Havas Gábor 2016. március 15.

Nyomtatóbarát változat

Havas 70 – I. kötet >>>
Havas 70 – II. kötet>>>

A család minden tagját rokonszenves emberi tartás jellemzi.

Születtem 1922, a lánykori nevem Csucsi Gizella, forrói születésű, 49 éves vagyok. És közbe sok mindenen keresztülmentem, hiába, 49 éves vagyok. Úgyhogy sok jón, sok rosszon, de inkább rosszon. Tizenketten voltunk testvérek. Édesanyám meghalt 64 éves korában, ’48. július 6-án, édesapám meg meghalt ’38-ba. Hát persze akkor még csak 15 éves vótam. Tizenketten vótunk testvérek, én vótam a legkisebbik, 48 évre születtem az édesanyámnak. Úgyhogy én vótam a legkisebbik köztük. Egy kicsikét olyan kényes is vótam, becses is vótam a többi közt. És édesapám meghalt, mondom, ’38- ba. Hát persze nekem kellett az anyámról gondoskodni. Mert két fiúbátyám vót itten, a lánytestvér vidéken vót férjhez. Úgyhogy mind a kettőnek már nagy vót a család, a fiúknak. Hát bizony ők nem nagyon tudták az akkori helyzetbe támogatni mán az édesanyánkat. Én meg vele vótam, hát csak én dógoztam. Az egyiknek vót nyóc gyereke, a bátyámnak, a másiknak vót hét. Még akkoriban csak ebből a napszámból éltünk. Meg zenészek vótak. Még akkor gyakrabban vótak ezek a zenélések, mert minden héten vótak ezek a bál, lákodálmak. Nem úgy mán most ezek a táncénekesek mennek. Hát itt is most mán csak ez a gyesz megyen jobban. Hát akkoriban még nagyon értékelték a cigányzenét fálun.

Akkoriban hány zenész lehetett itt?

Hát vót itten vagy három bándá is. Mer itt sok vót mindig a cigányság, és vótak, akik, az egyik jobban tudott, mint a másik. Például az én bátyám volt az első bándá Forrón, úgyhogy ezek mán akkor is, mikor ezek a zenei izék vótak, vizsgáztatások, mán ez háború után vót. És az én bátyáim vótak mind az elsők, ezek beleestek ebbe a c kategóriába. Úgyhogy ők vezettek, habár mai napig is.

És ez mit jelentett, hogy a legjobb banda?

Hát ez mán azt jelentette, hogy ezek a legjobb zenészek vótak. Legtöbb helyre is hívták őket, meg hát azért vót az a vizsgáztatás, hogy hát ezek kapták meg ezt a zenei működést. Van nekik ez a zenei működés.

De régebben mondom.

Hát régebben is ő vót a legjobb, mert nekik vót a legtöbb helyük. Őket fogadta meg mindenki akár lákodálomba, bálba, csak ők mentek, mert hát olyan nem vót egy se, hiába három-négy bándá vót.

Hogy fizették őket?

Hát még ákkoriba ezek a pengők vótak, háború előtt. Hát 20-25 pengő, 30- ig ment, meg vót úgy mellékkereset is, mán úgy nagyobb mulatságba. Most például fizetnek nekik l000-1200 forintot. Mert mán most több a pénz, vagy mit tudom én, hogy megyen. […] Sose felejtem el, kilencéves vótam, mikor az első napszámomat, repcét húzgáltuk a búza közül. Kilencéves vótam, elmentem az uraságnál, 60 fillért kaptam. Olyan szép delinkendőt vettem 2,50-ér, hogy az gyönyörű vót. Olyat nem is látok mostanáig se, mint akkor vót. Habár 60 fillér vót, 70 egy méter anyag. Így a ruházkodásból se, aki dolgozott, nem vót hiányunk, aki szeretett dógozni. Vót olyan akkor is, hogy nahát, nem dógozott, egynehány kosarat megkötött, elvitte a faluba. Például az én édesapám is olyan vót, hogy a gyerekeit is csak abba nevelte, hogy dógozzon. Nagykepén aratott, így mán az uraságnál, mer ak- kor ugyanúgy vót, mint mikor ezek a summások jártak vidékekrül ezeknél az uraságoknál. Hát itt is úgy ment nálunk, hogy a cigányság végezte a cséplést, aratást. Bizony mán mikor mi tízévesek vótunk, tizenkettő, mán minket belefogtak markot szedni édesapánk után, a kasza után. Hát mi mind dógoztunk, úgyhogy nekünk nem vót semmi hiányunk akkor se.

A parasztok nem is jártak napszámba?

De igen, igen, a parasztok is. Hát akkor még nem vótak ilyen jómódú parasztok, mint most vannak. Hiába főd a kezűk alatt vót, azér több szegény vót, mint most. Most már nincs szegény. Akkoriban ugyanolyan szegény vót több paraszt is, mint cigány, mert nem vót munkalehetőség. Mondom, elmentek a tizedik meg a huszadik faluba is, így útfenntartóknál vótak a tőtésen ezek a kőtörések. Na, például tizenhárom éves vótam, még én is elmentem az apámmal. Hiába lyány gyerek vótam, én is segédkeztem neki. Megmutatta nekem, hogy hogy kell törni, én is törtem utána. Ment minden munka. Muszáj vót. Mert ha nem dógoztunk, persze hát éhség vót. […] Akkor mentünk napszámra, aratás, cséplés, ősszel répaásás az uraságnál, takarítás be. Aztán ez befejeződött, harmados fődeket kapáltunk, krumpli, bab termett, kukorica. Hát persze mán télen aztán ültünk. Télen mán nem vót semmi munka

Akkor miből éltek?

Akkor miből éltünk? Amit nyáron, ősszel betakarítottunk, termény. Őröltünk a malomba, liszt vót, aztán kukorica vót, aki disznója vót, hizlaltunk. Vót egy kis zsír, szalonna is. Hát például én igaz, hogy már kilencéves vótam, de itt akkor több zsidóság lakott. Vót ilyen szegényebb is meg gazdag is. Például mint itt ez a Kakas csárda van, abba igen gazdag zsidó lakott, azt Senyvesnek hívták. […] Ott is szolgáltam, meg három-négy helyen is vót, ahol takarítani, mosni, vasalni bejártam télen. Aztán elszegődtem úgy, hogy egész évet is télen végigszógáltam, vagy úgy, hogy mán nyáron is, oszt nem mentem napszámra. […]

Akkor nem volt nagy különbség a parasztok meg a cigányok között?

Hát például vót, nagy különbség vót, mert akkoriba szóval hiába szegény egy paraszt vót, vagy egy jobb módu paraszt, de nagyon lenézték a cigányt. Habár még most is vannak, akik lenézik, mert hát, mondjuk meg őszin- tén, hát cigány, hát mindig ez lesz a nevünk, hogy cigány. Hát ez nagyon le vót nézve a cigány, csak annyibul, hiába dolgozott, de mégse adták meg neki azt a becset. Hogyha elmentünk nekik dógozni, a jó gazdáknak is, de az csak addig vót becsünk, míg dógoztunk. Amikor mán nem dógoztunk, akkor mán ilyen cigány, olyan cigány. Bár akárhogy viselkedett, az csak cigány vót. […]

Még milyen munkákat csináltak itt a cigányok?

Hát vót olyanak, például csinálta még ezt a vájkot. Mert még akkor ebbül ment az építkezés, vályogból. Nem nagyon építkeztek, igaz, a parasztok se, mert hát akkor csak a fődre éltek, amit spóroltak is a parasztok, csak a fődeket vették. Úgyhogy vót egynek még 30 hód is meg 100 hód is, vótak itten olyan gazdák. A házra nem nagyon adtak, csak erre adtak, a fődre. […] Mert ugye mán mostan, téesz alakul, már a fődre nem él senki se, csak a gyönyörű bútorokra, a szép házakra, meg aztán mennél szebben járjanak, és ekkor mennek a templomba, megnézik, hogy ezen milyen ruha van, olyan ruha van, sugdosnak egymásrul a templomba. […] Itt még az a szokás, az egész nép a kapukban, az utcán. És akkor úgy figyeljék meg a cigány lyányokat, hogy hát hogy fel vannak öltözködve. Akkor mán mesélik, hogy jaj, nézd csak, különbül járnak, mint a parasztok. Hát kérem szépen, most már mindegyik dolgozik, arra él, hogy szépen öltözködjön, vagy pedig legyen neki valamije, hát ne legyen mán lemaradva senki se most már.

Kanyarodjunk vissza a vályogvetőkhöz. Ezek mennyire tudtak megélni?

Hát vót olyan, aki egész éven ezt művelte így nyáron ezt a vályogvetést. Akkoriba hát ugye lehetett szép pénzt keresni, mer ezér, mer akkoriba azér a vályogér is fizettek öt-hat pengőt egy ezer után. […]

Kovács egy volt, cigány kovács?

Kovács egy vót. Itt lakott az alvégbe, ni. Aztán ennek a bátyja vót még. Ez a fajta vót csak, mer ez olyan keverék. Tetszik tudni, mer az apjok vót ilyen bolhás cigány. Az édesapjuk. Már az anyjuk magyar cigány vót. […] Mán azt akkor a gyerekek megtanulták tőle kovácsmunkát. Mert igen nagy kovács vót az apjuk, olyan kovács vót, hogy még a tojást is bevasalta. Hát hogy vót, én ezt nem tudom megmondani, mert nem láttam, csak […] így mán […] mesélik, hogy az szóval valami nem tiszta munka vót nála. Megmon- dom úgy, ahogy hallottam. Hát nem tiszta munka vót nálla. […] Na, aztán ez a fiú, ez Lakatos József, ez vót Szemerén a kovács. Mer így faluról falura ment, akkoriban még így vót a gazdáknál, hogy mondjuk lakott egy évig Forrón, kettőig-háromig, azután kevesebbet fizettek, ment tovább, faluról falura. Nagyobb faluba, kisebb faluba. Na, eztán annak is üzentek, megnézte az édesapját, és akkor kezet fogott vele, s rá is ráhagyta. Megkapta, igen, azt a babonaságot, ami az apjának vót, meg is halt az édesapja. Eltemették, hazagyött, hozzáfogott dolgozni, mer műhelye vót ennek is Szemerén, úgyhogy vótak már neki is fiai, olyan tízévesek, kilencévesek, hát mit szótok hozzá, én is bevasalom a tojást. […] Bevasalta ő is a tojást. Hát hogy hogy csinálta, vagy mint, én nem láttam, csak így mesélték. […] Úgyhogy azt mondják, hogy amikor hozzáfogott az üllőnél a kalapáccsal dolgozni, hát azt olyan szépen megpöngette az üllőt, mintha harang szót volna. Az olyan gyönyörű hangot adott. Olyan gyönyörű munkája vót. Hátt sokszor nevettük is, eljött például nálunk, így búcsúkor, vagy így húsvéti vendégségbe, hát amikor már egy kicsit vót a fejébe, hát akkor elkezdett ilyen, mit tudom én, olyan hülyeségeknek tekintettük, hülye dolgokról beszélgetni. Hát nevettük is, meg hát nem is mertünk olyan nagyon foglalkozni vele, mer tisztába vótunk vele, hogy milyen babonasága van. Hát szegény élt még ő nagyon sokáig, csak most halt meg, két éve.

Az utolsó időkben már nem csinálta, ugye?

Dehogy, hát dógozott utolsó percig. Hát meg tetszett vón látni azt az embert, hát ha nem vót több, mint negyven kiló, mert rengeteget ivott, borzasztó sokat ivott, amit megdolgozott a faluba, már ilyen patkó vagy egyébféle kis munkák, már a béren kívül, azt a felesége nem is tudta, akkor azt mán összeszedte, de már az este berúgott. […]

Az utolsó időkben már a téesznél dolgozott?

Utolsó időkben mán téesz alakult Szemerén is, ő is abba dógozott. […]

Itt a faluban volt más kovács is?

Volt egy paraszt is, az még mai napig is él, Balogh Miklósnak hívják. Most a téesznek dolgoznak. Hát meg vót becsülve mindkettő, mer ezek nagyon rendes kovács cigányok. Úgyhogy nagyon becsülték azelőtt is. Itt a községbe, mer ez elég nagy község, de még több munkájuk vót, mint a parasztnak.

Jobban éltek, mint a többi cigányok?

Ajaj, jobban, jobban, megvót mindenük. Házuk is jobb volt? Hát mondom, így falukrul falukra laktak. Hát mán az úgy vót, hogy falura mentek, ottan külön vót kovácslakás, műhely a lakással együtt. Hát az mán nem a cigánytelephez tartozott. Hát mán a falunak vót mindenütt, például ilyen pásztor szolgálati lakás, mán aki a tehenet őrizte, vagy a disznókat, ezeknek lakás vót. […]

Azt mondta az előbb, hogy a Kovácséknál az egyik szülő oláh cigány volt. És ezek tudtak is cigányul beszélni?

Tudtak, az apjuk. De mán a fiuk nem tudtak, egyik se. Azok többen vótak testvérek, mán úgy, hogy lánytestvérek is vótak, nem is tudom, hogy hányan vótak, csak kettőt tudok, hogy két lánytestvérök él Pesten. Azok Pesten laknak. Úgyhogy nem is tudom, hogy már az idősebbik vagy a kisebbik, de az nagyon szép teremtés volt, cigány vót, de olyan vót, hogy Pestre is fölkerült, de az állandóan olyan úriemberekkel élt a mai napig is, nem tudom, milyen nagy úr, azzal él.

Itt a faluban a maga gyerekkorában ki tudott még cigányul beszélni?

Hát cigányul, volt itt még egy öreg oláh cigány, az is így falurul falura hogy járt.

Mivel foglalkozott?

Hát az már ilyesmivel foglalkozott, hogy mondjuk ilyen lóval kereskedett […]

És maga honnan tanulta azt a keveset, amit tud?

Hát olyan gyerekek vótunk, játszottunk, aztán szeretett az asszony minket, egy kicsit nagyothallott, és mikor kezdett beszélni az urával, mi ott játszogattunk, és cigányul beszéltek. Hát aztán sokszor mondtuk neki, hát nagyot kelletett neki kiáltani, hogy mondja mán, Klári néni, Klári néninek hív- ták, mit jelent ez? Hát osztán kezdte nekünk mesélni, vót úgy, hogy csúnyát jelentett is, meg szépet is. Hát oszt mink mint gyerekek hallgattuk. Egymásnak mondogattuk. Ha valamin összegyüttünk, hát mondogattuk, hogy „hár pót”. Aztán édesanyánk meghallotta, és szidott minket, hogy hát azt se tudjátok, hogy mi ez, aztán mondjátok? Hát, mondjuk, Klári nénitől hallottuk. […] Azt mondja aztán édesanyám neki, hogy, te Klári, ne mondjál mán ilyeneket előttök, a gyerekek előtt. Nem tudják, hogy mit jelent. Hát aztán azt mondja, hogy nem hagynak nekem békét, aztán csak hülyeségből mondom nekik. Hát osztán mindég mondtam édesanyámnak, hogy mondja mán, hogy mit jelent ez, hadd tudjam mán, hogy ne mondjam tovább. […] Azt mondja, hogy ezt mondhatod, de ha mást mond neked, azt ne mondjad, mert az már csúnya.

Ezek szerint az édesanyja is értett egy pár szót?

Értett egypár szót, mer mondom, hogy velük is barátkoztak.

És maga mennyire tud még?

Hát így már elfelejtettem. De hogyha így beszélnek előttem ilyen oláh cigányok, hát még megértem. […]

Itt a környéken, másfelé laktak oláh cigányok?

Hát Dédajon, Encsen meg Mérán, Alsó- és Felsőmérán. Még ezek perfekt tudnak. […]

A magyar cigányok hogy voltak ezekkel az oláh cigányokkal?

Nem nagyon társalogtak ők velük, mer ők nem is nagyon bírták a magyar cigányokat. Nem nagyon foglalkoztak, barátkoztak a magyar cigánnyal. Ők például haragudtak a magyar cigányra, mert ha közéjük ment egy magyar cigány, hát mindjárt mondták, cigányul mondták, hogy azt mondja, a romungló minek gyött közénk. […]

Ez kölcsönös volt, nem?

Hát így vót olyan, mondom, hogy lehetett őket becsülni. Lehetett őket becsülni, mert nagyon tisztességesek, rendesek vótak. Tiszták vótak, és ak- kor így szerettek évődni. Mert hozzáfogtak cigányul beszélni, mi élveztük, hát figyeltük, hogy hát ugyan mit beszélhetnek. Rólunk beszélnek-e, vagy magukról. De többször inkább olyankor rólunk beszéltek. […] Miskolcon a mai napig is, elmegy az ember, aztán vannak ezek az arravalósi, mit tudom én, merre való oláh cigányok. Emberek, asszonyok. Aztán ha megáll az ember mondjuk a csarnok körül, akkor azt kigyün az üzletbül, megint be, oszt akkor szól, hogy nahát jósolni akar. […] Hát például engem is megállított, most egy éve vótam, egy fiatalasszony. Olyan harminc év körüli lehetett, és egy gyerek így vót neki ide előrekötve. Megmondja az ember az őszintét, ilyenekkel az ember nem is nagyon áll le, mert szégyelli magát az ember, mert hát olyan lenézetül vannak még most is, na, az a széles szoknya van rajtuk. Hát még nem azt mondja az ember, hogy széles szoknya, de hát valahogy restelli az ember, hogy a gyereket még most is olyan cigány módra fogja még most is az ölébe. Aztán azt mondja nekem, hogy hát álljon már meg fiatalasszony egy pillanatra. Hát, mondom, mit akar. De mán én gondoltam, hogy mit akar. Azt mondja nekem, asszongya, adjon már nekem öt forintot, asszongya, megjósolom magának, asszongya, maga nagyon szerencsétlen asszony. Hát ránézek, mondom, ide figyeljen jó asszony, hagyjon békén, én úgyis tudom, hogy szerencsétlen asszony vagyok, nem vagyok kíváncsi, hogy még többet mondjon nekem. Hát ő bizony megsértődött érte. Csak gyütt utánam, hát nem hagyott nekem békét. Mondom, ide figyeljen, hagyjon nekem békét, addig, míg jókedvem van. Mer hát, mondom, megjárja velem. Nagyon megjárja velem. Akkor aztán fölszólalt az ura […], rászólt cigányul, hogy hagyjad, asszongya, romungló. Szóval, hogy romungló, hagyjon engem. Hát mondom, hagyjon is engem békén. Asszongya, na még asszongya, meg is érti, már akkor megszólalt magyarul, meg is érti, hogy mit mondok. Hát meg, mondom, ide figyeljen, én nem ismerem magát, mondom, és akkor ne állítson engem le az utcán, mondom, hogy bámiljon mindenki. Van énnekem elegem, hagyjon engem békén. Azt ott is hagytam. Hát ezek még jobban leállítik még most is.

Régebben is találkozott az ő részükről ilyen jóslásokkal?

Hát találkoztam. Ez még háború után vót. Például hát huszonkét éves vótam, mikor összekerültem a férjemmel. Az ’42-be kerültünk össze szeptemberbe, és október 12-én vótunk együtt, akkor behívták, mán akkor ezek a behívók jöttek, és elvitték Szerencsre, és onnan egy hónap múlva kikerült a frontra. Úgyhogy én csak hat hétig éltem a férjemmel, és hat év múlva jött haza. ’42-től ’48-ba. Úgyhogy én nem is tudtam róla ’43. május 1- jéig. Május 1-jén kaptunk tőle egy levelet, hogy életbe van, rövidesen hazatér. Úgyhogy tizenkilencen mentek el, ilyen korúak, ’19-esek ebbül a községből. De nem is jött haza, mán parasztok, csak ő egyedül közülük. Többen vótak odaki fogságba, csak olyan korán és annyi időt egy se, mint az én férjem. […] Mindenki, ezek az asszonyok azt keresték, hogy hol van Miskócon ilyen jósnő. Aztán az én bátyámnak a feleségével vótam, még a bátyám se vót idehaza, még ő is fogságba vót. […] Azt mondja nekem az ángyom, hallod-e, nekünk is kéne valami jósnő után nézni. Á, mondom, gondoltam, nem igaz az, mer ha valamit mond, még rosszabb az embernek. […] No, oszt nem hagyott békét. Azt a József Attila utcába nem emlékszem már rá, hogy hány szám alatt, egy pincében lakott egy fiatalasszony. Rengeteg nő ment hozzá.

Cigány volt?

Paraszt, paraszt. Annyira, annyira beszélt nekem az ángyom, hogy rászedett, elmentünk. […] Hát mikor bementünk hozzá, vótak legalább negyvenen, harmincan. Paraszt, cigány, mindenki kíváncsi vót, mer mindenki azt mondta, hogy igazat mond és igazat mond. Hát persze azé mikor már került a sor, bementünk egyszerre az ángyommal, behívott miket. Egy kis pohárba öntött egy izé, vizet, és abba tette, lehúzta a karikagyűrűjét. És beleengedte a vízbe. Ő belenézett, és azt mondta, hogy abba látta azt a valakit, aki felől mi érdeklődni mentünk. Például azt mondta, hogy most kint van a fronton. Itt ül, látom […], gondolkodik, sokat vágy haza, és még elkezdett mesélni, meg kórházba van, rövidesen idehaza lesz, sok hitt neki. Azt is mondta közbe, hogy egy hónap múlva itthon lesz, egy hét múlva itthon lesz. Na, rám került a sor. Azt mondja, hogy így nekem, üljek az asztalhoz. A poharat az ablakhoz tartotta, belenézett. Hát igen, azt mondja, itt ül a férje […], életbe van, most már jó egészségbe. Haza fog gyönni. Na, gyöjjön, azt mondja, gyöjjön, nézze meg, meglássa maga is. Sokan, azt mondta, minden, aki belenézett, hogy látta. Hát mán kíváncsi vótam rá. Én is belenézek, de bizony nem láttam én semmit se. Hát, mondom, ne tessék haragudni, de én nem látok semmit se. Hát, azt mondja: hogy létezik ez? Hát úgy létezik, mondom, hogy szeretném, hogy beteljesüljön a vágyam, amire kíváncsi vagyok. […] De nem látok semmit. Hát persze ekkor megharagudott rám. Hogy én azt mondtam neki, hogy én nem látok semmit se. Hát mondom, ide tessék hallgatni, nem vitatkozok. És maga se vitatkozzon énvelem, tessék megmondani, hogy mit fizetek, és meg vagyok elégedve. […] 20 forintot kért. Odaadtam neki a 20 forintot, hát mondom, ide tessék hallgatni, hát ez meg csak olyan, mintha csak egy kódúsnak adtam volna az utcán. […] Megfogtam az ajtót, azt kigyüttem. […]

Maguk voltak az első lakók itt?

Mink voltunk az első lakók, ezzel a szomszéddal itt. Azt úgy utánunk jöttek sorba. Akkor aztán mán a Dankó-teleprül megjöttek ezek a lakások, oszt kezdték kiépíteni. A tanács mán akkor mindenkinek adott külön portahelyeket. Hát osztán ottan mán a két gyerek megjött, a férjem megbetegedett. Azon az éven mink is akartunk Encsre elmenni. Gondoltuk, hogy mán sok a cigány, azt mondta a férjem, hogy hát jobb lenne, ha elmennénk egy olyan helyre, ahol nem vóna annyi cigányság. Habár az én uramat azt szerette mindenki a községben, becsülték, mer azt hiszem, húsz évig tanácstag volt. […] Hazagyütt fogságból ’48-ban, és akkor a tanács nézett ennyi cigány közt olyan megfelelő embert. Becsületes, írni-olvasni tudott, megvolt a hatodik osztálya, akkoriban még csak hatot jártak, mikor ő járt iskolába. És őt megválasztották tanácstagnak. Úgyhogy ő lett a tanácstag majdnem egy húsz éven keresztül, aztán megint megválasztották önkéntes rendőrnek. Megfelelő vót mindenhez, mert szóval igen sokra meg akarta nevelni a cigányokat, és másképp is vót a telep mindenütt, mert ő mán tavasszal meg mindig utánuk nézett. Ennek a portának rendbe kell lenni, meg kell lenni, ami szükséges egy portához. Például ha egy idegen bejütt, addig nem adhatott neki senki se szállást, még ha rokon vót is, míg az el nem gyütt ide őhozzá, és meg nem nézte a személyi igazolványt, meg hogy hova valósi, vagy hogy honnan származott, és akkor azt mondta, hogy most mán adhatol neki helyet. Aztán például […] vannak a tanácson is ilyen kisebb tárgyalások, ahhoz is megválasztották ülnöknek. Szóval nagyon becsülték az én emberemet, a község. Nem vétett senkinek se. Szóval, okosabb is vót, becsülte mindenki. […]

Mit mesélt arról, hogy milyen volt a sorsuk a fogságban?

Hát például neki már nagyon jó vót, mikor kikerült a kórházból. Mesélte, hogy akkor már olyan jó vót neki a lágerba, hogy ott is dógoztak, és nem panaszkodott. Megvót a kosztja, és tiszta ágyok vót, szobájok, úgyhogy ő olyan jó állapotban gyött haza. Ki is vót hízva. Az igaz, hogy ő gyött haza majdnem a legkésőbb, mer már akkor mindenki itthon vót majdnem, akik hazagyöttek. […] Szóval igen jól nézett ki. Neki nem vót hiánya semmiben. Vót Moszkvába, sokáig ott vót ő. Azt mondja igen-igen jó vót. Becsülte őt mindenki, dolgozott, neki nem vót senkivel se baja, se őnekik nem vót. Csak amikor fogságba estek és megbetegedett. Vót, hogy harmincöt kiló vót, azt mondja. Nagyon sokat, egyre-másra hánytak. Hát akkor ott még nem is gyógyították őket. Aztán már rendes kórház vót, már rendesen kezelték őket, akkor nagyon sokan jobban lettek, azt mondja. […] Ő mindig mesélt a gyerekeknek is. Hazagyött este, eszibe jutott ez is, az is, hogy fogságba vót, kezdte aztán mesélni nekik, hogy hogy vót.

Maga nem dolgozott soha?

Hát én nem dógoztam, csak itthon a háztartást, meg mondjuk így, harmados fődeket kapáltam a faluba. Két kisgyerekem vót mán akkor. A nagyobbik lányom megszületett ’49. április 3-án, ez a kisebb meg lett nekem ’51. február 4-én. […] Hát majdnem mind a kettő kicsi vót. Hát az én emberem bent dolgozott Miskolcon, én meg harmados földeket kapáltam, vittem a két gyereket magammal. A kisebbik olyan két-három hónapos vót, a Gizi. Letettem a barázdába, leterítettem neki egy abroszt, aztán eltörtem egy olyan nagy botot, rátettem neki az abroszt, hogy egy kis hűvöst adjon a gyereknek, megszoptattam reggel, délig kapáltam, én rá se néztem a gyerekre. Akkor nagyobb vót már, hogy ült nekem, ráakasztottam neki egy csörgőt a kukorica szárára, a szél elkezdte neki mozgatni, elbámészkodott vele, a másik még ide-oda mozgott. Hát osztán nem volt kire nekem hagyni. Az édesanyám nem élt, az uramnak se vót se anyja, se apja. Szintén olyan árvák vótunk mind a ketten. Hát oszt én csak vittem magammal a gyerekeimet.

Kitől tanulta, hogy hogy kell bánni a gyerekekkel?

Hát kitül tanultam? Hát az ángyaimnak, mivel egy portán laktunk, azoknak vótak kisgyerekei, láttam, hogy hogy bánnak velök. […]

Akkor hány éves volt, amikor a férje elkezdett udvarolni magának?

Akkor már húszéves voltam. […] Két évig udvarolt, akkor bevitték Kassára, féléves katonának. És aztán letudta a katonaidőt, hazagyütt, akkor még két évig nem házasodtunk össze, és ’42-ben, augusztus 6-án összeházasodtunk.

Lakodalom volt?

Hát vót egy kevés. Csak egy kevés. Nem vót neki mán akkor édesanyja, csak édesapja vót, és még több gyerek vót, mán akkor beteges vót az édesapja is, úgyhogy mán nem vót olyan lehetőség hozzá. Hát csak megesküdtünk. Nekem se vót édesapám. Megesküdtünk, oszt így akkor összekerültünk. Éltünk egy hónapig, akkor aztán megint október 12-én bevitték Szerencsre. Egyszer elmentem hozzá, rá egy hónapra aztán kivitték a frontra.

Akkoriban a cigányok között szokás volt a nagyobb lakodalom?

Vót akkor is. Vót, aki így, vót ilyen, már a cigányoknál, akik elszöktek, és így házasodtak össze.

Ez gyakori volt?

Hát ez vót a leggyakoribb.

És ez hogy történt?

Hát az úgy ment, hogy összebeszéltek, udvarolt neki, aztán összebeszéltek, azt mondták, hogy elmegyünk ebbe a községbe egy éjszaka. Például mint most mennek nászútra. Másnap hazagyüttek, ennyiből állt. Hát akkor együtt éltek. Utána megesküdtek.

Hány éves korban kerültek általában össze?

Na, akkoriban még nem kerültek olyan fiatal korban össze, mint most például itt nálunk Forrón. 18-19 éves, vagy vót olyan is, míg a katonaságot ki nem tudta, addig nem került össze. Hát ezek a régi öregebbek azért olyanok vótak, hogy ezek például a gyerekeket jobban nevelték. […] Hála istennek, én nem is mondhatok rosszat az én gyerekeimrül. Mer én úgy neveltem meg, meg az apjok is. Én azt mondtam, ha elmentem itthonrul, hogy jól viselkedjetek, ne bántsatok senkit se, nehogy én veszekedjek végettetek. Én amit megmondtam, ők úgy csinálták. Nincs is velük a mai napig semmi bajom.

Elkezdte mondani, hogy miért házasodtak később akkoriban…

Hogy miér házasodtak később? Hát, tetszik tudni, ez úgy van, hogy a cigány összekerül fiatalkorában, és ekkor állítólag több gyerek van. Mint szokják mondani, hogy a cigánynak mindig több gyereke van, mint a parasztnak, mert a paraszt azt mondja, hogy hát mer nem tudtok vigyázni. […] Hát ezér aztán a régi öregek ezt mondták, hogy ráértek, mer meglep tikteket a sok gyerek, aztán többen ezér szöktek így meg is, hogy hát annyira szerették egymást, hogy a szülő tiltotta, hogy még ne házasodjanak össze, és ezért kapták magokat, és összeházasodtak. Persze vót már akkor is, aki tizenhat éves vót, és mire elérte a húsz évet, vót már három gyerek. Például az én anyám azt mondta nekem mindég, hogy hát nézzétek meg, minden lyányának azt mondta, hogy hát hamar ne menjetek férjhez, mer én is tizenöt éves vótam, mikor összekerültem az urammal, mer például ők is úgy vótak vele, hogy árvák vótak mind a ketten. Hát az én anyám hatéves vót, mikor meghalt az anyja meg az apja. Kettőn vótak testvérek, egy fiutestvérje vót, meg ő. A nagyanyjuk nevelte őkét, mer az édesapjok, az is ilyen hirtelen halállal halt meg, s rá egy évre az anyjok is. Az apa után annyira belegondolt, vagy mit tudom én, mi. Úgyhogy az évet be se töltötte az édesapjok, már meghalt az anyjok is. Az egyik hatéves vót, a fiú meg nyolcéves vót. Hát őket a nagyanyjok nevelte. Úgyhogy tizenöt éves vót, a nagyanyjának se vót már férje, és az is, szegény, hát tényleg öregasszony vót már, oszt úgy tartotta, úgy nevelte fel őket, hogy a faluba csak így dolgozgatott, azt abbul nevelte őket fel, a két árvát. Mindig mesélte nekünk, hogy hát ne menjek hamar férjhez, mert ő tizenöt éves vót, mikor az én apámmal összekerült, hát őt is azért lepte meg ez a sok gyerek.

Hány gyereke volt?

Tizenkettő. Hát azért mindig tiltotta. Én meghallgattam, és huszonegy éves vótam, mikor már kezdtem szórakozni. Addig nem álltam le senkivel. S azt mondtam, hogy jajj, van idő, ha valaki szót akart velem váltani. Nem kell nekem, mer még van időm. […]

Forró, 1971. július 23.

Kresz Albert fotója

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges