Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

Elérkezett a Tanácsköztársaság nyolcvanadik évfordulója. A rendszerváltás tizedik évében (’89-től számítom) indokolt első utókorként visszatekintenünk rá, és véleményt alkotni. A Horthy-rendszer valahogy úgy kezelte ’19-et, mint a kommunista történetírás a francia forradalom történetében az hebertistákat és a veszetteket, akik olyan szélsőségesek voltak, hogy az még a jakobinusoknak is sok volt. A Tanácsköztársaság a szegedi gondolat szemszögéből a fő ellenfél, az októbrista forradalom olyan elfajulása volt, ami ellen azért kellett harcolni, hogy vele lehessen kompromittálni az októbrista demokráciát. Hivatkozni lehessen arra, hogy a Károlyi-rezsim átadta a hatalmat a Kun-rezsimnek, tehát a Tanácsköztársaság az őszirózsás köztársaság szerves és szükségszerű folytatása volt. E nélkül a mellékcél nélkül a ’19-es kommün nem jelentett semmiféle valóságos kihívást a Horthy-rendszer számára. A Tanácsköztársaság iránti gyűlölet hisztérikus túllihegése arra reagált, az a sokk magyarázza, hogy a Tanácsköztársaság megmutatta ama bizonyos hárommillió koldusnak, hogy ha az urak uralmát nem is lehet megdönteni, azért az urakat is meg lehet táncoltatni. Szerepet játszhatott a gyűlölet hisztérikus voltában az is, hogy ’19-cel kapcsolatban a Horthy-rezsimnek, legalábbis a „szegedieknek” lepleznivalója volt. Ha a Tanácsköztársaság elleni propagandának valóban része volt ez a leplezési, figyelemelterelési szándék is, akkor ezt ügyesen rejtették el. Arról van szó ugyanis, hogy bár a vörös rezsim, a Vörös Hadsereg internacionalista volt elveiben, fegyverrel védte Magyarország területi integritását, miközben a nacionalista ellenforradalom, amelynek ez a területvédelem legfontosabb vállalt feladata lett volna, az „országdaraboló” Franciaország hadseregének (Szeged francia és nem szerb megszállás alatt volt, ezért alakult ott a fehér ellenkormány) védernyője mögül fente a tort a hont védő kommunista rezsim hátba szúrására. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy a vörösök antinacionalista ideológiájuk ellenére „objektíve” hazafiak voltak, míg a fehérek minden nacionalizmusuk dacára, saját kritériumaik alapján, „objektíve” hazaárulók. A Tanácsköztársaság utóélete a kommunista mozgalomban figyelemre méltó. A magyar Tanácsköztársaság leverése után iskolapéldává vált: a Kominternben ez alapján tanították, hogyan nem szabad szocialista forradalmat csinálni.

A Magyar Tanácsköztársaság hibái – mindenki untig ismeri, hogy a Komintern miket tartott a hibáinak, mindazonáltal később esik majd róluk néhány szó – a szocialista átalakítás kezdeti szakaszának típushibái voltak. 1945 után a legális, sőt a hatalomban jelentős erővel részes MKP 1949-ig diszkréten, de erősen érzékelhetően elhatárolta magát a Tanácsköztársaságtól. Tette ezt nem csupán azért, mert az egykori kommün vörös posztó volt a „keresztény középosztály” ama része számára is, amelyet az MKP ha nem is megnyerhetőnek, de semlegesíthetőnek tartott, hanem azért is, mert a kommün kínossá és nehezen kezelhetővé vált ama pártbeli fejlemények következtében, hogy Kun Béla, akinek a neve azonos volt a Tanácsköztársasággal, a moszkvai perek áldozata lett, valamint a Rákosi–Gerő-féle vezetés az egykori frakciók közül a Landler- és nem a Kun-frakció egykori vonalát folytatta. Kun moszkvai kivégzése azonban bizonyos mértékben hitelessé is tette az elhatárolódást: azt a kimondatlan ígéretet, hogy az 1945-ös kommunista párt nem új Tanácsköztársaságot akar. Ez sorok közötti áthallatásokban odáig ment, hogy a moszkvai perek voltaképp a ’19-es szektásságot, a népfrontpolitikával szembeszegülő erők felszámolását jelentették, de benne volt ebben az üzenetben – leninista dialektikával – ennek az ellenkezője is. Vagyis hogy a Tanácsköztársaság igazából a sztálinizmus előképe volt, s a háborús győzelem után már népfrontos vonal fog következni.

A Tanácsköztársaság az 1949-es kerek évfordulón, már a „fordulat” után s annak jegyében, kényszeredetten, de beleilleszkedett a haladó hagyományok sorába. De továbbra is kilógott a Révai konstruálta történeti hagyománysorból. Réti László, a magyar történelemhamisítás csúcstartója nagy erőfeszítéssel összeeszkábálta ugyan a „kunbélátlanított”, Rákosi vezette Tanácsköztársaság fantomképét, de az agit-prop.-ban továbbra is gyakorlatilag csak a Tanácsköztársaság hibáiról esett szó, ’19-es kultusznak nyoma sem volt. Ez a Kádár-rendszer hajnalán villan fel egy pillanatra, az 1959-es újabb kerek évfordulón próbálkozik vele a kádári konszolidációt langyosnak találó vonalas pártirányzat (Táncsics Kör stb.), s megpróbálja mint az igazi kemény proletárdiktatúrát kijátszani Rákosiék népfrontpolitika-karikatúrájával szemben. Nyílt sisakos osztálypolitika, nem népfrontozásnak álcázott nyomulás – ez volna az 1957-es pártkonferencián az előtérbe tolt Révai mögül sunyító Münnich-csoport vonala. Az évforduló után ennek a kultuszpróbálkozásnak is vége. Az utcaelnevezésekben ugyan nagyobb teret kap ’19, de végül csak a Munkásőrség ’19-es maskara egyenruhája marad emlékként.

Az utóélet rövid taglalása után nézzük magát a Tanácsköztársaságot.

Egy forradalommal kapcsolatban a következőkre kell feleletet keresni: mi volt (lett volna) a forradalom önmaga által kitűzött sajátos célja? Valamely már létező minta hazai megvalósítása volt-e ez, vagy ilyen példa nem lévén, autochton utópiavízió? Milyen akkori történelmi kihívásra reagált? Milyen aktuális társadalmi problémák megoldását vette célba? (Ezeknek nem kellett minden esetben egybeesniük az „utópikus” célokból eredő feladatokkal.) Miben formálta az utána következő fejleményeket sikere vagy leveretése esetén?

A Tanácsköztársaságot valószínűleg úgy tudjuk értelmezni, ha abból indulunk ki, hogy milyen akkori történelmi kihívásra reagált. A felelet első megközelítésben: az első világháborúra. A háborút követő két magyar forradalom története azért nehezen elválasztható, mert mindkettő a háborúra adott válaszként születik. Történetüket, főleg a bolsevista rezsimét hadtörténeti, sőt szorosabban hadsereg-történeti szempontból lehet megérteni. 1918 októberétől 1919 márciusáig Magyarországon (is) az a forradalom zajlott le, amely a háború végén a lövészárkokban megérlelődött, de ott nem robbant ki. Mégpedig azért nem, mert a hadviselő kormányzatok elébe vágtak: szélsebesen fegyverszünetet kötöttek, és befejezték a háborút, mielőtt a lázadás kitört volna. A frontról visszaözönlő katonák hazavitték ezt a forradalmat, és otthon robbantották ki. A forradalom tehát paradox jelenség volt. Célja az lett volna, hogy véget vessen a háborúnak, de mire sor került rá, „okafogyottá vált”, már vége lett a világégésnek. Így a cél módosult: a forradalom azok ellen a rezsimek ellen fordult és azokat döntötte meg, amelyeket felelőssé tett a háborúért. A háborús felelősségen túl homályos volt, hogy mi egyéb baj is van ezekkel a rendszerekkel. Nem mindenütt kapcsolódott a katonaforradalom olyan problémákhoz, melyek jelen voltak az illető társadalomban, és valóban csak forradalommal lehetett őket megoldani. Így került sor arra, hogy a szocialista utópia erői a célok bizonytalanságát ki tudták használni, és céllá tehették utópiájukat, noha az illető társadalmak közvetlenül artikulálható problémáival nem függött össze az az örök emberi probléma, amelyre a szocialista utópia megoldást ígért. Ez az utópia korszerű filozófiai formába öntötte az emberek naiv vágyaiban élő képet, hogy a helyes emberi rend az, amelyben nincs gazdag tulajdonos és nincstelen szegény.

Magyarországon a Károlyi-rezsim lefegyverezte a frontról hazaözönlő katonákat, akikben tombolt a vágy, hogy leszámoljanak a háború haszonélvezőivé vált a gazdagokkal. Ezeknek a katonáknak a számára a legprovokatívabb az lehetett (volna), ha felszólítják őket a haza védelmére. Hiszen ezzel a jelszóval vitték őket a háborúba, éppen ez a jelszó fogalmazta meg legszemléletesebben azt, ami ellen fel akartak lázadni. Károlyi és a sokak által diabolizált Linder Béla azzal, hogy „nem akart katonát látni”, márciusig tolta ki a kommunista fordulatot (ebben nincsen jelentősége, hogy maga a kommunista párt csak napokkal ez után alakul meg), és elérték, hogy az ne az orosz polgárháborúhoz hasonló véres belharcként folyjon le, hanem a körülményekhez képest békés módon. A kézenfekvő ellenvetés erre az okfejtésre az, hogy a Tanácsköztársaság viszont képes volt felállítani egy hadsereget, amivel, egy ideig legalábbis, sikeres háborút tudott vívni. Itt kapcsolódik a magyarázatba a hadsereg-történeti szempont. Az első világháborúban és jobbára még a másodikban is az ipari munkásság s ezen belül az ipari szakmunkásság nem volt katonának behívható, mert nélkülözhetetlen volt a haditermelésben. A fronton az agrárországokban elsősorban a parasztság vérzett, másodsorban pedig az önálló városi kisegzisztenciák és a kishivatalnokok. A magyar forradalmak hordozó eleme a frontot megjárt falusi szegénység volt. Kettős minőségben. A háborúért felelős úri és burzsuj világgal való leszámolás követelőjeként és földet akaró nincstelen parasztként. A hadsereg lefegyverzésekor nem lehetett behívni a frontcsömörtől nem „fertőzött”, frontot nem járt munkásokat, mert képtelenség lett volna, hogy akkor, amikor a katonákat leszerelik, a frontot nem járt hadköteleseket behívják. Ezekben sem égett a harci láz, a hazáért ezek a munkások sem lettek volna hajlandók harcolni, és külpolitikai szempontból is életveszélyes lett volna háborús előkészületeket tenni, ami nyilván előbb provokálja ki az intervenciót, mint ahogy az új hadsereg feláll.

A Tanácsköztársaság helyzete hadsereg-történeti szempontból abban változott az októbrista köztársaságéhoz képest, hogy az ország fő nyersanyagtermelő területeit megszállták a cseh csapatok, elveszett Erdély fölött a kormány ellenőrzése, és a megmaradt területen leálltak a gyárak. Katonai akadálya nem volt már annak, hogy az eladdig frontot nem járt munkásokból hadsereget alakítsanak. Ebben a helyzetben azok erre hajlandók is voltak: zömmel szociáldemokraták lévén elfogadták az új rezsimet, és hajlandók voltak harcba menni megvédéséért. Ezzel a honvédelem más dimenziót kapott. Most munkahelyüket, a megmaradt Magyarország ipari termelésének lehetőségét is meg kellett védeni. A vörös rezsim fel tudta állítani belőlük a „munkászászlóaljakat”. Amikor a cseh légió ellen bevetették őket, az bizonyosodott be, hogy az eladdig frontot nem járt katonák frissessége többet ér, mint a csehek fronttapasztalata. Ebből következtek ismeretesen a kezdeti sikerek, például Kassát is sikerült visszafoglalni. Azonban a frontra vitt ipari munkásság hamarosan kevésnek bizonyult. Elkerülhetetlenné lett azoknak a katonáknak a behívása is, akik részt vettek a világháborúban. Ezzel a vörös rezsim sorsa megpecsételődött. Ezek a katonák semmiért sem voltak hajlandók újra harcolni. Csak az élelmiszerjegy megvonásával sikerült őket a bevonulásra kényszeríteni. Mivel nem volt polgárháborús helyzet, a közigazgatás működött. Ez megakadályozta a szökést, mert a szökevény családjától megvonták volna az élelmiszerjegyet. A lázadást azonban nem tudta megakadályozni. A Vörös Hadsereg rohamosan bomlani kezdett. A bomlás átterjedt a munkászászlóaljakra is. A proletárok is rádöbbentek arra, hogy pont akkor fognak meghalni a háborúban, amikor annak már tulajdonképpen vége van. Ez messzebb menő következtetésekhez is vezetett. A forradalom célja voltaképpen az lett volna, hogy véget vessen a világháborúnak. Miután ezt a célt elérte, lényegében fölöslegessé vált. A sokat emlegetett vörös terror a frontbomlás következménye volt. Az államvédelmi karhatalom, a hírhedt Lenin Fiúk mellé felállítják a Front Mögötti Népbiztosságot, a Szamuely vezette páncélvonatos terrorcsapatot (ez nem politikai szitokszó, hanem az akkori hivatalos elnevezés). Ennek az volt a feladata, hogy gépfegyverrel szétverje a lázongó katonai alakulatokat, és utána végrehajtsa megtizedelésüket. Alkalmazta az orosz módszert is: géppuskákkal állt fel a megbízhatatlan alakulatok mögé, és ha annak katonái futni kezdtek, sorozatot adott le a menekülőkre, hogy a harc újrafelvételére kényszerítse őket. A Szamuely-különítmény egy magyar cseka csírája volt. Az orosz szervezet arra épült ki, hogy a falvakban végrehajtsa a rekvirálást. Magyarországon a működő közigazgatás ezt végre tudta hajtani, erre nem kellett cseka. Hasonló feladatot akkor kapott a terrorcsapat, amikor a Tanácsköztársaság által kibocsátott „fehér pénzt” a parasztok nem fogadták el. Ilyenkor a különítmény kiszállt a vásárra, és a pénzt el nem fogadók egy csoportját elrettentésül kivégezte.

A talán ismertebb Lenin Fiúk szerepe a vörös terror művelésében ennél kisebb volt, s arról már csak a specialisták tudnak, hogy a Lenin Fiúkat a Forradalmi Kormányzótanács a szociáldemokrata tagok nyomására feloszlatta.

A front bomlása azonban megállíthatatlan volt. A bomló hadsereggel a román offenzívát már nem lehetett feltartóztatni. A Vörös Hadsereg Gödöllőn székelő vezérkarának nagy tekintélyű régi vezetői: Stromfeld, Julier (!) a világháborús hadvezetési gyakorlatot alkalmazták, amelynek vezérelve szerint ha a katonai egység fegyelme a front mögötti pihenőhelyzetben, az „ertapp”-ban bomlik, akkor a fegyelmet azzal lehet helyreállítani, hogy az egységet harcba vetik. Eme megfontolásból került sor a tiszai offenzívára, a Szolnoknál kezdett támadásra, amelynek összeomlása a Tanácsköztársaság végét jelentette.

A magyar társadalomnak az az aktuális problémája, amely csak forradalommal lett volna megoldható, a földreform volt. Az októbrista forradalom ezt a problémát nem forradalmi, hanem reformista módon, hosszú, szakszerű előkészítés után akarta megoldani, így nem került rá sor. A Tanácsköztársaságról tudjuk, hogy a történelmi nagybirtokos osztályt ugyan megfosztotta birtokától, de a földet nem osztotta fel a nincstelenek között, hanem államosította. A legfőbb bázisát jelentő réteg várakozását a forradalmi rezsim ily módon nem elégítette ki. Ehhez hozzátehető, hogy a vörös rezsim kétbalkezes módon nyúlt a birtokos parasztság problémájához is. A szövetkezetek gondolata ugyan már Károlyi alatt felmerül, de a Tanácsköztársaság parasztpolitikája nem erre épült. A rezsim nem készült a paraszti kisbirtok kollektivizálására, kolhozok szervezésére. A parasztgazdákat meg akarta nyerni, s engedményként en bloc megszüntette az adózást. A fehér rezsimben sokszor kifigurázták azt a mára feledésbe merült brosúrát, amely ezt az intézkedést propagálta. Valaha nevezetes címe az volt, hogy Meghalt az adó, nincs végrehajtó. A jó szándékú lépés végzetesnek bizonyult. A parasztok azt vették ki az intézkedésből, hogy biztosan el akarják venni a földjüket, ha már az adót sem szedik be. A már említett fehér pénz már technikailag is idétlen dolog volt. Takarékossági okból csak az egyik oldala volt nyomtatott, a másik üres. Ezért hívták fehér pénznek. A parasztok úgy vélték, hogy egy biléta, aminek csak az egyik oldalán van szöveg, nem lehet valódi pénz, ezért csak a régi monarchiai koronát, a „kék pénzt” fogadták el.

Elkerülhetetlen az első proletárdiktatúra összehasonlítása 1945 utáni utódjával. A mai jobboldal minden árnyalata azonosnak veszi az elődöt és az utódot, az újraéledt fehér szemlélet pedig odáig megy, hogy Kun Béla rendszere véresebb volt, mint a Rákosi-rendszer. Ha a szocialista alapfeladatot nézzük, akkor semmit sem mondhatunk. Mivel a vörös rezsim néhány hónapja alatt ipari termelés nem folyt, semmit nem tudunk arról, hogy az akkori próbálkozás hogyan birkózott volna meg egy államosított gazdaság problémáival. Sok tanulság nem adódik olyan szervezeti formák felépítésének elemzéséből, amelyek gyakorlatilag semmit sem igazgattak. A politikai felépítés tekintetében, azon a triviális azonosságon túl, hogy mindkettő egypártrendszeres diktatúra volt, a különbségek az erősebbek. A kommunista–szociáldemokrata pártegyesülés nem volt az 1948-as pártegyesülés előképe. A szociáldemokraták szerepe a tanácskormányban nem Szakasits szerepe volt, ami ugyebár néhány hónapos félreállítottság után a börtönt jelentette. Böhm és Kunfi valóságos, első vonalbeli vezetői voltak a Tanácsköztársaságnak, noha nem mentek át kommunistába, mint Pogány József vagy Bokányi. Olyannyira nem, hogy Kunfi a tanácsok országos gyűlésén nagy beszédben lépett fel a vörös terror ellen, s ez nem került pozíciójába, sőt – mint említettem – nem is volt eredménytelen. A gyűlés jegyzőkönyvét nyilvános kiadványban közreadták, és nem cenzúrázták ki belőle Kunfi beszédét. A kommunista vezetésben a közeledő vég észlelése szakadást váltott ki: bírálták azt, hogy a Clemenceau-jegyzéknek „beugorva” a Kun-vezetés visszavonta a csapatokat, a jobbszárnyon pedig Landler felvetette a földosztást, igaz elkésve. Szamuely pedig illegalitásba vonult, meg akarta kezdeni a Lenin Fiúk földalatti újjászervezését, és visszavonva a pártegyesülést újra akarta alakítani a kommunista pártot.

A Tanácsköztársaság oktatási koncepciójáról elismerő szavunk is lehet. Fel akarta venni az iskolai tananyagba a Nyugat irodalmi forradalmát, amire csak 1945 után került sor, sőt az avantgárd művészetet is, amire jószerivel máig sem.

A végső szó a Tanácsköztársaságról: mivel leglényege szerint „okafogyott forradalom” volt, történeti besorolását tekintve voltaképp az ekkorra már véget ért háború történetéhez tartozik – semmi utóhatása nincs a reá következő eseményekre. Mivel nem osztott földet, nem hajtott végre olyan átalakítást, amelyet semmiféle ellenforradalom nem tudott volna visszarendezni, ezért emléke hamar elenyészett. 1848-at leverték katonai erővel, de 1867-ben győzött parlamenti úton, ha a harcot 1848–49-ben megvívók ezt 1867 után nem is érezték így. 1956 követeléseiből a forradalmat leverő ellenforradalom semmit sem valósított meg, de a lezajlott forradalom leveretésében is engedményekre kényszerítette az elnyomó hatalmat, és eredményének tekintheti az utókor a gulyáskommunizmust és a puha diktatúrát, összefoglaló nevén a „legvidámabb barakkot”. Így nézve 1919 emléke mérgezett, mert nemhogy engedményre nem kényszerítette az ellenforradalmat, de a darutollas visszavágás következményeként nem is egyszerűen restaurációra került sor, hanem az 1918 előtti modell antidemokratikus irányban redukált, „szűkített és rontott” új kiadására.

1919 történelmi múltunk lezárult szakasza. Annak ellenére, hogy időben közelebbi, lezártabb múlt, mint 1848.

Értékelni annyi volna, mint felvetni, hogy a Wesselényi–Zrínyi–Frangepán-szervezkedés dicső múltunk része-e vagy történelmünk szégyenletes eseménye. 1919 halott, és napjainkban, a Hutöredem (Huszadik Század Történetét Redemonizáló) Intézet alakulásának pillanatában nem áthallás nélkül való azt mondani, hogy béke poraira.

• Befejezetlen jelen