eredetiben.

[7] 22. BstU MfS, Januar 1976, HA XX /AIG/ Ro/L, Tgb. Nr. 917/76, Bl. 000010.

[8] BstU MfS, Abteilung X, Bl. 000007., a magyar kollégák felvilágosítása szerint pontosan 1975. december 22-én tettem volna ezt a könnyelmű kijelentést H. P. Walterről.

[9] Történeti Hivatal, T-9731/1). Bl. 251–2.

[10] Történeti Hivatal, T–9731/2. Bl. 65.

[11] L. Zárt, bizalmas, számozott. Budapest, Osiris, 2001.

[12] Úgy látszik, Freud tudattalanja tartós hatást tud kifejteni: Orbán Viktor demokratikusan legitimált kormánya még 2002-ben is listát állított fel azokról a személyekről, akik a Magyar Köztársaság negatív nyugati imázsáért felelősek. Meglepő egybeesések vannak a listán szereplő személyek és a hajdani demokratikus ellenzék között.

[13] Ezekről az eseményekről egy Lengyelországból küldött képeslapon tudósítottak: „Különböző szervek adott alkalomból szigorú intézkedéseket foganatosítottak és feltehetőleg foganatosítani is fognak, többek között ellenünk”. A „Katedra Wawelska”-t ábrázoló képeslap nem jutott a Stasi kezeibe. A lengyel vezetés éppen csak túlélte a radomi Ursus traktorgyárban kibontakozó sztrájkhullámot, súlyosabb gondjai voltak, mint a keletnémet testvérszervnek.

[14] Az eseményről beszámoló AFP-jelentést azzal a megjegyzéssel találtam meg az aktákban, hogy tovább kell adni többek között Rudi Mittignek, az állambiztonsági miniszterhelyettesnek. L. BSTU MfS, HA XX (Kirche, Kultur, Opposition), Bl. 000051-000052.

[15] BstU MfS, Abteilung X an HA XX/2 Bl. 000044.

[16] BstU MfS, Abteilung X (Internationale Verbindungen), Bl. 000044.

[17] A házat eredetileg Konrád György bérelte a helyben lakó katolikus Zsigmond pátertől, és Szelényi Ivánnal ott írták Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című közös könyvüket. Nyugati tartózkodása alatt én „örököltem meg” a házat, ahol főleg fordítási megbízásaimon dolgoztam. Nem sokkal Konrád hazatérése után német turisták – akiket Csobánkáról telepítettek ki 1945 után – a ház padlásán annak idején hátrahagyott értéktárgyaik után kutattak, de csak egy „poloskát” találtak, amelyet a Stern egyik akkoriban megjelent címlapsztorija alapján könnyen azonosítani tudtak, és amely rettenetesen megrémítette őket. Az epikureus Konrádot a lehallgatókészülék tökéletesen hidegen hagyta, Zsigmond páter és Tarsitia nővér meg eleve csak a Jóistentől félt.

[18] Küldő és címzett nélkül a következő megjegyzéssel: „Fordítás magyarból SZIGORÚAN TITKOS”, és „készült: 2 példányban”.

[19] A résztvevőktől való többszöri kérdezősködés után nem tudom kizárni, hogy „Karlt” csak kitalálta a magyar állambiztonság.

[20] L. Oliver Schröm: Im Schatten des Schakals. Carlos und die Wegbereiter des internationalen Terrorismus. Berlin, Ch. Links Verlag, 2002.

[21] Andreas Baader az adott időpontban már régóta a stuttgart-stammheimi börtön szigorúan őrzött traktusában „lakott”.

[22] Meine Lage in der Lage. Gedichte und Geschichten. Berlin, Rotbuch Verlag, 1979.

[23] BstU MfS Abteilung X, Bl. 000048.

[24] BstU MfS HA XX Rg. Nr. 2960/78, Bl. 000049.

[25] Szerénységből hadd jegyezzem meg, hogy figyelmüket a két Berlinben felbukkanó más magyar állampolgárok (így Betlen János, Pécsi Vera, Forgács Zsuzsa és mások) is magukra vonták – mint arra a Beszélő egyik régebbi számában már utaltam.

[26] BstU MfS, HA XX/5, Information vom 29. September. Bl. 000229. A nem hivatalos munkatársak bevetését K. főhadnagy rendelte el 1978. szeptember 1-jén a magyar állambiztonsági szervek kérésére. L. BstU MfS HA XX/2 an den Leiter der HA XX/5 ohne Blattangabe.

[27] BstU MfS, Abteilung /VIII//3/3 Bl. 000046-000047.

[28] Nem találok rá magyarázatot, hogy miért nem vettek szemügyre már érkezésemkor, 1978. szeptember 18-án, a schönefeldi repülőtéren, holott az erről az eseményről szóló jelentés részletes személyleírást tartalmaz „két nőről és két férfiról”, akik ott vártak rám.

[29] BstU MfS, HA VIII/1, Bl. 000079–81.

[30] Ilyen „választási fantáziákat” gyakran hallottam az NDK-ban. A nyugati média révén sok NDK állampolgár „lelkileg” részt vett a nyugatnémet választásokon. Mind Willy Brandtnak, mind pedig Franz-Josef Straußnak voltak kifejezett hívei és ellenfelei is.

[31] Az a gyanúm, hogy a fedőnév a magyar fél javaslata volt. Bacsó Béla Tanú (1967) című filmjét, amely tízéves tilalom után ekkortájt került ki a dobozból, a III/III/I-es főcsoportfőnökség munkatársai valószínűleg már előbb látták, és a gátőr figurája megragadta képzeletüket.

[32] Ennek feltehetőleg az a magyarázata, hogy míg a „belső reakcióval” foglalkozó osztályok ügyiratai „elvben” hozzáférhetőek, „a külföldi hírszerzés és szubverzív tevékenység elleni harc” dokumentumai tabuk maradtak, mivel ezeket az osztályokat a demokratikus kormány átvette. Ezért azután az aktákba való betekintéskor abszurd helyzetek adódnak. Ha például egy svéd újságíróval folytatott beszélgetésemet budapesti lakásomban hallgatták le, ezt mint egykori „belső reakciós”, elolvashattam. Ha azonban egy bécsi kávéházban beszélgettem vele, és megfigyelték, netán technikailag rögzítették, az már a „külföldi felderítés” hatáskörébe tartozott, s így „elvben” ma is „minősített” anyagnak számít.

[33] A frankfurti könyvvásáron először 1983 októberében voltam. Az Állambiztonsági Minisztérium egyébként mindig pontos ismeretekkel rendelkezett mindkét német könyvvásárról, melyeket biztonsági szempontból rendkívül relevánsnak ítélt. (L. Joachim Walter: Sicherungsbereich Literatur. Berlin, Ch. Links Verlag, 1996, többek között 58. és tovább, 565–7., 800. Klaus Gysivel, Günter Hoféval és Jenő Kleinnal összefüggésben.)

[34] Zsille Zoltán (1942–2002), szociológus, a demokratikus ellenzék egyik alapítója. 1980-ban Bécsbe távozott, 1990-ben visszatért Magyarországra.

[35] BstU MfS, HV (Hauptverwaltung) A, Abteilung IX, Bl. 000087. Ilyen nevű „operatív akciót” nem találtam az aktákban.

[36] L. Tageszeitung, 1980. január 4., „Stasi schiebt ungarischen Schriftsteller ab”.

[37] L. Schrömer, i. m. A „Sakál” legalább ötször utazott akadálytalanul Kelet-Berlinbe robbanóanyagokkal és géppisztolyokkal felszerelkezve, és onnan szervezte meg a Maison de France francia kulturális központ és a Szabad Európa Rádió cseh szerkesztősége elleni véres merényleteket.

[38] BstU MfS, XX/2, Bl. 000267-270, aláírás nélkül, nyilvánvalóan hiányos.

[39] Ugyanott. Nyilvánvalóan a Hücking által alapított levelezőkörről van szó, a „Dissident Incorporated”-ről, amelyhez az említetteken kívül Peter-Paul Zahl is hozzátartozott.

[40] Történeti Hivatal, III/III – 191-206/2/1979, Bl. 6. Az „összeállítás és kiadás” egyértelműen Thomas Brasch és Marlies Jenz lektornő műve volt. A kézirat egy része postai úton a werli börtönön keresztül jutott el a kiadóhoz, egy másik részét Brasch barátja, Luc Bondy vitte át a magyar határon a cipőjében. Kétlem, hogy a színházi rendezőnek, aki külön ezért látogatott meg Budapesten, valaha is eszébe jutott volna, hogy egy szocialista ország mellett vagy ellen fellépjen.

[41] Történeti Hivatal, III/III-2 – 5/2, 1980, Bl. 1.

[42] BstU MfS, HA XVIII/5/1, Bl. 00116.

[43] A Solidarnosc színrelépését követően Magyarország megtagadta az engedélyt az ellenzékiektől, hogy Lengyelországba utazzanak, míg az NDK-ban a Lengyelországba utazás tilalma fokozatosan minden magánutazásra kiterjedt. Ebben az időben Haraszti Miklós és Konrád György nem utazhatott be az NDK-ba, Hans Hücking pedig 1986-ig Magyarországra. Hasonló beutazási tilalom lépett életbe Magyarországon Ráski Béla és Karl Pfeifer újságírók, valamint Hans Henning Paetzke fordító ellen.

[44] Ez szó szerint értendő. 1979 szeptemberében, amikor a Malév járata nagy késéssel csak éjjel egy óra körül szállt le Schönefeldben, az útlevél-ellenőrző fél órán keresztül telefonálgatott, mielőtt végre a repülőtér kísértetiesen üres várótermében találtam magam. Zönnchen hadnagy helyében én nemcsak minden „körözés alatt álló személyt”, hanem munkámat, sőt magamat is utáltam volna.

[45] Neunzehnhundertachtundfünzig. Ein historischer Bericht. 1982. Magyarul: 1985. Történelmi jelentés. Új Géniusz, 1990.

[46] Másfél évvel később Havasi Ferenc miniszterelnök-helyettes közölte Vitray Tamás televíziós riporterrel: „Akkoriban gazdaságunk a klinikai halál állapotában volt”. Erre a vallomásra, amely bármely más szocialista országban aligha hangzott volna el ilyen brutális nyíltsággal, az újságíró fejcsóválva azt válaszolta: „A nemjóját!” Archipel Gulasch, Edition Temmen, 1986, 69.

[47] 1982-ben egyáltalán nem kellemetlen hivatalos beszélgető partnerem szó szerint azt mondta nekem: „Ha maga csak ír, akkor semmi bajunk magával.” Ha tíz évvel korábban hangzik el ez a mondat, akkor lehet, hogy automatikusan sokkal kevesebb kedvem lett volna a politikai ellenzékieskedéshez.

[48] BstU, MfS, HA XX/2, Bl. 000097.

[49] BstU, MfS, HA XX/2, Bl. 000130.

[50] BstU MfS, HA II/14, Bl. 000128.

[51] BstU MfS, HA XX vom Berlin 16. 3. 1984, Bl. 000129.

[52] BstU MfS, Reg. Nr. XX/2/985/84 I.

[53] BstU MfS, HA XX/9, Bl. 000176.

[54] BstU MfS, HA X/2, Bl. 000173, bzw. HA XX/9, Bl. 000171.

• Befejezetlen jelen