Tamás Gáspár Miklós

Nyomtatóbarát változat

„Aki ősi, ösztönös dührohamot akar látni, hozzon csak ki a sodrából egy vérbeli emberbarátot”[1] – mondá az öreg bölcs. Észak-Amerika és Nyugat-Európa balközép kormányai – okleveles Róbert bácsi valahány – sok ezer tonna bombával és high-tech istennyilával szórják meg a hasraütésre kiválasztott jugoszláv célpontokat. Ebből a szillogizmusból indulnak ki:

(1) Véget kell vetnünk a koszovói terrornak.

(2) A bombázás nem vet véget a koszovói terrornak.

(3) Rajta, bombázzunk.

A földkerekség legnagyobb hatalmú, leggazdagabb, legműveltebb és legjobban informált országainak ezt az okfejtést sikerült kiizzadniuk. [Mivel ezt három hónappal ezelőtt írtam, úgy tetszhetik, az arrogáns nagyhatalmi szillogizmus mégis bevált, hiszen a jugoszláv néphadsereg és a szerb paramilitáris erők, továbbá a tömeggyilkosság legföltűnőbb civil részvevői kivonultak Koszovóból. Azonban az a valószínű, hogy Milošević politikájának fordulatát Jevgenyij Primakov orosz miniszterelnök menesztése idézte elő meg a nacionálkommunista befolyás időleges visszaszorulása a Kremlben. Zoran Djindjić, a szerb ellenzéki Demokrata Párt vezetője mondta 1999. június 6-án a Magyar Hírlapnak: Milošević „[a]z elvi megállapodást is csak azért fogadta el, mert az oroszok így akarták. Ha nem így történik, akár még egy hónapig is folytatódhattak volna a bombázások, és akkor sem adta volna be a derekát. A NATO részéről illúzió azt hinni, hogy a bombákkal bármit is elértek. Ha az oroszok kezdettől fogva hajlottak volna a megállapodásra, Milošević is egészen másképp viselkedett volna.”]

A konfliktusról és a nyomában járó népirtásról, illetve a népesség nagy arányú „áttelepüléséről” már szólottak az orákulumok. Először kettőt emelek ki közülük, mindketten kiváló elmék, ráadásul balkáni gyökerekkel. A posztmarxista szlovén gondolkodó, Slavoj Žižek közli, hogy ostobaság a sok szócséplés az etnikai alapú nacionalizmusról, a lényeg voltaképpen a „hatalmi harc”.[2] Egészen másként látja a kérdést Julia Kristeva bolgár-francia írónő: Kelet és Nyugat viszonyának döbbenetes párhuzamára mutat rá 1793-ból, amikor, legalábbis Kristeva szerint, a protestáns Kant képviselte a tiszta észt (entendement, Verstand), míg az ortodox szerzetesek a XI. századi bizánci görögből fordították le a Philokaliát, a világba belefáradt, befelé néző meditációt – ami természetesen azt is bizonyítani hivatott, hogy az ortodox szlávok irracionálisan gondolkodnak, ergo alacsonyabb renduek.[3] Kristeva elfelejti, hogy épp a pietista bensőségességen (Innerlichkeit) nevelkedett Kant támadta a Verstandot (az értelmet), míg a fölvilágosodás egyetlen nagy költője, Puskin a görögkeleti ortodox Oroszországban élt – de valószínűleg az egész párhuzam értelmetlen.

Két híres kelet-európai regényíró is megosztotta nézeteit a nyugati közönséggel.

Konrád György a Nyugatot okolja (nem alaptalanul), mert bátorította a szeparatizmust, és elhitte azt a kacsát, hogy Jugoszlávia bizonyos értelemben „mesterségesebb” kreatúra, mint a legtöbb ország.[4]

Ismadl Kadaré albán regényíró evvel szemben úgy véli, ezúttal is a magukat keresztyénnek titulálók követnek el agressziót a nem keresztyének ellen. Kadaré szerint a szerbek történetük során mindig is vérszomjas vadállatok voltak, de meglepő módon (vagy mégsem olyan meglepően?) dicsérő szavakat talál a Kanunra, a rituális vérbosszúról szóló középkori albán könyvre, sőt még „középponti részére, »A halál szabályai«-ra” is.[5] (Ez tetszett az ÉS cikkírójának.)

A jelentős nyugati szerzők közül Susan Sontag már-már Leon Wieseltier-i keménységű cikkében, amelyet az emlékezetes (vagy inkább vészjósló) „Mit keresünk Koszovóban?” címmel közöl, kijelenti, hogy torkig van a sok európai nyavalygással és hasfájással az „igazságos háború”-t illetően.[6]

A közismert társadalomkritikus, Jean Baudrillard kontraintuitív hipotézisre alapítja elméletét, jelesül arra, hogy a nyugati vezetők nem lehetnek teljesen hülyék (miért nem?), és úgy véli: Milošević gonosz, de gonosz itt mindenki, a kapitalista országok pl. megpróbálnak megszabadulni bevándorló kisebbségeiktől, hogy „kiiktassák a heterogén és bajkeverő elemet” lokálisan, és így várják ki a globalizációt mintegy globálisan.[7]

A példákat nem találomra választottam. Mégis, akármilyen plauzibilisen és erőteljesen fogalmazottak is, nem túl hatékonyak. Jugoszlávián belül korlátlan úr az elmebaj. Biljana Srbljanović drámaíró, egyúttal a (dr. Žižek és mások állítása szerint nem létező) jugoszláv demokratikus ellenzék bámulatosan bátor tagja azt írja döbbenetes háborús naplójában, hogy a belgrádi légitámadásokat a szerb rádióban és televízióban egy bizonyos „Avram Izraelnek” tulajdonított, ismeretlen hang jelenti be, és a szerb televízió újra meg újra a Schindler listáját ismétli. A szerbek is, az albánok is Hollywood és a Moszfilm antifasiszta giccseiből ismert zsidósággal azonosítják magukat. Biljana Srbljanović elhatalmasodott erkölcsi émelygése a legbiztatóbb és legígéretesebb fejlemény a NATO fura háborújának kezdete óta.[8]

A szó szoros értelmében véve kétségkívül „igazságos” ez a háború: célpontja undorító népirtó rezsim, célja az emberi jogok fönntartása; ám helytelen háború is, mert nem könnyít a megmentendő áldozatok szenvedésén. E tekintetben tökéletes hasonmása az iraki kudarcnak, ahol a hosszú éveken át alkalmazott büntető szankciók, a bojkott és a légicsapások ellenére a kurdok, a síiták, a baloldaliak és más Szaddám-ellenes erők helyzete egyre romlik. Az Irak elleni hatástalan légiháború tanulságait nem vonták le. A NATO ügyének igazságosságába vetett hitet tovább rombolja az önkényuralmi rendszereknek nyújtott amerikai támogatás – segítséget kapott pl. az etnikai tisztogatásokat végrehajtó, a tömeggyilkosságot módszerként (policy) alkalmazó Kambodzsa, Guatemala, Kolumbia és Törökország. Ennek ellenére kimondhatjuk, hogy az ellenség, Milošević gonosz, míg a „mi” oldalunk egyszerűen csak abszurd. E sorok írása közben erősödik a népirtást ellenző demokratikus csoportok hangja Jugoszláviában, ami reményt kelt, a külvilág azonban – szokásához híven – vonakodik segítséget nyújtani az albán menekülteknek, ami tűrhetetlen.

Lehet, hogy eső után köpönyeg elmagyarázni a jugoszláviai tragédia okait, de ha valaha is értelmes megoldásra akarunk lelni, itt az ideje a józan értékelésnek; főleg azért, mert ez az „igazságos”, de „helytelen” háború (akárcsak annak idején az első világháború) tönkreteszi a nyugat-európai baloldalt – azt a baloldalt, amely Németországban és Franciaországban megtette az első bátortalan lépéseket a nem etnikus és nem faji állampolgárság felé –, és mindenestül eltemetheti a kelet-európai demokráciát. A NATO-országok se nem tudnak, se nem akarnak valódi népi fölszabadító háborút vívni, s még egy alapos emberbaráti akciót sem tudnak összehozni a menekültek megmentésére – mindez ma még elképzelhetetlen katasztrófához vezethet, akkor is, ha a bajt később valami sületlen kompromisszum kendőzné el. [Ez történt.]

A jugoszláv tragédia félreértésének egyik oka a vezető elemzők téves benyomása, amely szerint a kommunizmus csupán anomália volt, s ezért nem volt saját önálló története. Kiiktatni nyolcvan év történelmét, amelyben föllelhetők volnának mostani megpróbáltatásaink okai. Széleskörűen elterjedt a félelem: ha az „új demokráciák” kommunizmus utáni gondjainak gyökereit a kommunista múltban kezdjük keresni, evvel mintegy „normálisnak”, „triviálisnak” és „banálisnak” minősítjük a rettenetes kommunista „kísérletet” – holott eleve „abnormálisnak”, „kivételesnek”, „anomáliának” kellene tartanunk, hiszen per definitionem nem volt kapitalista. Amikor a folytonosság elemeire mutatunk rá totalitárius rezsimek politikai történetében, mintha enyhítenénk jogos fölháborodásunkon, ez pedig érzelmi alapon tilos. Ám ha nem ismerjük föl, hogy pl. Kelet- és Közép-Európában Lenin, Trockij, Sztálin, Hitler és Mussolini rombolta le az arisztokrata-hűbéri rend utolsó maradványait, nem pedig a liberális középosztály (mint az a Rajnától nyugatra történt), s következésképpen ők teremtették meg errefelé a modernséget, akkor alaposan félreértjük a huszadik század történetét.

Ha kimutatjuk, hogy Hitler megörökölte Bismarck politikájának néhány elemét, vagy hogy a kommunisták hasonló nehézségekkel találták magukat szemközt, mint korábban Kaunitz és Metternich, azzal még nem „relativizáljuk” Auschwitzot vagy a Gulagot. A totalitárius uralom alatt nem volt szünet. Lehet, hogy ez truizmusnak hangzik, de voltaképp nem az. A balkáni vérontás a tizennyolcadik században keletkezett terv filozófiai, adminisztratív és politikai forradalmi fölbomlásának, vereségének következménye.[9]

II. József (társuralkodó 1765-től, császár 1780-tól 1790-ig) reformjaival kezdődött. A császár 1781-i türelmi pátense lezárja az ellenreformációt, s egyúttal a görögkeletiek, protestánsok és zsidók üldözését. Ezt követi az 1784-ben kiadott nyelvi rendelet, amely a latin helyett az egész birodalomban a németet teszi hivatalossá. A császár 1782-ben eltörölte a katolikus egyház materiális autonómiáját, az egyházi bíráskodás hatályát a papságra korlátozza, föloszlatja az elmélkedő szerzetesrendeket (vagyis azokat, amelyek nem végeznek oktatási, ill. betegápolási tevékenységet a közjólét érdekében), és állami ellenőrzés alá vonja a papi szemináriumokat. 1781-ben (Magyarországon 1786-ban) véget vetett a jobbágyrendszernek. Az 1775-i robotrendelet korlátozza a paraszti kényszermunka (corvée) mennyiségét a földesúri birtokon (módosítva 1777-ben és 1778-ban). Eltörli az úriszéket (ahol a földesúr panaszos, fölperes és bíró lehetett egy személyben), és 1789-ben olyan pénzbeli adót vezet be, amelyet nemeseknek, a fölső papságnak és a céheknek is fizetniük kell. A birodalom nyugati részében a jobbágyokból paraszti bérlők válnak.

Joseph von Sonnenfels (1732–1817), a zsidó miniszter 1776-ban eltörölte a kínvallatást – miután gr. von Haugwitz szétválasztotta a bíróságokat és a korona ügyészi szervezetét meg az igazságügy-minisztériumot –, továbbá egységesítette a mértékrendszert (1749-ben és 1756-ban). A császár betiltotta a jezsuita rendet, központi pénzalapból fizette a papságot (congrua, ez ma is érvényben van), 1784-ben megalapította a bécsi közkórházat, 1781-ben pedig megújította a cenzúrát: engedélyezte az egyházellenes pamfletek, sőt, az uralkodót bíráló írások megjelenését is, a monarchikus elv kritikáját azonban nem.

A feudális vármegyei gyűlések elvesztették súlyukat, helyükbe modern, központosított államigazgatási rend lépett, amelyben a közhivatalnoktól már nem követelték meg, hogy nemes legyen. A nemesi ítélőmesterek helyét szakképzett bírák vették át, s létrehozták a tábla- és föllebbviteli bíróságokat. II. József büntető törvénykönyve (1787) eltörölte a halálbüntetést és az arisztokratikus kivételezettségeket. Beiktatták a csőd- és az öröklési törvényt, bevezették a polgári házasság intézményét, a házassággal kapcsolatos jogi eljárások az egyházi bíróságról átkerültek a polgári bíróságra. Modern anyakönyvezési és statisztikai módszereket vezettek be, szakiskolákat nyitottak, eltörölték a belső vámokat, közutakat építettek, hajózhatóvá tették a folyókat, kimélyítették és megnövelték a kikötőket.[10]

Mindez a köznép, sőt bárki más közreműködése nélkül, kizárólag a császár és kis agytrösztje munkájaként jött létre. A Habsburg-birodalom királyságok, tartományok, fejedelemségek és hercegségek kevercse volt, alapja a hadiszerencse és a dinasztikus házasság, önmagát túlélt mezőgazdasági impérium, a Német-Római Birodalom romja meg a régi Magyar Királyság (Horvátországgal), amelyet a török uralom, a kuruc szabadságharcok és parasztfölkelések (jacquerie) tettek pusztasággá. A regionális arisztokráciák a létező legkülönbözőbb módokon függtek az ausztriai háztól, némelyikük – elsősorban Magyarország nemesi vármegyéi – a középkori alkotmányszövegek (pl. Aranybulla, 1222), s más egyezmények és szerződések (pl. Pragmatica Sanctio, 1713) jóvoltából szinte teljes autonómiát élveztek. II. József – aki nem volt hajlandó Magyar- és Csehország királyává koronáztatni magát, s emiatt a nemesi rendek illegitim uralkodónak tartották – ezt a tarka szőttest kívánta ellátni ésszerű és jóindulatú közrenddel, jó kormányzással, egységes, a természettudományra alapozott elemi és középfokú közoktatással, állami iparral, modern, merkantilista-kameralista elveken nyugvó kereskedelemmel. S közben a délkeleti határon dúló értelmetlen háborúk bénították.

A császár mélyen megvetette az uralkodó osztályt. Erősen hajlott arra, hogy támogassa az elnyomott erdélyi román parasztok fölkelését kegyetlen és rövidlátó magyar uraik ellen (az 1780-as években).

II. József uralmának – ész, közjólét, leereszkedő benevolencia és paternalista bürokrácia – mindenki ellenállt, akinek bármi kevéske hatalma volt: egyház, a középkorias szabad kir. városok, sőt, néhány udvari nemes is. A császár fölvilágosult, központosító és „racionális” kormányzásának egyetlen támasza, paradox módon, a királyok Istentől kapott joga volt, a Konstantintól és Nagy Károlytól örökölt szakrális monarchia. Nem érződött sem a nemzeti újjászületés és nagyság (mint Nagy Frigyes esetében), sem a forradalmi-demokratikus megújulás (mint Napóleonnál). Magányos volt; nem kedvelte csekély számú szövetségesét: az értelmiséget, zsidókat, protestánsokat, szabadkőműveseket, vagyis azokat a csoportokat, amelyek különböző okokból nem gyökereztek a provinciák, a fejedelemségek és örökös tartományok hűbéri elitjében, ill. filozófiai megfontolásokból (antiklerikalizmus, nagyobb igazságosság iránti vágy) ellenséges érzületet tápláltak vele szemben. A legkülönfélébb rendű és rangú radikálisok viszont seregestül siettek a fölvilágosodott abszolutizmust megtestesítő férfiú szolgálatába. A korszak egyik jellegzetes alakja a magyarországi Martinovics Ignác apát (az akkoriban nem ritka ateista papok képviselője), aki titkos ügynökként szolgálta a császárt, majd utódját, II. Lipótot is. Martinovics egyik vezetője volt az illuminátusok[11] szabadkőműves páholyának, s a jozefinista-leopoldinus fölvilágosodás kihunytával kétszintű jakobinus összeesküvést szervezett, miközben továbbra is aktív (bár illojális) rendőrkém maradt, s végül lefejezték a kivégzést azóta is nevében viselő budai Vérmezőn.

Így teremtődött meg a helyi elithez fűződő kapcsolatok nélküli, „gyökértelen” csoportok és a Habsburg-reformerek együttműködésének rendje; erről bővebben később.

II. József és II. Lipót reformjai természetesen csorbították a helyi hatalmasságok befolyását, különösen a magyar nemesekét és megyegyűléseikét. A nyelvrendelet miatt, valamint azért, mert József büszkén és merészen fütyült a középkorias hagyományokra, szokásokra és úri illemre – nem beszélve az alkotmányos fölhatalmazás nélkül eltörölt vagy módosított törvénycikkelyekről –, a provinciák nemessége a császár ellen fordult: mozgósította a nemzeti érzést és a szabadság szeretetét. A fenyegetett kasztelőjogok védelmében tüstént összetákoltak valamiféle modernül hangzó demokratikus nacionalizmust, jócskán megtűzdelve Rousseau-idézetekkel, meg a Marseillaise és a Ça ira éneklésével („hoc ibit, hoc ibit, hoc ibit”, dalolta az utóbbit latinul a magyar nemes, ezzel kívánva megvédeni ősi jogát az adómentességhez és parasztjainak csaknem olyan rabszolgasorban tartásához, mint Oroszországban). A csehországi arisztokraták: németek, skótok, írek és olaszok, akik kukkot se tudtak csehül, a „szláv” szentimentalizmus és önsajnálat mámorába süllyedtek. József reformjait a feudális partikularizmust elfüggönyöző liberális-demokratikus „nacionalizmus” nevében szabotálták el, ugyanakkor meg fölkorbácsolták a valódi nemzeti érzületet mind az elszegényedett dzsentri, mind az alakuló tanult középosztály (honoráciorok és lateinerek) körében. Ez volt az első általános lázadás olyasvalami ellen, amit nem is tudok angolra fordítani, csak franciára vagy németre (le pouvoir, Obrigkeit), magyarul: a hatalom, az első populista elfordulás mindentől, ami a „központból”, a „metropolis” felől érkezik. A feudális hatalomhoz való ragaszkodás nem volt sem etnikai, sem faji, csak tartományi jellegű, de a nyelvkérdés kulturális dimenziót is kölcsönzött neki, súlyosbítva különféle csoportok iránti gyűlölettel, mint az univerzalizmus helyi ügynökeinek tekintett, németül beszélő értelmiségiek, a szabadkőművesek, zsidók, jakobinusok, a modernizáció és a nyugatosodás „Bécsből pénzelt” hívei.

A javító szándékú (melioratív, fokozatos) reformok ügye örökre összekapcsolódott a kelet-közép-európai jellegzetességeket, hagyományokat illető tudatlansággal és közönnyel. A jozefinizmus nem csupán energikus kísérlet volt fölülről a társadalmi változásra, hanem mivel nem volt képes (vagy nem is akart) széles körű támogatást szerezni, tovább éltette azt a benyomást, hogy az alázatos, engedelmes tömegek köszönik szépek, jól vannak, és a közösségek önérvényesítését legbölcsebb az örökletes vezető elitek kezében hagyni. A közember (common man) politikai jogainak hiányában a nemességnek csupán saját magát kellett meggyőznie arról, hogy a hagyományos kaszt kiváltságait eltörlő vagy megnyirbáló reformok idegenek és mesterségesek, s ez az önmeggyőzés végül gyönyörűen sikerült. II. József megteremtette a nyugati változattól már akkor is különböző kelet-európai nacionalizmust. A nyugati nacionalizmus rendszerint valamely politikai rend eszméjéhez kapcsolódott, amelynek realizálását az adott nemzet küldetésének tekintették. A szabad individuum képessége arra, hogy törvényt adjon önmagának, társult a nép (the body politic) önrendelkezési (függetlenségi) igényével.[12]

A Habsburg-birodalomban a nacionalizmus kénytelen-kelletlen különállt a politikától, legalábbis az olykor filozófiai politikának nevezett jelenségtől, vagyis a nyilvános vitában és nyilvános érvekkel kialakított reformista vagy forradalmi törvényhozás jóvoltából növekvő szabadságtól. Mivel a császár „filozófiai politikájához” nem kért engedelmet (a hatalmasoktól sem), mindenki hevesen ellenezte. Az ellenállók azonban nem voltak képesek a racionális vitában valamelyik nyilvános argumentum mellett letenni a garast (hiszen efféle vita nem folyt); így hát önigazolásként nem maradt számukra más, mint a befogadás iránti elvont óhaj és a nemzeti önmeghatározás hangsúlyainak eltolása: az arisztokratikus hagyománytól a homályos „kultúráig”. A Habsburg-birodalomban a kulturális önazonosság romantikus hangsúlyozása megelőzte a liberális nacionalizmust, nem úgy, mint Franciaországban.

Ernest Gellner halála után megjelent könyvében – mondhatni: végrendeletében, melynek mindenképp meg kell adnunk az illő tiszteletet (zseniális mű) – annak ellenére, hogy a szerző hajlamos önsorsrontó mértékben túl jól írni, a következő jellemzést adja: „Tehát a közösség és a különösség (sajátosság) kultusza megerősítést kap az egész romantikus hagyománytól és attól a föltevésétől, hogy az élet legjobb, sőt, talán egyedül valóban emberi mozzanatai az ésszerűségen túli életben találhatók. Az ész két fricskát is kap: egyrészt a sajátos (és nem az univerzális), másrészt a szenvedélyes (és nem a számító) iránt megnyilvánuló szeretettől. A szeretetet vagy szenvedélyt besorozzák a politikai csatába: a politikai összecsapásokat úgy szokás bemutatni, mint az élet és a meddőség vagy életerő és betegség konfliktusát, ahol a betegség észnek és részvétnek [compassion] álcázza magát.”[13]

Továbbmegyek: még a német romantikus nacionalizmusnak is volt politikai célja: a nemzeti egység és a függetlenség Franciaországtól (meg Ausztriától). Ezt azonban nem tette lehetővé a kulturális nacionalizmus és az arisztokratikus regionalizmus összefonódása. A galíciai lengyel, a cseh, az erdélyi magyar mágnások függetlenedni akartak a kiváltságaikkal, hatalmukkal és vagyonukkal játszó univerzalista, centralista, humanista beavatkozásoktól, de nem akartak liberális-demokratikus államiságot olyan nép (body politic) számára, amely jogilag akkor még nem létezett, s amelyhez nem volt közük. Korábban már kimutattam,[14] hogy a látszat ellenére a nemzeti liberálisok a tizenkilencedik században sem kívánták szétverni a Habsburg-birodalmat.

II. József halálos ágyán minden rendeletét visszavonta; magukra maradt köztisztviselőinek, kémeinek, írástudóinak csak az összeesküvés maradt. Ám a császári önkénnyel véghezvitt radikális reform, ill. a főhatalommal összejátszó „gyökértelen” forradalmi értelmiség álma sohasem tűnt el.

Politika és kultúra végzetes különválása (és a kulturálisan meghatározott etnicitás) azt jelentette, hogy az asszimiláció, a honpolgári patriotizmus, az etnikumok fölötti állampolgárság esélyei szélsebesen romlottak, bár a Habsburg-liberalizmus minden támogatást megadott hozzá.

A tizenkilencedik században az udvar és a liberálisok (mármint a német, lengyel és magyar liberálisok; a csehek nem, illetve csupán egy részük) ráébredtek, hogy az 1848-i forradalmak pillanatnyi illúziója – a nacionalizmus és a demokrácia frigye – öngyilkosság volt, hiszen sehol sem volt világos etnikai többség, így pedig a Habsburg-birodalom fölbomlása teljes fölforduláshoz vezetett, s avval fenyegetett, hogy az egész régió tiszta barbárságba süllyed. A civilizációnak ezt a „vékony jég”-elméletét tették magukévá a Habsburgok és az osztrák-magyar liberálisok is: ha a demokratikus és a nemzeti-etnikai-törzsi érzések elszabadulnak, képtelenség fönntartani a békét, a jogot és az igazságszolgáltatást (hogy az élet édességéről [douceur de vivre] ne is beszéljünk).

A Habsburgoknak be kellett látniuk: ki kell egyezniük uradalmaik közül az egyetlen erős és történelmileg megalapozott nemzettel, Magyarországgal.[15] De evvel csak megkettőzték a problémát: két univerzalista birodalomban kellett uralkodniuk, ahol nem volt etnikai többség vagy elkötelezett nemzeti elit, így az általános választójog megadása a végső összeomlást idézte volna elő, ahol az egyén szabadsága a politikai szabadság igazi ellensége volt; s egy kevés társadalmi igazságosság és gazdasági egyenlőség csakis a politikai egyenlőség rovására valósulhatott volna meg. A történelem folyamán még soha nem volt a demokrácia ennyire esküdt ellensége a szabadságnak: demokrácia az Osztrák–Magyar Monarchia széthullását, dezintegrációt jelentett volna, polgárháborút, barbár zsarnokságot.

Joseph Roth halhatatlan beszámolója a Radetzky-indulóban tanúsítja, hogy a Habsburg-liberálisok, s később a Habsburg-szocialisták úgy féltek a paraszti tömegektől, mint a tűztől, mivelhogy a parasztság (legalábbis képzeletükben) annyira gyűlölte a többé-kevésbé jó szándékú nemzetek fölötti elitet, amelyben a kozmopolita udvari arisztokrácia egyre inkább összenőtt a „gyökértelen, zsidó-szabadkőműves” értelmiségi elitekkel, hogy kész lett volna szétzúzni a szabadságot és a belső békét (urbanity). Az univerzalista „politika” és „jog” tartós szétválása az etnikai „kultúrától”, az ellenséges „összbirodalmi”, gesamtmonarchisch liberalizmusé a vele ellenséges „nemzeti” demokráciától, továbbá még vészjóslóbban, a nemzeti és a nemzetközi szocializmus ellenséges viszonya (hiszen az ún. „keresztyénszocializmus” felekezeti és fajvédő volt): itt találjuk meg mai bajaink eredetét, és nem a képzeletbeli középkori konfliktusokban, hiába próbálják az utóbbit olvasóikba sulykolni a mainstream sajtó tudatlan hírmagyarázói.

A tömegek félelme és a tömegektől való félelem jellemző tizenkilencedik századi jelenség (azt a plebejus tömeget még nem szelídítette meg a fogyasztói társadalom, a televízió, a popkultúra és az internet), ám a kettős monarchiában volt jó ok a félelemre: a köznép hamisítatlan demokratikus szenvedélye a transznacionális elitek ellen irányult, amelyek egzisztenciája az ősi, nemzet előtti uralkodóház további impériumától függött, az ettől való rettegés adja sajátos ízét a nagyszabású osztrák–magyar dekandenciának.[16] Ugyanakkor a valódi szociális reform ezeknek az eliteknek a kezében volt – dicső 1848-i forradalmunkban a liberális magyar nemesek által meghirdetett liberális intézkedéseket végül az abszolutista osztrák elnyomók, báró von Bach és Schmerling lovag vezették be; az 1850-es évek abszolutista-katonai uralma nélkül a magyarországi jobbágyrendszer valószínűleg jócskán áthúzódott volna a huszadik századba, s ezt a magyar liberálisok és szocialisták pontosan tudták.

Így hát a liberálisoknak csalniuk kellett: átrajzolták a választókerületek határait, (gerrymandering), szigorúan korlátozták a választójogot, csaltak a szavazatszámláláskor, megvesztegették a kisebbségi politikai vezetőket és egyházi személyeket, megvásárolták a sajtót, és szorosan ellenőrizték az egyetemi életet – ezen az áron lecsöndesíteni az írástudatlan tömeget, befogni a deklasszált nacionalista demagógok száját és megvalósítani a haladó reformokat. Evvel vált az Osztrák–Magyar Monarchia a rendkívüli egyéni szabadság és a rendkívüli politikai gyöngeség hazájává.

A demokratikus szenvedély azonban erős maradt, s a birodalom nyugati felén legalábbis elkerülhetetlenné vált néhány engedmény, kiterjesztették a választójogot. Ennek ez volt az eredménye pl. az 1907-es birodalmi tanácsi választások (Reichstrat) után:

96 keresztyéndemokrata küldött

86 szociáldemokrata

31 német néppárti, 21 német-agrárius, 17 német-haladó, 12 német-radikális (Wolf), 3 pángermán (von Schönerer)

28 cseh-agrárius, 18 ifjúcseh, 17 cseh konzervatív, 7 ócseh, 2 cseh haladó

(„realisták”), 1 „független” cseh, és a legradikálisabb csoport: 9 cseh nemzeti szocialista

25 lengyel nemzeti demokrata, 17 lengyel néppárti, 16 lengyel konzervatív, 12 lengyel középpárti

4 cionista, 1 zsidó demokrata

10 olasz konzervatív, 4 olasz liberális

18 szlovén konzervatív, 5 szlovén liberális

25 rutén [„kárpát-ukrán”] nemzeti demokrata, 4 órutén [„óruszin”]

12 horvát, 5 román (bukovinai), 2 szerb, 1 radikális orosz

1 szabad szocialista, 1 „független szocialista”, 1 „szocialista politikus”

2 független[17]

A birodalom nyugati fele („Ausztria”) kormányozhatatlan volt, a keleti rész („Magyarország”) antidemokratikus, és a rendszer mind a forrongó etnikai kisebbségeket (oláhok, rácok, tótok, szászok), mind a függetlenségi, nacionalista „baloldalt” hátrányosan különböztette meg. A végletesen szűk választójog miatt a szociáldemokraták Ciszlajtániában be se jutottak az országgyűlésbe, hiába volt óriási tagságuk és jelentős befolyásuk.

A terebélyesedő szocialista mozgalomnak a monarchia mindkét felében szembe kellett néznie a dilemmával: az ország sok-etnikumú, s emiatt a demokrácia és a politikai egyenlőség káoszt és/vagy falusi, „reakciós” uralmat, széthullást és valószínűleg polgárháborút hozna; a transznacionális centralizmus megőrizné az arisztokrácia és az udvar előjogait, és katonai kormányzáshoz vezetne, ami megint csak tragédiába torkollna, mivel a magyarok sohasem turnék el a „demokratikus cézárizmust” à la Napóleon, s evvel mind Rudolf főherceg, a magyarbarát és filoszemita királyfi, mind Ferenc Ferdinánd főherceg, a magyarellenes és antiszemita, viszont szlávbarát trónörökös (előbbi liberális, utóbbi reakciós) egyaránt eljátszott.

Mi volt hát a teendő?

A Habsburgok rendkívül bonyolult játszmába kezdtek a monarchia összes „nemzetiségével”, egymásnak ugrasztották őket, de sohasem bíztak egyikben sem, csak a barokk és fölvilágosult transznacionális elitekben, a tisztikarban (amelyet jól elemez nemrég megjelent könyvében Deák István, a Columbia Egyetem tanára), az egyházban, a birodalmi köztisztviselői karban, a zsidókban, a szabadkőművesekben és a szociáldemokráciában. A Habsburgoknak nem volt egy megoldási javaslatuk, ehelyett szüntelenül halogattak, rögtönöztek, kivártak (durchwursteln, „muddling through”), olyan államban, amely legalább négyféle alkotmányos rezsimből állt össze.

Regionális kiváltságok, liberális törvényhozás és egalitárius, ám nem demokratikus reformok furcsa ötvözete. „Ausztrián” belül a lengyel és német liberálisokat igyekeztek támogatni a pángermán (poroszbarát, Anschluss-párti) erőkkel szemben, és a felelőtlen cseh politikusokat megfékezendő korlátozták a demokráciát; „Magyarországon” a demokrácia előmozdításán fáradoztak, és támogatták a román és szláv mozgalmakat, hogy leszereljék a magyar függetlenségi baloldalt (amely persze csakis azért játszotta ki a függetlenségi kártyát a Habsburgok ellen, hogy nemzetiségeket féken tartsa). Gyenyiszon Ruszinov orosz történész szerint ez a stratégia „rugalmas és logikus meg nem oldása a megoldhatatlan nemzetiségi kérdésnek”.[18] A birodalomnak nem volt a többi fölött álló nyelve: II. József nyugodtan hihette, hogy a német az (ahogy Saint-Just gondolta a franciáról); a többit csupán des patois contre-révolutionnaires-nek számított. A demokratikus tizenkilencedik században azonban a német nyelv is csak egy volt a sok közül; és nem volt egyféle, az Észen nyugvó jó kormányzás, csak néhány amatőr politikája, akiket találomra választott meg a szeszélyes, fölvilágosulatlan népség. A birodalmi főhatalom se tetszett már isteni eredetűnek, csak úgy ott volt a helyén, sötét erők bizonytalan és átmeneti egyensúlyának véletlenszerű eredményeképpen.

A reform tervszerű változtatást jelentett, az Ész diktálta menetrendet, amely figyelembe veszi az emberi gyarlóságot, ideértve az uralkodók tökéletlenségét; s figyelembe veszi az észérvek, a jó szándék, a harmóniaérzék törékenységét a babonától, a tudatlanságtól s a nagylelkű bátorságtól kiváltott szenvedélyek vihara közepette. Az állam lojalitáson, bizalmon, megszokáson, harci erényeken, az autoritásba vetett már-már vallásos hiten nyugodott, nem az Ész tiszteletén. Az Ész Birodalma ugyanúgy vágyra és szenvedélyre épült, mint minden más, mint azok az erők is, melyek aláaknázták. Herr von Sonnenfels, II. József zsidó minisztere újságot adott ki Der Mann ohne Vorurteil (Az előítéletek nélküli ember) címmel. Ilyen emberek már nem álltak rendelkezésre, ha egyáltalán éltek valaha.

A korona nem kereste magának a szocialistákat, a szocialisták pedig kezdetben azt hitték magukról, hogy republikánusok és nacionalisták, hiszen kiálltak az etnikai alapú nemzetállamok önrendelkezéséért vagy függetlenségéért, ugyanis a regionális, csoportok közötti és a hagyományos kasztbéli egyenlőtlenségeket osztálykonfliktusnak látták, ami igaz is, ám ezt az igazságot különös szövetségek kuszálták össze. Írástudatlan görögkeleti parasztok és éhező hászidok voltak a német-római császár szövetségesei. Városi polgárok ellenezték a szabadkereskedelmet. Büszke német hercegek szítottak fölfordulást és zavargásokat szláv parasztok között. Az udvar, a magyar arisztokrácia, az új gazdák osztálya és az új burzsoázia tönkretette a dzsentri kupaktanácsok megélhetését, mire az utóbbiak elözönlötték és átpolitizálták a köztisztviselői kart, nacionalista alapon szabotálták a központi hatalmat.

Ugyanakkor az irredenta mozgalmak (olaszok, délszlávok, románok és pángermánok) ki akartak válni, új föderációkat, új nemzetállamokat szerettek volna létrehozni a faji mítosz, a történelmi fikció és a plebejus demokratizmus alapján, amely nem bízott abban a racionális univerzalizmusban, amelyet a szuronyok tartottak fönn, a választási csalások (vote-rigging) meg a nemzetiségi agitátorok elleni terror- és kirakatpörök; és utálták a Szt. István Szt. Koronájának országaiban uralgó baksis-liberalizmust. Ha demokratikus Románia, Jugoszlávia, Cseh-Szlovákia és új, pángermán köztársaság születik, a sok új ország állítólag megszabadult volna a hamiskártyás Észtől, amelynek helyébe az akarat, a népakarat lépett volna, és akkor aztán nem nőtt volna fű a jozefinista köztisztviselőknek, zsidó báróknak és nemeseknek, fölvilágosult burzsoá szabadkőműveseknek, az áskálódó, gúnyolódó hírlapíróknak, radikális tudósoknak (savants), akkor majd az egyszerű, egészséges vidéki gyerekek, mesterkéletlen falusi plébánosok, pirospozsgás menyecskék és vállas nemzetőrök ideje jön vala el.

Az osztrák–magyar szocialisták eleinte úgy vélték, szövetséget köthetnek a nemzeti liberálisokkal, különösen az általános választójogért folytatott harcban. A magyar liberálisok azonban hallani sem akartak róla (odalett volna az egyszerű vagy a relatív magyar többség a képviselőházban), az osztrák választási reform pedig nem hozott volna mást, mint (1) tökéletes kormányozhatatlanságot és káoszt, és (2) a német nemzeti liberálisok gyakorlatilag eltűntek volna, átadván helyüket a katolikus és pángermán antiszemitáknak, rasszistáknak, sovinisztáknak és a többi csőcseléknek. A szoros értelemben vett „Ausztriát” (az osztrák birodalmi tanács fönnhatósága alá eső területet, Magyarország nélkül) csak úgy kormányozhatták I. Ferenc József bizalmasai, ha a németekkel szemben koalícióra léptek a liberális lengyel arisztokratákkal és másokkal, élvezve a szocialisták hallgatólagos támogatását. Ugyanakkor a liberális Magyarországon (Horvátországot is beleértve) a szociáldemokrácia zaklatásnak és üldözésnek kitéve, jószerivel illegalitásban működött.

A szocialista vezetők nem fogták föl azonnal, hogy nem „a népet” képviselik – az elmaradott agrárországban, Ausztria-Magyarországon a parasztság volt a nép (Magyarországon több volt a nemes, igaz, főleg elszegényedett nemes, mint a proletár), de élt egy viszonylag jól képzett, németül olvasó, a létfontosságú regionális beágyazottság nélküli elit is, plebejus, radikális elit, s ha a parasztokhoz vagy az éhenkórász Luftmenschekhöz és lumpenekhöz hasonlítjuk, azt mondhatjuk, meglehetősen nagy létszámú, és, csak hogy nehezebb legyen besorolni, meglehetősen jómódú. A „szervezett” (értsd: szakszervezeti tag) munkások minden körzetben kisebbségben maradtak – sajátos módon ezáltal hasonlították más, a Habsburg-házat támogató csoportokhoz: helyi befolyásuk semmi, egyesített erejük viszont nagyon is komoly. Egyfajta fölvilágosult univerzalizmus lekötelezettjei, ellenzik a „burzsoá” nacionalizmust, de érdekeltek a közoktatásban és az önképzésben; az ilyen ember szokott a szocdem párttól szervezett esti tanfolyamra járni, karban énekelni, válik antialkoholistává, belőle válik feminista, érdekli a természettudomány (a Darwin-rajongás általános volt), és jótékonykodik, ha „haladó” cél érdekében teheti, elfogadja, hogy zsidó értelmiségi a vezetője, egyszóval sok tekintetben ő a Habsburg-alattvaló mintapéldánya. S ami a legfontosabb: a szocialista munkásosztálynak ugyanazok voltak az ellenségei, mint a császárnak és királynak: a tartományi arisztokrácia, a középosztályi sovinizmus és irredenta, az ultramontanizmus (az udvar mindig egyház és állam határozott szétválasztását pártolta), az agrárprotekcionizmus – és a háború.

Továbbá a munkások is a reformban voltak érdekeltek, nem a káoszban. A cseh nemzeti szocialisták bécsi, és a teljesen szétrohadt függetlenségi párt budapesti parlamenti obstrukciója miatti bénultság bebizonyította, hogy nacionalizmus és demokrácia jegyessége Közép-Európában végzetes.

Ausztria-Magyarország szocialista teoretikusainak megoldást kellett találniuk, ha nem akarták végignézni, hogyan csábítják el híveiket a reakciós antikapitalista keresztyén „szocialisták” vagy a keleti „nem történelmi nemzetiségek” nacionalista parasztpártjai. Úgy döntöttek, hogy radikálisabbá teszik a jozefinista gépezetet, és ez a szocialisták maradandó öröksége, amin Közép- és Kelet-Európa népei mind a mai napig huzakodnak.

Otto Bauer és Karl Renner (és kevésbé világosan Rosa Luxemburg Lengyelországban és Litvániában, valamint a radikális szindikalista Szabó Ervin Magyarországon) a régi jozefinista módon még élesebben megkülönböztették a politikát és a kultúrát. Végleg szakítottak a nemzeti önrendelkezés demokratikus tanával, és a kulturális, ill. személyi autonómia ötvözetét javasolták. A kulturális autonómia fölfogásuk szerint annyit tesz, hogy a nemzetiségi csoport tagjai létszámarányosan megkapják a kormányzat által beszedett adók bizonyos százalékát, hogy anyanyelvi oktatásra, könyv- és újságkiadásra stb. költsék. Amennyiben az etnikum (akkor is, ha kisebbség) helyi szinten többséget alkot, joga van anyanyelvét használni a törvényhozásban, az államigazgatásban, a bíróságon és saját hivatalos irataiban; ezen kívül a központi kormánnyal is saját anyanyelvén levelezhet. Az állam föladatának szánták a modern „magaskultúra” megteremtésének támogatását, ahol az elmaradottság, kizsákmányolás és elnyomás miatt ilyen nem volt. A személyi autonómia (ezt ma is javasolják bizonyos kelet-európai nemzetiségi mozgalmak, pl. az erdélyi és vajdasági magyarok, a litvániai lengyelek vagy a lengyelországi fehéroroszok) azt jelenti, hogy még a teljes szétszóratásban élő csoportocskák is kapnak második szavazatot, amellyel nemzetiségi kulturális és nyelvi igényeikről döntenek. A területi autonómia is megengedhető, de a nemzetiségi ügyek igazságos intézésére korlátozódik, a kiválás vagy a helyi szintű közjogi kivételezés tilos.

Lokalizáljuk az etnikai kérdést, hogy az országos politikában csak tisztán osztályt vagy ideológiát megjelenítő, tehát univerzalista pártok maradjanak, nehogy a nemzetiségek szavazói saját helyi etnikai kulturális igényeiket követve külön összefogjanak, s mivel az etnikai kérdés a kultúrára szűkül, a kulturális autonómia nem fogja megakadályozni a német vagy cseh szocialista proletárokat – vagy akár a liberális német vagy cseh burzsoákat – abban, hogy együttműködjenek. Továbbá ahol a kulturális autonómia némi területi elkülönültséggel társul, ott a szokásos hatalmi harcok egy-egy nemzetiségi csoporton belül fognak lezajlani, így „az etnikai [népi völkisch] egység” csábítása a jó szándékú, univerzalista kormányzás ellenében vereséget szenved.[19]

Ezt a programot módosított formában fogadták el a történelmileg fontos magyar radikálisok,[20] de a legnagyobb hatást Leninre, Trockijra és követőikre, Sztálinra és Titóra tette. Azok a szocialisták szemben álltak az ausztromarxistáktól javasolt nemzetek fölötti, transznacionális állammal – az első világháború kitörésekor nacionalistákká váltak („szociálpatriótákká” a marxista zsargonban), nem vettek részt a harmadik, két és feledik és negyedik Internacionáléban, és nem is játszottak komoly szerepet Közép- és Kelet-Európa ezt követő történetében. A szocialisták és kommunisták zimmerwaldi és kienthali szakítása a nemzeti kérdés miatt történt, és a bolsevizmus hősei – Jaurcs, Liebknecht, Luxemburg, Lenin – ellenezték a háborút és a nacionalizmust. (Az internacionalizmus és a forradalmi defetizmus hagyományát ma a trockisták tartják életben, az ő mozgalmuk is új életre kelhet [kelt is azóta] Koszovó miatt.) A föntiek értelmében az ausztromarxista hagyomány az egyik legdrágább kincse a kezdeti bolsevizmusnak, és ellenfelei nacionalista 1914-i árulása a marxisták-leninisták szemében az egyik meghatározó vonása lett a „reformista”, „opportunista” szociáldemokrata hitszegésnek: maga az eredendő bűn.

Az első világháború után a győztes szövetséges hatalmak összetévesztették a soknemzetiségű, territoriális (nem gyarmati) birodalmak etnikai problémáit az asszimilációt szorgalmazó, nem rasszista polgári patriotizmussal odahaza, ill. a nem territoriális gyarmatbirodalomban alkalmazott faji elnyomás keverékével. Új etnikai alapú nemzetállamokat hoztak létre, nagy létszámú kisebbségekkel az egykori Ausztria-Magyarország „történelmi” nemzeteiből („a birodalmi kisebbségekből”, ahogy H. R. Patapievici román író nevezi őket). Miniatűr Habsburg-birodalmak jöttek így létre az eredeti biztonsági garanciái nélkül (a paternalista liberalizmus keveredett a jog uralmával és a feudális/területi előjogokkal és kiváltságokkal). A szupranacionális hálózatok (német városok szláv területen, magyarul beszélő zsidók román területen; a hétköznapi, „haladó”, pozitivista-tudományos és németes „magaskultúra” hagyománya a proletárok szakszervezeteiben mindenütt; a partikularista, helyi részrehajlástól mentes és erre büszke, gyakorlott hivatali ügyintézés hagyománya) mind-mind tönkrementek. Ismeretes, Versailles, Saint-Germain és Trianon csődje és az utódállamoknak a népi német kisebbségekkel szemben alkalmazott bánásmódja miatti jogos kifogások kirobbantották a második világháborút, annak felejthetetlen finomságaival együtt. Az 1918–20-i békekötések képtelenségei megismétlődtek 1945-ben, de addigra a zsidókérdést Hitler már „megoldotta”, a népi németek kérdésére pedig Sztálin és Beneš etnikai tisztogatása tett egy csapásra pontot (a beneši dekrétumok Cseh-Szlovákia összes német és magyar nemzetiségű lakóját megfosztották állampolgárságától, s jogaik teljes körű helyreállítása ma is várat magára, sőt a jogfosztottság Csehországban immár a „szlovák” cigányságra is kiterjed). Az etnikai tisztogatáson átesett Lengyelország és Cseh-Morvaország ma nem küzd kisebbségi problémákkal, és tökéletes összhangban él együtt, ám ehhez Hitler, Sztálin és dr. Beneš együttes erőfeszítésére volt szükségük; dr. Beneš szerint a kisebbségek túlhaladottak és nem engedélyezhetők. Milliókat kényszerítettek otthonuk elhagyására, pontosan úgy, mint most a koszovói albánokat, csak akkor még a CNN áldásos tevékenysége nélkül.

A többnemzetiségű szövetségi államok módszeres szétverésének harmadik hulláma természetesen 1989-ben és az utána következő években történt meg, a tökéletesen megjósolható következményekkel együtt.

Ha meg akarjuk érteni, mi történt, rá kell jönnünk – bármennyire savanyú is a szőlő most, az olcsó, tét nélküli, primitív, utólagos bölcs antikommunizmus időszakában (s ezt öreg disszidens ellenzéki mondja) –, hogy a kulturális autonómia bolsevik változata nem volt teljesen sikertelen.

A föderális Szovjetunió és Jugoszlávia (a félig horvát, félig szlovén Tito marsallt, aki politikai pályáját egy autógyárban osztrák-magyar szocdemként kezdte, az „utolsó Habsburg”-ként emlegették)[21] bizonyos fokig megvalósította az ausztromarxista elképzelést összes hibájával együtt. Ez a két ország, amely nem riadt vissza a nagybani gyilkosságtól, önfejű vagy másként nemkívánatos kisebbségek száműzetésétől, létrehozta a szövetségi és autonóm köztársaságok, az autonóm tartományok, területek, körzetek, kerületek, járások („rajonok”) és a nem területi kisebbségek félautonóm struktúráinak bonyolult államszerkezetét.

Senki nem állítja, hogy ezek az entitások politikai szabadsághoz is jutottak, hiszen a kommunizmusban senkinek se jutott politikai szabadság, beleértve a politikai bizottság tagjait és a KGB fejeseit (a hatalom nem mindig szabadság). Viszont tűrhetően karbantartotta nemzetiségi magas- és népi kultúrájukat, sőt, olykor egy-egy írásbeliség előtti állapotban leledző népcsoport megteremthette saját magaskultúráját, amihez ábécét és standard, nyelvjárások fölötti irodalmi nyelvet is kapott. Emellett olyan intézmények születtek (nemzetiségi nyelvű fölsőoktatási intézmények, színházak, filmstúdiók, akadémiák, tudós társaságok, kutatóintézetek, újságok és folyóiratok, könyvkiadók, szimfonikus zenekarok, operaházak, múzeumok, néprajzi gyűjtemények, folklóregyüttesek, kétnyelvű táblák, s ami a legfontosabb, helyi-területi elitek a kommunista párt és az állami adminisztráció viszonylagos decentralizáltsága jóvoltából), amelyek a legtöbb esetben addig nem is léteztek. Evvel olykor a tizenkilencedik század hiányzó kulturális nacionalizmusát pótolták: elővarázsolták az új nemzetiségi értelmiséget, amely vagy a régi helyébe lépett, vagy (még gyakrabban) parasztlegényekből toborozták össze nagy hirtelen.

A korábbi autonóm területek bolsevizálódott nemzetiségi (politikai és értelmiségi) elitje az új államok uralkodó osztálya. Ez az uralkodó osztály már anyanyelvén olvashatta a nyugati irodalom és filozófia klasszikusait, vadonatúj első fordításokban (a kommunizmus egyik legnagyobb vívmánya, hogy milliók számára tette könnyen hozzáférhetővé a modern kulturális kánon műveit, nagy kár, hogy a gazdasági válság, a kommercializálódás és a popkultúra együttes csapásai alatt ez a folyamat pusztulóban van – „az egyszerű ember” ugyanis valóban Shakespeare-t, Balzacot meg Tolsztojt olvasott, és mindenki megengedhette magának, hogy operába vagy hangversenyre járjon). Igen, indoktrinációról volt szó, de nem mellékes, hogy ez nyelvek tucatjain ment végbe, állásokat teremtett az addig lenézett tájszólások és nyelvjárások írástudóinak, és a társadalmi elnyomást nem súlyosbította az etnikai vagy faji elnyomás, csak közvetlenül az összeomlást megelőzően.

Jugoszlávia pl. zsarnokság volt, de nem akármilyen. A szövetségi államszerkezet engedélyezett bizonyos eltéréseket, továbbá garantálta a belső békét és biztonságot. A Habsburg-tapasztalatokból azt tanulták meg a jugoszláv vezetők, hogy demokrácia és nacionalizmus fönt említett keveréke robbanásveszélyes. Emiatt igyekezett Tito meggyöngíteni az erőseket (a szerbeket), és megerősíteni a gyöngéket. Emiatt tartott nagy létszámú szerb kisebbségeket túszként Szerbián kívül. A szerb értelmiség tiltakozott, mert nem volt szabad elnyomnia a többieket, s az egészben az a legszebb, hogy ebben bizony igazuk volt. Az osztrák szociáldemokrácia brünni (1899) és a Jugoszláv Kommunista Párt drezdai (1928) programja az elszakadásig menő önrendelkezés és kulturális autonómia hasonló elképzelését fogadta el.[22] A jugoszláv modell silányabb kiadásban megőrizte a múlt fölvilágosodott abszolutizmusának számos vonását. Az önjelölt helyi kiskirályokat féken tartotta, de megtagadta a nép politikai részvételét és a népképviseletet, és a demokratikus és nacionalista követelések szükségképpen megint egyszer összekapcsolódtak. Bármilyen átmeneti és részleges szabadság jutott az emberek osztályrészéül, ezeket mindig a zsarnok ukáza rendelte el visszavonásig. A nevezetes „önigazgatási” modell fölöttébb bonyolult és tökéletesen eredménytelen bürokratikus stratagéma volt, ám a rendszer elárulta magát: szándéka ellenére kimutatta, hogy valamicske népi részvételre neki is szüksége van, továbbá a szimulált piaccal is kísérletezett à la hongroise, de némi „balos” színezetet kellett adnia neki, hogy elrejtse a központi tervezés megszüntetését.

Ezek az ideológiai manőverek szükségessé tették a regionális nemzetiségi-etnikai elitek bevonását az államgazdaság „álpiaci” decentralizálásába (értsd: lebontásába, földarabolásába); evés közben jön meg az étvágy (l’appetit vient en mangeant), a helyi nemzetiségi elitek visszaközpontosították az államgazdaságot, de a „szövetségi tagköztársaság” szintjén, és a zsákmányt meg is kellett védeni, innen a rendőri erők fokozatos átszervezése, áthelyezése és „etnizálása”. A regionális nemzetiségi-etnikai elitek diszkriminálták a helyi szerbeket, s ezt a decentralizáció, demokrácia és autonómia terminusaiba csomagolták, hiszen ezek hivatalos és „haladó” jelszavaknak számítottak. A szerb vezető csoport válaszul egy másik, föderális újraközpontosítást követelt, ezúttal nyíltan etnikai (sem ausztromarxista, sem titoista) alapon, előszámlálva a kisebbségi szerbek – néha valós, többnyire valótlan – etnikai sérelmeit a tagköztársaságokban. Ekkorra nem csupán a fölvilágosodás örökségét bokázták már el (s nyomban meg is feledkeztek róla), hanem már a császár is halott volt.

Megint a régi nóta: a regionális arisztokráciák kétségbeesett utóvédharcot vívnak kiváltságaik és előjogaik megtartásáért, és összeütközésbe kerülnek a „plebejus” tömegek valódi demokratikus követeléseivel. A politikai részvétel hiányát a szövetségi rendszerre fogták, és ez eltüntette a helyi oligarchák antidemokratikus múltját és felelősségét a visszaélésekért. A szabadság hiányát az államszervezet érvényes külalakjának, fölépítésének tudták be. A nemzet megértésekor végzetesen szétvált a kulturális és a politikai dimenzió, megakadályozva a korábbi többnemzetiségű társadalom, a föderatív állam és az autonómiák egyszerű demokratikus reformját, ehelyett teljesen új államszervezet (sőt, több szövetségi államszervezet) új határait (nemzetiségi, nyelvi, területi, szimbolikus, gazdasági és katonai határait) azelőtt kellett megrajzolni, hogy a nemzet tulajdonképpen létrejött volna.

Nincs ebben semmi hagyományos, pláne ősi vagy középkorias vonás. A délszláv nacionalizmus, más néven illirizmus irredenta mozgalom volt, és nemzeti egységre tört, akár a bismarcki Németország, Cavour Itáliája, Maniu új Romániája, Masaryk rögtönzött Cseh-Szlovákiája.[23] Cseh-Szlovákiával is új, kipróbálatlan, történelmileg adott csonkokból összerótt államalakulat született, ám itt (Jugoszláviában) egy nemzetről volt szó, amelyet „természetes” szilánkjaira kellett hasogatni belső határai mentén, melyeket machiavellista-jozefinista szellemben fundáltak ki Tito és társai kisded játékaik céljára, szándékosan figyelmen kívül hagyva az etnokulturális törésvonalakat.

Jugoszlávia föl is robbant. Leginkább a szocialista föderalizmus által megteremtett regionális elitek hibájából, bár őket épp ellenkező céllal hozták létre: azért, hogy apolitikus védangyalai legyenek a nemzetiségi-etnikai kultúrának. Az Osztrák–Magyar Monarchia szupranacionális elitjei (az egyház, a tisztikar, a köztisztviselői kar, a szocialista szakszervezeti bürokrácia, a zsidó radikalizmus, az udvari [és nem tartományi] arisztokrácia) alkották az állam malterját. Az államét, amely nem tudta elhárítani a háborús vereséget, és nem tudott ellenállni az elégedetlen csoportok zabolátlan demokratikus és nacionalista szenvedélyének. Az ország darabjaira hullott szét, és az 1919–21-ben kötött békék olyan áttekinthetetlen katyvaszt formáltak belőle, amelyből csak újabb háborúk jöhettek ki.[24]

A Szovjetunió és Jugoszlávia egyetlen nemzetek fölötti kötőanyaga a kommunista párt volt. A két ország sorsát azonban megpecsételte a kaotikus demokratikus forradalom során végbement szétforgácsolódásuk; a másodvonalbeli, járási színvonalú bürokráciák és elitek hatalomátvétele és a mindenható titkosszolgálatok embereinek dezertálása a különféle politikai-bűnügyi maffiákba. Mivel azonban a regionális elitek mindig a politika nélküli etnicitást testesítették meg – lévén, hogy a politikacsinálás a központ joga –; s mivel a központ eltűnt, a hétköznapi értelemben vett politika is eltűnt vele együtt (akad-e valaki, aki tudja vagy akit egyáltalán érdekel, hogy az új figurák jobb- vagy baloldaliak, államiújraelosztás-pártiak vagy piacmániások, az esküdtbíráskodás vagy az arányos képviselet hívei?), az egyetlen fókuszpont az etnicitás. De az etnicizmus nem nacionalizmus, az előbbi rá se hederít más fajú polgártársaira: nem óhajt másokat megdolgoztatni, megadóztatni, kihasználni, csak azt, hogy takarodjanak vagy dögöljenek meg.

A vallás és fölvilágosodás nélküli közösségben egyszerűen lehetetlen az állampolgárság elismerése, amely nem tetszik politika előtti módon, „természetesen” (értsd: fajilag vagy etnikailag) „eleve adottnak;” tehát nem lehet megszerezni vagy kiérdemelni. Így az etnikai kisebbség aberrációnak látszik, logikai önellentmondásnak, nyomorékságnak. Ember alattinak: ezért a deportálás, a kiűzetés, a tömeggyilkosság, a tömeges nemi erőszak (s a hozzá társuló hit, hogy a nemi aktus magától értetődően meggyalázza, bemocskolja a nőt, akin „elkövették”).

Harmadszor vagyunk tanúi annak, hogy a Nyugat a bonyolult, soknemzetiségű mozaikra rá akarja kényszeríteni a gallo-amerikai, honpolgári-republikánus, asszimilációs vagy „olvasztótégely”-es, bár etnikailag színezett nemzetállam logikáját. Az első két kísérlet katasztrófába torkollott, és a harmadiktól sem várható más. Emlékszik még egy árva lélek is arra, miért nincsenek jelentős autochton kisebbségek Németországban, Ausztriában, Lengyelországban, Csehországban, Magyarországon, s miért képesek most ezek az országok könnyebben megközelíteni a nyugati típusú nemzetállam eszményét? Mert ezek a kisebbségek tömegsírokban nyugszanak, néhányan meg az eredeti lakóhelyüktől sok ezer kilométerre élnek száműzetésben.

De a többségük meghalt.

Miután a Nyugatnak sikerült segédkeznie két birodalmi-szövetségi szerkezet lerombolásában, most vagy eltűri a nemzetállami logika extrém következményeit, amelyek tökéletesen alkalmazhatatlanok a fölvilágosodás és a modernizálás szupranacionális módjain fejlődött országokban (és a romhalmaz csak további rombolást tartogat) – vagy megteremti saját birodalmát, ahol imponáló katonai erővel pacifikálja a bennszülött populációkat, és fizeti életben tartásuk költségeit.

Mi következhet a Habsburg-öngyarmatosítás és a kommunista központosítás után? Új birodalom, emberbaráti alapon, katonai közigazgatással? Hisz mind az indiai brit gyarmati uralom (Raj), mind a fölvilágosult jozefinista abszolutizmus azon a meggyőződésen alapult, hogy a bennszülöttek elmaradottak, tehát oktatni kell őket, gazdagabbá tenni, s arra nevelni, hogy egy napon majd maguk vegyék kézbe saját vidékük irányítását. De még Indiában is a fölosztás (partition) napja volt a Függetlenség Napja, sok millió halottal, s az indiai demokrácia csak azért él tovább (úgy-ahogy), mert maga is szövetségi birodalom. A korábbi gyarmati területek helyzete sok év után ma is katasztrofális.

A volt Jugoszláviában a Nyugat vagy újjáépít egy részleges szövetségi államszerkezetet, és aktívan adminisztrálja (a birodalmi köztisztviselői kar és a szövetségi kommunista párt hiányában rá fog kényszerülni), vagy eltűri az etnikailag tiszta önálló egységek létrejöttét – akár a szerbek nélküli Koszovót, akár az albánok nélküli Szerbiát, és a következő néhány száz évben nemzetközi járőrök őrizhetik a határokat.

Vagy folytatódik a mészárlás.

Az orgyilkosok hatalmon vannak, hála a faj egyszerű képzetének. Nem fogják föladni kis hűbérbirtokaikat, báróságaikat. És Milošević nem Bismarck, Tudjman sem Clemanceau. Ezek a fiúk nem államférfiak. Azért erősek, mert fütyülnek saját állampolgáraikra. De hát nincsenek is honpolgárok, nők vagy férfiak, olyanok legalábbis nincsenek, akik képesek volnának transzcendálni közvetlen szükségleteiket, előítéleteiket, vágyaikat és félelmeiket, a gyilkos gyűlöletet. A transzcenzus tilos, punktum. Még abban a szerény értelemben is tilos, amely a gyarló, bár működőképes közösségben szükséges az emberek egymás mellett éléséhez, amelyben adófizetés esetén nem illúzió abban reménykedni, hogy nagyjából menetrendszerűen járnak a vonatok.

A Boston Review 1999. nyári számából fordította Barabás András

Jegyzetek

[1] Agatha Christie: Gyilkosság a paplakban, [The Murder at the Vicarage, 1930, New York: Berkley Books, 1984, 224.] ford. Borbás Mária, Budapest: Európa, 1993, 312.

[2] Süddeutsche Zeitung, 1999. április 21. Vö. Žižek másik cikkével: The Nation, 1999. május 24.

[3] Le Monde, 1999. április 17.

[4] The Nation, 1999. május 3. (Eredetileg: Népszabadság, 1999. április 6.) Vö. Noam Chomsky cikkével, Le Monde diplomatique, 1999. május. A brit fegyvergyártó (állami) cégek és a különféle brit kormányok felelősségéről a kelet-timori népirtásban ld. John Pilger: „A Worse Slaughter”, The Guardian (London), 1999. június 1. vö. a New Left Review, 234, 1999. március-áprilisi, a Confluences: Méditerranée, 30, 1999. nyári, a Carré rouge 11., 1999 nyári számával.

[5] Le Monde, 1999. május 4.

[6] The New York Times Magazine, 1999. május 2. (Előzőleg a Le Monde-ban és a FAZ-ban; magyarul: Élet és Irodalom, 1999. június 11., ford. Széky János.) Susan Sontag mintha elfeledkeznék arról, hogy hihetően hangzó „igazságos háború” kitételével olyan francia véleménycsináló sztárok értenek egyet, mint Bernard-Henri Lévy, André Glucksmann, Alain Finkielkraut, Alain Touarine, Daniel Cohn-Bendit és Philippe Sollers. Eközben érdekes módon (a sors fintora, hogy nyilván az írás nyomdába adása után) éppen az Egyesült Államok képviselőházában nem sikerült megszavaztatni a légitámadások jóváhagyását támogató indítványt, és maga Trent Lott szenátor szó szerint egyetért az USA Szocialista Munkáspártjával, a Spartakista Ligával (vö. „Stop the Imperialist Bombing of Yugoslavia! Support Fight for Self-Determination in Kosovo!”, The Militant, 1999. április 26.). A Kongresszus más tagjai, akár az Egyesült Államok Kommunista Pártja, barátságosak a Milošević-féle szerb rezsim iránt.

[7] Libération, 1999. április 26.

[8] Der Spiegel, 1999. április 26. L. még Slavenka Drakulić, The Nation, 1999. június 7. (Az ÉS-ben is.) A magyar lapok, különösen az Élet és Irodalom, rendszeresen közlik a nemzetközi Koszovó-vita fontosabb (általában NATO-párti) dokumentumait; Norman Mailer kritikai írását a Népszava, Jimmy Carter cikkét A Szabadság (!) közölte. L. a francia baloldali értelmiségiek nyílt levelét és Immanuel Wallerstein fontos cikkét: Eszmélet 42, 1999. nyár, 183–188. Néhány érdekes délszláv dokumentum a Magyar Lettre Internationale 1999. nyári számában és a Holmi 1999. júniusi számában (mindkét lap ugyanazt a Filip David/Marko Kovač-levelezést közli). A heves és érdekes magyar vita a Népszabadság, a Népszava és az ÉS tavaszi számaiban. Saját vitatott hozzájárulásom a vitához: T. G. M.: „Balkán”, Élet és Irodalom, 1999. június 4.

A Koszovó miatt megélénkült pesti ultrabaloldal több könyvet és brosúrát kiadott a jugoszláviai légiháborúról és következményeiről. Ami sajnálatos: a keletnémet, cseh, orosz reakciók ismertetésének elmaradása. – Föl kell hívnom a figyelmet Szász János kitűnő sorozatára A Hétben (Bukarest). Az újvidéki Híd háborús különszáma a napokban jelenik meg; Végel László fontos publicisztikája a helyszínről a MaNcsban olvasható. A magyar médiák Koszovóval kapcsolatos híreit és állásfoglalásait elemzi a Nyilvánosság Klub, ld. Népszava, 1999. július 5.

[9] Lásd G. M. Tamás: Les Idoles de la tribu [keletkezett 1983–85-ben]. Párizs: Éditions L’Arcantére, 1991; „Old Enemies and New: A Philosophic Postscript to Nationalism”, Studies in East European Thought. 46. évf., 1994; „A Legacy of Empire”, Wilson Quarterly, 1994. tél; „Ethnarchy and Ethno-Anarchism”, Social Research, 1996. nyár. A nacionalizmusról és etnicizmusról szóló elméleti írásaim gyűjteménye: Törzsi fogalmak. Budapest: Atlantisz, 1999, 1. köt.

[10] Az osztrák fölvilágosult önkényuralomról és II. Józsefről l. Ferdinand Mass: Der Josephinismus. 5. köt., Bécs: Verlag Herold, 1951–56, dokumentumgyűjtemény magyarázatokkal; Eduard Winter: Der Josephinismus, Berlin: Rütten & Loening, 1962; Fejtő Ferenc (François Fejtö): Un Habsbourg révolutionnaire: Joseph II, Párizs: Plon, 1953 (magyarul: Budapest: Atlantisz, 1998), Paul P. Bernard: Jesuits and Jacobins, Urbana: University of Illinois Press, 1971; és az idevágó fejezetek C. A. Macartney: The Habsburg Empire, London: Macmillan, 1969, valamint Robert A. Kann: A History of the Habsburg Empire, Berkeley & London: University of California Press, 1974 (számos újranyomás) könyvében. L. még a Wandruszka/Urbanitsch-kézikönyvet, Die Habsburgmonarchie, 8. köt., Bécs: Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften (1973–) a következményekről. Adam Wandruszka csodálatos monográfiát írt a nagy császár még felvilágosodottabb testvéréről: Leopold II, 2. köt. Bécs: Verlag Herold, 1965.

[11] Az illuminátusokról és utódjaikról, a carbonarikról ld. James H. Billington nagyszerű könyvét: Fire in the Minds of Men: Origins of the Revolutionary Faith [1980], New Brunswick & London: Transaction, 1999, 86–123, 128–145. A szabadkőművességről tudomásom szerint nem jelent meg használható összefoglalás Robert Freke Gould hat súlyos kötete óta (1884–87). De cf. Margaret C. Jacob: The Radical Enlightenment: Pantheists, Freemasons and Republicans, London: Allen & Unwin, 1981, a szabadkőművesekről és panteizmusról ld. Frederick C. Beiser: The Fate of Reason, Cambridge, Mass. & London: Harvard University Press, 1993, 44–108.

[12] Ezt a párhuzamosságot írja le ragyogóan Elie Kedourie: Nationalism, 3. kiad., Oxford: Basil Blackwell, 1993. Gondolatait elismétli (hivatkozás nélkül) és továbbfejleszti Isaiah Berlin: „Kant as an Unfamiliar Source of Nationalism [1972]”, in: The Sense of Reality, New York: Farrar, Straus & Giroux, 1998, 232–248. Cf. T. G. M.: Törzsi fogalmak, 1. köt. 347–374. (A Fichtéről szóló rész.)

[13] Ernest Gellner: Language and Solitude: Wittgeinstein, Malinowski and the Habsburg Dilemma, Cambridge: Cambridge University Press, 1998, 19. Ezt írja Wittgenstein II-ről (a Tractatus utáni Wittgensteinről): „Ha a kultúrán kívül nem létezhet igazság, ha nincs egyéni tudás, de nincs külső vagy általános megerősítés sem, ha a tudásnak egyszerűen közösséginek kell lennie, s a beszédközösség végleges és megváltoztathatatlan, akkor ez legalább annyira vonatkozik a matematika és a természettudomány tekintélyére, mint bármi másra. A populista és a kultúrát abszolutizáló episztemológia meggyőződéssel védelmezte a kárpátokbeli falu erkölcsi vagy esztétikai érzékenységét a versailles-i típusú imperializmussal vagy a manchesteri kommercializmussal szemben, közelebbről a bécsi és budapesti bürokraták ellen, de nem volt vitája Hume-mal és Kanttal a következtetés természetéről vagy a logikai antinómiákról. Nem tűnt föl, hogy itt esetleg ugyanarról a játszmáról van szó. Éppen ebben rejlik Wittgenstein különös eredetisége.” Op. cit., 77–78.

[14] Ld. Eötvös Józsefről szóló esszémet, in: Törzsi fogalmak, 2. köt. 9–143. Cf. B. Giesen: Die Intellektuellen und die Nation. Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1993.

[15] A kiegyezésről szóló legjobb munka továbbra is Louis Eisenmann: Le Compromis austro-hongrois de 1867. Paris: G. Bellais, 1904. A. J. P. Taylor általában szűkmarkúan bánik a dicsérettel, mégis azt írja róla: „kivételesen zseniális munka… nagyobb történeti mű nem született ebben az évszázadban”, A. J. P. Taylor: The Habsburg Monarchy [1948]. Chicago & London: The University of Chicago Press, 1999, 270. (Magyarul is.) A mértékadó összefoglalás: Robert A. Kann: The Multinational Empire, 2. köt., New York: Octagon, 1970 [1950] (számos újranyomás); részletesebb a német kiadás: Das Nationalitätenproblem der Habsburgermonarchie, 2. köt. Bécs & Köln: Böhlau.

[16] Az idevágó nevezetesebb munkák: Carl E. Schorske: Fin-de-siccle Vienna. New York: Vintage Books, 1981; magyarul: Carl E. Schorske: Bécsi századvég, ford. Győrffy Miklós, h. n. [Budapest]: Helikon/Universitas, 1998. Vö. Hanák Péter: A kert és a műhely, 2. kiad., Budapest: Balassi Kiadó, 1999, kül. 88-134. A. Janik & S. Toulmin: Wittgenstein’s Vienna, New York: Simon & Schuster, 1973; Stephen Beller: Vienna and the Jews, Cambridge: Cambridge University Press, 1989; William O. McCagg: Jewish Nobles and Geniuses in Modern Hungary, New York: Columbia University Press, 1971; Claudio Magris: Der Habsburgische Mythos in der österreichischen Literatur, Salzburg: Otto Müller Verlag, 1966, s végül a legjobb: Ernest Gellner: Language and Solitude.

[17] Forrás: Brigitte Hamann: Hitler’s Vienna, New York & Oxford: Oxford University Press, 1999, 117. (Csapnivaló fordítás.)

[18] Idézi Solomon Wank: „The Habsburg Legacy in the Nationalities Question”, Austrian History Yearbook, XXVIII. évf., 1997, 146. Az ország jogi fölépítésével foglalkozó klasszikus mu: Joseph Redlich: Der österreichische Staats- und Reichsproblem. 1/1., 1/2. és 2. köt. Lipcse: P. Reinhold, 1921; Magyarországról ld. Louis Eisenmann: op. cit., Csehországról ld. Ernst Birke és Kurt Oberdorffen: Das böhmische Staatsrecht in den deutsch-tschechischen Auseinandersetzungen des 19. und 20. Jahrhunderts. Marburg: Elvert, 1960 s természetesen Hugo Hantsch: Die Nationalitätenfrage im alten Österreich, Bécs: Verlag Herold, 1963. Ld. még T. Mills Kelly: „Talking It to the Streets: Czech National Socialists in 1908”, Austrian History Yearbook, XXIX/1. évf., 1998, 93–112.

[19] A nemzetiségek ausztromarxista elméletéről ld. elsősorban Otto Bauer: Die Nationalitätenfrage und die Sozialdemokratie [1907] 2. kiad., Bécs: Verlag der Volksbuchhandlung, 1924 (számos újranyomás); Karl Renner: Das Selbstbestimmungsrecht der Nationen, Bécs: Deuticke, 1918; e mű lényeges átdolgozása a korábbi, „cs. és kir.” szocialista könyvnek: Grundlagen und Entwicklungsziele der Österreichisch-Ungarischen Monarchie, Bécs: Deuticke/Volksbuchhandlung, 1906. Az ausztromarxizmusról ld. Hans Mommsen: Die Sozialdemokratie und die Nationalitätenfrage im habsburgischen Vielvölkerstaat, Bécs: Europa-Verlag, 1963; Norbert Leser: Zwischen Reformismus und Bolschewismus: Der Austromarxismus als Theorie und Praxis, Bécs: Europa-Verlag, 1968; William M. Johnston: The Austrian Mind. [1972], Berkeley & London: University of California Press, 1984, 99–114; Ruth D. Roebke-Berens: „Austrian Social Democratic Foreign Policy and the Bosnian Crisis of 1908”, Austian History Yearbook, XVII–XVIII, 1981–82, 104–126. Ld. még Karl Renner önéletrajzát: An der Wende zweier Zeiten, Bécs: Danubia, 1946. Az osztrák szociáldemokrácia legjobb történeti összefoglalása továbbra is: Ludwig Brügel: Geschichte der österreichischen Sozialdemokratie, Bécs: Verlag der Volksbuchhandlung, 1922–25, 5. köt. A magyar szocialista baloldalról ld. Litván Gy., Erényi T., Jemnitz J. munkáit, továbbá a Múltunk c. marxista folyóiratot (ma is megjelenik). Horváth Zoltán könyve, a Jahrhundertwende in Ungarn, Neuwied am Rhein: Luchterhand, 1966, meglehetősen régimódi és túlhaladott, de más nemigen áll rendelkezésre Nyugaton (magyarul A második reformnemzedék címmel jelent meg 1961-ben; magyarul természetesen hatalmas irodalom áll azóta rendelkezésre).

[20] Ld. vezetőjük beszámolóját: Oscar Jászi: Revolution and Counter-Revolution in Hungary, London: P. S. King, 1924 (ez a Magyar kálvária, magyar feltámadás [számos emigrációs és szamizdatkiadás, 1921 –] angol variánsa) és The Dissolution of the Habsburg Monarchy, [1929], Chicago: The University of Chicago Press, 1961 (magyarul is). Örömmel jelentem, hogy Jászi legkiválóbb tanítványa, Borsody István professzor ma is aktívan dolgozik Bostonban.

[21] Tito önmagáról: Vladimir Dedijer: Tito, New York: Simon & Schuster, 1953. Egy másik híres jugoszláv kommunista önéletrajzának előszavában ezt az újságcikk-részletet találjuk: „A vádlottat életrajzának ismertetésekor a főbíró montenegróinak nevezte. Djilas, aki egyébként faarccal vette tudomásul a különös vádiratot és a hároméves »szigorú börtönbüntetést« kimondó ítéletet, fölpattant: »Tiltakozom! – jelentette ki. – Az ítéletben szerepelnie kell annak, hogy jugoszláv vagyok.«” Milovan Djilas: Land

Without Justice, New York: Harcourt Brace, 1958, vii. Nem érdektelen fölidézni egy beszélgetést egy cseh diplomata, Beneš követe (s hivatalból az etnikai tisztogatás szószólója) és Tito között: „Csehszlovákiának területi követelései voltak Magyarországgal szemben [ez pont fordítva igaz!], és át akarta telepíteni [!] saját magyar kisebbségét az anyaországba. Tito tiltakozott az eljárás ellen…” Josef Korbel (más írásmóddal: Körbel): Tito’s Communism, Denver: The University of Denver Press, 1951, 23. Itt Madeleine Albright apukája beszél.

[22] Ld. Robert A. Kann: op. cit. Vö. pl. a szövetségi köztársaságok vétójogáról Duncan Wilson: Tito’s Yugoslavia, Cambridge: Cambridge University Press, 1979, 193–207, vö. 12–14. Sztálin, aki ebből a szempontból Rosa Luxemburg, Lenin, Martov és Trockij eszméinek vulgarizálója, a föderatív rendszert támogatta (1922), és 1925-ben roppant világos és roppant korlátolt, jellegzetesen brutális és egyértelmu cikkében olyan föderációt javasolt a leendő többnemzetiségu kommunista jugoszláv államnak, amelyben a tagországok fönntartják a kiválás jogát: ld. Stalin: Marxism and the National-Colonial Question, San Francisco: Proletarian Publishers, 1975, 184–256, 301–303 (magyarul is; több kiadás). Cf. Wayne S. Vucinich: „Nationalism and Communism”, in: Vucinich ed.: Contemporary Yugoslavia: Twenty Years of Socialist Experiment, Berkeley: University of California Press, 1969, 236–284. Trockij az idő tájt befolyásos, mára elfeledett publicisztikája most hozzáférhető angolul (New York: Pathfinder).

[23] L. Mirjana Gross: „Croatian National-Integrational Ideologies from the End of Illyrism to the Creation of Yugoslavia”, Arnold Suppan és Charles Jelavich megjegyzéseivel. Austrian History Yearbook, XV–XVI. évf., 1979–80, 3–46. Az előzményekről vö. Stanko Guldescu: The Croatian-Slavonian Kingdom 1526–1792, Hága: Mouton, 1970. Boszniáról és Koszovóról ld. Noel Malcolm méltán híres könyveit, és Miranda Vickerséit is; a szerbekről Tim Judah-ét. Jugoszlávia felbomlásáról továbbra is Misha Glenny beszámolója a legjobb, Boszniáról David Rieffé, a mai Horvátországról Marcus Tanneré. Az UÇK (avagy KLA) erdetéről ld. Christopher Chiclet cikkét, Le Monde diplomatique, 1999. május. Az UK vezetői valamennyien Enver Hoxha marxista-leninista-maoista hívei voltak, és nem nacionalisták.

[24] Volt egy kései ausztromarxista, egyben (kivégzett) belgiumi második világháborús ellenálló és militáns trockista, aki megkísérelte elmagyarázni, mi fán teremnek a transznacionális, nem területileg szerveződő csoportok, l. Abram Leon: La Conception matérialiste de la question juive [1946], Párizs:, Maspero, 1946. Bev. Maxime Rodinson. Angolul: The Jewish Question: A Marxist Interpretation. 7. kiad., New York & London: Pathfinder, 1996. Leontól származik a „néposztály” elmélete, amely nemcsak a zsidók ügyét magyarázná meg (a zsidó közösségekben nem volt teljes a szociális és foglalkoztatottsági „piramis”), hanem rögtön a hazájától távol élő, vándorló életmódot folytató, kelet-európai, német ajkú proletariátusét is, meg a kelet-indiaiakét Afrikában és a karibi térségben, a kínai nemzetiségiekét Délkelet-Ázsiában. Az említettek mind fontos összetevői voltak a birodalmi rendnek, amely „testetlen” és gyökértelen volt, mint vezetői.

• Játéktér