Matern Éva 2016. március 6.

Nyomtatóbarát változat

Havas 70 – I. kötet >>>
Havas 70 – II. kötet>>>

Havas Gábor és felesége, Liskó Ilona, Ici 2004-ben (1999–2000-es kutatásuk folytatásaként) közösen vezettek egy országos kutatást a cigány gyerekek általános iskolai oktatási helyzetéről. (A kutatási beszámoló megjelent a Felsőoktatási Kutatóintézet Educatio füzetek, Kutatás közben sorozatában, Havas Gábor–Liskó Ilona: Szegregáció a roma tanulók általános iskolai oktatásában, 2005; és olvasható például itt.) Ici 2005-ben a kutatási tapasztalatok alapján kiválasztott tíz jellegzetes területet, hogy azokról a meghívott résztvevők esettanulmányokat írjanak egy leendő kötet számára. A tervezett tíz tanulmány közül csak a mieink készültek el. A két írás azóta az „asztalfiókunkban” porosodott. Úgy gondoltuk, a mostani jó alkalom arra, hogy elővegyük őket, és a köz elé bocsássuk, Gábornak boldog hetvenedik születésnapot kívánva – és egyben Ici emléke előtt is tisztelegve.

Lengyel Gabriella
Matern Éva

---

Kerepes kb. tízezer fős település, mintegy 15 km-re a fővárostól. A 3-as főút és a gödöllői HÉV sínpárjai választóvonalként húzódnak át rajta, három területi egységre szabdalva a községet. Ez a területi megosztottság rányomja a bélyegét a település társadalmi szerkezetére is, bár csak részben képezi le társadalmának törésvonalait. A 3-as főút mintegy két kilométeres szakasza halad keresztül Kerepesen, de gyalogátkelő csak a község két végénél van. A főútnak jelentős a teherautó- és kamionforgalma. Az átkelés az úton életveszélyes. Hosszú évek alatt sem sikerült azonban legalább egy gyalogátkelőhelyet kialakítani az út két oldalán élők biztonságának érdekében – bár a terv és a szándék megvolt. Ahogy az út két oldalát nem sikerült összekötni, úgy a cigányok és a nem cigányok között kialakult súlyos konfliktusokkal sem tudtak mit kezdeni. A két csoport közötti konfliktus látványosan jelent meg az iskolában, és súlyos krízishelyzethez vezetett. Az iskolai krízisnek és a faluban a két társadalmi csoport közötti indulatok erősödésének bizonyára jelentős szerepe volt a helyi szélsőjobboldal politikai térnyerésében.¹

A speciális tagozat az integráció előtt

A kerepestarcsai kisegítő, vagyis a speciális tagozat 1996–97-ig Kistarcsán² volt, az akkori három általános iskola közül az egyikhez tartozott, de külön épületben. A kerepesi Gyár utca³ és a kistarcsai cigánytelep gyerekei jártak ide, a tanítás osztatlan csoportokban folyt.

K. József itt volt gyógypedagógus, majd iskolaigazgató lett, a 2004–2005-ös tanévben pedig a kerepesi általános iskolában az integrált oktatás irányítója és egyik tanítója is. Tanította a most hozzá járó gyerekek szüleit is.

A kilencvenes években a kisegítő tagozatra járó gyerekek száma fokozatosan növekedett: egyre több rossz szociális viszonyok között élő cigány gyereket irányítottak szakértői bizottsághoz, akiket aztán a bizottság sajátos nevelési igényűnek vagy enyhén értelmi fogyatékosnak minősített – megfelelően az országos tendenciáknak. Ennek hatására (is) a speciális tagozaton lassan elfogytak a nem cigány tanulók, mert a szülők inkább a főváros közeli kerületének kisegítő iskolájába vitték őket, vagy elérték, hogy a normál tagozatos osztályokba kerüljenek. De bizonyos, a szegregáció elleni, elsősorban szakmai érvek, némi oktatásirányítási támogatással, a kisegítő iskolákban a cigány gyerekek számának a csökkenéséhez vezettek. („Államilag az jött, hogy a cigány gyerekeket nem lehet kisegítőbe rakni. Ami részben jogos is, mert nem volt mindegyik az. Most már viszont nagyon lesüllyesztették a szintet. […] Végül annyira lecsökkentek a kisegítős gyerekek, hogy meg kellett szüntetni.”)

1997-ben Kistarcsa önkormányzata megszüntette a kisegítő tagozatot, így szabadult meg a cigány gyerekektől meg a cigány gyerekek szegregálásának vádjától is.

Ekkor Kerepesről mintegy negyven gyerek járt a specre. A kistarcsai kisegítő megszűntével a kerepesi gyerekek ellátatlanná váltak. „Megoldásként” csak a mintegy 20 km-re fekvő, de rosszul megközelíthető kisváros (Gyömrő) kisegítő iskolája jött szóba, ott azonban az iskoláztatást csak hetes bentlakással tudták megoldani. A hetes iskolától, a kollégiumtól idegenkedtek a szülők, hiszen a gyerekek – életkoruktól függetlenül – nem szoktak máshol aludni, a szüleiktől külön élni. Ennek ellenére a gyerekek többsége két éven át oda járt, és az iskolával, a körülményekkel a szülők elégedettek voltak, a gyerekek tanultak, foglalkoztak velük, s a pedagógusokkal sem voltak konfliktusok. Azok a gyerekek, akiknek a szülei nem vállalták a hetes iskolát, magántanulók lettek: a középsúlyos értelmi fogyatékosokat tanító gyógypedagógus tartott nekik egyéni foglalkozásokat, a tanév végén pedig záróvizsgát tettek.

Az önkormányzat végül arra az elhatározásra jutott, hogy elindít Kerepesen egy kisegítő/speciális tagozatot – vagy azért, mert a lakosságszám növekedése miatt erre kényszerült, vagy azért, mert tarthatatlanná vált a gyerekek utaztatása, de lehet, hogy a döntésben a magasabb normatíva is szerepet játszott.

Az általános iskola épületében azonban nem volt hely, ezért egy régi, meglehetősen leromlott állapotú, úgy-ahogy felújított épületben kezdődött 1998 szeptemberében a tanítás. (A településnek nem volt erre a célra üres épülete, egy, a rendszerváltás után visszaadott egyházi tulajdonú épületet béreltek ki három évre. A felújításba – az átmeneti állapot miatt is – nem akartak sokat befektetni, „hideg volt, vizes volt, sötét volt, zajos volt, csúnya volt a vécé…”).

A speciális tagozat indulásától a jelenlegi (2004) krízishelyzetig tartó folyamatot különbözőképpen ítélik meg. Az, aki belülről élte végig, hajlamos idealizálni az ún. hőskorszakot. Akik ellenben kívülről látták, azok nem látnak különbséget. Szerintük a problémák a „nagyiskolába” való költözéssel váltak mindenki számára láthatóvá és egyúttal elviselhetetlenné.

Az egyik tanítónő (ma a speciális tagozat vezetője) így emlékszik vissza az indulásra:

„Kimentünk a Gyár utcába, beszéltünk a szülőkkel. Az első szülői értekezleten nagyon sokan voltak. Örültek, hogy helyben megoldódik, nem kell utazni. Nem voltak magatartási gondok, de furcsák voltak a gyerekek, nagyon sok otthoni problémát hoztak magukkal. Rögtön egy krízishelyzet alakult ki, ótvarjárvány, s kiderült, hogy a kerepesi romák 80 százaléka ótvaros. A Köjál be is akarta záratni, de felvettünk kisegítőt, mi magunk kezeltük a gyerekeket, és végül elértük, hogy ne zárják be az iskolát. Akkor nagyon sok család csúnya dolgokat mondott ránk. Nem tudom, talán ott rontottunk el valamit, nem tudtuk megfogni azt a helyzetet, hogy a szülők örültek, hogy itt járhatnak iskolába a gyerekek, és nem tudtuk a szülőket magunk mellé állítani.

De a gyerekekkel nagyon jó volt a hangulat. A kezelések miatt lerövidült a tanítási idő. A sebeket kamillával áztattuk, antiszeptikus kenőccsel kentük, antibiotikummal kezeltük, és a gyerek azt élte meg, hogy csak vele foglalkoznak. Közben lehetett beszélgetni, diavetítést csináltunk. Mi is megismertük jobban a gyerekeket. Tiszta ruhát kaptak, mi helyben mostunk, fertőtlenítettük, kifőztük a ruhákat, volt mosógépünk.”

A szülőkkel való kapcsolat gyors megromlásában nyilvánvalóan az ótvarnak mint tisztálkodási, higiéniai problémának az értelmezése játszott szerepet. A szülők megalázónak érezték, hogy a gyerekeket az iskolában fürdették, és ott kaptak tiszta ruhát is. Ilyen jellegű konfliktusai a tanítónőnek már korábban is voltak. Két évig tanított egy elsős, kis létszámú osztályt, ahova szintén csak cigány gyerekek jártak („amikor a kis létszámúba javasolt nem roma gyerekek szülei meglátták, hogy mennyi cigány gyerek van az osztályban, elvitték a gyerekeiket…”), és ahol a cigány szülőkkel való konfliktust a tisztálkodási szokások „tanítása” okozta: „Meg voltak sértődve a szülők, balhéztak, hogy én azt mondom, hogy fürödni kell. Mert mi ott mosakodtunk, kezet mostunk…” A fürdés szorgalmazása sértette a fürdőszoba, víz nélküli házakban, telepi körülmények között élő szülőket, és burkolt „koszos, büdös”-ként értelmezték.

A családsegítő munkatársa is úgy emlékszik, hogy a tisztálkodás körül alakultak ki az első konfliktusok, mégis úgy véli, hogy nagyon jól indult a speciális tagozat.

„Amikor létrehozták a kisegítő iskolát, fantasztikusan indult, mindennel felszerelték, bútorok, eszközök, mosógép, zuhanyozó. És amit csináltak, az is nagyon jó volt. Voltak közösségi programok, egy srác járt innen gitározni, a tanítók együtt ettek a gyerekekkel. A mintaadás a pedagógusok részéről közvetlen volt. De aztán volt egy roma hölgy, aki kisegítő munkát végzett, de a pedagógiai munkába is bele akart szólni, aztán vagy elment, vagy elküldték, de utána negatívan befolyásolta szülőket, és akkor kezdtek problémázni, hogy miért fürdetik le a gyerekeket, meg miért kenik le.”

Az ótvarjárvány elmúltával a szülők és a pedagógusok viszonya is nyugvópontra jutott, a gyerekek is jól érezték magukat az iskolában. A jó hangulatban a tagozatvezető szerint annak is szerepe volt, hogy nagyon jó volt az ellátásuk, mindig bőségesen volt ennivaló, meg tudták vendégelni a gyerekek a szülőket, mindig volt elegendő kenyér, felvágott stb. Voltak játékok, hangszerek, délutáni foglalkozások. Volt havi keretük, amely elég szűkös volt ugyan (tízezer forint!), de azzal önállóan gazdálkodhattak, s azonkívül pályázatokon is nyertek (háromszor a Soros Alapítványtól, személyiségfejlesztő, főző- és életmód-, valamint zenei szakkörre).

Három tanteremben három összevont csoportban tanítottak, és itt kaptak helyet egy kisebb szobában a középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekek is (ők heti hat órában jártak/járnak egyéni foglalkozásra). Két gyógypedagógus és egy képesítés nélküli pedagógus tanított, s ma úgy emlékeznek vissza, hogy nem voltak komolyabb problémák a gyerekekkel. Az osztatlan csoportokat vegyes életkorúakká alakították.

„Teljesen jól taníthatóak voltak, a nagyok segítettek a kicsiknek, a manuális órákon a kicsik dolgoztak önállóan, lehetett a nagyokkal külön foglalkozni. Sokkal önállóbbak voltak, mint most.”

A ma már szinte idillinek tűnő (vagy idealizált) időszakban is voltak kisebb- nagyobb problémák, ezt a tagozatvezető is elismeri, de azokból valahogy soha nem lett ügy, mert nem került ki a tagozatról.⁴

„Mondjuk bensőséges viszony egy-két gyereket kivéve nem volt, a nagyobbak nem engedtek magukhoz közel. De azért velük is lehetett. Volt egy fiúsabb alkatú tanítónő, aki focizott velük meg ilyesmi, azt nagyon szerették. És mondjuk voltak problémák, de durvaság, a tanárokkal csúnya beszéd nem. Volt egy nagyobb lány, aki lázadozott egyfolytában, cigarettázott, két fiú, akik hol rosszban, hol jóban voltak, sokat verekedtek. Volt olyan is, hogy kiugrottak az ablakon, és hazamentek. Vagy megsértődött egy osztályzat miatt. De olyan, mint most, hogy elküldik az anyjába, olyan nem volt.”

Ugyanezt kívülről másként látták – hogy akkor is ez volt a véleményük, vagy csak a mai viszonyok tükrében emlékeznek így, az eldönthetetlen. Az azonban valószínű, hogy mivel a problémák a tagozat falain belül maradtak, nem kellett törődni velük:

„Ugyanez volt ott is, csak nem a nagyközösségben, verekedés, ablakon kiszökés, dohányzás – de ott, ha a gyerek feldühödött, akkor kiment az udvarra, és nem történt semmi. De folyt tanítás, tanultak, nagyjából csönd volt.” (igazgató)

„Egyértelműen érződött, hogy ők… tulajdonképpen csináltak maguknak egy kis cigánytelepet. Ami nem elítélendő […] Például a viselkedés a szünetben, kint voltak az udvaron, kikiabáltak a járókelőknek, kidobáltak, leköpködték őket. Vagy egyszerűen elmentek a negyedik óra után, bementek az óvodába, hogy viszik a testvéreket haza, az óvónők ellenálltak, akkor

végigkakilták az óvoda falát. És a bútorok összetörve, összefirkálva.” (K. J.)

Az itt töltött utolsó tanévben (2000–2001-es) szinte robbanásig feszült a hangulat a tagozaton. Két másodikos kislányt a normál tagozatról a kisegítőre helyeztek át, most ötödikesek. Magatartás-problémák voltak velük, agresszívek voltak, értelmi elmaradás, fogyatékosság nem indokolta a döntést. A nyilvánvalóan sok iskolai kudarcot elszenvedett s valószínűleg egyébként is sérült két gyerekkel nem bírt a normál tagozatos tanítónő, s kézenfekvő megoldásként a „spec” tagozattal büntették őket. Az áthelyezés mind a gyerekeknek, mind a szüleiknek elfogadhatatlan volt, és szembehelyezkedtek az iskolával. A gyerekek még agresszívabbak lettek, a speciális tagozaton sem tudtak bánni velük.

„Volt kapcsolatunk a szülőkkel, s hogy átkerültek a gyerekek, megsértődtek, mindennek elmondtak bennünket. A gyerekeknek is nyilván egy krízis volt. És teljesen szétzilálták a csoportot. Szerintem ezzel kezdődött, hogy ezt nem tudtuk megfogni.”

A legjobb tehát rögtön a specbe küldeni a gyereket, ha az iskola normái szerint nem megfelelő szociális közegből jön.

„…vannak a specen, akik a normálban kezdtek, de második-harmadikban bekerültek, mert kiderült, hogy bántották a többieket, és tényleg nem tudnak haladni a többiekkel, és azért kerültek ezekbe a szegregált osztályokba. Azoknál a gyerekeknél, akik az általánosból kerültek a specre, ez mindig egy nagy sokkhatás volt. Aki meg itt kezdte… annak lelkileg sokkal jobb, főleg, ha odajárt a nagytestvére is.”

Ehhez a krízishez kötik a speciális tagozaton a nagyon nagy mértékű fluktuáció kezdetét. Először az abban az osztályban tanító gyógypedagógus ment el, ahova a két kislány került. Majd a tagozat vezetője ment szülési szabadságra. Ezután egy éven keresztül nem találtak pedagógust a speciális tagozatra.

„Aki jött, és meglátta, hogy csupa cigány gyerek, rögtön el is mentek. Vagy volt, aki belépett, de egy-két hónapnál tovább nem bírta. Jött egy erdélyi nő, de annak bonyolult volt az alkalmazása, hosszan húzódott. Aztán ő is elment.” (tagozatvezető)

„Jöttek nem gyógypedagógiai végzettségűek, de gyógypedagógusok is, volt, aki egy hétig bírta. Volt egy nagyon elismert szakember, aki több mint tíz évet dolgozott értelmi fogyatékos gyerekekkel. Egy hónapot bírt ki. Szerinte a gyerekek között több pszichiátriai eset van, s nem lenne velük gond, ha megfelelő gyógyszert, kezelést kapnának. A gyerekorvos azonban nem volt hajlandó elküldeni pszichiátriára, mert nem volt semmi előzménye, nem látta indokoltnak.” (iskolaigazgató)

A főépületbe való beköltözéskor tökéletes krízishelyzet volt a speciális tagozaton. Az addig is laza és valószínűleg következetlenül megkövetelt rendszabályok a tagozatvezető-váltással még inkább fellazultak. A pedagógusok jöttek-mentek, helyettesítésekkel próbáltak valamilyen oktatást nyújtani, meglehetősen kevés sikerrel, részben mert a pedagógusok nem voltak felkészülve, hogy a kialakult helyzetet bármilyen módon kezeljék, nem találtak hangot a gyerekekkel, részben mert az amúgy is szétesett gyerekközösséget az állandó tanítóváltás még jobban megviselte. Nemcsak azért, mert a sűrű pedagógusváltás a felnőttek elutasításával szembesítette őket (ezekkel a gyerekekkel nem lehet…), de a saját erejüket is megtapasztalhatták, hogy képesek „kikészíteni” és eltávolítani az őket elutasító tanárokat.

A fentiek tükrében nehezen hihető, hogy a beköltözés minden szempontból elő volt készítve. Ezért az iskolában kialakult többségi vélemény, amely szerint a kudarc magyarázata, hogy tudniillik a beköltözés csak azért vezethetett a mai állapotokhoz, mert a speciális tagozatra járó gyerekek alkalmatlanok arra, hogy egy nagyobb – „normális” – közösségbe beilleszkedjenek, hogy megtanulják és elfogadják a játékszabályokat, komolytalan.

A speciális tagozat beköltözése az iskola épületébe

A kizárólag a speciális tagozat beköltözésére fordítható pályázati forrásból 1998-ban kezdték el az iskola bővítését. Az épületszárny nemcsak a speciális tagozat befogadására volt elegendő, több új tanteremmel is gyarapodott az iskola. Az új szárnyat végül 2002 őszén sikerült átadni, de már csak a tanévkezdés után. Ennek ellenére elvileg semmi akadálya nem lett volna, hogy megkezdődjön a tagozat áttelepítése.

Az már korábban is érzékelhető volt, hogy a normál tagozatra járó gyerekek szülei ellenezték a tagozat beköltözését, a szülők ellenállásával azonban az iskola és az önkormányzat csak ekkor szembesült.

„Nagy vita volt a községben, hogy bejöjjenek-e a kisegítős gyerekek, a szülők majdnem tüntetést szerveztek. De az önkormányzat erre vette fel az állami támogatást, muszáj volt behozni.”

Alig hihető, hogy a szülők ne befolyásolták volna az iskolavezetést, hogy az ne próbált volna megfelelni a többségi társadalom elvárásának. De az iskolaigazgató és a pedagógusok maguk sem tudtak azonosulni a beköltözéssel.

Az iskolaigazgató szerint a beköltözést nagyon körültekintően készítették elő: szülői értekezletet tartottak a normál tagozatra járó gyerekek szüleinek, az osztályfőnökök megbeszélték a gyerekekkel, „és meg is tudták értetni, hogy ne »hülye gyerekekként« nézzenek a »speces« gyerekekre”.

„A szülőket nagyon nem kellett tájékoztatni, mert ez tudott volt. A speces gyerekek azelőtt is feljártak az iskolába, zaklatták a többi gyereket. A szülők kerítést, szeparálást követeltek, de szülőértekezleteken próbáltuk meggyőzni őket arról, hogy nincs kerítés, nincs rács. Megpróbáljuk a közösség részévé tenni őket.”

„Az osztályfőnökök a gyerekeknek is elmondták, hogy jönnek a gyógypedes gyerekek. És én úgy érzem, hogy a gyerekek végül elfogadták, hogy ezek ugyanolyan gyerekek, csak másként tanulnak. Kirekesztős konfliktusos helyzet az első pillanattól sem alakult ki, és azóta sem. Érdekes módon épp a más osztályokba járó roma gyerekek számára voltak ők a hülye gyerekek.”

De nemcsak a normál tagozatos gyerekek, a szülők és a pedagógusok tartottak a speciális tagozatos gyerekektől, természetesen a „speces” gyerekek is tudták/érezték a félelmet, az elutasítást, s ők maguk is szorongva várták, hogy mi fog történni.

„Azt érzik, hogy őket nem fogadják el, ez biztosan bennük volt a költözéskor is. Mert régen is, amikor jöttünk föl a nagyiskolába, már tiszta idegesek voltak attól, hogy hogyan fognak rájuk nézni, és ez rossz irányba erősítette a dolgokat.” (tagozatvezető)

A speciális tagozatos gyerekek félelme, szorongása azonban nem vált megoldandó problémává. Mert a speciális tagozatos gyerekekkel is beszélgettek ugyan („a speciális tagozaton is elmondtuk a gyerekeknek a szokásokat, a szabályokat”), de ezeknek a célja a konfliktusok elkerülése volt. A kidolgozott stratégia három elemből állt. Az egyik – amit nem sikerült megvalósítani –, hogy fokozatosan költöztetik be a tagozatot, egyszerre csak egy csoportot, s miután ők már beilleszkedtek, „megtanulták a szabályokat”, akkor jöhet a következő. Az építkezés elcsúszása miatt nem tudták a tanév elején megkezdeni az áttelepítést, és talán épp a félelmek miatt, a második félév elejéig nem történt semmi. Akkor azonban már nem lehetett tovább halogatni, s először valóban egy csoport költözött ugyan (valamikor februárban), de aztán rövid idő elteltével követték őket a többiek. Valószínű, hogy a speciális tagozat kettészakítása tovább zilálta az amúgy is zilált viszonyokat.

A stratégia másik része a speciális tagozatos gyerekek mozgásának, azaz a többi gyerekkel való kapcsolatba kerülésének a teljes ellenőrzése volt. Ez azt jelentette: nem akarták megengedni, hogy a tagozatos gyerekek egyedül, felügyelet nélkül közlekedjenek az iskolában; csak meghatározott, kijelölt utakon járhattak. Az indoklás:

„Próbáltuk úgy kísérni őket, mint az elsősöket, hogy megismerjék az épületet meg az alapvető játékszabályokat. […] Hogy megtanulják az épületet, mi hol van, mikor hol lehet közlekedni.”

Azaz teljesen differenciálatlanul az összes speciális tagozatos gyerekkel 8–15 éves korig elsősként bántak, ami valójában nem a gondoskodásnak, hanem a félelemnek, a bizalom teljes hiányának a jele.

A harmadik és talán legfontosabb a térbeli elkülönítés és elzárás volt, mert persze lett rács, és lett elkülönítés.

A speciális tagozat – természetesen? – az új épületszárny földszintjére került. Az új, egyemeletes épületrészben is van egy lépcsőház, valamint külön kijárat az udvarra. A földszinten ajtó köti össze a két szárnyat, ennek egyetlen funkciója, hogy be lehessen zárni. Bezárni pedig azért kell, hogy a speciális tagozatos gyerekek ne mozoghassanak ellenőrizetlenül. Az emeleti részen az ajtó mindig nyitva van, itt a normál tagozatnak és a zeneiskolának/ művészeti iskolának vannak tantermei – az utóbbiba szintén csak normál tagozatos gyerekek járnak. Ráccsal zárták le az épületszárny emelete és földszintje között a lépcsőházat is.

A „hivatalos álláspont” az ajtó zárásának indoklására, hogy a speciális tagozatos gyerekek kimászkálnak az óráról, és a pedagógus, aki felelős a gyerekekért, nem járhatja be az egész épületet, hogy előkerítse őket.

Az azonban már nehezen magyarázható, hogy a szünetben miért csak a külön, az ebben az épületszárnyban található ajtón át járhatnak az udvarra, s nem azon az ajtón, ahol az összes többi gyerek.

Elvileg ez nemcsak a speciális tagozatos gyerekek mozgását korlátozza és helyezi őket ellenőrzés alá, hanem minden gyerekét, de a normál tagozatra járó gyerekek nem akarnak bemenni a speciális tagozatra (miért is nem?), a speciális tagozatos gyerekek viszont szívesen mennének át a normál tagozat épületrészébe. Aminek persze több oka lehet, hiszen ott van a büfé, az ebédlő, a tornaterem, a könyvtár, a számítógépterem, ahova ők csak kísérettel mehetnek. Néhányan, kevesen átmehetnek azért is, hogy találkozzanak a testvéreikkel, vagy egyszerűen találkozzanak, barátkozzanak (!) a normál tagozatos gyerekekkel.

Az igazgató ma is úgy gondolja, hogy mindent megtettek a speciális tagozat beilleszkedéséért. Ami történt, inkább arról árulkodik, hogy főképp láthatatlanná akarták tenni a speciális tagozatot, úgy akarták alakítani a körülményeket, mintha ott sem lenne.

A gyerekek ez ellen a helyzet ellen tiltakoznak, folyamatosan kísérletet tesznek arra, hogy ugyanúgy mozogjanak az épületben, mint a többiek, hogy elvegyüljenek a többi gyerekkel, hogy rájuk is ugyanazok a szabályok vonatkozzanak. Valahogy demonstrálni akarják, hogy ők is „normálisak”. S ha ez nem sikerül, akkor megfelelni az „elvárásoknak”, annak, hogy ők veszélyesek, hogy félni kell tőlük. Ahogy a családsegítő munkatársa is megfogalmazta, a beköltözés után nem történt más, mint „teljesítették” azt, amit vártak tőlük:

„Amikor áttelepítették a gyerekeket a nagyiskolába, akkor szerintem egyértelműen megfeleltek annak az elvárásnak, amivel fogadták őket: jönnek a hülyék, a hülye gyerekek. Ők pontosan érzik a megkülönböztetéseket.”

Az oktatás feltételei, körülményei

A speciális tagozat az épületrész földszinti folyosójának a végén⁵ van: zsákutca, ide csak az megy, akinek itt van dolga. Minden szűkre szabott: a tér, a termek, a berendezés. Egy tanári szoba az itt tanító pedagógusoknak, három tanterem, vécék. A tantermek szűkösek, még a 6-8 fős csoportoknak is kicsik. A tanári szobában – nem lehet több hat négyzetméternél – szekrény, mosdó, két íróasztal és székek vannak, egyik sarkában használaton kívüli zuhanyzó, a zuhanyzóban egy szakadt, háromhúros gitár, hulahoppkarika, ez-az – kacatok raktározása. Tantermeik, a folyosó, a tanári szoba, mind-mind rendkívül lepusztultak, sivárak. Azért ilyen – mondják –, mert leszaggatják a dekorációt, kitépik a virágokat, összerugdossák a falat stb. A három tanterem közül csak az egyikben vannak a falakon szemléltető ábrák (nyelvtani). Ebben a tanteremben tanít 2003 tavasza óta M., egy cigány tanítónő. Bár azt mondják, hogy az általa feltett dekorációt is letépték.

„Ez a gyerekeken múlik, tavaly M. […] gyönyörűen megcsinálta a termet, és két hét alatt szétverték. Abban ő nagyon ügyes, sok szép dolgot csinált, rengeteg mindent hozott, vett, hetekig csinálták, matattak, és azt is szétrombolták, amit ők maguk csináltak.”

A sivárság, a lepusztultság nemcsak a környezetben van jelen, a felszerelésükben is tetten érhető, és – nem mellékesen – az oktatásukban is. Egy rajzórához semmivel nem rendelkeznek; nincs színes ceruza, festék, ragasztó, olló, azaz bármi, ami minimálisan kellene ahhoz, hogy valamit tudjanak csinálni. Egy januári rajzórán az ötödikesek csoportjában néhány, egyszer már használt kartonpapíron kívül semmi nem volt. A tanítónő próbált a saját tollai közül színeset keresni, ragasztó helyett gemkapoccsal erősítettek fel a karton hátoldalára valamilyen papírtépéseket. Az október–novemberben megrendelt írószerek, rajzeszközök január közepéig még nem érkeztek meg.

De nincsenek oktatási segédanyagok sem. Nincsenek ábrák, térképek (földrajztérképet januárban kapott a tagozat), bármi, ami szemléletesebbé, élvezetesebbé tehetné a tanulást, s akkor még szó sincs speciális módszerekről, eszközökről. Tankönyveik és füzeteik vannak. A felső tagozatosok csoportjában egy történelemóra nem áll másból, mint a tankönyv szövegéből és a tanár magyarázatából. A 19. század második felének építészetéről, öltözködéséről stb. tartott órán a tanárnő egyetlen képet sem tudott mutatni ruhákról, emberekről, épületekről. Az, hogy esetleg egy délelőtti sétát is lehetne tenni a fővárosban, föl sem merül. Próbálják elképzelni! A pedagógus legjobb szándéka, türelme sem elég ahhoz, hogy a tananyag ne valami egészen távoli, idegen, unalmas és érthetetlen szövegelés legyen.

A hatodikos gyerekeknek nehézséget okoz a négy alapművelet, a kivonásnál a tízes kör átlépése, a szorzásról, osztásról nem is beszélve. Nem fontos, hogy mit és hogyan tanulnak, hogy egyáltalán tanulnak-e. Egyetlen dolog fontos, hogy viselkedjenek jól, húzzák meg magukat, legyenek észrevétlenek. És még egy: hogy minél előbb hagyják el az iskolát. Bukott – és persze nehezen kezelhető – gyerekeknek felajánlják, hogy két évfolyamot egy tanév alatt tegyenek le. Így azok a gyerekek, akik nem tudják teljesíteni a minimális követelményeket, magántanulóként „sikeresen” tudnak vizsgázni egy év alatt két osztályból.

A felső tagozatosokat sem szaktanárok tanítják, a csoportot tanító pedagógus tart meg minden órát. Az teljesen véletlen, hogy van köztük egy biológia– földrajz szakos tanári oklevéllel rendelkező gyógypedagógus is, de ő is csak a saját csoportjában tanít. „Mert ezek a gyerekek nem tűrik, hogy más tanítsa őket, csak egy tanárt tudnak elfogadni.”

Valójában ezeknek a gyerekeknek az egész iskolai pályafutását végigkísérték a folyamatos tanárváltások: még a hetes iskolában kezdhették a speciális tagozatot, majd a kerepesi kisegítőben átélték a tagozatvezető-váltást, a beköltözéssel járó hercehurcát, amelyet újabb tanárváltások követtek; a 2002–2003-as tanévben, a beköltözéskor voltak olyan tanulók is, akik az iskolát még a kistarcsai speciális tagozaton kezdték…

A speciális tagozatra járó gyerekek

A speciális tagozatra a 2004–2005-ös tanévben huszonkét gyerek jár, többségük első osztálytól. Szakértői bizottsághoz az óvoda küldi a gyerekeket. Bár az iskolában panaszkodtak, hogy a szülők nem viszik el őket, úgy tűnik, ez csak egy-két esetben fordulhatott elő, hiszen csupán három gyerekről nem találtam szakértői bizottsági véleményt, egyikükről a tanítónője mondta, hogy biztosan nem „fogyatékos”.

A huszonkettőből hat gyereknek 70 feletti volt az áthelyezéskor a Binet- féle intelligenciakvóciense (71, 73, 74, 75, 77 és RQ69). Hét gyereknek 60–69 közötti volt az IQ-ja, ötnek 50–59 közötti, és egy gyereknek 50 alatti (48).

Egy tizenkét éves (5. osztályos) fiút év közben középsúlyos értelmi fogyatékosnak minősítettek, neki 60-as volt az IQ-ja, amikor a speciális tagozatra irányították. Tanítónője a következőket mondta róla: „Nem középsúlyos fogyatékos ő, súlyosan sérült, volt pszichiátrián is. Teljesen tönkrement az idegrendszere.”⁶

A gyerekek három csoportban vannak, két gyógypedagógus és egy tanítónő (M.) tanítja őket. Csak az ötödikesek tanulnak külön, a másik két csoport osztatlan.

A gyerekeknek mintegy egyharmadánál (22-ből 7) az értelmi képességek nem indokolták a speciális tagozatra helyezést. A hét gyerekből négy kezdte a normál tagozaton az első osztályt, közülük egy gyereket (akinek 77-es volt az IQ-eredménye) az elsős tanítónője próbált megmenteni az áthelyezéstől.

„Misi elsőben gyönyörűen írt, olvasott. Volt egy felmérő, amit az OKI csinált, ő ezt 70 százalékra oldotta meg elsőben félévkor. De aki másodikban tanította tovább, lehagyta, elküldték a nevelési tanácsadóba, és az volt az eredmény, hogy ismételjen, egy év múlva kontroll, és akkor kapásból áthelyezték. Még én beszéltem rá a nagymamát, a mamát, hogy vigyék nyugodtan, nem változtat semmit, mert csak kontroll kell. És átirányították. Írt, olvasott, számolt, nem is gyenge szinten, és bekerült a túlkoros 12–14 évesekhez a specre. Én az első pillanattól azt mondtam, hogy el fog kallódni. Semmit nem fog fejlődni. Én visszaveszem. És akkor, hogy nem lehet, mert ez a szakvélemény. És ez a fiú most az egyik legproblémásabb, de régen semmi baj nem volt vele. És nem tud többet, mint akkor tudott. Én őt vissza akartam hozni. A szívem szakadt meg érte. Most lenne ötödikes, és biztosan ott lenne az ötödikben.”

Két kislányt – róluk már volt szó – az első osztály után helyeztek át, az iskola kérte a vizsgálatot, agresszív magatartás miatt. Jegyzőkönyvet csak egyikőjükről találtam, a vizsgálat következtetése, hogy „enyhe értelmi fejlődési zavar” miatt folytassa a tanulmányait a speciális tagozat második osztályában (IQ-ja 73). De elküldte az iskola pszichiátriai vizsgálatra is, hogy „ön- és közveszélyes magatartás miatt legyen magántanuló”. Ezt nem sikerült elérni, gyógyszert írtak fel neki (Risperdal!), de kontrollra már csak egyszer vitte el a szülő. Mindkét gyerek valóban nagyon agresszív a tanárokkal. Őket M. tanítja, akit inkább elfogadnak, s akivel kevésbé agresszívek. A tanítónő szerint rá lehet őket venni a tanulásra, „sokat kell dicsérni őket, sok pozitív megerősítésre van szükségük”.

Egy nagyjelenetnek én is tanúja voltam, és ez pontos képet nyújtott az iskolai viszonyokról, az iskola működéséről. Az igazgatóhelyettes meglehetősen feldúltan, a csoport előtt utasította a tanítónőt (M.), hogy adjon figyelmeztetőt (intőt?) két gyereknek, mert szemtelenek voltak a szünetben. A tanítónő nem vitatkozott, azt mondta, hogy jó, majd beírja. (Lehet, hogy nem túl meggyőzően.) Az igazgatóhelyettes tovább erősködött, talán azt szerette volna elérni, hogy előtte szidják meg a gyerekeket. Az igazgatóhelyettes egyrészt a gyerekek és a tanítónő előtt is be akarta bizonyítani, hogy ő „az úr a házban”, másrészt el akarta érni, hogy a tanítónő kerüljön szembe a gyerekekkel. Hihetetlenül megalázó – és egyúttal sokatmondó – jelenet volt. Talán ezt érezte meg az egyik kislány, talán az igazgatóhelyettessel szemben felgyülemlett indulatok törtek ki belőle, elkezdett üvölteni: „Na, most már húzzál ki innen, de gyorsan húzzál ki innen!” A tanítónő szólt halkan a kislányra, hogy így nem lehet beszélni. Az igazgatóhelyettes pedig – bár még fenyegetőzött, hogy ennek következménye lesz (a gyerekre, a tanítónőre?) – kénytelen volt meghátrálni: elhagyta a termet.

Ha nem is ennyire szélsőségesen eldurvult, de hasonló helyzet igen gyakori a speciális tagozaton. A gyerekek agresszívek az iskolának azokkal a tanáraival, akik folyamatosan és nyersen rendreutasítják őket. Jó esetben elengedik a fülük mellett, nem törődnek a rendreutasításokkal, rosszabb esetben durván melegebb éghajlatra küldik a tanárokat, amire ők gyakran hasonló stílusban reagálnak, s aztán időnként elcsattan egy-egy pofon is. Egészen biztosan nem egyedi eset, amit ez egyik anya mesélt el.

„A Józsi is, valamit tett, amit nem szabad. […] Ja, a büfébe akart menni. És szólt neki az egyik tanár, férfi, hogy ne menjen a büfébe, mert már óra van. Itt neki volt igaza. És az egészből anyázás lett. A Józsi elküldte a búsba, és a tanár úgy válaszolt neki vissza, hogy anyádat, a Józsi meg vissza, hogy a te anyádat. […] Fogtam magam, bementem a családsegítőbe, mert akkoriban az igazgatóhelyettes már nagyon figyelte a Józsit. És elmondtam, hogy probléma volt a Józsival, hogy mit csinált. De hogy léphet vele fel így a tanár?” A gyerekek pontosan érzékelik az ellenszenvet, az ellenséges indulatokat, nemcsak a pedagógusok részéről, de a könyvtárban, a büfében, az ebédlőben is durván és nagyon bántóan beszélnek velük. Parancsoló stílusban, felszólítással, rendreutasítással próbálják az elvadult indulatokat féken tartani. S mindig mindenért őket hibáztatják. Nagyon kevés olyan pedagógussal találkoztam, akik szerint a helyzetért a pedagógusok, az iskola, ők maguk a felelősek.

„Nem biztos, hogy a gyerekek a hibásak. Sok év munkájával »sikerült« elérni, hogy a gyerekek ilyenek lettek. D.-n, ahol ugyanilyen gyerekekkel dolgoztunk, a közelében nem voltak ennek, hogy így beszéljenek, hogy ilyeneket mondjanak nekem.”

„A kicsikkel nincs gond – nekem nincs a nagyokkal se. Én számtalanszor a nagyokkal a specen egyedül voltam tavaly is, és nem volt gondom – lehet, hogy nagyképűen hangzik, de így volt. Igaz, hogy volt olyan, amelyik azt mondta nekem, mert embernek nézem, azért nem mond olyan csúnyát, de én azt hiszem, hogy a specre gondolva – meg a nemcsak cigány, hanem túlkoros, problémás gyerekekre – valahol mi szúrtuk el a dolgot. Ugyanarra nem egyformán reagálunk, nem vagyunk egyformák […]. Meg, hogy is mondjam… a pályára termettséget is hozhatnám, mert még a férfiak között is van olyan, aki nem tud fegyelmezni. Ragyogóan tanítja a szaktárgyát, de nem tud fegyelmezni […]. A mostani fiatal tanítónők közül a tízből talán kettő, aki olyan […]. Naponta tapasztalom, hogy […] fúj de koszos. Na, menj innen tőlem, hozzám ne érj! Hát hogy lehet ilyent?!”

Az csak az egyik probléma, hogy a felnőttek többségükben elutasítják ezeket a gyerekeket, a másik, hogy a gyerekek rengeteg kudarcot szenvednek el az iskolában. És ennek az egyik oka, hogy – egy-egy kivételtől eltekintve – pedagógiailag, szakmailag sem igazán megfelelően foglalkoznak velük. A másik, hogy a gyerekek valóban hihetetlen szocializációs hátrányokkal érkeznek az iskolába (és már az óvodába is). A szöveges szakértői véleményekben is sok erre utaló megjegyzés van: nagyon szűk a szókincsük, nehezen fejezik ki magukat, időben, térben nem tudnak tájékozódni, a vizsgálati helyzetekben többségük félénk, szorongó. De az az első osztályos tanítónő is ezt mondja, aki a cigány szülők szerint minden gyereket megtanít írni, olvasni, aki – ahogy mondják – szigorúan, de szeretettel bánik a gyerekekkel.

„Még van olyan, amelyik a színeket nem tudja, meg hogy melyik a sor eleje. Meg mintha nem tudna magyarul. Nemcsak a beszédhibája miatt. Nem tudom mihez hasonlítani a szókincsét, annyira beszűkült és sivár. Nem tudja, hogy inni??? Vagy mi az, hogy zokni. És nem tudta. Kiraktam, és nem tudja melyik a zokni. Most már van zoknija, mert éntőlem kapott, de nem volt neki a cipőben. Nem tudja, melyik a kifli. Magamban sem tudom eldönteni, hogy mitől van.”

Többségükben nagyon lassan haladnak, rendkívül gyenge eredményeket érnek el, és nyilván ezért is, tanulási motivációjuk is alacsony. Az iskola pedig semmi különös erőfeszítést nem tesz, hogy hátrányaikat csökkenthessék. És ez nemcsak a speciális tagozatra igaz, hanem az egész iskolára. Ebben az iskolában az elmúlt években egyetlenegy cigány gyerek nem jutott el a gimnáziumig, ha egyáltalán tovább tanulnak, akkor szakiskolában. De sokan az általános iskolát sem fejezik be. (Becslésem szerint egy-egy évfolyamon nyolc-tíz gyerekből minimum két-három nem szerzi meg az általános iskolai bizonyítványt. Az ifjúsági tagozatra beiratkozott huszonkét fiatal (16–20/21 évesek) az elmúlt négy-öt évben maradt ki – vagy a normál, vagy a speciális tagozatról.) És ez visszaesés a nyolcvanas évekhez képest.

„Régebben a cigány gyerekek elvégezték a nyolc osztályt, ipari tanuló lett, és dolgoztak. És ők ma is dolgoznak. Volt egy időben, hogy tíz osztályt végzett. Volt, aki szakközepet is végzett. Van olyantól is most gyerekem, nagyon gyenge, azt nem is értem, mert ott a nagymama is olyan értelmes volt. Most kevesebben végzik el a nyolcat. Nekem az előző csapatomból hat cigány volt, az mind elvégezte. Volt olyan, aki harmadikos korától végig kapta az ösztöndíjat. Ő most is tanul. Tehát vannak most is, csak sokkal kevesebben jutnak el a nyolcig.”

A cigány gyerekek visszaesését két tényező magyarázhatja. Az egyik, hogy a szülők többsége munkanélküli, perspektíváját vesztett, reményük sincs, hogy javítsanak a helyzetükön, s ez a reménytelenség az iskolára, a tanulás értelmére is ránehezedik. Bár természetesen azt hangsúlyozzák, hogy szeretnék, ha a gyerek jól tanulna, ha tovább tanulna. A szűkös körülmények azonban arra kényszerítik őket, hogy a nagyobb gyerekek, elsősorban a fiúk, pénzt keressenek, ha valami munka adódik, s így többet hiányoznak az iskolából. Azt ők is pontosan tudják, hogy iskolai végzettség nélkül ugyanaz a sors vár rájuk is, de képtelenek tenni ellene.

„Én régen is mindig azt mondtam, hogy akkor is olvasson neki a gyerek, ha ő nem tud, hogy nézze meg, hogy megírta a leckét. Ha nem is tudta ellenőrizni, de látta. És dolgoztak is, nem voltak otthon. A mostaniak pedig otthon is vannak, de nem ülnek le a gyerekkel. És ezt hiába mondom. Naponta beszélek velük. És mindent megcsinál, de le nem ül a gyerekkel. Régen sem volt okosabb a cigány szülő, de készségesebb volt. Annyi mindent kapnak, de munkalehetőségük nincs, és valahogy élni kell. És sokkal több a problémás család. És sokkal több a nagycsalád, nincs munkahelyük. Elhanyagoltabbak a gyerekek. Én zsákszámra osztogatok ruhákat, cipőt. A szülők összeszedik a ruhát, kimosva behozzák. Borzalmasak a körülményeik.”

A másik magyarázat, hogy az iskola a presztízsének a javításával van elfoglalva, küzd a csökkenő gyereklétszám ellen, és a középréteg igényeit szolgálja ki, nem tesz erőfeszítéseket a hátrányos helyzetűek támogatására.

Arra a kérdésre, hogy miért csak cigány gyerekek (s többségükben miért Gyár utcaiak) járnak a speciális tagozatra, a pedagógusok nem igazán tudtak válaszolni. Volt, aki úgy vélte, hogy a fogyatékosság és az értelmi elmaradás öröklődik, hogy a szülők közül is többen kisegítő tagozatra jártak. Volt, aki úgy gondolta, hogy a nitrátos víz okozza, mert a cigány szülők nem tartják be az előírásokat, és a csecsemőknek nem palackos vizet adnak (szemben a többi szülővel). Többen rokonházasságokban, közelebbről meg nem határozott, ún. familiáris tényezőkben vélték megtalálni az okokat.

Abban azonban a többség egyetértett, hogy a cigány családokban a szülők nem foglalkoznak a gyerekekkel, a gyerekek elhanyagoltak, nemcsak fizikailag (vagyis, hogy piszkosak), hanem szellemileg és érzelmileg is. Csúnyán beszélnek, vadak, nem is akarnak beilleszkedni, és a szülők nem működnek együtt az iskolával, a tanárokkal. Persze mindig hangsúlyozták, hogy nem mindenki, vannak kivételek, hogy ez csak a speciális tagozatra járó gyerekekre – pontosabban közülük sem mindenkire – vonatkozik.

És a családok

A speciális tagozatra járó huszonkét gyerekből tizenhét a Gyár utcai telepen lakik, és ez a tizenhét gyerek öt családból kerül ki. Vannak családok a Gyár utcában, ahonnan mindegyik gyerek speciális tagozatos vagy kisegítős volt, a kisebbek csak azért nem, mert már három éve nem indítanak osztályt. Ők sajátos nevelési igényűekként vagy enyhe értelmi fogyatékosokként integráltan tanulnak. Négyen egy kilencgyerekes családban élnek, hárman egy nyolcgyerekes családban. A Gyár utcaiakon kívül két gyerek a Lázár Vilmos utcából jár – ők is testvérek –, egy gyerek a Diófa utcából, és egy testvérpár Kistarcsáról. Ezekben a családokban – a cigány családokhoz képest is – magas a gyerekszám, öt-hat gyerek családonként. Egyetlen családban van „csak” három gyerek, egyben négy, s egy kisfiúnak nincs testvére (őt a nagymamája neveli).

A családok nagyon nyomorúságos körülmények között élnek, szinte kivétel nélkül mélyszegénységben. A gyerekek többsége testileg is alulfejlett, kicsi, sovány. És bár sokat hangoztatott vád volt, hogy a gyerekek ápolatlanok, piszkosak, én úgy tapasztaltam, hogy bármilyen nyomorúságos körülmények között élnek is, nagyon ügyelnek, hogy a gyerekek rendezetten, tiszta ruhában menjenek az iskolába. Még az elképesztő bódészerű tákolmányban is hihetetlen rendet és tisztaságot tartanak. Az egyik családról a tanítónő is elismerte ezt, bár kissé sajátos kontextusban:

„Kicsi házban laknak, de olyan patikatisztaság van, olyan szépen hozzábővítettek. De se vízcsap, semmi. Az anyuka olyan tisztán, rendesen járatja a gyerekeit. Itt van az, ugye, ami a börtönélet, hogy ott, ugye, azért rászokott. Én gondolom, hogy ez onnan is ered, ez a tisztaságszeretet.”

Mindössze talán két olyan család van, ahol valóban elhanyagoltak, ápolatlanok a gyerekek, és ahol valóban veszélyeztetettek is. Az egyik családot a gyermekjóléti szolgálat védelembe helyezte. Még nem dőlt el, hogy kikerülnek- e a családból. Az igazgatóhelyettes azt tartaná megnyugtató lépésnek. De más családoknál is hasonló a véleménye. „Érthető”: így is meg lehet szabadulni tőlük. Szerencsére ebben is vannak kivételek, s van egy-két olyan tanár, aki ezzel nem ért egyet. De a gyerekek intézettel való fenyegetését magam is tapasztaltam.

Az állandó létbizonytalanság, az ellenséges, előítéletes környezet, a reménytelenség egyaránt megviseli a felnőtteket és a gyerekeket. Sok a családi probléma, több a felbomlott család, és néhány családban nagyon súlyos érzelmi krízisek is terhelik a gyerekeket. Csupán szemléltetésként néhány példa:

Az Sz. család

Nyolcgyerekes család, a Gyár utcában laknak egy kicsi, vályogtéglás, kétszoba- konyhás házban. Az apa – alacsony, nagyon vékony, nagyon megfáradt – nem cigány, van rendszeres munkája, kőműves. Az anya 2004. augusztus végén autóbalesetben meghalt, analfabéta volt. A tanítónő szerint: „Nagyon szerette a gyerekeket, mindig főzött nekik, de nem tudott rendet tartani, nem tudta összefogni őket. És hát a személyi tisztaság nagyon sokat javult, a nagylány rendben tartja a gyerekeket, csak nagyon iskolaellenes.”

A legidősebb „gyerek”, a nagylány négy osztályt végzett a speciális tagozaton, élettársával és másfél éves kislányával lakik együtt a családdal, ő vette át az anya szerepét. A két nagyfiú hét osztályt végzett, szintén a speciális tagozaton, mindketten dolgoznak, de állandó munkájuk nincs, gyakran apjukkal járnak el, vagy a pelenkagyárban kapnak alkalmi munkát. Három fiú a speciális tagozatra jár, egy kislány integráltan tanul, az első osztályt másodszor járja. „Itt teljesen nyilvánvaló, hogy az értelmi elmaradás familiáris eredetű.”

A három fiú közül a legnagyobb 15 éves, a középsúlyos értelmi fogyatékosság határán van, súlyos beszédhibával kezdte az iskolát – ennek ma már semmi nyoma, kicsit affektálva beszél. Talán ezért is sokat csúfolják, lányosnak tartják. „Ez a gyerek feles lesz, ha […]. Mindig a lányokkal játszik, nem a lányokat szereti, hanem velük van, soha nem a fiúkkal.”

A 13 éves, negyedikes fiú rosszul hall, és rosszul is lát, akárcsak a testvére, a 12 éves, a harmadik osztályt többedszerre járó fiú (ő az egyetlen harmadikos a tagozaton). Azt mondják, nincs értelme buktatni, középsúlyossá kellene nyilváníttatni, bár a legutóbbi vizsgálatkor is az enyhe értelmi sérültek közé sorolták. Mindketten vékonyak, kis növésűek, akárcsak az apjuk.

„Nem hajlandók szemüveget venni” – mondja a tanítónő. (Vagy nincs rá pénzük? Vagy még soha nem csináltattak szemüveget, s azt sem tudják, hogy induljanak el?)

Az anya halála nagyon nagy trauma volt, ezt még az iskolában is elismerték, s úgymond türelmesek is voltak a gyerekekkel. Novemberben azonban már, amikor a speciális tagozatos gyerekek fegyelmi tárgyalásait tartották, behívatták az apát, mert a három gyerekkel „sok” a probléma, verekszenek, kijárkálnak az óráról, csúnyán beszélnek stb. „Tudjuk, hogy sok probléma van a családban, meghalt az anyukájuk, érthető, hogy rossz állapotban voltak. Felerősödtek a magatartás-problémák, türelmesek is voltunk, hiszen tudtuk mi történt, de már eltelt másfél hónap…”

A kicsi, vékony, megtört ember szabadkozott, hogy kevés az ideje, sokat dolgozik, de azért megígérte, hogy jobban odafigyel a gyerekekre, és majd többször érdeklődik az iskolában is. De amikor dolgozik, nem ér ide délután. Most betegállományban van, ezért tudott négy órakor eljönni.

A tanítónő szerint az apa együttműködne az iskolával, de a nővérük nagyon iskolaellenes, mindig megvédi a testvéreit.

Amikor náluk jártam, szinte mindenki otthon volt, épp enni készülődtek. A két nagyfiú a boltból jött. Rengeteg kenyeret és virslit vásároltak, a másfél éves kislánynak valami finomságot, pudingot vagy krémtúrót. Hihetetlen felelősséget, komolyságot és szeretetet éreztem. És végtelen egymásrautaltságot. A nagylányt látva el tudtam képzelni, hogy kb. 45 kilójának teljes súlyával anyatigrisként védi az öccseit az iskolában.

A B. család

Kilenc gyerek van, ők is a Gyár utcában laknak. Az összes gyerek speciális tagozatra járt vagy jár. Egy fiú befejezte az iskolát, egy másikat középsúlyos értelmi fogyatékosnak minősítettek. Négy gyerek jár most a speciális tagozatra, két fiú és két lány. A nyolcadikos fiú (15 éves) tovább tanulni készül, tanítónője rábeszélésére a csepeli speciális szakiskolába jelentkezik, számítógép- kezelői szakmára (74-es az IQ-tesztje). Ő ösztöndíjat is kap. A hatodikos, 16 éves fiú aligha fejezi be az iskolát, többen az iskola egyik legkezelhetetlenebb gyerekének tartják.

„Soha jobb belátásra bírni nem tudtam, nagyon tiszteletlen mindenkivel, nem lehet rászólni. Beleiszik a kancsóba az ebédlőbe. Ő a bűnözés útjára lépett. Nagyon alacsony színvonalon van, jót a rossztól, lényegest a lényegtelentől nem tudja elkülöníteni, befolyásolható.”

Én nagyon zárkózottnak, szótlannak és sérültnek láttam. De nemcsak én, róla beszélt az egyik alsó tagozatos tanítónő is: „Az egyik legproblémásabb gyerek, aki bejön hozzám, kopog, köszön, szépen lehet vele beszélni…” Biztos azonban, hogy minden ellenséges megnyilvánulásra hihetetlen (verbális) agresszióval válaszol.

A két kislány ötödikes, de nem ikrek, 12 és 13 évesek, egészen kicsi, vékony, törékeny gyerekek. Nyolc-kilenc éveseknek nézném őket. A tanítónő szerint nagyon jó gyerekek. Szeretnek rajzolni, pakolgatni, szekrényt rendezni, puzzle-ozni, szépen írnak.

Az anyával az iskolában találkoztam, a tanítónőhöz jött, egy leselejtezett mobiltelefonért. Vékony, nagyon törékeny, áttetsző fehér bőrű fiatalasszony, fogai szinte nincsenek, csonkok vannak a szájában. Elszuvasodtak? Kiestek? Kiverték? Speciális tagozatra járt ő is, még Kistarcsán.

Az anya gyesen van, az apa a pelenkagyárban dolgozik, előtte közmunkás volt. A fiúk is eljárnak fémet gyűjteni, nyáron állítólag rendőrségi ügyeik is voltak (autófeltörés, benzinleszívás, besurranás – mondják róluk).

A család teljesen szétesett, velük él az apa barátnője is. A gyerekek elhanyagoltaknak nevezhetők ugyan, de inkább szegényesek, és leginkább rémültek. Az iskolában azt mondják, hogy mindig tetvesek, ótvarosak. Amikor én találkoztam velük, nem voltak azok, de lehet persze, hogy előfordul. Hosszú évek óta a családsegítő kliensei, jelenleg védelem alatt állnak: az iskolában a gyerekeket tanító pedagógusok kivételével mindenki az állami gondozásba vételt tartaná a megoldásnak.

„El akarják vinni a gyerekeket, de én nem értek egyet. Ha intézet, akkor tényleg bűnöző lesz belőle. Most talán jelentkezik [Csepelre, a nyolcadikos fiú], egy kollégiumi elhelyezéssel, ahol tanulna, ki tudja aludni magát, akkor biztos menne. Mert nem rossz képességű, olyan kis pozitív beállítottságú, csak mindig fáradt.”

„Környezettanulmányt kértek tőlem is, én a lehető legjobbakat írtam, mert az anya mindent, amit kérek, megtesz. És olyan megszeppent ez a kisgyerek. És az intézet, akármilyen jó körülmények is lennének, a szeretetet másként kapja, úgyhogy a legvégső esetben, ha egyáltalán.”

Az N. család

A háromgyerekes család is a Gyár utcában lakik, egy kalyibában. A nagyobbik fiú a normál tagozaton nem fejezte be a 8. osztályt, azt mondják, sok magatartás-probléma volt vele, és végül magántanuló lett. 2004-ben az ifjúsági tagozatra iratkozott be. A másik két gyerek a speciális tagozatra jár. A fiú nyolcadikos, tovább tanulni készül, szintén a csepeli speciális szakiskolába, számítógép-kezelői szakon. A kislány ötödikes, ő az egyike az első osztály után speciális tagozatra került két gyereknek. (A fiúnak 75-ös IQ-tesztje volt, a lányról nem találtam szakértői jelentést, de biztosan ő is 70 fölötti, különben nem is kezdhetett volna a normál tagozaton.) A fiú börtönben született, majd csecsemőotthonban volt. A tanítónő szerint nagyon labilis az idegrendszere, sértődékeny (vagy érzékeny?), de szeretne tanulni. „Nem rossz képességű, nagyon jó az emlékezete, csak szétszórt, nem tud figyelni sokáig.”

A kislány a speciális tagozat egyik „réme”. „Irgalmatlan nagyszájú kislány, minősíthetetlenül beszél minden felnőttel. A folyosón szörnyű. Kegyetlen kis teremtés. Semmi önkritikája, korlátja nincs. Ugyanolyan lobbanékony a természete, mint az anyukájának.”

A cigány pedagógus őt is bevitte a saját csoportjába, és próbálja „megszelídíteni”.

A szülők hol közmunkások, hol alkalmi munkákat találnak, az anya jár Budapestre aluljárókba árulni. A tanítónő szerint nagyon együttműködők az iskolával, mindig a pedagógusnak adnak igazat. Az nagyon valószínű, ha panaszkodnak a gyerekekre, akkor egy kiadós verés vár rájuk otthon.

A G. család

Szintén Gyár utcaiak. A hat gyerek közül három az anya első házasságában született, ketten már felnőttek, de együtt laknak. A húszéves lány gyengén

látó, szürkehályoggal született, ő az egyetlen, aki Budapesten járt általános iskolába, a Vakok és Gyengénlátók Általános Iskolájában fejezte be a nyolc osztályt, és jó tanuló volt.

A Kalyi Jag középiskolában tanult tovább, de nem érezte jól magát, kétszer is nekifutott, de végül kimaradt.

„Ott végezte el az általános iskolát Pesten, jól tanult, megvolt a lehetősége, hogy tovább tanuljon, ebben támogatták is százszázalékosan ott bent az iskolában. El is indult a lelkem tanulni, számítástechnikát tanult, de hamar ott is hagyta, mert nem tetszett neki. Na, most én megértettem valahol őt, mert nem tetszett neki a Kalyi Jag iskola. Nem volt fegyelem, tehát nem azt várta, amit ott kapott. Kétszer is elindult, hogy tanul, de végül is nem ment. De a későbbiekben meg újra keresték, mert az iskola a mai napig érdeklődik iránta. Nem a Kalyi Jag, hanem a gyengén látók iskolája. A mai napig érdeklődik iránta, és még mindig mondják, ha tanulni szeretne, még mindig támogatnák. Éreztem meg láttam azt, hogy szeretik a gyerekemet ott.”

A két fiú (16 és 18 évesek) nem fejezte be a nyolc osztályt, most mindketten az ifjúsági tagozatra járnak. A kisebbik az elsőt még a normál tagozaton kezdte, de aztán átkerült a speciális tagozatra, mert „nem tudott haladni a többiekkel”. Végül öt osztályt járt ki. A nagyobbik a normál tagozat hetedik osztályáig jutott el.

A három kisebb közül kettő óvodás, a hatéves kisfiút még egy évig visszatartották, a kicsi kiscsoportos. A kislány, kilencéves, másodikos a normál tagozaton, de integráltan tanul. Ő is visszamaradt egy évet az óvodában, majd kis létszámú, felzárkóztató osztály után lett elsős. A kis létszámú osztályban csak cigány gyerekek voltak (akárcsak az integráltak között). Az anya nagyon elégedetlen volt a tanítónővel, úgy látta, nem sokat fejlődnek a gyerekek. Az első osztálytól másik pedagógus tanítja, illetve az integrált gyerekekkel foglalkozó gyógypedagógus. (A kislánynak az iskolába kerülés előtt 69-es IQ-t mértek, két évvel később 60-ast. Számomra teljesen rejtélyes a szakértői jegyzőkönyv, én nyílt tekintetű, értelmes, kicsit félénk gyereknek láttam.)

Az anya hajdú-bihari, hétgyerekes családból származik, de nyolcéves kora körül állami gondozásba került. (Anyjuk otthagyta őket, eljött ide, s miután a gyerekek kikerültek az állami gondozásból, magához hívta őket, s majd mind itt telepedett le.)

Az apa kerepesi, az egyetlen kereső a családban, a három hónapos közmunkája karácsony előtt pár héttel járt le. Nagyon nehezen értették meg, hogy miért pont karácsony előtt küldték el. A családnak az apa jövedelmén kívül csak szociális jövedelme van, családi pótlék, anyasági és időnként segélyek.

Egy ún. OTP-s házban laknak, a három-három és fél szobából kettőt használnak. A fürdőszoba, a WC nem készült el, a vizet nem vezették be, a lépcsőfeljáró is félbemaradt, a ház nincs bevakolva, rohamosan romlik az állaga. Akárcsak a többi házé.⁷

Az iskolával nagyon kritikusak, érzik, hogy lenézik, lekezelik őket, különösen a speciális tagozaton. Sérelmezik, hogy minden cigányt egyformának tartanak, s így ítélik meg őket, nem külön-külön beszélnek egy-egy gyerekről vagy szülőről.

„Általában összeveszünk a tanárokkal. De miért? Mert nemhogy még a gyerekekkel, de sokszor még velünk, szülőkkel sem találják meg a hangot. Pedig vannak szülők, akikkel normálisan lehet beszélni. Úgy minősítik a gyerekeket, hogy nekünk az nem tetszik. Egy kalap alá vesznek mindenkit, nem beszélnek külön a gyerekekről. A specben nem szeretnek minket, ha egy gyerekkel probléma van, akkor mindre mondják. Beszámolnak, hogy ennyi tetű potyogott ki a gyerekekből, meg annyi, és ebből is mind egy kalap alá veszik. De az enyémekben sose találtak. De ebbe is mindig, szülőt is gyereket is egy kalap alá veszik. A normálon, ott szeretnek minket. Ott nem minősítik, meg ha gond van, akkor neked mondják, négyszemközt.”

A telepen lakó családok között is vannak konfliktusok, és ők is mondják, hogy vannak, akik nem törődnek a gyerekeikkel, és nem elfogadható, ahogy élnek. (B.-ékre gondolnak, de nem mondják.) Az anya szerint a Gyár utcában nem lehet gyereket nevelni.

„Csak bennünk, szülőkben is megvan az… nem az, hogy finnyáskodok vagy mit tudom én… csak vannak dolgok, amikről most nem beszélek szívesen. […] Én is megszabok egy határt az Ágikának, hogy most ezzel a kislánnyal barátkozhatsz, mert ez aranyos, okos. Nem választom meg neki a barátnőt, de nem mindegy, hogy kivel van. Mert én itt megfogom… Úgy nem a gyerekekkel van bajom, mert nincs a gyerekkel bajom, a gyerek nem tehet róla. De itt ebben a környezetben nem lehet gyereket nevelni.”

Nemcsak ő gondolja így, a Lázár Vilmos utcában egy, a Gyár utcai telepről beköltöző férfi is azt mondta, hogy ott nem lehet másképp élni, akik ott laknak, nem tudnak előrébb jutni. „Ha én ott maradok a telepen, akkor most én is ugyanúgy élnék, mint azok, akik akkor, amikor lehetett, nem jöttek el.”

A speciális tagozat pedagógusai

A speciális tagozaton egy rövid, kiegyensúlyozottnak tekinthető időszakot kivéve folyamatosan gond a szakképzett – és megfelelő attitűdű – pedagógusok hiánya. Nincs egy olyan oktatói munkaközösség, amelyik valamiféle egységes pedagógiai szemlélet és stratégia alapján foglalkozna a gyerekekkel. 1998 óta a negyedik tagozatvezető irányítja a speciális tagozatot (bár a negyedik, a jelenlegi azonos az elsővel). A három csoportot tanító három pedagóguson kívül viszont nincs pedagógiai asszisztens, nincs az iskolában logopédus, nincs pszichológus (aki volt néhány évig, „csak” a cigány gyerekeket nem tudta elviselni, különösen a speciális tagozatosokat).

A speciális tagozaton nincs napközis tanár, mivel napközi sincs. Napközi pedig azért nincs, mert a szülők nem igénylik, mondja az iskolavezetés, és arra hivatkozik, hogy amikor egyszer a szülők kérésére napközit szerveztek, a gyerekek nagyon gyorsan lemorzsolódtak. Persze kérdés, hogy mi történt a napköziben. A napközi ellen a másik érv, hogy ezek a gyerekek már a harmadik óra után gyakorlatilag nem köthetők le, nem tudnak figyelni, egy helyben megmaradni, és már a negyedik-ötödik órák megtartása is lehetetlen. Vannak azért ellenpéldák, ha nem is az iskolából. A családsegítő 2002- ben pályázati pénzből készségfejlesztő foglalkozást szervezett, és a 15-20 fősre tervezett csoportba mintegy ötvenen jártak. Vagy arra is többen emlékeztek, hogy a kistarcsai kisegítő tagozaton a napközi volt a legnépszerűbb, szívesebben jártak a gyerekek a napközibe, mint az iskolába (bár a napközit egy képesítés nélküli pedagógus tartotta, de – ahogy mondják – nagy szeretettel és odaadással foglalkozott a gyerekekkel). A tagozat indulásakor is több szakkört működtettek, a már említett Soros-pályázatokból. A szülők mindenesetre ma is hiányolják a napközit, és valóban nagy szükség lenne rá, megfelelő szakemberrel persze.

A speciális tagozat semmiféle önállósággal nem rendelkezik, sem a pedagógiai programot, sem a gazdálkodást tekintve.

„Én nem tanítok a specen, csak az integrált gyerekeket, de én vagyok a munkaközösség-vezető. Nem mi döntöttünk az összevonásról, arról sem, hogy ki tanítson. Hiába kértem, hogy kapjunk segítséget, még egy osztályt vagy pedasszisztenst vagy több pénzt eszközre. Semmit, mindenre az volt a válasz, hogy nem. És akkor a kolleganők egy ideig próbálkoztak, aztán azt az utat választották, hogy elmentek betegállományba. Ettől még inkább dagadtak a magatartási problémák. És úgy látom, hogy a kollegák sokáig egymásban keresték a hibát. Akik meg nem a specen tanítanak, azt mondják, hogy ezt oldjátok meg ti, ez nem a mi problémánk. És én úgy látom, hogy az iskolavezetésnek is ez a hozzáállása. Ez a legnagyobb probléma, érzik a gyerekek, hogy ők gazdátlanok, meg a szülők is. És másfél év alatt semmi nem történt, amióta visszajöttem. Ha van valami, akkor gyorsan beszéljük meg, csináljuk, de ez nem tart csak egy-két napig. Így nem lehet pedagógiát csinálni.”

Nem eldöntött, hogy ki vezeti a speciális tagozatot, hogy ki a kompetens. Egyrészt van a tagozatvezető, aki csak az integrált gyerekeket tanítja, másrészt az igazgatóhelyettes, aki úgy tűnik, bárkit utasíthat. S időnként, ha botrány van, belép az igazgató is. Sem az igazgatóhelyettes, sem az igazgató nem egyeztet még a konkrét, aktuális ügyekben sem a pedagógusokkal. Decemberben egy nagyobb verekedés tört ki a tagozaton, az egyik gyerek elájult, rendőrséget, mentőt kellett hívni. Végül senkinek nem történt semmi baja, de az igazgató elhatározta, hogy a végére jár a dolognak, rekonstruálja az eseményeket, megkeresi a bűnösöket. Egyenként hallgatta ki a gyerekeket a speciális tagozat tanári szobájában (jegyzőkönyvet vettek fel, s a gyerekek, miután felolvasták nekik a szöveget, aláírták). A gyerekeket az óráról hívta ki anélkül, hogy ezt megbeszélte volna a tanárokkal, nekik fogalmuk sem volt róla, hogy mi és miért történik, nemhogy a véleményüket megkérdezték volna. De természetesen a gyerekeknek sem szóltak előre.

Nincs egyeztetés a fegyelmi tárgyalásoknál sem. Nem a pedagógusok javasolják, hogy kinek legyen fegyelmi tárgyalása, és ahogy tapasztaltam, meglehetősen ambivalensen viszonyulnak hozzá. Azért is, mert nem tartják hatékonynak, és mert több héttel előbb történt „vétségekért” próbálnak így büntetni. (Szem- és fültanúja voltam egy beszélgetésnek, amikor az egyik tanárnő próbálta – sikertelenül – meggyőzni a tagozatvezetőt, hogy két gyereknek ne legyen fegyelmi tárgyalása.)

A fegyelmi tárgyalásokra behívatják a szülőt, ott van az igazgató, az igazgatóhelyettes, a tagozatvezető, a gyermekvédelmi felelős, és jelen vannak a speciális tagozat tanárai is. Fegyelmezési problémákat próbálnak megbeszélni a szülőkkel, hogy a gyerek csúnyán beszél, szemtelen, kirohangál stb. De legelőször is hivatalosan közlik vele, hogy vétett a házirend és az oktatási törvény (!) ellen. És megkérik, hogy figyeljen a gyerekre, ellenőrizze. A fegyelmi tárgyaláson a gyerekeket tanító pedagógus próbálja védeni a gyerekeket. A szülők pedig vagy megszeppent kisgyerekként, vagy elzárkózva viselkednek, vagy elmondják, hogy otthon nincs probléma a gyerekekkel, és nem is értik, hogy az iskolában miért viselkednek így. Végül döntés születik: a gyerek büntetésként nem mehet a számítógépterembe, és eltiltják a következő egy-két sulibuliról. Ahogy én láttam, lényegében ez a célja a fegyelmiknek: távol tartani.

A szakemberhiány és a nagy fluktuáció mellett a speciális tagozatot állandó személyi konfliktusok is terhelik. Mást és mást gondolnak a gyerekekről, más a viszonyuk hozzájuk, másfajta pedagógiai módszerekkel dolgoznak – különböző, esetenként ellentétes beállítottságú személyiségüknek megfelelően. A gyerekek bizonytalanságérzetét tovább növelik az őket tanító pedagógusok közötti latens vagy nyílt konfliktusok. A beköltözéskor az akkori tagozatvezető és az egyik pedagógus között volt állandó feszültség, az előbbi engedékeny, megértőbb és gyakran következetlen a gyerekekkel, az utóbbi katonás, szigorú és meglehetősen nyers. A tagozatvezető ma az egyik csoport tanítója, a pedagógus már nem tanít a speciális tagozaton, igazgatóhelyettesként azonban ő felügyeli a tagozatot. És amellett, hogy azt gondolja, ezekkel a gyerekekkel nem lehet mit kezdeni, a most tanítókat sem tartja alkalmasnak a feladatukra, mert nem tudnak rendet, fegyelmet tartani.

A speciális tagozaton tanító pedagógusok elfogadóbbak a gyerekekkel. Valóban nem következetesek a szabályok betartatásában, mert részint sokszor hiábavalónak érzik a különböző küzdelmeket, és elfásultak, elfáradtak. Valahogy szeretnének a felszínen maradni. Részint a szabályok egy részével maguk sem értenek egyet, és így nehezen tudják képviselni őket, hol hivatkoznak rájuk, hol pedig ráhagyják a gyerekekre. A rendszabályok még a pedagógusok között sem konszenzus eredményeként születtek meg, sokkal inkább az iskolavezetés erőltette a bevezetésüket. A gyerekeknek pedigvégképp semmi közük a szabályokhoz, sem a véleményüket nem kérdezték, sem megértetni nem próbálták, hogy miért kellenek a szabályok, és miért kell megtartani őket. Nekik az a dolguk, hogy betartsák a szabályokat. Persze nehéz is lenne megmagyarázni, hiszen a szabályok igazi okát a vezetés nem tudja felvállalni a gyerekek előtt. Ebben az irracionális helyzetben a szereplők magatartását, a szereplők közti viszonyt az – elfojtott vagy szabadjára engedett – indulatok alakítják. Az elfojtás vagy annak kísérlete a pedagógusoknál, és az indulatok elszabadulása a gyerekeknél.

A megoldás – ahogy az iskola gondolja

A jelenlegi helyzetből a „kiutat” az iskolavezetés határozza meg, néhány pedagógus csendes ellenvéleményével szemben. A „megoldás” a teljes szegregáció felé visz. Nem egyszerűen csak ki akarják rakni a gyerekeket az épületből, hanem a Gyár utcába, ahol az önkormányzat erre a célra megvásárolna egy házat. A többség azonban egyszerűen csak mindenáron meg akar szabadulni a gyerekektől, a problémától. Még a viszonylag toleránsabb (nem a speciális tagozaton tanító) pedagógusok is azt mondják, hogy nincs más megoldás.

A kiköltöztetést enyhébb esetben azzal indokolják, hogy a gyerekeknek lesz jobb.

„Az átköltözés igazán pozitív tendenciákat nem hozott. Negatívat, hogy őket nem fogadják el, azt biztosan. A szegregációt igazolja, hogy itt mindennap meg kell élni, hogy ő más, mint a többi, és ha külön van, azt csak egyszer-egyszer.”

Valójában azonban a „ki az erősebb” harc folytatódik, az iskolavezetés győz, vagy a gyerekek. S persze az szmk, az iskolaszék is teljes mellszélességgel a kiköltözés mellett van (igaz, egyetlen cigány szülő sincs köztük).

Azok a pedagógusok ellenzik a Gyár utcába telepítést, akik eddig is az iskolát, és nem a gyerekeket tartották felelősnek.

„Nem tartanám jónak, ha a Gyár utcába menne. Mert ha olyan konfliktus van, hívja a szülőt, és felhevült indulatokkal, hát nem lenne jó. Több konfliktus forrása. Egy, hogy odavisznek iskolát, kettő, oda aztán senki más nem fogja vinni a gyerekét. Én nem tartom jónak a különválogatást. Régen nem csak cigányok voltak, a korrekcióson se, a kisegítőben se. És ennek mi vagyunk az oka, hogy így elszaladt a ló velük.”

Egyelőre a családsegítő, a kisebbségi önkormányzat, az önkormányzat oktatási referense ellenzi az iskola „megoldási” javaslatát. A települési önkormányzatban azonban már többen támogatják. Mind ez ideig a decemberben létrehozott ad hoc bizottság semmiféle konstruktív javaslatot nem tudott kidolgozni, s így igen kérdéses, hogy hogyan tudnak ellenállni az iskolavezetéssel megtámogatott szülői nyomásnak. És bár az önkormányzat oktatási referense szerint az igazgató alkalmatlan a feladatra, de kérdéses, ha vállalná is nyíltan a véleményét, tudná-e azt képviselni a szülőkkel, a szülői munkaközösséggel, az iskolaszékkel és a pedagógusok többségével szemben. Félő, hogy az ún. megoldás a kisebb ellenállás irányába csúszik el.

De M. is a kiköltözés mellett kardoskodik. Ő a gyerekeket védené, azt mondja, nem szabad az iskolában hagyni őket, lehetetlen abban a feszültségben létezni, dolgozni. Ő azonban nemcsak az épületből, hanem az iskola fennhatósága alól is kihozná a tagozatot, úgy képzeli, hogy egy átmenti időszakra, amíg a most speciális tagozatra járó gyerekek befejezik a nyolcadik osztályt, önálló, az egyesülete által működtetett iskolát hozna létre (amolyan „Kedves-ház” típusút). És az sem baj, ha az a Gyár utcában van. A kisebbségi önkormányzat csak akkor támogatja az elképzelését, ha az az iskola nem a Gyár utcai telepen lesz.

A Gyár utcai telepre költözésnek katasztrofális következményei lehetnek. Tovább mélyíti a szakadékot és az ellentétet/ellenségeskedést a település cigány és nem cigány lakói között, tökéletesen kilátástalan helyzetbe kerülnek a speciális tagozatra járó cigány gyerekek, és a cigánytelepre költöztetésnek beláthatatlan következményei lehetnek a normál tagozatra járó cigány gyerekek iskolai beilleszkedésére.

A cigány szülők sem szeretnék, ha külön iskolában lenne a speciális tagozat. Nagyon pontosan és tisztán látják, hogy ez cigány iskolát jelent, és előbb-utóbb nemcsak a speciális tagozatos, hanem az összes cigány gyerek ott találná magát. Arról pedig mélységes tapasztalataik vannak, hogy mi történik a cigány gyerekekkel, ha szegregálják őket.

Epilógus

A megoldás 2008-ra született meg. Az önkormányzat eladta a hivatal épületét, és beköltözött az általános iskolába, abba az épületszárnyba, amelyet a speciális tagozat számára nyert pályázati pénzből építettek. A speciális tagozat pedig megszűnt. Az a néhány gyerek, aki még odajárt, visszakerült Gyömrőre a hetes iskolába, néhányan Cinkotára és Gödöllőre. A speciális tagozatra nem volt már szükség, hiszen az iskola megvalósította a speciális nevelési igényű gyerekek integrált oktatását – azon a módon, ahogy azt 2004-ben elkezdték. A földszinten a rácsot elbontották, az átjárót befalazták. Leválasztották az iskolaudvar nagyobbik részét is, átadták a bölcsődének. Az elmúlt években többen nem fejezték be az általános iskolát, szakmát tanulót elvétve lehet a cigány gyerekek között találni. A Gyár utca telepiek közül alig-alig dolgozik valaki, a megélhetést a lomizás, a gyűjtögetés és a szociális juttatások jelentik – olyat, amilyet. Az egyik, a speciális tagozatra áthelyezett kislánynak ma, 20-21 évesen négy gyereke van. Most még csak veszélyeztetettek.

Jegyzetek

1. Ez az írás a 2004–2005-ben készült esettanulmány egy fejezete, kissé rövidítve.

2. Az 1978-ban Kerepestarcsa néven egyesített Kerepes és Kistarcsa kistarcsai kezdeményezésre 1994-ben különvált.

3. Kerepesen a cigányok többsége három szegregált területen él. A Gyár utcában, a téglagyár szomszédságában a 20. század elejétől laknak cigányok, ez a cigánytelep. A másik kettő a hetvenes és a nyolcvanas években jött létre, a telepfelszámolási akció eredményeként: néhány vakolatlan ház a gyorsvasút fölött, a Mogyoródi utca végén, valamint a kerepesi üdülőtelepen, a Lázár Vilmos utca végén.

4. A nagyobb gyerekek heccből feltörték a tűzoltóraktárt.

5. A folyosó első szakaszán még két tanterem van, ezek kb. normál méretű tantermek, azaz lényegesen nagyobbak a speciális tagozat tantermeinél. És lényegesen jobb állapotban vannak, illetve sokkal felszereltebbek. A falakon oktatási segédanyagok, dekorációk stb. Az első időszakban angolórát tartottak itt, de mivel az angoltanár tiltakozott, mondván, hogy képtelen tanítani a speciális tagozatra járó gyerekek rohangálása és üvöltözése közepette, ők másik tantermet kaptak. Most az integrált alsó tagozatos gyerekek külön felzárkóztató foglalkozásai vannak itt. A két gyógypedagógus ide hozza ki a gyerekeket, azaz ők is a kulccsal zárt épületrészben vannak.

6. A fiú apját nem ismerik, azt tudják, hogy nem cigány. (A fiúnak Kupak a csúfneve, „kupakolásból született”, anyját pedig pittyesnek csúfolják, ami annyit tesz, hogy pittypötty esett a becsületén.) Koraszülött volt, hét hónapra, két kiló alatti súllyal született, a terhesség alatt az anyát súlyosan bántalmazták. Az anya később férjhez ment. Kupak hatéves korában egyszer egyedül volt otthon a hároméves öccsével, a kisfiú asztmás rohamban meghalt. A tanítónő elbeszélése szerint a telepen a hatévest mondták felelősnek az öccse haláláért, őt vádolták, gyilkosnak kiáltották ki. Az iskolában sokat bántották a gyerekek, ütötték-rúgták, s ő csak tűrte.

7. Minden háznál szinte a kaputól nagy padlószőnyegek vannak leterítve. Az egyik tanítónő meg is találta erre a magyarázatot: „Érdekes, minden roma családra jellemző, hogy mindenütt szőnyegpadló van. Mindenütt szőnyegpadlón mész végig az udvaron. Meg nem tudtam fejteni, hogy miért. De rájöttem, hogy nincs járda, és az magába szívja valamelyest a vizet, azt le tudják söpörni, és egyben lábtörlőnek is szolgál. Hát a bányából szedik össze, a szemétbányából.”

Csenyéte. Vásárhelyi Bálint felvétele

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges