Mink András

Nyomtatóbarát változat

„Jönnek (nü, mi az hogy jönnek?
Előkúsznak a repedésekből,
a tavaszi nagytakarításkor megfordított,
kiprakkerolt matracokból)
a tányérnyalók és tényárnyalók.”[1]

Néhány hete jelent meg a Bozóki András és Király Béla által szerkesztett angol nyelvű tanulmánykötetben[2] Glatz Ferenc dolgozata Többpártrendszer Magyarországon, 1989–94 címmel.[3] A tanulmány a Magyar Tudományos Akadémia frissen megválasztott elnökének beiktatása utáni első megnyilatkozása a nemzetközi tudományosság porondján. Az írás, amely a kiadvány szándékai szerint a külföldi érdeklődőket, történészeket, politológusokat hivatott eligazítani a szövevényes hazai ügyekben, természetesen még a tisztújítás előtt íródott, de azt ma már mindenki úgy olvashatja, mint a legmagasabb rangú magyar történész, a magyar tudományosság hivatalos reprezentánsának munkáját.

Az írás szerkezete a História című folyóirat főszerkesztői vezércikkeinek másfél évtizede megszokott mintáját követi. A történész ezúttal is felvázolja a koncepciót, megfogalmazza történeti korszakokon és politikai elfogultságokon átívelő téziseit, és kérdéseivel kijelöli a jövőbeni kutatás főcsapását. A szerző kérdéseiből már több kötetre való halmozódott fel az utóbbi évtizedekben, legújabb kérdéssorozata a História friss számában olvasható Szovjet zóna és proletárdiktatúra címmel.[4])

A kiinduló kérdés jelen esetben az, hogy miképp győzhetett ilyen elsöprő többséggel az ellenfelei által méltatlanul leutódpártozott, elszigetelt helyzetbe szorított szocialista párt az 1994-es választásokon. A problémát több irányból, nevezetesen három egymásba hajló tézis felől közelíti. Elemzésünkben szintén három szempontból közelítünk: szakmai hiányosságok; valótlan állítások; valamint konceptuális alapvetés.

Szakmai hiányosságok

Első látásra szembeötlő, hogy a dolgozat nélkülözi a lábjegyzeteket. A második oldalon Glatz lakonikusan megállapítja, hogy a szocialisták elsöprő győzelmével kapcsolatban az elemzők eleddig csak a kérdések megfogalmazásáig jutottak el.[5] Így érthető, hogy a problémára válasszal kísérletező tengernyi – meglehet sekélyes – elemzés, publicisztikai írás, tanulmány közül miért nem tart érdemesnek legalább egyet elrettentő példaként megemlíteni.[6]

A szerző szerint a kommunisták visszatérésének kérdését különösen pikánssá teszi az a momentum, hogy éppen a régió két legnyugatosabb országában került rá sor a leghamarabb: Lengyelországban és Magyarországon.[7] Az ígéretes elméleti kiindulópont meggyőző erejét halványítja, hogy a régió harmadik legnyugatosabb országában (Csehország) egyelőre nem tértek vissza. Más országokban (Ukrajna, Bulgária, Litvánia) viszont később mentek el és/vagy előbb jöttek vissza. A régió még kevésbé nyugatos országaiban (Oroszország, Belorusszia, Románia, Nagy-, majd Kis-Jugoszlávia, Szlovákia, Horvátország, sőt! Szlovénia) pedig azért nem térhettek vissza, mert el sem mentek.

Glatz „a nyolcvanas években színre lépő” reformszocialisták[8] munkásságát méltatva (a kategorizálás sajátosságairól a Konceptuális alapvetés fejezetben lesz később szó) a következő megállapításra kerít sort: „Szocialista piacgazdaságról” beszéltek (l. a nyugatnémet szociáldemokraták szociális piacgazdaság” fogalmát)…”[9] stb. stb.

A szociális piacgazdaság – amely nem tekinthető egyszerűen a modern jóléti állam szinonimájának – nem a német szociáldemokraták leleménye. A 30-as évek elején a fasizmus ideológiájának alternatívájaként megszülető „szociális jogállam” eszméjére vezethető vissza (l. például: Wilhelm Röpke: A harmadik út[10]), és lett a háború után Adenauer gazdaságpolitikai csapatának, mindenekelőtt Erhardt miniszternek köszönhetően a német kereszténydemokraták vezérelve. Minderről, ha máshonnan nem, egy másik, már elhunyt történész, Antall József terjedelmes miniszterelnöki tévéinterjúiból lehetett értesülni. Ilyenformán a szociális piacgazdaságnak semmi köze nem volt a szocialista piacgazdasághoz. Utóbbi a totális tervutasításos irányítás alternatívájaként, de továbbra is az állami tulajdon dominanciájára, illetve a párt vezető szerepére épülő, piackomform irányítási eszközöket is megengedni javasló reformelképzelésekből nőtte ki magát (vö. a gazdasági mechanizmus reformja). A terminus a 80-as években az óvatos reformteoretikusok (Bihari Mihály) retorikai egérútjaként funkcionált, és vált majdan a késő-Grósz- és a Németh-kormány(ok) tétova gumifogalmává, ami az akkori MSZMP-nek a piac emlegetésétől még mindig kiütést kapó kádereit volt hivatva lenyugtatni a szocialista jelző odabiggyesztésével.[11] Tény viszont, hogy a nyolcvanas évek derekán (nem úgy, mint az évtized elején!) a piac szót már különösebb nehézségek nélkül le lehetett írni.[12]

Kissé odébb a háború utáni koalíciós időszakról szólva a következő olvasható: A kisgazdapárt szövetségese azokban az időkben a Néppárt, a jelenlegi Kereszténydemokrata Néppárt elődje volt, amelyik szintén a hagyományos keresztény középosztályra, illetve a katolikus szegényekre támaszkodott. A katolikus egyház (…) egyöntetű támogatásban részesítette a Néppártot”.[13] A XX. század eseményeiben járatos történésztől meglepő ez a nagyvonalúság. Ismeretes, hogy 1945 után a kisgazdapárt a Nemzeti Parasztpárttal, a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal és a Magyar Kommunista Párttal volt népi demokratikus szövetségben.[14]

A kontextusból azt gyanítjuk, hogy a történész Néppárt alán a Barankovics-féle Demokrata Néppártot érti. Viszont ennek működését csak az 1945-ben lezajlott választások után, 1946 februárjában engedélyezte a budapesti választási bizottság. A választások előtt a kisgazdák is, akik természetesen képviselve voltak a bizottságban – azért, hogy a jobboldali érzelmű vagy a kommunista hatalomátvételtől rettegő választók szavazatait is ők kapják meg (önös pártérdek? nemzetstratégiai megfontolás?) – a párt engedélyezése ellen szavaztak, így 1945 után a még nem létező párt már csak ezért sem lehetett a kisgazdák szövetségese.

Mindszenty bíboros sosem bízott Barankovicsban és pártjában.[15] Gyanakodott keresztényszocialista irányultságára, valamint arra, hogy Barankovics minduntalan elhatárolta magukat a háború előtti „keresztény kurzustól”. Így a katolikus egyház nem is részesítette őket egyöntetű támogatásban. Volt viszont, jobban mondva lett volna egy másik néppárt, a Pálffy József-féle Kereszténydemokrata Néppárt, amelyet Mindszenty támogatott volna, de annak működését – valószínűleg éppen ezért – a népi demokratikus átmenet időszakában egyáltalán nem engedélyezték.

Igaz, hogy valami mindenképpen összekötötte az akkori nem kommunista pártokat (de akkor mindegyiket!): egyikük sem kívánta az MKP diktatúráját. Az is tény, hogy az akkori kisgazdapárt jelentős csoportjai és a Demokrata Néppárt között volt átjárás. A kisgazdapártból kivált Matheovics Ferenc például az 1947-és választások után Barankovics pártjában politizált tovább. A kisgazdapárt más jelentős csoportjai (nemcsak a kriptokommunista „O”-csoport, de Nagy Ferenc és Kovács Béla hívei, vagy a későbbi úgynevezett „alkotmányvédők”) és a DNP között azonban erős volt a kölcsönös gyanakvás, és jelentősek a nézetkülönbségek.[16]

Glatz feltehetően azért hagyja figyelmen kívül ezeket a körülményeket, hogy igazolja a cikk elején felvetett egyik gondolatát. „Vessünk egy pillantást a történeti körülményekre is. Nem azért, mert írás szerzője foglalkozására nézve történész, hanem mert az évezred utolsó évtizedének változásait nem lehet megérteni anélkül, hogy ismernénk azoknak az érzelmeknek és politikai indulatoknak a gyökereit, amelyek a magyar vagy a többi volt szocialista ország választóinak magatartását meghatározzák. Ez az a régió, ahol a politikai gondolkodást erősebben befolyásolják a szubjektív tényezők, mint Nyugat-Európában, és ahol a szokásokon/hagyományokon alapuló beidegződések a politikailag aktív generációk számára sokkal fontosabbak, mint Nyugaton.”[17]

A koalíciós időkről szóló eszmefuttatás elnagyoltsága így azt szolgálja, hogy a magyar politikai hagyományok folytonosságát az 1990-es választások utáni politikai felállás alapján igazolja vissza. Rejtély, miért gondolja azt, hogy éppen ez a világháborúktól, rezsimváltásoktól, diktatúráktól szabdalt régió lenne a politikai hagyományok továbbélésének melegágya, ahol ráadásul a választóknak viszonylag kevés alkalmuk volt arra, hogy hagyományaiknak, beidegződöttségeiknek szabad választásokon adjanak kifejezést.

A dolog természetesen fordítva van. A választói magatartás szempontjából a két régió között éppen az az egyik szembetűnő különbség, hogy a nyugati demokráciákban a politikai hagyomány, a kötődés valamely párthoz akár több generáción át is öröklődik, a nagy pártok stabil bázisának jelentős hányadát ezek a hagyományos szavazók jelentik. Ehhez hasonló errefelé – már és még – nincs. Glatz feltevésével szemben 1990-ben a „történelmi pártok” (FKGP, KDNP) gyengén szerepeltek (és szerepelnek azóta is), az MSZDP (egykori választói valóban erősen kötődtek a párthoz), 1990-ben szinte nyomtalanul eltűnt a színről. Az is magyarázatra várna, hogy mit keresett a kisgazdapárt az 1989. őszi népszavazást (igaz, Glatz a rendszerváltás eme elhanyagolható momentumáról említést sem tesz a jelenkori magyar politikai struktúra kialakulásáról szóló írásában) kezdeményező radikálisok (SZDSZ, Fidesz, MSZDP) között. (A radikálisokról alább.)

Valótlan állítások

Kezdjük talán a cikk címében is jelzett problémával, a többpártrendszerrel. „1990 és 1993 között (az MSZP-t) elszigetelték ”mind a politikai életben, mind a tömegmédiákban, és a pártot tartották felelősnek a negyvenévi szenvedésért… Az igazság azonban az, hogy a többpártrendszerré történő átállás már 1989 kora májusától a kommunista kormány programjának részévé vált.”[18]

Alább a fenti állítás, erősebb fogalmazásban: „A magyar kormány visszatért 1956 demokratikus hagyományaihoz, és 1989 májusában felülről bevezette a többpártrendszert…”[19]

Igazán megnyugtató lett volna ezt tudni már akkor, ’89 tavaszán–nyarán. Akkor talán kisebb riadalmat okoztak volna az MSZMP tárgyalóküldöttsége, elsősorban is a boldog emlékezetű Fejti elvt. bizantinus cikkcakkjai a kerekasztal-tárgyalások során.

Furcsa, hogy Glatz 1956 demokratikus hagyományának azt tartja, hogy akkor is „bevezették” a többpártrendszert. Eddig úgy tudtuk, hogy a pártok megalakultak, illetve újjáalakultak. Többpártrendszert felülről bevezetni jellegzetes sztálinista gesztus. Általában ott lehet, ahol nincsen több párt. (Vagy ahol a párt maga kreálja a több pártot.[20]) Magyarországon 1989 tavaszán, hasonlóan 1956 októberéhez,[21] nem ez volt a helyzet. Az MDF 1987 nyarától alakulgatott, a Fidesz 1988 tavaszán (emlékszünk még a főügyészség „figyelmeztető” akciójára), az SZDSZ pedig 1988 késő őszén. Akkor alakult újjá a kisgazdapárt is. Így a kormány, ha módjában állt volna önállóan lépni egy ilyen horderejű kérdésben, maximum két dolgot tehetett volna: hivatalosan is legalizálja, vagy lecsukja őket. De tudjuk, hogy nem a kormány, hanem az MSZMP KB döntött a többpártrendszer elvi elfogadásáról 1989 februárjában.[22] Kétségtelen érdeme az MSZMP felső köreinek, köztük Grósz Károly és Berecz János reformkommunistáknak (erről l. alább), hogy végül a legalizálás mellett döntöttek. Ennyiben valóban igaz lehet a dolgozat második tézisének állítása, hogy „a szocialisták és az őket támogató pragmatikusak fontos szerepet játszottak a mai Magyarország megteremtésében”.[23]

Glatz nem részletezi, hogy miféle többpártrendszerről lett volna szó, holott a tanulmányban lényegében szintén figyelmen kívül hagyott kerekasztal-tárgyalások egyik nagy tétje éppen ez volt. Idézzük fel Kulcsár Kálmán minisztertárs akkori dilemmáit: „Elemzésem alaptétele, hogy a politikai rendszer átalakulását Magyarországon objektív folyamatok idézték elő, indították el. Ebből következik, hogy az átmenet diszfunkcionális következményeinek csökkentése vagy minimalizálása nem kis mértékben az átmenet objektív megalapozottságától, esetünkben a plurális-demokratikus politikai rendszert igénylő gazdasági-társadalmifolyamatok előrehaladottságának mértékétől függ. Távolról sem hanyagolhatók el azonban azok a politikai erők sem, amelyek a politikai aktorok magatartását mozgatják.” (Kiemelés tőlem: M. A.)[24]

A nyugati olvasó esetleg nem tudja, hogy a „többpártrendszernek” az egypártrendszerekben több lehetséges variációja is kiválóan működött. Az NDK-ban és Lengyelországban végig „többpártrendszer” volt. Az ilyen többpártokat (amelyeket Magyarországon 1949 februárjában tömörítettek, illetve oldottak fel hasonlóan a Magyar Függetlenségi Népfrontba; jogutód: Hazafias Népfront), a párt berkeiben csak „társutasoknak” becézték. A többpártrendszer kérdése 1989-ben nem tavasszal, nem is nyáron, hanem októberben rendeződött, amikor a parlament megszavazta a kerekasztal-tárgyalásokon elfogadott alkotmánymódosításokat, illetve „sarkalatos törvényeket.” Ez azonban nem akadályozta meg abban sem a kormányt, sem a pártvezetést, hogy az immáron egyenjogúvá lett pártokat továbbra is figyelemmel kísérjék az illetékes ügyosztályok segítségével.[25]

Szó se róla, Glatz nem is akarja heroizálni a Németh-kormány többpártrendszerrel kapcsolatos érdemeit. Kellő távolságból nézve az egypárt és a több párt között ugyanis elmosódik a különbség. A „párton kívüli bolsevik” szerepével foglalkozó megelőző részben kifejti: „A nyolcvanas évek második felében a párton kívüli bolsevikok, vagyis azok, akik nem léptek be a pártba, de rokonszenveztek a rendszerrel, gyakran előnyösebb helyzetben voltak, amikor gazdasági és politikai posztok betöltéséről volt szó, mint maguk a párttagok. Ez azt jelentette – folytatódik a gondolatnak menete –, hogy a rendszer képes volt a pártonkívülieket érdekeltté tenni a hatalom konszolidációjában, paradox módon éppen egy többpárti technika révén.”[26]

Alább, a pragmatikusokat jellemezve, külön kiemeli: „…ismerve a nyugat-európai politikai rendszerek sajátosságait, mentesek voltak mind az egypártrendszer, mind pedig a többpártrendszer dogmáitól.”[27]

De térjünk vissza a 14. lábjegyzetnél félbehagyott mondathoz. „A magyar kormány visszatért 1956 demokratikus hagyományaihoz, és 1989 májusában felülről bevezette a többpártrendszert, párbeszédet kezdeményezett az ellenzék különböző erői és az uralkodó párt között. A kormány, a radikális ellenzékhez tartozó szabad demokratákkal együttműködve megszervezte az 1958-ban kivégzett Nagy Imre újratemetését, és október 23-át, az 1956-os forradalom évfordulóját első számú nemzeti ünneppé tette.” (Kiemelés tőlem. M. A.)[28]

Nem érdemes ismét kötözködni, hogy vajon ki mit kezdeményezett. Érdekes viszont az a finom ecsetvonás, ahogyan a történész a Németh-kormányt amolyan pártok feletti, semleges közvetítővé magasztosítja. Ez már kétségkívül a dolgozat nagy ívű koncepciójának része. De maradjunk a zavarkeltő tényéknél. Nagy Imre újratemetését nem a kormány szervezte, hanem a TIB (Történelmi Igazságtétel Bizottság), amelyben valóban képviselve volt néhány szabad demokrata politikus is, más ellenzéki politikusokkal és ’56-os veteránokkal egyetemben. (Kedves gesztus a szerzőtől, hogy az ellenzék egyéb irányzatainak hangsúlyos mellőzésével utólag megelőlegzi a szociálliberális koalíciót.) Viszont Kenedi János és Vicsek Ferenc 1996. június 16-án 17.05-kor a Kossuth rádióban elhangzott összeállítása révén megtudhattuk, hogy a kormány, illetve a politikai bizottság (amelynek a kormány egynémely tagja, Pozsgay I. reformszocialista és Németh M. pragmatikus szintén tagja volt), mit szervezett a jeles eseményre: közlekedési rendőrnek beöltöztetett munkásőröket. Tény, hogy a megbékélés jegyében (vagyis a temetés engedélyezése fejében) a Németh-kormány néhány tagja mint magánember, ott állhatott a ravatal mellett.

Továbbá: 1989. október 23-án nem a nemzeti ünneppé nyilvánított október 23-át ünnepelte a még hivatalban lévő hatalom, hanem az új (a kerekasztaltárgyalásokon kicsikart) alkotmányt és a köztársaságot hirdette ki Szűrös Mátyás a Parlament erkélyéről. Bizonnyal azért is e napon, hogy a forradalomról ne kelljen szót ejteni. Október 23-át és az 1956-os forradalom emlékét a már szabadon választott parlament első ülésén, 1990 júniusában iktatta törvénybe.

Glatz szerint a SZDSZ (és mellesleg a Fidesz is) „magukat liberálisnak”, illetve „magukat radikális liberálisnak”[29] nevező pártok. (Értsd: ezek nem liberális pártok.) A Fideszről a későbbiekben kevés szó esik, viszont arról, hogy akkor voltaképpen mi az SZDSZ, annál több. Mindenekelőtt kiderül, hogy radikálisok, pontosabban „radikális antikommtinisták”, „radikális ellenzék”.[30] (Ld. még: egy korábban felröppentett kérdést: „Képesek lesznek-e a koalíció pártjai megszabadulni a Kádár-rendszerből örökölt politikai technikájuktól? A szabad demokraták attól a mániájuktól, hogy mindenre „nem”-et mondanak?”[31]


Ezúttal a történész nem ragad le az általánosítások szintjén: az SZDSZ gyökerei a századeleji polgári radikálisokig nyúlnak vissza. Köztük meg a szociáldemokrata és illegális kommunista mozgalmakban is, sokan voltak „a zsidóság képviselői”, akik nagy szerepet vittek Kelet-Európa forradalmaiban. Majd egy részük, és főleg gyermekeik – ahogy az előző kormány rosszindulatú propagandája ezt minduntalan fel is hánytorgatta – a 70-es és 80-as évekre kiábrándultak az eszméből. A „kiábrándult gyermekek” (disillusioned children) közül kezdetben sokan csapódtak a nyugati újbalos irányzatokhoz is, majd belőlük lettek a leghangosabb antikommunisták.[32]

Glatz tovább pontosít. „Ezek az emberek többségükben már levetették zsidó identitásukat. Ma már nem is származásuk miatt tartják őket zsidóknak, hanem az általuk képviselt hagyományos értékek (kiemelés tőlem: M. A.) – azaz a fejlett nemzetközi kapcsolatrendszer, a felülről bevezetett radikális társadalmi reform eszméje, a külföldi tőkébe vetett bizalom, hagyományosan erős pozíciók a magángazdaságban és a médiában stb. – okán.”[33]

Alább: az MDF-fel kötött paktumnak köszönhetően „…az SZDSZ meg tudta védeni pozícióit a bankszférában és a tömegtájékoztatásban.”[34]


Még alább: az előző kormány antiszemita és nyugatellenes propagandája visszaütött, és nagyban elősegítette, hogy az SZDSZ szavazótábora gyarapodjon. Ugyanis: „Ironikus módon sok magyar elhitte, hogy valóban létezik a nemzetközi zsidótőke, amivel a konzervatívok a magyar társadalmat riogatni próbálták, és abban reménykedett, hogy az SZDSZ képes lesz megnyerni a rokonszenvüket.”[35]


Majd: a választási győzelem után a szocialisták azonnal koalíciót ajánlottak a szabad demokratáknak. „Ezzel a maguk oldalára állították a leghangosabb antikommunistákat, és bizonyítani tudták, hogy mégsem a régi monolitikus párt utódai. Egyidejűleg annak is örülhettek, hogy ezzel a bankvilág és a tömegtájékoztatás legtapasztaltabb erőit is maguk mögött tudhatták. Ezért van az, hogy ma az SZDSZ a legbefolyásosabb politikai erő Magyarországon.” Etc. etc… (Kiemelések tőlem. M. A.)[36]

A csurkizmus és pokolbélizmus elemeiből építkezve Glatz helyzetelemzése az objektív történeti rálátás távlatait ölti. A szerzőt kétségkívül megkülönbözteti az előbb említettektől, hogy a nemzetrontó faji jellegzetességekért nem becsmérlően le-, hanem ugyanezen hagyományos értékekért gálánsan felzsidózza az érintetteket.

A Konceptuális alapvetés

Glatz első tézisében a következő állítást fogalmazza meg: „Az 1990 előtti hatalmi elit sokkal közelebb állt a társadalom elvárásaihoz, mint bármely más szocialista országban. Az emberek sokkal inkább elfogadták őket, és látva a gazdasági problémákat és az új politikai hatalom melléfogásait, visszahívták őket. ”[37]

Az állítás bizonyításában azzal kezdi, hogy helytelen dolog a kommunista párton belüli reformelkötelezett csoportokat egyöntetűen reformkommunistáknak nevezni. Az ellenzéki erők, a nyugati elemzőket is megtévesztve azért teszik ezt, „…mert ahhoz, hogy a hatalmi pozíciókat verseny és megmérettetés nélkül kaparintsák a kezükbe, szükség volt arra, hogy mindenkit, aki korábban betöltött valamilyen pozíciót, egyszerűen kommunistának nevezzenek. ”[38]

A magyar politikai publicisztika állandó vesszőparipája volt már a rendszerváltás előtt is az, hogy a rendszerváltás fő értelme a hatalmi pozíciók újraelosztása. Glatz több helyen visszautal e témára, amikor a szakértelem és a pártérdemek viszonyát taglalja. De nézzük először inkább azt, hogy ha a rosszindulatú összemosás nem állja meg a helyét, akkor Glatz szerint valójában milyen csoportok is alkották az egykori MSZMP-t.

Mindenekelőtt a valódi reformkommunisták. Sokan közülük azok közé tartoztak, akik kommunistaként a proletárdiktatúra és az egypárti elnyomó hatalom hívei voltak, de a szocializmus sztálinista változatából kiábrándultak, szakítottak az ortodox kommunistákkal. Ők voltak az úgynevezett reformkommunisták (Nagy Imre és köre), akik fontos szerepet játszottak 1956-ban. Bár az ortodox kommunisták 1957-ben visszaszerezték a hatalmat, a reformkommunisták közül azok, akik „nem kompromittálódtak a fegyveres konfliktusban (…) 1961 után a politikai konszolidáció integráns részévé váltak”.[39]


Az 1960-as évek konszolidációja nyomán alakult ki az úgynevezett lojális szocialisták csoportja. Őrájuk az volt a jellemző, hogy bár elfogadták a szovjet megszállás tényét és az ’56-os forradalom vereségét, a szovjet rezsim egyfajta emberarcú változatának kialakításán fáradoztak, és fokozatosan eltörölni igyekeztek a proletárdiktatúra és az elnyomás eszközeit és intézményeit.[40] A legtöbb káder a 70-es, 80-as években közéjük volt sorolható, és ők alkották a párton belül a kádári konszolidáció és az óvatos haladás politikájának derékhadát. Értelemszerűen így e csoport fő reprezentánsai maga Kádár János, illetve Aczél György voltak.[41]

A harmadik meghatározó csoportot a reformszocialisták alkották, akik a 80-as években tűntek fel a színen. Ők a nyugat-európai szociáldemokrácia értékeit próbálták meg képviselni, és többségük 1949 előtt a szociáldemokrata pártban politizált. Az ő nevükhöz fűződik a „szocialista piacgazdaság” eszméje, amely a német szociáldemokrácia szociális piacgazdaságának volt a keleti megfelelője.[42] (Erről lásd fent.) Nem voltak ugyan a kapitalizmus restaurációjának hívei, de számukra a marxizmus diszkreditált ideológia volt, és már a többpártrendszer lehetőségeiben gondolkodtak. Később Glatz ennek a csoportnak a meghatározó képviselőiként Nyers Rezsőt és Pozsgay Imrét említi.[43]

A negyedik csoport, a pragmatikusok a 80-as évek második felében bukkantak föl, Gorbacsov reformjaiból merítve a bátorítást. Mivel a szerző magát és a Németh-kormány meghatározó figuráit ebbe a csoportba sorolta, ezért indokolt itt a jellemzést szó szerint idézni. „Elismerték a kétpólusú világrendszer létét, és ismerve a nyugat-európai politikai rendszerek sajátosságait, mentesek voltak mind az egypártrendszer, mind pedig a többpártrendszer dogmáitól. Bírálták a párthierarchia dominanciáját, valamint az ideológiák elsődlegességét a szakmai megfontolásokkal szemben. Számukra a politika a társadalom irányításának szakszerű módját jelentette. Ez az irányzat fel kívánta adni a párt vezető szerepének dogmáját, a gazdaságot és a gazdaságpolitika minden pozícióját mentesíteni akarta a párt uralkodó befolyásától, ugyanakkor egyaránt biztosítani akarta a Nyugatról és Keletről, vagy bármely más égtáj felől érkező eszmék szabad áramlását. Ebben különböztek, és különböznek ma is a korábbi uralkodó párt harcos irányzataitól, de az ellenzék radikális-liberális vagy populista-konzervatív erőitől, és ez volt az oka annak (kiemelés tőlem. M. A.), hogy kiszorították őket az 1990 körüli politikai küzdelmekből, illetve, hogy egy részük úgy döntött, távol marad ezektől a küzdelmektől. Tömegtámogatottságuk sokkal nagyobb volt annál, mint amennyit a jelenkori politikai irodalom az emberek tudomására hoz. Csak 1989 májusa után tudtak meghatározó tényezővé válni, ekkor váltak a békés átmenetet levezénylő második Németh-kormány egyik hangadó csoportjává.”[44]

Végezetül a párton kívüli bolsevikokra kerít sort a szerző, akiknek szintén fontos szerepük volt a Kádár-rendszer konszolidációjában, de az 1994-es választások kimenetelében is. Ők nem léptek be a pártba, de szimpatizáltak a rendszerrel, és Kádár szövetségi politikájának szellemében gyakran előnyt élveztek párttag kortársaikkal szemben a vezető pozíciók betöltésében. Ezzel az egypártrendszerben gyakorolt többpárti technikával a rezsim elitjének sikerült azt a benyomást keltenie, mintha a rendszer párt (pártok) fölötti lenne.[45]

A történész próbálkozása helyénvaló, amikor igyekszik különbséget tenni a történeti szereplők között. Glatz kísérlete könnyen tetten érhető logikát követ: nevezetesen azt, hogy ki milyen távolságban van a kompromittáló „kommunista”, tágabb értelemben pedig az egyképpen kompromittáló pártember, ideológiailag elkötelezett, azaz partikuláris érdekeknek elkötelezett ember figurájától ebben a sajátos koordináta-rendszerben. (A sorból talán csak a titokzatos párton kívüli bolsevik lóg ki valamelyest.) Ahogy előre haladunk, a szereplőknek mind kevesebb közük van a sötét eredethez, mind messzebb kerülünk az eszmétől, és annál erőteljesebben domborodnak ki a semleges szakértelem és a tolerancia értékei. Ezt az egyes csoportok felbukkanásának időrendje is jelezni hivatott (1956–61, reformkommunisták; 1970-es, 80-as évek dereka, lojális szocialisták; 1980-as évek, reformszocialisták; 1980-as évek második fele, pragmatikusok). (A párton kívüli bolsevik titokzatos figurája ebből is kilóg, esetükben a szerző nem ad kronológiai eligazítást.) Az 1956 utáni magyar üdvtörténetben a csúcspont, a révbe érés pillanata 1989 tavasza, a békés átmenet és az azt „levezénylő” második Németh-kormány. Mind politikai értelemben – az amúgy is folyamatosan halványuló kommunizmusnak ekkor lett végérvényesen vége – mind szellemi értelemben –, a különféle politikai és ideológiai elkötelezettségekkel és dogmákkal szemben ekkor jutott vezető szerephez az ország modernizációján munkálkodó, elfogultságoktól mentes szakértelem. De lássuk részleteiben is a képet.

Kronológiailag és eszmeileg is a reformkommunisták az elsők a fejlődési sorban. Ők álltak legközelebb a proletárdiktatúra klasszikus változatához, a sztálinista diktatúrához. Onnan szakadtak le, és váltak Nagy Imre híveivé, az 1956-os forradalom előkészítőivé. Az állítás lényege azonban nem ez, hanem az, hogy nekik volt a legtöbb közük a kommunizmus doktriner, ideologikus változatához. A szöveg más helyein arra utal (ezekre már volt alkalmunk hivatkozni), hogy ez a csoport szoros összefüggésben van a radikális antikommunista ellenzékkel.[46] Láttuk: Glatz a politikai hagyományok folytonosságának csodálója. Nem tarthatjuk tehát véletlennek, hogy összefüggésbe hozza az illegális kommunistákat és más háború előtti radikálisokat az ortodox kommunizmusból kiábrándult, reformkommunistává lett sztálinistákkal és volt sztálinisták kiábrándult, ezért az újbaloldali radikálisokhoz csapódó gyermekeivel. Azt Glatz nem állítja, hogy ezek ugyanazok (ezt csak a magyar szélsőjobb állítja!), de egy alapmotívum mégis közösnek látszik: a doktrinerség, az ideologikus beállítottság, a radikalizmus. Talán erre utal abban a sajnálkozó megjegyzésben, hogy a pragmatikusoknak 1990-ben ezért kellett távozniuk a hatalomból. (L. fent. Mindehhez l. még a Fidesz jellemzésénél a „reformkommunista értelmiségiekre” és az SZDSZ „posztmarxista filozófusaira” tett utalást.)[47]

Arra gondolni sem mernék, hogy a reformkommunisták és a különféle szocialisták közötti különbség analógiája az azóta már elhíresült liberális-nemzeti liberális ellentétpár lenne. Meglepő viszont az a későbbi fordulat, hogy Glatz szerint a reformkommunisták későbbi generációját Grósz Károly és Berecz János képviselik.[48] Végképp értheteden – bár a vonalasság rájuk valóban illik –, hogy nekik mi közük is lett volna az ’56-os pártellenzékhez, Nagy Imréhez, vagy a 80-as évek „radikális antikommunista” ellenzékéhez.

A fő választóvonal a reformkommunisták és a többi csoport között húzódik. A legszembetűnőbb különbség az elnevezésben van. Az utóbbi három csoport elnevezésének egyikében sem szerepel a kommunista jelző. (A másik kommunista jelzővel illetett csoport, az ortodox kommunisták éppen csak egy félmondatban szerepelnek,[49] hogy azután az említés pillanatában nyomtalanul eltűnjenek Glatz történeti modelljének süllyesztőjében.) A pragmatikusuk esetében pedig már minden más politikai kötődésre utaló jelzőt mellőz a szerző.

Itt azért a nyugati olvasó, ha már hallott valamit a legújabb kori magyar történelemről, alaposan összezavarodhat. Kádár János és Aczél György, a szovjet csapatok által éppen Nagy Imre és az '56-osok köre ellenében hatalomra segített kommunisták kevésbé voltak kommunisták, mint a magyarországi kommunista diktatúrával szemben pártellenzékként fellépő reformkommunisták, akiket azután a lojális szocialisták (Glatz nem tér ki arra, hogy ők mik voltak azelőtt; Kádár például 1949 júniusától 1950 júniusáig Rákosi belügyminisztere[50]) felakasztottak és börtönbe csuktak?

Lehet. De lehet, hogy Glatz csak azoknak akart vigaszt nyújtani, akik a Kádár-rendszer tevékeny híveiként élték mindennapjaikat. Ők így nem a kommunisták, hanem a lojális szocialisták szekértolói lehettek. Azok iránt voltak lojálisak, akik már számos felvilágosult, liberalizáló intézkedéssel büszkélkedhettek: „Közismert tény, hogy Kádár János taktikai érzékének és az 1956-os forradalom utóhatásának köszönhetően” (gondolom, a sorrend nem lényegtelen) Magyarország viszonylag nagy belpolitikai önállóságot élvezett, és ennek tudható be, hogy „az 1970-es évek elején sor kerülhetett a nyugat-európai szociálliberális (?!) intézmények bizonyos elemeinek bevezetésére.”[51] E „bizonyos elemek” közül feltétlenül említést érdemel a magyar filozófia-, illetve szociológiatudomány pártszerű megtisztítása – ebben Glatz pragmatikus minisztertársa, Kulcsár K. szerzett akkor komoly érdemeket[52] –, illetve a gazdasági reform leállítása, és képviselőinek (Nyers Rezső, Fock Jenő; l. még: reformszocialisták) eltávolítása a pártvezetésből.

A reformszocialisták esetében a nem kommunista kötődés (hazai szociáldemokrácia), valamint a nyugatosság (német szociáldemokrácia) még hangsúlyosabb, de a politikai elfogultságoktól ők sem teljesen mentesek: a szocializmus demokratikus víziójának csábításától nem tudnak szabadulni.

Végül a pragmatikusok. Esetükben párthoz vagy bármely politikai irányzathoz kötődés nincs, vagy nagyon halvány. Köztük is külön csoportot alkotnak azok, akik „azelőtt nem voltak pártpolitikusok”. Ez a Némethi-kormány két miniszterére, Glatz Ferencre és Kulcsár Kálmánra áll.[53] Egy lappal odébb a két nem pártpolitikus miniszter a rövidség kedvéért már csak „két korábbi párton kívüli (two farmer non-party ministers) miniszterként” szerepel.[54] (Kiemelés tőlem. M. A.) A pragmatikusok abban különböznek a kommunistáktól, a populistáktól és a radikális-liberálisoktól, akik mind kötődnek valamelyik idejétmúlt, unalmas politikai hagyományhoz, hogy minden irányba nyitottak. Mivel nincsenek exkluzív, a kitekintést és a befogadást korlátozó politikai elveik, határtalan tolerancia jellemzi őket. A pragmatikus az ezredvég harmadik utasa, nem dől be se Nyugatnak, se Keletnek, csak figyel, szakért és modernizál.

A rendszerváltás és az utána bekövetkező események természetesen már nem részei az üdvtörténetnek. A szerző úgy véli, hogy megtört a több évtizedes organikus fejlődés, az az evolúció, amelyik 1956-tól indul, a szovjet jelenlét és a politikai elit ideológiai elkötelezettsége miatt korlátok közé szorult reformkísérletektől elvezetett 1990-ig, amikor a béklyók lehulltak, és elkezdődhetett volna az új korszak. Glatz a rendszerváltás valódi letéteményesének a második Németh-kormányt tekinti, amelyik kikaparta a gesztenyét azoknak, akik azután, a szavazókat felheccelve beültek a hatalomba. Ma is úgy látja, hogy az MSZP a hajdani Németh-kormány reputációjának és népszerűségének köszönhette 1994-es választási győzelmét is, sőt az ő szerepvállalásuk tette elfogadhatóvá magát Horn Gyulát is a választók számára. „Horn Gyula azon ígérete, hogy szakértői kormányt alakit, amennyiben a szocialisták kerülnek hatalomra, sok szavazót nyert meg a pártnak. Sőt, a Németh-kormány két korábbi párton kívüli miniszterét, nevezetesen a kultuszminisztert és az igazságügy-minisztert külön is említette… Így Horn ígéretei és azok az személyiségek, akikkel együtt dolgozott, szándékai komolyságát hitelesítették. Ez közrejátszhatott a jelenlegi magyar politikai helyzet legfontosabb fejleményének bekövetkeztében, nevezetesen a szocialista párt győzelmében, és abban, hogy ma olyan politikusok töltenek be vezető politikai szerepet, akik, mint Horn Gyula, 1957-ben a magyarországi szovjet rezsim kommunista szárnyához tartoztak.” (Kiemelések tőlem: M. A.)[55]

Horn azonban nem tartotta be az ígéretét. „A szociálliberális győzelem a régi párt- és államapparátus reformfunkcionáriusainak visszatérését jelentette, szoros szövetségben a radikális-liberális szabad demokraták pártfunkcionáriusaival. Számos elemző úgy tartja, hogy a jelenlegi kormányban még annál is kevesebb szakértő van, mint amennyi az előző konzervatív kormányban volt…(!) Igaz, hogy a jelenlegi kormány a Németh-kormánytól balra áll, de a Kádár-rendszert már soha többé nem lehet visszaállítani…” (Kiemelések tőlem. M. A.)[56]

1956 után a propaganda előszeretettel hangoztatta, hogy 1956 jóhiszemű – tehát nem a fasiszta ellenforradalmárok és az áruló revizionisták által képviselt – célkitűzései (a sztálinista diktatúra lebontása, a párt és a társadalmi élet demokratizálása, ésszerűbb gazdaságpolitika stb.) lényegében már a megvalósulás útjára léptek az 1956 júliusi párthatározatokkal. Az áruló revizionisták és az általuk hatalomra segített ellenforradalmárok bűne az volt, hogy ezt az alapvetően pozitív folyamatot kiforgatták, megakasztották. Kompromittálták a „hibákat” orvosolni akaró szándékot is, és ez a kádári vezetés számára megnehezítette az „ellenforradalom” előtt megkezdett reformok folytatását az „ellenforradalom” után. 1956 igazi folytatója, célkitűzéseinek igazi letéteményes tehát maga a Kádár-rendszer volt.[57] A Kádár taktikai érzékéről és 1956 utóhatásairól szóló megjegyzést[58] – (a sorrend már csak ezért is lehetett fontos) – nem lehet másként értelmezni, mint hogy Glatz lényegében osztja ezt a felfogást. Annál is inkább, mert a fentiekben vázolt elképzelése a rendszerváltásról és az utána bekövetkezett eseményekről kísértetiesen hasonló mintát követ: a rendszerváltás lényegében már a rendszerváltás (tehát az 1990 tavaszi választások) előtt lezajlott, ami utána történt, az sajnálatos kitérő, amelynek során a mesterségesen felszított politikai indulatok kizökkentették az ígéretesen induló kibontakozási folyamatokat a helyes mederből. A rendszerváltás folytatója az 1994-es választásokon győztes szocialista párt szakértői kormánya lehetett volna, ha a párt és Horn Gyula nem hódol be a rövid távú pártpolitikai megfontolásoknak.

Ha a kádárizmust ezen a szemüvegen keresztül nézzük, akkor a Németh-kormány nemcsak a rendszerváltás csúcspontja, hanem egyben a kádárizmus csúcspontja, a kádári örökség beteljesítője is volt. Nemcsak azért, mert a Kádár-rendszer látens küldetésének – ami Glatz utólagos rekonstrukciójában nem más, mint önmaga megszüntetése – utolsó fázisát levezényelte, hanem azért is, mert benne kristályosodott ki a maga vegytiszta formájában az előző rezsim mítosza: az igazi politika valójában a politikamentesség, a politika nem más, mint a felmerülő problémák szakszerű kezelése és megoldása. A politikát politikai elvek, meggyőződés nélkül is lehet csinálni, sőt, értelmes politikát csak így lehet csinálni.[59] Ez annak a rezsimnek a mítosza volt, amelyik nem akart beszélni eredetéről, létrejötte körülményeiről (és azt akarta, hogy erről más se beszéljen), és amelyik, ha akart, sem tudott vagy mert volna beszélni, még önmagának sem arról, hogy voltaképpen merre is tart. Glatz és rendszerváltó társai e mítosz beteljesítői és kései folytatói: „Számukra a politika a társadalom irányításának szakszerű módját jelentette” – írja önmagáról és a Németh-kormányban gyülekező pragmatikusokról.[60]

Glatz tanulmánya a 70-es években karriert kezdő középkáderréteg, illetve a lojalitás mellett döntő, konszolidált kádári középosztály politikai krédója. Azokhoz szól, akik úgy érzik, valójában sem ideológiai, sem politikai értelemben nem volt közük ahhoz a rendszerhez, amelyben éltek és előrejutottak. Sőt, kihasználva a megbékélési politika nyújtotta lehetőségeket, éppen ők voltak azok, akik nem harsány politizálással, hanem szorgos aprómunkával képezték magukat, dolgoztak a rendszer kereteinek a tágításán, és ezzel megteremtenék a modern Magyarország alapjait. Ez a réteg úgy látja, hogy szembeszegülésre csak azok a békétlenek vállalkoztak, akiket képességeik vagy szorgalmuk hiánya akadályozott abban, hogy előrejussanak a szakmájukban. Úgy érzik, megérdemelten vannak ott, ahol vannak, és akkor is ott lennének, ha nem lett volna se kommunizmus, se diktatúra, se szovjet megszállás, se Kádár.

Valljuk meg, ez ma talán a legelterjedtebb és legbefolyásosabb politikai nézet Magyarországon. Már kétszer is győzelemre jutott a választásokon: először 1990-ben, az akkori MDF-et hatalomra segítve, majd 1994-ben, a szocialista párt képében. Ez a középnemzedék a 90-es évekre jutott pályája zenitjére, és ma a magyar társadalom legbefolyásosabb rétegét alkotja. Glatz története az ő történetük.

Tévedés azt gondolni, hogy a tanulmány netán meghökkenésre készteti a nyugati olvasót. Glatz története a tájékozatlan nyugati érdeklődő története is. Megnyugtató, felszabadító írás. Szovjet megszállás ide, 1956 oda, alapjában véve rendben mentek a dolgok, nemhiába nevezték ezt a „legvidámabb barakk”-nak. A könyvet be lehet csukni, a történelem e zűrzavaros fejezetét le lehet zárni, Magyarország révbe ért. Néhány sértett és irigy elégedetlenkedő még füttyöget a partvonalról, de ez már senkit sem érdekel. Glatz történeti revíziós kísérlete szemléletes eszmetörténeti dokumentum – de ma mindenekelőtt kifogástalan országpropaganda. És végtére is egy messzire tekintő kultúrpolitikusnak, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének mi más lenne a dolga.

Már csak egy kérdés maradt nyitva: „Mitől függött az egyes államok mozgástere a szovjet rendszeren belül? (…) És menynyire használták ki az egyes országok politikai elitjei a kínálkozó mozgástérbővülést? Mennyire voltak »önszántukból« vagy csoportérdekükből eredően vonalhűek a moszkvai vezetéshez? (Kiemelés tőlem: a szerk.)[61] Vagy: Mennyire voltak „önszántukból” vagy csoportérdekből vonalhűek önmagukhoz?

Jegyzetek

[1] Petri György: Kívül. In: Sár, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993. 18. 1.

[2] Lawful Revolution in Hungary, 1989–94. Ed.: Béla K. Király, András Bozóki. Atlantic Research and Publication, Inc. Highland Lakes, New Jersey, 1995. Továbbiakban: Bozóki-Király, 1995

[3] Angol címe: Ferenc Glatz: Multiparty System m Hungary, 1989–94.1. m. 15–30.1.

[4] História, 1996/4, 14–22. L

[5] Glatz: i. m.: 16.1.

[6] L. Arató András, Bozóki András, Bihari Mihály, Csurka István, Elek István, Debreczcni József, Kende Péter, Kis János, Köröscnyi András, Kőszeg Ferenc, Pokol Béla, Rév István, Solt Ottilia, Szelényi Iván, Tamás Gáspár Miklós és még sokan mások.

[7] I. m.: 16.1.

[8] Itt talán mégis hivatkozhatott volna legalább volt minisztertársára és akadémiai elnökjelölt riválisára, Kulcsár Kálmánra, akinek szintén kedvenc foglalatossága a kontinuitás, valamint a reformkommunisták és reformszocialisták megkülönböztetése. L. legutóbb: Kulcsár Kálmán: Kontinuitás és átmenet. Savaria University Press, 1994.13.1.

[9] Glatz: i. m. 19. I.

[10] Magyarországon Barankovics István előszavával 1943-ban jelent meg a Franklin Társulat kiadásában.

[11] A kérdésről I. Kornai János, Soós Károly Attila, Tardos Márton, Berend T. Iván, Lengyel László, Liska Tibor, Szamuely László, Bauer Tamás, Nyers Rezső, Pető Iván, Rév István, Szakács Sándor, Kovács András, Kovács János Mátyás, Madarász Aladár és mások írásait.

[12] Vö. a Bauer Tamás cikke okozta botrányt 1982-ben (Mozgó Világ, 1982/10), illetve a részben éppen erre reagáló interjút Nyers Rezsővel („Új” Mozgó Világ, 1984/1)

[13] I m. 24.1.

[14] Erről I. Glatz pályatársai, Balogh Sándor, Vida István, Izsák Lajos monográfiáit.

[15] Erről l. Mindszenty József: F.mlékirataim, Budapest, 1989.

[16] A kisgazdapárt (illetve a Petőfi Párt) és az akkor szintén újjáalakuló DNP közötti kapcsolatfelvételre, tiszavirág-életű szövetségre valóban sor került, de nem az 1945–48 közötti koalíciós időkben, hanem 1956 decemberében, amikor a DNP is csatlakozott ahhoz a memorandumhoz, amelyet az id. Antall József lakásán ülésező kisgazda- és parasztpárti politikusok, Kovács Béla, Varga István és legfőképp Bitó István készítenek és küldtek cl Kádárnak. L. Bitó István 1956. dec. 14-i levelét, In: Századvég, 1989/1–2, 162–164.1.

[17] Glatz:i.m. 17.1.

[18] I. m. 15.1.

[19] I. m. 21.1.

[20] Keringtek arról pletykák, hogy a párt agit-prop. és adm. osztályai a 1II/III közreműködésével 1989-ben tevékenyen részt vettek egynémely pártalakulat létrehozásában – Glatz talán erre gondol –, de ezek a híresztelések azóta nem nyertek megerősítést.

[21] 1956-ban valóban felmerült (l. erről Huszár Tibor életútinterjúját Bibó Istvánnal), hogy korlátozzák a többpártrendszert, vagyis a keresztény pártok indulását a később kiírandó választásokon. A szovjet beavatkozás után természetesen a kérdésnek már nem volt jelentősége.

[22] „…a Magyar Szocialista Munkáspárt nem csupán elismerte a többpárti politikai rendszert, hanem központi bizottsági határozattal lemondott arról, hogy jogilag biztosított vezető szerepe, azaz alkotmányosan privilegizált helyzete legyen.” Kulcsár Kálmán: A tekintélyuralomtól a demokráciáig, In: Magyar Jog, 1989 július–augusztus, 592.1. L. még: István Stumpf: Evolution of Political Parties and the 1990 Parlamentary Elections. In: Bozóki–Király, 1995. 105-106.1.

[23] I. m. 20.1. Erről eszünkbe juthat a régi vicc Leninről és a gyerekekről. A tanító néni arról mesél az osztályban, hogy Lenin elvtárs mennyire szerette a gyerekeket. ”Mert történt egyszer, hogy a gyerekek az udvaron labdáztak, és a labda egyszer csak bepattant Lenin elvtárs dolgozószobájába. És képzeljétek el – így a tanító néni – Lenin elvtárs fogta a labdát, és visszadobta nekik. Mert közibük is lövethetett volna!!!”

[24] Kulcsár Kálmán, i. m. 593.1.

[25] L. Duna-gate botrány, 1989 novembere

[26] I. m. 20.1.

[27] I. m. 19.1.

[28] I. m. 21.1.

[29] I. m. 16., 25.1.

[30] I. m. 16., 21.1.

[31] I. m. 20.1.

[32] I. m. 26.1.

[33] I. m. 26-27.1.

[34] I. m. 27.1.

[35] I. m. 27-28.1.

[36] I. m. 29.1.

[37] I. m. 16.1.

[38] I.m.uo.

[39] I. m. 18.1.

[40] I. m. 18–19.1.

[41] L. később: i. m. 21.1.

[42] I. m. 19.1.

[43] I. m. 21.1.

[44] I. m. 19–20.1.

[45] I. m. 20.1.

[46] L. az SZDSZ gyökereiről szóló részt. Pl. i. m. 26.1.

[47] I. m. 28. I. Szó szerint: „Tagjai (mármint a Fidesz tagjai. A szerk.) olyan 25–30 év körüli politizáló értelmiségiek (jogászok, tanárok, közhivatalnokok) voltak, akik mind a szocialista, mind a keresztény-nacionalista erőket idejétmúltnak tartották, de nem tudták elfogadni a reformkommunistákat és az SZDSZ korábbi posztmarxista filozófusait sem.”

[48] I. m. 21.1.

[49] I. m. 18.1.

[50] Magyarország történeti kronológiája. IV. k. 1049; 1056.1. Szerk.: Glatz Ferenc, Akadémiai Kiadó Budapest, 1983.

[51] I. m. 17.1.

[52] Idézet Kulcsár Kálmánnak az 1973-as „filozófusper”-en elhangzott állásfoglalásából)!: „Ezek a problémák nem magyar sajátosságok, hanem a nemzetközi munkásmozgalom perifériáján vagy azon kívül felmerült kérdések. (…) Ezen túl észlelhető egy nagyon jelentős személyi kapcsolatrendszer ezekkel a körökkel, amely meghívásokban, kiadványokban, külföldi fordításokban is kifejeződik. Az egész beleilleszkedik a nemzetközi tendenciákba.” In: Litván György: Egy elfelejtett beszéd. Magyar Hírlap, 1989. december 2.

[53] I. m. 21.1.

[54] I. m. 22.1. Kulcsár Kálmán az egyetem után ügyész, majd bíró (pontosabban hadbíró. A szerk.) volt. Ezt a tevékenységét 1956 decemberéig tudta összeegyeztetni a lelkiismeretével. Ezután tudományos pályára lépett. 1970-ben lépett be az MSZMP-be, aminek tagja volt egészen 1989 októberéig, azaz a párt megszűnéséig. Az MSZP-hez már nem csatlakozott. (Saját közlései: Kossuth rádió, I68 óra, 1989. október 14.; Népszabadság, 1989. november 25.) Glatz Ferenc 1963-ban, utolsó éves „történelem-tudományos szocializmus” szakos egyetemistaként lépett be az MSZMP-be. 1963 és 1965 között az ELTE függetlenített KISZ-titkáraként dolgozott. 1968 szeptemberében került a Történettudományi Intézetbe. (Sok éven át volt az intézet párttitkára is, de erről nyilvános életrajzaiban nincs említés). Ő is az MSZMP feloszlatásáig volt a párt tagja, a megalakuló MSZP-be már ő sem lepett be. In: Magyar Nemzet, 1989. május H.; Miniszterünk: Glatz Ferenc (Életrajzi ismertető) Köznevelés, 1989. május 26.

[55] I. m. 22.1.

[56] I. m. 22., 23.1.

[57] Rév István: A kommunizmus elviselése. Kézirat, 1993

[58] L. Glatz: i. m. 17.1.

[59] Erről I. még: Rév István: The ambiguity as a technology of power. World Futures, 1994

[60] I. m. 17.1.

[61] Glatz Ferenc: Szovjet zóna és proletárdiktatúra, 1945–90. História, 1996/4, 15.1.