Zolnay János 2016. március 6.

Nyomtatóbarát változat

Havas 70 – I. kötet >>>
Havas 70 – II. kötet>>>

Havas Gábor kirobbanóan tehetséges kutató, tanár és változóan sikeres menedzser, ha sikerkritériumnak azt a képességet tekintjük, hogy megteremtse a munkájához minimálisan szükséges intézményi kereteket. Kirobbanó tehetségének sziporkázó verbalitása élesen elüt kényszerű menedzseri szerepeinek nyelvi tétovaságától. A tehetséges, de kevéssé gyakorlatias bölcsészekről, akadémikusokról, kutatókról színes adomákat mesélnek kortársaik, de Havas nem fér bele a szórakozott professzor vagy a bogaras bölcsész közhelyes szerepébe. A legkevésbé sem szórakozott, bogaras vagy szétszórt: biztonsággal ontja magából a neveket, dátumokat, adatokat, településnevek sokaságát, és azt, hogy a századelőn pontosan mennyi napszámért szegődött el Móricz regényhőse Beregszászra. Ugyanezeket az adatokat aztán kínos alapossággal be is hajtja tanítványain, és részletekbe menő pontosságot követel munkatársaitól, pályatársaitól is.

Kandidátusi értekezésének opponense, Szalai Júlia rendhagyó véleményében úgy fogalmazott, hogy „voltak, akik nem kértek a hetvenes-nyolcvanas évek szokásos tudományos karrierjének stációiból és stallumaiból, mégis nevet szereztek maguknak megkerülhetetlen munkásságuk révén”. Ez a mondat nemcsak az ellenzéki múltú és a hetvenes-nyolcvanas években elvárt lojalitás minimumára sem hajló kutatónak bókolt, de arra is utalt, hogy Havas kivételes tehetségének egyik ismérve éppen az volt, hogy a rendelkezésére álló minimális lehetőségek kihasználásával képes volt jelentős teljesítményekre. Ő azonban a rendszerváltást követően is megmaradt az intézményi, önmenedzseri minimalizmusnál, és ez akkor okozott drámai konfliktust számára, amikor 1993–1999 között megpróbált iskolát teremteni a felsőoktatásban.

Iványi Gábor, a Wesley János Lelkészképző Főiskola főigazgatója 1993 nyarán kérte fel Solt Ottiliát arra, hogy szervezze meg a főiskolán a világi szociális munkások képzését, szabad kezet adva neki a tanterv kidolgozá- sában és a tanárok kiválasztásában. A főiskola akkor már évek óta képzett teológusokat és lelkészeket, ám a parányi kisegyház önmagában, világi szakok nélkül, aligha lehetett volna képes hosszú távon működtetni egy önálló felsőoktatási intézményt. Tragikus balesete, fiának halála és műtétei után néhány hónappal Ottilia még ágyban fekve kezdte a szervezést, és Szabó Miklós történésztől Erős Ferenc szociálpszichológuson át Győri Péter közgazdász- szociológusig napok alatt nagynevű tanárokat sikerült megnyernie a hihetetlennek tűnő vállalkozáshoz. Természetesen a legfontosabb munkatársa a curriculum kidolgozásában és az oktatásban Havas Gábor lett. A képzés persze szakindítási kérelemmel indult – ehhez azért olyan szakembereket kellett felsorakoztatni, akiknek neve garantálta a képzés minőségét –, és az engedély megszerzése után meghirdetett pótfelvételivel az első évfolyam 1993 szeptemberében már el is kezdte az első szemesztert. A szakindítástól az akkreditációs eljárás befejezéséig hat év telt el. Ez alatt a hat év alatt a stáb kidolgozta és beüzemelte a képzést, és többéves munkával megszületett az akkreditációs eljáráshoz szükséges dokumentáció is. Az akkreditációs eljárás során a képzést – ellentétben a teológus- és lelkészképzéssel – magas színvonalúnak ítélték.

Ottilia és Havas, a főigazgató szavában bízva, mindenféle garancia nélkül vágtak bele a munkába. Álmukban sem gondolták, hogy Iványi kizárólag azért hívja iskolájába őket és munkatársaikat, hogy nevüket adják a szakindításhoz, majd felépítsék és akkreditáltassák a képzést, és azonnal szélnek ereszti őket, amint kezében érzi az akkreditációt. Pedig pontosan ez történt, Iványi 1999 szeptemberében felmondott az összes főállású tanárnak, és velük együtt távozott csaknem valamennyi óraadó is. Évekkel később valamennyi tanár megnyerte a főiskola ellen indított munkaügyi pert, de ez a képzést már nem támaszthatta fel. Havas szakmai életének – amennyire tanúja lehettem – alighanem ez lehetett a legnagyobb vállalkozása és szintetizáló kísérlete, a képzés brutális felszámolása pedig legdrámaiabb eseménye.

Egyszer tanúja voltam annak, hogy hamuszürkévé válik az arca és ordít. Valamennyi tanár megkapta már a felmondólevelét, és a képzés likvidálása befejezett tény volt. Az is nyilvánvaló volt már ekkor, hogy a hallgatók túszhelyzetbe kerültek, mert a képzés, amelyre beiratkoztak, amelynek első, második, harmadik évét már elvégezték, kámforrá vált; nemcsak a tanárok, az óraadók, de egész tantárgyak, tantárgyblokkok tűntek el egyik napról a másikra. Semmi sem maradt, csak a cégtábla – az viszont maradt, mert a főiskolának szüksége volt a jogfolytonosságra és a normatív támogatásra. Havas egy nem különösebben jelentős hazugságot tartalmazó főigazgatói levélre meredve kezdett el ordítani. Nem a képzést siratta, nem saját hatéves munkáját, nem a tehetetlenség dühe tört ki belőle. Arra jött rá, hogy a képzés felszámolásának történetét soha senkinek nem tudja elmondani, mert a tragikus végkifejlet csak a kívülálló számára követhetetlen részletekből állítható össze, hasonlóan az ördögi részletességgel felépített koncepciós perekhez. Havas életének alaptraumáját élte újra. Egy pillanatra azt lehetett hinni, hogy belehal ebbe az ordításba, mert csak így lenne képes demonstrálni a történet lényegét.

Havas nem egyszerűen jó tanár, de kivételes tanár. Kurzusának egész gondolatmenete a fejében van, logikája kristálytiszta, előadása lebilincselően érdekes, színes, meggyőző – és persze vizsgáztatóként hasonló koherenciát vár el diákjaitól. Parlamenti felszólalásai is koherensek voltak, de ott látszott rajta a görcs, a halálos feszültség és az, hogy a történelmi helyzet által ráosztott kényszerű szerepet játszik, jóllehet szakpolitikusként szociálpolitikai tárgyismerete fölényes volt. Tanárként azonban „repült”; hallgatói imádták, és imádják most is, azzal együtt, hogy vizsgáitól persze tartottak. De nem csupán kiváló tanár, de kivételes iskolateremtő is, aki hat év alatt olyan műhelyt épített, amelyhez hasonlót a magyarországi felsőoktatásban senki más nem tudott és nem akart felépíteni. A Wesley János Lelkészképző Főiskolán a kilencvenes években Kemény István tanítványi köre kapott első és mindmáig egyetlen alkalommal lehetőséget arra, hogy önálló tanszéket, oktató- és kutatóbázist építsen fel, de Havas fajsúlyosabb személyiség annál, hogysem kizárólag egy szellemi kör reprezentánsának tekintsük. Mi több, a Kemény-iskola számos tételét idővel árnyalta, átfogalmazta vagy elvetette.

A Kemény-iskola fundamentális elve a történeti szemlélet, és egyetlen más szociálisszakember-képzés sem indult az elmúlt évtizedekben, amely hangsúlyosan és erőteljesen társadalomtörténeti, társadalomismereti beágyazottságban tárgyalta és értelmezte volna a szociális problémákat. Az első szintézis a második szemesztert követő tíznapos intenzív terepgyakorlat, az úgynevezett szociotábor a különféle témákért felelős tereptanárok számára maga volt a „színes világ”, a felfedezés kivételesen intenzív és izgalmas lehetősége.

Ami azt illeti, a terep, ahová Havas 1996 augusztusában vitte tanítványait, tényleg nem volt unalmas. A falu a Tisza és az ukrán határ közötti beregi térség északi sarkában fekszik, alig néhány kilométerre a kishatárátkelőtől. Az akkor kizárólag a megye lakói által speciális passzussal használható kishatárátkelő reggel nyolctól délután négyig tartott nyitva, és komp biztosította az összeköttetést a másik parttal. Az emberemlékezet óta a hatóságok bizalmi embereinek számító révészek átalányösszegért bérelték a komp üzemeltetését, és a többletforgalom utáni bevétel az övék volt. A bérleti szerződés azzal számolt, hogy óránként egyszer, kétszer, esetleg háromszor is fordulni kell. Ehhez képest a kishatárátkelő nyitva tartásának idején a komp maximális kapacitással üzemelt, és szállította a határ felé igyekvő, hatalmas, régi, megnagyobbított tankkal felszerelt dízelautókat, majd visszafelé, miután az autók tankjait az ukrán oldalon megtöltötték gázolajjal. A tehetősebb csempészek fizetett sofőrökkel, több autót is járattak, az autók pedig naponta többször is megfordultak. A régióban minden traktor, kombájn, minden tiszai komp Ukrajnából csempészett gázolajjal működött, a gazdák portáinak hátsó részén gázolaj tárolására alkalmas aknák voltak, a főállású polgármester jövedelmének zöme éppúgy a fekete gázolajforgalomból származott, mint a főállású csempészeké.

Ehhez kapcsolódott a falu életét ekkoriban felbolygató konfliktus: a képviselők egy része politikai kapcsolatait felhasználva kijárta, hogy egy máshol fölöslegessé vált tiszai pontonhidat idetelepítsenek, és ezáltal a Tisza és az ukrán határ közé ékelődött falu és a túlpart között – legalább tavasztól őszig – állandó, éjjel-nappali összeköttetést biztosítsanak anélkül, hogy a távoli vásárosnaményi híd felé kelljen kerülni. Ez azonban súlyosan sértette a gázolajcsempész-forgalom révén horribilis hasznot kasszírozó révészek érdekeit, akik szintén nem voltak restek mozgósítani minden politikai és rendőri kapcsolatukat azért, hogy megakadályozzák vagy késleltessék a projekt megvalósulását.

A másik fő konfliktus az iskola kapcsán osztotta meg települést, illetve az önkormányzatot. A faluban ekkor még nyolcosztályos általános iskola működött teljes tanári karral és alig 80 tanulóval. A méregdrága fajlagos költségű iskola fenntartásáról éles viták folytak az önkormányzatban, tekintettel arra, hogy a szomszédos faluban a régió legkorszerűbb, jórészt kihasználatlan iskolája állt szaktantermekkel, tornateremmel, villanyvilágítású műfüves sportpályával – és többségében cigány tanulókkal. Az iskola bezárását követelő képviselők sokallották az iskola fenntartásának költségét, és azt, hogy a pedagógusok a legmagasabb közalkalmazotti jövedelmi kategóriába pozicionálták magukat. Havas számára ekkoriban még nem volt kérdéses, hogy a nyolcosztályos általános iskola működése a magas fajlagos költségek ellenére is létkérdés a település számára. Csak néhány év elteltével vált nyilvánvalóvá, hogy az elitiskola-használók regionális szinten választják ki saját gyűjtőiskoláikat, a kisebb iskolafenntartó önkormányzatok pedig képtelenek befolyásolni a folyamatokat.

Az ezredforduló után a beregi térségben egészen abszurd, irracionális – de a hasonló településhálózattal rendelkező kistérségekben teljesen szokványosnak számító – közoktatási társulások alakultak ki, amit részletesen Kóródi Miklós egykori Wesley-hallgató és Havas tanítványa írt le egy vizsgálat keretében. A szociotábornak helyet adó falu iskoláját új épületszárnnyal bővítették, majd a beruházást követően a felső tagozat megszűnt. Az épület jórészt kihasználatlan, mindössze két tanteremben működik két összevont alsós tanulócsoport. A felsős tanulók sem a szomszédos iskolába járnak, hanem egy 25 kilométerre fekvő település iskolájával társultak, ahol nem élnek cigányok, és amely a tágabb régió egyik nem cigány, elit gyűjtőiskolájává vált. A gyerekeket szállító busz naponta elhalad a szomszédos iskola előtt, amelyet 2006-ban EU -forrásból 85 millió forintért tovább korszerűsítettek. Azért, hogy a beruházást követően az iskolát ne kelljen bezárni, egy szintén távol fekvő faluval kötöttek társulási megállapodást, ahol viszont több mint százmilliós beruházással újították fel a rövidesen bezárandó iskolát – ez az iskolaépület ma teljesen kihasználatlan. A régióban az általános iskolai szegregáció közel van a „beteljesüléshez”, tehát ahhoz az állapothoz, hogy a cigány és a nem cigány tanulók egymástól teljesen elkülönülve, más-más iskolákban tanuljanak. A végkifejlet már az ezredforduló utáni időszakra esett, de a folyamat jóval korábban kezdődött.

Végül meg kell említeni azt is, hogy a falu választópolgárainak többsége 1990 tavaszán, az első országgyűlési választásokon a kisgazdákra, négy évvel később pedig a szabad demokratákra szavazott. A falusiak többsége református parasztok, kisebbsége pedig katolikus cselédek leszármazottja; a helyi választók zöme polgári pártot keresett, a polgári jelző pedig ekkoriban egyértelműen a családi kezdőtőkével induló – és idővel a parasztgazdaságnál jóval nagyobb méretűre fejleszteni kívánt – mezőgazdasági vállalkozásokat támogató politikát jelentette. Az első szabad választások idején a kisgazdák, legközelebb pedig a szabad demokraták látszottak ilyen pártnak, és a helyiek úgy vélték, hogy politikai tájékozódásuk következetes, jóllehet a beregi térségben a falut „SZDSZ-falvának” titulálták ezekben az években. A falunak amúgy nem volt jó híre a környéken. Az önkormányzat belharcai miatt hosszú ideje nem volt jegyzője, és amikor a hallgatók az önkormányzat költségvetését szerették volna tanulmányozni, a hivatalsegéd egy poros szekrényből franciakockás füzeteket szedett elő, és az azokba írt kusza számokból próbálta összerakni a büdzsé bevételeit és kiadásait.

A tíznapos szociotábor idején a Wesley tanárai, valamint a szeniorok a hozzájuk beosztott három-négy hallgatóval kutatták a falu történetét; az agrárvagyonért folyó élet-halál harcot; a gazdák kiszolgáltatottságát a mezőgazdasági gépek helyi piacát és az importpiacot egykori szocialista kapcsolatai révén az egész régióban kezében tartó egykori téeszelnöknek; az ukrajnai gázolajcsempészet hétköznapjait; az iskolaháborút. A hallgatók feladata volt a „színlátás” megtanulása: a történetiség észlelése, a térlátás elsajátítása, az egykori amerikás nincstelenek által épített házak szegélyezte „dollárutca” feltérképezése, a társadalmi konfliktusok félelmetes drámaiságának megértése, a társadalmi folyamatok és szerepek kíméletlen elemzése – és közben annak elsajátítása, hogy miként lehet igazi érdeklődéssel, nyitottan, empatikusan, de kendőzetlen őszinteséggel közeledni minden egyes emberhez.

Ennek a terepmunkának az etikája a társadalomtörténeti, társadalomismereti értelmezés, illetve a személyesség kettősségén alapult. Ebben a kettősségben a megértés a helyzetre vonatkozik, míg a személyesség teleobjektívje olyan mértékig közelítet rá az egyénre, hogy annak személyisége élesen körvonalazódjon, ledobva a társadalom által ráaggatott minden történeti és jelenkori megnevezést és értékelést. A diákok feladata nem az volt, hogy „szeressék” azokat, akiknek az otthonába ellátogattak és akikkel interjút készítettek, hanem ez a ráközelítés, valamint a megértés, a szubjektív érzések és az ítélkezés elkülönítése. Ennek az iskolának az interjútechnikája nyersebb volt, mint amit a klasszikus életútinterjú vagy a narratív interjú szabályrendszere megszab. Solt Ottilia kötelező olvasmányként feladott credója szerint igenis be kell menni, interjúzni kell, és az interjú során minden lényeges dologra rá kell kérdezni, mi több, akkor tekinthetjük az interjút igazi és sikerült mélyinterjúnak, ha annak alanya olyasmit is elmond magáról, amit ő maga sem tudatosított. Havas – aki civilként, politikusként, főszerkesztőként, intézményvezetőként zárkózott, szorongó és nehezen kommunikáló ember – terepmunkásként ennek a személyességnek páratlan mestere. Tanári szerepe mellett a terepmunka, az interjúzás a másik olyan helyzet, amikor virtuóz módon közelít rá partnerére, és nyíltan, őszintén, a fájdalmas részleteket sem megkerülve kérdez.

„Mint egy ószövetségi próféta sétál fel-alá” – nevetett Ottilia Havasra mutatva, aki azt hajtogatta, hogy „ez itt egy színes világ”. Nem csak a hallgatókra dohogott. A tíznapos terepgyakorlat nem egyszerűen oktatási demonstráció és gyakorlat volt, de egyben alapkutatás is, és a táborvezető önmaga számára is össze akarta rakni az éles kontúrokkal megfigyelt elemeket. Vajon mi volt az, amit Havas meg akart érteni a református Tisza-parti faluban, túl a napi nyolcórás terepmunka, a felfedezés, az interjúzás, az esti háromórás intenzív feldolgozás, a nyári napsütés, az intenzív együttlét paradicsomi boldogságán?

A válasz feltételes és spekulatív. Minden bizonnyal arra volt kíváncsi, hogy a felszín alatt létezik-e olyan polgári társadalom – a Kemény-iskola kulcskategóriáját használva: életformacsoportokból álló polgári társadalom – amely túlélte a szocialista korszak évtizedeit, és amely felszabadulva a nyomás alól, képes végre dominánssá válni. Rendkívül érdekelte, hogy a társadalompolitikai, jóléti rendszerek, illetve az egyedülálló – a decentralizált településcentrikus szisztémát nagyon nagy társadalompolitikai kompetenciával ötvöző – magyarországi önkormányzati modell mennyiben segítik és mennyiben gátolják a polgári struktúrákat, illetve mennyiben segítik, ignorálják vagy éppen elnyomják a legszegényebb csoportokat. Ugyanakkor határozott meggyőződése volt, hogy a társadalmi integráció esélye a polgári társadalom dominánssá válásától függ, és nem a jóléti rendszerektől. Ez volt a legfontosabb momentum, amely megkülönböztette őt a társadalmi igazságosság és a szegények iránt szintén elkötelezett, de magukat egyértelműen baloldalra pozicionáló pályatársaitól. A Tisza-parti falu azért volt annyira fontos számára, mert az itteni gazdák között megtalálni vélte azt a polgári világot, amelyhez reményeit fűzte. Úgy vélte, hogy ebben a faluban nem a korábbi szocialista korszak agrármenedzserei szerezték meg a földeket, és hordák szét a vagyont, hanem azok a paraszti hátterű gazdák, akik megalapozott számítások alapján akarnak vállalkozásba fogni.

Hipotézisei és reményei persze politikai és szociológiai értelemben egyaránt normatív előfeltevéseken alapultak. A politikával kapcsolatban Havas finnyás volt, de nem volt idealista vagy kívülálló. Úgy vélte, hogy a tárgyilagosság tudománymetodológiai, kutatás-módszertani kategória, de a kutatási kérdések megfogalmazása éppúgy eredhet politikai szenvedélyből, mint ahogyan valóságismerete, illetve kutatási eredményei által megalapozott javaslatait is skrupulus nélkül fogalmazta politikai követelésekké. A társadalomkutató is előfeltevésekkel, kész kategóriákkal indul útnak, ellenkező esetben aligha lenne képes megalapozott eredményekhez jutni: sem az életformacsoportokra vonatkozó elmélet, sem a polgárosodással kapcsolatos értelmezések nem törhetetlenek; a kutatói önreflexió nemcsak az induló hipotézisekre, de hosszabb távon, sok-sok kutatási eredmény birtokában az alapvető kategóriákra is vonatkozik. Meggyőződésem, hogy Havas, kutatásaira és kutatási evidenciáira támaszkodva, idővel jelentős mértékben felülvizsgálta nézeteit és fogalmait.

Ami a politikai előfeltevéseket illeti: a Tisza-parti terepmunka idején, 1996 augusztusában, képviselői ciklusának és a heti Beszélőnek a bukása után, de még közel a rendszerváltáshoz, Havasnak nyilvánvalóan politikai reményei és prioritásai is voltak, és mindenekelőtt a szociálpolitikára, az oktatáspolitikára és az önkormányzati szisztémára vonatkozóan határozott szakpolitikai elképzelésekkel rendelkezett. Bármennyi szkepszissel élte meg a rendszerváltást és képviselőként az első éveket, bármilyen hevesen ellenezte is a szociálliberális koalíció létrejöttét, mégis ahhoz a csoporthoz tartozott, amelyik saját művének tekintette a köztársaságot, és nem tudta volna elképzelni, hogy a választók egyszer majd felhatalmazást adnak a jogállam szétzúzására és egy autoriter rezsim létrehozására. Az átmenettel kapcsolatos roppant társadalmi krízis ekkoriban érte el a legsúlyosabb fokát, mégis, a kilencvenes évtized második fele lehetett az a rövid időszak, amikor a köztársaság szabadelvű barátai úgy hihették, hogy a dolgok kínkeservesen, de az általuk elképzelt irányba haladnak.

Havas számára az ideálisnak elképzelt irány a Kemény-iskola szellemiségéből is fakadt. Kemény haláláig a piacgazdaság elkötelezettje volt, és ez élesen szembeállította a magyarországi társadalomkutatás másik két, korszakos és szintén iskolateremtő személyiségével, Ferge Zsuzsával és Szelényi Ivánnal. A szamizdat Beszélő 1987-ben közreadott Társadalmi szerződés dokumentumának munkás-önigazgatással kapcsolatos illúzióit az akkor Párizsban élő Kemény szedte ízekre, és ezáltal jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a demokratikus ellenzék, illetve a következő évben megalakuló SZDSZ egyértelműen piacbarát pártként határozza meg önmagát.

Ugyanakkor Kemény István, jóllehet szívből utálta a redisztributív társadalom koncepcióját és még inkább annak magelméletét, Polányi Károly integrációsséma-tipológiáját, mégis osztotta az abból eredeztethető reformdiskurzus alapvetően hamis politikai következtetéseit. Pedig a redisztributív társadalom elmélete lényegéből következően osztályelmélet volt, Kemény pedig nem használt osztálykategóriákat. Neki és tanítványainak is meggyőződésük volt – radikálisan eltérve például Ferge Zsuzsa műhelyének véleményétől –, hogy az elosztási hányad csökkentése, a fogyasztóiár-támogatások leépítése, az univerzális jövedelemtranszferek célzottá alakítása, az univerzális, ingyenes felsőoktatási és egészségügyi szolgáltatások részben fizetőssé tétele egyben igazságosabb elosztáshoz vezet, sőt, az igazságosabbnak remélt elosztás a hozzáférést is igazságosabbá teheti. Solt Ottilia a szamizdat Beszélőben 1987-ben közzétett Társadalmi szerződés általa írt fejezetében odáig ment, hogy még az ingyenes közoktatást is az alapszolgáltatásokra kívánta korlátozni, és minden pótlólagos szolgáltatást – tehát a jó, elfogadható színvonalú közoktatást – megfizettetni javasolt. Tette ezt mélységes szegénypárti elkötelezettséggel, nem véve tudomást arról, hogy az elosztási és a hozzáférési igazságosság nemcsak hogy nem azonos fogalmak, de adott esetben az elosztási igazságosságra hivatkozó politika kiszoríthatja a fizetőképtelen csoportokat az adott szolgáltatás igénybevételétől. Ennek a műhelynek ez volt a legsúlyosabb politikai tévedése.

Hangsúlyozni kell: az évtized derekán még élt a remény, hogy a gyors privatizáció, a nagyarányú működőtőke-bevonás és nem utolsósorban a sikeres stabilizáció révén beinduló gazdasági növekedés felszívja a munkapiacról kizuhantak jelentős részét, és a foglalkoztatási rátát öt-tíz éven belül sikerül a 65-70 százalékos sávban stabilizálni. Az átmenetinek remélt időszakra vonatkozóan kétféle jóléti koncepció fogalmazódott meg.

A rendszerváltást követő kormányok társadalompolitikájának egyik legfontosabb célja az volt, hogy az időleges foglalkoztatási krízist inaktív státusok százezreinek megteremtése, illetve fenntartása révén enyhítse. Ennek legfontosabb és legköltségesebb eszköze a korkedvezményes nyugdíjrendszer volt: az aktív korú nyugdíjasok száma 280 ezerről 520 ezerre növekedett az ezredfordulóra. A korábban is bőkezű jövedelemszerű családtámogatási ellátásokban részesülők száma 260-280 ezer között mozgott, igaz, az ellátások reálértéke durván csökkent a kilencvenes években. Az aktív korú nappali tagozatos tanulók száma 550 ezerről 723 ezerre emelkedett az ezredfordulóra (2007-re már 832 ezerre). A magas, 35-37 százalékos magyarországi inaktivitási ráta a katasztrofálisan alacsony foglalkoztatási mutatókhoz képest viszonylag alacsony munkanélküliségi rátával párosult, és ennek döntő szerepe volt abban, hogy a relatív szegénységi ráták uniós összehasonlításban közepes szinten maradtak Magyarországon a jogállami időszakban, az országnak az alacsony foglalkoztatási ráta miatt a legrosszabb csoportban lett volna a helye.

A másik jóléti koncepció a jóléti ellátások zömét célzottan, szigorúan csak a vertikális szolidaritás elveit érvényesítve kívánta nyújtani. Ezt az elvet próbálta, legalább részlegesen, a családtámogatási ellátásokra és kedvezményekre vonatkozóan érvényesíteni a Bokros-csomag, és 1995 tavaszán Havas Gábor is úgy vélte, hogy fontos lépés történt, amely az elosztást és a hozzáférést is igazságosabbá teheti, és idővel, ha majd sikerül rendbe tenni az államháztartást, és beindítani a gazdasági növekedést, akkor forrásokat szabadíthat fel a mélyszegénység enyhítésére, illetve a társadalom legszegényebb rétegeinek kedvező ellátásokra és szolgáltatásokra.

A jóléti viták megnövelték a Kemény-iskola szegénységértelmezésének politikai jelentőségét. Ez az értelmezés a szegénységet nem elsősorban jövedelmi egyenlőtlenségi kategóriának tekintette, és nem a társadalom egészéhez viszonyított – a szegénységi küszöböt az átlagos vagy mediánjövedelem meghatározott hányadában meghúzó – relatív szegénységi mutatóval dolgozott. A szegénységet társadalomtörténetileg is erősen meghatározott, az anyagi nélkülözés mellett a rendies jellegű vagy kasztszerű alávetettséget is észlelő életforma-kategóriaként értelmezte. Ez a szemlélet persze ne- hezebben képes a szegénységet számszerűsíteni, még kevésbé az országok eltérő fejlettségét tekintetbe vevő tágabb európai dimenzióban értelmezni. A képzetlen, tartós mélyszegénységben élők, akikre vonatkoztatható a szegényéletforma- csoportként definiált szegénység, a gyakorlatban kisebb halmazt alkotnak, mint a mediánjövedelem 50 százalékánál kisebb jövedelemmel bíró 1,2-1,6 millió ember, nem beszélve a létminimum-számítások vagy deprivációs mutatók meghatározta küszöb alatt élőkről. Ebből adódóan a célzottságot érvényesíteni akaró politikai következtetés is szükségképpen radikálisabb volt, mert erőteljesebben kívánta koncentrálni a rendelkezésre álló forrásokat.

Mindkét koncepció arra a feltevésre épült, hogy a foglalkoztatási krízis átmeneti. Ma már tudjuk, amit az 1990-es évtized derekán még nem lehetett tudni: annak ellenére, hogy 1996 második felétől impozáns dinamikájú és – évtizedek óta először és azóta is utoljára – egyensúlyőrző gazdasági növekedés indult el, a foglalkoztatatási ráta döntően gazdaságszerkezeti okok miatt rendkívül alacsony, 55-57 százalékos szinte stabilizálódott, és a foglalkoztatás bővülése önmagában a gazdasági növekedéstől sem várható. Nincs az a társadalompolitika, amely ilyen mérvű munkaerő-piaci kirekesztettséget képes lenne tartósan kezelni, nincs az a modern társadalom, amely képes lenne tartósan elviselni, hogy aktív korú tagjainak ekkora hányada nem dolgozik, és ma már az is nyilvánvaló, hogy a köztársaság, a jogállam bukásának is egyik alapvető oka az extrém mértékű munkaerő-piaci kirekesztés volt. A gyakorlatban a társadalompolitika kétféle értelemben is csapdába került az ezredfordulót követő időszakban. Ha kifordítjuk eredeti értelméből a „függőségi kultúra” neoliberális fogalmát, akkor a társadalom egésze vált „függővé”. Ugyanis kizárólag a viszonylag magas újraelosztási hányad, az univerzális vagy csoportosan célzó ellátások, a nyugdíjrendszer, a dinamikusan bővülő közoktatás és felsőoktatás, a korrupt és lepusztult infrastruktúrájú, de azért senki ellátását meg nem tagadó egészségügy volt képes megakadályozni a teljes dezintegrálódást, a nagyságrendileg nagyobb gyermekszegénységet vagy a jóval nagyobb jövedelmi különbségeket a jogállami korszak végéig. Ma már azt is tudjuk, hogy Magyarországon egyszerűen nem létezik a „kisebb újraelosztás – kisebb adó- és járulékterhek – bővülő foglalkoztatás” forgatókönyv. A családok szegénységi kockázata nagyon szoros összefüggésben van azzal, hogy van-e, illetve milyen intenzív a kapcsolatuk a munkaerőpiaccal, az összefüggés sokkal szorosabb, mint a régió más országiban – ugyanakkor a jóléti transzferjövedelmek szegénységenyhítő hatása az egyik legnagyobb az EU-ban.

A kilencvenes évek második felében Havas egyértelműen a piacgazdaság elkötelezettje volt, jóllehet aligha volt különösebben lelkes a privatizáció, az eredeti tőkefelhalmozás és a kapitalizmus körvonalazódó hazai modelljétől, és nem voltak vérmes reményei azzal kapcsolatban, hogy a mélyszegénység belátható időn belül mérsékelhető. Nem azért, mintha alkatilag hajlamos lenne a borúlátásra, hanem mert túlságosan jól ismerte a társadalmi folyamatokat, a foglalkoztatási katasztrófa méreteit, a kistelepülési gettósodás kiterjedtségét és dinamikáját ahhoz, hogy illúziói legyenek. Azt is tudta, hogy a vártnál sokkal nagyobb azoknak a száma, akik egy prosperáló időszakban is esélytelenek a munkaerőpiacon. Mégis a szabad, autonóm, innovatív és teljesítményelvű technikákat kereste a paraszti világban, a cigánytelepeken, a gettókban és az elképzelhető legnyomorúságosabb körülmények között is. Persze kutatóként legalább ennyire érdekelték azok a körülmények és tények, amelyek akadályozzák, megfojtják ezeket a technikákat.

A miskolci „számozott utcáknál" 2014-ben. Lengyel Gabriella felvétele

Az egyik fojtó tényező a mélyszegénység, amelyből nemcsak azért nehéz a kitörés, mert nehéz átlépni a külvilág emelte határokat, hanem mert maga a mélyszegény közeg alakít ki a napi túlélés érdekében olyan életformát, amely nem tűri az egyéni kitörési vagy innovatív stratégiák megvalósítását. Tudomásom szerint Havas soha sem foglalt állást a szegénység kultúrájával vagy az underclass fogalmával kapcsolatos vitákban. Politikusként a rendszerváltás éveiben bízott abban, hogy az önkormányzati rendszer képes lesz megállítani sok száz településen a gettósodási folyamatot, kutatóként azonban tudta, hogy ez hiú remény. Terepmunkásként, tanárként, páratlan személyessége révén a legnyomorúságosabb körülmények között is tehetséges, innovatív emberek sokaságát ismerte meg, és soha nem volt hajlandó senki boldogulásának esélyét determinisztikus érveléssel elvetni.

A másik akadályt a szocialista rendszer tovább élő és domináns rendies struktúráinak fennmaradásában látta. A beregi térségben 1996 nyarán egy halk szavú, kopott öltönyű korábbi téeszelnök képviselte ezt a rendies struktúrát, aki szomorúan mesélte, hogy annyira megviselte a rendszerváltás az idegeit, hogy korkedvezménnyel nyugdíjazták. Még a hatvanas években jött Borsodból egy beregi faluba azzal a feladattal, hogy csináljon rendet Biszku elvtárs falujában, ahol „áldatlan állapotok” voltak. Tudta, hogy feltételeket szabhat, és ragaszkodott ahhoz, hogy szabad kezet kapjon, és végigfuttathassa a korabeli reformprogramot a munkaegységek pénzbeli kifizetésétől a termékszerkezet szabad meghatározásán át a kiterjedt háztáji szisztémáig. Tehetséges szocialista agrármenedzser volt, és a rendszervál- tást követően nemcsak hatalmas vagyont szerzett, de kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerét is kamatoztatta. Egykori szovjet partnerei révén ő tudott ukrajnai felvevőpiacokat szerezni a környékbeli gazdáknak, de adott esetben tönkre is tudott tenni bárkit. Elsőként értesült arról, ha Németország keleti tartományaiban valahol fillérekért kombájnokat, traktorokat, mezőgazdasági gépeket árvereztek, és azokat sokszoros haszonnal értékesítette itthon. A gazdák ördögi figuraként beszéltek róla; ehhez képest tudatosan építette fel a jelentéktelen rokkantnyugdíjas imázsát – valamennyi cége feleségének és gyerekeinek a nevén volt.

Az interjú során íróasztala mögött ült, vele szemben viszonylag távolabb foglalt helyet tanítványai között Havas. Az asztalon elhelyezett kismagnót az egykori téeszelnök minden harmadik kérdés után kikapcsolta. Ez is része volt a színjátéknak: úgy tett, mintha még akkor is kényes témának számított volna a hatvanas évek járási pártvezetőinek rettegése Biszku elvtárstól vagy az egykori termelőszövetkezeti innováció. A jelenkorra vonatkozó kérdéseket többnyire azzal hárította, hogy azok szigorú üzleti titkok. Havas időnként felállt, az asztalhoz lépett, és bekapcsolta a magnót, amelyet az interjúalany rövidesen ismételten kikapcsolt. Később, már az ajtóban állva beszédesebbé vált, és félig dicsekedve, félig megjátszott titkolózással elmondott olyasmiket is, amiket korábban nem. Ez a kétórás beszélgetés nem volt klasszikus, tanítható interjú, nem fért bele egyetlen interjútechnikába sem, mégis a dráma csúcspontját jelentette, méghozzá kétféle értelemben.

Havas emblematikusnak tekintette, hogy a térség leggazdagabb és legnagyobb hatalmú embere korkedvezményes nyugdíjat kap, és igazolva látta, hogy a jóléti rendszereket az elitcsoportok képesek a maguk számára kisajátítani. A kapcsolati tőkével felépített függőségi szisztéma érzékletesen demonstrálta hallgatói számára, hogy Havas miféle magatartást és hatalmi pozíciót tekint a polgári struktúrák legveszélyesebb ellenfelének. A gazdák számára kulcskérdés volt a földpiac, illetve a földbérleti piac, a használt mezőgazdasági gépek olcsó megszerzése és a felvevőpiac – ezeket mind a kezében tartotta az egykori téeszelnök. Havas számára a Tisza-parti „színes világ” igazi drámája nem a gázolajcsempészet vagy a tiszai átkelővel kapcsolatos küzdelem volt, hanem a gazdák és az egykori téeszelnök konfliktusa.

Az ezredforduló utáni évtizedben Havas nézetei számottevően módosultak. Ebben elsődleges szerepe volt annak, hogy oktatáskutatással kezdett foglalkozni. Három nagy, reprezentatív általános iskolai szegregációs kutatást, több óvodakutatást vezetett, és számtalan kisebb terepmunkán és adatelemzésen alapuló vizsgálatot. Az első PISA-vizsgálat eredményei szembesítették első ízben a szakmai és a politikai közvéleményt – nem utolsósorban az oktatást korábban egyértelműen sikerágazatnak tartó szabad demokrata szakpolitikusokat – azzal, hogy a magyarországi közoktatás a fejlett világ egyik, ha nem a legszelektívebb, leginkább egyenlőtlen közoktatási rendszerévé vált. Kertesi Gábor és Kézdi Gábor elemzései és a nemzetközi összehasonlító vizsgálatok, így a már említett PISA-vizsgálatok mellett Havas Gábor kutatásai szolgáltatták a legpontosabb és legfontosabb tényanyagot a közoktatási folyamatokról. Kiderült, hogy a szülők szociális háttere és iskolai végzettsége erősebb hatással van a tanulók iskolai sikerességére, mint a fejlett világ bármely más közoktatási rendszerében. Az iskolai szelekció legfontosabb mutatója, a tanulói teljesítmények intézmények közötti szórása Magyarországon kirívóan magas. Hiába emelték fel a tankötelezettség felső határát 18 éves korra, hiába volt látványos a középiskolai expanzió és ezen belül a roma tanulók középiskolai továbbtanulása, hiába zuhant töredékére a sehol tovább nem tanuló általános iskolát végzett roma diákok aránya, az egyes évjáratokon belül a diákok 15-20 százaléka változatlanul legfeljebb csak alapképzettséget szerez, miközben ez az arány a fejlett országokban 5 százalék alatt van. Az etnikai szegregáció pedig megállíthatatlanul növekszik.

A 2002-ben megalakult szociálliberális kormány szabad demokrata szakminisztere, Magyar Bálint szembenézett a tényekkel, többek között első miniszteri ciklusának hibás döntéseivel – a PISA-jelentések mellett akkor már Havas első vizsgálatának anyaga is megjelent –, és konfliktusokat is vállaló esélykiegyenlítő, szegregációellenes oktatáspolitikai programot indított el. A nyolc évig tartó, végzetes kudarcba fulladó balliberális kormányzás egyetlen komoly teljesítménye a Magyar Bálint által elindított esélykiegyenlítő kísérlet volt, annak ellenére, hogy a rendelkezésére álló jogi és politikai keretek között célját nem érhette el, és az alapvető trendeket, így a szegregáció folyamatos növekedését lassítania sem sikerült, nemhogy megállítani vagy megfordítani. Havas ismét úgy érezte, hogy módja van befolyásolni a lényegi döntéseket, és nem habozott bemenni a politikai szalonokba. Ugyanilyen természetességgel vett részt néhány év múlva a Gyurcsány Ferenc által létrehozott, a magyarországi közoktatás megújítását szolgáló Stratégiai Kerekasztal munkájában, illetve a kerekasztal által kiadott kötetben.

Bizonyos, hogy az ezredforduló utáni években Havas lényegesen nagyobb jelentőséget tulajdonított a társadalompolitikának, az inkluzív rendszereknek, mint korábban. Elsősorban persze a közoktatás inkluzív és kirekesztő elemei érdekelték, de a jóléti transzferjövedelmek és a társada- lombiztosítási rendszerek szerepe is felértékelődött számára. Nyilván ös�- szefüggött ez a polgárosodás fogalmának változó értelmezésével. Ha a polgárosodást a középrétegek arányának jelentős bővülésével azonosítjuk, akkor az ezredfordulót követő időszakban nyilvánvalóvá vált, hogy erre belátható időn belül nincs esély. Valószínű, hogy Havas óvatosan, de módosította az elosztás ideálisnak tekintett módjával vagy az ellátórendszerekkel kapcsolatos korábbi nézeteit is, így például 2008-ban hangot adott annak, hogy az adott formában nem híve az egészségbiztosítás átalakításának.

Teljesen felülvizsgálta a kistelepülési iskolákkal kapcsolatos korábbi álláspontját. A rendszerváltás éveiben magától értetődőnek tekintette, hogy a három évtizedes centralizációs politika által tönkretett falvakat, kistelepüléseket a településcentrikus önkormányzati szisztéma is csak abban az esetben lehet képes revitalizálni, ha lehetőség szerint minden falu, amelyik igényli és minimálisan képes rá, visszaszerezheti intézményeit, újranyithatja iskoláit és óvodáit. „Igazság szerint azt gondoltam, hogy létezhet ezeknek a helyi közösségeknek egy olyan közös érdeke, amely alapján egy ilyen széttagolt rendszer is valamennyire működtethető”– mondta később Havas egy interjúban. Az 1990-es évtized első éveiben az iskolafenntartó önkormányzatok száma enyhén növekedett, majd az évtized közepétől kezdve folyamatosan, valamennyi kormányzati ciklusban csökkent. Ennek korántsem kizárólag az volt az oka, hogy az iskolafenntartás fajlagos költségei a kisebb létszámú iskolák esetében magasak, és a kisebb települések önkormányzatainak kevesebb pénzügyi forrásuk volt a normatíván felül szükséges költséghányad előteremtésére, mint a városoknak. Az iskolafenntartó önkormányzatok száma azért csökkent – sok újonnan megnyitott iskolát is azért zártak be hamar –, mert a helyi elitiskola-használó családok úgy döntöttek, hogy inkább a közeli iskolacentrumba viszik gyerekeiket, még akkor is, ha a településen nem éltek nagy számban romák. A legtöbb esetben azonban a „white flight” dinamizmusa jelölte ki az elit gyűjtőiskolákat.

Havas már képviselőként is arra figyelmeztetett, hogy az iskolafenntartó önkormányzatokon nagyon nagy a magasabb státusú iskolahasználó szülők szelekciós nyomása. Később belátta, hogy a kisebb iskolafenntartók aligha tudnak ellenállni ennek a nyomásnak, mert minden olyan esetben, amikor a helyi oktatási piac – tehát az a terület, ahol a közoktatási javak és szolgáltatások elosztása ténylegesen megtörténik – nagyobb, mint az egyes iskolák beiskolázási körzete, az iskolafenntartók többsége tehetetlen. A választási lehetőséggel rendelkező iskolahasználók kiválasztják az elit gyűjtőiskolákat, és így spontán módon kialakulnak a szegregált gyűjtőiskolák is. Csakhogy az esetek többségében egyensúly ebben a szisztémában sem áll elő, mert a tanulók mozgása egyetlen szereplő számára sem kiszámítható, így lehetetlen tervezni, még kevésbé lehet ésszerű beruházási döntéseket hozni. A beregi térség abszurd, ugyanakkor tipikus iskolafenntartó társulásai, a százmilliós költséggel felújított, majd rövidesen bezárt iskolák érzékletesen példázzák ezt a folyamatot, a beteljesedéshez közelítő szegregáció pedig azt, hogy ez a folyamat hová vezet. A 2010-es szegregációs vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az iskolák tanulólétszáma és az elcigányosodás mértéke fordított arányban áll egymással. Havas ekkorra már végképpen szakított a kistelepülések iskoláit korábban feltétel nélkül támogató véleményével, és kimondta, hogy a kisiskolák egyre nagyobb hányada olyan szegregált iskola, ahol a tanítás színvonala rendkívül alacsony, vagy egyenesen ellehetetlenült.

A magyarországi, fölöttébb szelektív közoktatás főszereplői, a magas státusú iskolahasználó szülők hangsúlyosan megnevezik a romákat, és határozottan rámutatnak azokra a diákokra, akiket cigányoknak tartanak. Sok évtizedes tendencia ez. Kezdetben a roma diákokat minden skrupulus nélkül cigány iskolákban vagy cigány osztályokban helyezték el. Később, az 1970-as évtized végétől elkezdték ezeknek a felszámolását, viszont ezzel párhuzamosan dinamikusan növekedett a roma diákok gyógypedagógiai beiskolázása. A szabad iskolaválasztás meghonosítása, majd pedig a rendszerváltás után az iskolákat mindenekelőtt az pozicionálja, hogy diákjai között hányan vannak és mekkora arányban azok, akiket kétség nélkül mindenki cigányoknak tekint. Sem pedagógiai program, sem oktatási infrastruktúra, sem semmiféle beruházás nem képes felülírni ezt a tényezőt. Havas oktatási vizsgálatainak középpontjában természetesen a szegregáció mértéke és dinamikája állt, ám idővel feltette a kérdést, hogy vajon az etnikai szegregáció csak tünete a közoktatás szelektivitásának és egyenlőtlenségének, vagy valamilyen értelemben önálló ok.

Keménynek az életformacsoportokkal kapcsolatos elmélete eredetileg másodlagosnak tekintette az etnicitást, és a cigányságot a szegényéletforma alcsoportjának tartotta. Tanítványai feltehetően már az 1971-es cigánykutatás idején sem osztották teljesen ezt a tételt, később pedig teljes egészében túlléptek ezen a szemléleten. Ugyanakkor a Kemény-iskola cigányokkal kapcsolatos kutatásainak egyik legnagyobb, az antropológiai szakirodalom által is nagyra értékelt erénye éppen az volt, hogy mindenekelőtt a romák és a többségi társadalom közötti interakciókra összepontosított, és úgy vélte, hogy a cigányok helyzetét, stratégiáit, önképét nem lehet megérteni a paraszti világ, illetve az ipari társadalom ismerete nélkül.

Azt csak kevesen vonják kétségbe, hogy az etnicitás durkheimi értelemben társadalmi tény, de nyitott a kérdés, hogy vajon azt társadalmi konstrukciónak tekintjük, a kemény strukturális különbségek „közbeeső és nem magyarázó változójának”; külső klasszifikációnak, vagy pedig döntően a kulturális tartalom meghatározta csoportokként értelmezzük az etnikai közösségeket. A magyarországi romákkal kapcsolatos szociológiai kutatások döntően az első megközelítéssel dolgoztak. Így tett a Kemény-iskola is: valamennyi reprezentatív cigánykutatás és szegregációs oktatáskutatás külső klasszifikációs módszerrel dolgozott, azoknak a helyzetét vizsgálva, akiket a többségi társadalom cigánynak tekint és akként is kezel. De a Kemény-iskola mintavételi eljárását élesen támadó Ladányi János és Szelényi Iván is hasonló módszert alkalmaznak valójában, sőt, még radikálisabban külső klasszifikációnak tekintik az etnikai kategóriákat, és utasítják el annak belső kulturális tartalmát, mint amennyire a Kemény-iskolához tartozó kutatók valaha is tették. Az általuk megfogalmazott underclass definíció lényege az olyan egyidejű gazdasági és társadalmi kirekesztés, amely kasztszerű etnikai vagy vallási megbélyegzéssel párosul – és hát, mi más lenne a kasztszerű megbélyegzés, mint többségi társadalmi konstrukció.

Havas is döntően a külső klasszifikáció híve, amit oktatási vizsgálatai csak erősítettek. Kevés brutálisabb és hatásában végzetesebb külső etnikai besorolási mechanizmus létezik, mint a közoktatási javak és szolgáltatások elosztását döntően meghatározó iskolahasználó szülők ítélete, illetve az ahhoz alkalmazkodni próbáló közoktatási döntéshozóké. Ugyanakkor Havas munkássága ebben is különleges. Baranyai beás közösségekben találkozott először kutatóként cigányokkal a hetvenes évek elején, amikor a beások nyelvvesztésének, helyenként kényszerű nyelv-önkiirtásának folyamata még nem kezdődött el. Máig alapvetőnek számító tanulmányokat írt a cigányfoglalkozásokról és a cigánysággal kapcsolatos foglalkozásváltási stratégiákról. Kezdettől észlelte a különféle roma közösségek belső kulturális rendszerének kohéziós erejét és fontosságát, és azt is tudta, hogy azokat nem lehet mechanikusan megfeleltetni vagy feloldani életformacsoport-kategóriákban.

Végül még egy spekuláció: véleményem szerint jelentősen árnyalta a szegénységgel kapcsolatos korábbi nézeteit is, és felértékelte a szegénység relatív értelmezésének jelentőségét is.

Államosítani fogják az általános iskolákat”– mondta Havas valamikor a kormányváltást megelőző hónapokban. „Ugye, mondtam, hogy ezt teszik majd”– nyugtázta keserűen saját jóslatának beteljesülését 2011 tavaszán. Bár ne lett volna igaza, de konstruktív borúlátása sajnos pontosan láttatta vele, hogy a magyarországi közoktatásban olyan mértékű, általam is elképzelhetetlennek tartott kirekesztő fordulat készülődik, ami maga alá temeti a korábbi, önkormányzati fenntartású szisztéma minden kritikáját. Havas egyelőre leállt az oktatáskutatással. A miskolci Lyukóvölgy vadtelepén kezdett kutatni, és kutat jelenleg is. Bizonyos, hogy olyasmit fedez fel ott, amit senki más.

Havassal soha nem volt teljesen fesztelen a kapcsolatom. A Wesley-botrány végkifejletéig úgy gondoltam, hogy egész egyszerűen nem bízik bennem, és csak évekkel később éreztem, hogy kezd komolyan venni. De az bizonyos, hogy senkitől nem tanultam annyit, mint tőle.

Isten éltessen, Havas!

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges