Vitányi Iván 2016. március 6.

Nyomtatóbarát változat

Havas 70 – I. kötet >>>
Havas 70 – II. kötet>>>

Ezt a tanulmányt Havas Gábornak ajánlom. Az itt megfogalmazott elvek szerint működtünk együtt a rendszerváltás előtti évtizedben.

A kultúra szerepét illetően a mindenkori titkosrendőrségeknek több igazságuk volt, mint a kultuszminisztereknek: a társadalom „felforgatásának” alapvető oka ugyan a gazdasági és szociális ellentmondásokban keresendő, a folyamat mégis többnyire a kultúrában indul meg. Ezen rendőrségek megnyugtatására azonban azt is elmondhatjuk, hogy tömeghatását tekintve a kultúra (rövid időszakoktól eltekintve) mindig a legkonzervatívabb erők közé tartozott. A társadalom működésében a kultúra valamiféle kötőanyag, malter vagy (mint Richard A. Peterson mondja) ragasztószer. Többnyire azonban nem tudatosan összehordott, terv szerint felrakott és esztétikailag elrendezett kötőanyag, hanem törmelékekből áll össze. Mi más az a kultúra, amelyben mindennapjainkat éljük, mint törmelékek halmaza? Szerencsés, akinek a feje kilátszik belőle, még szerencsésebb, aki járni tud rajta, sokan azonban szinte elmerülnek benne, a „malter” úgy összeszorítja őket, hogy szorításában már-már lélegezni is alig tudnak.

[…] Minél szélesebb a kultúra bázisa, annál nagyobb a valószínűsége a társadalmi változásnak. Hozzátehetnénk, hogy itt nem az általában vett kultúráról van szó (amelynek bázisa mindig az egész társadalom), hanem valamely és valamilyen kultúráról. A kultúra társadalmi helyzetének-szerepének a történelmi hasadását Georg Simmel az objektív és a szubjektív kultúra fogalmaival jellemezte. Objektív kultúra: mindaz az érték, amit az emberiség felhalmozott, tekintet nélkül arra, hogy éppen használják-e, vagy sem. Szubjektív kultúra: amit ebből az adott társadalom közösségei és egyénei az adott időszakaszban elsajátítanak, befogadnak, gyakorolnak. Az objektív kultúra rendező elve az érték, abban az a kulturális objektiváció és tevékenység rendelkezik a legnagyobb súllyal, amely a legnagyobb értéket képviseli. A szubjektív kultúra rendező elve a statisztikai előfordulás, benne az az objektiváció és tevékenység határozza meg a szerkezetet, amelyet a legtöbben ismernek, gyakorolnak. A kétféle kultúra egymáshoz való viszonya, különbsége és ellentéte áll a társadalom kultúrszociológiai problematikájának tengelyében.

Összefoglalva: a mi felfogásunk szerint a kultúra szociológiájának az a célja, hogy ezekre a kérdésekre adjon érvényes feleletet. Egyaránt helyet kell hogy kapjon ebben a vizsgálatban a folyamat mindkét oldala, a társadalom hatása a kultúrára és a kultúra hatása a társadalomra. Ha ezt kifejtjük és részletezzük, abban benne van a kultúrszociológia tárgya és módszertana.

Ha az egész komplexumot (a társadalom és a kultúra viszonyát) a kultúra oldaláról vizsgáljuk, akkor azt kérdezzük, hogy a társadalomnak mikor milyen fejlődése milyen kultuális jelenségeket, folyamatokat hoz létre, és hogyan élnek, hogyan működnek a társadalom szervezetében. Ha viszont ugyanazt a társadalom oldaláról nézzük, akkor arra akarunk feleletet kapni, hogy a társadalom kultúrájának egyes ágai, irányzatai, jelenségei és folyamatai mikor milyen szerepet játszanak a társadalom állapotában, működésének és fejlődésének egészében.

A kettő együtt alkotja a kultúra szociológiáját.

A kultúra szociológiája nem a kultúra (a kulturális formák, ágazatok, műfajok, jelenségek, folyamatok, irányzatok) konkrét történetével, tartalmával, mondanivalójával, az egyes kultúrák kialakulásával és átalakulásával, terjedésével és visszaszorulásával foglalkozik, hanem a kultúra (különböző ágazatainak, szintjeinek, fajtáinak) megjelenési formáival, létezésének módjával, elterjedésével, társadalmi szerepével, hatásával. Bevezetésül azonban foglalkoznunk kell a kultúra mibenlétével, azaz ontológiájával.

A társadalom és a kultúra azonos terjedelmű fogalmak, sőt voltaképpen a mögöttük álló valóság is ugyanaz, csak különböző oldalról szemlélve. A társadalom esetében egyén és közösség viszonyát nézzük (amelyet az objektivációk közvetítenek), a kultúra esetében viszont az ember és az objektiváció, az ember által teremtett emberi világ, az ember és az értékek, az „emberi mű” viszonyát vizsgáljuk (amely ember és ember között közvetít.)

Véleményünk szerint a kultúrának ez a definíciója a legáltalánosabb és egyben a leghajlékonyabb. Nem újat akar hozzátenni a meghatározások eddig ismeretes sorához (amelyekből Kroeber és Kluckhohn nevezetes munkája 165-öt sorol fel), hanem azok dimenzióinak elemzése alapján összefoglalja őket. A legtöbb definíció elemei ugyanis a következők: az ember, az emberi közösségek, a tevékenység, az ember által létrehozott dolgok, művek, jelek, viselkedésminták, értékek. Talán Kroeber és Kluckhohn összegző megfogalmazását érdemes szó szerint idézni: „A kultúra a szimbólumok által elsajátítható és átadható viselkedésnek a viselkedést meghatározó explicit és implicit mintáiból áll, emberi csoportok teljesítményeként jön létre, belefoglalva az eszközökben való megtestesítésüket. A kultúra magja a hagyományos (történelmileg kialakult és kiválasztott) eszmékből és különösen a nekik tulajdonított értékekből áll; a kulturális rendszerek egyrészt tevékenységek eredményeinek tekinthetők, másrészt további tevékenységek szabályozó elemének.”

Ebben a definícióban egyetlen mozzanat sincsen, amely kívül esik az általunk adott meghatározás érvényén.

Ugyanezt mondhatjuk azokról a definíciókról is, amelyek egy-egy mozzanatot hangsúlyoznak.

Émile Durkheim például az emberi művet, az objektivációk rendszerét emeli ki (az anyagi dolgoktól kezdve a „nemzeti ízlésig”). Ugyanezen a vonalon halad Bronisław Malinowski, aki szerint az ember szükségleteit a maga teremtette kultúrának megfelelően elégíti ki, s ezért maga a kultúra is szükségletté válik. Még pregnánsabb Arnold Gehlen megfogalmazása: „A kultúra az ember által cselekvően megváltoztatott természet.”

A kultúra „tanult viselkedés” mivoltát állítja középpontba többek között Carleton S. Coon, David Bidney, Ralph Linton. „Paraszti” egyszerűséggel ezt fejezi ki Erdei Ferenc is, aki szerint a kultúra mindazon eljárások összessége, amelyek elviselhetővé teszik az emberi életet.

Sokan a jelek és szimbólumok szerepét emelik ki. Így tett már Leslie A. White is („Kultúrán a dolgoknak és eseményeknek az emberi testen kívül álló, időbeli folytonosságát értjük, melyet a szimbólumalkotás tart fenn.”) Egyik úttörője ennek a gondolatnak Ernst Cassirer volt, aki ezt az ember által teremtett világ eszméjével is összekapcsolta. (Az ember nemcsak a természettől kapott világban él, hanem a maga teremtette másikban, a szimbólumok világában, amelyet a fogalmi gondolkodás és a nyelv képvisel.) Rendkívül pregnánsan foglalja ezt össze Jurij Lotman: a kultúra a nem örökletes, nem genetikus információk összessége (és az információk megszerzésének, szervezésének és megőrzésének módja).

Ezek a megfogalmazások végül Hegelre is visszavezethetők. Szerinte a kultúra az embernek az a képessége, hogy az egyest az általános alá tudja rendelni. Ebben benne van a nyelv, a fogalomalkotás, a szimbólumteremtés egész gazdagsága.

Az egyes és az általános, az egész és a rész összefüggéséből indul ki Immanuel Wallerstein is: a kultúra mindig az egyetemesnek egy változatát jelenti, valamely közösség, nép, nemzet összetartozását szolgálja.

A felsorolásból (amelyet még hosszan lehetne folytatni) talán kitetszik, hogy a különböző definíciók alapja azonos. Ezért kerestünk a magunk számára olyan operacionális meghatározást, amely nem az egyes mozzanatokat részletezi, hanem az egészet ragadja meg.

Korábban megállapítottuk már, hogy a kultúra fogalmának „terjedelme” pontosan azonos a társadaloméval. (Hiszen a társadalom és a kultúra voltaképpen ugyanaz, csak más aspektusból nézve.)

Vegyük most alapul Talcott Parsons felosztását, amely (nem pontosan az ő terminusaival) négy szférát különböztetett meg: 1. a gazdaság, 2. a társadalmi (közösségi) élet, 3. a politika, 4. a kultúra. Ezek azonban nincsenek egymástól kínai fallal elválasztva, át- meg áthatják egymást, mindegyikben megvan a másik is. A gazdaság szférájában természetesen ott van a kultúra, hiszen egyaránt megvan a maga kultúrája a termelésnek (a munkának), a cserének és a fogyasztásnak. Másrészt a kultúrának nagyon is megvan az anyagi-gazdasági oldala: a kultúra alkotásait is meg kell termelni, majd piacra kell vinni, ehhez üzleti szervezetet kell alakítani, amely a gazdaság szabályai szerint működik. Ugyanezt mondhatjuk a társadalmi-politikai élet és a kultúra kapcsolatáról is. A közösségi kapcsolatok és a politikai élet kultúrája nagyon is meghatározó jellegű, magában foglalja az ember társadalmi viselkedésének normáit és értékeit csakúgy, mint az étkezési, egészségügyi, ruházkodási, közlekedési, utazási kultúrát, majd a politikai élet értékeit, szokásait, magatartásformáit, a demokrácia kultúráját. Másrészről viszont a kultúra szféráját is át- meg áthálózzák a társadalmi és politikai értékek és kapcsolatok. Ha a kultúra értéket képvisel, és szimbólumokban fejezi ki magát, ugyan mi ezeknek a lényege? Mondanivalójuk az emberek egymás közötti kapcsolata, a közösségek élete, a barátság és a szerelem, az uralom és az együttműködés, a rend és a szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás.

Egyik szférát sem határolja tehát önmagába visszatérő kör: az csak az egészet veszi körül. Ahogy a gazdaság célja nem önmagában van, hanem a társadalmi, politikai és kulturális élet kiteljesedésében, úgy a kultúra sem önmagában találja meg értelmét és lényegét, hanem a mind a négy szférát magában foglaló egészben.

A kultúrának tehát ebben az értelemben négy nagy, egymásba kapcsolódó működési területe van: 1. az anyagi kultúra (a termelés és a fogyasztás kultúrája),

2. a társadalmi kultúra (a viselkedés, a társadalmi magatartás, a közösségek és intézmények kultúrája),

3. a politikai kultúra,

4. a szellemi (a szorosabban vett) kultúra.

Ez a legracionálisabb megközelítés. Ha azonban közvetlenül a szociológiai gyakorlat szempontjából akarjuk a fogalmat alkalmazni, akkor szűkítenünk kell. A gazdasági, a társadalmi és a politikai életnek ugyanis megvan a maga általános és speciális szociológiai stúdiuma, e szférák kulturális aspektusával elsősorban (bár nem kizárólagosan) az arra illetékes tudományágak (a közgazdaságtan, a politológia) keretében kell foglalkozni.

A kultúra szociológiájára közvetlenül két stúdium tartozik: a szellemi kultúra és a társadalmi magatartás (pontosabban a társadalmi magatartás kulturális összetevőinek) szociológiája. Ennek érdekében mindenekelőtt a szellemi kultúra közelebbi meghatározását kell megadnunk. A legjobb kiindulópontot Peterson megfogalmazása nyújtja, amely az értékek, normák, vélemények és expresszív szimbólumok vizsgálatában jelöli meg a kultúrszociológia tárgyát. Vagyis abban, ami a „fejekben van”: Illetve (mivel egy szobor, egy színmű, egy könyv sem pusztán a fejekben létezik), ami értelmét és jelentőségét az emberi mű szellemi vetületében találja meg.

Közelebbről meghatározva tehát a kultúrának ez a szűkebb, operacionális fogalma a szellemi kultúrát, vagyis az embernek a jelszerű-szimbolikus objektivációhoz való viszonyát tartalmazza.

Ezzel eljutottunk a kultúrszociológia tárgyához. Ennek kifejtése azután legalább négyféle módon történik, négy önálló stúdiumot igényel.

1. Az egyik a kultúra szellemi létezésével foglalkozik, magukkal az objektivációkkal (eszmékkel, művekkel, értékekkel, normákkal, szimbólumokkal), úgy, ahogy azok a „fejekben”: az emberek tudatában élnek. Kifejti funkciójukat, struktúráikat, működésük elveit.

2. Az eszmék, értékek, művek, objektivációk nem élhetnek csupán az emberek fejében. Ahhoz, hogy ott élni és megmaradni tudjanak, olyan közösségeknek és intézményeknek kell kialakulniuk, amelyekbe beleágyazódhatnak, amelyek megőrzik, felmutatják, közvetítik, hagyományozzák őket. Ezért a második stúdium tárgya a kultúra intézményeinek rendszere és azok működése.

3. E kettőn alapul a harmadik stúdium, a társadalom kulturális tevékenységeinek (alkotás, közvetítés, befogadás) vizsgálata.

4. Végül a negyedik tárgya az egyetemes („objektív”) és az adott társadalomban jelen lévő és statisztikailag felmérhető („szubjektív”) kultúra egymáshoz való viszonya s ezen keresztül a kultúra társadalmi szerepe.

Az egyetemes és az európai fejlődésnek mindig volt egy centruma és egy perifériája, a kettő között pedig egy félperiféria. Mi az utóbbihoz tartoztunk és tartozunk. Ezt fejezte ki Bibó István a „zsákutca”, Szűcs Jenő a „közép- európai régió”, Erdei Ferenc a „kettős társadalom” fogalmával. Hozzátehetjük az egész magyar történetírást és szellemi életet, amely különböző címszók alatt – kompország, gyepű, magyar ugar – mondta el ugyanezt. Szent István óta az a feladat, hogy ebből kiemelkedve nemcsak teljes jogú, de érdemben és minőség szerint egyenlő értékű tagjai lehessünk Európának. Ez azonban – részben helyzetünkből adódóan, részben saját hibáink következtében – még sohasem sikerült teljesen.

Történelmünknek van egy sajátos, ismétlődő algoritmusa. Megerősödnek a polgári, demokratikus, civil mozgalmak, forradalom indul (1848, 1918, 1956), amely egy ideig győztesnek ígérkezik, de aztán a haladás ellenségei – mindig külső segítséggel – leverik. Terror következik börtönnel és akasztófákkal, majd egy idő után a győztes uralkodó (Ferenc József, Horthy Miklós, Kádár János) megenyhül, engedményeket tesz, és jó atyja akar lenni az ő népének. Jön egy hosszú időszak, a kettős társadalomé, a korlátozott fejlődésé, a félfeudális félszabadságé, a félautokráciáé. A társadalom nagy része beleilleszkedik ebbe, és nem annyira a tudatában, mint inkább idegrendszerében örökletesen alkalmazkodik hozzá.

Emiatt az euroatlanti társadalmakkal szemben nálunk sokkal erősebben és mélyebben élnek tovább a hűbéri, sőt a patriarchális társas viszonyok. És ezt csak megerősítette – mint arra történészeink Hajnal Istvántól Pach Zsigmond Pálig rámutattak –, hogy mi már eleve a hanyatló feudalizmust kaptuk, nem éltük át annak korábbi, felfelé ívelő, mezőgazdasági forradalommal és intenzív városiasodással járó szakaszát. Márpedig Hajnal István szerint „minden országnak olyan lesz a civil-polgári világa, amilyen a feudalizmusa volt”.

A demokráciának ugyanis abban van a hatóereje, hogy a társadalom részt vesz a megvalósításában, részesedik a demokrácia élményében. Nálunk ez soha nem történt meg, helyette a társadalom nagy részében a felülről való csodavárás magatartása erősödött meg. („Várjuk már, várjuk a magyar csodákat” – írta fájdalmasan Ady Endre. Ezt zenésítette meg keserű álpatetizmussal Kodály Zoltán – és művét rendszeresen énekelték a nemzeti ünnepeken.)

A kultúrának meghatározó szerepe van a hatalom és különösképpen a demokrácia viszonylatában. Erről nálunk a hatalom minden változatában megfeledkezett, és sajnos 1990 után sem helyesen értékelte.

Áttekintettük az utóbbi évtizedek irodalmát a kultúra társadalmi szerepéről. Most még a hatalomhoz való viszony modern vagy inkább posztmodern felfogását kell ehhez hozzátennünk. Ennek alapeszméjét az a tömör megfogalmazás fejezi ki a legjobban, amelyet Dirk, Eley és Ortner 1995-ben megjelent programadó könyvük címének is választottak:

CULTURE + POWER = HISTORY.

Hozzá kell ehhez tenni, hogy Foucault a hatalom szempontjából is megkülönbözteti a „bináris-formális” és a „diszciplináris-diszkurzív” hatalmat. Az utóbbi maga a legszélesebb értelemben vett kultúra, amely nemcsak az emberi viszonyok szövevényét fejezi ki, de meg is szabja rendszerüket. A hatalom és a kultúra egymást kiegészítő, egyenlő erők, amelyeknek a viszonya, együttes alakulása határozza meg az emberi közösségek, társadalmak és összegezésként az emberiség sorsát.

A kultúra tehát nem csupán „felépítmény”, nem hab a tortán, nem könnyű anyagból épített emeleti terasz egy vasbeton ház tetején, hanem egyenlő erejű hatóerő, amely nemcsak a marxista szemlélet szerinti felépítményben, hanem az alapban is érvényesül. A gazdaság stílusát, erejét, minőségét is meghatározza a gazdaságban tevékenykedők kultúrája. Ahogy Peterson mondta: a kultúra nemcsak tükrözi, hanem konstituálja, megformálja a hatalmat, a társadalmat és a gazdaságot. A kultúra (idézőjelben) „felső” része, a művészet és a tudomány pedig nem elszigetelt, életidegen magaskultúra, hanem szerves összefüggésben áll a társadalmi és gazdasági élet belső világával. A demokrácia sem csupán intézményeket jelent, hanem az intézményeket emberi tartalommal kitöltő kultúrát is. Amelybe a társas kapcsolatok, az etikai elvek, a köznapi társalgás módja éppúgy beletartozik, mint az irodalom, a zene vagy a képzőművészet. Ahogy az úgynevezett michigani munkaközösség mondta: minél szélesebb a kultúra bázisa, annál nagyobb a valószínűsége a társadalmi változásnak.

Különösen fontos itt a demokrácia és a kultúra összefüggése, mert nem elég létrehozni a demokrácia intézményes kereteit – azok nem működnek, ha nincsen meg hozzá a demokrácia kultúrája. A demokrácia ugyanis akkor valósul meg, ha az emberek sokaságának mindennapi gyakorlata erősíti meg. Ha megtanulnak élni a demokrácia lehetőségeivel. Mivelhogy a modern társadalomban is csak az válik tartós valóssággá, amit az emberek millióinak tapasztalatai erősítenek meg.

A hatalom és a kultúra – Dahrendorf megfogalmazásban – egyenlő erőkként komplementer kapcsolatban állnak egymással. Vagyis a hatalomnak nem uralkodnia kell a kultúrán, hanem építkezni belőle. A kultúrának pedig nem kell minden pillanatban a hatalomra figyelnie, ellene harcolnia vagy rákacsintania. Ezt a szintet persze még sehol sem érték el, de a tőle való távolságban nagy a különbség.

Most következik a mi sajnosunk. Mindezt az eddigi demokratikus, liberális, baloldali kormányzatok nem fogták fel egészen, a jobboldali kormányzat azonban – éppen ellentétes céloknak, az egyeduralom alátámasztásának érdekében – nagyon is megértette. A magyar jobboldalban kialakult az a gyakorlat, hogy hatalmát a magyar társadalom történelmileg átélt traumáira és vágyaira építse. Egy olyan kultúrát akarnak – nem kiépíteni, mert már megvan, hanem – hatalmi eszközökkel erősíteni, hirdetni és terjeszteni, amely a magyarság felsőbbrendűségének, üldözöttségének, különös elhivatottságának hitén alapul. Jól tudván, hogy aki ebbe a hitvilágba beleáll, az zárójelbe fogja tenni a valódi kérdéseket, a demokráciát, a gazdaság modernizálását, a társadalom kulturális megújulását, és szerepet vállal az álnemzeti álszabadságharc hibás arcvonalában.

A Hatalom + Kultúra = Történelem tétele azt jelenti, hogy hatalom és a kultúra komplementer fogalmak, egyik sem lehet abszolút úr a másikon. A hatalomnak támogatnia kell a kultúrát, de nem uralkodhat fölötte. Támogatnia kell, hogy a kultúra autonóm fejlődése egyre szélesebb rétegeket érintsen, egyre többen alakítsák ki magukban azt a szemléletet, amely az egyenlőség, szabadság és szolidaritás eszméi alapján egy modern európai társadalomban látja a magyarság társadalmi felzárkózásának lehetőségét. Amely pillanatban a hatalom uralkodni akar a kultúrán, lelép a demokratikus fejlődés útjáról, és belép az autoriter-tirannikus-diktatórikus stílusú uralmi rendszerek mutánsainak sorába.

Ezt tette a centrális erőtér kormánya, sajnos éppen nem dilettáns módon, és nem eredménytelenül. (Nem nehéz ebben nem dilettánsnak lenni, több ezer éves gyakorlata van a társadalom kulturális elnyomásának.) Megszólítja mindazokat, akik távol maradtak a demokratikus kezdeményezésektől, akik valamilyen speciális magyar útban reménykednek. És azokat, akik a magyar feudalizmus szellemének megfelelően felülről várják a mannát és a csodát.

Velük szemben kell egyszerre és együtt építeni a kultúrát és a demokráciát.

A miskolci Garzon-gettónál 2014-ben. Lengyel Gabriella felvétele

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges