Kis János

Nyomtatóbarát változat

„Soha semmi nem lesz már úgy, ahogyan volt.” Soha többé nem ülünk együtt Kőszegék fogorvosi várójában, sem a mi konyhánkban, sem Harasztiék ebédlőasztalánál, sem Szilágyi Sándor lakásán. Marad az alapító szerkesztők névsora az utód-folyóirat kolofónján – Petrit most már ott is fekete keret zárja el a többiektől.

Döntő szava volt a Beszélő létrejöttében. 1980. november végén Szilágyi beszélgetést szervezett arról, hogy az ellenzéknek lapot kellene indítania. Kenedi János lakásán találkoztunk vagy tizenöten. Elhangzott egy rakás érv a javaslat ellen, meg egy rakás ötlet, hogy mit kellene csinálni lapalapítás helyett. Petri kétszer szólalt meg; először mindjárt a legelején, még nem ismerve a többségi hangulatot, nem sokkal később egy pótszer-receptet bírálva. Aztán már csak rosszkedvűen figyelte a sehova sem vezető vitát. A végén a szobát a konyhával összekötő folyosón álldigált Nagy Bálinttal, amikor Szilágyi kifelé haladt. „Ez mind lila faszság – mondta neki Petri. – Meg kell csinálni.”

Megegyeztek, hogy újra összehívják azt a szűkebb kört, akik a lapalapítás mellett foglaltak állást. Belőlük (belőlünk) lett a Beszélő első szerkesztősége.

Nem tudok róla, hogy Petri bármi mást olyan üzemszerű rendszerességgel csinált volna, mint az illegális Beszélőt. Egy-egy szünettől eltekintve kilenc éven át hétről hétre megjelent a szerkesztőségi üléseken; az elsők közt érkezett (amikor beléptem a szobába, ő gyakran már ott ült fölbontott palack mellett, dohányfüstbe burkolózva), és az utolsókkal távozott. Időnként úgy tűnt, csak testben van jelen, míg váratlanul közbe nem vágott, alig hallhatóan maga elé motyogva: „Nem: Követték a bitóra. Úgy kell írni: Követték a bitón.” Szívesen pepecselt mások kézirataival, és egyáltalán, mindent halálosan komolyan vett, kivéve a lap előállítása és terjesztése körüli konspirációt: arról csak szarkasztikus megjegyzései voltak.

A Beszélő melletti elköteleződés logikus következménye volt Petri korábbi választásainak. Évekkel azelőtt kiiratkozott az állami nyilvánosságból: „Homályos föltételeket nekem / többé nem szabnak.” Aláírta a Charta ’77 melletti első szolidaritási nyilatkozatot, aláírásokat gyűjtött a másodikhoz. Az ellenzékben talált nyilvánosságot műveinek, magának pedig közösséget, támaszt a kívülálláshoz. A Beszélő-kör az ellenzék egyik szellemi és szervezeti központja lett; kíván-e magyarázatot, hogy Petri akarta a lapot, és hűségesen kitartott mellette egészen a nagy átalakulásig és azon túl is?

Kíván. A Beszélő szerkesztőjeként Petri politikai szerepet vállalt, ám ezt a szerepet költőként mindjárt el is távolította magától: „Azt hiszik, a politika fortélyai / foglalkoztatnak, azt hiszik, Mükéné sorsa. / Hercig, érzékeny Krüszothemisz kishúgom / erkölcsi túlajzottságot tulajdonít szegény nekem”, mondatja-mondja Élektrával, akinek bosszúvágyát pedig egészen más ösztökéli: „a feltolakodó undor”.

Petri nemcsak a hivatalos kultúrából lépett ki a hetvenes évek derekán; ezzel a gesztusával ahhoz is szabadságot teremtett magának, hogy feszegetni kezdje az egész nyugati irodalom kulturális határait („Kopott öltöny / testemen az európai líra.”), hogy rendre levetkőzze az esztétikai kánonokat, melyek azt kívánták, hogy a költő tegye zárójelbe az élet megemészthetetlen végső tényeit, vagy ha mégis megformálja, akkor a forma által mintegy nemesítse meg, emelje magasabb régiókba őket. Az alantas életfunkciók, a puszta nemiség, az emberi létezés alapvető kilátástalansága a maguk nyers, durva valóságában válnak költészete tárgyává. Ebből a látószögből nézve minden értelmetlen, minden abszurd. Nincsenek fogódzók, nincsenek szilárd értékek, csak „a földdel egyenlővé tevés mámora” marad.

Úgy tűnik, Petri politikai költészete jól illeszkedik ehhez a radikálisan pesszimista világszemlélethez. Vagy megfordítva, ez a radikálisan pesszimista világszemlélet, úgy tűnik, jól általánosítja a politikai életérzést, melyet Petri ekkori költészete megjelenít: olyan világban élünk, melybe csak belehalni lehet, de még a pusztulásban sincs semmi nagyszerű, mert az egész a kicsinyességével, ócskaságával, unalmasságával öl meg; az áldozatokat nem emeli föl a szenvedés, ők is csak szem a láncban („Túl az Oderán, innen az Uralon / szerveződik a rémönuralom”); még az ellenállók sem képesek igazán kiemelkedni ebből a groteszk és szánalmas világból („Gyerünk az Agyrém-térre / tüntetni! … Gyerünk az Agyrém-térre, / az Agyrém-téren / nincs semmi. / Akkor menjünk haza…”).

Mintha Petri, a költő azt mondaná: semmi értelme annak, amit Petri, az ellenzéki mozgalom résztvevője, a Beszélő szerkesztője csinál. Vagy ha van, az nem több a kívülhelyezkedés gesztusánál, mely szabadságot ad minden dolgok végső abszurditásának kimondására.

A Beszélő Petrije másféle politikai önarcképet rajzolt magáról. Talán legfontosabb idevágó írása, A radikális szelídségről ezt mondja: „Nem értek egyet a lelkiismereti fegyverelutasítók kivételt nem ismerő erőszak-ellenességével, de védem a jogukat, hogy megtagadják a katonai szolgálatot. Sőt, nem érem be ennyivel. Mert ha egyetértés nincs is a fegyverelutasító és a jogvédő között, fontos, hogy érdemi párbeszédet folytassunk felfogásunk különbségéről.” Az esszé nagyobbrészt arról szól, hogyan lehetséges kapaszkodókat találni ahhoz, hogy a nézeteltérés termékeny vitához vezessen – hogyan lehet még a hadbíró számára is vitahelyzetet teremteni. Ilyen gondolatmenetet nem jár végig az, akinek végső szava úgy szól, hogy nincs értelme semminek sem.

Mondjuk tehát, hogy Petrinek két világképe volt, egy költői meg egy politikai – s hogy a kettő közt nem volt közlekedés? Ez elvben lehetséges volna, de nem annak a költőnek az esetében, aki azt írta magáról: „Mikor nem írok verset, nem vagyok.” Más magyarázat után kell néznünk.

Igen, Petrit megkísértette, hogy költői világszemléletét a nihilizmusig vigye el, hogy szuverén módon elszakítsa a többi emberhez fűző erkölcsi kötelékeket: „Mindenkit elhagyni, / becsapni… / Istenné lenni.” Szerelmi költészetében olykor brutális keménységgel szólal meg ez a hang. De szerelmi költészetében ott vannak az ellenpontok is, a páratlan gyengédség és a közös felizzás gyönyörű pillanatai. A végső kétségbeeséssel szemben ott az életszeretet ellenpontja. Az általános világundorral szemben a természetre való ráhangolódás kivételes perceié meg a kulináris örömöké.

S ez nem ijedt visszahőkölés vagy gondolati következetlenség. Aki az életet kizárólag kívülről – a radikális pesszimizmus álláspontjáról – nézi, az a folytatásához szükséges legegyszerűbb döntésekre is képtelen. Erről az álláspontról ugyanis semmi nem következik arra nézve, hogy mit tegyünk: sem az, hogy nincsenek követésre méltó célok, sem az, hogy vannak. Aki él, nem időzhet tartósan ennél az álláspontnál. Kénytelen különbséget tenni jó és rossz, választásra érdemes és elutasítandó dolgok között.

Élektra nem azt mondja, hogy semmi nem számít. Világundora nem a létezés értelmetlenségének szól. Etikai gyökerű lelkiállapot ez, a Mükénén eluralgó hazugságnak szól, annak, hogy a város úgy tesz, mintha nem tudna róla, hogy egy királygyilkos „uralg s pöffeszkedik” fölötte. Agamemnón lányát az apa erőszakos halála mint magánügy nem érdekli – bosszúvágyát a köz romlása váltja ki, a rendszerré szerveződött hazugság, mely még a természetet is megfertőzte a város körül: „Színarany / hazugságként tündököl a Nap is / fölöttünk – istenek hamis pénze”. Ezért van az, hogy Élektra nem Aigiszthosz halálát, hanem Mükéné vesztét kívánja: „Már látom, hogy Mükénét ellepi / a téboly és a pusztulás penésze.” Mi ez, ha nem politikai szenvedély? De ha az: miről szólnak a vers indító szavai? Lehet, hogy nem is a politikáról általában, hanem a hatalmi politika machiavellista fortélyairól?

Többről, azt hiszem. Petri nagy elődeinek világszemlélete valamilyen jövőkép köré rendeződött. Petőfi politikai lírájához a „világszabadság”, Adyéhoz a „forradalom”, József Attiláéhoz „a hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezete”. Petrinek nincs jövőképe. Első kötete egyebek közt a megváltó jövőbe vetett hit elvesztéséről szól. A demokratikus ellenzék vezérlő eszméje, az emberjogi gondolat nem ígért új jövőképet. Nem adott reményt, hogy ha az emberi jogok beépülnek a társadalom intézményeibe, „majd játszunk békés állatok gyanánt”. Maga Petri abban sem hitt, hogy hathatósan beépülhetnének. Ezért kerítik hatalmukba rossz előérzetek a rendszerváltás előestéjén: „Miért van az, hogy mégis félek? / Kérdezek. Senki nem felel.”

De emberjogi elkötelezettsége rendíthetetlen. Soha nem játszott el a lehetőséggel, hogy az erőszakot, az elnyomást, a jogtiprást egykedvűen is lehetne nézni. Nincs egy sora, mely azt sugallná, egyre megy, hogy a hatalom megalázza és lealacsonyítja-e alattvalóit. Amit Petri valóban távol tartott magától, az a politikai világ-átalakításba vetett hit volt. Az erkölcsi követelést az emberségre és a helytállásra nem relativizálta. Így hát politikai eszményeinek nem valamiféle társadalmi vízió megjelenítésével ad költői kifejezést, hanem az elveiért a halált is vállaló hős – kivált Nagy Imre – alakját fölidézve. A világ javíthatatlan, mi pedig esendők vagyunk, készek, hogy egymásnak essünk, de a bukásában felmagasztosuló cvikkeres öregember példája arra int, hogy ennek nem szabad így lennie. „Bizony a mi becsületünkért halt meg Nagy Imre… / Ebben az országban most tisztesség-fogyta van, / gyűlölség, gyávaság, pimasz kéz-kezet mos, / segg segget nyal, és vérengzeni kezd a nyúl, / és élőhúsra kap rá a pocok is. Vadak vagyunk megint, / s vadásznának reánk. Ne legyen így. / Gondoljatok utolsó fényképére: a csontsovány / férfira, aki két fegyőr között is az utolsó szó jogán / nemhogy kegyelmet nem kért, kétségbe vonta / a bíróság illetékességét, a történelemhez, a munkásmozgalomhoz / apellált, / vállalta helyettünk, méltatlan élet helyett / a szerény, emberhez méltó, tisztes halált.”

Petri, a politikai cselekvő azt tette, amit Petri, a költő várt tőle.

Ahogy a végére értem, eszembe jutott, micsoda kockázat volt nálam avatottabb olvasók számára is Petri költészetét értelmezni: mindig meg tudta lepni kritikusait egy új kanyarral.

Nincs már kockázat, nem lesz több meglepetés. Ó igen, „vége a dalnak”.

1987-ben Haraszti Miklós lakásán készült egy fénykép a Beszélő szerkesztőségéről. Petri az első sorban ült, Solt Ottilia mellett. Tavaly valami okból megismételtük a fényképezkedést. A Gyuri melletti hely már akkor üresen maradt. Ha jövőre megint…

• Petri György emlékezetére