Szabó Máté

Nyomtatóbarát változat

2008. december 10-én hatvanéves az ENSZ emberi jogok nyilatkozata. Mérföldkő volt az emberi jogokról való gondolkodás és azok kodifikálásának történetében, amikor a második világháború jogtiprásai után az ENSZ tagállamai magasra tartották az emberi jogok zászlaját. Sok lépcsőn kellett fellépni ahhoz, hogy ez a zászló ma ott loboghasson fejünk felett. Ugyan az akkori kommunista/szocialista országok, közöttük Magyarország is ott voltak az aláírók és ratifikálók között, mégis csak nagyon sok szenvedés, konfliktus és munka után válhattak az ENSZ Charta érvényesülésének részeseivé. Ehhez egy rendszerváltásra, 1989-re volt szükség. Mert hiába is vállaltak az autoriter rendszerek Kelet-Európában nemzetközi kötelezettségeket az emberi jogok tiszteletére, a demokrácia intézményrendszere nélkül mai szemmel nézve minden ilyen vállalás írott malaszt maradt. A mi ’48-unk tehát ’89 nélkül nem lehetett érvényes.

1989: rendszerváltás előtt és után

1989 előtt az emberi jogi követelményeket Magyarországon és a többi szocialista országban is a demokratikus ellenzék, a civil társadalom első csoportjai kísérelték meg érvényesíteni, illetve az érvényesülés ne­hézségeit kritizálni. Ez volt a szamizdat katakomba-kultúrájának üzenete a világ felé; segítsetek, mutassátok be a jogsértéseket, az elavult mechanizmusokat a nyugati sajtóban, mert a mi hangunk itthon gyenge. A szocialista országok által is elfogadott emberi jogi nemzetközi szerződések is az ellenzék hangjának elismerését, legitimációját segítették, ami valamivel jobb pozíciókat eredményezett munkájukban. A fordulat előszele és a fordulat maga pedig elősegítette a hangjuk felerősödését, megjelenését a hivatalos nyilvánosságban. (Emlékszem, micsoda kultúrsokk volt, amikor megláttam és hallottam, hogy a korábban üldözött Beszélőt hangosan merték kínálni a metróban, hogy aztán az újságosstand egyik elemévé szelídüljön…) A központilag ellenőrzött sajtó, könyvkiadás és tömegkommunikáció ellenében kialakult informális hálózatok kommunikációs fórumai az emberi jogok kultúráját hordozó rengeteg kulturális esemény, műalkotás és társadalmi-politikai vita melegágyai voltak. Ezek jó része csak a nyugati kiadások és közvetítések révén ért el szélesebb közönséget, vagy esetleg a rendszerváltás után, azaz keletkezése után évekkel, évtizedekkel találta meg az otthoni közönséget.

Az ellenzéki kulturális és politikai viták hálózatai mégis túlnyúltak az országhatárokon. Bizonyos értelemben a rendszerváltás előtti időszak „olvadása”, a glasznoszty és a peresztrojka időszakára és hatására már kialakult „ellenzéki Internacionáléról” beszélhetünk. A kommunista rendszerek keményebb periódusaiban a szigorú ellenőrzés ellenére is érvényesültek a nemzetközi emberi jogi kapcsolatoknak az egyes ellenzéki csoportok forrásait megsokszorozó hatásai, elsősorban az egyetemes emberi jogok érvényesülésére vonatkozó eszmék, gondolatok hatásainak eredményeként.

A XIX. század az emberi jogi politikai eszmék klasszikus korszaka volt, mert már kialakultak a modern politikai irányzatok profiljai és a demokrácia intézményei, de a pártverseny, a tömegdemokrácia és a tömegkommunikáció XX. századi komplexuma még nem gyűrte maga alá az érvelés, a gondolat erejét. Ez a keretfeltétel-rendszer újratermelődhetett a XX. század második felében a kommunizmus elleni küzdelem szubkultúráiban és ellennyilvánosságaiban, hiszen általuk nem korrumpálódhatott a tömegkommuni­káció és a pártállam határán kívüli gondolkodás. Így hasonlóan a liberalizmus XVIII–XIX. századi szerepéhez, megindulhatott az ellenzéki mozgalmakban a kommunizmus nyomásával szemben az az emberi jogi útkeresés, melynek során a kis számú gondolkodó és aktivista újra a XIX. század intenzitásával koncentrálhatott egymás véleményének megvitatására és a kiválasztott emberi jogi problémákra. Létrejött az „élő klasszikusok” sora az ellenzék emberi jogi gondolkodásában, Adam Michnik, Václav Havel, Robert Havemann, Bronislaw Geremek, Konrád György, Heller Ágnes, Kis János, Vajda Mihály – és még sorolhatnánk. Kialakult az alternatív emberi jogi gondolkodás ellenzéki „kánonja”, a közösen hivatkozott gondolkodók (Orwell, Rawls, J. S. Mill és mások), problémák, események, folyamatok közös tárháza. Így az ellenzék politikai gondolkodása Magyarországon és a keleti blokk egészében egyaránt a megújuló posztkommunista kritikai emberi jogi politikai gondolkodás inspirálójává válhatott.

1989-cel azután fordult a kocka, a korábbi „alulról felfelé” (bottom up) jogérvényesítés átadta a helyét a „felülről lefelé” (top down) mechanizmusának. Az emberi jogok a hivatalos állami ideológia és értékrend szerves részeivé váltak, a jogalkotás és a jogalkalmazás gyakorlata zsinórmércének tekinti őket. A posztkommunista Kelet-Európában villámgyorsan terjedt az ombudsman, az állampolgári jogok biztosának intézménye. Az ombudsmanok 1989 előtt a nyugat-európai demokráciákban az emberi jogok érvényesítésének hatékony segítői voltak, és ez a hullám fejezte be nyugat-európai elterjedésüket is. Ezért az emberi jogok érvényesülése szempontjából 2009 kétszeresen fontos év lesz, az ombudsmani intézmény bicentenáriuma és a demokratikus rendszerváltások 20 éves évfordulója. (Az ombudsman intézményét 1809-ben a svédek hozták létre. Először a királynak jelentette, miként packáznak a hivatalok a polgárokkal, majd a demokratizálódással a parlament tisztségviselőjévé vált.)

1809: az ombudsmani intézmény szerepe

Európában szinte már mindenütt van ombudsman, állampolgári jogok országgyűlési biztosa, kivéve a federális-decentralizált Svájc, Olaszország és NSZK demokráciáit, ahol a nemzeti-szövetségi parlamentnél nincsen, csak „lejjebb” működik: a kantonokban, a tagállamokban, a helyhatóságoknál. Európán kívül az ombudsmanok inkább helyi-regionális, illetve szervezeteken (pl. egyetemek) belüli emberi jogi biztosok, és az Egyesült Államokban nincsenek szövetségi szinten a parlament mellett intézményesítve. Az ombudsmani intézmény sikerének záloga, hogy az állampolgári jogok érvényesítésére több-kevesebb sikerrel igyekszik egyesíteni a „felülről” és az „alulról” jövő kezdeményezést azáltal, hogy mind állampolgári panaszra, mind pedig hivatalból eljár. Nem dönt, akárcsak a polgár sem, de az állami szervek kötelesek eleget tenni a megkereséseinek, és betekintést nyújtani a problémás esetek adminisztratív hátterébe. Egyrészt az állami szervek kötöttségei, hatékonysága és lehetőségei, más vonatkozásban a civil jogvédelemnek a sokszínűsége, kreativitása, elkötelezettsége, esetenként pedig a radikalitása között kell az ombudsmanoknak egy mezsgyén menniük. Ezen a mezsgyén a járásukat, az etikettjüket részben maguk alakítják, részben pedig a velük szemben fennálló társadalmi elvárások és a lehetőségek teszik ezt.

Akárcsak a demokratikus ellenzéknek, az om­buds­mannak is legfőbb fegyvere a nyilvánosság a problémák megmutatására, a panaszok megoldáshoz segítésére.

Az ombudsmanok elterjedése már az emberi jogok újabb generációihoz és modern-posztmodern értelmezésükhöz kötődik. A szakbiztosok területei között előfordul Európában a gyermekjog, a diszkriminációellenes küzdelem, az adatvédelem, a fogyatékossággal élők és a nők joga is. Miben jelzi ez az intézményesülés az új emberi jogi filozófiát? Míg az emberi jogok eredeti koncepciója a jogalanyokat mint egyforma biliárdgolyókat fogta fel, Michael Ignatieff (Michael Ignatieff: The Rights Revolution. CBC, Toronto, 2000), a jeles kanadai politológus szerint ma az emberi jogok alanyait mint egy rongyszőnyeg sokszínű és különféle hosszúságú és vastagságú szálait értelmezzük. A hagyományos jogegyenlősítő szemlélet hasznos volt az autoriter rendszerek, például a szocialisták nyílt és rejtett jogi egyenlőtlenségeinek bírálatában. Azonban amikor elérjük a jogállami szabadság és egyenlőség állapotát – nálunk 1989 után –, akkor viszont a helyzetek sokféleségének és egyenetlenségeinek elismerésére (recognition) van szükség. A korábbi homogenizáló jogegyenlőségi szemlélettel szemben a jogállami forradalom megnyerése után a helyzetek sokféleségének elismerésére és elismertetésére van szükség a jogállam által. Ignatieff kanadai példája az őslakosok (native) jogainak speciális jellegére szabott intézmények. De a nők, gyermekek, a különféle fogyatékossággal élők és betegek, hajléktalanok, homoszexuálisok, menekültek, bevándorlók, etnikai kisebbségek jogainak sajátosságait és specialitását el- és felismerő sajátos emberi jogi szemléleti differenciálásra van szükség, azaz Ignatieff szavai szerint a biliárdgolyók egységes, sima világáról a rongyszőnyeg sokszínű tarkaságára való átállásra az emberi jogi kultúrában. Mindez érvényesül a hagyományos, a politikai, büntető és civil jogterületeken, és a folytonosan fejlődő-alakuló posztmodern jogi kultúrában a környezeti jogok, az adatvédelem, a szociális jogok összes területein.

2008: speciális jogalanyok – speciális jogok?

Míg az emberi jogok klasszikus koncepciója a szabadság és egyenlőség homogén jogalanyairól gondolkodik, addig a posztmodern a sokféle helyzet elismerését hajtja végre a szabadság és egyenlőség általános keretei között. Az elismeréshez, az önérvényesítéshez, az önálló élethez, a sajátos önazonossághoz való jogok a jogállamot a posztmodern korszakban a színtelen üvegprizma szivárványszíneket kivetítő hatásához teszik hasonlóvá. Ha ehhez a posztmodern pluralizmushoz hozzáadjuk a hagyományos nemzetállami keretek bomlási folyamataiból kialakuló globális és területi rezsimek (pl. Európai Unió, klímavédelmi megállapodások stb.) sajátos jogi kultúráit, és a nemzetállamok alatti régiókét (pl. Skócia, Katalónia), akkor ugyancsak színes rongyszőnyegek egymásra vetülő mintáinak szédítő egyvelegét látjuk magunk előtt az emberi jogok napján.

Mert a jogfosztás tendenciái párhuzamosak a jogok kiterjedésével és egyenlősödésével. Vegyük példaként a hajléktalanság és a demokrácia, az emancipáció viszonyát! Hogyan tekintsünk az állampolgári jogok szempontjából arra az állapotra, amely a hajlékkal nem rendelkező polgártársaink osztályrészéül jut? Ha az emberi jogok kiteljesedésének, emancipációjának T. H. Marshall (Thomas H. Marshall: Bürgerrechte und soziale Klassen. Zur Soziologie des Wohlfahrtstaates. Campus, Frankfurt a. M., 1992) által felállított modelljét kívánjuk felhasználni, akkor itt de-emancipációról vagy „demancipációról”, a társadalmi csoportot sújtó ellenkező irányú folyamatról van szó. Marshall sémája az emberi jogok tartalmi és terjedelmi kiszélesedésének folyamatát az egyre terjedő koncentrikus körök hullámmozgásával érzékelteti. A polgárság állapota először a civiljogi, magánjogi egyenlősödésben nyilvánul meg, úr és szolga, férfi és nő stb. között. Ezt több generáció múlva követik a politikai jogok, a választás és a választhatóság, a gyülekezés és szólás stb. különféle rétegei. Majd megjelennek az emberi jogok újabb és újabb generációi, olyanok, mint a szociális jogok, az egészséges környezethez való jog, az információs szabadság, az önrendelkezés. Ez az össztársadalmi és globális dinamika – amely persze messze nem ért el minden országot és csoportot, és önmagán belül sem ellentmondásmentes – azonban visszafordítható folyamattá alakul a hajlék nélkül élők, illetve a már nem igazi állampolgársággal rendelkező globális földönfutók körében. Esetünkben a szociális ellátásra feljogosító hajléknélküliség állapota az állampolgári jogok történetileg rétegződött mintázatának megzavarásához vezethet. Ahogyan Ulrich Beck, a globalizáció szocio­lógusa fogalmaz: „…Lakás nélkül nincs munka. Munka nélkül nincs lakás. Munka és lakás nélkül nincs demokrácia.” (Ulrich Beck: Mi a globalizáció? Szeged, 2005, 164. o.) A hajlék nélküliek tömegeinek újratermelése része a globális neoliberális kapitalizmus rendszerének. Az Európai Parlament 2008. október 9-én elfogadott jelentése az európai szegénységről majd 2015-re ígéri tagországaiban az utcai hajléktalanság és az utcán élő gyerekek problémájának felszámolását…

Vegyük példaként a gyermekek ugyancsak globálisan sérülő jogait! A gyermeki jogok speciális védelmet kívánnak. A gyermekek gyenge érdekérvényesítők, nem tudnak megszerveződni, szétszórtak, nincsenek tisztában jogaikkal, függők, kihasználhatók és kizsákmányolhatók. Többféle speciális veszélyeztetésnek vannak kitéve, szüleik nem kívánják vagy nem akarják felnevelni őket, ekkor az állam vagy egyház vagy más civil szervezet gondoskodik róluk, illetve új családba kerülhetnek be. Ez a folyamat az állami gyermekvédelem különös érdeklődésére számíthat. Az erőszak és a kizsákmányolás számtalan formája veszélyezteti fejlődésüket a családban, az iskolában és újabban a virtuális és a médiatérben. A védelmükre és segítségükre hivatott intézmények kafkai világot jelentenek a liliputiak számára, hiszen Gulliver építette fel azokat a saját léptékei szerint.

Nem csoda, hogy a gyermeki jogok az emberi jogok új generációinak összefüggésében egyre több figyelmet vonnak magukra globálisan és európai szinten is. Fontos tézis, hogy ugyan a gyermekek speciális jogalanyok, akár a fogyatékossággal élők, avagy a hajléktalanok, de nem „liliputi”, minijogaik vannak, hanem ugyanaz a védelem, sőt több és jobb illeti meg őket, mint Gulliveréket. A gyermekek fontossága az oktatás és a képzés megnövekedett jelentőségével és mindkét, ellentétes globális demográfiai trenddel különös súlyt kapott: míg az OECD jóléti demokráciáiban a rohamosan csökkenő gyermekszám ritkasági javakká teszi a gyermekeket, a fejlődőnek nevezett világban a nagyszámú fiatal generációk teszik őket megkerülhetetlenül speciális címzettekké a jogalkotás és a jogalkalmazás számára.

Európa jóléti demokráciái, élükön Svédországgal, a XX. század második felétől mind az európai intézményekben, mind a globális szervezetekben, főként az ENSZ-ben és szakosított szervezeteiben a gyermeki jogokkal kapcsolatos alapvető „chartákat” és nemzetközi szerződéseket alkottak meg, amelyekhez Magyarország is rendre csatlakozott és csatlakozik. Melyek a gyermeki jogok sajátosságai? Az egyik az, hogy hasonlóan sok nemzetközi jogi normához, a gyermeki jogok területének egy részén a szankcionálás és a kikényszeríthetőség akadályokba ütközik. A gyermekbántalmazás tilalmát például nem érvényesíthetjük a családon belül a testi sértés küszöbe alatt büntető és szabálysértési szankciókkal. Ezért sokszor beszélnek a „gyermeki jogok kultúrájáról”, amely nem úgy érvényesül, mint a jog általában, hanem tudatformáló, morált adó programként, értékrendként. Ke­ver­jünk liliputi ízeket Gulliver eledelébe!

Olyan, még Gulliver világának tekinthető társadalmakban, mint a miénk, a gyermekek jogait emlegetve sokan arról beszélnek, hogy felborult az egyensúly a jogok és a kötelességek között. Jogok – de hol vannak a gyermek kötelességei a család, az iskola és a haza iránt? Az állampolgári jogok országgyűlési biztosaként a jogok érvényesítése a sajátosan előírt szempontom, és úgy vélem, hogy a kötelességeket a történelem során sokkal inkább rárótták a gyermekek gyönge vállára, mintsem jogaikat biztosították volna. Az egyensúly szerintem tehát a gyermeki jogok javára kell billenjen a XXI. században globálisan és Európában is. Ezt szolgálja a nemzetközi hálózatok, szervezetek, civil szervezetek „gyermekjogi rezsimje” amely részben már az államok felett is érvényesül, ám többnyire még rá van utalva azok jogérvényesítő segítségére.

A nemzetközi és európai gyermekjogi rezsim az angol három „P” pilléreire épül fel; védelem (protection), ellátás (provision), részvétel (participation). A gyermekek speciális védelemre tarthatnak igényt a jogállamban, hiszen érdekeik gyengék, veszélyeztetettek, rendszerint mások érvényesítik azokat. A gyermeket védeni kell a családban, a köztéren és az iskolában az erőszaktól, a szexuális kizsákmányolástól és fejlődésének, emberi méltóságának bármiféle sérelmétől. Ezeket a veszélyeket még meg is sokszorozza a boszorkány mézeskalácsházának virtuális globalizációjával az internet virtuális tere, a mobil kommunikációs technológiák tere, ahol a mai gyermek hovatovább többet van, mint a való világban. Ezen a területen a gyermekek védelme igencsak lemaradt veszélyeztetettségük rohamosan növekvő extenzitása és intenzitása mögött; kerékpárral kergeti a szuperszonikus repülő árnyékát. A gyermeket meg kell védeni azonban az államtól – a hatóságtól – is, miközben a hatósági eljárások áttekinthetetlenek, gulliveri léptékűek. A bürokrácia hajlamos a gyermeket észre se venni gulliveri kalapja alól, az erőszakszervezetek, az ellenőrök, a biztonságiak és a gyermekotthonok, avagy a javítóintézet személyzetében pedig sokszor a „tanító” helyett a „butító” bácsik vannak többségben.

Ne bánts, bácsi! – kiáltja az erőszakkal „megszólított” gyerek. Az erőszak a kommunikáció pótléka. A gyermekek között és a felnőtt társadalommal való viszonyban, no meg a felnőtt társadalomban is a kommunikációt helyettesítő „médium”. Ha a felnőtt társadalomban kiterjed, akkor behatol a gyerekek közé is. (Olvassuk csak végig Dragomán György A fehér király című regényét: egy totalitárius utópia – nagyon hasonlít ránk – gyermeki erőszak-kultúrájáról. A téma aktualitását mutatja, hogy 28 nyelvre fordították le.) Erőszak az iskolában – ez történetileg a gyerekekkel szembeni erőszak volt, ma viszont fókuszba került a „tanárverés”. Nos, minden intézmény tekintélye csökkent a rendszerváltásnál, hát még az iskoláé, amit annyiszor átszerveztek, és mégsem jó. Ha pedig a tekintélyek – a család, az állam, a rendőrség – elfogadottsága csökken, azt az iskola is megsínyli. Javulás tehát a nem csak az iskolán belülre korlátozódó stratégiáktól remélhető.

A gyermekellátás neuralgikus pont a szociális jogállam követelményeit felvállaló, ám gyenge gazdasági teljesítőképességű országokban, mint hazánk. Napi feszültség van az előírások és a szűkösség diktálta tényleges teljesítmények között a nevelés, az oktatás, az étkeztetés és eszközbiztosítás minden szintjén. Megdöbbentő, hogy az Európai Parlament 2008. október 9-én megvitatott jelentése szerint még a leggazdagabb országokban, mint Svédország is majd 10% körüli a gyermekszegénység, és ez az újonnan csatlakozó országokban felmehet akár 20-25%-ra. Még Európában is jelentős időtáv az EP szerint a gyermekszegénység felszámolásának a perspektívája, 2015-re 10% alá szeretnék vinni mindenütt Európában, azáltal, hogy az iskolai étkezés, az iskolabusz és a gyermekellátás mindenütt alapvető, minden gyermeket megillető szociális alapellátás lenne. A helyzetet árnyalja és súlyosbítja, hogy a gazdag migrációs célországokban a bevándorlás növeli a gyermekszegénység arányát, a szegény országokban pedig az belső utánpótlásból stagnál. Nyilvánvaló, hogy a gyermekellátás kérdése a társadalom jóléti és szervezettségi szintjének függvénye, és problémái nem oldhatók meg önállóan.

A részvétel követelménye is fontos a gyermekeknek a társadalomban betöltött szerepe és jogosítványai szempontjából, hiszen az egyre korábban érő gyermekekhez közelebb kellene hozni a gulliveri világot. Szerveződjenek meg, vitassák saját ügyeiket, hozzanak döntéseket – kívánatos, de milyen keretben? Nálunk nehezíti ezek megtalálását a kommunista rendszer kényszer-gyermekszervezeteinek hagyománya, Nyugaton pedig az individualizáció és privatizálódás már nálunk is erőteljes tendenciája, amelyet a virtuális és mobil kommunikációs technológiák csak megerősítenek. Véleményem szerint nem Gulliver világának leképezése van napirenden Liliputban, azaz a gyermekparlament, -kormány és -önigazgatás kitalálása. Inkább a gyermekek és a fiatalok virtuális terében kellene saját önérvényesítésük, elismerésük, önállóságuk intézményes kereteit kitalálni és kreatív fantáziával megvalósítani. Ennek a folyamatnak az elősegítésére alakítottuk ki gyermekjogi honlapunkat, amelynek eddig kb. 10 000 látogatója volt, és ahol a gyermekek jogainak kérdéseit igyekszünk a liliputiak nyelvén megfogalmazni, arról kommunikációt kezdeményezni.

A gyermeki jogok érvényesítését az ENSZ ajánlásainak megfelelően Nyugat-Európában mindenütt gyermekjogi ombudsmanok látják el. A posztkommunista országok némelyikében, pl. Lengyelországban és Horvátországban is létrejött már az intézmény. Több érv szól az önálló gyermekjogi ombudsman mellett, nem csupán az európai és nemzetközi példák: ilyen érv a tevékenység tárcaközi, több politikaterületet érintő, interdiszciplináris és a potenciális civil segítséget mobilizáló jellege.

2009: a globalizáció és az emberi jogi univerzalizmus

Posztmodern rongyszőnyegeink nem feledtethetik azt a tényt, hogy a globalizált világ nem homogén. Nagy területeken élő milliárdok számára a klasszikus homogén jogi kultúra (amit meghaladni vélünk Európában) még csak csábító ígéret, hacsak nem a Sátán nyugati birodalma. A 2008-as nyári olimpia Kína, a 2001. szeptember 11-ei merénylet az iszlám világ másságát állította előtérbe, ahol ma még a nálunk XVIII–XIX. században megfogalmazott követelések megvalósítása is vaskorlátokba ütközik. Nők jogai, vallásszabadság, szabad véleménynyilvánítás, megszégyenítő és az emberi méltóságra sérelmes büntetések, és még sorolhatnánk a hagyományos emberi jogi kultúra alapelemeinek hiányosságait itt és másutt. Nem avult és évült el a hatvan év előtti nyilatkozat, és sok, nagy lélekszámú aláíró ország áll még fényévekre a nyilatkozat szellemének és betűjének megvalósításától.

Számukra még él a katakomba-kultúra és a hivatalos világ kettőssége, mint kihívás, amelyet az európai demokráciák már régebben maguk mögött hagytak. A globális jogvédők és a nyilvánosság, a globális civil társadalom erői segítik az autoriter rezsimekben működő emberi jogi kezdeményezéseket, mint tették azt 1989 előtt nálunk is. A posztkommunista országok, így Magyarország is részese ennek a folyamatnak, így a Külügyminisztérium az EU-elnökségre való felkészülés keretében ez év augusztusában megrendezte az első budapesti emberi jogi fórumot, amely hangsúlyosan az elnyomás alatt élő jogvédők helyzetével foglalkozott, és tervbe vette a népirtással foglalkozó nemzetközi megfigyelő-elemző központ magyarországi létrehozását is. Az ombudsmanok európai és globális hálózatai is folyton napirenden tartják ezt a kérdést.

Az egyetemes emberi jogi deklaráció az érvényesülés szempontjából új perspektívákat nyerhet ma, a nemzetállamon túli lojalitásokat, identitásokat és intézményeket eredményező globalizációs folyamatok kibontakozásának küszöbén. A globalizáció a negatív hatások mellett új perspektívákat és az alternatívák új eszköztárát nyitja meg az emberi jogok érvényesülése előtt. 1948-ban az emberi jogok egyetemes ENSZ-deklarációja az univerzális normák érvényesülésének igényével bevezetett egy olyan hosszabb folyamatot, amely a hagyományos nemzetállami jogvédelem hatékony kiegészítésének kiindulópontját jelentheti. Amennyiben a globális demokrácia kialakulhat, mindenképpen azt a hatvan évvel ezelőtti ENSZ-deklarációt kell hogy kiindulópontjának tekintse, amely preambulumában az „emberiség minden tagja méltó­ságának és elidegeníthetetlen jogainak elismeréséről” fogalmaz „a szabadság, az igazságosság és a béke alapján”.

A nemzetközi szervezetek mellett az univerzális emberjogi normák globális megvalósulását segítik a globális civil társadalom és nyilvánosság kibontakozó új struktúrái is. A nyilvánosság több szerkezetváltozáson ment át. A XXI. század újra változást, átalakulás iránti kihívást hoz ezen a területen. A mobil elektronikus kommunikációs technikák és a világháló léte az egyének és a kis, önkéntes csoportok olyan kommunikációs lehetőségeit nyitotta meg, amelyek felbomlasztják a hagyományos politikai kommunikáció csatornáit, illetve azokkal párhuzamosan új csatornákat alakítanak ki, amelyek újrarendezik a régiek világát. A bürokratizált, a tömegmédiára építő politikában margóra kerülő kis, aktív, innovatív csoportok ma már képesek üzeneteiket globálisan eljuttatni potenciális támogatóikhoz, ezáltal személyes és anyagi erőforrásokat tudnak mobilizálni. A nemzetközi, a globális média közvetítésével a jogsértések mindenütt jelenvalókká válnak, és nem lehet azokat többé elrejteni az őket kifogásoló, ellenük tiltakozó, szintén globálisan működő emberjogi csoportok szeme elől.

„The world is watching you”, a világ ma mindenfelé egyre nyitottabbá és transzparensebbé válik, és a nyilatkozat elvei alapján álló kritika és segítségnyújtás mindenhová elérhet, legalábbis fogadhat és eljuttathat üzenetet. A globális emberjogi és humanitárius problémákkal naponta konfrontálódunk a tévé és a számítógép képernyőjén, és persze sajnos saját társadalmunk valóságában is. Ezzel megjelenik a „globális civil jogvédelem” lehetősége, és egyre javulnak hatékonyságának társadalmi-politikai feltételei – legalábbis a globalizáció centrumaiban az NGO-k és az új média révén.

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges