Maryellen Fullerton

Nyomtatóbarát változat

1995-ben minden átmeneti állapotban volt Magyarországon. A menekültkérdés sem kivétel, ezen a területen is cseppfolyós a helyzet. A helyzet jellemzéséhez elég arra utalnunk, hogy Magyarország a nyolcvanas évek derekáig menekülteket adott a világnak, de 1987-től kezdve már maga fogad menekülteket, méghozzá igen jelentős számban. A menekültek számának évi ingadozása is tekintélyes. 1988 és 1995 között összesen több mint 130 000 menekültet vettek nyilvántartásba az országban. Ennél is sokkal többen lehetnek azok, akik Magyarországra érkezve magánszemélyeknél kerestek támogatást, és egyáltalán nem jelentkeztek be a hatóságoknál.

Ugyanakkor a menedéknyújtás jogi keretei is átmeneti állapotban vannak. Számos idevonatkozó törvény és kormányrendelet létezik, ezek javarészt még az 1989 előtti kommunista rendszerben keletkeztek. A jogi szabályozásban óriási hézagok tátongnak. Rebesgetik, hogy az Országgyűlés új menedékjogi törvény elfogadására készül, s a hírek szerint a Belügyminisztériumban már több törvénytervezetet is előkészítettek, ennek ellenére minden homályos és bizonytalan. 1993-ban új törvények léptek hatályba az állampolgárságról és a külföldiekről, de a menekültek helyzetét illetően semmi sem történt.

Az átmenetiség és a már-már szédítő zűrzavar érzése nem csak Magyarországon tapasztalható. Közép-Európában és a világ más részein is vannak olyan országok, amelyek az átmenet hasonló jelenségeivel küszködnek. Számos kérdés, amely Magyarországon a menekültek védelmével és e feladat megoldásának nehézségeivel kapcsolatosan fölvetődött, a térség más országaiban is nehézségeket okoz. Egy fontos tényező vonatkozásában azonban Magyarország mégis egyedülálló. A Magyarországon menedékjogi védelemért folyamodók tetemes hányada az ország határain kívül élő magyar kisebbség tagja. A térség egyetlen más országában sem tapasztalható ilyen mértékű hazatelepülés. Ez a jelenség érezhető hatást gyakorolt a magyar menedékjogi törvények és a magyar menekültpolitika alakulására. Arra a megállapításra jutottunk, hogy a jelenlegi magyar menekültügyi rendszer nagyrészt úgy működik, mintha az izraeli hazatérési törvény magyar alkalmazása lenne.

Jogi keretek

A menedékjogi védelem törvényes szabályozásának hézagossága is oka annak, hogy az 1988 és 1995 között Magyarországra érkezett 133 ezer menekült hollétéről ilyen keveset tudhatunk. A hevenyészett jogszabályok közül viszonylag kevés vonatkozik a menekültekre. A meglévő törvények nincsenek összehangolva. A menekültek helyzetével kapcsolatos kérdések sokaságát pedig egyszerűen semmilyen jogszabály nem tisztázza.

A magyar menekültügyi törvény alapját a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi genfi egyezmény képezi. E nemzetközi dokumentumra számos kormányrendelet épít. A tényleges gyakorlatot azonban az esetek többségében a tátongó joghézagok betömködésére szolgáló íratlan hatósági ügyrend határozza meg.

Nemzetközi jog

1989 tavaszán az akkor még kommunista magyar kormány aláírta a menekültek helyzetére vonatkozó genfi egyezményt. Magyarország lett az egyezmény 106. aláírója, a keleti tömb országai közül pedig az első. A magyar kormány egyszersmind az 1967. évi jegyzőkönyvet is ratifikálta. Bár e dokumentumok aláírásával Magyarország azt jelezte, hogy elfogadja a „menekült” fogalmának nemzetközi meghatározását, ratifikálásuk alkalmával furcsa módon mégis komoly gátat emelt a menekültek elé. Az egyezmény megerősítését ugyanis a menekült fogalmának két elfogadható jelentése közül a szűkebb értelmezéshez kötötte, vagyis Magyarország csak azokat tekinti menekülteknek, akik Európában tartanak üldözéstől. E földrajzi korlátozás néven ismeretes kikötés Magyarország számára lehetővé teszi, hogy az egyezmény kihirdetésével vállalt kötelezettségeit a világon lévő menekültek kicsiny (és kizárólag európai) csoportjára korlátozza. A földrajzi korlátozást az egyezményt aláíró 127 ország közül Magyarországon kívül mindössze négy állam alkalmazza (Málta, Monaco, Madagaszkár és Törökország).

A földrajzi korlátozás alkalmazását Magyarország azzal indokolta, hogy tart a menekültáradattól. Bizonyos országok esetében ez jogos aggodalom lehet. Kérdéses azonban, hogy Magyarország esetében is így van-e. Az egyezményt aláíró közép-európai országok közül egyik sem élt ezzel a földrajzi korlátozással, mégsem árasztották el őket a menekültek.

Egyes vélemények szerint Magyarországot földrajzi helyzeténél fogva könnyebben eláraszthatják a menekültek. Való igaz, hogy Magyarország közelebb van a Balkánhoz, mint Lengyelország vagy a Cseh Köztársaság, s az is igaz, hogy Magyarországra sokkal többen menekültek a balkáni háborúkból, mint a másik két közép-európai országba. Ezek legtöbbjének azonban a magyar hatóságok nem adták meg a menekült státust; csupán ideiglenes védelemre szoruló személyeknek tekintik őket a hazájukban dúló háború miatt. A kormány segélyt ad nekik, de nem biztosítja számukra azt a jogi védelmet és jogi státust, amelyet a konvenciós menekültek megkapnak. Ráadásul, mivel a Balkán is Európához tartozik, a földrajzi korlátozás nem akadálya annak, hogy az üldözés elől onnan menekülők menedékjogi védelemért folyamodhassanak Magyarországon. Ez csak azt teszi lehetetlenné, hogy afrikaiak és ázsiaiak folyamodjanak menekültjogért Magyarországon.

Más vélemények szerint Magyarországnak azért van szüksége a földrajzi korlátozásra, mert valószínűleg mágnesként vonzaná más kontinensek menekültjeit. Tény: Magyarország gazdasága számos közép-európai országénál fejlettebb. Nem biztos, hogy Csehországénál vagy Lengyelországénál is fejlettebb, de e kérdés eldöntése nem is fontos. A lényeg az, hogy mindhárom gazdaság fényévekkel hagyja maga mögött a roppant menekülthullámokat kibocsátó országok gazdaságait. Mégsem árasztották el menekültek sem a Cseh Köztársaságot, sem pedig Lengyelországot.

Olyan vélemény is létezik, amely szerint Magyarország esetében a földrajzi korlátozás azért szükséges, mert az ország területén haladnak át a kontinensközi átmenő forgalom legfontosabb útvonalai. Ám ez sem meggyőző érv. Aki rápillant a térképre, látja, hogy Lengyelország és Csehország is csomóponti helyzetet foglal el a kontinensen; aki belenéz a nemzetközi légitársaságok menetrendjébe, hamar észreveszi, hány járat érinti rendszeresen Varsót és Prágát. A kelet–nyugati összekötő útvonalak nemcsak Magyarországon haladnak át, hanem egész Közép-Európát átszelik.

A földrajzi korlátozáshoz való magyar ragaszkodás szükségességét némileg kétségessé teszi egyfelől az a tény, hogy Európán kívüli menekültek nem árasztották el sem Csehországot, sem Lengyelországot, másfelől pedig az a magatartás, amelyet Magyarország az egykori Jugoszláviából érkezett európai menekültekkel szemben tanúsít. A tények azt sugallják, hogy a magyar kormány – tudatosan vagy sem – azért élt a genfi egyezmény földrajzi korlátozásának lehetőségével, mert az egyezményhez való csatlakozás ebben a formában lehetőséget adott a szomszédos országokból érkező magyarok befogadására és védelem alá helyezésére. Igaz, a menekült fogalma nemcsak magyarokra vonatkozik, hanem mindazokra, akik Európában üldözés elől menekülnek. Ám a magyarokon kívül – és azoktól eltekintve, akik a délszláv területeken folyó etnikai tisztogatások és háborúk elől menekülnek – milyen európaiak akarnának még Magyarországon nagy számban menedéket keresni? Ennek fényében a genfi egyezmény ratifikálása lényegében azt tette lehetővé, hogy a magyar kormány a hazai jogalkotás helyett egy nemzetközi szerződésre támaszkodva alkosson „hazatelepülési törvényt”.

Magyar jogszabályok

A menekültekkel kapcsolatos magyar jogszabályok – akárcsak Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségvállalása – a legutolsó kommunista kormány hivatali ideje alatt keletkeztek. Ezek közül a legfontosabbak a menedékjognyújtás alkotmányos szabályozásának módosítása és a menedékjogi eljárás különböző aspektusait szabályozó kormányrendeletek. Ezenkívül az új állampolgársági törvénynek is jelentősége van azok számára, akik Magyarországon tartós menedékjogi védelemért folyamodnak.

Alkotmányos szabályozás

Magyarország 1949. évi alkotmánya, amelyet a második világháború után hatalomra jutott kommunista kormány iktatott törvénybe, az alábbi menedékjogi rendelkezést tartalmazza:

„A Magyar Népköztársaságban mindenki, akit demokratikus magatartásáért, a társadalmi haladás, a népek felszabadítása, a béke védelme érdekében kifejtett tevékenységéért üldöznek, menedékjogot kaphat.”

Ennek az alkotmányos védelemnek az alkalmazása egyes egyedül a kormány szeszélyén múlt. Sem törvényesen érvényesíthető jog, sem pedig jogorvoslat nem létezett.

1989 októberében az 1949. évi alkotmányt jelentős mértékben módosították. Az addigi menedékjogi rendelkezést eltörölték, és következő passzus került a helyére:

„(1) A Magyar Köztársaság – a törvényben meghatározott feltételek szerint – biztosítja a menedékjogot azoknak a külföldi állampolgároknak, akiket hazájukban, illetőleg azoknak a hontalanoknak, akiket tartózkodási helyükön faji, vallási, nemzeti, nyelvi vagy politikai okokból üldöznek.

(2) A menedékjogot élvező személyt más államnak nem lehet kiadni.

(3) A menedékjogról szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.”

Az új alkotmány alapvető jognak tekinti a menedékjogi védelmet. A menedékjogi védelmet az alkotmány szavatolja. A menedékjogi védelemre jogosultak körét az új alkotmány szabatosabban határozza meg elődjénél, s meghatározása nagyjából összhangban áll a menekült fogalmának nemzetközileg elfogadott definíciójával. Mindezeken túl az alkotmány a menedékjogi törvény módosítását is megnehezíti. A menedékjog politikailag népszerű korlátozását csak akkor lehet törvénybe iktatni, ha a változás indítványozói a törvényhozók kétharmadát maguk mellé tudják állítani. Ráadásul azt, aki menedékjogot kapott, azt már nem lehet más államnak kiadni. A kiadatási tilalom alól nincs kivétel.

A menedékjogra való jogosultság alkotmányos meghatározása a menekült fogalmának genfi egyezményben rögzített definícióját tükrözi. Mindamellett lényeges eltérések is vannak a két meghatározás között. A legkirívóbb az, hogy a magyar alkotmány nem tartalmaz földrajzi korlátozást arra nézve, hogy kik kaphatnak menedékjogi védelmet és kik nem. Ez nyilvánvaló ellentmondás, noha a Magyarországra érkezett menekültekkel foglalkozó intézmények közül ez idáig még egyik sem emelt kifogást ellene. Ennek eredménye egy egészen meghökkentő anomália: míg az alkotmány menedékjogot szavatol mindazon menekülteknek, akiket bárhol a világon üldöznek, a jogalkalmazás a genfi egyezmény földrajzi korlátozását követi.

Az alkotmány azoknak ajánl fel védelmet, akiket faji, vallási, nemzeti, nyelvi vagy politikai okokból üldöznek. A genfi egyezmény is hasonlóképpen fogalmaz, az öt kritérium közül négy gyakorlatilag azonos; az ötödik viszont nem. A magyar alkotmány nyelvi okokból való üldözésre hivatkozik; a genfi egyezmény ezzel szemben meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozás miatti üldözésről beszél.

Ha meggondoljuk, hogy a magyar kisebbség – főleg Szlovákiában és Romániában – súlyos és elhúzódó vitákat folytatott a magyar nyelv használatát az iskolákban és más intézményekben korlátozni igyekvő kormányokkal, akkor nem meglepő, hogy Magyarország a nyelvi okokból való üldöztetés esetére alkotmányos szinten garantál menedékjogi védelmet. Bár nyelvi és kulturális különbségek miatt nem csak magyarlakta területeken támadhatnak feszültségek, a magyar alkotmány szóban forgó cikkelye gyakorlatilag mégis azt jelenti, hogy aki magyar nemzetiségű, az jóval nagyobb eséllyel kérelmezhet menedékjogot Magyarországon. Igaz ugyan, hogy az alkotmány szerint nyelvi okokból való üldöztetésre nem csak magyarok hivatkozhatnak. Elvben Szlovákiából érkező német, vagy Azerbajdzsánból jött örmény anyanyelvű személyek is folyamodhatnak menedékjogi védelemért Magyarországon. De facto azonban mégis csak magyar anyanyelvűek szoktak az anyanyelvük miatti üldözésre hivatkozni, amikor Magyarországon menedékjogi védelmet kérnek.

Törvényi szabályozás

1993-ban az Országgyűlés új törvényt alkotott az állampolgárságról. Jóllehet betű szerint ez a törvény nem érinti a menedékjogi védelem kérdését, mégis szorosan összefügg a menekültügyi rendszerrel. E törvény határozza meg a magyar állampolgárság honosítás útján történő megszerzésének feltételeit. A honosításért folyamodó személynek általában öt feltételt kell teljesítenie:

– nyolc éven át folyamatosan Magyarországon lakott;

– büntetlen előéletű;

– megélhetését biztosítani tudja;

– alkotmányos alapismeretekkel rendelkezik (erről magyar nyelven kell vizsgát tennie);

– honosítása nem sérti Magyarország érdekeit.

Bár a törvény öt pontba szedi a honosítás feltételeit, a kérelmezőnek valójában hatot kell teljesítenie. Az alkotmányos alapismeretekből magyar nyelven kell a vizsgát letenni, a honosításnak tehát nyelvi feltétele is van.

Bizonyos kérelmezők esetében a törvény enyhébb feltételekhez köti az állampolgárság megszerzését. Kérelmük beadása előtt nyolc helyett mindössze három évig kell folyamatosan Magyarországon lakniuk azoknak,

– akik magyar állampolgárral érvényes házasságban élnek,

– akiknek kiskorú gyermeke magyar állampolgár,

– akiket magyar állampolgár örökbe fogadott,

– akiket a magyar hatóságok menekültként elismertek.

További kedvezményben részesül a kérelmezők egyetlen csoportja. Mindössze egy évig kell folyamatosan Magyarországok lakniuk azoknak,

– akik magyar nemzetiségűek.

Az állampolgárságról szóló törvény kedvezményei részben ugyanazokat a megkülönböztetéseket tükrözik, mint amelyeket a menekültekre vonatkozó alkotmányos rendelkezésben is megfigyelhetünk. Az alkotmány rendelkezése és a honosítási törvény egyaránt semleges hangnemben íródott: mindkettő oltalmat biztosít minden menekültként elismert személynek, magyar és nem magyar nemzetiségűeknek egyaránt. Sőt, az állampolgárságról szóló törvény egyértelműen kedvezőbb elbánást biztosít a menekültként elismerteknek, mint a többi nem magyar nemzetiségű kérvényezőnek. A menekültek számára jelentős kedvezmény, hogy csak három évig kell Magyarországon lakniuk ahhoz, hogy honosításért folyamodhassanak. Ez különösen figyelemre méltó kedvezmény ahhoz képest, hogy az állampolgárságért folyamodók legtöbbjének nyolc évig kell folyamatosan Magyarországon lakniuk, mielőtt honosításukat kérelmezhetnék.

De a magyar nemzetiségűek még a menekülteknél is nagyobb kedvezményt élveznek: nekik csak egy évig kell folyamatosan Magyarországon lakniuk. Ez a kedvezmény csak tetézi azokat a roppant előnyöket, amelyekben a magyar nemzetiségűeket már a többi feltétel tekintetében is részesítik. Szinte biztos, hogy a magyar származású kérelmezők le tudnak tenni egy vizsgát magyarul. A magyar nemzetiségűek a magyar kormány felépítésével és más alkotmányos alapismeretekkel is könnyebben boldogulhatnak.

Ráadásul a magyar törvény az állampolgársági kérelem elbírálását teljes egészében az illetékes hivatalnokokra bízza. Elutasítását nem kell megindokolni, és nem lehet megfellebbezni. Bár a honosítási döntésekről nincsenek megbízható statisztikák, nem volna meglepő, ha a döntéshozók a magyar származást tudatosan vagy tudat alatt pozitív tényezőnek tekintenék. Nem publikált vélemények szerint az utóbbi évek folyamán többségükben magyar származású személyek kapták meg a magyar állampolgárságot.

Rendeleti szabályozás

A menekültekre vonatkozó magyar jogszabályok legtöbbje nem törvény, hanem rendelet. Közülük a legfontosabb egy kormányrendelet, a 101/1989. számú minisztertanácsi rendelet, amely azt írja elő, hogy milyen eljárást kell lefolytatni a menekült jogállás megállapításához. Ez több olyan rendelkezést tartalmaz, amely a gyakorlatban előnyben részesíti a magyar nemzetiségű kérelmezőket.

A magyar kormány a menekültek helyzetére vonatkozó genfi egyezmény ratifikálása után néhány hónappal, 1989 októberében bocsátotta ki az egyezmény és a jegyzőkönyv végrehajtásáról gondoskodó 101. számú rendeletét. A rendelet mindössze 22 bekezdésből áll, így nem csoda, hogy korántsem átfogó. Bizonyos témákat hézagosan tárgyal; egyes témakörökre egyáltalán nem is tér ki. Például egy szót sem ejt azokról, akik ideiglenes menedékért – nem pedig menedékjogért – folyamodnak. Ennek ellenére mégis a 101. számú rendelet jelöli ki a kérdés jogi szabályozásának kereteit.

A kérelem benyújtásának határideje

A 101. számú rendelet értelmében a menekültként való elismerését kérő személynek a határátlépést követő 72 órán belül nyilatkozatot kell tennie a rendőrségen vagy a határőrségen arról, hogy menedékjogért kíván folyamodni. E nyilatkozat megtételét követően újabb 72 órás határidőn belül kell formanyomtatványon benyújtania a menedékjogi kérelmet. Ezek az első pillantásra semleges rendelkezések a gyakorlatban döntő előnyt biztosítanak a magyar származású kérelmezőknek. A 72 órás határidő igen rövid. Akik nem tudnak magyarul, azok feltehetőleg bajosabban tájékozódnak a határidő felől, és nehezebben tudják betartani, mint a magyar ajkúak. Ezenkívül a külföldről érkező magyaroknak sokszor rokonaik, barátaik vannak az országban, akik az ügyintézés útját-módját kitudván, segítenek eligazodni az újonnan jötteknek.

A kérelem benyújtása után újabb határidők következnek. A döntés meghozatalában illetékes hatóság személyes meghallgatásra kötelezi a kérelmezőt, akinek az eljárás folyamán valószínűsítenie kell kérelmének indokoltságát. Itt megint jelentős előnyben vannak azok, akik tudnak magyarul, netán rokonok vagy barátok pártfogását is élvezik. E támogatók segíthetnek a bizonyító eljáráshoz szükséges dokumentumok és egyéb információk megszerzésében. Ráadásul, aki kérelmét a szomszédos államokban élő magyarság üldözésével indokolja, szinte biztos lehet abban, hogy a magyar tisztviselők előtt jól ismert körülményekre hivatkozik.

A menekült fogalma

A 101. számú rendelet meghatározza, kik jogosultak a menekültként való elismerésre. A rendelet kimondottan utal a menekült fogalmának a genfi egyezményben található meghatározására. Ilyenformán a 101. számú rendelet értelmében azok tekinthetők menekülteknek, akik megalapozottan félnek a fajuk, vallásuk, nemzeti hovatartozásuk, politikai meggyőződésük vagy meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozásuk miatti üldöztetéstől. Mint azt fentebb már kifejtettük, Magyarország a genfi egyezmény megerősítésénél egy lényeges korlátozást alkalmazott: a menekült fogalmán csak azokat érti, akik európai események következtében tartanak üldözéstől. Ilyenformán tehát a genfi egyezmény és az egyezményt kihirdető magyar jogszabály hatálya alatt Magyarország gyakorlatilag csak európaiakat hajlandó menekültként elismerni.

Ebből azonban még nem következik minden további nélkül, hogy a befogadott menekültek csakis magyar nemzetiségűek lehetnek. Sőt, a statisztikai adatok igazolják, hogy csakugyan nem is ez a helyzet. Magyarországon számos nem magyar származású személy kapott menedéket. Az 1988 és 1995 közötti években fogadott 133 ezer menekültnek több mint a fele nem volt magyar származású.

Ám ugyanezekből a statisztikákból az is kitűnik, hogy Magyarországon a menedékjogi eljárás igen jelentős előnyben részesíti a magyar nemzetiségűeket. Az adatok azt mutatják, hogy az országba érkezett menekülteknek csak nagyon kis töredéke nyújtja be a menedékjogi kérelmet. 133 ezerből mintegy ötezren adták be kérelmüket és várták ki az eljárás végeredményét. A 101. számú rendelet hatálya alatt körülbelül négyezren kapták meg a menedékjogot. Ezeket a személyeket „konvenciós menekülteknek” tekintik, s őket illetik meg a genfi egyezmény által elrendelt jogok és támogatások. Ezenfölül más jogokat és kedvezményeket is kaphatnak, így például az állampolgárságról szóló törvény rövidebb ideig tartó magyarországi tartózkodás után teszi lehetővé a konvenciós menekülteknek a magyar állampolgárság megszerzését. A konvenciós menekültek legtöbbje – négyezer közül talán háromezer-ötszáz – magyar származású.

A Magyarországra érkező menekültek nagy többségének – köztük a nem magyar nemzetiségűek zömének – ügyében egyáltalán nem indul hivatalos menedékjogi eljárás. Ehelyett külön rendszerben, ideiglenes menedékre szoruló személyek gyanánt kezelik őket anélkül, hogy valaha is megvizsgálnák, vajon nem alkalmazható-e rájuk a menekült fogalmának a 101. számú rendeletien lefektetett meghatározása. Ilyenformán Magyarországon eleve nem nyílik alkalmuk arra, hogy menekültnek nyilvánítsák őket.

A menekültek jogállása

A magyar hatóságok által menekültként elismert személyek jogállása egy másik, ugyancsak 1989. évi rendeletben van meghatározva. Az 1989. évi 19. törvényerejű rendelet egészen nagylelkű elbánást biztosít a menekültek számára. A rendelet értelmében a menekültként elismert személyek három kivételtől eltekintve a magyar állampolgárokkal minden tekintetben azonos jogokat élveznek:

a) a menekülteket nem illeti meg választójog,

b) menekültek nem tölthetnek be olyan munkakört, amelynek ellátását jogszabály magyar állampolgársághoz köti,

c) a menekülteket nem terheli hadkötelezettség.

Azonfölül a menekültek díjmentes magyar nyelvoktatásban vehetnek részt. S ami a legfontosabb: a menekült jogállás elnyerésével az állampolgárság is elérhetőbbé válik. Mint kifejtettük, a menekültként elismert személyek hamarabb megkaphatják a magyar állampolgárságot. A menekülteknek nyolc helyett mindössze három évig kell kérelmük beadása előtt folyamatosan Magyarországon lakniuk. Mindezeken túl az 1989/19. számú törvényerejű rendelet kimondja, hogy honosítási kérelem benyújtása esetén a kérelmező menekültként való elismerésének tényét rendkívüli körülményként kell értékelni.

A menekültként elismertek túlnyomó többségét kitevő magyar nemzetiségűek számára még gyorsabban elérhető a magyar állampolgárság: ők már egy év elteltével beadhatják honosítási kérelmüket. Mivel jobban tudnak magyarul és jobban ismerik a magyar törvényeket, mint a menekültként elismert nem magyarok, az állampolgárság elnyerésére is jóval nagyobb az esélyük. Az állampolgársági törvénybe belefoglalt és a menedékjogi eljárás során nyújtott kedvezmények sok kisebbségi magyarnak teszik lehetővé, hogy a kisebbségi helyzet hátrányaitól megszabadulván rövid idő alatt a magyar társadalom teljes jogú tagjaivá váljon.

Ezzel szemben azokat, akiket ideiglenes védelemre szoruló személyeknek minősítenek, a gyakorlatilag kétszintű menekültügyi rendszer második szintjére irányítják. Az ilyen személyek is megkapják az engedélyt arra, hogy Magyarországon maradjanak. A kormány menekülttáborokban vagy magánszállásokon igyekszik elhelyezni őket, s az utóbbi esetben lakbértámogatást folyósít nekik. Az ideiglenes védelmet élvező – nem pedig menekültként elismert – személyeknek a magyar törvények semmilyen jogot nem biztosítanak. A törvény nem tud róluk. E hallgatás ellenük dolgozik. Munkát nem vállalhatnak. Olykor még azt sem engedik meg nekik, hogy a menekülttábor területét elhagyják.

Menekülttáborok

A menekültekre vonatkozó harmadik rendelet, amelyet szintén 1989-ben hoztak, menekülttáborok és más menedékhelyek létesítésére ad felhatalmazást a belügyminiszternek. Ez a rendelet általános irányelveket tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a belügyminisztérium miként működjék együtt a többi minisztériummal, a helyi hatóságokkal és a nem kormányzati szervezetekkel. A befogadó állomásoknak azt a feladatot adja, hogy gondoskodjanak a menedéket kérők ellátásáról és elhelyezéséről, támogassák beilleszkedésüket és „lehetőség szerint” segítsék elő foglalkoztatásukat.

A valóságban a magyarországi menekülttáborok és átmeneti szállások nagy mértékben különböznek egymástól. A befogadó állomásokon uralkodó állapotok és az állomások méretei is változóak. A menedéket és védelmet keresők többsége nem is állami befogadó állomásokon van elszállásolva. Egyesek nem kormányzati szervezetek – például a Vöröskereszt – kezelésében lévő szálláshelyet vettek igénybe. Sokakat rokonok fogadtak be. Sokan mások megtakarított, illetve külföldi rokonoktól kapott pénzüket vagy a feketegazdaságban szerzett jövedelmüket használták föl lakásbérlés céljára.

A táborlakóknak nehéz körülményeket kell elviselniük. A közösségi szállásoknak mindig is megvannak a maguk sajátos problémái. Úgy tűnik, Magyarországon ezeket a nehézségeket még az egyenlőtlen elbánás is súlyosbítja. Bár vannak kivételek, a nagyrészt magyar nemzetiségű menekültek lakta befogadó állomásokon 1995-ben érezhetően jóval elfogadhatóbb körülmények uralkodtak, mint más helyeken, ahol zömmel bosnyák és más, nem magyar menekülteket szállásoltak el. A bicskei és a nagyatádi tábor összehasonlítása ezt kiválóan példázza.

A bicskei tábor lakói többségükben mindig is magyar nemzetiségűek voltak. Nagyatádon zömmel boszniai menekültek élnek. Legelőször a két tábor méretkülönbsége tűnik fel. Bicske teljes befogadó kapacitása mintegy kétszáz fő. Nagyatádon jelenleg majdnem 1600-an élnek, de 3500 embert is el tudnának szállásolni. Észrevehető a tábor méretének és telítettségének a hatása. A kisebbik összetartozó közösség, a nagyobbik személytelen intézmény benyomását kelti.

A másik jelentős különbség a magánélet lehetőségében nyilvánul meg. Ez részint a tábor méretén múlik, másrészt azon, hogy milyen jellegű épületek álltak már eleve a tábor területén. Bicskén a családok általában külön vannak elszállásolva. Egy család gyakran külön szobát kap, amely több ággyal, kis asztallal és székekkel, valamint öltözőasztallal vagy ruhásszekrénnyel van berendezve. Bár mindenki a közös ebédlőt használja, sok család szobájában található kis hűtőszekrény és villanyrezsó. A szobák – épületenként talán nyolc – földszintes épületekben, egy-egy középponti csarnok mentén vannak elhelyezve.

Ezzel szemben a nagyatádi táborról lesír a kaszárnyamúlt emléke. Az ormótlan, többemeletes épületekben a szobák – az egykori katonai körletek – jókora termek. Ennek következtében egy-egy helyiségben több család zsúfolódik össze, s csak lepedőkkel, pokrócokkal tudják úgy-ahogy elválasztani magukat egymástól. Lakrészüket gyakran maguk kötötte takarókkal próbálják otthonosabbá tenni, de az épületek szerkezete nem teszi lehetővé a családiasabb, személyesebb téralakítást. Ráadásul a családi zugokat elválasztó lepedők nem hangszigetelők, s így egy-egy család a saját kuckójába visszahúzódva sem maradhat egyedül. Minden épületben sok család van tehát összezárva úgy, hogy magánéletük erősen korlátozott.

A harmadik jelentős különbség a két tábor között a táborlakók mozgásszabadságában, illetve annak korlátozásában tapasztalható. A bicskei tábor lakói szabadon járhatnak ki és be a tábor kapuján. Nagyatádon a táborvezetés naponta csak meghatározott számú táborlakónak engedélyez kimenőt. Ezt azzal indokolják, hogy a két-háromezres menekültlétszám „komoly problémákat” okozna egy körülbelül 12 ezres kisvárosban. (Bár Bicske is kisváros, az ottani kétszáz menekült nyilvánvalóan jóval kevésbé szúrhat szemet.) Nagyatádon az eltávozások korlátozásának gyakorlata mindazonáltal akkor is folytatódott, amikor a tábor lakóinak létszáma már hatszáz főnél is kevesebb lett. Ez a rendszer – amelyet a tábor vezetője a helyhatóság kérésére foganatosított – számos kedvezőtlen következménnyel járt. Ha nem is ez volt az intézkedés célja, a mozgásszabadság korlátozása óhatatlanul egyfajta börtönérzet kialakulására vezetett. Megjelent a kilépési engedélyekkel való feketézés. Érzékelhető a nemi alapon történő megkülönböztetés. Bár hivatalosan nem csak férfiak kaphatnak kimenőt, gyakorlatilag zömmel a férfiak élnek az eltávozás lehetőségével. Általában a nők maradnak benn a táborban, hogy az iskolából-óvodából korán elengedett gyerekekre vigyázzanak. Mivel a közfelfogás szerint a nők úgysem tudják kellőképpen hasznát venni a viszonylag kevés táborelhagyási engedélynek, ezért ritkán is juttatnak nekik belőlük.

Bár nyilvánvalóan jobb lehet olyan menekülttáborban élni, ahol a ki- és bejárást nem korlátozzák, itt most nem a nagyatádi korlátozásokat óhajtjuk bírálni. Pusztán arra kívánunk rámutatni, hogy annak a tábornak, amely méreténél, s következésképpen a magánélet korlátozottságánál és a mozgásszabadság korlátozottságánál fogva jóval barátságtalanabb, nincsenek magyar nemzetiségű lakói. A kisebb, otthonosabb bicskei táborban viszont kezdettől fogva magyar menekültek voltak elszállásolva. A magyar menekültek előnyben részesítése nemcsak a jogszabályokban, hanem a menekültek mindennapi életében is érzékelhető.

Megkülönböztető elbánás

A külső megfigyelőnek szemet szúr, hogy a menekültek mennyire eltérő elbánásban részesülnek. Ha a menedékjogi védelmet kérő személy magyar nemzetiségű, láthatólag minden tekintetben kitüntetett helyzetet élvez. Kétségtelen, hogy ez esetenként nem diszkriminációs tényezőkkel is magyarázható. Fontos tényező lehet például a menekültek érkezésének ideje és sorrendje. Akik a nyolcvanas évek végén elsőkként érkeztek Magyarországra, azokat talán inkább kisebb méretű menekülttáborokban szállásolták el. Akik később, 1991-ben és 1992-ben érkeztek, többen voltak: ők éppen a tömeges menekülők számára megnyitott nagy táborokban kaptak menedéket. Mivel az első menekülthullámmal főként magyar nemzetiségű menekültek érkeztek, a másodikkal viszont zömmel nem magyarok, a táborok eltérő jellegét ez is magyarázhatja. Ám ez a magyarázat mindenképpen csak részleges. A táborok lakói ugyanis nem maradtak ugyanazok. Bár mindegyik táborban jelentős mértékű a cserélődés, az adott tábor magyar vagy nem magyar jellege nem változott.

Az egyik legkirívóbb eltérés egyfelől a menekült jogállású személyek, másfelől az ideiglenes menedéket élvezők (a továbbiakban: menedékesek) helyzetében mutatkozik meg. A menekültként elismertek – s így gyakorlatilag az állampolgárokkal csaknem azonos jogokat élvezők – több mint 90 százalékban magyar nemzetiségűek. Ami viszont a menedékeseket illeti, akik étkezést és szállást kapnak, de sok más jog – köztük a munkavállalás joga – nem illeti meg őket, több mint 90 százalékban nem magyar nemzetiségűek. Bár ezek az adatok látszatra nem sok jót ígérnek, az esetleges nem diszkriminációs okok feltárása céljából meg kell vizsgálnunk, milyen tényezők vezethettek arra, hogy az országba érkezett menekülteket ebbe a két kategóriába sorolják.

Az eltérő bánásmód magyarázatául például fölvetődhet, hogy a különböző csoportokba került embereket más-más körülmények késztették menekülésre. A Romániából érkezett menekültek között alkalmasint többen voltak a hagyományosan politikai okokból üldözöttek; egy totalitárius állam üldözte őket, amely nem tűrte az eltérő véleményt, és gyanakvással nézett minden szorosan összetartó és nem a kormányzat érdekeit szolgáló csoportra. Ceausescu Romániájában enyhén szólva gyanakvással figyelték a nemzeti elkötelezettségéhez ragaszkodó, önálló és nagy múltú műveltségbeli hagyományokkal rendelkező, az állam nyelvétől eltérő anyanyelvet használó magyar kisebbséget. Ennek következtében a Romániából érkező magyarok legtöbbjére pontosan ráillett a menekült hagyományos fogalma; olyan emberek voltak, akiket szokásaik és meggyőződésük miatt üldöztek.

Ezzel szemben sokakról, akik a volt Jugoszláviából jöttek, inkább azt lehetne mondani, hogy a háború elől menekültek szülőföldjükről. Bár mindig nagy együttérzést váltanak ki azok a híradások, amelyek ostrom alá vett otthonukat elhagyó családokról szólnak, rájuk sokszor nem minden további nélkül illik a hagyományos menekültfogalom. Ennek az az oka, hogy a háborús menekültek az általános felfogás szerint inkább merő balszerencséből kerülnek veszélybe, mintsem szokásaik és meggyőződésük miatt. Egyesek tehát azt mondhatják, hogy a menedékjogi védelemért folyamodó délszlávok az általános háborús körülmények elől menekülnek, s ebben a minőségükben ideiglenes védelem illeti meg őket, nem pedig a menekült jogállás.

Ám miként a Magyarországra érkezés időpontja, ez a szempont is csak részleges magyarázatul szolgálhat. A volt Jugoszláviában dúló háború nem volt közönséges háború. Ebben a háborúban nyilvánosan meghirdetett etnikai tisztogatás folyt, ami a politikai és vallási okokból történő üldözés klasszikus példája. Bár a menedékjogi védelemért folyamodó délszlávok közül sokan talán csak az otthonukat fenyegető ágyútűz elől menekültek, mások viszont nagy számban tartoztak olyan csoportokhoz, amelyeknek elűzése vagy kiirtása célként volt megjelölve. A volt Jugoszláviában folyó eseményekről szóló tudósítások ismételten hírt adtak meghatározott csoportok üldözéséről. A boszniai szerb erők vezetőinek nyilatkozatai, akik a nem szerbeket a szerbek földjéről eltávolítandó vagy kiirtandó idegen megszállóknak minősítették, könnyen felismerhetővé tették az üldözés tényállását. A Magyarországra érkezett menekültek közül is sokan megerősítették az etnikai tisztogatásról szóló híreket, amikor egymással egybehangzóan elmondták, hogy pusztán azért űzték el őket szülőföldjükről és otthonukból, mert születésüknél fogva az üldözött csoporthoz tartoztak. Így aztán lehet ugyan azt állítani, hogy a délszláv menekültek között sokan voltak olyanok, akiket hagyományosan háborús menekültnek szokás tekinteni, tehát joggal tették őket az ideiglenes menedékre szorulók listájára, ahelyett hogy menedékjogi eljárást indítottak volna ügyükben. De sokan voltak olyanok is, akikre igenis alkalmazható lett volna a menekült klasszikus fogalma, s számukra lehetővé kellett volna tenni, hogy menedékjogért folyamodhassanak.

A menekültek elképzelései is szerepet játszhattak abban, hogy a magyar nemzetiségűek menekült jogállást szerezhettek, míg a nem magyar nemzetiségűek általában csak ideiglenes menedéket kaptak. A magyar nemzetiségű menekültek többnyire Romániából jöttek, ahol elmondásuk szerint a magyarokat elnyomják, és időnként az erőszakkal is fenyegetik. Ezt évekig tűrték, de végül megelégelték a dolgot, és elhatározták, hogy átjönnek Magyarországra. Nekik feltett szándékuk volt, hogy Magyarországon új életet kezdjenek.

Ezzel szemben a nem magyar nemzetiségű menekültek többnyire a volt Jugoszláviából érkeztek. A háborút megelőző időkről nem voltak rossz emlékeik. Sebtében jöttek el hazulról, amikor háború vagy etnikai tisztogatás tört ki a közelükben. Abban a reményben jöttek el, hogy ez az őrület nem tarthat sokáig. Számos történet forog közszájon olyan menekültekről, akik 1991 nyarán úgy tervezték, hogy nyári szabadságukat fogják majd Magyarországon tölteni!

Nyilvánvaló, hogy aki Magyarországra jövetelét egy új élet kezdetének érzi, az inkább fogja hagyományos értelemben menekültnek tekinteni magát, valószínűleg utánajár, mi a hivatalos ügyintézés módja, és benyújtja a menedékjogi kérelmet. Ezzel szemben az, aki csak kellemetlen, rövid közjátéknak tekinti a magyarországi tartózkodást, kevésbé kész hagyományos értelemben menekültnek tekinteni magát. Az ilyen emberek nem akarnak új országban új életet kezdeni. Csak ideiglenes menedékre van szükségük. Következésképpen sokuknak tökéletesen megfelelt, ha nem menekültnek, hanem ideiglenes menedéket élvező személynek nyilvánították őket. Ennek velejárója – a törvényes jogok hiánya – sem okoz különösebb gondot nekik. Ami az alapszükségleteket – az élelmet és a szállást – illeti, nem szenvednek hiányt; a közvetlen válságot át tudják vészelni. Amíg arra számítanak, hogy a válság elcsitultával néhány hónapon belül hazatérhetnek, nem zavarja őket, ha a munkavállalás jogát és a jogvédelmet megtagadják tőlük.

A Magyarországon, Romániában és a volt Jugoszláviában uralkodó életviszonyok különbözősége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az egyik országból érkezők inkább folyamodjanak menekültté nyilvánításért, mint a másik ország menekültjei. A Romániából érkezők zömének a magyarországi életszínvonal komoly előrelépést jelentett. Ez is ösztönözhette őket, hogy menedékjogi védelmet kérjenek, és új életet kezdjenek Magyarországon. Ezzel szemben a volt Jugoszláviából érkezők számára a magyarországi életszínvonal sokszor visszalépést jelentett. A menedékjogi eljárást és a menekült státus vonzerejét az életszínvonal-különbség az ő esetükben csökkentette, a hazatérés vágyát pedig fokozta.

Csakhogy az ideiglenes válsághelyzet túl hosszúra nyúlt. Sokan, akik abban a hitben érkeztek Magyarországra, hogy néhány hónapon belül hazatérhetnek, immár évek óta az országban rekedtek. A jogi másodosztályúságot és a jogszerű munkavállalás lehetőségének hiányát néhány hónapig könnyen kibírja az ember. Ám amikor a néhány hónapból évek lesznek, az ilyen hátrányok zavaróvá kezdenek válni. Leginkább a jogszerű munkavállalás lehetőségének hiányából következik, hogy a menedékesek az állam gyámkodása alatt maradnak. Ez az állapot a családok normális életvitelének lehetőségét is rontja, megfosztja őket attól a lehetőségtől, hogy itt és most javítsanak sorsukon, és akadályozza, hogy valaha is saját lábukra álljanak.

Az ideiglenes tartózkodás megnyúltával – vagy éppen állandósulásával – a menekült státus jogi előnyeinek fontossága is nyilvánvalóbbá vált. Ám erre a legtöbben túl későn eszméltek rá. A menekült jogállás időközben elérhetetlenné vált a menedékesek számára, bármilyen vitathatatlanul megfeleltek volna eredetileg a menekült státus kritériumainak. Mire ráeszméltek, hogy hányattatásuknak nem fog egyhamar vége szakadni, s hogy egyáltalán nem mindegy, milyen jogállásban tartózkodnak Magyarországon, addigra rég lejárt a menedékjogi kérelem előterjesztésének mindenféle, 72 órás vagy akár három hónapos határideje. A magyar jogszabályok nem teszik lehetővé hogy azok, akik ideiglenes védelem jogcímén kaptak menedéket, menet közben menekült jogállást nyerjenek.

1991-ben és 1992-ben alkalmasint semmi rosszindulat nem volt abban, hogy a volt Jugoszláviából érkezett menekültek nem kaptak menedékjogot, hanem menedékessé nyilvánították őket. Ám ezt a gyakorlatot akkor is folytatták, amikor a belőle adódó problémák már régen nyilvánvalóvá váltak. Azokat a Boszniából érkezett menekülteket, akik munkatáborokból és etnikai tisztogatástól fenyegetett falvakból jutottak el Magyarország déli határához, még 1995-ben is ideiglenes védelemre szoruló személyeknek tekintették. Lehet, hogy – miként az 1991–92-ben érkezettek – az újabb menekültek is abban a hitben jöttek, hogy csak ideiglenes menedékre van szükségük. Ám az előző évek tapasztalatain okult magyar hatóságoknak tudniuk kellett volna, hogy korántsem így áll a dolog. Tudniuk kellett volna, hogy az újonnan jöttek esetében sokszor indokolt lenne menedékjogi eljárást indítani. Ehelyett, mit sem törődve az emberi jogi jelentésekkel és az előző négy év tapasztalataival, a boszniai menekülteket továbbra is ideiglenes védelemre szoruló személyeknek tekintették.

A magyar és a nem magyar nemzetiségű menekültekkel szembeni bánásmód eltérő voltáról a menekültekkel készült interjúk is nyugtalanító képet festenek. A menekültként elismert magyarok közül sokan elmondták, hogy szülőföldjükön nehéz dolgokon mentek keresztül, és rossz körülmények között éltek. Beszámoltak az őket ért hátrányos megkülönböztetésről. Az nem derült ki egyértelműen, hogy ez a bánásmód kimerítette-e az üldözés fogalmát. Hogy a megkülönböztetés és a zaklatás mikor éri el az üldözés szintjét, azt sokszor elég nehéz megállapítani. De aligha kétséges, hogy a kilencvenes évek elején menekült státust nyert magyarok közül sokan olyan tapasztalatokról számoltak be, amelyek nem látszottak kimeríteni az üldözés fogalmát. Amit elmondtak, abból az derült ki, hogy inkább hagyományos bevándorlók voltak, akik saját elhatározásukból óhajtottak ígéretesebb körülmények között új életet kezdeni, mintsem a hagyományos menekültek, akiket az üldözés kényszerít szülőföldjük elhagyására.

Ezzel szemben az ideiglenes védelemben részesített bosnyák menekültek közül sokan meséltek vérfagyasztó történeteket arról, hogyan űzték ki őket élesre töltött fegyverrel otthonaikból, s hurcolták őket munkatáborba. Mások elmondták, hogyan kellett parancsszóra eladniuk házukat és földjüket, majd mielőtt buszra kényszerítették volna őket, miképp kellett a vételárat „útiköltség” gyanánt visszafizetniük. Az ilyen történetek – amelyeket menekültekkel foglalkozó külföldi kormánytisztviselők is megerősítettek – nem sok kétséget hagynak afelől, hogy ezek az emberek kulturális hovatartozásuk és vallásuk miatt megalapozottan félnek az üldözéstől.

Összegzés

A menekültekkel készített interjúk, a befogadó állomásokon tett látogatások, a menekültügyi dolgozókkal és kormánytisztviselőkkel folytatott beszélgetések mind azt bizonyítják, hogy Magyarországon kétszintű menekültügyi rendszer működik. A felső szintet nagyjában-egészében a magyar nemzetiségűek használják, az alsó szint pedig a más nemzetiségűeknek van fönntartva. A menekültügy jogi szabályozásának vizsgálata a történelmi és földrajzi összefüggések fényében ugyancsak azt igazolja, hogy Magyarországon a szomszédos országok magyar kisebbségéhez tartozó menekültek megkülönböztető elbánásban részesülnek. A magyar nemzetiségű menekültek hallgatólagos kedvezményezése számos jogszabályban kimutatható.

A menedékjognyújtásra vonatkozó alkotmánycikkely például érthetőbbé válik, ha tudjuk, hogy Magyarországon sokan táplálnak sajátos rokoni érzelmeket a határon túli magyarokkal szemben, és áttelepülésüket alkalomadtán szívesen támogatnák. A kisebbségi magyarság irányában táplált rokoni érzelmek az új állampolgársági törvény bizonyos mozzanataira is fényt vetnek. Ha tudjuk, hogy jelentős magyar kisebbségek élnek a szomszédos országokban, az is új értelmet nyer, hogy Magyarország földrajzi korlátozással írta alá a genfi egyezményt.

A menekültügyi rendszer tényleges működésében még nyilvánvalóbb a magyar nemzetiségűek kedvezményezése. A semleges jogszabályok és jogelvek alkalmazása nem pártatlan. Akik nem szalasztják el a menedékjogi eljárás megindításának határidejét, akiknek ügyét ténylegesen elbírálják, akiket a hatóság végül hivatalosan elismer menekültnek, akik a menekültek támogatására szánt társadalmi programok és segélyek haszonélvezői – azok elsöprő többségben magyar nemzetiségűek.

A menekültekre vonatkozó magyar jogszabályok és a magyar menekültügyi rendszer jelentős támogatásban részesíti a Magyarországra bevándorolni kívánó magyarokat, viszont az elvárhatónál kevesebb támogatást nyújt az üldözés elől menekülő nem magyaroknak. A magyar nemzetiségűeket előnyben részesítő megkülönböztetés önmagában véve nem kifogásolható, erkölcsileg sem kárhoztatható. Sokan valószínűleg természetesnek is érzik. Ám ez a megkülönböztetés a menedékjogi rendszerben két szinten érvényesül, és mindkét szinten aggasztó. Először is úgy tűnik, hogy az üldözés elől menekülők közül a magyar nemzetiségűeket jóval nagyobb számban ismerik el hivatalosan menekültként, mint a nem magyar nemzetiségűeket. Másodszor pedig úgy tűnik, hogy a hátrányos megkülönböztetésnek és a nehezebb életviszonyoknak búcsút mondó, de nem üldözés elől menekülő magyar nemzetiségű személyeket a magyar hatóságok gyakran ismerik el menekültként.

Az első jelenség: valódi menekültek kirekesztése a menedékjogból, amely jogosan megilletné őket. A nem magyar nemzetiségű valódi menekülteknek kisebb esélyük van Magyarországon a menekült státus megszerzésére, mint a magyar nemzetiségűeknek. A második jelenség viszont a menekült jogállás odaítélése olyan személyeknek, akik valójában nem menekültek. Azoknak a magyar nemzetiségű személyeknek, akiknek nem kell üldözéstől tartaniuk, esélyük van Magyarországon a menekült státus megszerzésére. E hozzáállás eredményeként a menekültügyi rendszer gyakorlatilag bevándorlási rendszerré torzult.

Egy bevándorlási rendszerben nincs semmi rossz. Csakhogy a magyar gyakorlatban végeredményben arról van szó, hogy Magyarország a származás alapján való betelepülés törvényes szabályozásának hiányában a menekültügyi rendszer eltorzításával iparkodik megvalósítani egy hazatelepítési célkitűzést. Ezenfölül bevándorlók menekültként való nyilvántartásával félrevezeti a menekültek segélyezését támogató nemzetközi szervezeteket. Gyakorlatilag Magyarország papíron felduzzasztotta az országban tartózkodó menekültek létszámát. Ezáltal nagyobb hozzájárulást tudott kieszközölni a menekültek támogatására a nemzetközi közösségtől, amelytől magyar nemzetiségű bevándorlók letelepítésének céljára aligha várhatna ilyen nagylelkű támogatást.

Mindeközben Magyarország egy hazatelepítési törvénnyel felérő joggyakorlatot valósított meg. Amint az Izraelben, Írországban és bizonyos mértékig Olaszországban is lehetséges, az ország lakosságával azonos nemzetiségű személyek Magyarországon is teljes jogú állampolgárságot szerezhetnek. Bár hazatelepítési törvényt viszonylag kevés országban alkottak, ezért önmagában véve még egyáltalán nem kárhoztathatnánk Magyarországot. Annál inkább helyteleníthető viszont, hogy ezt a célt a menedékjogi eljárással való visszaélés útján kívánják megvalósítani. Ez a visszaélés nyilvánvalóan árt magának a menekültügyi programnak, de árt azoknak a nemzetközi erőfeszítéseknek is, amelyekkel az egyre szaporodó menekültek segélyezését egyre vékonyabban csordogáló forrásokból igyekeznek előteremteni.

Mindezeken túl ez a visszaélés Magyarországon a törvényesség érvényesülésének sem használ. Egy olyan országnak, amely csak nemrég szabadult meg az egypártrendszertől, a törvényhozás szintjén illenék megfogalmaznia az olyan súlyú társadalompolitikai kérdések elintézésének körvonalait, mint amilyen a bevándorlás kérdése. Az állampolgárság megszerzésével kapcsolatos újabb keletű jogszabályok nem rendelkeznek a származás alapján való bevándorlás jogáról. Ez azt sejteti, hogy a magyar Országgyűlés egyelőre nem kíván hazatelepítési törvényt alkotni. Egy ilyen törvény megalkotását azonban nem lenne szabad a menekültügyi rendszer kificamításával helyettesíteni.

Ráadásul a magyar társadalom is cinikus üzenetet hallhat ki ebből a gyakorlatból: a jogrendszerrel való folyamatos visszaélés lehetséges, sőt szükségszerű. Ez a gyakorlat aláássa a törvényességet. Egy olyan országban, amely a négy évtizedes kommunista párturalom elmúltával a törvényesség visszaállításán munkálkodik, komoly buktató a menekültekre vonatkozó jogszabályok nem rendeltetésszerű használata.

(Fordította Boros Attila)

Cikkünk, mely a szerző tanulmányának szerkesztett és rövidített változata, az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága budapesti képviseletének támogatósával jelent meg. A bővebb változat az MTA Politikai Tudományok Intézete Nemzetközi Migráció Kutatócsoportjának Migráció és politika című 1996-os évkönyvében jelenik meg.

• Játéktér