Farkas Zsuzsanna 2016. március 15.

Nyomtatóbarát változat

Havas 70 – I. kötet >>>
Havas 70 – II. kötet>>>

Néhány bevezető gondolat

Régóta foglalkozunk a cigányság társadalmi integrációjának kérdéskörével, pontosabban azzal, hogy milyen rejtett tényezők játszanak szerepet integrációs folyamataikban. Sokan az iskolát, a munkahelyet, a lakóhelyet emelik ki döntő dimenziókként. Ezek fontosságát, létjogosultságát mi sem vonjuk kétségbe, ugyanakkor úgy érezzük, hogy érdemes lenne ennél árnyaltabban közelíteni a problémához. Célunk az, hogy dolgozatunkban néhány új adalékot, szempontot vessünk fel azok számára, akik szintén fontosnak tartják a cigányság, a szegénységben, mélyszegénységben élők társadalmi felzárkózását.

Megközelítésünk a kapcsolathálózat elméletén nyugszik, de visszanyúltunk az elődökhöz is. Lockwoodtól, Habermastól és másoktól tudhatjuk, hogy a társadalmi integráció egyrészt a kisközösségen, a családon, rokonságon belüli szociális integráción, másrészt a társadalmon belüli rendszerintegráción nyugszik, illetve ezeknek az összhangján.

A kapcsolathálózati elmélet (Granovetter, Lin, Blau és mások) ugyanezen vonatkozásban mikro- és makrointegrációról beszél, továbbá arról, hogy a   mikrointegrációban az erős kötések, vagyis az érzelmi kötődésű személyes kapcsolatok, a makrointegrációban a gyenge kötések, vagyis az ismeretségek játszanak szerepet. A társadalmi integráció az erős és a gyenge kötések egyensúlyán nyugszik.

A cigányság mint etnikai/nemzetiségi kisebbség esetében a társadalmi integrációt az nehezíti, hogy az erős kötések a cigányság életvilágát szövik át, a gyenge kötések viszont a többségi társadalom viszonyrendszerében biztosítanak eligazodást és külső erőforrásokat. Ezért a cigányság integrációjának szempontjából fontos kérdésként vetődhet fel, hogy a kisebbségi csoport és a többségi társadalom között megfelelőek-e a közlekedési utak és a hidak, avagy sorompók sokaságával találkozhatunk.

Ebben a tanulmányban az olvasó nem statisztikai adatokkal találja magát szembe, hanem egy cigány család többgenerációs sorsával. Azt a folyamatot követheti nyomon, hogy milyen hosszú út vezet a mélyszegénységből, a kirekesztettségből, a cigány kisebbségi helyzetből az értelmiségi lét, a diploma megszerzéséig. Reményeink szerint sikerül rávilágítunk az erős és a gyenge kötések, a család és a külső erőforrások szerepére is.

I. A felnémeti cigány közösség kialakulása

Azok a cigány családok, amelyeknek a történetét figyelemmel kísérhetjük majd, Felnémet községből indulnak, illetve ahhoz kötődnek.¹

Levéltári dokumentumok alapján feltételezhető, hogy Felnémeten az első cigány családok (Csókák) a 18. század második felében, utolsó harmadában telepedtek le a falu közepe táján. Kovácsmesterségből éltek, és gyakran kaptak munkát az egri érsekségtől is. A 19. század közepe táján a leszármazottak házasságai révén növekedett a cigány családok száma, és új családnevek is megjelentek (Pusomai, Koncsik, Jáger). A családok szétszórtan éltek a falu különböző utcáiban, és élénk kapcsolatban álltak környezetükkel, gyakorta hívták őket házassági tanúnak és keresztszülőnek.

1884-ből való az az első anyakönyvi bejegyzés, amely Cigányházat említ a falu külső részén, és ahol 1885-ben már Cigánysort említenek. 1887- ben keltezett térképen² már külön házszámmal rendelkezik a Jáger-, a Pu- somai-, a Koncsik- és a Csóka-porta a Cinegének nevezett legelő mellett. Tehát a felnémeti cigányság faluszéli koncentrációja, a felnémeti cigánytelep az 1880-as évek elején alakult ki. Ide érkezik a század utolsó évtizedében egy vagabundus (kóborló) család is (Rostás).

A 19. század utolsó harmadában a területi szegregálódás mellett megjelenik a cigány családoknak a munka világából való kiszorulása is. Vagyis az a folyamat, hogy az önálló létük, megélhetésük alapját szolgáló kovácsmesterséget kénytelenek feladni kereslet hiányában. Ezt követően az egri érsekség cserép- és téglagyárában vállaltak napszámosmunkát más településekről érkező cigány emberekkel együtt.

I.1. Anyai és apai szépszülők

A Rostás család/Lázár-had

Családjaink történtét a 19. század utolsó harmadától tudjuk bemutatni. A legidősebb generációhoz, a telep alapító nemzedékéhez tartoztak.

Történetünk egyik indítója, Koncsik Terézia (1862–1918) úgy került Felnémetre testvéreivel együtt Sirokból, hogy édesapjuk, az özvegyen maradt Koncsik József 1875-ben házasságot kötött Pusomai Borbálával, majd 1877- ben tüdővészben meghalt. A másik Rostás Kálmán (1866–1945), a letelepült vagabundus család utóda. Hosszú együttélést és több gyermek megszületését követően 1908-ban kötöttek hivatalosan házasságot. Tíz gyermekükből három élte meg a felnőttkort, a többit elvitte a himlő, a veleszületett gyengeség, a tüdőgyulladás.

A házaspár hamar elveszítette a szüleit, így rájuk nem számíthattak, ezért kis, vagyis kétgenerációs családot alkottak. Közös életük első éveiben sokat vándoroltak, hol Terézia siroki, hol Kálmán mezőkövesdi rokonságánál húzhatták meg magukat. Földhivatali bejegyzés szerint 1893-ban saját tulajdonú ingatlanhoz (ház, udvar) jutottak a Cigánysoron, és végleg itt maradtak. A rokonságból támaszkodhattak Terézia felnémeti testvérére, Koncsik Alajosra (Purczi Lojzi) és annak feleségére, a siroki származású Suha (Malaczi) Borbálára, valamint Kálmán mezőkövesdi húgára és szendrőládi öccsére.

Az anyakönyvek szerint téglagyári napszámosmunkából éltek. Rostás Kálmán egyik unokája szerint a kosárfonás is fontos szerepet játszott a jövedelemszerzésben: „A kosarakat az apja [édesapjának az apja] csinálta, ruháskosarakat, kézi kosarat, szeneskosarat, krumplihántót, mindent.” (I.3/31. o.) Az eladás pedig az asszonyok dolga volt.

Kései házasságkötésük miatt a gyerekek családi neve Koncsik és Rostás. Az egyik unoka szerint ez úgy zajlott, hogy „mondták ott a községházán, hogy magokat hogy híjják. Kitanáltak magoknak egy nevet, ez vagy ez, azt írták be”. (I.3/46. o.) Ugyanakkor a cigány közösségben a Lázár nevet ragasztják rájuk, amelyet még mindig viselnek.

Így az élő gyerekek közül az idősebbik a Rostás Kálmán (1890–1932), a fiatalabbik a Koncsik Bertalan (1895–1948), a lány a Rostás Anna nevet kapta. Ezzel a család két ágra szakadt, ma már nem sokan emlékeznek a közös származásra.

Fontos megjegyeznünk, hogy Rostás Kálmán és Koncsik Bertalan már a 20. század első évtizedében rendszeresen jártak iskolába, és írástudókká váltak. Kálmán három osztályt végzett, és az 1909–10-es tanév naplója szerint „Koncsik Berczi” a gazdasági ismétlőben megbukott. Rajtuk kívül más cigány gyermek nevével még nem találkozhatunk az iskolai iratokban.

Történetünk szempontjából a két fiú sorsa fontos, Anna szálát kénytelenek vagyunk elengedni, ő férjhez menve visszaköltözött Sirokba.

II. Anyai ükszülők

Rostás-ág

Rostás Kálmán felesége, Gáspár Jolán (1894–1970) az egri Szalai-féle cigány közösséghez tartozott. A Gáspár család ragadványneve a Csinya, amely a mai napig fennmaradt, és híres muzsikuscsaládként él az egri cigányság köztudatában. „A Csínya család egy népes család a mai napig is, volt is, meg lesz is, meg van is.” (I.20/3. o.)

Gáspár Jolán szülei négy lányt és négy fiút neveltek fel. Édesapja hosszú éveken keresztül az érseknél szolgált. Volt téglavető, de tisztította az erdőt is, amiért cserébe megmunkálható fát kaptak. „Csinálták a tejfölszedőt, zsírkavarót meg rántókanákat, evőkanalat. Meg olyat is csinált a Rudi bátyám, hogy poharat fából, madarat rája a nyelire. Eladták jó helyekre.” (I.3/32. o.) A Gáspár család tagjai is dolgoztak az érseki cserép- és téglagyárban, ahol Kálmán és Jolán megismerkedtek az 1900-as évek elején. Egyik lányuk, Rézi néni mesélte: „Amikor meghaltak az öregek, a fiatalok nem foglalkoztak a téglával, a vályogveréssel, mind be vissza Egerbe, Szalába. Oszt akkor vót ottan ez a Puporka Józsi, Puporkának hítták a Kerekest, karmesternek vót kinevezve. Az tanította meg egyiket is, meg másikat is, prímásnak a Rudi   bátyámot, János bátyámot brácsosnak, Pali bátyámot brácsosnak, Andri bátyám szintén prímás vót.” (I.3/27. o.) Tehát az egri Gáspár család megélhetési stratégiát váltott, és áttért a muzsikálásra.

Rostás Kálmánnak és Gáspár Jolánnak 1913–1931 között tíz gyermeke született, és 1913–1915 között házasodtak össze. A gyermekek adatai arra utalnak, hogy az 1910-es években Eger és Felnémet között jöttek és mentek, és csak az 1920-as évek elejétől állapodtak meg Felnémeten. Három gyermekük csecsemőként, egy pedig 12 évesen halt meg. „Nagy erős gyerek vót. De belement ide a térgyibe ez a galagonyatövis. Oszt levágták a lábát neki, mer sokáig benne vót, oszt annyira elhatalmasodott, hogy vérmérgezést kapott, meg is halt a gyerek.” (I.1/21. o.)

Az idősebb lányok az 1924–25-ös tanévtől rendszeresen jártak iskolába. Három-négy osztályt végeztek el, ugyanakkor Rézi néni szerint „éppen csak Margit járta ki a hat osztályt, meg Jolán, akkor még nem nyolc osztály vót, hanem hat, meg jártak ismétlőiskolába. Jolán nem, de Margit járt”. (I.3/47. o.) 84 éves interjúalanyunk magáról azt mondja: „Megbuktam elsőbe, és kétszer jártam az elsőt, egyszer jártam a másodikot, a harmadikot is egyszer. És már negyedikbe nem mentem, mert akkor már apám meghalt, oszt anya bement a közsgégházhoz, jegyzőékhöz, és mondta nekik, hogy törüljék ki a gyerekeket az iskolábúl. Mert nincsen cipőjik, ruhájok, már az uram nincsen, aki csinált széket, fakanált, oszt vittem, és adtak érte mindent.” (I.3/47. o.) „Kálmán is csak két osztályt vagy hármat járt, Bözsi egy osztályt se járt, de majdnem úgy olvasott, mint én! Mert az öregebbek, Jolán meg Margit, mikor otthon voltak, nem mentek férjhöz, azok mindig olvastak. Hordták a könyvtárbúl a meséskönyveket. Bözsit megtanították olvasni meg írni!” (I.3/47. o.) Az egyetlen fiúgyermek életét is egyengette az anya. „Illik erre az a szó, kitaníttatta a testvéremet, a Kálmánt.” (I.4/30. o.) „Tanult muzsikálni, még jó, hogy a jóisten volt velünk, anyámnak volt öt muzsikus testvére Egerben, oszt tanították a gyereket.” (I.4/7. o.)

Az apa az 1910–20-as években napszámosként, vályogvetőként szerepel a gyerekek születési anyakönyveiben, majd a 1920-as évek végén már zenészként. Lányától hallottuk, hogy az első világháborúban katonáskodott, ahol comblövést kapott, és élete végéig sántított. Ennek ellenére többféle jövedelemforrással rendelkezett. Saját családjában megtanulta a kosár- és székfonást, feleségének a szüleitől a famunkákat és a konyhai eszközök készítését. Ezek biztosították télen a jövedelmet, nyáron téglaverőnek, illetve vályogvetőnek ment el, de Egerben kőművessegédként is dolgozott. „Apám is csinálta a fakanalokot, főzőkanalat meg zsírba valót. Meg székeket csináltak ilyen fűzfavesszőből. Olyanokot vittek el falura árulni, már itt nem kellett Egerbe, elmentek házakra. Hozták szakadásig a lisztet, a tojást, szalonnát, mindent adtak neki érte.” (I.3/31. o.) „Télen, mikor nem csinálták a válykot, akkor avval foglalkoztak.” (I.3/54. o.) „Ahogy mondta anyám, én is úgy mondom, hogy hát ilyen vadászkészleteket csinált apám. Kés, fakés.” (I.4/14. o.) „A kőműveshö jártak, a Vas Laciho Egerbe. Meg ilyen helyekre, akibe élet vót, akkor is. (I.4/35. o.) A szalai és a felnémeti cigányok között elsajátított zenei tudással alkalmi muzsikálásból, köszöngetésből szerzett pénzt. „Azt tudom, hogy apának volt bőgői is, az apja is bőgős volt. Utána nem szerette a bőgőt, mert ha lagziba mentek, nem mindig húzom ezt a nagy izét! Oszt megtanították őtet, úgyhogy kontrás lett.” (I.3/46. o.)

A jövedelemszerzésben összefogott a család, külön csoportot alkottak testvérével, Koncsik Bertalannal, és nagybátyjukkal, Koncsik Alajossal (Purczi Lojzi).

Az anya, Gáspár Jolán a vályogvetésnél segédkezett, valamint árulta a férfiak által készített kosarakat, főzőkanalakat, továbbá a gombát. „Anya járt Egerbe nagyon sok helyekre, úri helyekre. Polgármesterekhez, alispánékho, mindenüve, hordta a tinóragombát nekik. Ha hazamentünk innen Egerből, akkor apám már otthon volt megint egy hátyi gombával. Másnap reggel megint vittük a gombát Egerbe.” (I.3/32. o.)

Férjének a halála után arra kényszerült, hogy a kőport hordja (mészkőpor: súrolóporként, mészsűrítésre, épületek kőporozására használták) a többi asszonnyal. Egri származásúként jó helyismerettel rendelkezett, nem házalt, hanem „az érsekkonyhára is vittük, mert ott is kellett. Ott is tartottak egy edényt, olyan kisfajta lavór vót, oszt azt teli kellett önteni. No, ott is adtak főtt ételt… meg anyám kártyát is hányt nekik, a lyányoknak… Mentünk a Foglárba, ott is vittünk a konyhára kőport, ott meg fölszeletelt kenyeret egy hátyival adtak.” (I/3/66. o.) „Mindig úgy mentünk, egy óra után, két óra fele, mikor megvolt az ebéd”. (I/3/67. o.)

Az anya, férjének a halála után, a felcseperedett lányokat cselédnek adta. „Anyám odaadott cselédnek, mindegyiket, kántor igazgatóig, én meg a Hutter Pistáéknál voltam az Almárba. Margit meg az állomásfőnökéknél, Jolán, a legöregebb, kocsmába volt tíz évig. Minket munkára neveltek, nem úgy tanítottak, hogy menjetek lopni. Elmentünk summásnak, megtanultuk, hogy kell keresni a kenyeret, oszt akkor ő is jó járt, meg mink is jól jártunk vele. Hát ott megtanítottak a tisztaságra meg a rendre, meg hogy mit kell csinálni.” (I.4/6. o.)

Lakásuk hasonló volt a többiekéhez, meséli interjúalanyom. „Majdnem legtöbbnek úgy volt, hogy egy szoba vót. Hát nekünk is csak egy nagy szoba vót, de ezt a kis kamrát csinálta apa, meg a Berci bátyám segített.” (I.3/45. o.)

Gáspár Jolán idősebb éveiről az egyik unoka meséli: „Tízéves lehettem, hogy meghalt, de ismertem. Őt úgy kell elképzelni, csak kártyavetéssel foglalkozott. Ő nem maradt meg sehol. Ugye, mert odaadta Kálmán bátyámnak a házat, de nem érezte magáénak, és ő ezért mindig elment, hol anyámhoz gyött aludni egyik nap, másik nap ment vissza Kálmán bátyámhoz aludni, őt mindig keresni kellett. […] Mindenhol volt neki fészke. Vót egy nagy szalmazsákja, mindenhol megvót neki csinálva, napközben anyánk is rátette a mi szalmazsákunk tetejére, ha gyön a mamó, azt le kell venni, és azt mindenki tudta, hogy lepedőt kell rá teríteni, amikor mama ott akar aludni. És ez mind a három gyereknél így volt.” (I.20/19. o.)

A hat gyermekből ötnek tudtuk nyomon követni a leszármazottjait, akik közül Rostás Jolán (1915–1975 körül) dédunokáival zárjuk történetünket.

Rostás Margit (1918–?) a mátraderecskei Farkas Jánoshoz (1913–?) ment feleségül. Kilenc fiút és egy lányt neveltek fel. Pár évig éltek csak Felnémeten, majd az 1950-es években Mátraderecskére költöztek. 1953-ban Farkas János már bányászként dolgozott, tudjuk meg az 1938-ban született gyermek újra-anyakönyvezéséből. Felkutatásukhoz nem kaptunk iránymutatást a telepiektől.

Rostás Teréziának (1920–2005) négy kapcsolatából kilenc gyermeke született, egy meghalt kétévesen tüdőgyulladásban. Leszármazottjaiból – akik Budapesten, Egerben, Hevesaranyoson élnek – nem lett diplomás, egy unokája érettségizett.

Rostás Kálmán (1922–1987) a Csóka-hadból származó Nagy Klárát vette feleségül. Muzsikusként élte le életét. Öt gyermekükből nem mind végezte el a nyolc osztályt, unokái is csak nyolc osztályt végeztek, szakmát nem szereztek. Egy dédunokája 2014-ben érettségizett. Gyerekei, unokái, dédunokái mai is a telepi közösséghez tartoznak.

Rostás Erzsébet (1925–) a bükkszentmártoni Horváth Zoltánhoz ment feleségül. Kilenc gyerekük született, akik Budapesten és Felnémeten élnek. A felnémetiek a telepi közösség tagjai mai is. Leszármazottjai kivétel nélkül megakadtak a nyolc osztálynál.

Rostás Rozália (1930–) Sarudra ment férjhez, Balázs Sándor cigány zenészhez. De a család visszakerült a Felnémetre, mert a fia a Pusomai-hadba házasodott. Unokái is a telepi közösségen belül házasodtak. Érettségizett vagy diplomás nincs a leszármazottak között.

III. Anyai dédszülők

Rostás Kálmán és Gáspár Jolán legidősebb lányának, Rostás Jolánnak az életén keresztül folytatjuk történetünket. Többen segítettek abban, hogy őt bemutathassuk, és összerakjuk az életét.

Rostás Jolán (1915–1975 körül) az 1924–25-ös tanévben kezdte az iskolát, és az első osztályt kitűnő eredménnyel végezte. Még három tanévét tudtuk nyomon követni, és az iratok alapján 4. osztályban megbukott. Majd egyik húgának a közbenjárására cselédnek állt a helyi zsidó kocsmárosnál. „Reggel hat órára bement, már estefele nyáron 5-6 óra fele ment haza. Be a kocsmába, vót az a nagy mosogatóedény, belerakta, elmosta a poharakot, az asztalokat, székeket, mindent ki, összerakta, felrakta, feltörülte, a kocsma földgyit felmosta szépen, nagyon megszerették Jolánt is ott.” (I.3/73. o.) „Gyönyörű szép nőt gondolj el [Jolán], visszaemlékszem, gyerekkoromban ekkora hosszú haja volt, itt ért a haja e, a bokáját, a hajával takarózott. Gyönyörű szép asszony volt.” (I.20/14. o.)

Családalapítása az 1930-as évek elejére tehető, ekkor még 15-16 éves gyereklány. Első párja az egri Puporka Béla (1911 körül –1990 körül). Három gyermekük született, de kettő meghalt csecsemőkorában (Béla 1931, Mária 1936). Az 1932-ben született gyermeküket szintén Bélának keresztelik el. „Az én apukámnak az apja Puporka Béla volt, és ő pedig zenész cigány volt. A mamónak ő volt az első… nem volt férje, mer végül is csak úgy összeálltak, és apukám lett a gyümölcsük. Utána ugye az apukája elment, szépen otthagyta, és akkor a mamó… akkor már férjhez ment a mostohapapóhoz.” (I.58/12. o.)

Második férjével, Bab Lajossal (született Szarvason 1912-ben, családi állapota elvált) summásmunka alkalmával ismerkedett meg 1943 körül az Alföldön. A férfit könnyen befogadta a felnémeti közösség, sőt a telepi muzsikusbandában is kapott helyet. Foglalkozása az anyakönyvek szerint: az 1940-es évek második felében cigányzenész (Anna 1944, Lajos 1947, Jolán 1948), az 1950-es években napszámosként aratni jár a telepi férfiakkal (Mátyás 1950, Valéria 1951). Házasságkötéskor (1962) cementlapgyári munkás.

Rostás Jolán a sok gyerektől nem tudott folyamatosan munkát vállalni, de „mamó ő takarítani járt magyar házakhoz, azt tudom”. (I.58/12. o.)

Életük végéig a telepen éltek, gyerekeik közül Lajos ma is ott él mélyszegénységben két felnőtt, de nem házas gyermekével. Két fia Felsőtárkányba költözött, lányai pedig Egerben élnek. Róluk nincsenek információink.

IV. Anyai nagyszülők

Rostás Jolán elsőszülött fia, Puporka Béla (1932–2010) a Rostás nagycsalád közösségében nőtt fel, ahol a Bimbi nevet ragasztották rá. Rostásnak anyakönyvezik, és majd az 1951. évi újra-anyakönyvezés során veszi fel apja után a Puporka nevet.

Az 1940-es években 1–2. osztályba járt, de egyik lánya szerint kevés osztályt végzett „ötöt vagy hatot, de tudott nekem segíteni még nyolcadikban is”. (I.58/10. o.) Az ötvenes években ő is bekerült a munkásiskolába, és bizonyítványt kapott a nyolc osztályról.

A felnémeti templom melletti majorban ismerte meg feleségét, akit hamarosan meg is szöktetett. Házasságot egy évvel később, 1956-ban kötöttek, ekkor üzemi munkásként dolgozott már.

Felesége, Csíkos Anna (1936–1993) felsőtárkányi származású, akinek két nővére is Felnémetre került, egyikük a Koncsik-, másikuk a Pusomai- hadba.

„Nagyon sokan voltak testvérek anyukámék is… Lojzi bácsi, Dezsi bácsi. Csak ők dolgoztak rendesen, élték az életüket, mer megnősültek, férjhez mentek, és akkor utána úgy mindenki elment Felsőtárkányból. De az a lényeg, hogy nagyon szegények voltak! Egy ágyba sokan feküdtek, úgyhogy… a mamónak a lábánál feküdtek sorba. De már akkor az apjuk meghalt. A háború alatt… azt hiszem, valami repesz vagy valami felrobbant.” (I.58/8. o.) Gyerekkorában cselédeskedett, de emellett „hat osztályt járt”. (I.58/8. o.)

Puporka Béla és Csíkos Anna közös élete a Bab családban kezdődött, és „fát gyűjtöttek, és hordták árulni. Mindig mondta, hogy a hátukra kötötték, és mentek, hordták árulni”. (I.58/8. o.) A pénzt „a Babos családnak szét kellett osztania”. (I.58/8. o.) „Annának elege lett a közösködésből, és azt mondta, hogy nem keres másokra. [Nevet.] Ez volt a lényeg.” (I.58/13. o.) „Mindenáron ki akart szakadni innen, és nem akart viskóba lakni, ő másképp akarta csinálni az életét”. (I.58/6. o.)

Elsőként a telepen „vettek egy kis házat, hogy kiszakadjanak a Babos családtól”. (I.58/13. o.) Már négy gyermeket neveltek, amikor Felnémeten egy új utcában, közel a fűrészüzemhez, a város telkeket kínált, és „elsők között voltak, akik megvették. És akkor Bözsi nénémékhez költöztünk [nevet], és ott laktunk addig, míg felépült”. (I.58/9. o.) Ebben az utcában már csak „mi voltunk ott cigányok”. (I.58/4. o.)

Az édesanya „volt a főnök. Ő volt az, aki meg tudta fogni a pénzt is”. (I.58/15. o.) Minden lehetőséget kihasználtak, túlóráztak, állatokat tartottak, és még „mentünk mi bengészni kukoricát, mindenhová mentünk, amit lehetett csinálni”. (I.58/55. o.) A legfiatalabb gyermek azt mondja, hogy „tényleg mindenünk megvolt, szóval soha nem kellett szégyenkeznem”. (I.58/16. o.)

Puporka Bélát környezetében „nagyon szerették, olyan bohókás volt, olyan vicces volt. Nem tudom, hány métereket ment el kézen”. (I.58/10. o.) Az ötvenes évek elején ő is tagja volt a Bervát építőbrigádnak, majd az évtized végén átkerült a fűrészüzembe, ahol nyugdíjazásáig dolgozott. Munkahelyén megbecsülték, „ő brigádvezető is volt a Fűrészüzemben”. (I.58/10. o.) Több kitüntetést is kapott, „kiváló munkás meg hasonlók”. (I.58/13. o.) A gyárban túlórázott, különmunkája is akadt, és „ha lement a rendes műszak, még azonfelül a szombat–vasárnap, akkor bementek porolni”. (I.58/26. o.) Maradék idejében pedig barátaival „önkéntes rendőrök voltak. A Pusomai Karcsi bácsi, Legény bácsi meg Elemér bácsi”. (I.58/11. o.) „Jártak a határba, járták a falukat, vigyáztak végül is a rendre. Volt nekik egy karszalagjuk, ők még igazoltathattak is.” (I.58/13. o.)

A hatvanas évek elején Csíkos Anna is elállt dolgozni a fűrészüzembe. A fűrészporosbrigádban benne volt a testvére, „Bözsi neném, keresztanyám meg ő meg anyósom”. (I.58/22. o.) „Fűrészporosak voltak eleinte, nagyon sokáig abba dolgoztak. Bözsi neném, keresztanyám meg ő [édesanyja] meg anyósom, Franci. Utána meg felváltva jártak dolgozni [szülők], mer mindig volt otthon valaki. Váltott műszakba jártak. Azé nem jártam óvodába se, biztos.” (I/.58/22. o.) Ez volt az egyetlen munkahelye, ahonnan leszázalékolás (agyvérzést kapott) miatt jött el, majd 56 éves korában elhunyt.

A család otthonába bejártak a rokonok, ismerősök, szomszédok, „Ilon neném, Bözsi neném ő mindig ott volt, Imre bátyám, Elemér bácsi, akkor a keresztapám, keresztanyám meg az utcabeliek közül a közvetlenek”. (I.58/21. o.) De ők is mindennapos vendégeknek számítottak a felsőtárkányi és a felnémeti cigánysoron, a búcsút ki nem hagyhatták, mert „akkor jártak a kocsmába, és akkor ott muzsikáltak. Nem zenéltek, muzsikáltak”. (I.58/9. o.)

„Ilon nénémmel, Bözsi nénémmel meg Orsoly nénémmel tartotta [a kapcsolatot édesanyja], meg Nyomó járt hozzánk. Ők tartották egymás között, ők jártak is egymáshoz, együtt dolgoztak a fűrészüzemben. Nagyon jó kedvük volt mindig, szóval bírták a munkát, tönkre is mentek benne szépen!” (I.58/9. o.)

Puporka Béla „legjobb barátai… a Pusomai Karcsi bácsi… akkor aki meghalt… Legény bácsi… mindenkivel úgy jóba volt ő”. (I.58/11. o.) „Akkor keresztapám volt neki a nagyon jó barátja. Elemér bácsi. A Pusomai István… Elemér bácsi nagyon jó ember volt. Ilyen hasonló vicces…”. (I.58/11. o.)

A családban öt gyermek növekedett fel, közülük négyen még a telepen.

Az első Puporka Judit (Margit) (1955–). „Ő a nyolc általános iskolát elvégezte, utána elment varrodába. Dolgozott az Agria Bútornál, ott ismerkedett meg Nagy Ernővel. Összeházasodtak, és akkor építettek itten egy szép házat. Tönkrement a házasságuk… Ernőnek is zátonyra futott az élete, ő teljesen maga alatt van.” (I.58/14–15. o.) „Van neki egy nagylánya, a Jutka, van neki az Ernőke meg a Zsoltika.” (I.58/14. o.)

A vegyes házasságot „ellenezte anyukám meg apukám is. Hogy ezzel a jelszóval, hogy cigány cigányhoz menjen férjhez, magyar magyarhoz. Mer hogyha valami konfliktus támad, akkor is cigány maradsz. És ez igaz is volt, be is igazolódott”. (I.58/15. o.) „Szóval ilyen zűrös volt az élete. Sokat kapott apukámtól, nagyon sokat, mer a párna alá tettem a fejemet, és Margitnak le kellett térdepelnie, és szíjjal ütötte apukám. Azért, mert sokat elszökött. És mindig magyarokkal akart, mindig magyarokkal, soha nem kellett neki cigány.” (I.58/17. o.) „Ő most a fiait se szereti, hogy most Zsoltit meg Ernőkét se szereti, mert cigányokkal barátkoznak. Végül is a magyarnak meg a cigánynak a gyerekei, tényleg nagyon helyes kisgyerekek, elvégezték az iskolát is. Itt vannak mindennap kint. Van magyar barátjuk is, de nem érzik a társaságukba jól magukat.” (I.58/18. o.)

A második Puporka Béla (Bimbi) (1956–). Az általános iskola után tovább tanult, és hegesztő-szakmunkásvizsgát tett. Majd szüleinek a munkahelyén, a fűrészüzemben kezdett dolgozni. „Utána meg a Csepel Autógyárba elment, és mindaddig, még megszűnt, addig ott dolgozott. Utána egy fél évig volt munkanélküli, és aztán a Leoniba elment, és azóta ott van. Egy fél évig volt munkanélküli, mindig volt munkája.” (I.58/19. o.)

Megismerkedett egy egri cigány lánnyal. „Utána meglett az esküvő, Erikának nem tetszett a felnémeti élet, és akkor beköltöztek a városba. Ilyen széthúzósak voltak általában, de meglett Edina, a gyerekük. Akkor anyukám mindig visszazavarta Bimbit, hogy de márpedig visszamész, és mész a családodhoz. Szóval ő meg el akart válni Erikától annak idején, de anyám tartotta össze őket. Úgyhogy őneki vissza kellett mennie, és mellettük kellett hogy legyen.” (I.58/16. o.)

A harmadik Puporka Árpád (1957). Az általános iskola után „Árpi is szakmunkásképzőt végzett. De ő is ilyen vasasszakmába valamit, meg akkor letette a gépkocsi-vezetőit, busz is megvan neki, meg ez a nagy, nehézgépjármű- kezelői”. (I.58/19. o.)

„[…] Volt neki cigány felesége, a Sári. Nagyon szerettem. Tönkrement a házasságuk, mer Árpi még akkor kicsapongó volt. Sári meg sérelmezte, hát fiatal asszony volt. És elment, hazament. Azt utána elváltak egy pár évre rá.” (I.58/19. o.) Egy közös gyermekük született.

„Utána megismerkedett az Ibolyával, ő meg novaji. És azóta is boldogan élnek. [Nevet.] Nem cigány, magyar. Van két gyerekük, nagy házuk van, szőlőjük. Szóval nagyon jó élnek. De Ibolya mondja Árpira, ha veszekednek, hogy hülye cigány még mai napig, és a gyerekek előtt. Ezt sérelmeztem már többször.” (I.58/19. o.) Két gyermekük van, az egyik szakmunkás, a másik érettségizett.

A Vízműnél dolgozott gépkocsivezetőként, de „már most több éve ott dolgozik a novaji polgármesteri hivatalban. És akkor amellett tudja művelni a szőlőjét”. (I.58/19. o.)

A negyedik Puporka Anna (?), aki a nyolc osztály után a mezőgazdasági szakmunkásképzőben szerzett szakmát.

„Hát olyan volt, hogy… ki akart tűnni mindig. [Nevet.] Ő mindig ki akart tűnni, hogy ő nem cigány. Szórakozni se velük járt, azt tudom. Hanem akkor ő a mezőgazdasági iskolába járt, azt is végezte el, és az ottani társasággal jártak szórakozni. És akkor elszökött. A Seres Jenőhöz mentünk utána, hogy jöjjön haza. Anyukám hogy sírt szegény! Azt mondta, hogy már nem jön haza, és akkor így hozzáment a Jenőhöz.” (I.58/19. o.) „Hát utána összeházasodtak, jött a Melinda. Akkor ott nem jól éltek, ott a Bolyki úton. És ide visszajöttek hozzánk lakni. Anyukámék neki is ajándékoztak a telekből egy részt, és akkor oda építkeztek. Ő nem akart elszakadni végül is a szülői háztól. Apukám őt szerette a legjobban mindig!” (I58/20. o.) Két lánya született, az egyik leérettségizett. Férjétől elvált, jelenlegi élettársa magyar. Több mint húsz éve az egri idősgondozás területén dolgozik, és megszerezte a szociális gondozói- ápolói szakképesítést.

Az ötödik gyermek, Györgyi már távolabb a teleptől, a Hársfa utcában nőtt fel. Történetünknek ő lesz a folytatója.

V. Az apai ükszülők

A Jáger család

Rostás Kálmán és Koncsik Terézia idősebbik fia, Koncsik Bertalan Jáger Erzsébetet választotta párjául. Mielőtt rátérnénk életük történetére, egy kis időt eltöltünk a Jágerek származásának bemutatásával.

A Jáger család alapítója, Jáger (Puzsomay) András (1834–1875) Egerbaktáról érkezik azért, hogy feleségül vegye a „plebejus” Kovács Juliannát (1838–1877) 1865-ben. Már korábban is itt élt, hiszen első gyermekük már 1859-ben megszületett, majd 1868-ban és 1871-ben újabb kisbabák látták meg a napvilágot, a három utódból kettő élte meg a felnőttkort: Rozál és András.

A vegyes házasságot, vagyis a magyar gyökereket sokáig őrizte a falu és a család, a leszármazottak emlékezete.

Lányuk, Jáger (Kovács)³3 Rozál (1859–1932) Suha Jánoshoz (1852–1904), egy bükkszéki cigány kovács fiához ment feleségül, aki nemcsak a fémmegmunkáláshoz értett, hanem a muzsikáláshoz is. Gyermekeiknek az anyakönyvében hol hegedűsként, hol napszámosként jelzik foglalkozását. A telepi közösség és a figyelemmel kísért családjaink további életében fontos szerepet játszik Suha János, mert a muzsikálással új megélhetési stratégiát hoz a telep életébe. Suha Jánost Göndörnek nevezték el, amely „csúfolódó név volt ez, Göndör. Mert szép göndör hajú ember vót. Aztán rámaradt a családra, mert Göndör Bélának hítták a fiát is. Az meg cimbalmos vót”. (I.5/43. o.) Három élő gyerekük, Rozália, Béla és Anna folytatta a muzsikushagyományokat, muzsikuscsaládba házasodtak, és a kávéházi muzsikálásnak nagyobb teret nyújtó Egerbe költöztek. Ennek az ágnak a történetét most nem tudjuk követni.

Fiuk, ifj. Jáger András (1868–1909) sógorának, vagyis a fentebb említett Suha Jánosnak a húgát, Suha Vilmát (1870 körül – 1931) választja párjául, kilenc gyermekük közül kettő maradt életben: Erzsébet és Rozália. Az ő neve mellett található az 1884. évi bejegyzés, amely lakóházát Cigányházként különbözteti meg a faluban.

Idősebb lányuk, Jáger Erzsébet lett Koncsik Bertalan felesége, akit édesanyja után Vilma Erzsinek hívtak a telepi közösségben.

VI. Apai dédszülők

A Koncsik-had

A Koncsik–Rostás testvérpárt Jáger Erzsébet (1893–1971) szemelte ki magának, akit végül Bertalan vett feleségül. Rostás Kálmán lánya mesélte, hogy „a Vilma Erzsi akart az apához erővel mennyi. Oszt apám azt mondta Berci bátyámnak, a testvérének, vedd el, vedd el Erzsit. Úgy vette el Berci bátyám azt a nőt, aki apámat szerette volna”. (I.3/26. o.)  

Koncsik Bertalan és Jáger Erzsébet 1915-ben összeházasodtak, majd az ifjú férj nemsokára kikerült a frontra. 1915–1937 között tíz gyermekük született, akik közül három meghalt, hét felnevelkedett. Az ő családjukban nőtt fel Erzsébet testvérének, Jáger Rozáliának (1894–1918) a gyermeke is, „együtt nevelkedtünk, olyanok vótunk, mint a testvérek”. (I.5/23. o.)

Rozál unokaöccsétől tudtuk meg, hogy Sirokba ment férjhez. De férjével „összevesztek. Télen karácsonykor gyött el mezítláb, a lábán vót egy kis bocskor. Terhesen gyött haza, otthagyta az urát, mert ütte meg vágta. Anyám [Jáger Erzsébet] így mesélt”. (I.5/23. o.) A kisbaba, Jáger Brigitta 1916-ban megszületett Felnémeten, édesanyja pedig 1918-ban napszámosként tüdőgyulladásban meghalt. Majd férjhez adták Suha Lénárd borsodnádasdi zenészhez.

Koncsik Bertalan tudott írni-olvasni, ennek ellenére a gyerekek alig-alig jártak iskolába. A legidősebb fiú, Kálmán az 1920-as évek elején még három osztályt járt ki. A fiatalabbak az 1930-as években még ennyit sem végeztek, éveken keresztül nem lépték túl az első osztályt, „mert akkor nem is nagyon bánták, hogy a cigány nem ment iskolába”. (I.5/3. o.) Időnként eljártak, mert „hát a parasztgyerekek hoztak zsíros kenyeret. Oszt jóban vótam velek. Kell-e? Hát hogyne kéne”. (I.5/13. o.) A negyvenes években, a háború alatt a két legfiatalabb lány elvégzett négy osztályt. Ekkor szigorúbban is ellenőrizték az iskolába járást, és ha hiányoztak, „az anyám még büntetést is kapott érte. Bijom, bezárták őt vagy öt napra a börtönbe Egerbe”. (I.11/1. o.) Ennek ellenére a legfiatalabb fiú szintén nem barátkozott meg a betűkkel az 1940-es évek második felében.

Az apa, Koncsik Bertalan sokféle munkából biztosította a család megélhetését. 1915 körül napszámosként dolgozott, majd 1916–1921 között katona az első világháborúban. Orosz hadifogságba is került, ahol megtanult oroszul. Az 1920-as években napszámos, és „kőművesekhez járt apám Egerbe, meg fiatalkorába járt kőszénbányába”. (I.5/31. o.) „Meg jószágot is őrzött a falunak. Lovakat őrizte, meg a kecskéket, ilyenekkel foglalkoztak.” (I.5/57. o.) Mészégetéssel is próbálkozott, „járt a kemencéhez dolgozni, munkás ember volt az”. (I.5/59. o.)

A harmincas években gyepmester (dögbíró) lett a faluban, és ezzel „olyan befolyása vót a községházán, hogy ő bejárt oda takarítanyi. Meg ő vót a cigánybíró. Hát, a községi bizottság választotta meg. Hát, ő meg elvállalta, mert kapott rá egy kis pénzt is a községházától”. (I.5/33. o.) Az anyakönyvek zenészként is említik, mert a betelepülő muzsikusoktól „megtanult. Oszt így alakult ki egy jó zenekar”. (I.5/31. o.) De ő „nem annyira tudott muzsikálnyi, csak vittük magunkkal, annyival is több pénzt hoztunk. Bőgős vót, de jó falusi bőgős”. (I.5/69. o.)

Az anya, Jáger Erzsébet „járt a faluba kemencét tapasztanyi, meszelnyi. Meg aztán betermelnyi a tehénrépát a jószágnak, segített, amit mondtak neki”. (I.5/6. o.) Fia szerint több munkát kapott a faluban, mert „sajnálták is, jobban pártolták, mint a rendes cigányt, mert parasztszármazású vót, hogy így elvótak szegényedve”. (I.5/9. o.) Nem pénzzel fizettek, hanem „ennyivalóval, pénzt nem nagyon adtak. Vót olyan, hol megkérdezték, hogy van-e szükség pénzre. Inkább adjon ennyivalót, mert a gyereknek az küll”. (I.5/9. o.) Ha más lehetőség nem adódott, akkor „jártak koldulni a faluba az asszonyok, koldultak meg imádkoztak”. (I.5/31. o.)

Ezekben az években Jáger Erzsébet nem állt be a kőport áruló asszonyok közé, mert Koncsik Bertalan mindig talált valami új pénzforrást, és fiainak is szerzett kereseti lehetőséget. A legidősebb fiú kecskepásztorkodott az apja mellett, de muzsikálni is járt a bandával. A következő fiúnak az érseki majorban az volt a feladata, hogy „kihajtanyi a csapásra, osztan egész nap ottan estig őriztük, hogy ne menjen kárba, vetésre, vagy az erdőbe ne kóboroljon el”. (I.5/7. o.) Ennivalóval fizettek itt is, „már reggel hozták ki a szalonnát meg egy nagy darab kenyeret”. (I.5/7. o.) A lányok a csemetébe jártak, és hordták a fát Egerbe csapatostól. A negyvenes évek elején pedig summásnak szegődtek a gyerekek, ami nagyot lendített a család élelmezésén, életszínvonalán. A summásságnak a besorozások vetettek véget 1944-ben.

A szülők az aktuális lehetőségekhez igazodtak. A legidősebb fiú és a nevelt lány, Jáger Brigitta esetében még nagy hangsúlyt kapott az iskola. A fiatalabbaknál ez már háttérbe szorult, mert „az egyik cigány is járt muzsikálnyi, meg a másik is, kocsmáztak, köszöntenyi jártak itt a telepen”. (I.5/44. o.) Ennek hatására a fiúgyerekeket muzsikára taníttatták. „Apám vett egy szegedi hegedűt, osztan én tanultam. Bejártam Egerbe egy karmesterhö. Két hónapot tanultam, Kerekesnek hítták, Puporka József volt. Oszt akkor vittem neki fát vagy pedig élelmet.” (I.5/4. o.) A Cigánysoron Malacsik Róza férje, Botos Antal is tanított. „Én mindig keresztapámnak híttam, de nem volt keresztapám, mert sokat tanultam tőle, mert jó prímás volt, falusi prímás.” (I.5/31. o.) A muzsikálás nemcsak új pénzforrást, hanem a kiemelkedés és új kapcsolatok teremtését is lehetővé tette, mert „ej, jó pénzeket kerestünk. Igaz vót ez! Így van ez, akinek szakmája van! Hát mindjárt úri cigány. Gyöttek még a csendőrök is, hányszor kigyöttek! Szenerádot [szerenád] mentem velek adnyi”. (I.5/23. o.) Bizonyosra vehetjük, hogy Koncsik Bertalant ez segítette a dögbírói és cigánybírói megbízatáshoz és a falu állatainak őrzéséhez is.

A család a Jáger-házban élt a domb tetején. „Putriba laktunk először, nádat hordtunk, és azt tettük a tetőre, meg ilyen válykot vertünk. Abból építkeztünk.” (I.5/8. o.) A kilenctagú családnak „egyszobás lakás volt. Abban voltunk mindnyájan. Hát ágyakon feküdtünk, meg ami jutott”. (I.11/7. o.)

Koncsik Bertalan (1895–1948) a 20. század derekán meghalt gyomorrákban, de a családot Jáger Erzsébet erősen összetartotta. Családos gyermekeit mind befogadta, irányította a nagy háztartás gazdálkodását, és unokái nevelésében is részt vállalt. Gyermekeinek az önállósodása után legkisebbik fiával, Imrével élt együtt, ők gondoskodtak róla élete végéig.

Koncsik Kálmán (1915–?) hét gyermeket nevelt fel, családja és leszármazottjai a telepi közösség tagjai maradtak. Egyik lánya beköltözött a faluba, akinek fiatalabb gyermekei szakmunkásvizsgát tettek. Lányának (Margit) unokája most (2004) kezdi el egyetemi tanulmányait.

Koncsik Zoltánnak (1923–2003) nyolc gyermeke született, közülük egy kisfiú hatéves korában agyhártyagyulladásban veszítette életét. A négy lány közül egy maradt a telepi közösség tagja, és a három fiú is itt maradt. Egyik dédunokája 2004-ben érettségizett, egy másik 2005-ben tette le vizsgáit.

Koncsik Rozália (1938–2000 körül) a telepi közösség tagja maradt, gyermeke nem született.

Koncsik Franciska (1932–2003) az az apai nagyszülő, akinek történetét a következő oldalakon olvashatjuk. Koncsik Imre (1937–) három gyermeket nevelt fel, akik a telepi közösségen belül élnek ma is. Gyerekei nyolc osztályt végeztek, két unokája szakmunkás lett.

Koncsik Mária (1929–?) öt fiút nevelt fel Malacsik Gézával a telepi közösségben. A gyerekek nyolc osztályt végeztek el, az unokák szakmunkások lettek, illetve útban vannak az érettségi felé.

Koncsik András (1925–1944 körül) fiatalon meghalt az Alföldön. Summásként dolgozott, amikor egy szekér átment rajta.

VII. Apai nagyszülők

Koncsik Franciska (1932–2003) is megtanult írni-olvasni az iskolában, de csak „két osztályt jártam. Az esti tagozattal van négy osztályom”. (I.11/3. o.) Azt mesélte: „Nem volt cipőnk, nem volt ruhánk, nem tudtunk járni iskolába, az anyám még büntetést is kapott érte. Bijom, bezárták őt vagy öt napra a börtönbe. Ez még a háború előtt volt, be Egerbe.” (I.11/1. o.)

A Jáger-ősöktől örökölt portán laktak, „kint a tetőn. Ott a soron. Egyszobás lakás vót. Abban vótunk mindnyájan. Hát ágyakon feküdtünk, meg ami jutott”. (I.11/7. o.) A gyerekkor is a telepen telt el, „kiszaladgáltunk a gyepre, oszt ott játszottunk. Takarítottunk, mostunk, főztünk. Nem vót szórakozás”. (I.11./7. o.) A hasonló korú telepi lányokkal töltötte az idejét, „vótunk négyen barátnők, jóba-rosszba együtt vótunk. Együtt jártunk az erdőre fáé, úgy vittük be Egerbe, aztat árultuk, meg ilyeneket”. (I.11/5. o.)

Lakatos Jenő (1930–2010 körül) csongrádi fiatalember sokáig udvarolt neki, mert a szülők inkább muzsikushoz szánták volna. „Nem nagyon akarta az anyám. Nem tetszett neki, oszt azért járt soká. Évekig látogatott.” (I.11/3. o.) A messziről idekerült fiú bátyja (Koncsik Zoltán) feleségének (Losó Eszter, a híres muzsikus Fátyol családból) unokatestvére volt, és a „rokonyjához gyött, rokonyjához. A sógornőm vót rokonyja, és így gyött ide”. (I.11/3. o.) 1953-ban hivatalosan megesküdtek, és a Koncsik-házban megkezdték közös életüket.

Az ötvenes évek első felében a nyári mezőgazdasági munkák mellett a fahordás biztosította a megélhetést számukra. „Kimentünk az erdőbe, és hordtuk a fát. Megfogtak bennünköt a kerülő, fel is írt néha, meg nem is írt fel néha. Bevittük Egerbe, hátiszámra adtuk el, meg zsákszámra. Ez tüzelőfa vót. Tíz fillérek, húsz fillérek, akkor még nagy pénznek színét se láttuk, csak kis pénznek.” (I.11/5. o.) Pár év múlva az asszonyokkal együtt Koncsik Franciska áttért a mészhordásra, férje pedig a finomszerelvénygyárban kapott munkát, de továbbra is „nehezen tudtunk élni mink is. Meszet hordtunk Egerbe, ő már eljárt dolgozni, oszt akkor úgy éldegeltünk”. ( I.11/3. o.) Lakatos Jenő pár évig kubikosként is dolgozott, „eljárt vidékre, ott dolgozott, kulimunkát dolgozott. Onnan elgyött haza, oszt úgy dolgozott a fűrészüzemben”. (I.11/5. o.) A hatvanas évek elején Koncsik Franciska is követte férjét a gyárba, ahol nyugdíjazásukig maradtak. „Az öregnek is le van dolgozva 37 vagy 38 éve, egy munkahelyen. Az anyós is, az is innen ment el nyugdíjba. Az aranygyűrűt megkapták, kiváló dolgozók voltak.” (I.59/2. o.)

Két keresetből már több jutott, „elég szépen megéltünk, mikor már dolgoztunk”. (I.11/6. o.) A gyerekek is úgy emlékeznek vissza, hogy „ anyámék állandóan dolgoztak, éjjel-nappal, apám is. Meg ott vótak a hízók, vágták lefele. Hurkát, kolbászt csináltak. Lesütötték a húst a bödönbe”. (I.59/2. o.)

A fiatal házaspár hamar önállósította magát, és a telep közepén vásárolt egy kis cigányházat. „Egyedül laktunk. Jó vót, csak hát sár vót. Nem vót jó hely. Ide vágytunk.” (I.11/4. o.) Mivel megindult a testvérek leköltözése a faluba a hatvanas évek elején, ők is követni akarták őket. Első volt „a bá- tyám, Zoli. Úgy jött Mari, úgy jött Imre, oszt úgy mink. Sorba. Sorba gyöttünk mindnyájan lefele”. (I.11/4. o.)

Rendkívüli spórolásba kezdtek, a pénzt nagyon megbecsülték, „vasalóval vasalta a százasokat anyám, emlékszem, mert gyűrötten hozta hazafele a pénzt [apja]. Anyám meg vasalta kifele”. (I.59/1. o.) Az induláshoz „össze tudtunk gyűjteni 18 ezer forintot, megvettük a házhelyet. Utána meg felvettünk kölcsönt, 50 ezer forintot adtak. Oszt úgy építkeztünk. Az OTP-n keresztül kaptuk ezt a pénzt. Nem a vállalat, az OTP adott kölcsönt”. (I.11/4. o.)

A gyerekek számára is életre szóló élményt jelentett a házépítés, „odakint az udvaron vót egy sátor, apám húzott egy sátort [nevet], oszt ott aludtunk, ott ettünk. Meg arra emlékszem, hogy téglás volt a falunk, úgy húzták meg utána, hogy bementünk, ilyen lepedő vót rátéve. Még akkor kicsi voltam”. (I.59/3. o.)

Két fizetésből négy gyermeket tartottak el, „keveset kerestünk, éppenhogy csak meg tudtunk belőle élni. Beosztottam meg kölcsönkértem, aztán az vót az első, hogy fizessem a házat az OTP-nek, oszt haladtunk, mindég jobban, jobban. Nem adtak kamatmentest, mert már kifuttunk belőle, már úgy mondta a férjem. Egy év alatt felépült. Muszaj vót, mert nem vót hol lakni”. (I.11/9. o.)

A hetvenes évek végén, amikor a szomszéd Pusomaiék hozzáláttak egy belső lakás kialakításához, ők is bővítették szoba-konyhával a házukat, amely később a gyerekek családjainak nyújtott nagy segítséget. A nyolcvanas években pedig a komfortosításra is sor került. „Először jött a víz, utána a gáz, szennyvíz is gyött.” (I.11/10. o.)

A Koncsik testvérek mindig kisegítették egymást, de rivalizáltak is egymás között, ami újabb és újabb dolgok megvalósítására ösztökélte őket. Lakatos Jenő csongrádi rokonsága a távolság miatt háttérbe szorult, de velük sem szakadt meg kapcsolatuk. „Ha nyári szünet vót, akkor mentünk apámmal négyen.” (I.59/3. o.)

Miközben a hatvanas évek falusi színvonalára küzdötték fel magukat, a gyerekek nevelésében is próbáltak lépést tartani, „kórházban született, mindegyik. Nem nagyon vót divat, de akkor már csak kigyött a mentő. Akkor híttuk a mentőt, meggyött oszt bevitt”. (I.11/5. o.) Az iskola érdekében is sok mindent elkövettek, „néha egy kis verés, nem vót más, hogy tanuljon, tanuljon. Csak azért vertem őket, de nem annyira, nem bántottam őköt”. (I.11/9. o.) Az iskolázatlan szülők kevés segítséget tudtak nyújtani nekik, ezért „nehéz tanulók vótak, de azért mégis kijárták a nyolc osztályt”. (I.11/5. o.) „Anyám nem is foglalkozott velünk, inkább apánk. Ő tanított mindég, a szorzótáblát, számtant, mindent. Apám járt a szülői értekezletre is, nem anyám.” (I.59/3. o.)

A továbbtanulás is szóba került, de „Manyikát nem tudtam elhelyezni, sehova se nem vették fel. Több helyre elmentem, hogy vegyék fel, de nem vették fel. A Rózsi, azzal már nem is próbálkoztam.” (I.11/8. o.) De a legkisebb, a fiúgyerek elvégezte a szakmunkásképzőt.

A szülők értékrendjében központi helyet foglalt el a többségi társadalomhoz való igazodás, ennek érdekében megkövetelték a gyerekektől „hogy végezzék el az iskolát, meg viselkedjenek rendesen”. (I.11/8. o.) De az anyagi gyarapodás érdekében a pénzt is nagyon meg kellett becsülni, és a fizetésnek az anya kezében volt a helye, költekezni nem lehetett. „Ha nincs pénzem, én anyámtól nem merek kérni, én lyánykoromban se, én anyámtól nem kértem soha, csak apámtúl. Én nem tudom, tartok anyámtól, meg félek, mert kiabál.” (I.59/11. o.) Időskorukra sem tudtak megszabadulni a spórolás és a leszorított fogyasztás kényszerétől, amit gyerekeik családjain is számon kérnek. Azt szeretnék, „hogy mindenki olyan sporólós legyen, mint ők. Eriéket is átkozzák azért, hogy többet esznek, meg a gyerekeiknek ezt vettek, meg azt vettek. Sőt nekem is mondták, hogy te így elköltöd a pénzt, meg úgy elköltöd a pénzt”. (I.58/53. o.)

Gyerekek

Lakatos Mária (1954–) nyolc osztályt végzett. Második férje Lakatos Oszkár (1958–), a muzsikus Göndör család egyik leszármazottja. Apja külföldet is bejárt vendéglátós muzsikus volt. Rajta keresztül a gyerekek üzletelési készségre és tudásra tettek szert. A nyolcvanas évek közepén műsoros kazetták árusításába kezdett, majd kiadócéget alapított, presszót, élelmiszerüzletet nyitott, végül építkezési vállalkozó vált. 1994-től az egri Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöke. Vállalkozói üzletköre az etnikus határokon belül van.

A családban nevelkedő három fiúból csak egynek lett szakmája.

Lakatos Rozália (1956–) kikerült a felnémeti közösségből, mert férjhez ment „Dereskére, Romhány mellett van. Nógrád megyében”. (I.59/2. o.)

Koncsik Franciska egyetlen fia, ifjabb Lakatos Jenő (1958–) családjával fejezzük be történetünket.

Lakatos Erikának (1961–) és Csóka Vilmosnak három gyermeke született, a telepi közösség részeként. A legidősebb, Vilmos (1981) a nyolc osztály után megkezdte ugyan a középiskolát, de idegrendszeri problémák miatt nem fejezte be.

A középső gyermek, Erika (1983) iskolai tanulmányaival hetedikben jelentkeztek a problémák, amikor eltanácsolták az iskolából.

A legfiatalabb, Péter (1988) iskolai pályafutása is megtört a felső tagozatban. „Peti meg se kezdte az ötödiket, behívattak, hogy többet érek, ha a gyereket átíratom a 14-esbe. Én a gyereket nem írattattam át. Én azt mondtam, hogy a gyerek nem megyen át! És a gyereket meg is buktatták hétből, még énekből is! Ugyanúgy, mint Erikát, énekből is!” (I.59/5. o.)

VIII. A szülők

Lakatos Jenő (1958–) és Puporka Györgyi (1967–) szépszülei közösek, mindketten Rostás Kálmán és Koncsik Terézia leszármazottjai. Mivel a testvéreket különböző családnévvel anyakönyvezték, egyikük a Rostás-hadhoz, másikuk a Koncsik-hadhoz tartozik. Tehát Puporka Györgyi dédapja (Rostás Kálmán) és Lakatos Jenő nagyapja (Koncsik Bertalan) testvérek. Ez benne volt a levegőben, mert Györgyi érezte, hogy „mikor már egészen nagy lettem, mikor már Jenő is közeledett felém [nevet], akkor én azt hittem, hogy mi így mindnyájan rokonok vagyunk. Mer ez olyan volt tényleg, mint egy nagy család”. (I.58/11. o.)

A testvérpár leszármazottjait, illetve Lakatos Jenő és Puporka Györgyi felmenőit már bemutattuk. Most az ő közös életükre figyelünk, és gyermekeik útjára.

Puporka Györgyi meséli, hogy „én már oda, a Berva alá születtem. A többi gyerek az ide született, a Béke útra”. (I.58/3. o.) Az új ház építésekor „énvelem volt terhes anyukám, és még akkor is csinálta, akkor már nagy idős terhes volt, és a maltert apámnak ahogy vitte… valahogy rácseppent, és akkor azt mondja, azé kisebb a szemem. Ő így tartja, mert akkor oda esett, és azért kisebb a szemem. Ilyenek vagyunk! [Nevet.]” (I.58/9. o.)

Az új környezetben „hát mi voltunk ott cigányok abba az utcába…”. (I.58/4. o.) A költözés ellenére a családi kapcsolatok erősek maradtak, és úgy érezte, hogy „akkor én olyan voltam, mintha ki lettem volna innen szakítva [a telepi közösségből]. Néha kiszöktem ide, Bözsike nénékhez, még kicsi voltam. Bözsi néni az én anyukámnak az édestestvére…”. (I.58/4. o.) „Nagyon szerettem ott lenni! Mit szerettem? Mit tudom én, közvetlenebbek voltak. Meg sok mindent csinálhattam… ugrálhattam az ágyon! [Nevet.] Mindent!” (I.58/5. o.)

A felnémeti iskolában járta ki a nyolc osztályt, ahol a cigány és nem cigány gyerekek együtt tanultak ebben az időben. Meséli: „Nagyon szerettem. Meg a tanárokat is nagyon szerettem. Van, amelyik tanítja a gyerekeimet is. Mindenhová vittek. Versmondásra, fűrészüzembe, úgyhogy nagyon büszke volt anyukám rám. [Nevet.]” (I.58/23. o.) Az osztályban „a Tündike volt cigány, meg a Robi. Meg a Koncsik Tibi. Ő jófejű gyerek volt, nem nagyon kellett tanítani, vágott az esze. A többiek, azok mind magyarok voltak. Mindig magyar barátnőim voltak”. (I.58/23. o.)

Nehézségeket is átélt, mivel „az alsó tagozatban a Feri, ő akkor cigányozott le engem, és akkor jött Annus biciklivel, és megfogta a grabancát, mer én sírva mentem haza”. (I.58/23. o.) A telepeiktől is kapott: „Engem utáltak a cigányok. Az én korombeli… például a Móni, ki se állhatott, és arra emlékszem, hogy már nyolcadikos voltam, és beállt oda a kis hetyke modorával, és mondta, hogy mit képzelsz te magadról. Pedig nem szóltam hozzá egy szót se. [Nevet.]” (I.58/17. o.)

Idegen környezetben bizonytalanná vált, meséli: „Én voltam egy ilyen tanulmányi kiránduláson is hetedikes koromban Vajdán. Téli időszakban, de én annyira rosszul éreztem ott magamat, egyedül voltam cigány ott is. És hazahozattam magam, és apukám meg anyukám eljött értem olyan messzire.” (I.58/26. o.)

A továbbtanulásban a magyar barátnők irányították: „Úgy összebeszéltünk, és kiválasztottuk egymásnak. Zsuzsa, Éva, Csilla. Mert Kati, ő volt a legjobb tanuló, ő a Dobóba ment. Őneki akkor már kitűzött célja volt. Mi meg úgy együtt összebeszéltünk, és akkor a közgébe. Úgy lettünk osztálytársak.” (I.58/28. o.)

Beiratkozott a Közgazdasági Technikumba, ahol két évet el is végzett. A harmadikat elkezdte, de még azon az őszön, 1984-ben férjhez ment Lakatos Jenőhöz.

Jenő előtt már randevúzott. Meséli: „Volt egy tárkányi gyerek, aki aztán nagyon hajtott rám, az Andris. Azt meg anyukám el is zavarta, mer lejött motorral hozzánk, oda, a Hársfa utcába, hogy beszélgessen velem. El kellett neki mennie szegénynek, mer anyukám azt mondta, na, takarodjál innen gyorsan! [Nevet.] Nem tudom, mit csinálok veled! Meg hasonló jelzőkkel. [Nevet.] Jártam a Petivel. Ő meg vízipólós volt, és ővele pontosan addig jártam… még akkor is, amikor a Jenő már járt hozzánk. Olyan kettős volt, hogy most melyik? És akkor utána eldőlt, hogy na, akkor a Peti az nem hozzám való, mert ő magyar gyerek. [Nevet.]” (I.58/29. o.)

Kimaradt az iskolából, mert „Jenő volt az első, és akkor kész, ennyi. Terhes lettem, és akkor anyukám könyörgött, meg az igazgató úr, hogy vetes- sük el, hiányzok egy hetet az iskolából, és nem történt semmi. És akkor én azt mondtam, hogy én nem vetetem el, és kimaradtam az iskolából. És akkor anyukám nagyon sírt, akkor kaptam életembe először tőle”. (I.58/23. o.)

Közös életüket anyósáéknál (Koncsik Franciska) kezdik a telepi közösségben, de nem a telepen. Ide született Györgyi (1985) és Nóri (1989). „Elöl laktunk. Megcsináltattuk a fűtést a két lakásban, akkor még nem gázos volt, hanem vegyes tüzelésű, akkor oda csináltattunk zuhanyzót, vécét. Szóval mindent rendbe raktunk, és akkor utána az volt egy nagy pofon, mikor azt mondták, hogy ők átmennek a nagy házba. Hát átjöttek. Utána itt laktunk egy hónapig, utána meg kimentünk anyukámékhoz. Ott elvoltunk, gyűjthettünk még, dolgoztunk, és akkor Jenő parkolós lett, összegyűlt annyi pénzünk, hogy elkezdtünk építkezni.” (I.58/38. o.)

1993-ban a felnémeti Pásztorvölgyben (közel a telephez) telket vásároltak és építkeztek. 1994-ben már be is költöztek, de „nem bírtuk fenntartani, 200 négyzetméteres volt a hasznos, nem bírtuk kifűteni, nem volt rendesen meg benne a szigetelés”. (I.58/36. o.) 1999-ben eladták, és visszaköltöztek Jenő szüleihez.

2002 táján újabb építkezésbe kezdtek a felnémeti kertvárosban. Az építkezésben sokan segítettek. „Jenő csinálta a fűtést, a burkolást, a parkettázást, a festést mi csináltuk… mer nem bírtuk megfizetni.” (I.58/33. o.) „Hát a falakat, azt a Feri [sógor] húzta fel. A tetőt, azt a volt osztálytársam csinálta, szóval ilyen jó összefogjuk, hogy kevesebb legyen.” (I.58/54. o.) Jenő munkatársai is bekapcsolódtak az építkezésbe: „A vállalattól kikölcsönzi a gépeket. A gázt is munkatársa csinálta meg neki, olcsóbban. Akkor a gázszerelvényezést is Jenő csinálta egyedül, hogy kijött a szakember a Vízműtől, megmondta neki, meg berajzolta, hogy mit csináljon. Meg jöttek ki ellenőrizni.” (I.58/51. o.)

2004-ben költözködtek át új házukba, amelyet 2010-ben kényszerűségből eladtak, és amelynek árából „azt a svájcifrank-alapú hitelt kifizettük. Nemcsak ez a svájcifrank-alapú hitel volt ennek a témája, hogy eladtuk, hanem az a sok kis hitel, ami kellett ahhoz, hogy tudjunk éldegelni. Ugye a három gyereket iskoláztatni kellett”. (I.58/57. o.) Györgyi hozzáteszi: „Lement rólunk ez a majdnem százezer forintos törlesztőrészlet. És lassan kilábalunk a kisebb hitelekből is talán ebben az évben. [2014]” (I.58/57. o.) A Csebokszári lakótelepen vásároltak egy szoba, két félszobás lakást, jelenleg ott élnek.

Az anya

Az iskolapadból házasodott, majd gyereklányként lett édesanya. Ahogy kislánya elmúlt kétéves, 1987-ben dajkaként helyezkedett el egy óvodában, ahol 1993-ig dolgozott. Közben két és fél évig otthon volt második gyermekével. 1993-ban megszületett a kisfia, és „mikor letelt a gyes, elmentem főállású anyára, de már akkor én dolgoztam másodállásként, Dani már kétéves volt”. (I.58/39. o.) „Úgyhogy muszáj volt dolgozni. Bözsi neném is ott dolgozott, ővelük dolgoztam együtt [telepiekkel]. Csak én délutánra mentem, mert akkor már Jenő jött a Vízműtől. És volt úgy, hogy [éjjel] egy óráig is. Nagyon jó volt, mert rendesen fizettek mindig, meg mindig adtak valamit.” (I.58/44. o.)

Miután az üzem elköltözött a város másik végére, a közeli iskola konyháján kapott helyet. „A nővérem ott takarított az iskolába, Margit. És bevitt Laci bácsihoz, és mondta neki, hogy ő testvérem, szeretne dolgozni, és akkor mondta, hogy jöhetek is holnap.” (I.58/44. o.) „Egy olyan fél év múlva Laci bácsi akarta, hogy menjek el szakácsiskolába, mondom, nem megyek, mert akkor le kellett volna öt évig hozzá szerződni, nem az volt a célom, hogy ott maradjak. És akkor felszolgáltunk a rendezvényeken, a bálokon meg lagzikba is. Úgyhogy jó volt, jó kis pénzkereseti lehetőség. Sokat kerestünk vele.” (I.58/45. o.)

Egy influenza szövődményeként 1999–2000-ben betegséggel küzdött, ezért a konyhát ott kellett hagynia. „Már akkor olyan állapotban voltam, hogy a kezemet nem bírtam összehajlítani, kb. ilyen helyzetben volt a kezem [mutatja], így magam mellett.” (I.58/40. o.) Gyógyulása alatt beiratkozott egy házi szociálisgondozó- és -ápolóképzésre 2000-ben, 33 évesen. Az itt kialakult új kapcsolatai révén 2001-ben házi segítségnyújtóként munkát kapott ott, ahol Annus nővére már hosszú ideje dolgozott. Hamar beletanult a munkába, és a gondozottak is elfogadták. Meséli: „Ők [a gondozottak] soha nem mondták, hogy én cigány lennék. Van egy aranyos gondozottam, akinek én mondtam el, hogy én cigány vagyok, higgye már el. [Nevet.] Meg kellett erősíteni, nem tudom, hányszor, de higgye már el.” (I.58/47. o.) Közben esti tagozaton tanul, és 2007-ben leteszi az érettségi vizsgáit.

Kölcsöneiknek a hirtelen emelkedése miatt 2010-ben áthelyezését kéri az intézményen belül a hajléktalanellátásba, mivel itt a fizetés az éjszakai és a hétvégi pótlékkal magasabbra jött ki.

2013 őszén felmondott, mert németországi munkára jelentkezett. De megemlíti: „Onnan már máskülönben is jönni akartam. Már egy kicsit fullasztó volt.” (I.58/57. o.) Pár hónapot töltött Németországban házi betegápolóként, és ahogy mondja: „Én kimentem 2013. decemberben. Tanultam a nyelvet, és vissza kellett jönnöm Jenő miatt [beteg lett]. És amiatt is, hogy borzasztó nagy honvágyam van. És talán ez a fő ok, és nem az, hogy Jenő miatt, mert a gyerekek nagyon segítőkészek voltak. Jó helyem volt.” (I.58/57. o.) Itthon jelentkezett egy meghirdetett állásra, és meg is kapta. Jelenleg Bélapátfalván dolgozik, idősek és fogyatékosok szociális otthonában. De továbbra is foglalkoztatja a külföldi munkavállalás. Ausztriára gondol, mivel onnan gyakrabban haza lehet utazni.

Az apa

Lakatos Jenő és Koncsik Franciska négygyermekes családjába harmadikként született 1958-ban. Három lánytestvére (Mária 1954, Rozália 1956, Erika 1961) az általános iskola befejezése után munkába állt, ugyanakkor Jenő folytatta a tanulmányait, és esztergályosszakmát szerzett. „Azt tudom, hogy szerették a tanárok, nem jó fejű volt, viszont a szakmai része meg ötös.” (I.58/41. o.)

Első munkahelye, „a fűrészüzem mögött volt ilyen gépgyártó valami, és abban a szakmájában is dolgozott. És még talán két évig csinálta is, vagy egy évig”. (I.58/41. o.) 1977 táján a Vízmű Vállalathoz került, ahol 1988-ig dolgozott. Sógora (nővérének a férje), aki a nyolcvanas évek végén több vállalkozásba kezdett, rábeszélte: „Számoljál le, meg bejelentünk satöbbi, és ő ott dolgozott vagy három évet. De akkor nem volt bejelentve, ez az ideje kiesett, de ott dolgozott náluk. Utána ezt a parkolót megpályázták, [a sógor] pályázta meg, de Jenő nevén. De veszteséges volt, és rajta maradt Jenőn. És akkor volt bizony úgy, hogy a kis gyesemből kellett kipótolnom a bérleti díjat. Utána beszállt apósom, a bátyám meg apukám meg Jenő. Négyen voltak. És akkor utána jó volt, úgy tudtunk gyűjtögetni. Csak lestünk, hogy mennyi. És úgy tudtunk haladni, úgy tudtunk belekezdeni az építkezésbe.” (I.58/41. o.)

A következő licit alkalmával a sógor „túllicitálta Lakatos Jenőt, mert jó ment az üzlet, jó volt. És azt mondta [a sógor], hogy ha belerokkan is, ezekkel a szavakkal, akkor is túl fogja licitálni. Hát bele is rokkant, mert utána senki nem volt, egy hónapig se tudta csinálni, olyan árat vert fel. De ez benne volt az újságban is mindenhol akkoriban”. (I.58/42. o.)

Miután a sógor kiütötte őt a jövedelmező vállalkozásból, 1991 táján visszament a Vízmű Vállalathoz „ugyanarra a posztra, ugyanúgy a multicarjára, úgyhogy visszavették. Gépkocsivezető, és akkor helyreállításokat csinálnak. Mellette van egy kőműves, és úgy mennek. Kaptak egy ilyen kis mobilt, és azáltal értesítik őket, hová kell menni, mit kell csinálni, és akkor úgy folyik a munkájuk. Nagyon szeret ott dolgozni, jó vállalat”. (I.58/50. o.)

2013-ban, 55 évesen „lerobbant, most volt a második gerincműtétje két éven belül. 55 százalékra százalékolták le. A lényeg az, hogy a fizetésének a 35 százalékát kaphatja csak, ami azt jelenti, hogy maximum 35 ezer, ebből nem lehet megélni. Ebből nem lehet rezsit fizetni, ebből tengődni lehet”. (I.58/57. o.) Jelenleg még táppénzre jogosult, és munkahelyén ígéretet kapott más munkakörben való alkalmazásra.

A gyerekek

Györgyi (1985–)

Születése után az apai nagyszülők Béke utcai házában, majd anyai nagyszüleinek a Hársfa utcai lakásában nevelkedett, ahol körülvette az egész rokonság, a nagycsalád, szüleinek testvérei, unokatestvérei. 1994-ben már beköltöztek saját kertvárosi házukba, kétpercnyi járásra az iskolától, majd 1999-ben, amikor eladták a házukat, visszamentek a Béke útra, az apai nagymamához. 2004-ben, amikor ismét önálló lakásuk lesz, már leérettségizett.

Óvoda után már az új felnémeti iskolában, a Pásztorvölgyi Általános Iskola és Gimnáziumban végezte el a nyolc osztályt, ahová unokatestvéreivel együtt járt. Nyolcadikban „akkor leültünk, mit szeretnél csinálni, hova szeretnél menni? Szeretnél-e tanulni szakmát, mihez fűlik a fogad? Györgyikének semmihez nem fűlt a foga, eleve marad akkor az, hogy egy általános gimnázium, hogy majd érjen be. És akkor maradjál a Pásztorvölgyibe, és akkor ő azt mondta, hogy nem marad a Pásztorvölgyibe. Elég volt ez a társaság, és akkor megyek máshová”. (I.58/59. o.) Bizonyára nehezére esett azokkal az unokatestvéreivel napi szinten együtt lenni, akiknek nehezebben ment a tanulás, és „kisegítő” iskolát javasoltak nekik. Egyik nagybátyja össze is veszett édesanyjával emiatt. „Ó, hát figyelj, olyanokat mondott, hogy mit képzelsz te magadról, hogy a te lányod, az utca végéről is látszik rajta, hogy cigány. Hát mondom, látszik rajta, örülj neki! Hogy egy ilyen okos cigány az ismerősöd! Hát látszik rajta, kész, ennyi!” (I.58/32. o.) Hozzáteszi: „Olyan korúak, mint én vagyok, akiknek most itt a gyerekeik járnak iskolába. És mind a kisegítőbe jár sajnos. Mert egyre több van a Pásztorvölgyi Iskolából is, egyre többet tanácsolnak el. Hát ez szörnyű! Ez olyan megkülönböztetés.” (I.58/32. o.)

Így került be a város egyik elitgimnáziumába, ahol „ő egy kitűnő tanuló a Dobóba, és én erre nagyon büszke vagyok”. [Nevet.] (I.58/32. o.) Az iskolában tudták, hogy cigány. „Hát én vagyok ott a szülői értekezleten. De róla is lát- szik, mert fekete haja van, orráról is. A jegyek, azok rajta vannak. A tipikus cigány… hiába fehér bőrű és kék szemű.” (I.58/35. o.)

Érettségi után először jogi karra jelentkezett, de sikertelenül. Majd a következő évben felvették az ELTE Társadalomtudományi Karára, de tanulmányainak a megkezdése előtt egy évet Thaiföldön töltött cserediák-ösztöndíjjal. A BA-képzés után az MA-t is elvégezte, és 2012-ben diplomát szerzett a kisebbségpolitikai szakon. A tanulás mellett folyamatosan dolgozott diáktársaival. Jelenleg Budapesten él, és olyan területeken dolgozik, amelyek érintik a cigányság társadalmi problémáit.

Dóra (1989–)

Ötévesen került ki a nagycsaládból, de tízévesen ismét a telepi élet részesévé válik, hiszen az apai nagyszülők házában laknak. 2004-ben, amikor beköltöznek újabb lakásukba, már középiskolás.

Az általános iskolát ő is a felnémeti iskolában végezte el. Édesanyja az első interjú alkalmával (2003) még bizonytalan volt vele kapcsolatban. „Dóri, ő nem kitűnő, ő nem lesz olyan, mint Györgyike. Lehet, hogy egy szakmunkásképzőt fog elvégezni, vagy elmegy az egészségügyibe, mer ő olyan beállítottságú, mint én. Hogy nagyon szereti az időseket, a gyerekeket, a betegeket szereti istápolni.” (I.58/32. o.) A továbbtanulásban egyedül döntött, mert „Dóri eleve a barátnőjével, Ancsával megbeszélték, hogy az egészségügyibe mennek a gimnáziumba, és akkor nekem nem volt beleszólásom. És oda jelentkeztek, és fel is vették”. (I.58/59. o.) Tehát mégiscsak gimnáziumba ment, mint a nővére, bár ez a tagozat nem tartozik a legerősebbek közé egri viszonylatban. Sikeres érettségi vizsgát követően egy-két évig tanácstalan, keresi a helyét. Nővére hívja fel a figyelmét a Semmelweis Orvostudományi Egyetem cigányprogramjára 2009-ben. „A Dóri lányom kezdett egy orvosi egyetem előkészítőjében. Ez egy roma származású diákoknak volt egy lehetőség öt évvel ezelőtt. Ő ebbe belevágott, és fölvették az előkészítőbe, át is ment a rostákon, és kezdhette volna. De ő mindig is gyógytornász szeretett volna lenni. Megkérte a professzor urat, és átment az egészségtudományi karra a Semmelweisen, és 2015-ben fog végezni. Mellette dolgozik, mert mi nem tudjuk segíteni.” (I.58/59. o.)

Dániel (1993–)

Első lakásukban egyéves korától hatéves koráig él (1994–19399), majd hatés tizenegy éves kora között (1999–2004) apai nagyszüleivel. Az édesanya 2003-ban úgy vélekedett a fiáról, hogy „Dani is, ő se szeret tanulni, csak ami érdekli, természetismeret, testnevelés, magyart, mihelyt gyorsan csak lehet, leírja. Matekot, az a jó, hogy nem kell gondolkodni, és jön egyből, ha már gondolkodni kell, akkor már lőttek. De nagyon jó agya van, azt már mondta a tanárnője is. De őneki is tanulni kell, az egyértelmű”. (I.58/55. o.)

Az általános iskolát ő is Felnémeten járta ki, majd a Szent Lőrinc Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskolában folytatta tanulmányait (2007). Édesanyja szerint „Dani lavírozott, mert kezdett a Szent Lőrincben, ott ő megbukott, és azt mondta, hogy átmegy a Bornemisszába, mert ott van az összes barátja. Neki ez a közeg nem jó, ő itt nem tanul”. (I.58/59. o.)

2012-ben érettségizett. Rendőrtiszti főiskolára jelentkezett, de az alkalmassági vizsgán nem felelt meg, futásban nem tudta teljesíteni a követelményeket. Majd beiratkozott a Gábor Dénes Főiskolára, ahol programozást kezdett tanulni. Ekkor már a család súlyos anyagi problémákkal küszködött, és fél év után abbahagyta. 2013-ban kétéves egészségügyi szakképzést kezdett el, és mentős szeretne lenni. Szülei támogatják, mert: „Az adósság ebben az évben kimegy, gyűjteni szeretnénk, legyen nekünk is tartalékunk, még Dani tanul. És amit ő eldöntött, meg kell csinálnia, ugyanúgy, mint a többinek. Én ezt viszont megmondtam, és ez úgy is lesz! Mert abból én nem engedek! Végig kell mennie!” (I.58/60. o.)

A szülők számára a vegyes házasság tiltott volt, ugyanakkor a gyerekeknek nem cigány párjuk van, de „nagyon jól megvannak. Nagyon szeretnek bennünket. Mi is nagyon szeretjük őket. Most tudni kell, hogy a két fiúnak, milyen érdekes a sors, mind a két fiúnak az anyukája meghalt. Daganatos betegek voltak. És úgy érzem, hogy nagyon szeretnek, és mint anyát is szeretnek”. (I.58/60. o.) „Daninak is magyar barátnője van. Hevesi kislány. Rögtön azt kérdeztem Danitól, hát magyar lyány, mit mondtak már a szülei? Azt válaszolta, hülye vagy te, anya [nevet].” (I.58/60. o.) „Miden folyt, minden jött magától. Mindent úgy próbáltunk csinálni, hogy a gyerekeknek majd jobb legyen.” „Ez már eleve így volt. Tanulni kellett nekik, nekem is tanulni kellett. Az, hogy a végén nem csináltam abban az időben, de utána csináltam, amikor már megvoltak a gyerekek. Utána folytattam a tanulmányokat. Ők olyan környezetben voltak, ahol tanulni kellett nekik. Nem is volt kérdés. Ez ment folyamatában.” „Az a folyamat, az egésznek a folyamata. Mentek óvodába, iskolába, de többiek is. Én annyi többletet adtam, adtunk, hogy nemcsak az, hogy leültünk, hanem amikor már nekem nem volt annyi időm, hogy tanuljak, akkor maszek tanárhoz jártak ők is. Mentek délutánonként, egy héten kétszer, talán csak annyit tudtunk megengedni, de mentek. És mindegyik, és Györgyike ment például angolból, Dóri is ment matematikából, amiből gyengék voltak. Hogy ők is legyenek olyan szinten, mint az összes többi. Hogy ne lógjon ki, hogy ne lógjanak ki, hanem legyen belőlük valami. Ugyanúgy Da- ni is ment. Az iskola, a maszek tanár, mindig odafigyeltünk, most is odafigyelünk.” „Én mindenhová vittem őket. Hiába, hogy Jenő dolgozott, én gyesen voltam. Én mentem velük a strandra, mindent körbejártunk, vagy ha hétvége volt, nem volt annyi pénzünk, 90 százalékossal buszra szálltunk, vonatra szálltunk, mentünk velük mindenhová.”

Amikor Györgyi leérettségizett, „nagyon jó, boldogság. A világon a legboldogabb, mikor az egyetemen is végzett. Azt mondtam, hogy bármi jöhet, most ezt mondom az összes többi gyerekkel kapcsolatban is. Én ezt a barátnőmnek mondtam, hogy ezt el se tudom mondani, és Jenő se tudja elmondani ezt az érzést, ami eltölt bennünket velük kapcsolatosan. Nagyon büszkék vagyunk rájuk”. (I.58/60. o.)

A kötések ereje

Történetünket a 19. század végén azokkal a törékeny kis családokkal indítottuk, amelyeket Koncsik Terézia és Rostás Kálmán, valamint Jáger András és Suha Vilma alkotott. (Ebben az időszakban a Csóka és a Pusomai család már kiterjedt rokonsági hálózatban él a telepen.) A szülők korai elvesztése és a testvérek elköltözése miatt kevés erős kötéssel és kicsiny természetes védőhálóval indultak neki az életnek. Ezért belső kapcsolatrendszerüket szorosabbra fűzték, egyrészt Koncsik Alajosnak (Koncsik Terézia testvére) és családjának a bevonásával, másrészt a Jáger családdal való összeházasodással (Jáger Erzsébet). Ezáltal a három család belső erőforrása, meglévő tudása összeadódott (kosárfonás, muzsikálás, téglaverés), és ebből csak rájuk jellemző új jövedelemszerzési módozatok bontakoztak ki. (A Csókák és a Pusomaiak falusi napszámosmunkából éltek.)

A jövedelmek külső erőforrások, ezeknek a megszerzéséhez gyenge kötésekre, a többségi társadalomba való közlekedésre van szükség. Ez is sikeresnek bizonyult számukra, s ebben Rostás Kálmán és Koncsik Bertalan iskolai és háborús interkulturális tapasztalatának, gyakorlatának lehetett nagy szerepe.

A két világháború között az ükszülők (Rostás Kálmán és Koncsik Bertalan) családjai továbbra is erős rokonságot alkottak, s ez egyben a munkavégzés, a jövedelemszerzés keretét is adta. A meglévő tudásaikat megtartották, megerősítették (muzsikálás) és gyarapították (famunkák) is, ezáltal erős, biztonságos nagycsalád maradtak. Miközben új életstratégiákat kerestek (muzsikálás, cselédnek szegődés), gyarapították belső és külső erőforrásaikat.

A nagyszülők az 1950-es évekre már rendelkeztek annyi interkulturális tőkével, hogy a többségi társadalomban eligazodjanak, rendszeres munkához, telekhez, pénzintézeti kölcsönökhöz jussanak. A megerősödött kis családok fel is bontják íratlan szerződésüket a telepi közösséggel, a nagy rokonsági hálózattal, amelynek funkcióját a szűkebben vett rokonság veszi át. Ugyanakkor továbbra is szükségük van egymásra, együtt dolgoznak (fűrészüzem), együtt szórakoznak, egymás társaságában érzik jól magukat, együtt keresik a többségi társadalom formális befogadását (önkéntes rendőrség). Informális (baráti, lakóhelyi) és formális (munkahelyi) kapcsolataik megmaradtak az etnikus határon belül, ezért az új külső erőforrások megszerzése akadozott, és mára már le is zárult. Nincs elegendő közlekedési út és híd, amely a többségi társadalomba vezetne.

Azt is próbáltuk érzékeltetni, hogy a hatvanas évek közös indulása ellenére a telephez (de nem a telepen) igen közel lakó családok lemaradtak a messzebbre költözőktől. Történetünk esetében az látszódik kirajzolódni, hogy az integrált (nem cigány) lakókörnyezet adta azt az új külső erőforrást, alapot, amely az integrált munkahelyen (rendszer-integráció) keresztül elvezetett a társadalmi integrálódáshoz. Ehhez azonban szükség volt arra a biztonságra, amelyet az ottmaradottak jelentettek.

A miskolci Annabányán. Lengyel Gabriella felvétele

A felhasznált interjúk (I) jegyzéke

3. Rostás Terézia

4. Rostás Erzsébet – Horváth Zoltánné

5. Koncsik Zoltán

11. Koncsik Franciska – Lakatos Jenőné

20. Horváth Margit – Molnár Attiláné

52. Rostás Annamária – Csiki Pálné

58. Puporka Györgyi – Lakatos Jenőné

59. Csóka Vilmos és felesége, Lakatos Erika

Jegyzetek

1. Felnémet Heves megyében található, közvetlenül Eger mellett. 1961-ben Egerhez csatolták, ma már nem önálló település.

2. Szilvásy József (szerk.): Felnémet kisközség. Felvételi előrajz 1887. (21 szelvény).

3. Eredetileg Kovácsnak keresztelték.   

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges