Kis János 2016. március 15.

Nyomtatóbarát változat

Havas 70 – I. kötet >>>
Havas 70 – II. kötet>>>

Havas Gábornak, akivel együtt csináltuk a Beszélőt, amikor még mindaz előttünk volt, ami azóta mögénk került.

A 19. század első felének liberálisai egyetértettek abban, hogy a szabad és egyenlő emberek alkotta társadalom ideáljának az „éjjeliőrállam” és a gazdasági laissez-faire párosa felel meg. Abban is egyetértettek, hogy ideális esetben az állam minden ember alapvető jogait tiszteletben tartja és tiszteletben tartatja, s hogy ahol ez a feltétel teljesül, ott nincsenek további, disztributív követelmények. Bármely elosztás igazságos, ha igazságos eljárásban hozták létre, mindenkinek joga van mindenhez, amit igazságos eljárásban – mások jogait nem sértve – szerzett meg; ezért aztán az erőforrások állami kényszerrel való újraelosztása részint indokolatlan, részint egyenesen jogsértő. A disztributív elvek létének tagadása és az „éjjeliőrállam” helyeslése szorosan összefüggött, ugyanannak az éremnek a két oldala volt. Írásom ezt a kettős tézist veszi szemügyre.

Vizsgálódása nem merőben történeti. A régi – gyakran „klasszikus”-nak nevezett – liberalizmus álláspontja ma is eleven. A jóléti állam válsága s a nagy pénzügyi és adósságválság között „neoliberalizmus” néven hódított. A magam részéről akkor is vitában álltam vele.1 A jelen írás ezt a vitát folytatja.

Mi a liberalizmus? című tanulmányomban2 azt írtam, hogy a disztributív igazságosság kérdése a következő: hogyan oszlik meg a felelősség az egyén adott helyzetéért közte és a társadalom egésze között? Másképpen kifejezve: mikor várható el, hogy az egyén vállalja a teljes felelősséget a helyzetéért, s mikor kell a társadalomnak (a politikai közösségnek) magára vállalnia a felelősség legalább egy részét? Még másképp: mikor mondhatjuk, hogy   az előnyök és hátrányok adott eloszlása nem kíván kollektív beavatkozást, s mikor indokolt azt mondani, hogy a társadalomnak kollektív erőfeszítésekkel kell módosítania az előnyök és hátrányok eloszlásán?

Erre a kérdésre háromféle válasz adható. Az egyik úgy szól, hogy az egyén semmilyen felelősséget nem visel a helyzetéért, minden felelősség a társadalomra hárul. Ha így van, akkor a társadalmi interakciókból származó előnyöknek és hátrányoknak minden periódus végén – vagy legalább hosszú távon – egyenlően kell eloszlaniuk. Nevezzük ezt az álláspontot az eredmények egalitarizmusának vagy kimeneti egalitarizmusnak. Bár a liberalizmus nem közömbös az eredmények eloszlása iránt,3 a kimeneti egalitarizmust morális alapvetéseiből következően el kell vetnie.4

Ha ezt a választ félretettük, akkor két lehetőség marad. Az egyik az, hogy a disztributív igazságosság olyan kollektív transzfereket kíván meg, amelyek teret hagynak értelmes egyéni célok kitűzése és megvalósítása számára. Ilyen disztributív elv lehet, amely szerint a társadalom felelőssége, hogy mindenki elégséges erőforrásokkal rendelkezzék élete viteléhez, de az már az egyén a felelőssége, hogy az elégségesnél több jut-e neki.5 Egy másik ilyen disztributív elv szerint mindenkinek egyenlő erőforrásokkal kell rendelkeznie, de csak induláskor; a társadalom felelőssége, hogy tagjai egyenlő esélyekkel indulhassanak az életnek, és az egyének felelőssége, hogy induló esélyeikkel mit kezdenek. A modern liberalizmus e második típusú válaszok valamelyike mellett van elkötelezve. Tanulmányom nem foglalkozik a lehetséges elgondolások szembesítésével, hanem a leginkább elfogadott (és szerintem helyes) elgondolás, a méltányos esélyegyenlőség koncepciója – annak egy változata – mellett érvel.

Van azonban egy harmadik válaszlehetőség, s a korai liberálisok ehhez álltak közelebb. E szerint a társadalom egyáltalán nem visel disztributív felelősséget. Ha az előnyök és hátrányok megoszlása olyan lépések soroza-   tában jön létre, amelynek során mindenki tiszteletben tartotta mindenki másnak a jogait, akkor az eredményt senki nem kifogásolhatja. Az egyénnek ilyen körülmények között vállalnia kell a teljes felelősséget helyzetéért: nem követelheti hátrányai kompenzálását. Míg az első két koncepció valamilyen értelemben egalitárius, a harmadikat manapság libertáriusnak nevezik, arra utalva e megnevezéssel, hogy a jogai közt cselekvő egyén szabadon – mindenféle disztributív kötöttség nélkül – szerezhet javakat, és használhatja azt, ami az övé.

Mivel a libertárius elgondolás körül hosszú ideig meglehetősen széles konszenzus uralkodott, részletes kifejtése és megalapozása szükségtelennek tűnt. Ez a konszenzus azonban idővel bomladozni kezdett, John Rawls fellépése nyomán pedig végképp lejárt az ideje; a libertárius álláspont alaposabb kifejtése és védelme elkerülhetetlenné vált. Három évvel Rawls korszakalkotó művének megjelenése után Robert Nozick publikálta Anarchy, State, and Utopia (Anarchia, állam és utópia) című könyvét;6 alább erre hagyatkozom.

A Nozick által körvonalazott elmélet egyszerű és elegáns. Az egyén méltósága abban áll, hogy jogai vannak. Az emberek akkor viszonyulnak egymáshoz mint egyenlő méltóságú személyekhez, ha elismerik, hogy valamennyien egyenlő jogok alanyai, és tiszteletben tartják egymás jogait. A jogsértő cselekedeteknek az eredményük is jogtalan: az erőszak, csalás, manipuláció, szerződésszegés útján szerzett előnyök megtartásához senkinek nem lehet joga. A mások jogait tiszteletben tartva szerzett előnyökhöz azonban a cselekvőnek sérthetetlen joga fűződik. Az igazságosságnak nincs köze ahhoz, hogy a spontán gazdasági és társadalmi folyamatok eredménye milyen mintázat szerint oszlik meg a résztvevők között. Mércéje merőben történeti. A történeti mérce két komponensből áll össze. Az egyik eljárási követelményeket tartalmaz: ezeket az egyéni jogok jelölik ki. Ugyanazon eljárási követelményeknek azonban sokféle cselekedet tehet eleget. Jogomban áll, hogy a pénzemért bármit megvegyek, aminek áráról tulajdonosával meg tudok egyezni. Tegyük fel, elegendő pénzem van ahhoz, hogy megegyezzem X. eladóval a áruról vagy Y. eladóval b áruról. Ha X.-szel lépek tranzakcióra, akkor a lesz a jogos tulajdonom, ha Y.-nal, akkor b, ha egyikükkel sem, akkor a pénzemnél maradok. Így tehát az, hogy ki milyen javak fölött jogosult rendelkezni, nem csupán attól függ, hogy emberi egyedként általában mihez van joga, hanem attól is, hogy az egyéni jogok korlátai közt a sok-sok ember milyen döntéseket hoz, és milyen lépéseket tesz. X.     nem jogosult a pénzemre pusztán azért, mert senki jogát nem sértő tranzakcióra léphetnék vele, miként én sem vagyok jogosult X. árujára pusztán azon az alapon, hogy a kettőnk közti tranzakció megengedett és lehetséges, és ez Y. vonatkozásában is igaz. Tényleges jogosultságokat csak tényleges tranzakciók teremtenek. A jogosultságok eloszlása nem a megengedett és lehetséges tranzakciók, hanem a valóságosan végrehajtott tranzakciók függvényében változik: az egyéni jogok korlátai közt végrehajtott cselekedetek története határozza meg. Ezt jelenti a megállapítás, amely szerint az igazságosság mércéje történeti.

A történeti mérce minden folyamatot igazságosnak ítél, amelynek során az egyének jogait tiszteletben tartják, függetlenül attól, hogy milyen elosztást eredményez. A folyamat igazságossága átörökítődik az eredményre is: a javak minden megoszlása igazságos, ha igazságos folyamat hozta létre. Ugyanígy minden folyamat igazságtalan, ha közben valakiknek a jogait megsértették, a folyamat igazságtalansága pedig az eredményt is megfosztja az igazságosság látszatától.

Ez az elgondolás az egyének egyenlőségéből indul ki; abból, hogy valamennyien egyenlő jogok alanyai. De a javak eloszlására vonatkozóan semmiféle egyenlőségi követelményt nem tartalmaz. Ellenkezőleg, arra a konklúzióra vezet, hogy az egyenlő bánásmód nem kíván meg egyenlő részesedést az elérhető erőforrásokból. Bármilyen egyenlőtlen legyen is az erőforrások eloszlása, a disztributív igazságosság nem szenved sérelmet, amíg létrehozása során nem sértettek jogot.

Tegyük fel, hogy a tulajdonba vehető javak csupa jogtisztelő lépésben gyarapodnak és cserélnek gazdát; akkor mindenki jogos tulajdonosa annak, ami az övé. Ebből azonnal levonható két következmény. Először, a tulajdon adott megoszlása erkölcsileg igazolt; a társadalom nem köteles vállalni megváltoztatásának költségeit. Másodszor, a tulajdon megoszlásának módosítását az erkölcs nem csupán nem várja el: nem is engedi meg. Az, amit a társadalom az állam útján átcsoportosítana az emberek között, konkrét személyek jogos tulajdona. Ők és csakis ők rendelkezhetnek felhasználása fölött. Az állam a tulajdonosok jogát sérti meg, ha akár csak egy fillért is elvesz abból, ami az övék, azzal a céllal, hogy másoknak adja.

Más a helyzet, ha a tulajdon aktuális megoszlása mögött múltbeli jogsértések is rejlenek – kényszer, csalás, a nagyobb alkuerővel való visszaélés, és így tovább. A jogsértéseket helyre kell hozni; az áldozatokat vissza kell juttatni abba az állapotba, amelyben akkor lennének, ha a jogsértő cselekedetekre nem került volna sor. Az állami újraelosztás ilyen esetekben indokolt és megengedhető. Célja azonban nem jövedelemkiegyenlítés. Hatása egyaránt lehet nagyobb egyenlőség vagy nagyobb egyenlőtlenség, attól függően, hogy menet közben kinek a jogai szenvedtek sérelmet.

Ha a folyamatok igazságosságának feltételei nem teljesülnek, akkor (de csakis akkor) a társadalom felelőssége, hogy korrigálja az eredményt. Ha viszont a tulajdon adott megoszlása senkinek a jogait nem sértő lépésekben jön létre, vagy ha a múltbeli jogsértések következményeit már korrigálták, akkor az igazságosság nem kívánja meg – sőt, nem is tűri – a kikényszerített redisztribúciót. A jobb helyzetben lévők legitim módon rendelkeznek a birtokukban lévő javakkal, a rosszabb helyzetbe kerülőknek pedig vállalniuk kell a felelősséget hátrányaikért. Ilyen körülmények közt az állam a tulajdonhoz való jog megsértése nélkül nem vethet ki adót az egyik emberre azzal a céllal, hogy a másik ember (abszolút vagy relatív) helyzetén javítson. A jogos tulajdon szigorú normatív korlátot állít mindenféle kiegyenlítő célzatú újraelosztás elé. A tulajdonos megteheti, hogy jogszerűen szerzett tulajdonának egy részét önként a rászorulók megsegítésére fordítja. Az állam azonban nem veheti át tőle a döntést, nem kényszerítheti adakozásra. A szabad piacon jogszerűen szerzett tulajdonhoz az állam – az egyenlőtlenségek mérséklésének céljával – nem nyúlhat hozzá. Nemcsak önkényesen: sehogyan sem.7

E felfogás szerint a társadalmi és gazdasági folyamatok szabad és egyenlő személyekként kezelik az embereket, ha az előnyök és hátrányok megoszlásáért viselt felelősséget azon az alapon osztják meg az egyén és a társadalom közt, hogy minden egyén sérthetetlen jogok alanya. Az állam akkor legitim, ha védi és tiszteletben tartja az egyének alapvető jogait, s ez nemcsak olyan esetekben tiltja a közhatalmi kényszer alkalmazását, amikor a cél az egyén üdve, erényessége, a többség által preferált életmódok követése, és így tovább, hanem akkor is, amikor az állam a jogsértés nélkül szerzett jövedelmek egy részét csoportosítaná át hátrányos helyzetű egyénekhez. A legitim állam: minimális állam.

A minimális állam működésének költségei vannak; a működési költségeket a fennhatósága alatt élő egyéneknek kell állniuk. Így tehát a minimális államnak is szüksége van az alattvalók pénzére, és nem érheti be azzal, amivel önként hajlandók hozzájárulni a működéséhez: adót kell kivetnie és behajtania azokon is, akik nem kívánnak fizetni. Ez azonban nem jogsértő, mert a minimális állam szolgáltatásai nélkül az egyének nem tudnák élvezni alapvető jogaikat. Ami jogsértő, az a jogokat védő állam költségeinek fedezésén túlmenő, újraelosztási célzatú adóztatás.  

Politikai liberalizmus című művében John Rawls a következő választ adja Nozick elméletére. Ahhoz, hogy a disztributív hatású cselekedetek igazságosak legyenek, nem elegendő, hogy az egyének minden lépésben betartsák a nekik címzett követelményeket, azaz úgy bánjanak a többi emberrel, mint szabad és egyenlő személyekkel. Vannak bizonyos háttérfeltételek, amelyeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy az egyének közti tranzakciók valóban szabad és egyenlő személyek tranzakciói legyenek. Ha a háttérfeltételekre vonatkozó kritériumok nem teljesülnek, hiába tartja mindenki tiszteletben mindenki másnak a jogait, mégsem lesz igaz bármely két egyénről, hogy szabad és egyenlő személyekként lépnek kapcsolatra egymással. A szóban forgó kritériumok nem az egyéni cselekvésre vonatkoznak, hanem az egyéni cselekvés társadalmi hátterére. Mivel a kritériumok két különböző soráról van szó, ezért lehetséges – sőt, Rawls szerint egyenesen valószínű –, hogy miközben az egyéni cselekvésre vonatkozó kritériumokat mindenki minden lépésben betartja, az egyének közti interakciók sokasága végül szisztematikus módon eltérítse a háttérfeltételeket attól, amit a rájuk vonatkozó kritériumok írnának elő.8

A libertárius álláspont híve első megközelítésben azt válaszolhatja erre: Rawls érvelése körben forog; feltételezi, amit bizonyítania kellene. A libertárius elmélet ellen nem lehet azzal érvelni, hogy a jogtisztelő egyéni cselekedetek összegződése felboríthatja az igazságosság társadalmi háttérfeltételeit, mert ebből az elméletből az következik, hogy ilyen háttérfeltételek nincsenek. Az igazságosság kritériumainak nem létezik két külön soruk; az igazságosság kizárólag az egyéni cselekedeteket értékeli. Amit társadalmi igazságosságnak – a „háttérfeltételek” igazságosságának – neveznénk, csupán az igazságos egyéni cselekedetek sokaságának az eredője. Ha mindenki minden lépésben igazságosan jár el, az egyéni cselekedetek összesített eredménye szükségképpen igazságos.

Alább amellett fogok érvelni, hogy ez tévedés. A libertárius teória főbb megállapításai nem tarthatók a társadalmi igazságosságra vonatkozó háttérfeltevések nélkül. Saját premisszáiból kiindulva is belátható, hogy az igazságosság liberális elmélete nem nélkülözhet a társadalom egészére vonatkozó – s az egyéni cselekvéssel szembeni elvárásoktól független – igazságossági kritériumokat.

Induljunk ki abból, hogy a libertárius álláspont szerint a disztributív igazságosság mércéje merőben történeti. A történet gazdasági műveletek sok-sok perióduson át egymást követő láncolatából áll. A javak fölötti rendelkezés megoszlása akkor és csakis akkor igazságos – akkor és csakis akkor mondható el, hogy mindenki jogosan birtokolja, ami az övé –, amikor minden egyes művelet eleget tesz a rá vonatkozó igazságossági kritériumoknak. Minden periódus valamilyen kezdő helyzetből, a tulajdon valamilyen kezdő eloszlásából indít. Ahhoz, hogy az adott periódusban végrehajtott cselekedetek eredménye jogos legyen, a kezdő helyzetnek – a tulajdon kezdő eloszlásának – is jogosnak kell lennie. Ám ez feltételezi, hogy az előző periódusban végrehajtott cselekedetek is összhangban vannak mások jogaival, továbbá jogos a kezdő helyzet, amelyből e korábbi cselekedetek kiindulnak, ami viszont azt feltételezi, hogy a kettővel korábbi periódusban végrehajtott cselekedetek is összhangban voltak mások jogaival, valamint jogos volt a periódus indulásakor adott helyzet is, és így tovább. A sor azonban nem folytatható a végtelenségig. Az időben visszafelé haladva előbb-utóbb eljutunk egy olyan kezdőponthoz, amikor még senki nem tett semmit, amit a társadalom tulajdonszerzésnek ismerne el.

Erről a kezdőpontról két perspektívában gondolkodhatunk. Az egyik az egyéni életé. Minden ember életében van egy időpont, amely előtt még nem hajtott végre tulajdonszerzésnek számító cselekedeteket. Az egyszerűség kedvéért ezt az időpontot a születéssel azonosíthatjuk. A libertárius gondolatmenet szemszögéből azonban az egyéni élet kezdete csak viszonylagos kiindulópont, hiszen addigra mások már minden birtokba vehető dolog fölött jogcímet szerezhettek.9 Ilyen körülmények közt az új nemzedék tagjai előtt nem áll nyitva az eredeti birtokbavétel lehetősége: olyan javakkal kezdik meg az életüket, amelyeket tulajdonosa megoszt velük, átenged nekik, vagy amelyeket törvény szerint örökölnek utána. Ha felmenőiknek vannak megosztható vagy átruházható javaik, amelyekből ténylegesen részesítik őket, akkor nekik maguknak semmit nem kell tenniük azért, hogy induláskor tulajdonnal rendelkezzenek. Ezért végső kiindulópont csak az az idő lehet, amely előtt még egyetlen nemzedék tagjai sem vettek birtokba semmit.10

A végső kezdőpont gondolati fikció: a tulajdonviszonyok keletkezését nem lehet az eredeti birtokbavételig ténylegesen nyomon követni. Nemcsak azért, mert az eredeti birtokbavétel műveletei a múlt ködébe vesznek. Az eredeti birtokbavétel fogalma feltételezi, hogy a társadalmon belül egyetértés van arra vonatkozóan, hogy mely cselekedetek számítanak birtok-   bavételnek. Ez az egyetértés azonban nem eleve adott. A birtokbavételre vonatkozó konvenciók kialakulása elválaszthatatlan a birtokbavétel folyamataitól. Ha eredeti birtokbavételen azt az aktust kell érteni, amelyet végrehajtásakor a társadalom birtokbavételnek ismer el, akkor a történet nem ilyen aktusokkal kezdődik.11

Ezzel a bonyodalommal azonban nem kell foglalkoznunk. Az eredeti birtokbavétel fikciója ugyanis egy valóságos – bár bonyolult – összefüggés egyszerű feltételezések közti átgondolását szolgálja. A tulajdon mindenkori megoszlását nemcsak az határozza meg, hogy mit tesz a sok-sok ember azzal, amit cselekvésével már megszerzett, hanem az is, hogy milyen igényeket támaszthat olyan erőforrások iránt, amelyek egyszerűen csak adva vannak cselekvése számára.

A kezdet kezdetén bárki bármilyen dolgot szabadon használhat. Az eredeti birtokbavétel olyan művelet, amely kivonja a tulajdonává tett dolgokat a bárki által szabadon felhasználható javak köréből. Természetesen ha valaki elfogyaszt egy talált dolgot, az a dolog mások számára többé nem használható. De csak azért, mert fizikai léte megszűnik. A birtokbavétel másfajta változtatásban áll. Nem a tárgy fizikai létét szünteti meg, hanem mások szabadságát, hogy minden további nélkül használatba vegyék. Az emberek jogait módosítja a tárgyhoz való viszonyukban. A birtokba vevő jogot szerez arra, hogy másokat kizárjon a tárgy használatából. A többi ember elveszti a jogot, hogy az adott tárgyat egy másik ember jóváhagyása nélkül használatba vegye.

Az eredeti birtokbavétel e leírása árnyalja a legitim tulajdonlás feltételeiről alkotott képet, mert – mint azzal már Locke is tisztában volt – az eredetileg senkihez nem tartozó erőforrások jogos birtokbavételének feltételei   speciálisak. Ami valakié, azt csak a tulajdonos beleegyezésével lehet jogsértés nélkül megszerezni: adományozás, örökhagyás, használatba adás vagy adásvétel útján. Ami senkié, annak birtokbavételekor a beleegyezés mellőzhető. Ám ez azt jelenti, hogy az eredeti birtokbavétel egyoldalú aktus, amely ugyanakkor befolyásolja azoknak a helyzetét, akik mostantól csak a tulajdonos jóváhagyásával használhatják azt, amihez korábban szabadon hozzáférhettek. 12 Ebben a tekintetben a szabad hozzáférésből kizárt emberek helyzete rosszabb a birtokbavétel után, mint előtte volt. Ezért, vélte Locke, az eredeti birtokbavétel csak abban az esetben nem kifogásolható, ha az érintettek helyzete mindent egybevetve változatlan marad. Szerinte ez a feltétel akkor és csakis akkor teljesül, ha a birtokba vevő „elegendő és ugyanolyan jó” anyagi javakat hagy meg szabad felhasználásra. Belátható, hogy ez esetben senkit nem ér igazi veszteség, hisz senkinek nem arra a konkrét dologra van szüksége, amit egy másik ember birtokba vett, csupán ugyanolyan típusú dolgokra, ezek pedig elégséges mennyiségben rendelkezésre állnak. Ezt nevezi Nozick lockei megkötésnek (Lockean Proviso).

Nozick rokonszenvező rekonstrukciója azonban rámutat, hogy az „elegendő és ugyanolyan jó” feltétel túlságosan szigorú. Csak a korlátlan bőség körülményei közt teljesülhet; világunkban pedig az erőforrások viszonylagos szűkössége uralkodik. Ám Nozick szerint a lockei megkötés céljaira egy ennél gyengébb feltétel is megteszi. A helyzet romlása akkor is elkerülhető, ha minden, eredetileg szabadon hozzáférhető jószág magántulajdonba kerül. Bár a szabad hozzáférés megszűnése veszteség, a tulajdonbavétel az erőforrások gazdaságos felhasználására ösztönöz, kedvez a hosszú távú befektetésnek, új távlatokat nyit a kooperáció előtt; e változások együttes következményeként emelkedik a termelékenység, ami nyereséggel jár, a veszteseket pedig a nyereségből kompenzálni lehet. Senkinek nincs erkölcsi alapja kifogásolni, hogy az, amihez korábban szabadon hozzáfért, mostan-   tól csak valaki másnak az engedélye alapján lesz elérhető a számára, feltéve, hogy az eredeti birtokbavétel nyomán nem lesz rosszabb a helyzete, mint amilyen akkor volna, ha a birtokbavételre nem is került volna sor.13

Ez a meghatározás egy létminimumot rögzít. Az így definiált létminimum nem azonos a társadalomstatisztikában szokványos létminimum-fogalommal. Nem ahhoz a minimális megélhetési szinthez hasonlítja az egyén helyzetét, amely társadalmában még elfogadhatónak számít, hanem ahhoz, ahol ő maga az eredeti birtokbavétel nélkül tartana. De ez is egy létminimum. A továbbiakban libertárius létminimumnak fogom nevezni.

A libertárius létminimum feltétele elvben könnyen teljesíthető. A veszteseket könnyűszerrel kompenzálni lehet a megtermelt többletekből.14 De bármilyen gyenge kikötésről legyen szó: végiggondolása aláássa a libertárius elmélet fő tézisét, amely szerint az, amit társadalmi igazságosságnak szokás nevezni, maradéktalanul visszavezethető igazságos egyéni aktusok sokaságára.

Nozick nem lát ilyen nehézséget. Azt állítja, hogy a libertárius létminimum hatálya nem terjed ki az egyének helyzetének minden hátrányos összetevőjére, csak arra, ami más egyének cselekedeteinek tudható be.15 Olyan veszteségekről van szó tehát, amelyeket a tulajdont szerző egyének cselekvése okoz. A hátrány ebben az esetben mások okozta kár, az újraelosztást a kártérítés kötelezettsége indokolja. Ahol nincs károkozás, ott jogos kárigény sincs. Meglehet, a hátrányos helyzetűek körülményeinek javítása jó cél, de csak akkor áll egy igazságtalanság korrigálásában – s következésképp csak akkor hajtható végre az állam kényszerítő hatalmának igénybevételével –, ha a hátrányos helyzet károkozás következtében állt elő. Semmiféle strukturális háttérfeltevés nem lép be a képbe.16  

Ez véleményem szerint tévedés. Érvelésem két lépésben fog haladni. Először rámutatok, hogy a libertárius létminimum csak az egyik a lehetséges elvek közül, amelyek az eredeti birtokbavételt korlátozhatják, és bizonyítani igyekszem, hogy az ennél igényesebb elvek kizárása meg sem kísérelhető valamilyen, a társadalom szintjén megfogalmazott disztributív követelményre való hivatkozás nélkül. Majd azt mutatom meg, hogy vannak helyzetek, amelyekre Nozick alkalmazni kívánja a libertárius létminimum elvét, amelyekre azonban a károkozás tényeire hivatkozva az elv nem terjeszthető ki.

Lássuk akkor az első ellenvetést. Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy a birtokbavételi folyamat végén az érintettek köre két csoportra oszlik: az A csoportba tartozók többet szereztek maguknak, a B csoportba tartozók kevesebbet. Képzeljünk el három lehetséges esetet. Az A csoport tagjai mindhárom esetben jobb helyzetben vannak, mint a birtokbavétel nélkül lennének. A B tagjainak helyzete az első esetben rosszabb, a másodikban ugyanolyan, a harmadikban jobb, és nem is javítható tovább az elosztás módosításával. Világos, hogy az első esetben miért kell mérsékelni az egyenlőtlenséget az A csoport és a B csoport között: azért, mert a B csoportba tartozók helyzete nem éri el a libertárius létminimumot, tehát az elosztás igazságtalan. Világos, hogy a harmadik esetben miért nem indokolt az egyenlőtlenség további mérséklése: azért, mert az A csoport helyzetének rontása nem jár együtt a B csoport helyzetének javításával; más szóval, a B-hez tartozók igényeire hivatkozva az adott elosztás kifogásolható. De miért ne volna indokolt az egyenlőtlenség mérséklése a második esetben? Miért nem jár kompenzáció a B-be tartozóknak azért, mert a helyzetük rosszabb, mint a harmadik – szintén lehetséges – forgatókönyv szerint volna? Miért csak akkor mondható el róluk, hogy kár sújtja őket, ha helyzetük elmarad a libertárius létminimumtól; akkor miért nem, ha a libertárius létminimumot eléri ugyan, de elmarad attól, amit egy másik birtokbavételi történet esetén elérhetne? Ez külön magyarázatot kíván.17

És itt ütközünk bele egy társadalmi szintű elosztási háttérfeltételbe. A következő magyarázat kínálkozik ugyanis. Az első periódus kezdetén, amikor még senki nem tett semmit, amivel javak fölött tulajdonjogot lehet szerezni, mindenki nagyjából egyforma helyzetben van. Senkinek nem fűződik még különleges jogcíme semmilyen jószághoz, senki nem zárhat   ki másokat az elérhető javak használatából. Az első periódus kezdetén ezt az egyenlőségi normát még semmi nem módosítja, hiszen még senki nem tett semmit. Tegyük fel, a tényleges helyzet nagyjából megfelel a normának. Akkor a periódus végére kialakult tulajdonmegoszlás kizárólag azt tükrözi, hogy a folyamat szereplői maguk – köztük azok, akik a B csoportban végezték – mit cselekedtek. Ilyen körülmények közt – ha menet közben senki nem sértette meg mások jogait – a hátrányosabb helyzetű egyén nem kifogásolhatja, hogy a helyzete rosszabb, mint amilyen egy másik, a kezdőpontról kiindulva szintén elérhető tulajdoni rezsim megvalósulása esetén volna. Be kell érnie azzal, hogy nem rosszabb, mint akkor volna, ha a tulajdon nélküli kezdőpontot el sem hagyják. Igaz, az eredmény nem csak rajta múlott. De ugyanannyira múlott rajta is, mint bárki máson: mindenki nagyjából egyenlő helyzetből indult, tehát egyenlő súllyal befolyásolhatta a birtokbavételi folyamat kimenetelét.

Ez azonban magában foglalja, hogy másként állna a helyzet, ha valaki nem azért végezné hátrányos körülmények közt, mert mások leleményesebbek, ügyesebbek, szorgalmasabbak voltak nála, hanem azért, mert kedvezőbb helyzetből startoltak. Ez az ember joggal kifogásolná, hogy a libertárius megszorítás csupán a létminimumhoz való jogát védi, miközben eltűri, hogy mások olyan előnyökhöz jussanak, amelyeket nem jogaik gyakorlásának, hanem kezdeti előnyeiknek köszönhetnek. Hisz kimeneti hátránya – legalábbis részben – bemeneti hátrányát tükrözi, ami viszont erkölcsileg nem igazolható.

Ám ha csak ezzel a feltétellel együtt fogadható el, akkor a libertárius létminimum függ egy disztributív háttérfeltétel – az esélyek egyenlősége – teljesülésétől. A tulajdon igazságos megoszlásának nemcsak az a feltétele, hogy az oda vezető eljárás során senkinek a jogait ne sértsék meg, illetve, hogy senki ne süllyedjen a libertárius létminimum alá, hanem az is, hogy az eredeti birtokbavétel folyamatába mindenki egyenlő esélyekkel kapcsolódhasson be.

Nozick szerint az esélyegyenlőségi elv tarthatatlan.18 Fő érve úgy szól, hogy azok a javak, amelyeket az esélyegyenlőség biztosítása céljából a hátrányosabb helyzetből induló egyének rendelkezésére kellene bocsátani, már túlnyomórészt mások tulajdonában vannak. A rendelkezésre álló erőforrások nem csoportosíthatók át tetszés szerint az egyik embertől a másikhoz, mivel ez a tulajdonhoz való jogot sértené. Ez az ellenvetés elhibázott.19 De még ha a kifejlett piacgazdaság viszonyai közt helytálló volna is, eredeti   birtokbavétel előtti állapotra akkor sem volna kiterjeszthető: ezt az állapotot ugyanis éppen az jellemzi, hogy senkinek semmilyen külső erőforráshoz nem fűződik másokat kizáró jogcíme.

A libertárius álláspont hívének ezért más védekezéssel kell próbálkoznia. Felvethetné példának okáért, hogy nem valamiféle társadalmi szintű esélyegyenlőségi követelményről van szó. Arról van szó, hogy aki a kezdő helyzetében rejlő előnyöket kihasználva szerzett másoknál többet, jogosulatlan többleteket sajátít el, és ezzel kárt okoz a hátrányos helyzetből indulóknak. Ez és csakis ez magyarázza, hogy ilyen körülmények közt az elosztás igazságtalannak minősül. Tegyük fel, hogy van egy harmadik csoport, amelynek tagjai sem jogosulatlan többletekhez nem jutnak, sem igazságtalan veszteségeket nem szenvednek el. Ők senkinek nem okoztak kárt, és nekik sem okozott kárt senki. Következésképpen nem kötelesek részt vállalni a vesztesek kompenzálásából, és ők maguk sem igényelhetnek kompenzációt. Kívül maradnak az elvárható újraelosztás folyamatain. Az igazságosság kívánalmai tehát konkrét egyénekre mutatnak rá: azokra, akik kompenzálásra tarthatnak igényt, és azokra, akikkel szemben az igény megfogalmazódhat. Nem léteznek olyan igazságossági követelmények, amelyek az egyéni cselekvés disztributív háttérfeltételeiben állnának.

Második ellenvetésem azt igyekszik megmutatni, hogy ez a védekezés sem tartható. Abból indulok ki, hogy maga Nozick mit mond az eredeti birtokbavétel befejeződése utáni időszakról.

Ebben a szakaszban már minden jószágnak megvan a jogos tulajdonosa. Mindenki a sajátját használja, gyarapítja, árusítja, ajándékozza el. Ha valaki a következő periódus végén azért van rosszabb helyzetben, mint a birtokbavételi periódus lezárulásakor volt, mert konkurensei sikeresebben forgatták a tulajdonukat, a vesztesnek Nozick szerint nincs jogos követelése a nyertesekkel szemben (feltéve, hogy gazdasági műveleteik során nem sértették meg a jogait), hisz a sajátjukéval gazdálkodnak, nem olyasmivel, amit most vonnának ki a szabadon használható javak köréből. Egy kivétellel azonban Nozick is számol. Előfordulhat, írja, hogy a piaci tranzakciók során valaki túlságosan nagy veszteségeket szenved el: helyzete annál is rosszabb lesz, mint amilyen akkor volna, ha a javak eredeti birtokbavételére soha nem kerül sor. Nem az eredeti birtokbavétel során érte veszteség, hanem a birtokbavételt követő tranzakciók során. Ám az eredeti birtokbavétel illegitim volna, ha önmagában mérne ekkora veszteségeket más emberekre. Ha pedig ebben az esetben illegitim volna, akkor illegitim abban az esetben is, ha későbbi tranzakciókkal együtt hozza a veszteseket rosszabb helyzetbe, mint amilyenben a birtokbavétel elmaradása esetén volnának. A libertárius létminimum sé- relmet szenved, a veszteseket igazságtalan kár éri, ami kompenzációt kíván. Mindegy tehát, hogy a birtokbavétel önmagában szorít-e embereket a libertárius létminimum alá, vagy lesüllyedésük későbbi tranzakciók nyomán következik be: a tulajdon adott megoszlása soha nem lehet legitim, ha bárki rosszabb helyzetben van, mint ahol akkor tartana, ha társadalmának története soha nem foglalta volna magában az eredeti birtokbavétel epizódját.20

Nozick arról beszél itt, hogy milyen helyzetben volna ugyanaz az egyén, ha az eredeti birtokbavételre sort sem kerítenek. Megállapítása ugyanakkor független attól, hogy az érintett melyik nemzedékhez tartozik: élt-e már az eredeti birtokbavétel idején, vagy később született. Akár élt már akkor, akár később született, a liberális létminimumtól való elmaradása mindenképpen kompenzációt kíván. Csakhogy – mint rögvest látni fogjuk – a később született korcsoportok tagjairól nem állítható, hogy ők maguk vannak rosszabb (vagy jobb, vagy ugyanolyan) helyzetben, mint amilyenben akkor volnának, ha az eredeti birtokbavételre nem kerül sor. Ezért ha a libertárius létminimum kritériuma a későbbi nemzedékek helyzetére is vonatkozik, akkor megsértése nem állhat károkozásban.

A már színen lévő nemzedékek meghatározott egyedekből állnak. Mindenki ugyanaz a személy a birtokbavétel után, aki előtte volt. A még meg nem született nemzedékek összetétele azonban meghatározatlan. Mi több, nem független attól, hogy az elődnemzedék tagjai hogyan élik az életüket. Képzeljük el, hogy egy 14 éves lány gyereket kíván szülni. Környezete igyekszik rábeszélni, hogy várjon néhány évet, hiszen a gyereknek rosszabb lesz, ha ilyen fiatalon szüli meg és kezdi nevelni. Ez azonban szó szerint véve nem igaz. Az a gyerek, aki most születne meg, nem azonos azzal, aki négy-öt múlva jönne világra. A két gyerek két különböző petesejt és hímivarsejt találkozásából foganna meg, tehát két különböző egyed volna. Erre a problémára Derek Parfit mutatott rá elsőként; ő a „nem azonosság problémája” (non-identity problem) nevet adta neki.21

A Parfittól származó belátás kiterjeszthető a társadalom egészén végighullámzó cselekvéssorokra is. Tegyük fel, a mai nemzedék két lehetőség közt választhat: gátlástalanul kifosztja a Föld erőforrásait, vagy fenntartható gazdálkodást folytat. Kézenfekvő azt mondani, hogy ha az előbbit teszi, akkor súlyos kárt okoz a később születendő embereknek. A Föld kizsigerelése és a fenntartható gazdálkodás közti választás azonban nem csak a 20. Lásd Anarchy, 180. („Az eredeti elsajátítás plusz az összes későbbi átruházás és cselekedet együtt sérti meg Locke kikötését.”)   környezet állapotára hat. A kétféle cselekvéssor arra is hatással van, hogy az eljövendő nemzedékek milyen konkrét egyedekből fognak állni. Mindenki mást csinál, mint amit az alternatív forgatókönyv megvalósulása esetén tenne, ezért aztán más és más párok létesülnek, vagy ugyanazok a párok más és más időpontokban lépnek szexuális kapcsolatra, és így más és más egyedek fogannak meg. A Föld kifosztása esetén születő emberek a fenntartható gazdálkodás körülményei közt világra se jönnének. Ha ez igaz, akkor nem mondhatjuk, hogy a jelen nemzedék viselkedése kárt okozott nekik, hiszen a fenntartható gazdálkodás nem őket hozta volna jobb helyzetbe, mint amilyenben vannak, hanem egy másik népességet. Nekik nem rosszabb, hogy az előttük járó nemzedék rablógazdálkodást folytatott, hisz ennek köszönhetik létezésüket (amely persze kevésbé jó, mint a fenntartható gazdálkodás körülményei közt világra jövő népességé volna). Hacsak nem annyira elviselhetetlenek az életkörülményeik, hogy annál a nemlét is jobb volna, szüleik nemzedéke nem ártott nekik.

A lehetséges utódok közti „nem azonosságból” nem következik, hogy a Föld kirablása erkölcsileg megengedhető. Csupán az következik belőle, hogy erkölcsi elutasítása nem indokolható meg a károkozás fogalmaiban.

Hasonló belátásra jutunk, ha a „nem azonosság problémáját” az erőforrások birtokbavétele vagy a birtokbavétel elmaradása közti választásra alkalmazzuk, hisz erre is kiterjed. Ha sor kerül a birtokbavételre, a következő nemzedékek nem ugyanazokból az egyedekből állnak, mint ha fennmaradtak volna a birtokbavétel előtti viszonyok. Aki az erőforrások birtokbavétele után fogant meg és jött világra, nem mondhatja, hogy rosszabb helyzetben van, mint akkor volna, ha a birtokbavételre sor sem kerül, mert ha nincs birtokbavétel, ő nem is létezne. A birtokbavétel a későbbi nemzedékek tagjainak nem okozhatott a saját lehetőségeikben mért veszteséget.

Ebből nem következik, hogy amikor a birtokbavételt lebonyolító nemzedéket új generáció váltja fel, a libertárius létminimum érvényét veszti. Ez ugyanolyan hibás következtetést volna, mint az, hogy a mai élő nemzedék semmi rosszat nem tesz a Föld kirablásával. Az viszont következik az alternatív forgatókönyvekhez társuló, alternatív nemzedékek közti nem azonosságból, hogy az eredeti birtokbavétel után született nemzedékekre vonatkoztatva a libertárius létminimum megsértése nem károkozást rögzít. Nem azt állapítja meg az érintett egyénekről, hogy rosszabb helyzetben vannak, mint amilyenben ők maguk volnának, ha a birtokbavételre nem került volna sor, hanem azt, hogy rosszabb helyzetben vannak, mint amilyenben mások volnának az alternatív forgatókönyv megvalósulása esetén.

De kik ezek a mások? Első gondolatunk talán az, hogy minden ma élő egyén helyzetét annak a hipotetikus egyénnek a helyzetével kell egybevet- ni, aki az alternatív történetben az ő helyére kerülne. Csakhogy nincs ilyen hipotetikus egyén. Az alternatív történetből nemcsak ő hiányozna, hanem a helye is. Nemcsak a népesség állna más egyedekből, hanem a társadalom struktúráját is más pozíciók alkotnák. Ezért az összehasonlítás során nem lehet páronként megfeleltetni egymásnak a valóságosan létező nemzedék és a hipotetikus, alternatív nemzedék tagjait. Reprezentatív csoportokat kell kiválasztani a két nemzedéken belül, s azoknak a helyzetét kell összehasonlítani. Például, mint Rawls javasolja, az egyik forgatókönyv szerinti legrosszabb helyzetű csoport helyzetét a másik forgatókönyv szerinti legrosszabb helyzetű csoport helyzetével. Ez a következmény, mint azonnal látni fogjuk, a libertárius álláspont feladásával egyenértékű.

A libertarianizmus híve két stratégiával próbálkozhat a felfogására nézve végzetes következmény elkerülésére. Elvetheti a lockei megkötés hatályának kiterjesztését az eredeti birtokbavétel lezárulását követő periódusokra. Vagy elvetheti magát a lockei megkötést.22

Az első stratégia belső ellentmondással terhes. Képzeljünk el két embert (nevezzük őket X.-nek és Y.-nak), akik mindketten az eredeti birtokbavétel befejeződése után születtek. Mindketten rosszabb helyzetben vannak, mint amilyenben akkor volnának, ha minden jószág szabadon hozzáférhető maradt volna. Mindketten őseik balsorsát örökölték meg. X.-nek az ükapja került a libertárius létminimum alatti helyzetbe, még az eredeti birtokbavétel idején. Y.-nak a dédapja végezte a libertárius létminimum alatt, már az eredeti birtokbavétel lezárulását követő időkben. Ez a különbség X. és Y. erkölcsi helyzete szempontjából közömbös. Mindketten a libertárius létminimum alatt vannak, mindketten másoktól örökölték meg hátrányos helyzetüket. Hogy az ősök mikor süllyedtek a libertárius létminimum alá, kettejük közt nem tesz erkölcsileg értékelhető különbséget. Ebből az következne, hogy ha X.-nek jogos kompenzációs követelése van, akkor jogos kompenzációs követelése van Y.-nak is. Ha azonban a lockei megkötés érvényes az eredeti birtokbvétel periódusában, de nem érvényes a későbbi periódusokban, akkor csak X.-nek van jogos kompenzációs követelése, Y. hasonló igénye alaptalan.

A második, radikálisabb stratégia nem torkollik belső ellentmondásba, mégis védhetetlen. Nem számol ugyanis azzal, hogy az emberek nem egyenlő feltételek közt vágnak neki az eredeti birtokbavételnek: az egyik     közelében sok és könnyen elsajátítható erőforrás van, a másik körül kevés, és még annak az elsajátítása is roppant erőfeszítéseket kíván, és így tovább. Ezek a kezdeti egyenlőtlenségek nem a döntéseikkel és cselekedeteikkel járó kockázatok, hanem induló adottságok; elfogadhatatlan, hogy valaki azért kerüljön rosszabb helyzetbe, mint az eredeti birtokbavétel elmaradása esetén volna, mert valaki más szerencsésebb körülmények közül startolt.

Röviden, a libertárius álláspont híve a következő dilemmával kénytelen szembenézni. Vagy kitart a libertarianizmus mellett; ez vagy logikailag, vagy erkölcsileg vállalhatatlan következményekre vezet. Vagy ragaszkodik a libertárius létminimumhoz; akkor viszont a libertárius megközelítést kell feladnia.

Mint láttuk, a libertárius analízis szerint valamely adott társadalmi rendszer egészének igazságos vagy igazságtalan voltáról csak abban az értelemben beszélünk, hogy a benne zajló egyéni tranzakciók igazságosak-e. A rendszer igazságossága igazságos tranzakciók összegződése, igazságtalansága igazságtalan tranzakciók összegződése. Most azonban arra a belátásra jutottunk, hogy a második nemzedéktől kezdve a libertárius létminimum alatti helyzetek nem egyéni tranzakciók igazságtalanságait tükrözik; korrigálásukat nem az teszi szükségessé, hogy ezeket az érintetteknek személyes kárt okozva hozták létre. Az ilyen helyzetek strukturális igazságtalanságot tükröznek, amely mögött semmilyen egyéni jogsértésnek vagy károkozásnak nem kell meghúzódnia.

Röviden: Rawls jogosan állította, hogy az igazságosságnak vannak bizonyos társadalmi háttérfeltételei, amelyek akkor is sérelmet szenvedhetnek, ha az egyéni tranzakciók igazságossági feltételeit mindenki mindenki mással szemben tiszteletben tartja. Ezeknek a feltételeknek a biztosítása kollektív kötelezettség. A társadalom azonban nem cselekszik tagjaitól függetlenül; a kollektív kötelezettség szétterül a népességet alkotó egyéneken. Ahhoz, hogy az igazságosság kívánalmainak eleget tegyünk, nem elég az egyéni tranzakciók résztvevőiként tiszteletben tartanunk mások jogait: teljesítenünk kell a kollektív kötelezettségekből ránk háruló részt is. Ilyen kollektív kötelezettség a modern liberalizmus szerint az esélyegyenlőség feltételeinek biztosítása.23

Ha ezek a megállapítások helytállóak, akkor a minimális állam melletti egyik robusztus érv elesik. Az újraelosztási célú adóztatás igazolt lehet akkor is, ha a jogosultságok eloszlása csupa olyan lépésben jött létre, amely senkinek a jogát nem sértette meg.  

Jegyzetek

1. Lásd Vannak-e emberi jogaink? című könyvemet (Budapest: AB Független Kiadó 1986), Egyenlőtlenség és kizsákmányolás című esszémet (Lakatos András, szerk.: Lehetséges- e egyáltalán? Budapest: Atlantisz 1994), valamint Az igazságosság elmélete című tanulmányomat John Rawls értekezéséről (Világosság 1998/8–9.).

2.Ez a tanulmány a Kalligram Kiadónál megjelenés alatt álló kötet címadó darabja.

3. Lásd a Mi a liberalizmus? című tanulmány 8. szakaszát.

4. Lásd a 6. szakaszt.

5. Hogy mi számít elégségesnek, abban e nézet hívei nem okvetlenül értenek egyet. Némelyek úgy vélik, hogy az az ember rendelkezik elégséges erőforrásokkal, aki alapvető szükségleteit ki tudja elégíteni (az alapvető szükségletek terjedelme sem magától értetődő nagyság). Lásd David Copp: „The Right to an Adequate Standard of Living.” Social Philosophy and Policy 9 (1992) 231–261, valamint Copp: „Equality, Justice, and the Basic Needs.” Gillian Brock, szerk.: Necessary Goods. Oxford and Lanham MA: Rowman and Littlefield 1998. Mások expanzívabb értelmezést adnak az elégséges javak fogalmának. Lásd Harry Frankfurt: „Equality as a Moral Ideal.” Ethics 98 (1987) 21–43, valamint Robert Huseby, „Sufficiency: Restated and Defended.” Journal of Political Philosophy 18 (2010) 178–97.

6. Oxford: Blackwell 1974.

7. Lásd Anarchy, 169. („A munka jövedelmének megadóztatása a kényszermunkával van egy sorban.”)

8. Lásd John Rawls: Political Liberalism. New York: Columbia University Press 1993, 265–269.

9. Lásd Anarchy, 160. („Amikor a dolgok létrejönnek, már emberekhez társulnak, akiknek jogcímük van rájuk.”)

10.  Lásd Anarchy, 174.

11. Locke – Nozick az ő elméletét rekonstruálja modernebb gondolati eszközökkel – úgy vélte, hogy az eredeti birtokbavétel nincs társadalmi konvenciókhoz kötve. Mivel önmagával mindenki maga rendelkezik, ezért a munkájával is mindenki maga rendelkezik. Ha egy ember valamilyen eredetileg senki által nem birtokolt dolgot megmunkál – ahogy ő fejezte ki magát: „elegyíti” a dolgot a munkájával –, ezzel a saját munkája fölötti jogcímet kiterjeszti a dologra is. A birtokbavétel ily módon tisztán erkölcsi normák által kitüntetett művelet. Nozick azonban rámutat, hogy ez az elgondolás gyenge lábakon áll. „Ha azt, ami az enyém, elegyítem azzal, ami nem az enyém, miért az lesz az eredmény, hogy megszerzem, ami nem az enyém, miért nem inkább az, hogy elvesztem, ami az enyém? Ha a tengerbe öntök egy üveg paradicsomlét, ami az enyém, s ha molekulái egyenletesen keverednek a tenger vizével […], tulajdonjogot szerzek-e ezáltal a tenger fölött, vagy inkább ostoba módon eltékozoltam a paradicsomlémet?” Lásd Anarchy, 175. Nozick nem vonja le a következtetést, hogy a tulajdonszerzés szabályai társadalmi konvenciók; részletesen érvel emellett Richard A. Epstein Skepticism and Freedom című könyvében. Chicago–London: University of Chicago Press 2003, 38 sk, 127, 130 sk, 133 sk.

12. A tulajdonbavétel előtti állapot két különböző módon írható le: vagy úgy, hogy a szabadon hozzáférhető jószág senkié, vagy úgy, hogy minden ember közös tulajdona. Locke úgy fogalmaz, mint aki az utóbbira gondol. Lásd John Lo>Lo>IV , 29; IV , 30; IV , 40. Locke felfogásáról lásd Seanna V. Shiffrin: „Lockean Arguments for Private Intellectual Property.” Stephen R. Munzer, szerk.: New Essays int he Legal and Political Theory of Property. Cambridge UK: Cambridge University Press 2001. Ha szó szerint kell értenünk Locke megfogalmazásait, akkor egyoldalú birtokbavételről szó sem lehet: mindenki csakis az egész emberiség egyetértésével vonhat ki javakat a közösből. Nozick mindenesetre a másik leírást fogadja el: a szabadon hozzáférhető javak fölött senki nem rendelkezik.

13. Lásd Anarchy, 181. Ez nem okvetlenül jelent transzferek útján való kárpótlást. A dolog úgy is elképzelhető, hogy a birtokbavétel lehetővé teszi a munka hosszú időre tervezhető megosztását; a tulajdonnal nem rendelkezők munkaszerződés alapján jutnak hozzá a termelőeszközökhöz, a többletből pedig bér formájában részesülnek.

14. Nozick egyenesen azt állítja, hogy – a katasztrófahelyzeteket kivéve – a libertárius létminimum feltétele mindig teljesül; lásd Anarchy, 181. Ez tárgyi tévedés. Az első ipari forradalom korszakában a brit munkásosztály széles rétegeinek életkörülményei maradtak el a Locke–Nozick-féle létminimumtól, és a jóléti kapitalizmus viszonyai közt, tartós konjunktúra idején is vannak mélyszegénységben élő vagy egyenesen éhező, marginális helyzetű emberek, akik rosszabb helyzetben vannak, mint a hipotetikus tulajdon nélküli társadalom bármely tagja volna.

15. Lásd Anarchy, 345, 14. lj.

16. Lásd uo., 238.

17. Lásd Gerald A. Cohen: Self-Ownership, Freedom, and Equality. Cambridge UK: Cambridge University Press 1996.

18. Lásd Anarchy, 235–238.

19. Lásd Mi a liberalizmus? című tanulmányom 6. szakaszának záró bekezdését, valamint a 9. szakasz fejtegetéseit a tulajdonhoz való jogról.

21. Lásd Derek Parfit: Reasons and Persons. Oxford: Oxford University Press 1984, 352, 358 sk.

22. Nem ismerek olyan szerzőt, aki az első stratégiával próbálkozott volna. A második stratégia mellett Murray Rothbard amerikai libertárius közgazdász és politikai gondolkodó foglalt állást; szerinte a vesztesek veszteségeit egyszerűen a szabad és bizonytalanságokkal terhes világban elkerülhetetlenül vállalandó kockázatok következményeinek kell betudni. Lásd Rothbard: The Ethics of Liberty. New York: New York University Press 1998, 244 sk.

23. Erről Mi a liberalizmus? című tanulmányom 6. és 7. szakaszában írok részletesebben.

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges