Pál Attila

Nyomtatóbarát változat

Augusztusban egy csádi bíróság távollétében halálra ítélte az ország történetének talán legtehetségesebb politikusát, egyben talán legkegyetlenebb diktátorát, Hissène Habrét. A per és az ítélet egyaránt a látványpolitizálás tipikus példája, mert az exelnököt (1982–­1990), bár korábbi rémtettei alapján rászolgált akár a legsúlyosabb büntetésre is, valójában olyan üggyel kapcsolatban marasztalták el, amelyhez aligha van köze. A vádirat szerint a bukása óta Szenegálban magát meghúzó Habré állt az idén év elején a főváros és Idriss Déby elnök hatalma ellen indított fegyveres lázadás hátterében. Valós bűneiért Déby aligha vonhatná felelősségre Habrét, hiszen a hadsereg főparancsnokaként maga – és kormányzatának számos vezető személyisége – is részese volt a politikai gyilkosságoknak és kínzásoknak. Ezért is nem kérte soha a csádi kormányzat a volt diktátor kiadatását. A csádi kirakatperrel szemben a jelenleg Szenegálban megbúvó Habrénak sokkal inkább attól kell tartania, hogy a nemzetközi jogi és diplomáciai erőfeszítések nyomán egy külföldön elkövetett emberiség elleni bűntettek ügyében is eljárni jogosult belga bíróság elé állíthatják.

Az egykori francia gyarmat mindenkori sorsát meghatározza a végletes társadalmi, etnikai és vallási megosztottság, amely miatt az 1960-ban függetlenné vált Csádban tulajdonképpen nem ismerik a békét. A déli országrészben élő fekete bőrű, keresztény vagy animista hitű népek évszázadok óta szemben állnak az északi országrészt benépesítő mohamedán arab vagy szudáni hamita törzsekkel. Korábban a szűkösen rendelkezésre álló termőföldek birtoklása, ma már inkább a politikai hatalom, vele a hozzáférhető anyagi javak megszerzése a tétje örök harcaiknak.

Az egyik legjelentősebb szudáni mohamedán törzs, a tubu (más néven goran) Anakaza nemzetségének fiaként egy pásztorcsaládban született meg 1942-ben Hissène Habré, aki élénk eszével hamar kitűnt a helyi missziós iskola diákjai közül, és már sihederként állást kapott a helyi gyarmati adminisztrációban. Itt olyan jól végezte dolgát, hogy tanulni egyenesen Párizsba küldték. A francia főváros nyüzsgése, szabad szelleme, no meg a csádi emigráció vezéregyéniségei hamar felnyitották a politikai tudományokat tanuló ifjú szemét, aki hamarosan kapcsolatba is került az előbb a gyarmati uralom lerázásáért, majd a déli törzsek dominanciája ellen harcoló Csádi Nemzeti Felszabadítási Front (Frolinat) aktivistáival. Diplomájával a zsebében 1970-ben hazatért, s mint rendkívül tehetséges ifjú politikust mutatták be a déli sara törzsbeli N’Garta Tombalhaye elnöknek, aki mindjárt az ország közepén fekvő, stratégiailag igen fontos város, Moussoro alprefektusává nevezte ki. Intelligenciája és törekvése megtetszett az államfőnek, aki egy évvel később Algírba küldte, hogy próbálja meg a fegyverek letételére bírni a Frolinat vezetőit, elsősorban a fővezért, Abba Siddicket. A meggyőzés – ha egyáltalán történt rá kísérlet – fordítva sült el. Habré hivatalát sutba vágva csatlakozott a lázadókhoz, akiknek körében igen hamar komoly tekintélyre tett szert. Siddick kezdettől fogva gyanakodva méregette, vetélytársat látott benne, s nem tévedett. A volt kormányhivatalnok rendszeresen szembeszegült vele, keresve a lehetőséget, hogy felülkerekedjen. A katonai szárny, az úgynevezett Északi Fegyveres Erők (FAN) parancsnoka, az ugyancsak tubu nemzetiségű Goukouni Oueddei pedig örökre szóló kutya-macska barátságot kötött az ifjú titánnal. Kettejük igencsak változékony viszonya döntően meghatározta Habré politikai pályafutását. Oueddei tisztelte „barátja” jóval nagyobb tudását, műveltségét, ugyanakkor féltette tőle saját pozícióit. Nemsokára mégis átadta Habrénak a FAN parancsnoki tisztét, talán úgy gondolta: jobb, ha önként teszi. A későbbiekben mindketten megpróbálták a másikat a maguk javára fel- és kihasználni, s részben ebből származtak konfliktusaik. Habré mindig is nagy mestere volt az „oszd meg, és uralkodj!” elv gyakorlati alkalmazásának, minden helyzetben megtalálta a maga emberét, akit vélt vagy valós vetélytársa ellen felhasználhatott, így vívott ki magának mind nagyobb tekintélyt, mind magasabb pozíciót, s aki nem állt mellé, az retteg(het)ett tőle. A két harcos barátsága hamar ellenségeskedésbe váltott. Szinte semmiben nem értettek egyet. Oueddei gyakran kacsingatott Tripoli felé, ahonnan nemegyszer kapott anyagi és katonai segítséget, míg Habré szerint a líbiai vezető, Moamer el-Kadhafi titokban összejátszott Tombalhayéval. Éppen ezért Habré inkább a konzervatív arab államokra, valamint Párizsra és Washingtonra kívánt támaszkodni. Módszereik is különböztek. Míg Oueddei a „hagyományos hadviselést” tartotta követendőnek, Habré „a cél szentesíti az eszközt” elv alapján gondolkodott, sőt cselekedett. Világméretű botrányt kavart, amikor 1974-ben embereivel elrabolt három európait, egy negyedik pedig életét vesztette a túszejtő akció során. Sőt, Habré megölette azt a francia tisztet is, akit maga Giscard d’Estaing elnök küldött tárgyalni a túszok szabadon bocsátásáról. A foglyokat, köztük egy francia régésznőt – akinek férje magas rangú kormánytisztviselő volt – csak három évvel később, tetemes váltságdíj fejében engedte el. Ez vezetett először szakításhoz a két lázadó vezér között.

Jelentős fordulatokat hozott az 1975-ös esztendő: előbb Tombalheye elnök megölése árán magához kaparintotta a hatalmat az addigi vezérkari főnök, az ugyancsak déli származású Felix Malloum, majd az új hatalommal egyezkedni próbáló Oueddei ismét szembekerült a kormányellenes harcok fokozását követelő Habréval. Oueddei népszerűségét kihasználva elérte, hogy riválisát eltávolítsák a Frolinat katonai szárnyának vezetéséből. Habré kétszáz hívével a szudáni határ mellé vonult, s a líbiai terjeszkedés elleni harchoz partnerre lelt a khartúmi kormányban. Egyes elemzők már ekkor megjósolták, hogy Habré nem sokáig marad távol a politikai csatatértől. Nem tévedtek. Sokak megdöbbenésére az addig katonai diktátorként uralkodó Malloum, aki mindkettejük ádáz ellensége volt, az 1978-ban nemzetközi nyomásra összeeszkábált nemzeti egységkormányában a miniszterelnöki széket éppen Habrénak kínálta fel, aki azt még nagyobb meglepetésre el is fogadta. Ez a furcsa szövetség azonban nem tarthatott sokáig, a régi ellentétek hamarosan ismét a felszínre törtek, s szinte szó szerint lángba borult az ország, a kezdeti etnikai és vallási villongások polgárháborúban értek össze, miközben a kormányzat atomjaira hullott szét. A káosznak az Afrikai Egységszervezet közvetítései nyomán, Goukouni Oueddei vezetésével létrejött új kormány hivatalba lépése vetett véget. Természetesen Habré sem maradhatott ki a kabinetből, ezúttal a védelmi tárcát kapta. Ez a felállás viszont eleve magában hordozta a viszály magvait, hiszen Habré sohasem viselte el sokáig, hogy nála szerényebb képességű ember legyen a felettese. Az ürügy a szembeszegülésre ismét a líbiai csapatok csádi jelenléte volt. A hadügyek ura szinte utasította az államfőt, hogy szólítsa fel az idegen katonákat a távozásra, ám erre Oueddei nem volt hajlandó. Inkább összefogott más törzsfőnökökkel, és kiszorította Habrét a hatalomból.

A kiebrudalt miniszter ismét a szudáni határhoz vonult vissza, ahol összegyűjtötte híveit, no meg a szudáni és egyiptomi támogatást a Kadhafi és a csádi kormány elleni harchoz. 1981. szeptember közepén Habré elérkezettnek látta az időt a visszavágásra. Addigra hadaival ellenőrzése alá vont több kulcsfontosságú tartományt, s fennen hangoztatott Líbia-ellenessége nemcsak a határokon belül szerzett egyre több hívet neki, hanem felkeltette a Kadhafival ellenséges viszonyban lévő Egyesült Államok figyelmét is. Csapataival megindult a főváros felé, s 1982 júniusában távozásra késztette régi vetélytársát. Habré azonnal elnökké nyilváníttatta magát. A folyamatos líbiai fenyegetés „jól hozott a konyhára”, sok korábbi ellenlábas állt az újdonsült elnök mellé, aki nagyon értett hozzá, hogy híveit nekik is megfelelő pozícióhoz juttassa, ráadásul Washington mellett Párizs is elkezdett „tejelni”, csak hogy Kadhafit féken tartsák. Habré teljesítette feladatát, még a határon is átcsapott a líbiai katonák kiűzése közben, ezzel is növelve nimbuszát. Katonai elemzők szerint a csádi elnök ravasz, kemény és határozott hadvezér, nem alaptalanul kapta a Sivatagi Róka elnevezést. Stratégiáját a pragmatizmus jellemzi, a harcok során nem sokat törődik a bürokratikus vagy politikai finomságokkal, még kevésbé hagyja magát befolyásolni az érzelmektől, ideológiáktól vagy a külföldi véleményektől.

Külső szemlélő számára úgy tűnt, eljött az idő Csád felemelkedésére. Végre egy igazán tehetséges, határozott államfője van az országnak, aki még csak nem is kapzsi, nem arra használja fel hatalmát, hogy szétlopja az államkasszát. Igaz, sok nem is volt benne soha, ami volt, az hadifelszerelésre kellett. Élelemre, szociális ellátásra, az infrastruktúra fejlesztésére nem­igen jutott. Feszült nyugalom, valóságos síri csend jellemezte Csádot egészen a nyolcvanas évtized végéig. Habré az ország élére állva elhatározta, hogy csak az erő pozíciójából köt szövetséget, „hűbérese” nem lesz senkinek. Ennek ugyan némiképp ellentmond a Nyugathoz fűződő viszonya, de belföldön tartotta magát elhatározásához. Kormányzatának tagjait is ennek megfelelően válogatta: csak azokat emelte maga mellé, akiket vagy lekötelezett, vagy megfélemlített, s ez vonatkozott saját törzsének tagjaira is. A fegyverek időlegesen elhallgattak, az etnikai ellentéteket néhány törzsfőnök hivatalhoz juttatása árán a „szőnyeg alá söpörték”, a politikai ellenlábasok lassan elfogytak. Habré a népszerűséget meglovagolva szép csöndben kemény diktatúrát épített ki, az ígért demokratikus reformok lassanként feledésbe merültek. Mindvégig úgy irányította az országot, mint egy hadvezér, polgári kormányzásról mind kevésbé esett szó. A politikai kommunikáció egyirányú utca volt, kiindulópontja csak az elnök lehetett. Katonai eszközökkel és politikai mesterkedésekkel fokozatosan erősítette befolyását az egymással etnikai, vallási vagy más okból szemben álló törzsek, társadalmi csoportok között. Hasznosítva párizsi politikai és közigazgatási tanulmányait, ragyogóan megszervezett, a feladatok, a hatáskörök és a felelősség decentralizációján alapuló bürokráciát épített ki, amely fölött azonban közvetlen ellenőrzést gyakorolt. A megosztott felelősség némi hatalommal édesítve kielégítette a csádi törzsek büszkeségét, főnökeik hiúságát. Noha a legmagasabb szintű hivatalokat és a katonai vezetést a saját vagy rokon törzsek fiaival töltötte be, törekedett arra is, hogy a déli és az északi nem tubu népcsoportok vezéreit is bevonja a hatalom gyakorlásába, bár ez néha – éppen az etnikai ellentétek miatt – okozott zűrzavart az államgépezetben. Habré híres volt arról, hogy nem tisztelt semmiféle tekintélyt, akár korról, akár rangról volt szó. „Lefelé” ez úgy működött, hogy a feladatokat rendszerint nem a katonai vagy hivatali hierarchia szerint adta ki. Egy-egy projekt kapcsán gyakran előfordult, hogy egy magas rangú tiszt vagy tisztviselő saját beosztottjának tartozott beszámolással, így előzve meg kiskirályságok kifejlődését. Persze „odalent” ez a metódus igencsak népszerűvé tette az elnököt. Követve elődei példáját, megerősítette a végrehajtó hatalmat, az időről időre fellobbanó lázadásokat kíméletlenül leverte. A rebellisek vagy mellé álltak, vagy „eltűntek”, s nem csupán a politikai színtérről. Szakszerűen felépített titkosrendőrsége és a megerősített, kiszélesített hatáskörű kommandós élcsapat, az Elnöki Gárda révén módszeresen begyűjtötte meglévő és potenciális ellenfeleit. Jobbik esetben csak az útlevelüket vették el a kiszemelteknek, de a jellemző inkább az volt, hogy mindenkit, aki bármiben ellentmondott neki, vagy tiltakozni merészelt bármilyen okból, börtönbe záratott, ahol válogatott kínzásoknak vetették alá a renitenseket. Ám, ha úgy vélte, hogy a lázadó még hasznára lehet, „rehabilitálta”, hivatalokkal bízta meg régi ellenségeit, amivel olykor bizalmat is keltett maga iránt. Népszerűségét növelte, hogy nem élt fényűző pompában, nem halmozott fel vagyonokat, mint legtöbb afrikai „kollégája”. Sőt, a köztisztviselői állás sem jelentett krőzusi jólétet. Dicsőségét nem hirdette sem szobor, de még plakátok sem. Nem tűrte meg a talpnyalókat maga körül, megakadályozott minden a személyi kultusz kiépítését célzó próbálkozást. Mindazonáltal Habré, akárcsak a diktátorok legtöbbje, az idő múlásával egyenes arányban mind jobban féltette hatalmát, vált egyre gyanakvóbbá és kegyetlenebbé.

A bizalmatlanság – akár volt alapja, akár nem – a Líbia felett amerikai és francia segítséggel aratott katonai győzelem ellenére is jelentősen meggyengítette a kormányzatot, a gyakori leváltások, személycserék szétzilálták a korábban jól szervezett államgépezetet, s nem utolsósorban új ellenségeket teremtett. A hatalom megroppanását használta ki a korábbi vezérkari főnök, a tubuval örök ellenség zagava törzsbeli Idriss Déby, akit a közvélemény csapatai vadnyugatot idéző portyázásai miatt előszeretettel emlegetett „a homok cowboya” néven. Bár 1989-ben még beletört a bicskája a puccskísérletbe, egy év múlva azonban serege élén, szudáni támogatással már sikerrel ostromolta N’Dzsamenát. Némi képzavarral élve: a Sivatagi Rókát levadászta a Homok Cowboya. Habré addigi pártfogói (Párizs és Washington) karba tett kézzel nézték, hogy védencüket kiebrudalják a hatalomból, sőt egyes források szerint a felkelőket segítették. A franciák pálfordulásának oka állítólag az volt, hogy Habré nem volt hajlandó demokrácia felé mutató reformokat bevezetni, ám Párizsban sokkal inkább azt sérelmezték, hogy a csádi államfő az olajkincs feltárása, kiaknázása ügyében az amerikai cégeket részesítette előnyökben a franciákkal szemben. A bukott elnök először Kamerunba menekült. Itt azonban nem érezte magát biztonságban, ezért továbbállt, s végül Szenegálban kapott menedékjogot. Korabeli források szerint Paul Biya kameruni elnök kérte szenegáli kollégáját, Abdou Dioufot, hogy keressen Habré számára egy távolabbi, biztonságosabb helyet, ám utóbbinak egy megkeresett országra sem sikerült rátukmálnia Habrét, aki így maradt a nyugat-afrikai államban.

Már nem sokkal bukása után megvádolta Habrét egy csádi emberi jogi vizsgáló bizottság: mintegy negyvenezer politikai gyilkosságot és körülbelül kétszázezer ember megkínzását olvasták a fejére. Miután azonban maga a puccsista elnök, Idriss Déby, valamint kormányzatának számos tagja is aktív részese volt Habré rémtetteinek, Csád hivatalosan máig sem kérte kiadatását. A Human Rights Watch (HRW) nemzetközi emberi jogi szervezet egyébként sem tartja alkalmasnak Csádot „fair” tárgyalás lebonyolítására. Részben a várható politikai elfogultság, részben a csádi igazságszolgáltatás gyengesége miatt. Félő – állítják –, hogy Habrét statáriális eljárással egyszerűen kivégeznék. A különböző csádi, afrikai és nemzetközi emberi jogi szervezetek éveken át gyűjtötték az adatokat, tényeket, tanúkat, hogy egyszer csak sikerül majd bíróság elé citálni a könyörtelenségéről hírhedt exdiktátort.

1999 elején egy csádi emberi jogi szervezet a Pinochet-precedensre hivatkozva kérte, hogy Habrét a neki menedéket nyújtó államban, Szenegálban vonják felelősségre. Mint ismeretes, a brit rendőrség spanyol kérésre példás gyorsasággal őrizetbe vette a Londonba orvosi vizsgálatra érkezett Pinochetet. (Az már más kérdés, hogy az azóta elhunyt tábornok-diktátor kiadatását évekig tartó jogi huzavona után, megromlott egészségi állapotára való hivatkozással – íme a brit úri modor: emberi bánásmód egy elaggott embertelen zsarnokkal szemben – megtagadták, pedig Spanyolországtól Belgiumig jó néhány ország adott be rá kérelmet a brit igazságszolgáltatáshoz. Hazatérve Chilébe, az egykori államfőt megillető életfogytiglani parlamenti képviselői státussal járó mentesség óvta meg a felelősségre vonástól.)

Csakhogy a szenegáli bíróság kinyilvánította, hogy mivel Habré nem az ő hazájukban követte el bűneit, nincs joga törvényszék elé állítani. A nemzetközi diplomáciai támadások megelőzésére Abdoulaye Wade, az időközben hatalomra került új szenegáli államfő kijelentette: egy hónapot ad Habrénak a távozásra. Erre viszont az emberi jogi szervezetek hördültek fel, s kérték a dakari vezetést, ne engedje el a csádi hóhért, nehogy eltűnjön szem elől. Még a szenegáli illetéktelenség kinyilatkoztatása előtt Habré egykori foglyainak egy csoportja keresetet nyújtott be ellene Brüsszelben. Azért ott, mert Belgium törvényei szerint a belga bíróságoknak joguk van bárhol a világon elkövetett súlyos emberiség elleni bűntettek ügyében eljárni. Kofi Annan ENSZ-főtitkár közbenjárására 2001 szeptemberében Wade megígérte, hogy Szenegálban tartja Habrét, míg olyan országból érkezik ki­adatási kérelem, amely jogosult felelősségre vonni őt, és képes „igazságos” pert lefolytatni ellene. Ez az or­szág leginkább és leghamarabb éppen Belgium lehet.

Habré (síri) csöndes diktatúrája a HRW becslése szerint legalább 43 ezer ember életét oltotta ki, és még többeket kínoztak meg módszeresen. Az áldozatok döbbenetesen nagy számára magyarázat, hogy az exelnök etnikai tisztogató akcióiban (1984-ben a déli törzsek, elsősorban a korábbi politikai elitet adó sarák, 1987-ben a hadzseráik, majd 1989-ben – Déby sikertelen puccskísérletét követően – a zagavák megtizedelésére utasította a DSD-t) ezrével vesztették életüket törzsi politikai vezetők és egyszerű polgárok is. A rettegett DSD, amelynek négy vezető személyisége egyaránt a tubu etnikumból került ki, 23 alegységgel (azaz halálbrigáddal) bírt. Közülük a legvérmesebb a Gyors Beavatkozás Speciális Brigádja volt, amelynek 584 kiválóan kiképzett, állig felfegyverzett harcosa a rajtaütésektől és letartóztatásoktól a kínzásokon és „szimpla” gyilkosságon át a tömegmészárlásig mindent tökéletesen végrehajtott, amit Habré parancsolt. Egy politikai fogoly, aki ugyancsak szenvedő alanya volt Habré hatalmi tébolyának, szabadulása után – meglepően tárgyilagosan – így nyilatkozott az elnökről: „Sohasem fogom megérteni, hogy egy afrikai vezető, aki briliáns elmével bír, hogyan képes ilyen borzalmakra.”

Ami Pinochetnek a santiagói stadion, az volt Habrénak a Medence. A szenegáli vizsgálóbizottság előtt tanúvallomást tett egykori politikai foglyok részletesen beszámoltak a csádi exelnök és titkosrendőrsége a középkori spanyol inkvizíciót megszégyenítő kínzásairól, amelyek egyik színtere egy úszómedence volt, amelyben nem a vér vált vízzé, hanem fordítva. Az egyik leggyakoribb módszer az úgynevezett íj volt, az áldozat kezét és lábát egyaránt hátrafeszítve összekötözték, amelynek következtében a fogoly vérkeringése károsodott, ami hamar bénuláshoz vezetett.

A belga kiadatási kérelem jelenleg a dakari Cour de Cassation (a Legfelsőbb Bíróság Semmisítő Széke) előtt fekszik, döntésre vár.

A talán nem is sokára sorra kerülő perben a koronatanú a Habré bukásakor szabadult, majd azonnal New Yorkba menekült, ma 53 éves Souleymane Guenggueng lehet. Ő közel három évet töltött börtönben, ahol kis híján szeme világát vesztette, mert mindvégig egy koromsötét cellában kellett ülnie, már amikor nem vitték el „kihallgatásra”; 1990 óta pedig azért harcol Reed Brodyval, a HRW jogi igazgatójával karöltve, hogy az exdiktátornak bíróság előtt kelljen felelnie rémtetteiért. Erről a jogi küzdelemről, az adatgyűjtésről, a lehetséges tanúk megkereséséről, meggyőzéséről, az ő vallomásaikról szól az idén bemutatott The Dictator Hunter – A diktátorvadász – című dokumentumfilm, amelyet Klaartje Quirijns holland filmrendező forgatott.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges