Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

Dénes Iván Zoltán barátom Eltorzult magyar alkat című könyve számomra deheroizáló mű. Bibó Németh László mélymagyarság-teóriájával kapcsolatos véleményeinek filológiai részletességű adatfeltárásával megingatta Bibó Istvánt azon a piedesztálon, amelyen lelkemben állt. Megingatta, de végül mégsem döntötte le.

Bibó a szememben három teóriával tette magát a legnagyobb magyar politikai gondolkodóvá. Az első a „hamis realizmus” teóriája. A magyar politikai kultúrában a hamis realizmus illúzióvilágában termett ideológiák a valóság kényszereit semmibe vevő álomvilágot, holmi magyar donquijotteriát ostoroznak. Bibó leplezte le, hogy a „magyar realizmus” valójában ’67-es illuzionizmus, amely fetisizálja a kényszerpályát, és erényt kovácsol a kényszerhez való szolgalelkű alkalmazkodásból. Bibó valóban a legmélyéig érti a magyar politikai vezető réteg politikai realitás iránti érzéketlenségének fő jellegzetességét: „az összeegyeztethetetlenek egyeztetésére vállalkozó, toldozó-foltozó realizmust bélyegezte meg” – írja DIZ, a lényeget ragadva meg (110. o.). Ma is inspiráló számomra Bibó útmutatásait követve végiggondolni, hogy a ’67-es kapituláció fetisizálásából vezethető le az, hogy népünk szervilis meghunyászkodással tűrte a Tisza-világot, a Horthy-világot, a Kádár-világot. Bibó mutatott rá arra, hogy nemcsak a valóság kényszereit feszegető „nagy ábránd” lehet nemzeti fétis (lengyel donquijotteria), hanem a kényszerpálya is fetisizálható. A politikai gondolkodók sokat foglalkoztak a politikai illúziónak azzal a típusával, amelyik túlbecsüli a lehetőségeket. Bibó István gondolkodói eredetisége abban rejlik, hogy felismerte: a lehetőségek szimptomatikus alábecsülése ugyancsak lehet egyfajta társadalmi illúzió. Másik fontos tétele az, hogy a forradalom az emberi méltóság forradalma. A forradalom ébreszti rá az alattvalót, hogy az elnyomás nem a világ öröktől fogva való, és ezért örökké tartó természetes rendje, hanem természetes emberi voltunk meggyalázása. Az 1945-ös fordulat esetében megértette, hogy a nem forradalomként lezajlott, de forradalmi tartalmú folyamat létrehozta ezt az átalakulást. Bibó ebben az értelemben – vagyis, hogy az úri világtól való megszabadulás az emberi méltóság magyar forradalma volt – tekintette 1945-öt felszabadulásnak. Hiba lenne a nézeteiben és a koalíciós időszakban tanúsított magatartásában a kommunista előretöréssel szembeni kapitulációt látni. A napi politika fölött húzódó elméleti szféra szintjén A magyar demokrácia válsága volt az egyetlen fellépés a kommunista párt félhegemón helyzetével szemben. Az érintettek „fel is kapták a vizet” és a legnagyobb nagyágyúkat, elsősorban Lukácsot vetették be ellene. Bibó valóban nem azonosult a kisgazdapártnak a kommunista előrenyomulás elleni harcával, mert a Horthy-rendszer utóvédharcát (is) látta benne, és ez számára az „emberi méltóság forradalma” elleni ellenforradalom volt. Az kétségtelen, hogy a Horthy-rendszer „kiugrásos” vezérkara, a német vereség utáni berendezkedéssel számolva, elszánta magát a nagybirtokrendszer feladására, a kisgazdapárt demokratikus vezérkara (Tildy, Nagy Ferenc, Kovács Béla) pedig meggyőződéses híve volt a földreformnak. A bázis – a kisgazdapárt 1945-ös szavazótábora – azonban nem egészen azonosult ezzel. Ez a tömeg, azok, akiket Bibó reakciósoknak nevezett, igenis fenn akarták tartani a csendőrséget és az „urambátyám” világot. Nem akartak olyan országot, ahol tüntetnek és sztrájkolnak, ahol az alávetettek „visszapofáznak”. Ebből a szempontból irreleváns, hogy a kommunisták sem ilyen országot akartak és valósítottak meg. A lényeg az, hogy ezek a „reakciós tömegek” valóban nem nyugati arculatú demokráciát akartak. A parasztgazda társadalom végül a földreformmal is így volt. Számukra az, hogy a nincstelenek földhöz jutottak, presztízsfölényük csökkenését, egyfajta viszonylagos és pszichikai deklasszálódást jelentett. A kommunista párt súlyosan csalódott, amikor azt hitte, hogy a földreform, mozgósítva a feltételezett úrgyűlöletet, majd semlegesíti a velük szemben álló parasztgazda réteget. Épp ellenkezőleg: a földreform az MKP ellen mozgósította őket. A kommunista párt a koalíciós időszakban részt vett az emberi méltóság forradalmában, de az emberi méltóság ellene fordult, amikor a lelkileg emancipálódott nép a sztálinista diktatúrát elnyomásként élte meg, és nem a világ természetes rendjeként, ahogyan ez az 1945 előtti elnyomás esetében történt. Bibó harmadik tétele a „nemzeti hisztériára” vonatkozó teória. Ez a koncepció a demokratikus konszenzus problémáját veti fel egy olyan társadalom talaján, amely eladdig még sosem élt demokráciában.

A demokratikus konszenzus

A demokratikus konszenzus azt jelenti, hogy a demokráciában a meghatározó politikai erők viszonyát a piac analógiájára térképezhetjük fel: az eladó és a vevő egymás rovására akarnak nyerészkedni, de a két fél feltételezi egymást, nem gondolhatnak egymás kiiktatására. Bibó felismeri, hogy a problematikus kelet-európai térségben – átmeneti demokráciák esetében is (weimari köztársaság) – a szemben álló potenciális erők úgy élik meg a politikai harcot, hogy az ellenfél megsemmisítésükre tör, és ezért a politikai harc valójában az államközi háború logikáját követi (Carl Schmitt), azaz minden félnek a politikai ellenfél felszámolására kell törekednie. Bibó ezt a hiszterizált szembenállást észlelte az 1945-ös választás után a kommunisták és a kisgazdák viszonyában is, és erre válaszul hirdette meg a demokratikus konszenzus kialakítását A magyar demokrácia válságában. Nehéz eldönteni, hogy valóban naiv volt-e, amikor szemet hunyt a polgárháborús helyzet felismerése előtt, vagy pedig mindent értett, és „nemzetnevelői” elhivatottsággal oktatta a nemzetet a helyes magatartásra – amíg még tehette. A demokratikus konszenzus problémájának felismerése alapvető politikaelméleti felismerés. Akkor is az, ha valóságos vagy imitált naivság volt részéről az a feltételezés, hogy a diktatúrát építő kommunista párt és a Horthy-rendszer átmentésén spekuláló kisgazdapárt között a látens polgárháborús helyzeten kívül bármi más kialakulhatott. Mindhárom tézisnek akkora jelentőséget tulajdonítok, hogy Bibó megáll előttem azon a piedesztálon, amelyre korábban helyeztem.

Nézzük ezután, hogyan deheroizálta Dénes Iván Zoltán Bibót. Az általa ismertetett három vitatkozó szerzőnek egyaránt tézise, hogy a magyar nemzeti fejlődés a XIX. században rossz útra tért. Bibó – a hamis realizmus tétele alapján – a kiegyezésben látja a nemzet bűnbeesését. A kiegyezéskor a magyarság feladta az elveit, és ez lelkileg kiszolgáltatottá tette az idegen uralommal szemben – a Monarchia-csatlósságtól egyenes út vezetett a Hitler-csatlóssághoz. A vitapartner Szekfű ezen a gondolati vonalon éppen ellenkező irányban lát hanyatlást. Számára a szatmári békét követő XVIII. század, a „magyar barokk kor” annak az eszményi kompromisszumnak a megvalósulása, amelynek keretében a magyar nemesség lemondott a nemzeti függetlenségről, viszont Bécs is lemondott arról, hogy érvényesítse abszolutizmusát a magyar nemesség rendi privilégiumaival szemben. Ez a helyzet megvédte Magyarországot a nemzeti függetlenségtől – amely megvalósulása esetén balkáni kisállamot csinált volna belőle –, megvédte a polgári világnál még mindig értékesebb rendi szabályozottságot a helyébe lépő kapitalizmustól, a rendiség önkormányzati rendjét anarchiára váltó demokráciától és a nemzetiségek paternalista föderalizmusát felváltó etnocentrikus nemzeti államtól. A tizenkilencedik század Szekfű szerint mindezen rossz törekvések felülkerekedésének időszaka. Németh László szerint a tizenkilencedik század hanyatlása az előző századhoz képest abban rejlik, hogy a magyar kultúra német, szláv és főleg zsidó asszimilánsok kezébe kerül.

A hanyatlás Bibó számára a nemzeti függetlenség, Szekfű számára pedig a nagyállam–kisállam problémája. Minden más ennek a függvénye. Németh László a kulturális elitek kérdését tekinti a hanyatlásprobléma lényegének.

A magyar polgárosodás

A valóságos kérdés, amelyet mind a hárman feszegetnek, a magyar polgárosodás problémája. A polgárosodás kérdésének közvetett értelmezésekor nem merül fel az a lényegbe vágó nemzeti probléma, hogy Magyarország nyugati vagy keleti fejlődésű ország-e. A DIZ által érintett szerzők közül ez a probléma csak Szabó Dezsőnél szerepel. A nagy nemzetébresztő a magyar nemzetet keletinek tekinti, és igenli ezt a helyzetet. Bibó a kálvinista magyarság nyugati voltát nem tekinti problémának. Szekfű A magyar állam életrajzában, az első változatában németül megjelent, német közönség számára írt könyvében – amely tágabb értelemben a német háborús publicisztika (legfontosabb kulcsmű Scheler: Die Ursachen des Deutschenhasses) egy darabjának tekinthető – azt írja, hogy a magyarság az államalapítással a „keresztény-germán” kultúrkörhöz csatlakozott. Ezt alapjában véve nyugati fejlődésnek tekinti, hangsúlyozza, hogy Magyarország átment a nyugati államfejlődés szakaszain, a „keresztény-germán” ugyanakkor jelenthetett bizonyos elhatárolódást az angol-francia nyugati fejlődéssel szemben. Úgy is lehetett érteni, hogy a magyar fejlődés a szláv világgal szemben nyugati, de a Nyugattal szemben „közép-európai”. Németh László ebben a kérdésben tiszta harmadikutas. A húszas-harmincas évek fordulóján, a náci hatalomátvételt megelőző válság éveiben a nem náci német jobboldalon jelentős szellemi műhely szerepét betöltő Tat folyóirat alkotógárdája erősen hatott Németh László „minőségszocializmus” elképzelésére (DIZ jelentőségének megfelelően foglalkozik a kérdéssel). Az egyik fontos Tat-szerző, Gieselher Wirsing koncepcióját követve Magyarországot a Szovjetunió és Németország közé szorult Zwischeneuropa részének tekinti. A Bartha Miklós Társaság „magyar eszer” harmadikutasainak (Fábián Dániel, Szabó Bertalan, József Attila, Olt Károly) besorolása szerinti „turáni-szláv parasztállamok”, a „nyomorúságos kelet-európai kisállamok” (Bibó) egyikének. Igaz, Németh Lászlót nem ezek paraszti jellege, hanem a technikaicivilizáció-ellenes, romantikus módon civilizációkritikus minőségszocializmus iránti vélt fogékonysága befolyásolja. A magyar polgári fejlődés kérdése Szekfűnél nem centrális, de fontos, Németh Lászlónál viszont központi helyet kap. Bibónál ez csak 1945 után merül fel, egyetlen sajátos vetületben, a „zsidókérdés” összefüggésében. A nyugati–keleti vagy köztes fejlődési út kérdése nélkülözhetetlen gondolati keret a magyar polgárosodás problémakörének értelmezéséhez, mert csak ebben a keretben válik világossá, hogy az egyes szerzők polgárosodást akarnak-e, vagy valamiféle szocializmust, és ha polgárosodást, akkor nyugati polgárosodást akarnak-e, vagy valamiféle magyar, illetve térségi sajátosságokból kisarjadó, a nyugatitól eltérő polgárosodást.

Szekfű a Három nemzedékben azt a fejlődést kívánja megrajzolni, amely a két forradalomhoz és Trianonhoz vezetett. A tévútra jutott fejlődés a magyar kisnemesi rend sérelmi magatartásának a következménye. A „gravaminális” politika folytatódik a reformkorban Kossuth állami függetlenségért harcoló politikájában, majd 1848–49-ben. Ez a kisnemesi gravaminalizmus fajul liberalizmussá és nyit utat egy torz polgári fejlődésnek. A röpiratszerző a korszak lezárultával összegzi a „nagy ugrás”-szerűen kialakult magyar kapitalizmusra reagáló századfordulós újkonzervativizmus romantikus antikapitalista kritikáját és a megoldási javaslatot.  Igazi „Minerva röpte” ez, a kifejezés hegeli értelmében. Összefoglalja azt, amit addig csak agrárius folyóiratok publicisztikus tanulmányaiban és néppárti röpiratokban lehetett olvasni. A lezárult kor bírálatában fogalmazza meg egy új, konzervatív rezsim eszmei alapvetését, hasonlóan ahhoz, ahogy a vereség utáni pillanatban Kemény Zsigmond a „kossuthizmus” 1849-es békepárti bírálatában fogalmazza meg egy majdani kiegyezés koncepcióját. Szekfűnél a magyar polgári fejlődés bírálata abból indul ki, hogy az 1848-as jobbágyfelszabadítás elsietett volt. Hogy ezt hogyan kell érteni, annak megértéséhez a t. olvasó idézze fel az Isaura című szappanoperát. Brazíliában a múlt század kilencvenes éveiben (!) még nem szabadították fel a fekete rabszolgákat, mert a brazil császári rezsim (vajh milyen koronája lehetett a brazil császárnak, és ma miféle brazilok rajongják körül ezt a koronát?) úgy gondolta, hogy az ültetvényes réteg tönkremegy, ha megfosztják az ingyen munkaerőtől. Magyarországon is tönkrement a földbirtokos osztály törzsöke (belőle lett a dzsentri), miután egyik napról a másikra elvesztette az ingyen robotmunkát és a jobbágyszolgáltatásokból származó jövedelmet. Ilyetén módon a nemzetfenntartó osztályból nem alakulhatott ki a magyar polgárság. Nem járt jobban azonban a felszabadítással a jobbágyság sem. Induló tőke révén kezdett gazdálkodni volt jobbágytelkén (már az, akinek telke volt), és a liberális rendszer paternalista gyámolítás nélkül dobta be a szabad verseny zavaros mélyvizébe, ahol természetesen tönkrement. Az ily módon keletkezett vákuumban a zsidó kereskedő réteg gyáraival és bankjaival létrehozta a modern kapitalizmust, közepén a metropolisz Budapesttel. Ez megbontotta a fejlődés szervességét, és a magyar valóságtól (agrár-Magyarország) idegen kapitalizmust hozott létre. Úgy tűnhet, ez csupán a sajátos magyar polgárosodás konzervatív bírálata. Valójában Szekfűnek nem egyszerűen a magyar kapitalizmussal van baja, hanem a nyugati típusú kapitalizmus egészével is. A magyar fejlődés bírálata annak a romantikus antikapitalista kritikának magyar viszonyokra alkalmazott változata, amely a német nyelvterületen és a német fennhatóság alatt állott területeken (Csehország, Galícia) bontakozott ki. Németországban a magyar agrárizmusnak is modelljéül szolgáló Bund der Landwirte, Ausztriában Lueger keresztényszocialista pártja, Németországban az agrárizmus mellett Stoecker udvari lelkész antiszemita pártként ismert lutheránus keresztényszocialista pártja elméleti tevékenységében a „gyakorlatba is átvitte” ezt a kritikát. A szabad versenyben vesztesek ideológiája volt ez. Helyzetüket nem tudták elméletileg értelmezni. Nem lehettek szocialisták, mivel tulajdonosok voltak, és nem helyezkedhettek a kapitalizmus talajára, mivel versenyképtelenek lévén áldozatai voltak annak a szabad versenynek, amelynek elméleti alapja a haszonelv volt. Az elv, amely minden morális megfontolást félretéve azt állította, hogy a gazdálkodás kizárólag az elérhető haszonért történik. A munkát nem a hozzá szükséges képzettség teszi értékessé, mint a céhek világában (iparszabadság liberális elve), és hiányzik a céhek világában még érvényesült méltányosság. Ezt karikatúra formában úgy lehet érteni, hogy a tisztességes hitelező nem követeli vissza a határidő lejártával a tartozást, ha a visszafizetés az adóst tönkretenné, a hitelezőt viszont a visszafizetés elmaradása nem. Bibó ezt a helyzetet példaszerűen írja le antiszemitizmus-esszéjében: az adós sértett, mert úgy éli meg helyzetét, hogy a hitelező visszakéri a pénzt, noha tudja, hogy ő milyen rosszul áll; a hitelező pedig úgy, hogy az adós azt hiszi, mivel jóban vannak, nem kell fizetnie. A romantikus antikapitalizmus antropomorfizálja a problémát,  amelyet nem tud megoldani: a haszonelv nem a kapitalizmus szervező elve, hanem a zsidók faji tulajdonsága. Amennyiben a zsidókat kiiktatják a kapitalizmusból, a kapitalizmus „tisztességes” lesz. Ez a századfordulói újkonzervativizmus antiszemita végkonklúziója.

Antikolonializmus, -szemitizmus, -globalizmus

Ezt Szekfű, Németh László és mindkettőjüknél világosabban Szabó Dezső a magyar nemzeti probléma összefüggésébe illeszti. A magyar kapitalizmus „zsidó volta” következtében új idegenuralom alakul ki. Bécs után és mellett megjelenik egy másik gyarmatosító. Király István jutott el élete végén Szabó Dezső tanulmányában arra a nem egészen nyíltan kimondott, de félreérthetetlenül sejtetett következtetésre, hogy az antiszemitizmus az antikolonializmus egy sajátos változata. Ezt azután tovább lehet fejleszteni „antiglobalista” irányban.

A Három nemzedékben körvonalazódik a megoldás is. Negatív leképzésben: 1848-ban úgy kellett volna felszabadítani a jobbágyokat, hogy a versennyel szemben paternalista védelemben részesüljenek. A magyar újkonzervativizmus nyelvén: a parasztságot a felszabadítással „magára hagyták”. A szabad piaccal szemben az újkonzervatív alternatíva a „magyar társadalom megszervezése” lett volna. Az összefüggő modell hiányzik s ilyet a Három nemzedék sem ad, de a kép összeállítható. A társadalom megszervezése elsősorban azt jelentette volna, hogy a kapitalista gazdálkodás forgalmi szektorát, a hitelügyeket, a kereskedelmet és a tőzsdét piacidegen és nem haszonelv szerint működő intézményekkel helyettesítették volna. Itt újra az antiszemitizmusba ütközünk: a zsidó mint ellenségkép a kapitalizmus forgalmi szektorát jeleníti meg antropomorfizált formában. A társadalomszervező ellenintézmény a szövetkezet. A bankokat hitelszövetkezeti hálózattal kell felváltani, ez megvalósítja az antikolonialista modell szerint elképzelt felszabadulást a bankokrácia kvázi gyarmatosító uralma alól, és felszabadítja a parasztokat a falusi korcsmárosok és szatócsok uzsora-rabszolgasága alól. A szövetkezet természetesen nem üzleti, hanem segélyezési kamatra ad kölcsönt. Az olvasónak valószínűleg nem kell ma bizonygatni, hogy ez a hitel önsegély nehezen biztosítana olyan tőkét, amelyből fejlesztő beruházásokra telne. Még problémásabb „kiút” a kereskedelmet felváltani hivatott fogyasztási, illetve beszerzési szövetkezethálózat. Ez a program szintén csak antiszemita formában „operacionalizálható”, csak akkor, ha kizárólag a zsidó boltosok ellen irányul, mert ha a nem zsidó származású boltosoknak is hadat üzen, akkor a konzervatív tábor bázisa jelentős részétől fosztja meg magát, hiszen a kiskereskedők zöme is versenyképtelen. A szövetkezetek hálózatára épülő „megszervezett” társadalom azáltal integrálódik modellé, hogy végső fokon összeáll egy redisztributív rendszerré, amely nem a haszonelv, hanem a szanálási elv szerint működik. A konzervatív-paternalista állam adóval, vámszabályokkal, vasútitarifa-kedvezményekkel elvonja a prosperáló nagytőke hasznát, és újraosztja a versenyben alulmaradt rétegek javára. Ennek árnyéka vetül előre az újkonzervatív beütésű szabadelvű Széll-kormány idején az uzsora- és az összeférhetetlenségi törvényben. Az újkonzervatív modell Othmar Spann „rendi állam” elképzelésében ölt legkifejlettebb formát, és eredeti „szociálprotekcionista” tartalmától megfosztva, puszta „prolifogássá” silányulva az olasz fasizmus „Carta del Lavoro”-jában „valósul” meg, karikatúraként. Az újkonzervatív romantikus antikapitalista utópia megvalósulását az uralomra jutott fasizmusban szemléltetően példázza a náci pártprogram. A 25 pontos program 16. pontja kimondja, hogy a „nagy áruházakat” községi tulajdonba kell venni, s alacsony bérleti díjért (afféle bazárrá alakítva) kiskereskedőknek kell bérbe adni. (Nem a zsidó tulajdonban levő áruházakról van szó, hanem általában az áruházakról.) 1933 után természetesen nem lett belőle semmi. Mint ahogyan a Bethlen-kormány sem próbálta megvalósítani a „magyar társadalom megszervezését”, hanem az agrárérdekekkel szemben a fejlődőképes nagytőke oldalára állt, ha ezt nyíltan nem is mondta ki.

Körkörös katasztrófa

DIZ könyve utal a Három nemzedéknek egy polgári álláspontról történt kritikájára: Braun Róbertnek az Aurorában megjelent írására. Felhívnám a figyelmet egy talán fontosabbra: A Nyugat Szekfű röpiratáról két bírálatot is hozott. Móriczé – amelyből DIZ egy kritikus mondatot emelt ki – jóindulatú bírálat volt. Móricz igyekezett szót érteni a kurzusnak azokkal a szellemi autoritásaival, akiben partnerképes ellenfelet látott. Ilyen módon bírálta szőrmentén Zsilinszky Endre Nemzeti újjászületés és sajtó című kurzusröpiratát is. A Nyugat polgári álláspontról bíráló kritikájának írója az emigrációból szavát felemelő Ignotus. Kifogásának lényege megragadható abban a bírálatban, amellyel a könyv alcímét illeti. Hogyhogy „hanyatló korszak”, hol volt a magyar történelemben még egy olyan virágkor, mint amelyet a századforduló magyar polgárosodása teremtett? – kérdezi Ignotus. A romantikus-reakciós kapitalizmusbírálat fölött kimondja azt az ítéletet, amelyet ma is vállalhatunk. A történelemnek mely szemétdombjára vessük azt az ítéletet, amely nemzeti katasztrófaként élte meg talán legnagyobb nemzeti sikerünket: a nyugati mértékkel mérve is élenjáró, versenyképes, világszínvonalú magyar kapitalizmus kialakulását. Ez a kapitalizmus a huszadik században vagy húsz világnagyságot adott az emberiségnek. Bartók, Kozma Sándor, Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede, a Hollywoodot gründoló Czukor Adolf, a világ első filmesztétája, Balázs Béla és a huszadik század marxista klasszikusa, Lukács György. Közülük csak Bartók nem zsidó (de ő is ugyanaz elől a fehér Magyarország elől menekült külföldre, ami elől a zsidók). Ezek az elüldözött zsidók életük végéig tudtak magyarul, és nem változtatták vissza németre magyarosított nevüket. Talán ez a magyar hazafiság és nem... a mondatot fejezze be az olvasó ízlése szerint.

Szekfű nem folytatta a Három nemzedék kapitalizmusbírálatát. A magyar szélsőjobboldaliságot a Bethlen-kormány újólag normává emelt álláspontjáról ítélte el. Gömbös kormányalakításától kezdve eluralkodott az egykori „gravaminális” handabandázásból továbbzüllött lumpen középosztályiság. Ez vezetett Imrédyhez, a nyilasokhoz és 1944-hez.

Németh László romantikus antikapitalizmusából DIZ csak az értelmiségiesedési tendenciát emeli ki és méltatja. Azt az utópiát, amely szerint az értelmiség az egész társadalmat értelmiségiesítve megteremti az osztálynélküli társadalmat. Németh László kapitalizmuskritikája a gépi termelés, a nagyüzem elutasítása. A mennyiségi termeléssel szemben a kisüzem a kreativitás és a nagyüzemi munkamegosztás elidegenedett munkarendjétől való mentesség világa, a minőségtermelés szektora. Az egyik negatív utópia az amerikai nagyüzem (ezt honosította meg hazánkban a zsidó kapitalizmus), a másik a szovjet nagyüzem. Nem az a döntő, hogy az üzemek állami vagy magántulajdonban vannak-e, hanem az üzemforma. Ezek a fantomok politikai fenyegetésként jelennek meg a Szárszói beszédben. DIZ helyesen interpretálja, hogy a konferencia a közeli német vereség feltételezése alapján nem a vesztes táborból való kiugrás és a még harcoló Birodalom elleni ellenállás útját kereste, hanem a jövő perspektívájával foglalkozott. Németh László minden lehetőségben katasztrófát látott. A nem említett német győzelem nyilván az ország elnémetesítését jelentette volna számára is, a szovjet uralom alá kerülés természetesen az ország bolsevizálását, az angolszász érdekszférába kerülés pedig a zsidó kapitalizmus uralmát. A próféta a felszín alá húzódást, az erőtartalékolást és az áttelelést javasolja. Nincs meg bennem az empátia azzal az engedékenységgel szemben, amelyet ezt a magatartást tekintve Bibó – és Bibóhoz csatlakozva DIZ is – tanúsít iránta. Németh Lászlót a magyar kapitalizmus feltételezett zsidó voltában az irritálta, hogy a modern polgári kultúra is zsidó lett. DIZ az 1934-es Egy különítményes vallomásáról azt mondja, hogy nem volt antiszemita írás. (90. o.) Majd idézi: „A harmadik típus (Hatvany Lajosék arra emlékeznek), amikor még a műveltség zsidó privilégium volt Magyarországon, s a változott viszonyokon azt az időt követelik, amikor ők voltak itt az egyetlen »új nemesség«, mely egyenkint és külön hűségnyilatkozatok ellenében fogadta be a magyarság menekült legkiválóbbjait. Ennek a rétegnek egyszer már kezében volt az ország, s most a fogát csikorgatja, hogy kiszalajtotta.” (DIZ 91. o.). Ha ez nem antiszemitizmus, akkor ennek a fogalomnak nincsen értelme.

A kapitalizmus Németh Lászlónál a harmadikutas szocializmus antipódusa, de saját koncepciója is van a magyar polgárosodásról. A Kisebbségben a szervesség olyan araszoló tempóját állítja fel eszményként, amelynek a szerves polgárosodás példájának tekintett angol fejlődés sem felel meg, s amely követelményt nem lehet teljesíteni. Németh László vágyálmában az alföldi cívisvárosokból kellett volna kinőnie a magyar polgárosodásnak (Debrecen cívis polgáriságáról ld. Adyt). Ez lett volna a magyar polgárosodás mélymagyar útja. Ezt a szerves fejlődést az etnikai asszimiláció felhígította, ami Németh Lászlónál felszínes felgyorsítást jelentett. A zsidó asszimiláció mellett (Hatvany) ott van a német (Rákosi Jenő) és a szláv Petőfi és Kossuth is. A mélyek Széchenyi és Kemény Zsigmond (à la Szekfű).

Az antiasszimilációs röpiratban és még inkább a Szárszói beszédben körvonalazódik a Németh László által igenelt huszadik századi polgárosodás. „Hivatalukba belécsömörlött értelmiségiek, szabadidejükben ojtogató hivatalszolgák, gyári munkások, a magasabb földművelésre rákapott gazdaifjak törekednek abba a Kertmagyarországba” (DIZ 94. o.). A zömmel mellékfoglalkozásként zajló polgárosodásban felsejlik a majdani Kádár-kori „második gazdaság” képe. Bírálata ennek bírálata. A „második gazdaság” nem bizonyult a „keleti despotizmus méhében felnövő kapitalizmus embriójának”, hanem a szocialista gazdaság kiegészítő második szektoraként lepleződött le, s mint ilyen esett áldozatul a mostani rendszerváltás deklasszáló folyamatának. Ez a polgárosodáskép villan fel utoljára az ’56-os forradalom napjaiban az Emelkedő nemzet című cikkben, de egészen más politikai kontextusban. Számomra Németh László ’56-os cikkei jelentik politikai gondolkodói pályájának csúcsát. Hatalmas felvillanás, amely szánalmasan hunyt ki a Szovjetunióba tett Utazással.

Lendületlenül

A magyar polgárosodás kulcskérdése az antiszemitizmus. Mindhárom tárgyalt szerző számára az ún. zsidókérdés asszimilációkérdés. Mindhárom nagy alkotó úgy véli, hogy a magyar zsidóság asszimilációja nem kielégítő mértékű. Nehéz elgondolni, hogy a nemzeti asszimiláció mely kritériumának nem felelt meg az asszimilált zsidóság. Magyar anyanyelvű volt. Polgárosult része ugyanúgy szekularizálódott saját hagyományos vallási kultúrájától, ahogyan a polgárosodó keresztények szekularizálódtak öröklött keresztény vallási kultúrájuktól. A zsidó vicc a modernizációs nyomás alá került hagyományos zsidó felekezeti kultúra empatikus kifigurázása. A zsidó gazdasági és szellemi élet jelentős része kikeresztelkedett. Sokan magyarosították nevüket. Mégis mindhárom szerző nem kielégítő mértékű asszimiláltságról beszél. Félreérthetetlen, hogy amit idegennek éreznek, az nem a tradicionális zsidó magatartás „csökevénye”, hanem a polgáriság. Az asszimiláció kérdéséről Bibó megállapítása fontos és tartalmas. „Asszimilálódni ugyanis csak olyan nemzethez lehet, amely lendületben van, megoldja feladatait, és van olyan ügye, amelyhez hasonulni lehet” – foglalja össze DIZ saját szavaival Bibó egy 1948-as előadásának mondandóját. (123. o.). Bibó ezzel magyarázatot ad a franciák XIX. századi fantasztikus asszimilációs képességére. Breton és okcitán ezért akart francia lenni, és a korzikai olasz és az elzászi német ezért érezte rangosabb státusnak a franciaságot, mint az olaszságot vagy a németséget. Megmagyarázza azt is, hogy az angolok miért nem tudták asszimilálni az íreket. A polgárosodást tekintve Anglia nagyobb lendületben volt, mint Franciaország, és feladatait is meg tudta oldani, viszont nem kínált olyan ügyet az írek számára – akik katolikus vallásában pária kaszt helyzetük fejeződött ki –, amivel azonosulhattak volna. Az USA Bibó kritériumai szerint a népek kohója volt, és a Monarchia ugyanezért nem volt az. Magyarországon a magyar kapitalizmus lendülete asszimilált Budapesten és a perem ipari centrumaiban (Arad, Temesvár) zsidót, németet, Budapesten szlovákot is. A magyar vidékből azonban hiányzott ez a bizonyos asszimilációhoz szükséges lendület.

A szász és a szepességi német városok rendi privilégiumaikat akarták megőrizni, és nem asszimilálódtak. Ha a lendület szempontját figyelembe vesszük, akkor megértjük, hogy Németh László a zsidóság asszimilációját nem egyszerűen felszínes, hanem fordított asszimilációként élte meg. A magyar kapitalizmus viharos lendületű polgárosodásának hordozói, miközben látszólag asszimilálódtak, a valóságban a lendületükkel ők asszimilálták a lendület nélküli, látszólag befogadó közeget. Természetesen nem abban az értelemben, hogy kóser étkezésre szoktatták, hanem abban az értelemben, hogy polgárosították őket. A kiút tehát nem a kényszerasszimiláció a lendület nélküli ősközeghez, hanem annak a lendületbe hozása. Különben eljutunk a lenini megoldáshoz: a kereskedőnépet mezőgazdasági munkával kell kigyógyítani árutermelő-parazitaságából (vö. Otto Heller: Untergang des Judentums. Berlin, 1931 – a könyv német kommunista pártkiadvány).

Végezetül kérem az olvasót, hogy DIZ kitűnő munkájának olvasásakor az én dohogásom ne befolyásolja.

• Befejezetlen jelen