Kis János

Nyomtatóbarát változat

 
Az 1998. évi választás számos nehéz kérdést vet föl a demokrácia híveinek. Ebben a cikkben csak azokkal a kérdésekkel foglalkozom, melyek elé a szabad demokratákat állítja az SZDSZ veresége.

Az SZDSZ elveszítette támogatóinak mintegy kétharmadát, mandátumainak több mint a felét. Az ország második pártjából a negyedik párttá, nagy pártból kis párttá zsugorodott. Csak akkor lehet esélye a megmaradásra és növekedésre, ha szembe tud nézni az okokkal, melyek a kudarcát magyarázzák.

Van néhány közkézen forgó magyarázat, melyeket első lépésben célszerű félretolni. Az egyik szerint az SZDSZ-t azért büntették meg a választók, mert radikális rendszerváltó párt létére koalíciót kötött az egykori állampárt utódjával. Ha így lenne, akkor a visszaesésnek mindjárt a koalíció létrejöttekor kellett volna bekövetkeznie. Ezzel szemben – a Szonda Ipsos adatai szerint – a biztos pártválasztók körében az SZDSZ csaknem egy évig rendületlenül tartotta az 1994. évi választáson elért pozícióját, s még két évvel a választás után, 1996 májusában is 16% volt a támogatottsága. Igaz, hívei közül sokan idegenkedtek a koalíciótól, de fenntartásaik ellenére még jó darabig lojálisan kitartottak választott pártjuk mellett.

Egy másik magyarázat szerint az SZDSZ azért veszített, mert népszerűtlen intézkedések mellé állt oda. Való igaz, a szabad demokraták meglehetős következetességgel álltak ki a Bokros-csomag mellett. Csakhogy a stabilizációs sokk 1995-ben érte a társadalmat; amikor 1996 februárjában Bokros lemondott, a folyamat nagyobbik része már lezajlott. Az SZDSZ támogatottsága pedig csak 1996 második felében süllyedt egyértelműen 15% alá, de még ekkor is ingadozott 12 és 14% között. Ha a szabad demokraták vesztettek a Bokros-csomagon, a veszteség nem volt sem drámai mértékű, sem visszafordíthatatlan.

Azt állítom tehát, hogy az SZDSZ nem a koalíciókötés miatt bukott el 1998-ban, és nem is azért, mert támogatta a gazdasági stabilizálás népszerűtlen politikáját. Nem 1994-ben került kényszerpályára, és nem is 1995-ben, hanem csak 1996 folyamán. Ám ha meg akarjuk érteni, mi történt a párttal 1996-ban, mégis vissza kell pillantanunk 1994-re.

Az MSZP–SZDSZ-koalíció különleges feltételek közt keletkezett. A szocialisták egymagukban birtokolták a mandátumok 54%-át. A parlamenti matematika értelmében nem szorultak koalíciós partnerre. Következésképp a parlamenti matematika értelmében az SZDSZ nem rendelkezett a kisebbik párt számára nélkülözhetetlen biztosítékokkal. Volt azonban két rendkívüli körülmény, melyek ellensúlyozták az MSZP abszolút többségét. Először, a kormány előtt szokatlanul súlyos feladatok tornyosultak. 54% még sok is volt ahhoz, hogy az MSZP az ország vezető pártja legyen, de nem volt elegendő ahhoz, hogy egy tiszta szocialista kormány végigvigye az infláció megugrásával és a reáljövedelmek csökkenésével járó stabilizációt.

A másik körülményt a szocialisták közti erőviszonyok adták. Az MSZP kétarcú párt volt. Egyfelől hatalmas érdekcsoportokat gyűjtött magába – a kései Kádár-korszak nómenklatúrájának erősebbik felét –, melyek arra készülődtek, hogy kiszorítva vagy bekebelezve az MDF klientúráját, újra megszállják az államot. Másrészt ott voltak a kádári idők reformer hagyományainak örökösei is, akik szerettek volna modern szociáldemokrata pártot faragni az MSZP-ből. Ez a második kör politikailag közel állt a szabad demokratákhoz. Nélküle az MSZP aligha rendelkezett volna olyan programmal, melynek alapján közös kormányzásról lehetett tárgyalni. Számítani lehetett rá, hogy a koalíció létrehozása megnöveli a súlyát az MSZP-n belül, ami megint csak javította az SZDSZ kilátásait.

Így tehát a szabad demokraták kockázatot vállaltak a koalíciókötéssel, azonban ésszerű kockázatot. Amíg az említett körülmények fennálltak, a koalíció jól-rosszul, de működött. Az SZDSZ-nek valódi mozgástere volt; a választók érzékelték és elismerték a kormányon belüli jelenlétét.

1996 tavaszára azonban mindkét feltétel elenyészett. Enyhültek a stabilizáció kényszerei; lazult a pénzügyi szorítás. Az SZDSZ-hez közel álló szocialista politikusok pedig margóra szorultak. Az erőviszonyok módosulása azt is egyértelművé tette, hogy a politikai klientúraépítést semmi sem állítja meg. Megszűnt az együttkormányzás létalapja.

Érezték ezt az SZDSZ vezetői: 1996-ban szinte folyamatosan lebegtették az ellenzékbe vonulás lehetőségét. Ezt alkalmanként megtették már egy évvel korábban is. De ami 1995-ben még bevált, az most már nem volt elegendő. Eljött a számvetés ideje. Meg kellett volna vizsgálni, maradt-e esély a kormányprogram még teljesületlen – és a szabad demokraták számára fontos – pontjainak megvalósítására. Föl kellett volna mérni, mit kezdhet az SZDSZ maradék ütőkártyáival (a kétharmados törvényekkel), ha előnyben részesíti a koalíció fenntartását. Át kellett volna gondolni a kilépés lehetséges forgatókönyveit arra az esetre, ha a maradás tarthatatlannak tűnik.

Utólag már nem lehet megmondani, hogy – ha kissé késlekedve is – sor került volna-e minderre, ha az ősz elején nem robban ki a sikerdíj-botrány. A Tocsik-ügy mély erkölcsi válságot okozott a szabad demokraták köreiben, melyen csak a megrendüléssel arányos tettek segíthettek volna át. Becsületére válik Pető Ivánnak, hogy mihelyt az SZDSZ érintettségére fény derült, felajánlotta a lemondását. A vezetés ezt nem fogadta el, ami rendben is lett volna, ha valamilyen más, az elnök távozásával egyenértékű lépésre rászánja magát. Most ütött vissza, hogy a megelőző hónapok nagyjából nyugodt viszonyai között nem készítették elő a szükséges döntéseket. A morális felbolydulás csupán a zavart és a tanácstalanságot növelte ahelyett, hogy lökést adott volna a politikai elhatározáshoz. A rosszul kezelt Tocsik-ügy végképp odaláncolta az SZDSZ-t az MSZP-hez, és még az erkölcsi fölénytől is megfosztotta – épp akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Ezt követően csúszott le először a párt támogatottsági mutatója 10% alá, hogy többé ne is emelkedjék vissza a 10% fölötti régiókba.

Azok a választók, akik MSZP–SZDSZ-kormányt akartak, egyebek közt azért kívánták a koalícióban látni a szabad demokratákat, mert tőlük remélték, hogy megfékezik a szocialisták klientúraépítési hajlandóságát és anyagi mohóságát. A Tocsik-ügy azt üzente nekik, hogy fordítva történt: nemhogy képes volna megakadályozni az MSZP tisztességtelen ügyleteit, az SZDSZ még bele is keveredik ezekbe. Ez nem csupán erkölcsi kudarc volt, hanem a politikai gyengeség bizonyítéka is, amit a párt kiszolgáltatott helyzetében újabb bizonyítékok követtek.

A tartásában elbizonytalanodott és nyomásgyakorlási eszközök nélkül maradt SZDSZ-szel Horn Gyula most már azt csinált, amit akart. Alkut köthetett az SZDSZ háta mögött az ellenzékkel a tévékoncessziók ügyében. Kierőszakolhatta a tb-önkormányzatok megújításának delegálásos rendjét. Megköthette és átvihette a parlamenten a vatikáni megállapodást. A sajtó már arról cikkezett, hogy Horn Gyula felbontotta a koalíciót. 1997 nyarán újrakezdődött a beszéd az SZDSZ-ben arról, hogy ellenzékbe kellene vonulni. Csakhogy akkor már késő volt. Háta mögött a sikerdíj-botrány szégyenével és a koalícióban elszenvedett megaláztatásokkal, maga előtt a közelgő választásokkal, az SZDSZ a politikai megsemmisülést kockáztatta volna, ha '97 őszén teszi meg azt, amit '96 őszén kellett volna megtennie.

A kiszolgáltatottság el is bátortalanította a pártot. Elkezdett félni a nyilvános kudarcok sorozatos megismétlődésétől, s ezért akkor sem vállalta – vagy ha mégis, csak hosszas habozás után – a nyílt kiállást, amikor egyszerűen nem engedhette volna meg magának, hogy hallgasson. Késlekedve és félszívvel tiltakozott az állam és az egyház elválasztását, az egyházak egyenjogúságát sértő vatikáni megállapodás ellen. Nem volt bátorsága a földkérdésben a liberális álláspontot képviselni. Addig halogatta a határozott fellépést a vízlépcső ügyében, míg abba a látszatba keveredett, hogy egy húron pendül a Horn–Nemcsók párossal. Mélyen hallgatott a székesfehérvári gettóválság kritikus hónapjában. Együtt sodródott a többi párttal a Fenyő-gyilkosság kiváltotta közbiztonsági hisztéria hullámain.

1997 végére nemcsak a kormányzás fölötti befolyását veszítette el: immár azt sem tudta elhitetni a választókkal, hogy egyáltalán tudja, mi célból van kormányon. 1994-ben még volt saját tétje a kormányprogramban: a privatizáció gyors végrehajtása, a társadalombiztosítás piaci alapú reformja, a kultúrharc lezárása az oktatás, a művészetek és a tömegtájékoztatás terén, a rendőrség civilesítése, a bírói függetlenség megerősítése, a végleges alkotmány létrehozása. A választások előestéjén már alig volt önálló üzenete azon kívül, hogy több pénz kell a szabad demokrata vezetésű minisztériumoknak.

Összefoglalom. Az MSZP koalíciós ajánlatának elfogadása racionális számításon alapuló döntés volt. Az SZDSZ értelmes célokért ment be a kormányba. Tudta, hogy olyan partnerrel fog össze, mellyel érzelmileg és politikailag szembeállítja a még befejezetlen múlt, melyben hatalmas erőt képviselnek az egykori állampárt kliensei, s amely ráadásul nyomasztó parlamenti túlsúllyal rendelkezik. De a mai magyar politika színképén még mindig ez a párt állt a legközelebb az SZDSZ nyugatias, világi, modern beállítottságához. S a körülmények kényszerei ésszerű reményt adtak abszolút többségének ellensúlyozására. Az SZDSZ helyzete akkor vált tarthatatlanná, amikor az erőviszonyok megváltoztak, ő pedig nemhogy reagált volna a változásra, még a Tocsik-ügybe is belekeveredett. Kényszerpályára került, melynek a végén ott volt az előre látható választási vereség.

A közügyekre odafigyelő választó három fő ismérv alapján ítéli meg a pártokat. Az egyik az ideológiai arculat (hol helyezkednek el a politikai eszmék színképén), a másik a program (milyen feladatokra koncentrálnak, hogyan akarják megvalósítani ezeket), a harmadik a kormányzati teljesítmény (mennyire képesek vinni az ország ügyeit). A ciklus második felének vergődése megingatta a bizalmat az SZDSZ kormányzóképességében. Programjának szétesése megingatta a bizalmat az SZDSZ problémaérzékelő képességében. Tétovázásai megingatták a bizalmat az SZDSZ liberális elkötelezettségében.

Ahhoz, hogy a párt túlélhesse választási vereségét, s amikor két-három év múlva újra működésbe lépnek a parlamenti váltógazdaság felhajtó erői, képes legyen kihasználni a megnyíló lehetőséget, mindhárom téren fordulatot kell elérnie. De a három feladat nem végezhető el egyszerre: megvalósításuk sorrendhez kötött. Sok időnek kell eltelnie, amíg az SZDSZ újra nekiláthat, hogy meggyőzze a nyilvánosságot az ügyek vitelére való képességéről. Ahhoz is idő kell, ha nem is ennyi, hogy új programját megalkossa. Ellenben önazonosságának tisztázása azonnal megkezdhető – és nem is tűr halasztást.

Az SZDSZ ma identitásában megzavarodott párt. Egyfelől változatlanul – s még mindig nagy nyomatékkal – liberális pártként határozza meg magát. Ugyanakkor szervezetében az évek során egyre inkább megerősödött a vélekedés, hogy a liberalizmus vállalása politikai tehertétel: népszerűtlen ügyek mellett kötelez el, melyeken csak veszíteni lehet. A szabad demokraták egyszerre szeretnék betölteni Magyarország liberális pártjának szerepét, és szabadulni a liberális elvek kötöttségeitől.

Ez a kétlelkűség jórészt a pártban és környezetében zajló, ellentmondásos folyamatok tükre. A kormányra kerülés, s különösen az 1996-tól tartó koalíciós fogság fölerősítette ezeket a folyamatokat, és megnehezítette, hogy a párt szembenézzen velük – de eredetük messzebbre nyúlik. Egyrészt, mint minden új párt konszolidálódásakor, az SZDSZ kiépülésével is egyre nőtt azok befolyása, akik nem csupán támogatják a pártot, hanem részben vagy teljesen a párt szolgálatából élnek. Országgyűlési, önkormányzati képviselők, polgármesterek, megyei elnökök és a mögöttük álló apparátusok alkotják ezt a csoportot. Súlyuk növekedése természetes következménye annak, hogy ők vannak döntési helyzetben a szervezeten belül, ők áldozzák idejük jó részét politikai kapcsolatok ápolására, ők rendelkeznek tisztséghez kötött hatalommal. Nem létezik sikeres politikai párt ilyen emberek sokasága nélkül. Viszont éppen ezek az emberek azok, akiknek a legtöbb rövid távú hátrányt okozhatja, ha pártjuk elvi politikát folytat. Politikai sorsuk olyan érdekektől függ, melyek bármikor szembekerülhetnek az elvi politika igényeivel.

Meglehet, az ország érdeke azt kívánja, hogy a költségvetés kiegyensúlyozott legyen, de X. város – és így a polgármester – érdeke az, hogy ne az ő, hanem mások kárára biztosítsák az egyensúlyt. Meglehet, a párt egészének nem árt a romák hátrányos megkülönböztetése elleni kiállás, de Y. város önkormányzati képviselőinek újraválasztását zavarhatja. Ehhez a személyi körhöz szól a szabad demokrata vezetés retorikája, mely szerint az SZDSZ „pragmatikus” párt, nem rabja holmi „doktriner liberalizmusnak”.

Másrészt az SZDSZ támogatottságának csökkenése ezzel ellentétes irányú átrendeződést eredményezett a párt környezetében. Ahogy zsugorodott a szabad demokraták választói tábora, úgy kezdett növekedni e táboron belül a magukat tudatosan liberálisként azonosítók részaránya; egyszerűen azért, mert ők mindenki másnál nehezebben hagyják el az SZDSZ-t akár a Fidesz, akár az MSZP kedvéért. Minél kevesebb biztos szavazóra számíthat az SZDSZ, annál fontosabb a számára, hogy legalább az öntudatos liberálisok közössége szilárdan mellette álljon. Nekik szól a vezetés üzenete, mely szerint az SZDSZ „Magyarország egyetlen liberális pártja”.

Az SZDSZ-t tehát egymással ütköző igények tartják nyomás alatt. A vele azonosuló választók azt kívánják, hogy olyan politikát űzzön, melyet egy meggyőződéses liberális jó lélekkel vállalhat. A szolgálatából élők azt kívánják, hogy simítsa hozzá politikáját a személyes jövőjüket meghatározó érdekekhez. Viszonylag egyszerű volna a dolga, ha bármelyik oldalt leszeletelhetné magáról. De egyiket sem áldozhatja fel.

Nem dönthet úgy, hogy elvei védelmében megválik azoktól, akik működtetik. Minden párt arra törekszik, hogy a lehető legtöbb képviselőt küldje az Országgyűlésbe és az önkormányzatokba, hogy polgármestereket és minisztereket adjon. Ha egy párt erről lemond, a politikai sikerről mond le. De azt sem választhatja az SZDSZ, hogy elidegeníti magától az öntudatos liberális szavazókat. Ők a legszilárdabb és legmotiváltabb hívei; tőlük remélhető a leginkább, hogy eltökélten és felkészülten képviselik a politikáját. Az a párt, melytől támogatóinak legbelső, vele azonosságot vállaló köre távolodni kezd, veszélyeztetett helyzetbe kerül. A kérdés tehát ez: lehetséges-e szabad demokrata politika, mely mindkét csoport számára elfogadható.

Ha igaz a vélekedés, mely szerint a liberalizmus vállalása minden körülmények között tiszta szavazatveszteség, akkor nem lehetséges. Ebben az esetben az, ami a liberális támogatóknak jó volna, szükségképpen rossz a párt szolgálatából élőknek, és megfordítva, s így a párt szüntelenül éles belső küzdelmek közt hánykolódnék.

Más a helyzet, ha ez a vélekedés téves. Ebben az esetben elképzelhető, hogy a liberális hívek és a párt szolgálatából élők számára egyszerre legyen előnyös ugyanannak a politikának a támogatása. Ha a liberális politika sok szavazatot hoz, akkor a párt tisztségviselőit a rövid távú hátrányokért bőven kárpótolják a hosszabb távú előnyök. S ha az elkerülhetetlen kompromisszumok árán érzékelhető sikert ér el a magyar liberalizmus, akkor a párttal azonosuló szavazók sem fogják vesztesnek érezni magukat. De lehetséges-e liberális politika, mely választók sokaságát vonzza az SZDSZ-hez?

Egyszer – a rendszerváltás pillanatában – már lehetséges volt. 1990-ben az SZDSZ sokféle társadalmi réteget megszólító, nagypárti programot kínált a magyar társadalomnak. Mégpedig úgy, hogy a liberalizmus elveit alkalmazta a kor politikájára, és ezzel vált képessé különböző érdekek integrálására. Azokat az embereket szólította meg, akik a szabadságjogok intézményesülésétől, a hatalmi ágak elválasztásától, a kompetitív többpártrendszertől és a magántulajdonú piacgazdaságtól reméltek vonzóbb berendezkedést a hazának és kedvezőbb esélyeket önmaguknak. Nagyon sok és nagyon sokféle helyzetű ember gondolta, hogy ha ezek a célok megvalósulnak, akkor olyan világ lesz itt, melyet nemcsak helyeselni tud, de amelyben neki magának vagy legalább a gyermekeinek személy szerint is jobb lesz.

Pedig a szabad demokraták nem csináltak titkot az emberi jogok melletti elkötelezettségükből; nem leplezték, hogy védelmezni kívánják a jogaikban megsértett kisebbségeket. Két roma képviselőt befutó helyre tettek országos listájukon, állást foglaltak a nem hagyományos felekezetek egyenjogúsága mellett. Mégis képesek voltak több mint egymillió szavazót mozgósítani. Hogyan volt lehetséges ez? Nyilván nem úgy, hogy több mint egymillió öntudatos liberális lett volna Magyarországon. De nem is úgy, hogy az SZDSZ választóinak kétharmada-háromnegyede a párt radikális rendszerváltó híre miatt szavazott volna ide, tekintet nélkül a programjára. 1990-ben az SZDSZ sok százezer olyan szavazót nyert meg a liberális jövőképnek, akiknek a liberalizmus nem volt mindennapi szellemi tápláléka. Ne hallottak volna róla, hogy a jogsértettek melletti kiállás része a párt programjának? Nevetséges. Kevésbé lettek volna előítéletesek, mint nyolc évvel később? Valószínűtlen. A szociális feszültségek erősödésével a türelmetlenség is nőtt Magyarországon – azonban távolról sem annyira, hogy az SZDSZ visszaesésének mértékét megmagyarázná. Mindeme föltevéseknél sokkal kézenfekvőbb a következő.

Az SZDSZ szavazói tudtak a párt emberjogi elkötelezettségéről. Nem mind értettek egyet vele. De nem is utasították el olyan hévvel, hogy emiatt a párttól is elfordultak volna. Fontosabb volt számukra az, amit az SZDSZ kormányra kerülésétől reméltek, mint az, hogy ne valósuljon meg az SZDSZ emberjogi politikája.

A pártpolitika összetett dolog. Bárki talál olyasmit pártja programjában és gyakorlatában, amit magára nézve hátrányosnak vagy elvileg helytelennek gondol. Ha ennyi elegendő volna ahhoz, hogy megvonja a támogatását, akkor kisszámú fanatikuson kívül senki nem menne el szavazni. A választók többsége mérlegel: akkor áll oda egy párt mellé, ha a tőle remélt előnyöket többre tartja a neki tulajdonított hátrányoknál.

A liberalizmusnak átfogó képe van a magyar társadalom kívánatos fejlődéséről. Ennek a képnek fontos része – de csupán része – a jogaikban megsértett kisebbségek védelme. S okkal feltételezhetjük, hogy a liberalizmus jövőképének egyébként megnyerhető választók eléggé toleránsak ahhoz, hogy ne hagyják el az SZDSZ-t az emberi jogok melletti kiállása miatt.

Ha ez igaz, akkor a szabad demokratáknak két dolgot kell tisztázniuk, amikor újra meghatározzák politikai identitásukat. Először, lehetséges-e a rendszerváltás utáni Magyarország döntő problémáira ahhoz hasonló liberális megoldást kínálni, amilyent a rendszerváltás problémájára kínált az SZDSZ 1989/90-ben. Másodszor, létezik-e olyan – az öntudatos liberálisoknál háromszor-négyszer nagyobb – választói réteg, mely a saját vágyaira ismerhet e megoldásban.

Nos, a mai magyar politika alapkérdéseit a rendszerváltás két sajátos vonása teszi föl. Az egyik a társadalom kettészakadása tulajdonosokra és elfogadhatóan keresőkre egyfelől, munkanélküliekre és egyéb okokból nélkülözőkre másfelől. A másik a politikai demokrácia és a piacgazdaság intézményeinek át- meg átszövése klientúrákkal és érdekszövetségekkel. Az a jelenség tehát, hogy az állam nem válik el egyértelműen a körülötte tenyésző kft.-ktől, alapítványoktól; hogy közhivatalnokok, vállalkozók, bankárok, pártpolitikusok, ügyészek, rendőrtisztek áttekinthetetlen kapcsolatai hálózzák be és kötik egymáshoz a nyilvános és a magánszférát.

A kettészakadás problémája mind az SZDSZ-től balra, mind az SZDSZ-től jobbra megjelenik a pártprogramokban. Csakhogy leszakadókon sem az MSZP, sem a Fidesz nem azokat érti, akiket valóban tartós leszakadás fenyeget. Az MSZP a szakszervezetek számára még elérhető foglalkoztatottakra gondol, a Fidesz a középosztály alsó rétegeire. Állami segítségét ígér nekik helyzetük konszolidálásához – cserében azért, hogy eltűrik az államon élősködő klientúrák burjánzását. Mert mindkét párt táborának fő erejét a két szféra mezsgyéjébe beágyazódott hatalmasságok adják.

Mindkét csoport a Kádár-korszak nómenklatúrájából eredeztethető. A nómenklatúra egyik része tipikus karriert futott be, mellyel többnyire együtt járt a párttagság is; belőlük lettek az MSZP kliensei. Másik része az ötvenes években félreszorított, a hatvanas-hetvenes években előbbre engedett régi középosztályhoz kötődött; belőlük került ki az MDF klientúrája, melyet a Fidesz megörökölt. Az egyik csoport baloldali, a másik jobboldali színezetű, de mindkettő ahhoz a nagy hatalmú réteghez tartozik, melyet az állam fölötti befolyás éltet. Mindkét párt olyan választási koalíciót hozott létre, melynek tengelyében az állami klientúra egy-egy részének és a kispolgári létfeltételeket még úgy-ahogy őrző rétegeknek a szövetsége van.

Az SZDSZ esélye az, hogy velük szemben a joguralom programját, a nyilvános és a magánszféra elválasztásának, az állami mindenhatóság további visszaszorításának a programját jelenítheti meg egyfelől, és a valóban leszakadó rétegek célzott megsegítésének programját másfelől. Az itt jelzett irány az első szabad demokrata program, a Kék Könyv egyenes folytatása volna, és elsődleges címzettjét is ugyanott találhatná meg, ahol az 1990-es SZDSZ. Létezik Magyarországon egy jelentős középréteg, mely kívül van az államra fonódott érdekszövevényen, s melynek a számára nem is a bekerülés kínál esélyt, hanem a szövevény felbontása, a közelítés a tiszta jogállami viszonyokhoz. Ők voltak a vezető erő az SZDSZ 1990-es táborában. Az SZDSZ-t elhagyó részük ma jobbára a Fidesznél, valamennyire talán az MSZP-nél van. De nem ott a természetes helyük. Őket kell visszanyerni ahhoz, hogy meglegyen a kritikus választói tömeg, mely aztán felnövelhető az egymillióig.

Az új magyar liberalizmus több, mint az SZDSZ – de politikai képviselete valóban nincs több. Magyarország számára fontos, hogy a liberalizmusnak erős politikai képviselete legyen. Fontos, hogy legyen párt, mely védi az emberi jogokat, kiáll az állam vallási és világnézeti semlegességéért, a magánélet sérthetetlenségéért, a jogegyenlőségért és a törvények uralmáért, a piacgazdaságért és a szociális biztonságnak a piaccal összeegyeztethető intézményeiért. Fontos, hogy ez a párt nagy választói tábort tudhasson maga mögött – nem csupán azért, mert a több szavazat nagyobb erőt ad a liberális célok megvalósítására, hanem azért is, mert a liberális választói tábor gyarapítása a közgondolkodást is formálja. Aki belátja, hogy a liberális politika előnyeiért érdemes tudomásul vennie a jogaikban megsértett kisebbségek védelmét, az útban van afelé, hogy helyeselje is a jogegyenlőséget. Nincs demokratikus jogállam sok-sok ilyen polgár nélkül.

A magyar társadalom modernebb, nyugatosodottabb, több köze van a racionalizmus és a tolerancia európai hagyományához, mint a parlamenti pártok SZDSZ nélküli összességének. A magyarországi politikában van hely egy nagy liberális párt számára. Azt a helyet másoknak átengedni politikai ügyetlenség és történelmi felelőtlenség volna.

• A hónap üzenete