Zádori Zsolt 2016. március 15.

Nyomtatóbarát változat

Havas 70 – I. kötet >>>
Havas 70 – II. kötet>>>

Nem jót kérdezel. Méltatlan, de nem tudom pontosan felidézni. Igaz, ha arról érdeklődnél, hol és mikor ismertem meg a feleségem, akkor is bizonytalan lennék. Feltehetően már az egyetemen, a bölcsészkaron találkoztam Gáborral, de arra nem emlékszem. Fenéket… Közben eszembe jutott, hogy közös általánosba is jártunk, de annyi iskolába jártam, hogy az azokkal kapcsolatos emlékeim már végképp elmosódtak. Az „igazi találkozásunk” a hetvenes évek közepén lehetett, legalábbis úgy rémlik. Én akkor olyan körben mozogtam, amely a kötelességtudó technokratáké volt, és engem az izgatott, hogyan lehet az agrárvilágot megújítani. A kapcsolatrendszeremhez az újító háztájizók és agronómusok tartoztak, azokkal az új téeszszervezési módokkal foglalkoztam, amelyekkel azért próbálkoztak akkoriban, hogy akár a háztájiba kitelepített, akár a nagyüzemi üzletágak jobban menjenek. Na most, nekem nagyon fontos volt, amit Gábor csinált, mert ő egy teljesen másik világról tudósított, amelynek nem a háztáji ürügyén komolyan bulizók, újító agronómusok vagy a hatalmi harcban részt vevő vagy abba belefáradó figurák a szereplői, hanem a tőlük elszakadva élők. Ők átvesznek ugyan mintákat a körülöttük lévő „sikeresek világából”, de nem igazán boldogulnak, és ettől kicsit szerencsétlenek is. Erről a másik világról beszéltek, persze, mások is, de Gábor tudta ezeket a más életformákat és gondokat annyira láttatóan bemutatni, hogy mi, akik a technokrata világban jól kiismertük magunkat, képesek lettünk felfogni ezt a más valóságot. Nekem nagyon fontos volt, hogy riportokat halljak erről a számomra ismeretlen világról, és ezért kerestem Gábor társaságát. A riport ez esetben annyit jelent, hogy én beszéltettem, ő meg mesélt.

De ezen túl is megvilágosító volt számomra, ahogyan az „újélet-próbálók” világát bemutatta. Félreértés ne essék, statisztikai tényként előtte is tudtam, hogy a falvak közti migráció jelentősebb a falusi népesség városokba áramlásánál, noha ez sokszor nem is közvetlenül történik, mert közben átmeneti állomásként elmennek egy gyárba vagy valamelyik bányavidékre, és onnan vándorolnak tovább a másik faluba. Gábor azonban megmutatta, hogy a statisztikai tükröződés mögött mi is zajlik valójában, mi a mozgatórugója a folyamatnak: a helyüket nem találó emberek tömegesen indulnak szerencsét próbálni. Az Alföldről a Dunántúlra áramlás tehát nemcsak a harmincas-negyvenes években volt jelentős, hanem később is, és ma is az. Én ennek a falvak közti népességáramlásnak addig csak egyetlen vetületét ismertem jól, miszerint hogyan cserélődnek a téesz-munkaszervezetben részt vevők. Találkoztam téeszekkel, amelyek pontosan a vándorló „újélet-próbálókban” meglévő potenciált akarták kihasználni, de hogy ezt észre tudjam venni, ehhez kellett Gábor és az ő tudása erről a valóságról. Ha nem hívja fel a figyelmemet a jelenségre, nem vettem volna észre, pedig ott volt az orrom előtt.

De akkoriban praktikusan honnan ismerték a különféle tudományos intézeteknél dolgozók egymást? Milyen terei voltak a kapcsolattartásnak?

Igazság szerint akkoriban mi, kutatók többet olvastuk egymást, és főleg sokkal többet beszéltünk egymással. Esetünkben még szerepet játszik Kemény István „hagyatéka” is. Ugye ő számos induló társadalomkutatóval, közgazdásszal kapcsolatba került a kutatásai és a szemináriumai révén. Ezek az „itt hagyott” emberek Kemény emigrálása után is tartották a kapcsolatot egymással. Én pedig Solt Ottiliának voltam a barátja és csoporttársa, aki ennek a körnek fontos alakja volt. S ha jobban belegondolok, Kemény egyik utolsó, ha nem a legutolsó, négerként végzett kutatásának is én voltam az adminisztrátora. A Szövetkezeti Kutató Intézetnél folyt valamilyen ifjúságvizsgálat, és egy olyan munkának a bürokratikus ügyeit kellett intéznem, amelyről azt sem tudtam, micsoda. Eléggé utáltam, de becsületből megcsináltam. De ez most lényegtelen is, a lényeg, hogy kapcsolatban voltam Kemény követőivel és tanítványaival. Sokat beszélgettünk, ez a fontos.

Ha jól tudom, a ti együttműködésetek Havas Gáborral A paraszti élet változásai című kutatásnál volt különösen intenzív.

Valóban. Igazából szoros együttműködésről közöttünk csak ennél a munkánál beszélhetünk, 1981 és 1986 között. Akkor szakadt a nyakamba ennek a filmdokumentációs programnak a megszervezése. A döntésem nyomán így állt össze végül a listája az eltérő karakterű helyszíneknek, ahol a különféle konfliktushelyzeteket körbejártuk: Dunapataj, Szentes és Ibafa. Számomra természetes volt, hogy ha szét akarom húzni a teret, amelyet a dokumentumfilmek bemutatnak, akkor egyrészt olyan helyek kellenek, ahol a szereplőknek erős képzetük van arról, hogy mit csinálnak, másrész pedig olyan helyek, ahol konfliktusok várhatók. Öntudatos alakokat kerestünk, akik természetszerűen kerültek összetűzésbe a környezetükkel, ami kikényszeríti belőlük, hogy élesen fogalmazzák meg a világnézetüket. Így Havas Gábor kapcsolatrendszere és az általa már évek óta vizsgált ibafai körzet különös jelentőségű volt. Már csak azért is, mert az egy nagyon másik világ volt ahhoz képest, mint az a parasztpolgári világ, amelyről nekem képzeteim voltak. Pillanatok alatt kiderült, hogy Gábor tudja a leggyorsabban szállítani a stábnak – ez most hülyén hangzik – azokat a helyzeteket, konfliktusokat, amelyek megteremtik a nézhető filmhez szükséges feszültséget. Az egyik oldalon ott van a magát reformálni akaró, de tájékozatlan téesz, a másikon meg ott állnak a szerencséjüket próbára tevő, legtöbb esetben szerencsétlen emberek.

Gábor másik számomra fontos „hozzáadott értéke” a kutatáshoz a sváb falvak utóélete volt. Megint csak arról van szó, hogy az ember, persze, hallott egy s mást erről, de előtte nemigen tudta, a folyamat igaziból mit jelent. A háború után volt egy erőltetett cserélődés, a kihajított svábok helyére valódi parasztpolgárok érkeztek a Csallóközből, akik abba a kínos lélektani helyzetbe kerültek, hogy világosan látták, a párhuzam nyilvánvaló: ugyanazt csinálják itt a svábokkal, mint velük tette a csehszlovák állam a szülőföldjükön, vagyis önhibájukon kívül egyszerre kerültek az áldozat és a rabló szerepébe. Aztán pedig érkeztek a szerencsét próbálók is. Egymásra rétegződött itt a maradék sváb, az áttelepített csallóközi parasztpolgár az „újélet- próbálókkal”. Rendkívül izgalmas, konfliktusos helyzet volt, hogyan élnek meg egymás mellett.

De Gábornak köszönhettem azt is, hogy Ibafáról nézve megértettem Gyűrűfű sorsát. Kiderült, hogy Gyűrűfű azért tudott megszűnni, mert jómódú volt, tehát egyáltalán nem azért, mert a szegénység elsorvasztotta. Gyűrűfűn nem voltak szegények, így aztán el tudott menni az egész falu. A többi, kevésbé módos vagy szegény faluból pedig elmentek, akik tehették, s a portáikra aztán szegények költöztek. Ezek a falvak nem szűnnek meg, csak éppen elszegényednek, mert fokozatosan egyre szegényebbekre cserélődik a lakosságuk. A kutatás során vált nagyon világossá nekem a cserélődésnek ez a lefelé nivellálódó jellege az út végi falvakban.

Gábor révén a dokumentumfilmeken túl nagyok sok egyéb fontos anyag készült. Például sokatmondó, legalábbis szakembereknek sokatmondó in- terjúk arról, kik vannak a cselédtelepeken, hogy kerültek oda. Készült aztán egy rettentően szuggesztív felvétel, amelyiken egy sváb ember elmondja, Horváthertelenden melyik házban ki lakott régen, és ki lakik most.

Aztán maguk a kutatómunka révén született mozifilmek is nagyon jók. Itt van a Racskó nénivel forgatott Nyugodjak békében. Ez a csodálatos öregasszony meghökkentett minket, és jó leckét adott, mert teljesen másképpen gondolkozott a világról, mint mi. Egyszer például eltöprengett azon, hogy Benešnek volt egy barátja, Baťa, a cipőgyáros, akinek elintézte, hogy egy mázsa búzáért lehessen venni egy pár bakancsot. Racskó néni arról beszélt, hogy ezek voltak élete legjobb évei, szemben, mondjuk, a magyar bevonulás után következőkkel. Én, persze, nem kotyogtam bele, hogy közgazdaságilag mennyire baromság volt a csehszlovák állam agrárprotekcionizmusa, mert nekik tényleg jólétet hozott. Aztán maga elé meredt, és azt mondta: „Mert Beneš jó ember volt, olyan jó, mint Kádár apánk.” Azért ezt a mondatot nem vártuk volna egy kétszeresen üldözött asszonytól, mégis ezt mondta. De a szórakoztató abszurditásán túl ennek is volt megvilágító ereje: ennek a népességnek önmagában az, hogy békén hagyták, adott keretek között tehette a dolgát, és a családok annyi hányódás után végre konszolidálni tudták anyagi viszonyaikat – na, ettől vált a Kádár-rendszer nekik nagyon jóvá. Nekünk, ellenzékieknek ez nagyon fontos tapasztalat volt.

Természetesen a kutatás lényegi, társadalomtudományi mondanivalója a cselédtelepen derült ki, és a másik mozifilmben, a Kovbojokban. Utóbbinál nyilvánvaló, hogy a főhős teljesen, betegesen gátlástalan, de éppen azért, mert ilyen, megpróbálkozik azzal, amit a szavak révén el lehet érni, önzően meg tendenciózusan értelmezi azokat, és mint egy politikus, csak a számára kedvezőket hallja meg. Kitartóan megpróbál minden lehetőséget a végletekig elvinni, de hiába, mert mindegyiknél kiderül, lehetetlent akar, sehogy sem fog menni. Ez egy drámai tanmese: a főhős minden lehetőséget merészen és bőszen kipróbál, de eltökéltsége ellenére pofára esik.

Az egészet Gábor hajtotta fel, Gábor szervezte, Gábor tartotta kézben – ez az ő alkotása. És itt van némi bűntudatom, bár én csak szekundánsként vettem részt a forgatásban. Schiffer Pál, a filmek rendezője nyilvánvalóan beleadta a maga szakmai tudását, csak közben mindig úgy csinált, mintha mindent ő talált volna ki. Gábort ez érthetően dühítette, és emiatt volt is némi feszültség közöttük, amit én nemigen tudtam tompítani.

Számomra igazából nem is a filmek a fontosak. Csakhogy ahhoz, hogy a filmek elkészüljenek, be kellett minket avatni abba a világba, amelyikről majd szólni fognak. Gábor úgy tudta ezt megcsinálni, hogy nem dumált annyit, mint én szoktam, hanem pár szóval érzékeltette a helyzetet, a drámai szituációt, és rámutatott, hogy „nézzétek”! Ez Gábor nagy, múlhatatlan érdeme. Nagyon tud ugyanis néhány szóval láttatni akár bonyolult helyzeteket is.

Érdekes még, hogy ő velem direktben sohasem vitatkozott, csak hümmögött, ezzel jelezni akarta, ahogyan én leírom a világot, az enyhén szólva egyoldalú vagy csak részigazság. Drámai erejű a hümmögése, és arra figyelmeztet, hogy túlságosan szűk az, amit egy közgazdász belátni képes. Félreértés ne essék, kifejezetten jólesett nekem, hogy kiemelt figyelemre érdemesítette a hülyeségeimet. A hümmögéseit megtoldotta még néhány erős mondattal, ami aztán a reflektoraimat más irányba fordította. Ritka képesség.

Arra gondolsz, hogy egy falut hajlamos voltál pusztán termelő gépnek tekinteni?

Nem, azért ennyire szélsőségesen sohasem egyszerűsítettem le a működését. Az viszont tény, hogy én azokra figyeltem, akiknek sikerül valamit megvalósítaniuk, azokra meg nem, akiknek nem sikerül. Egyszerűen Gábor felhívta a figyelmemet a kudarcosokra, akiket kiszorít a hierarchia, akik nem értik a másik „kaszt” játékszabályait, és a „maguk módján” próbálnak boldogulni. Rámutatott, hogyan képződik az egyre jelentősebb falusi szegénység. Ez nem csak az „elcigányosodást” jelenti, bár mostanában hajlamosak vagyunk csak azt látni belőle. A falusi szegénység nem „cigánykérdés”, különösen nem volt az a nyolcvanas évek elején. A viszonyok kitermelik, hogy egyes falvak a szegények gyülekezőhelyévé válnak. Nagyon fontos a termelékenység kultuszában élő közgazdásznak, hogy lássa, a gyors változások mennyire sok társadalmi, emberi áldozattal járnak. Tömegesen vannak olyanok, akik képtelenek felfogni, követni a gyors változásokat, és a jobb helyekről kiszorulnak, olykor maguk a változások irányítói nyomják le őket a térképről, mert nem tudnak velük mit kezdeni. Azóta is úgy tanítom a komparatív előnyök elvét, hogy mind a két ország, mind a két térség nyer ugyan a piac összekapcsolásával és kibővülésével, de iszonyatos emberáldozat árán. Gábor-élményem azóta is figyelmeztet arra, hogy a világ sokkal bonyolultabb, mint azt képzelem.

Hogyan jött össze a filmdokumentációs kutatás a nyolcvanas években? Schiffer Pál filmrendező hozta össze?

Nem. Köllő Miklós, a Hunnia Filmstúdió vezetője és a főnököm, Gyenes Antal, a Szövetkezeti Kutató Intézet vezetője összefutottak, és mint egykori nékoszosok megállapodtak abban, hogy mivel a parasztság már gyors ütemben szűnik meg, jó lenne dokumentálni, amit és amíg még lehet. Akkor a két nagyember megállapodott arról, hogy a pénzt szereznek erre a kutatásra a film-főigazgatóságtól. Gyenes szólt nekem, Köllő meg szólt a helyettesének, Simó Sándornak, hogy csináljuk meg akkor. Azt, hogy Köllő meg Gyenes mire is gondolt, ma sem tudni, de mi Simóval olyan helyzetbe kerültünk, hogy eldönthettük, mit akarunk kezdeni a lehetőséggel. Ő aztán bevonta Schiffert, aki különösen örült a feladatnak, és ambicionálta a munkát. Szóval egyik oldalon volt Schiffer és Simó – utóbbi bár papíron főnök volt, elég sok más dolga akadt ahhoz, hogy megelégedjen a szekundánsi szerepkörrel –, másik oldalon meg Gábor, Magyar Bálint meg én mint állandó munkatárs. Máig sajnálom például, hogy néprajzosokat nem vontunk be, de munka közben okosodtunk mi is. Csalog Zsolt és Andrásfalvy Bertalan is szóba jöhetett volna, de nehezen lehetett volna összeszervezni velük a munkát. Nem beszélve arról, hogy Bálint és Gábor nemcsak jól ismerte a terepét, de plasztikusan és egyénien tudta láttatni a különféle helyzeteket.

Egyéni terepbejárással kezdődött a munka, konfliktusokra vadászva haverkodtunk össze a lehetséges szereplőkkel, érdekes figurákkal. Aztán magán a terepen megmutattuk egymásnak, mit találtunk. Schiffer és én mindenről tudtunk. Ő természetszerűen leginkább filmeket akart csinálni, minket meg az izgatott, hogy minél több releváns helyzetről készítsünk szociológiai értelemben hiteles filmes dokumentumot. A történelem Schiffert igazolta, mert amíg a mozifilmek megmaradtak, a maguk idején sikeresek voltak, díjakat nyertek, sokan megnézték őket, addig a mozgóképes dokumentumok a Hunnia Filmstúdióból meg elvesztek.

Nem lehet, hogy felkerültek az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjútárába?

Meglepne. Úgy tudom, a Hunniától átkerültek a Filmarchívumba, de – mert mindig volt fontosabb teendő – a digitalizálásukkal késlekedtek, és a mívesen megvágott, fontos helyzeteket vagy akár csak a korabeli tárgy- és lakáskultúrát dokumentáló kópiák tönkrementek, megette őket az idő. Szinte biztosan nincsenek meg, legalábbis nekem nem sikerült valamit is kihalászni ebből a számomra átláthatatlan intézményből. Nyomozni kéne, de sohasem foglalkozom azokkal a dolgaimmal, amelyek már elmúltak.

Azért az elég mókás, hogy éppen téged kértek fel dokumentálásra, aki ennyire nem tartja lényegesnek tevékenységének a megörökítését.

Van ilyen.

És ’86-ban miért ért véget a munkád, elfogyott a pénz, vagy eleve csak addig terveztetek? A Dunánál meg a Kovbojok is 1987-ben jött ki.

A Kovbojok még az eredeti programpénzből készült el, de a Dunapatajon játszódó A Dunánál című filmre már máshonnan szereztek pénzt, az Bálint és Schiffer külön vállalkozása volt. Akkor én már feleslegessé váltam, és egyébként is ezer más dolgom volt.

Utána milyen maradt a kapcsolatod Gáborral?

Szükségszerűen meglazult, de ő nekem máig fontos figura. A rendszerváltás után bekerültünk a parlamentbe, mindketten az SZDSZ-frakcióba. És Gábor tovább hümmögött a változások groteszkségén és önellentmondásain. Olykor meg is írta őket a Beszélőben. Nekem meg felettébb imponált, hogy véletlenül sem azokat vette észre, amiket én. Teljesen más szeme van ezekhez, mint nekem. Aztán amikor én is kikerültem a parlamentből, szerettem volna segíteni neki a Romaversitasban, mert ezt a vállalkozást jó találmánynak gondolom. Igazság szerint nem az érdeklődésem ösztökélt, a missziós munka is távol áll tőlem, de éppen Gáboréktól ragadt rám valami a társadalmi felelősségérzetből. Valószínűleg az én kényelmes életformám miatt azonban nem igazán tudtam neki segíteni. Ezzel együtt Gábor azóta is ébren tartja a rossz lelkiismeretemet.

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges