Lengyel Gabriella 2016. március 13.

Nyomtatóbarát változat

Havas 70 – I. kötet >>>
Havas 70 – II. kötet>>>

Havas Gábor és felesége, Liskó Ilona, Ici 2004-ben (1999–2000-es kutatásuk folytatásaként) közösen vezettek egy országos kutatást a cigány gyerekek általános iskolai oktatási helyzetéről. (A kutatási beszámoló megjelent a Felsőoktatási Kutatóintézet Educatio füzetek, Kutatás közben sorozatában, Havas Gábor–Liskó Ilona: Szegregáció a roma tanulók általános iskolai oktatásában, 2005; és olvasható például itt.) Ici 2005-ben a kutatási tapasztalatok alapján kiválasztott tíz jellegzetes területet, hogy azokról a meghívott résztvevők esettanulmányokat írjanak egy leendő kötet számára. A tervezett tíz tanulmány közül csak a mieink készültek el. A két írás azóta az „asztalfiókunkban” porosodott. Úgy gondoltuk, a mostani jó alkalom arra, hogy elővegyük őket, és a köz elé bocsássuk, Gábornak boldog hetvenedik születésnapot kívánva – és egyben Ici emléke előtt is tisztelegve.

Lengyel Gabriella
Matern Éva

---

Az 1960–70-es évek fordulóján Miskolc északi részén, a Szentpéteri kapunál új lakótelep épült, a Katowice. A növekvő népesség kiszolgálására két új iskola készült, az egyik az 1967-ben átadott, Rónai Ferencről elnevezett iskola a Kassai utcában, a másik két évvel később, 1969-ben Petőfi Sándorról elnevezve a Katowice úton. Az iskolákat többnyire az utcájuk szerint emlegetik, ezt követem én is. (Időnként persze előfordul, hogy 10-esről, Petőfiről beszélnek, vagy Rónairól, ezt ritkábban hallani, itt a régi iskolaszámozást már nem használják.)

A két iskola a Kazincbarcika felé vezető Szentpéteri kapu út két oldalán fekszik, egymástól tíz perc járótávolságra. A környékbeli gyárak szakmunkásainak, tisztviselőinek egy része a lakótelepen jutott lakáshoz, gyerekeik a két iskola valamelyikébe kerültek. Rajtuk kívül a Katowicébe irányították az iskolával közvetlenül szemben lévő megyei kórház személyzetének gyerekeit is. A Kassaihoz tartoztak a gyári dolgozók gyerekein kívül egy másik szomszédos lakóteleprész kissé eltérő hátterű gyerekei is, ezen a részen erőszak- szervezeti (rendőrség, büntetés-végrehajtás) és igazgatási tisztviselőcsaládok éltek. Mindkét iskolához óvoda is csatlakozott.

Az iskolák és az óvodák kezdettől rivalizáltak egymással. A vetélkedés kimenetele sokáig nyílt volt. A Katowice, helyzetét kihasználva, egészségügyi vonalon terjeszkedett, kórházi tagozatot szervezett a kórházban ápolt gyermekek számára, gyógytornát szervezett saját gyerekeinek és a városi gyerekeknek. A nyolcvanas évek elejétől volt angol tagozata. A Kassai ebben a versengésben lemaradt, és a kilencvenes évekre egyértelműen a Katowice lett az elismertebb iskola. Az óvodáknál fordítottan alakult a helyzet, a Kassai-óvoda jobb légkörű, jobban vezetett, kedveltebb, mint a Katowice- óvoda.

Mindkét iskolához tartoztak rosszabb társadalmi helyzetű területek is. A Katowicébe jártak a repülőtér laktanyáiba (fehér ház, sárga ház) költöztetett városi cigány családok gyerekei. A laktanyákban 25-30 család élt, tőlük egyszerre kb. 10-15 gyerek járt be helyi járattal az iskolába. A Kassaihoz tartozott az Álmos-udvar, ahová az 1974-es árvíz nyomán költözött be a Csorba- telepről a cigány családok egy része, kb. 15-20 család. (Az Álmos-udvarban addig családos katonák, fegyőrök éltek, ők jobb lakásokat kaptak, a helyükre jöttek a Csorba-telepiek.)

Ezek a gyerekek egyik iskolában sem jelentettek nagy gondot, hiszen kevesen voltak, legalábbis utólag így számolnak be róluk. A lakótelepi iskolák igazi oktató nagyüzemek voltak, a Kassaiban a hetvenes években kilencszáz gyerek tanult két műszakban. Az a néhány cigány gyermek, osztályonként egy-egy, fel sem tűnt, mondják. Bár a környezetükből biztosan kiríttak, a repülőtériek és a Csorba-telepiek is szegények voltak, konszolidált család alig akadt közöttük.

„Nem voltak velük szélsőséges problémák. A körülményekhez képest rendesen jártak iskolába, nehéz volt tisztálkodni, nem volt az épületben víz, aki nagyon nem tudott tisztálkodni otthon, annak azt mondtuk, a tanítás előtt ott a zuhanyozó a tornaterem mellett, így meg tudtuk oldani.” (Katowice)

Visszamenőleg nehéz megtudni, hogy milyen arányban jártak normál tagozatra és kisegítőbe. A normál általánosokban nem volt kisegítő osztály, külön városi kisegítő iskolák működtek. A létszámokból – és a korabeli gyakorlatból – ítélve valószínű, hogy ezekben is akadtak szép számmal repülőtéri és Csorba-telepi, Álmos-udvari gyerekek.

Talán a szabad iskolaválasztás bevezetésével vált el látványosan a két iskola története. A Katowicében megjelentek a bejáró gyerekek. A környékbeli településekről a városba dolgozni járó szülők számára kézenfekvő volt, hogy az útban az első iskolába jöjjenek – amennyiben ez amúgy is megfelel, legalábbis összehasonlítva a helyi iskolájukkal, jó a híre a megyei kórház miatt, itt a távolsági buszmegálló is. Azután a szülők szájról szájra adták a lehetőséget családtagjaiknak, ismerőseiknek. Mára a gyereklétszám erősen lecsökkent a Katowice körzetében is, a csökkenés egy részét kiegyenlítik a bejáró gyerekek: háromszázhatvan gyereküknek a tizede bejáró. Angol tagozatuk vonzotta a körzeten kívüli szülőket, az összes gyerek fele lakótelepi, fele körzeten kívüli. A cigány gyerekeket a körzethatárok tartják távol az iskolától, nem fordult elő, hogy cigány szülő harcolt volna azért, hogy a gyereke körzeten kívülről a Katowicébe mehessen. 

A repülőtéri gyerekek már elmentek, a családokat elköltöztették onnan. Utolsónak egy testvérpár maradt az iskolában, a nagyobbik elvégezte a nyolcadikat, utána a kisebbiket a szülők elvitték a Katowicéből. A repülőtériek közül egyetlen gyerek járt a hosszú évek alatt angol tagozatra. A végzettek közül egy gyerek ment érettségit adó iskolába, műszaki szakközépbe – egy év kihagyással el is végezte.

A Kassai sorsát fekvése és a körzethatárok mellett az iskolavezetés is erősen befolyásolta. 2002-ig tizenöt éven át alkoholbetegséggel küzdő, egyre inkább széteső férfi állt a tantestület élén. A városvezetés valamiért védte, sokáig nem volt hajlandó lépni, a nyílt botrányok ellenére sem. Közben a gyerekek száma fogyott (a nyolcvanas évek végének négyszázas létszámáról kétszáz alá), az épület leromlott, a berendezés, a felszereltség elkopott: látványos a különbség a két iskola között külső-belső képükben is.

Az iskola társadalmi hátterét alapvetően átalakította egy nyolc évvel ezelőtti körzethatár-módosítás. Miskolc népessége a kilencvenes évek alatt egyötödével csökkent: az általános demográfiai hullámvölgy hatása mellett erőteljes elvándorlás is bekövetkezett, főként a mozgékonyabb fiatal népesség hagyta el a depressziós vidéket. Az elvándorlás annál nagyobb mértékű volt, semhogy a betelepülő nagyobb gyermekszámú szegény/cigány családok ezt ellensúlyozhatták volna. Így került sor – többek között – a Szeles utcai általános iskola megszüntetésére: beiskolázási körzetét elosztották a Selyemréti-iskola és a Kassai között, a Szeles utcai régi, nagy épületbe pedig beköltözött az Éltes kisegítő iskola, amely addig három leromlott kisebb épületben tanított. A Kassai megkapta a Búza tér környékét, ahol lepusztult, földszintes-egyemeletes házakban nyomorúságos körülmények között élnek nem cigány lumpen és főként szegény cigány családok.

A jobb módú, rendezettebb nem cigány szülők egyre nagyobb számban vitték el a gyereküket máshová, vagy be sem íratták ide. Az évek során a cigány gyermekek létszáma nem sokat változott, csak enyhén növekedett, arányuk viszont a korábbi 8-10 százalékról 40 százalék fölé emelkedett.

A nem cigány szülők visszatartásának vagy visszahozásának érdekében az iskolának nagyon jól jött a városban alkalmazott szegregációs megoldás, a pufferrendszer (lásd erről Zolnay János tanulmányait), a két tannyelvű iskolává válás, ahol a megtartani kívánt gyerekeket pluszszolgáltatásokban részesítik, ezzel együtt garantáltan – és büntetlenül – különíthetik el a többi gyerektől. Az iskola szempontjából az akkori iskolaigazgató javára írható, hogy összeomlott állapotában is képes volt a helyzet felismerésére: az intézmény megmentésének érdekében az elsők között csatlakozott az új városi áramlathoz. Így lett a Kassaiból 2000-ben magyar–angol két tanítási nyelvű általános iskola. A számítás egyelőre bevált, öt éven át indították a két tannyelvű első osztályokat – változó, de még elfogadható létszámmal.

Elgondolkodtató, hogy a Katowice, ahol már több mint két évtizede tanítják az angolt, és jó ideje működik a tagozat is, miért nem pályázott a két tanítási nyelvű státusra. Igazából nem kaptam erre választ, csak feltételezni tudom, hogy azért nem törekedtek erre, mert nincs rá szükségük. Meglehetősen egységes a gyerekek társadalmi háttere, a jobbaknak számítók elkülönítésére elegendő a tagozatos rendszer. Bár az is lehet, hogy egyszerűen adminisztratív akadályai voltak, túl sok – feltűnően sok – lett volna egy városon belül a két tanítási nyelvű iskolák száma, és akkor a fenntartó már inkább azokat részesítette előnyben, vagy azok harcoltak érte nagyobb erővel, akik vegyes háttérrel rendelkeztek, és csak így tudták megoldani az elkülönített oktatást.

Ahogy beindult a Kassaiban az új rendszerű oktatás, úgy tűnt, hogy ezen a sajátos módon elrendeződik az iskola élete, bár a hat- és a nyolcosztályos gimnáziumok fenyegető jelenlétéről nem feledkezhettek el. Stabil, erős, vonzó alsó tagozat kiépítésére mindenesetre nagy esély látszott. Hogy a fölmenő rendszer hogyan válik majd be, abban persze voltak bizonytalanságok. Az iskolavezetés is konszolidálódott: 2002-ben új igazgatót választottak a tantestületből, a régitől megváltak, el is ment az iskolából. Mire egy év alatt úgy-ahogy rendbe szedték a szétzilált adminisztrációt, a konyhások hiányzó védőruhájától kezdve újragondolták a technikai részleteket, bekövetkezett, amire senki nem számított – legalábbis nem az oktatási végeken. A fenntartó közölte velük az önkormányzati határozatot: a két iskolát a következő tanévtől összevonják. Integráció, korunk varázsszava. Magyarázat, magyarázkodás nem volt. Az erőviszonyokból következően a Katowice lett a központi iskola, a Kassai pedig a tagiskolája.

Elképzelhető, mekkora rémületet keltett a hír a Kassai pedagógusai között. Az akkoriban frissen megválasztott igazgatónő, az integrációban tagiskola-vezető ma sem tud higgadtan beszélni a történtekről: „Egyszerű közlés volt, semmi előkészítés, így lesz, és kész. A szülők azonnal tévéhez, rádióhoz mentek. Az osztályvezető azt mondta, akinek nem tetszik, mehet! […] A művelődési osztály ki sem jött. Csak annyi kellett volna, hogy adjanak nekünk egy évet! Akkor vettem át az iskolát. Tíz év alatt nagyon sokat romlott. Egy év kevés volt, hogy bebizonyítsam. Kiírták a pályázatot, végigcsináltatták, jobb lett volna, ha arra az egy évre egy megbízott igazgatót neveznek ki!” 

Az összevonásnak nem volt olyan vészes hatása, mint amekkora ijedséget először okozott. Az oktatási struktúrák változatlanok maradtak. Senkinek nem kellett elmennie, senkinek nem kell a másik iskolában tanítania. Még a főzési rend is változatlan maradt, a Kassai magának főz továbbra is. Egyedül az adminisztráció vált bonyolultabbá, a kézbesítő naponta többször megteszi az utat a két iskola között (internetes kapcsolatuk nincs), a gyermekvédelmi támogatásért néhány napközis hátralékban lévő kassais családnak a Katowicébe kell mennie. És a Katowice igazgatónőjének megnőtt a hatalma. Minden apróbb és nagyobb döntést magához von, kezdve attól, hogy a Kassai (volt, immár központi) karbantartója a nap mely órájában javítsa meg a Kassai igazgatói iroda szekrényajtaját, egészen addig, hogy melyik két osztályt vonják össze a fenntartó által előírt csoportcsökkentés keretében. Ezek nagyon bosszantó, a mindennapokat megkeserítő dolgok. De tulajdonképpen megfelelnek egy bizonyos – hatalomcentrikus/koncentrált hatalmú – vezetői logikának. Sok más dolgot viszont jó érzékkel változatlanul hagy a Katowice vezetőnője. Ilyen az eltérő csöngetési rend, amely maradhat, amíg nincs áttanítás, a ballagás és az évzáró rendje, ezeket is külön tartják, és megmaradhatott a nevük is. Így most az a furcsa helyzet állt elő, hogy a központi iskola hivatalos neve 10. Sz. Petőfi Sándor Általános és Magyar– Angol Két Tanítási Nyelvű Iskola, Kassai utcai telephellyel – anélkül, hogy két tanítási nyelvű lenne, a Kassaié pedig maradt Rónai Ferenc Általános és Magyar–Angol Két Tanítási Nyelvű Iskola.

Némi gyógyírt jelenthetett a Kassai-iskola sérelmére, hogy a következő évben a város valamennyi önkormányzati általános iskolájában és óvodájában hasonló események történtek az integráció jegyében.

Az integrációt elvileg azért találták ki, hogy az intézmény igazgatása, gazdasági vezetése, műszaki ellátása gazdaságos legyen, kiegyenlítődjenek a csoportlétszámok, jobban ki legyenek használva a szakpedagógusok stb. Ennek nem látjuk nyomát a Katowice és a Kassai esetében (és a hozzájuk tartozó Kassai-óvoda és Katowice-óvoda esetében sem), eddig az egyetlen eredmény egy igazgatóhelyettesi (és egy óvodavezető-helyettesi) pótlék megtakarítása.

A Kassaiban mára kialakult oktatási szerkezet hű lenyomata az utóbbi másfél évtized helyi társadalomtörténeti és oktatáspolitikai eseményeinek. Két nagyon eltérő társadalmi csoport gyermekei találkoznak az iskolában. Az egyik egy középosztályi értékrendű és viszonylag jómódú csoport, alkalmazott értelmiségiek, tisztviselők, egészségügyiek, rendőrök, büntetés-végrehajtási tisztek, akik a szomszédos lakótelepeken és a környék családi házaiban laknak, az iskola körzetéhez tartoznak. Vannak még jó néhányan, akik más körzetből vagy más közeli településről íratják ide gyereküket. A közös bennük, hogy a tanulás, a jó iskoláztatás fontos a számukra, és fogékonyak a korszellemre, amely azt sugallja, hogy a nyelvtanulás és különösen az angol nyelv tanulása elengedhetetlen a boldog élet lehetőségének megalapozásához, és meggyőződésük, hogy ezt a nyelvtanulást lehetőleg minél korábban kell elkezdeni. Ezek a gyerekek a két tanítási nyelvűnek nevezett osztályokban tanulnak.

A másik csoportot az iskolakörzetbe már eredetileg is beletartozó vagy a módosítással bekerült leromló utcarészeken, telepszerű zárványokon élő szegény, elesett családok adják, főként cigányok, de vannak közöttük jócskán nem cigányok is, munkanélküliek, segédmunkások, alkalmi munkások, alacsony iskolai végzettséggel, az írás-olvasás készsége nélkül, rendezetlen családi viszonyokkal, rendszertelen megélhetési forrásokkal. A tanulás, a gyerekek iskoláztatása elkerülhetetlen teher a számukra, olyan kötelesség, aminek eleget kell tenni ahhoz, hogy békén hagyják őket, és amit nem is mindig sikerül elérniük.

A cigány családok jellegzetes lakóhelyei az iskola körzetében:

– Álmos-udvar, hivatásos katonák szálláshelye volt (1954-es felirat a főépületen), földszintes és egyemeletes épületek, előszobás, egy-két szobás lakások, szűk, magas helyiségek, víz, vécé benn van, több helyen fürdőszoba is, nagyon leromlott épületek, vizes falak, omladozó lépcsők, a nagy közös udvar hulladéktároló, autóbontó egyben. Először a Csorba- telepről költöztettek ide árvízkárosult cigány családokat a hetvenes évek közepén. Mára már csak cigány családok élnek itt, a város minden részéről kerülnek ide kilakoltatott (jogcím nélküli, díjhátralékos) családok vagy olyanok, akiknek valamelyik városi zárványban levő lakását lebontották. A kényszerű együttélésből és összezártságból sok feszültség adódik.

– Búza tér és környéke, különösen a Szendrey utca, földszintes, egyemeletes, hosszúkás építésű, közös udvaros házak, egy-két szobás lakások, víz bent van, a vécé gyakran közös, elhanyagolt épületek, vizes falak. A szűk lakásokban nagy a zsúfoltság, a gyerekek az udvaron vagy az utcán játszanak, van, hogy télen is hiányos az öltözékük. Ennek a lakóterületnek az előnye, hogy közel van a Búza tér, ahol a piaci árusoknál alkalmi munkát lehet kapni (már gyerekkorban is), valamint különféle illegális kereskedésre is adódik lehetőség.

– Tetemvár, lakóházzá alakított régi borospincék, borházak, többségük magántulajdonban, zsúfolt beépítés, burjánzó hozzáépítések, víz általában az udvaron, de van bevezetett víz, fürdőszoba is néhol. Vegyesen laknak cigányok és nem cigányok, a cigány beköltözők aránya növekszik. Több jómódú, kereskedő, ügyeskedő cigány család él itt.

– Húszemeletes toronyház (a város legmagasabb lakóháza) az iskola közelében. Leromlott panelház, kivilágítatlan lépcsőház és sötét lift, magas rezsi, kis alapterületű lakások, sok a díjhátralékos. Minden évben legalább egy-két öngyilkos itt végez magával fentről leugorva, idén kora tavasszal gyilkosság történt a földszinti előtérben, hajléktalanok öltek meg hajléktalant.

Sajátos, hogy az iskola – bizonyos mértékig – saját magát manőverezte bele ebbe a helyzetbe. Az előző leromlott, széteső iskolavezetés miatt az oktatás körülményeinek színvonalával együtt csökkent az iskola elismertsége, de nemcsak a törekvő szülők szemében, akik egyre szívesebben vitték máshová gyereküket, hanem az iskola önkormányzati elismertsége is csökkent, ami gyengülő érdekérvényesítő képességet eredményezett – éppen a körzethatárok átalakításakor is. Kihasználva a jó szelet, belevágott a két tanítási nyelvű programba, és – erős óvodai segítséggel – a középosztályi szülők megnyerését célozta meg. Ebben eddig viszonylag sikeres (csak viszonylag, a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok elvonó hatása miatt). Így állította elő kétpólusú iskolai társadalmát.

A két tannyelvűs gyerekek szüleit már eleve biztosították arról, hogy az oktatás térben is elkülönülve folyik majd, nem kell gyerekeiknek a többiekkel vegyülni, az a nagy, kihasználatlan épületben megoldható. Meg is oldják. Emellett a két tannyelvűs alsós osztályoknál iskolaotthonos rendszert vezettek be, így az időbeosztásuk (ebédelésük, levegőzésük) is elkülönül a többiekétől. Megvalósították a két társadalmi csoport egy iskolában nevelését szinte teljes térbeli, időbeli és tananyagbeli elkülönítéssel.

A pedagógusok – néhány kivételes egyéniségtől eltekintve – nem tudnak mit kezdeni, és nem is akarnak valamit kezdeni a helyi közmegegyezés szerint normálisnak tartott életviteltől eltérő módon élő családokkal és azok gyerekeivel. A hatékonynak tekintett oktatás (gyors haladás, versenyeredmények, nyugalmas osztályélet, kiegyensúlyozott, illedelmes gyerekek, jól sikerült műsorok, ünnepségek) szempontjából célravezető a cigány/szegény gyerekek távoltartása az iskola szerint hatékonyan oktatható gyerekektől. Ebből a nézőpontból együtt kezelhető a szegény cigány és a szegény nem cigány család. A középosztályi (vagy odatartozni vágyó) szülők szemében – ebben a keményen előítéletes városban – viszont nagyobb súlya van az etnikai eredetnek. Az iskola, részben szülői nyomásra, részben saját pedagógusainak korlátai miatt is, a cigány gyermekek jelenlétét tartja fő gondjának. (Más kérdés, hogy az elválasztó mechanizmus az iskolai évek során, mint látni fogjuk, kiterjed a nem cigány szegény gyerekekre is.)

A gyerekek elkülönítése már az óvodai évek alatt elkezdődik. A tágabban vett városrész csak cigány gyermekeket tanító iskolája (József Attila-iskola a József Attila-telep és a Szondi-telep mellett) kiegészítéseként az utóbbi hat-hét évben csak cigány gyermekeket nevelő óvodává vált a Zsolcai kapui. Így, hogy ez az óvoda felveszi a cigány gyermekek jelentős részét, a többi óvodába már jóval kevesebb cigány gyermek jut. Az óvodák megtehetik, hogy válogatnak, ismerős, megbízhatónak ítélt cigány családok gyermekeit beveszik, hiszen a létszámra nekik is szükségük van, a többi család számára beteltek. Megesik, hogy a tanköteles korú, kötelezően felvett körzeti cigány gyerek kistestvérét elutasítja egy belvárosi óvoda.

Az óvónők, még a Zsolcai edzett és elég rugalmas pedagógusai is azt tartják a legfontosabbnak, hogy a gyerek megismerkedjen az elfogadott étkezési és higiénés szokásokkal, a szülőket pedig rászoktassák a gyerek rendben tartására, a tisztasági csomag összeállítására és a zoknistoppolásra.

A cigány gyerekek már az óvodában csökkentett ismeretanyaggal találkoznak. Míg a jobb óvodák versengenek egymással a speciális szolgáltatások terén (zene, tánc, nyelv, úszás, korcsolya, természetismeret, népszokások), a cigány óvodában a nagy mozgásigényre és a finommozgások fejletlenségére hivatkozva környezetprevenciós mozgásfejlesztő program van, cigány néphagyománnyal színezve. A többi óvodában rendszeres a hittanoktatás, náluk nincs ez sem. (Igaz, hogy forma szerint maguk a szülők nem igénylik, de sem az óvónők, sem az egyházak nem tesznek semmit azért, hogy ez az igény kialakuljon. Gondoljunk akármit az oktatási intézményekben folyó hitoktatásról, itt mégiscsak egy olyan társadalmi tudásról van szó, amely a cigány gyermekekhez nem jut el az óvodában, hasonló a helyzet az iskolákban is.) A vegyes óvodába járó gyerekek szegény része elesik a fizetős szórakozásoktól, fejlődési lehetőségektől (például a korcsolyatanfolyam 2900 forint, plusz kéthetes belépő 5000 forint). A szülők között híre megy, hogy melyik óvoda mit kíván, mennyire költséges. Vannak önkormányzati óvodák, ahol a havi 800–1500 forintos szakmai eszközökre kért befizetésekkel tartják távol a szegény családokat, így a cigány családok jó részét is. Az egyházi és a magánóvodáknál már a beiratkozás is több tízezer forintot jelent.

A cigány gyerekek csak kisebb része jár három évig óvodába. Ennek az anyagiakon kívül is több oka van: ha az anya pici gyerekkel amúgy is otthon van, nem látja értelmét, hogy a három-négy éves gyerek ne legyen velük, kora reggel vagy rossz időben hogyan vigye együtt őket, ha a picit nem tudja kire hagyni; a cigány gyerekek többsége nem érzi jól magát a vegyes óvodákban, sok dologból, eseményből kimaradnak, az óvó nénik nem olyan kedvesek velük, mint másokkal („nem ülteti az ölébe, csak a vállalkozók gyerekét”), idegen a benti szokások jó része is. Hozzájárul a rövidebb óvodáztatáshoz a cigány családok mozgékonysága is, a gyakori – nem mindig önkéntes – költözések, ilyenkor az iskolás gyerekek, különösen, ha már nagyobbak, maradnak a régi iskolájukban, de az óvodás gyereket legtöbbször nem hordják vissza a régebbi óvodába, az új helyen pedig nem veszik be, vagy nem is próbálkoznak az új óvodában.

Ötéves kor után elvileg minden gyerekről tudnia kell a körzeti óvodának. A népesség-nyilvántartótól kapott lista a gyakori költözések miatt nehezen használható, az elköltözött gyerekek rajta vannak, a beköltözöttek nincsenek. Az óvónők buzgalmán múlik, hogy mikorra találják meg összes körzeti gyereküket. Segíti ebben őket, ha jó a kapcsolatuk a védőnőkkel, akik naprakészen ismerik a gyerekes családok lakóhelyeit. Az óvodáknak egymással is együtt kell működniük, hogy évkezdés előtt egyeztessék, melyikük gyereke ment másik körzetbe. Ez érvényes általában a beóvodázásra, nemcsak a tankötelezettség kezdetére: a Zsolcai kapui cigány óvoda körzetéből a nem cigány gyerekek másik óvodába mennek, és néhány jobb módú, törekvő cigány család is másik óvodába viszi a gyerekét: a Selyemréti- óvoda fogadja is ezeket a gyerekeket. Az óvodák már korábban is figyelemmel kísérik a mozgásokat, bár kiemelt fontosságuk a tankötelezettség kezdetekor lesz. Az óvónők keveslik az óvodában kötelezően eltöltött időt: mire a gyerek megszokja az idegen környezetet, és szülőjével együtt beletanul az óvodai szabályokba, már vége is tanévnek.

A Kassai utcai jól felszerelt, jól karbantartott, jól vezetett óvoda az iskola szomszédságában, ez a két tannyelvű tagozat fő bázisa. Az iskola alsós angoltanára bejár hetente angolórákat adni a gyerekeknek. Ezeken az órákon az óvoda cigány gyermekei már részt sem vesznek: 150 forintot kellene fizetni egy óráért, de nem úgy tűnik, mintha csupán ez a havi 600 forint tartaná vissza a cigány szülőket. Nincs értelme az angoltanulásnak, a két tannyelvű osztályba csak kivételesen elfogadott családok gyermeke juthat be.

Tavaly volt egy cigány kislányuk, nagyon hányatott élettel (apa meghalt, anya börtönben, állami gondozás, nagybácsi nevelte, elhanyagolta), igen tehetségesnek tartották. Megsajnálták és pártfogolták, elvitték hiányzó gyerek felszerelésével korcsolyázni, behívták pénz nélkül is az angol- órákra. Nagyon szerették volna, ha bekerül a tagozatra, de az iskola csak a normál osztályba volt hajlandó felvenni: „Nincs meg a támogató családi háttér sikeres oktatásához.”

Ebben az óvodában vegyes csoportok vannak, kevés cigány gyermekkel. A nem cigány szülők egy része ennek a néhány gyereknek a jelenlétét is ellenérzéssel fogadja („mit keres itt ez a kislány az Álmos-udvarból?!”), de az óvodavezetés a maga szabta határokon belül vállalja a cigány gyermekek felvételét.

„Ha családilag ismerősök vagyunk, mondjuk, az anya is idejárt, ismerjük, milyen mentalitású, személyi tisztaság, higiénia, nagyjából ismerjük a lakás-, életkörülményeiket, szeretem, ha dolgozik, árul, az óvodai pótlás nem okoz olyan nagy gondot, ha otthon rendben van, melegben van, van mit enni, játék, könyv, az nyugodtabb az órákon, a stílusa, modora megfelelő- e a társadalmi elvárásoknak.”

Az iskolaérettség megállapításánál – a tapasztalatok szerint – a nevelési tanácsadó nem jár el következetesen. Javaslatát a gyerek fejlettségi állapotán túl az óvoda és az iskola kívánsága is befolyásolja. Könnyen enged el nyilvánvalóan fejletlen gyermekeket az iskolába, legfeljebb kis létszámú vagy fejlesztő osztályt javasol a számukra. Ezzel áthárítja a szülőre a felelősséget, noha tisztában kellene lennie azzal, hogy kevés helyen van fejlesztő osztály, és a szülő, hacsak nem az a körzeti iskolája, nemigen tudja megoldani, hogy a kisgyereke fejlesztő osztályba járjon. (A városnak ezen a felén két helyen, a Selyemréten és az egyik avasi iskolában működik fejlesztő osztály, mindkettő nagy távolságra esik a Kassai körzetétől.) Azt hiszem, a következetlenségben nem játszik szerepet, hogy a gyermek cigány vagy nem cigány, de a cigány gyermekeket mégis erősebben érinti, mivel a cigány gyermekek között rosszabb életkörülményeik és a rövidebb ideig tartó óvodáztatás miatt több az életkorához képest fejletlenebb, az iskolai követelményekre még nem felkészült gyermek.

Kisegítő iskolába utalás – a régebbi gyakorlattól eltérően – igen ritkán fordul elő, egy-két évente egy-egy eset, cigány, nem cigány vegyesen.

A szakértői bizottság informálisan közölte az iskolával, nem írhatják le egy cigány gyermekről, hogy fogyatékos. Ennek ellenére a körzeti kisegítő iskolában tartja magát a cigány gyermekek kétharmados aránya. Igaz, az összes oda járó gyerek száma az utóbbi években jelentősen, a felével csökkent.

A Kassai utcai iskola elsőseit már a beiratkozáskor két csoportra osztják, angolosokra és a normál tagozatosokra. A két tannyelvű osztályba nem cigány gyerekek kerülnek, többségükben körzetiek, de hoznak innen körzeten kívülről és a környező településekről is gyerekeket. A normál osztályba kerülnek a cigány gyerekek és az az egy-két szegény nem cigány gyerek, aki zűrös családi háttere miatt nem fér be a két tannyelvűbe. A normál osztályba csak körzeti gyerekek kerülnek.

A mostani elsősök két tannyelvű csoportjában huszonnégy gyerek van, közülük tizenhat körzeti (a Kassai-óvodából jött tizenegy, a Katowicéből négy, körzeten belüli magánóvodából egy), nyolc körzeten kívüli (külső óvodákból), közöttük egy (körzeti) cigány gyermek van. A normál osztályba tizenöt gyerek jött, valamennyien körzetiek (a Kassai-óvodából négy, a Szinva parkiból négy, a Zsolcai kapuból kettő, Abából egy, a belvárosi óvodákból négy), közöttük két nem cigány gyermek van, az egyik áthelyezésére vár a kisegítőbe.

Felvételit is tartanak az angolos csoportba, ének, ritmus, hallás, logika, kommunikációs készség, de a döntő a támogató szülői háttér megléte (emelt óraszám, heti tíz angolóra, más tárgyakból jónak kell lenni, hogy ezt bírják, kell az otthoni szülői segítség a tanuláshoz, mondja az iskola). Aki a két tannyelvűbe jelentkezik, azok közül már nemigen kell senkit elutasítani.

Egy-egy körzeti cigány gyermek azért bejut évről évre az angolosok közé: törekvő, viszonylag jómódú, szakmát tanult, esetleg középiskolát végzett szülők gyermekei, rendezett, nyugalmas családi viszonyokkal.

Az Álmos-udvar szélén felújított, fürdőszobás, padlószőnyeges, tapétás, új bútoros, jól felszerelt lakás. A cigány család a Martin-telepről jött, a nagyszülők gyári munkások volt, az anya ifjúsági tagozaton érettségizett, az apa szakmát tanult. A kislány egy évig járt a Kassai-óvodába, ott javasolták, hogy jelentkezzen a két tannyelvűbe, mert tehetségesnek látták. Fel is vették. Egyedül érzi magát a gyerek, „pedig a tanár is mondja, hogy barátkozzanak vele. Van, amikor nem örülök, hogy ebbe az osztályba jár, de jó képességű, miért járjon rosszabb osztályba?” – így töpreng az anya.

Alsó tagozatban az angolos osztályok a földszinten, elkülönített folyosón vannak, iskolaotthonos rendszerben tanulnak, az osztályokban játszószőnyeg, heverő, dús függönyök, sötétítők, sok zöld növény, díszítések – az öreg bútorok ellenére lakályos, kellemes környezet a pedagógusok (és valamennyire a szülők) gondoskodása nyomán. A normál tagozatos alsósok a második emeletre járnak, ezek a termek jóval kopárabbak, szürke benyomást keltenek – olykor még hidegebb is van egyes osztályteremben, mint a földszintiekben. A kényes pedagógus, akit zavar az ápolatlan gyermekek kipárolgása, tanítási óra alatt akkor is nyitva tartja az ablakot, amikor kint fagy.

A két tannyelvű oktatás az évek során fontos pedagógiai szempontokat felülíró céllá vált. Ezt magyarázza – bár nem menti –, hogy a két tannyelvű osztályok indításában látták az iskola megmaradásának lehetőségét, a gyerekszám megtartását, az iskola talpon maradását a városi iskolák versenyében. Amikor 2002-ben csak egy elsőt tudtak indítani, nem volt kétséges, hogy ez két tannyelvű lesz, volt rá szülői igény, volt hozzá megfelelő számú, megfelelő családi hátterű gyerek, a két tannyelvű osztályokat amúgy is folyamatosan érdemes indítani, különben a szülők elszoknak az iskolától. Az iskola alapvető ellátási feladata sérült ekkor: nem vettek fel minden körzetes gyereket, csak a két tannyelvűbe valókat.

Hat, többségében cigány gyermekről volt szó. Ez önmagában is alacsony szám a megelőző és az utánuk jövő normál osztályokhoz képest. Feltételezhető, hogy a számot minimalizálták azzal, hogy az esetleges osztályismétlőket továbbengedték, valamint az óvodákban a bejövőket visszatartották. Nem sikerült megtudnom, hogy mi történt ezzel a hat gyerekkel, annyit tudok, hogy kettőt átvett a Katowice, a többi sorsát rejtélyesen magyarázzák: „megoldottuk valahogy”, ami más iskolára, fejlesztő osztályra rábeszélést jelenthet.

Az angolos gyerekek a tárgyi feltételek terén is előnyt élveznek. Az osztályok elhelyezkedésén, berendezésén, a nyelvoktatás szükségleteivel megindokolt ellátottságán túl szembeszökő példája esett meg ennek az előnyt adásnak, amikor az első két tannyelvű osztály ebben a tanévben felső tagozatra jutott, és kiköltözött az alsós két tannyelvűs földszinti folyosóról. Az akkor hetediket végzett osztályé volt a legszebb terem, Európa-teremnek nevezték, sok uniós dekorációval, a Comenius programban készült tárgyak kiállítószekrényeivel. A volt hetedikeseket – akik akkorra már szedett-vedett társasággá váltak, létszámuk is megfogyott – egyszerűen beköltöztették a táncpróbateremnek használt fizika-előadóba, és szép termüket elfoglalták a feljövő ötödikes angolosok. Így a végzős osztály a személyességet nélkülöző, átmenetinek, ideiglenesnek tűnő körülmények között töltötte utolsó évét. A gyerekek számára ez kézzelfoghatóan mutatja, hogy kiket tart az iskola fontosnak, és kiket nem annyira.

A felső tagozat szerkezetét, a gyerekek összetételét a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok elszívó hatása erőteljesen átalakítja az alsó tagozatéhoz képest. A két tannyelvű oktatás bevezetése előtt, ha két párhuzamos osztály indult, az egyik volt a gyengébbnek nevezett osztály, ebben voltak a cigány gyerekek és más, gyengébb teljesítményt mutató nem cigány gyerekek, a másik pedig az erősebbnek kinevezett osztály.

– Az ötödik évfolyam még őrzi az alsó tagozat határozott kettős megosztását: a két tannyelvű osztályból csak egy gyerek ment el nyolcosztályos gimnáziumba, a többi szülőt sikerült megtartani, párhuzamos osztálya a normál ötödik (tizenegy gyerekből kilenc cigány).

– A hatodik évfolyamon csak egy osztály van. 1999-ben ez volt az első év, hogy az alacsony gyermekszám miatt csak egy osztály indult (egyben megszólaltatva a vészcsengőt: ezután vezették be a két tannyelvű oktatást). Vegyesen voltak cigány és nem cigány gyerekek. A nem cigány szülők negyedik után tíz gyereket vittek el nyolcosztályos egyházi gimnáziumokba, így maradt meg a mai kilenc gyermek. Közülük öt nem cigány, szakmunkás szülők gyengén tanuló gyerekei.

– Mára már egy osztály van a hetedik évfolyamon is. Hat évig két osztály tanult egymás mellett, egy erősebbnek nevezett osztály csak nem cigány gyerekekkel, és egy gyengébbnek nevezett csak cigány gyermekekkel. A nem cigány osztályban erős cigányellenes közhangulat volt úgy a gyerekek, mint a szülők között is. Hatodik végére kiderült, hogy az önkormányzat csoportösszevonást ír elő, az iskola létszáma csak tizenkét csoportra elegendő. Az iskola a tavalyi normál első osztály megszűnését tartotta volna jónak, mondván, „ott mindenkinek van fejlesztőbe szóló papírja”, a fejlesztő osztállyá átalakult csoportot pedig, ha már nem maradhat náluk, át lehet tenni a központi iskolába, a Katowicébe, ahol van szakpedagógus is hozzá. (Megint nem volt szempont az, hogy van-e normál osztály az évfolyamon az esetleg évismétlő gyerek vagy a körzetbe beköltöző adott évfolyamos gyerek számára.) A központi iskolának ez a megoldás nem tetszett. Az nem derült ki, hogy pedagógiai megfontolásokból-e, vagy az elég zűrös normál elsős családokat akarta magától távol tartani. Mindenesetre nem hivatkozott pedagógiai indokokra, amikor hatalmi szóval kimondta, hogy a két hatodik osztályt kell összevonni. Ez nagy elképedést és felháborodást váltott ki a Kassai tanári karában, és bizonyos keserű elégtétellel vették tudomásul, amikor a hetedik évkezdetre tizenkét gyereket vittek el a nem cigányos osztályból, többségüket másik általános iskolába (Szilágyi, Selyemrét, Vörösmarty).  

A gyerekeket két szakaszban vitték el. A hatodik év végén a nem cigány szülők részére tartott szülői értekezleten jelentették be az összevonást. Nyáron öten mentek el. Az összevont hetediknek szeptemberben tartott szülői értekezletre a cigány szülők közül csak egy jött el, őt ott lebüdöscigányozták, az asszony nem vágott vissza, a pedagógusok utasították rendre a támadókat. Ezután vittek el szeptember első heteiben még hét nem cigány gyereket.

Így van most hetedikben kilenc cigány és öt nem cigány gyermek. Különösebben nagy feszültségek nem alakultak ki közöttük, külön-külön kis csoportokban mozognak, a nem cigány lányok élvezik a cigány fiúk figyelmét, a két nem cigány fiú erős párt alkot. Egy gyermek járt nagyon rosszul az átalakulással, egy kövér cigány kislány, akit olyan vadul csúfolnak, hogy gyakran nem hajlandó bejönni az iskolába, kinn az épület előtt bujkál sírva. Év végére valószínűleg magántanuló lesz.

– A nyolcadikosok nemcsak a városi gimnáziumok elszívó hatásának következtében maradtak egycsoportnyian – és ennyire kevesen, tízen vannak –, a magántanulók is az ő korosztályukból kerülnek ki, ha a bukások miatt nem számítanak is hivatalosan nyolcadikosoknak. Hányatott sorsú osztály, osztályfőnököt és osztálytermet is többször váltottak. Vegyesen vannak, hat cigány és négy nem cigány gyermek. Nyolcuknak sikerült a továbbtanulást jól indítani, olyan iskolába vették fel őket, ahová szívesen mennek.

A cigány gyerekek közül egy (Czinka Panna-ösztöndíjas) kislány megy evangélikus gimnáziumba, egy fiú egészségügyi szakközépbe, egy fiú informatikai szakközépbe, egy fiú faipari szakközépbe, a nem cigányok közül egy fiú (a fogyatékosság határán) számítógépes speciális szakiskolába, egy lány egészségügyi szakközépbe, egy fiú műszaki szakközépbe, egy fiú közlekedésforgalmi szakközépbe. Ketten nem tanulnak tovább, egy cigány leány évismétlésre bukott (és magántanuló lett), egy cigány fiú elmúlt tizenhat éves, gyenge tanuló volt.

A cigány gyerekek továbbtanulása szempontjából ez a legsikeresebb év az iskola történetében (ebben valószínűleg közrejátszik az is, hogy a középiskolák a demográfiai viszonyok miatt igyekeznek mindenkit fölvenni, akit lehet). Egy-egy gyerekük ment eddig érettségit adó iskolába, egy leány most érettségizik vendéglátó-szakközépben, ez a legmagasabb fok, amelyre cigány tanulójuk eljutott.  

Megfigyelhető, hogy a felső tagozatos osztályok (hatodiktól) fokozatosan a társadalmi egységesülés irányába mozdulnak:

– A tanultabb, jobb módú, rendezettebb – mondjuk, középosztályi – nem cigány szülők elviszik a gyerekeiket hat-, illetve nyolcosztályos gimnáziumokba vagy jobbnak tartott általános iskolákba. Az értelmiségi-félértelmiségi szülők magas szintű oktatást akarnak gyereküknek biztosítani, és valószínű is, hogy erre a gimnáziumokban több esélyük van, mint itt. Ez a szempont még érthető. Kevésbé érthető a cigány gyermekektől való irracionális félelem. A cigány gyermekek megverik a nem cigány gyermekeket, ez a leghangsúlyosabb vád, és ez kitörölhetetlen, hiába bizonygatják a pedagógusok, hogy nem igaz. Ehhez csatlakoznak a mellékvádak, hogy a cigány gyermekek lopnak, tetvesek, csúnya beszédet tanul tőlük az ő gyermekük.

– Hasonlóan irracionális az iskola instabilitásától való félelem: amikor bejelentették a két iskola integrációját, elvándorlási hullám söpört végig az osztályokon, pedig nem volt mitől tartaniuk, a Katowice elismerten jó színvonalú iskola.

– A cigány szülők nem törekednek a hat- vagy nyolcosztályos gimnáziumokba, még a tanultabbak, a jobb körülmények között élők sem. Az elsődleges cél az általános iskola elvégzése, és legfeljebb ezután – ha jól tanul a gyerek, és bírja a család – mehet majd középiskolába. A szülők generációjában az általános iskola nyolc osztálya jelentette az iskolázottságot legtöbbjük számára (nem is mindenkinek sikerült elérnie), ez a belátható, ismerős út. És érezhetően hozzájárul ehhez egyfajta félelem attól, hogy kiszolgáltatottá válnak az előítéleteknek. Hogy ennek mennyire van alapja, csupán sejteni lehet. Nemcsak a cigány szülők, de a pedagógusok is úgy beszélnek a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokról, hogy „oda aztán cigányt nem vesznek fel, ott nem látsz egy cigány gyereket sem”. Így aztán ez az oktatási forma meg sem jelenik reális lehetőségként.

– A két iskola integrációjának híre nem rendítette meg a cigány szülőket. Keveset foglalkoznak az iskola ügyeivel: szükséges, olykor terhes, olykor ellenséges része a világnak. Egy integrációs döntés őket a hétköznapi teendők szintén érinti, más az iskolaigazgató, és másik épületbe kell menni hozzá, ami ritkán adódik, a legtöbb dolgot el lehet intézni a régi iskolában. Sem a gimnáziumok elszívó hatása, sem az iskolai átszervezés nem mozdítja meg a cigány családokat: a cigány gyerekek akkor mennek el az iskolából, ha vidékre vagy a városon belül távolra költözik a család. (Városon belüli költözéskor, különösen, ha nagyobb gyerekekről és elérhető távolságról van szó, többnyire megtartják az iskolát, ezzel így vannak a nem cigány családok is, annyi a különbség, hogy a cigány családoknál gyakoribb a mozgás.)

– A cigány családok oldaláról a homogenizálódás irányában hat, hogy a magántanulók, akik többnyire a zűrös családok zűrös gyerekei – valamenynyien cigányok –, kivonódnak az iskola mindennapjaiból. A tanulóból magántanuló minden esetben a „szülő kérésére” bejegyzéssel válik. Elsődleges indokként azt hozzák fel, hogy a gyerek sokat hiányzik, ezen belül sok az igazolatlan mulasztása, a szülő kapja a büntetéseket, ezzel igazából az amúgy is szegény családot büntetjük, mindenkinek jobb, ha közös megegyezéssel a gyerek magántanuló lesz, vagyis rendszeres iskolalátogatásra nem lesz kötelezett. Igazából minden egyes történet arról tanúskodik, hogy az iskola, a család és a gyerek hármasa alapvetően hibásan kapcsolódik össze. Nem arról van szó, hogy a gyerek rossz magatartású, zavarja az órát, túlkoros lévén bántja a kisebbeket – ezek a tünetek előfordulhatnak, de csak tünetek, és nem is mindig jellemzők –, hanem arról, hogy a gyerek és az iskola kapcsolata már a korai időkben megsérült, a gyerek mellett nem állt figyelmes, megértő pedagógus, de nem állt, legalábbis az iskolai viszonyrendszerben, figyelmes, megértő család sem. Ezek a gyerekek belesodródtak a zsákutcás helyzetbe, ami a helyi pedagógia tehetetlenségét, eszköztelenségét és érdektelenségét mutatja. És egyben mutatja, hogy ez a helyi pedagógia képtelen arra is, hogy a családot megszólítsa, a család belső erejét mozgósítsa pedagógiai céljainak elérése érdekében. Mert azt látnia kellene, ha rányitná a szemét a gyermek környezetére, hogy a család a maga sajátos, az iskoláétól eltérő értékrendjével önmagától nem képes a gyereknek a tanuláshoz, a benn maradáshoz szükséges támogatást nyújtani, hiszen ez a család maga is szembefeszül az iskolával, amely az övétől eltérő nyelvezetet használ, értelmetlennek, fölöslegesnek látszó szokásokat kíván az életében meghonosítani, lekezelően és kioktatóan áll vele szóba.

Magántanulók:

– Tizenöt éves fiú, hatodikos (Álmos-udvar). A mostani nyolcadik osztállyal járt eredetileg, súlyos baleset érte, egy busz elütötte, sokat hiányzott. A család kérte, bukjon meg, hogy még egyszer járja azt az osztályt. Harmadszor jár hatodikba, tavaly nem jött be vizsgázni. Harminckét éves élettársa van, a nőnek van két gyereke, az egyik ide jár az iskolába. Bizonytalan, hogy előbb lett-e magántanuló, és utána együttélő, vagy fordítva.

– Tizenöt éves fiú, ötödikes (Hunyadi u.). Öccsének az osztályfőnöke így viszonyul a családhoz: „Az anyát négy év alatt csak részegen láttuk. Ki kellett volna tölteni az ingyentankönyv-igénylést, arra nem volt képes. A bátyja magántanuló, reggeltől estig csavarog. Ki kellene zárni az anyát a gyerekek neveléséből.” A fiú drogos ügyletekbe keveredett, a családsegítőtől kap jogi segítséget.

– Tizenöt éves fiú, ötödikes (Búza tér). Nagyanyja nevelte egy darabig, sok igazolatlan hiányzása gyűlt össze. Tanára mondja: „Az anyja börtönben volt, amikor kijött, igényt tartott a gyerekekre, mert ugye jár a családi pótlék.” Bátyja éjszakánként a nagybani piacra jár dolgozni, valószínűleg ő is vele megy.

– Hetedikes leány (a húszemeletesből). Veszélyeztetett, és gyereke van (a leány életkorát nem tudom).

A következő gyerekek magántanulóvá válását elindították:

– Tizenhárom éves fiú, másodikos (Búza tér). Három évig volt elsős, most járja másodszor a másodikat. Az anyja ebben az évben a Katowicébe íratta be, de ott nem bírt megmaradni, három hét próbaidőre visszahelyezték. Itt elvan a kicsik között. Dolgozik a piacon, az egyik zöldségesnek a tanyáján is segít az állatok etetésében (bika, aranyfácán), két órára kétezer forintot kap.

– Tizennégy éves lány, hetedikes (Tetemvár). Az anyja a piacon árul, három nagyobb gyerek van, és két kicsi az új élettárstól, nagymamával élnek együtt. Amióta összevonták a két osztályt, a fiúk – főleg a nem cigányok – csúfolják a kövérkés leányt, aki ráadásul még tetves is lett. Sír, és nem hajlandó iskolába jönni. Az anyja elvitte a családsegítőbe, pszichiátriai segítséget kérve.

– Tizenöt éves lány, nyolcadikos (Búza tér). A Szeles utcai iskolából jött a körzetátrendezés után, kisebbnek jó tanuló volt, most már bukott, és ebben a tanévben biztos évismétlő. Szoba-konyhás lakásban laknak, három gyerek, hozzá nős bátyja kisgyerekkel. Apjuk most jött ki a börtönből. A leány erősen fiúzik, elmászkál, az órákon alszik. Sok igazolatlan hiányzás. A tanárok züllöttnek tartják, az anyja el van keseredve.

A megfigyelt folyamatok olyan csoportot rajzolnak ki, amely a jobb módú, sikeresebb, jobban érvényesülő rétegekhez viszonyítva egységesül leszakadottságában, sikertelenségében, a csoporton belüli különbségek megmaradnak. A szülők kevéssé iskolázottak, ezen belül a nem cigány szülők végzettsége nyolc osztály, szakma, kevésnek van középfokú végzettsége, a cigány szülőknél nyolc osztály, kevés a szakma, nincs középfokú végzettség, de van néhány osztályt végzett funkcionális analfabéta. A lakóhelyeknél a nem cigány szülők egy része rendezett (de nem magas szintű) lakáskörülmények között él, egy részük kimondottan szűkölködik, a cigány szülők általában szűkös körülmények között, komfort nélkül vagy nagy zsúfoltságban, közülük többen lakásnak nem minősíthető helyen élnek. A cigány szülők között kevés a jó, rendezett körülmények között élő. Megélhetés tekintetében a nem cigány szülők általában dolgoznak, de akad közöttük munkanélküli, a cigány szülők között kevés a stabil munkahelyű, a többségük munkanélküli, alkalmi munkát végez.

Az iskola egésze így sajátos képet mutat. Leegyszerűsítve: az alsó osztályok kétpólusú társadalma szegényekből és gazdagokból áll, a felső osztályok pedig– nem feledve a jelzett különbségeket – egységesülnek a szegénységben.

Mindez valamelyest tükröződik a tantestületben is. A két tannyelvűs tanítók, különösen az angolosok kiragyognak a tanári karból, vidámak, fiatalok, jól öltözöttek, a többiek szürkébbek, megfáradtak, egyszerűbbek. A mód, ahogyan a cigány gyermekeket tekintik, nem függ ettől a megosztottságtól, ahogyan nem függ képzettségüktől, életkoruktól, iskolán belüli helyzetüktől sem. Az általános hangulat szerint cigány gyermeket tanítani terhes kötelesség. A kimondott és ki nem mondott indokok egyik része a pedagógus munkája szempontjából némiképp érthető is: gyakran hiányos a felszerelésük, elvesznek, elrongyolódnak a könyvek, füzetek, sokat hiányoznak, az osztályfőnököknek sok gondjuk van az ingyentankönyvekkel, -bérletekkel, a befizetésekkel. A másik része már kevésbé racionális, vagy kevésbé kapcsolódik a pedagógiai munkához: a kisebbek gondozatlanok, a nagyobbak nehezen fegyelmezhetők, a szülők durvák, hangosak, értetlenek, követelőzők. Az általános hangulattól mindkét irányban van eltérés: hallani kimondottan rasszista, MIÉP-es ideológiájú véleményt, és lehet találkozni toleráns, megértő, odafigyelő tanárokkal is.

Az iskola jövője bizonytalan. Lehet, hogy a két tannyelves boom lecsengőben van a városban. Mindenesetre az új első osztályba már csak tizennégyen jelentkeztek, ennyi gyerekkel nem tudnak külön osztályt indítani, ehhez van négy normál tagozatra jövő cigány gyermekük (a Katowicébe ötvenegy gyermek iratkozott be). Ősszel egyetlen (vegyesen két tannyelvű és normál) osztály indul, ahol az angolórák alatt a négy cigány gyermek fejlesztő foglalkozást kap majd (akár rászorul, akár nem), az angol nyelvű készségórákon együtt lesznek. Minderről a szülők még nem értesültek.

Miskolc–Budapest, 2005

A miskolci Annyabányán 2014-ben. Lengyel Gabriella felvétele

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges