Rózsa Péter

Nyomtatóbarát változat

A kormányváltást követő parlamenti hidegháborúban alig-alig van olyan kérdés, amiben a kormányzó és ellenzéki pártok között megvan a minimális egyetértés ahhoz, hogy a megegyezés reményében folytathassanak tárgyalásokat egymással. Úgy tűnik, hogy ezek legfontosabbika a hatályos választójog reformja. A tárgyalások folytatásának alapja, a vélemények „legkisebb közös többszöröse” – túl a reform szükségességének úgy általában való hangoztatásán – az, hogy mindegyik párt deklarálta elkötelezettségét a parlament létszámának csökkentése mellett. A kisebb parlament igénye-ígérete a rendszerváltás óta vissza-visszatérő téma. A SZDSZ már az Antall-kormány idején hangoztatta ennek szükségességét, néhány éve Horn Gyula mint miniszterelnök röppentette föl, hogy mintegy 220-250 fős parlamentet látna szívesen, ám a Fidesz jelenlegi kezdeményezése minden eddiginél több reménnyel kecsegtet: egyrészt, úgy tűnik, hogy mind a hat parlamenti párt kész a választójogi reformmal kapcsolatos tárgyalásokra, másrészt most még időben vannak, hiszen a kormányzati ciklus elején juthatnak egyetértésre.

A közvélemény és a sajtó helyesléssel fogadta a kezdeményezést. Újságírók, közírók, egyes napilapokban a megszólaló „egyszerű állampolgárok” egybecsengő véleménye szerint a Magyar Országgyűlés túl drága, a képviselők sokat hiányoznak, miénk Európa legnagyobb parlamentje, legfőbb ideje ezt alapvetően megváltoztatni.[1] A Fidesz választási programjában szereplő cél, „hatékonyabb, olcsóbb és kisebb Országgyűlést”, úgy tűnik, valóban a (választó)polgárok akaratát fejezi ki.

E sorok írója az alábbiakban azt a korábban már vázolt[2] népszerűtlen véleményét igyekszik kifejteni, hogy a parlament létszámának megváltoztatása ugyan indokolható, ám egyáltalán nem sürgető vagy elodázhatatlan, sőt súlyosabb érvek szólnak a jelenlegi rendszer meghagyása mellett. Az alábbiakban arról lesz szó, hogy a képviselők létszáma nemzetközi összehasonlításban valóban extrémen nagy-e, mert, s először ezt próbálom bizonyítani, ez a választójogi reform mellett szóló egyetlen nyomósnak tekinthető érv.

„Hatékonyabb…”

A parlament feladata a törvényhozás, a végrehajtás ellenőrzése, a kormányalakítás és a képviselet biztosítása. A hatékonyság kérdésére csak úgy felelhetünk, hogy megvizsgáljuk, vajon a Magyar Országgyűlés mennyiben látta-látja el e funkciókat.

Közhelyszámba megy, hogy a Magyar Országgyűlés mind ez idáig valóságos törvénygyárként működött, ráadásul a parlamenti jogalkotás Magyarországon nemzetközi összehasonlításban magas. Ugyanakkor a törvények minőségét nem elsősorban a parlamenten lehet számon kérni, hiszen 1990–96 között az elfogadott indítványok mintegy kétharmada a kormánytól származott.

A parlamenti kontroll legfontosabb intézménye a bizalmatlansági indítvány lenne. A nálunk bevezetett, ún. konstruktív bizalmatlansági indítvány a kormány parlamenti felelősségét nagyban csökkenti. Az ellenőrzés nem szankcionális intézményei a kérdések, az interpellációk, a plenáris ülések általános politikai vitája, a vizsgálóbizottságok, az Állami Számvevőszék és az országgyűlési biztosok. Ezen intézmények hatékonyságát a törvényi és házszabályi keretek, valamint a szokásjog biztosítja. Az előbbiek módosítására, jobbítására elsősorban a kormánytöbbségnek van lehetősége, az utóbbi betartása pedig szinte csak a kormányzat és frakciói jóindulatán, politikai tisztességén múlik.

A kormányalakítást a választási rendszer és az ennek nyomán fölálló parlament immáron harmadszor volt képes zökkenőmentesen biztosítani. A magyar választási rendszer a kormányozhatóságot előnyben részesíti az arányossággal szemben, olyannyira, hogy az előbb említett konstruktív bizalmatlanság intézménye szinte túlbiztosításnak tűnik. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy mindhárom választást követően hat frakció állhatott fel (melyből öt mindhárom ciklusban jelen volt a parlamentben), képviseletet biztosítva ezáltal a legfontosabb politikai irányzatoknak. Emiatt azokkal értek egyet, akik szerint e rendszer a reprezentáció és a kormányozhatóság – némileg ellentétes – szempontjai között működőképes kompromisszumot jelent.[4]

A bevezetőben említett hármas cél megfogalmazása, a „hatékonyabb, olcsóbb és kisebb” parlament igénye, azt sugallja, mintha a kisebb létszám önmagában előidézné vagy legalábbis föltételezné a hatékonyság növekedését. Ezzel szemben megállapíthatjuk, hogy a létszám és az említett funkciók megfelelő ellátása között semmiféle kapcsolat nincs. A Magyar Országgyűlés a képviselet és a kormányozhatóság biztosítását egyidejűleg megfelelően ellátta, a törvényhozási és ellenőrzési szerepének esetleges hiányosságai pedig nem a választójogi rendszerből, hanem mindennapi működésének törvényi, házszabályi stb. kereteiből adódnak.

„…olcsóbb…”

A parlament olcsóbbá tétele igen népszerű program lehet, ráadásul kétségtelennek látszik, hogy kevesebb képviselő kevesebbe kerül. Az azonban biztos, hogy a tervezett mintegy 1/3-os csökkentés semmiképpen nem fog 1/3-nyi megtakarítást eredményezni. Először: nem, vagy alig fognak változni a fenntartási kiadások (pl. a parlament rezsije); másodszor: a külső szakértői költségek, mint azt többen is jelezték, valószínűleg emelkedni fognak. Az is elképzelhető, hogy a parlamenti bizottságok száma változatlan marad, így, különösen a kisebb frakciók esetében, egy képviselőt több bizottságba kell delegálni, ami a képviselői átlagfizetések növekedését eredményezné. (Ne feledjük, a Fidesz javaslata szerint az egyéni és listás képviselők aránya változatlan maradna, ami azt jelentené, hogy 136 képviselő jutna be listáról, ami a jelenleg érvényes 5 százalékos küszöb fennmaradása esetén már 7 képviselőnek biztosítaná a frakcióalakítás jogát.) A fentiek egyenlegeként várható megtakarítás nagyságát nehéz megbecsülni, de az biztos, hogy jóval elmaradna a létszámcsökkentés arányától.[5]

Hatalmas költségvetés esetén persze a csekély arányú megtakarítás is jelentős összeg lehet, érdemes tehát megvizsgálni az Országgyűlésre fordított költségvetési támogatást. Az 1999. évi költségvetés tervezetében[6] 6,7 milliárd Ft szerepel (az Állami Számvevőszék és az országgyűlési biztosok nélkül), ám a puszta számnál többet mond, ha azt a másik két közhatalmi ág tervezett költségvetési támogatásával vetjük össze. A tervezet az igazságszolgáltatásra 40,7, a kormányzati apparátusra pedig több mint 1000 milliárd Ft-ot szánt. Vagyis a hatalmi ágak támogatásai nagyjából úgy aránylanak egymáshoz, mint 1 (parlament): 6 (igazságszolgáltatás): 144 (kormány). Hozzá kell tenni még azt is, hogy a legkisebb támogatással gazdálkodó minisztérium is jóval nagyobb (közel kétszeres) összeggel részesül a költségvetésből. Az 1999. évre tervezett összes támogatásból (az önkormányzati, az agrár- és családi támogatások, valamint a nettó adósságszolgálat nélkül) az Országgyűlés részesedése 0,6 százalék (az Állami Számvevőszékkel és az országgyűlési biztosokkal együtt is csak kb. 0,8 százalék).

Nem tudom, hogy ezek az arányok nemzetközi összehasonlításban megfelelőek-e, az azonban látszik, hogy az „olcsóbb állam” ideájának megteremtése nem a parlamentre fordított összeg csökkentésén áll vagy bukik. Ez az összeg nem tűnik tűrhetetlenül nagynak, az ebből elérhető megtakarítás nagysága bizonytalan, a költségvetési támogatások egészét tekintve elenyésző, ezért ez nem lehet lényeges érv a parlament létszámának csökkentése mellett.

„…és kisebb”

Azt a megállapítást, hogy a Magyar Országgyűlés létszáma tűrhetetlenül nagy, szinte kivétel nélkül kiragadott példákkal támasztják alá. E példákban leggyakrabban egyfelől nálunk jóval népesebb, másfelől hazánkhoz hasonló népességű országok szerepelnek (leggyakrabbam Németország, illetve Görögország és Portugália). Az első esetben azt hangsúlyozzák, hogy a nyolcszor népesebb országnak még kétszer annyi alsóházi képviselője sincs, mint hazánknak, míg a másik két államot (ahol a honatyák száma 300, illetve 230) mintegy példának állítják elénk. Le kell azonban szögeznünk, hogy a kérdés csak széles körű nemzetközi összehasonlítás alapján dönthető el. Az alábbiakban erre teszek kísérletet.

Először meg kell határoznunk azt, hogy mely országokat vonjuk be az összehasonlításba. Véleményem szerint a nyugat-európai országok (a miniállamok, vagyis Andorra, Liechtenstein, Monaco, San Marino és a Vatikán nélkül), valamint a hozzánk hasonló helyzetű és fejlettségű kelet-közép-európai államok alkotják azt a kört, amely elég reprezentatív, s vonatkoztatási alapnak is elfogadható. Ezek: Ausztria, Belgium, Csehország, Dánia, Észtország, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Horvátország, Írország, Izland, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Luxemburg, Málta, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Svájc, Svédország, Szlovákia, Szlovénia.

Másodszor tisztáznunk kell azt, hogy milyen adatokat használunk. A kiragadott példákban a kétkamarás parlamentek esetén szinte kivétel nélkül csak az alsóház létszámát emlegetik, jó esetben magyarázatként azt fűzve hozzá, hogy felsőház nálunk nincs, s ráadásul a felsőházak többségében nem választott képviselők ülnek. Véleményem szerint ez az érvelés nem helytálló: az egykamarás parlamentek funkciójukat tekintve a kétkamarás parlamentekkel s nem azok alsóházával egyenrangúak. A következőkben tehát az egyes országok teljes törvényhozási létszámát vesszük figyelembe.

A parlamentek létszáma önmagában keveset mond, nagyságuk legjobb mérőszáma az egy képviselőre jutó állampolgárok száma. Ennek megfelelően az 1. táblázat az említett 27 ország, valamint hazánk népességét, a képviselők számát, valamint az egy képviselőre jutó népességet mutatja be.

1. táblázat

A táblázat adatai már önmagukban cáfolják azt a közkeletű vélekedést, miszerint miénk Európa legnagyobb parlamentje. A vizsgált 28 ország között hazánk a lélekszámát tekintve a 10. helyen áll, ugyanakkor az egy képviselőre jutó lakosok számát tekintve csak a 12. Azonban az is igaz, hogy parlamentünk létszáma a 7. legnagyobbnak bizonyul. Érdemes hát alaposabban szemügyre venni a kérdést.

A táblázat adatai arra utalnak, hogy a népesség és a képviselők száma között nem egyenes arányosság van. Ez természetes: egy parlament létszáma nem lehet bizottsági méretűen alacsony, ugyanakkor nem célszerű, hogy népgyűlésnyi méretet érjen el. Emiatt a nagyobb lélekszámú országokban több lakos jut egy képviselőre, míg a kis népességgel rendelkezőkben éppen fordított a helyzet. A táblázat alapján a vizsgált 28 államot így három csoportba oszthatjuk:

A 30 milliónál nagyobb lélekszámú országokban (Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Spanyolország, Lengyelország) a képviselők száma a legnagyobb, meghaladja az 500 főt, de az egy képviselőre jutó lakosok száma is a legmagasabb, a 60 ezer fő/képviselő érték fölött van. Az egyetlen kivétel Nagy-Britannia, ahol az extrém méretű felsőház (1211 fő!) miatt ennek értéke a jóval kisebb lélekszámú országokra jellemző nagyságú. Az ebbe a csoportba tartozó országok mindegyikében kétkamarás parlament működik.

Az 1 milliónál kisebb népességű országok (Izland, Málta, Luxemburg) parlamentje nem éri el a 100 főt, s egy képviselőre 10 ezernél is jóval kevesebb „képviselt” jut.

A közbülső (gyakorlatilag 1 és 16 millió fő közötti) népességű 19 államban a parlamenti létszám 101 (Észtország) és 386 (Magyarország) között mozog, s ugyancsak változatos az egy képviselőre jutó lakosok száma is: a legkevesebb (14,9 ezer) Észtországban, a legtöbb (68 ezer) Hollandiában. Utóbbi erőteljesen „kilóg” a sorból, s a sokkal nagyobb népességű országokra jellemző aránnyal rendelkezik.

Hazánkra vonatkozóan az a következtetés vonható le, hogy csoportjában a képviselők száma a legmagasabb, az egy képviselőre jutó „képviseltek” száma is alacsony. Fontos azonban annak hangsúlyozása, hogy pozíciója egyáltalán nem jelez semmiféle extremitást. A görbéről leolvasható az is, hogy a trendnek megfelelő, „ideális” képviselő/képviselt arány kb. 36 ezer lenne, ami mintegy 300 fős parlamentnek felelne meg. Ilyen megfelelési kényszer azonban nincs. Ráadásul az is világosan látszik, hogy a Fidesz által javasolt 220 fős parlament esetén kialakuló arány (kb. 46 ezer fő/képviselő) legalább ugyanennyire távol esne az „ideális” görbétől – igaz a másik irányban. A jelenlegi magyarországi arányhoz hasonló értékekkel rendelkező országok „szomszédságán” sincs mit szégyellnünk: közöttük találjuk például az összes (más esetekben olyannyira követendő példaként emlegetett) skandináv államot.

Összegezve: a magyar parlament európai viszonylatban a nagyobbak közé tartozik, s kétségtelen, hogy a hasonló népességű országokéi közül a legnagyobb. Ugyanakkor az „ideálisnak” tekinthető mérettől nem tér el olyan mértékben, hogy az feltétlenül korrigálásra szorulna. Alátámasztja ezt az is, hogy az egy képviselőre jutó képviseltek száma néhány hasonló területű és/vagy hasonló népességű országban kisebb, mint nálunk, s ezen országok között több olyan is van, amely a magyar politikai és közgondolkodásban „mintaként” jelenik meg. Éppen ezért a kisebb parlament igénye önmagában nem lehet elégséges érv egy átfogó választójogi reform mellett, legfeljebb kiegészítő, másodlagos szempontként jöhet számításba.

Változtatni – de miért?

A fentiekben, remélem, megfelelően tudtam bizonyítani azt, hogy a „hatékonyabb, olcsóbb és kisebb” parlament jelszavából csak a „kisebb” Országgyűlés óhajtása igazolható, de önmagában ez sem lehet elégséges ok a választójog sürgős reformjára. Nem tartható az az érvelés sem, hogy a közigazgatási reform amúgy is szükségessé teszi az alapvető változtatásokat. Az eddigiekben publikált tervezetek szerint a régióhatárok kivétel nélkül megyehatárokkal esnek egybe, így a választókörzeteken sem kell módosítani, s a megyei kompenzációs listák, ha más néven is, de megtarthatók lennének. Emiatt joggal vélhetjük, hogy a pártoknak a képviselők számának radikális csökkentésével kapcsolatos teljes egyetértése mögött alapvetően nem elvi nézetazonosságot kell keresnünk.

Az egyetértés általános okai közül a legfontosabb az, hogy a parlamenti létszám csökkentése a közvéleményben mindig igen nagy helyeslésre talál, ami egyenes következménye az Országgyűlés hosszú ideje megdöbbentően (s szerintem méltánytalanul) alacsony presztízsének.[7] Ezért az ellenvélemény vagy akár a húzódozás igen népszerűtlen lenne, amit, érthetően, egyik párt se vállal föl szívesen. Jelentős hatású a rendszerváltás óta folyamatosan jelentkező értelmiségi-politikusi reformer hevület is.[8] Végül vélelmezhető a pártelitben vagy annak egy részében működő, a parlament és a politikusok folyamatos népszerűtlensége által kiváltott valamiféle „bűntudat” is, amely félig-meddig jogosnak érzi s igyekszik elébe menni az „el kell ezeket csapni” típusú megoldási javaslatoknak.

Emellett több párt esetén sajátos szándékok is kitapinthatók. A Fidesz, alig leplezetten, a választójogi reform ürügyén igyekszik magát bebetonozni a hatalomba, s a választási rendszeren belül az egyéni képviselői mandátumok jelentőségét növelni (ezeknek köszönhette győzelmét), ami egyértelműen az így sem megfelelően érvényesülő arányosság rovására menne. Az FKgP továbbra sem tett le a kétkamarás parlament megteremtéséről, de nyilvánvaló, hogy annak megvalósítását egy 386 tagú alsóház eleve kizárja. A radikális csökkentéssel ez az akadály elhárulna. A felsőház ötletét s ezáltal a korporatív típusú állam felé való elmozdulást az MSZP egyes politikusai (legutóbb éppen Horn Gyula[9]) is kívánatosnak tartják, ráadásul a jelenlegi erőviszonyoknak a választójogi reformok révén történő befagyasztása is vonzó lehet számukra. A SZDSZ a választójogi reformtól az arányosabb képviselet felé való elmozdulást várná. Emellett sokszor elhangzik részükről a kisebb parlament és az olcsóbb állam igényének összekapcsolása. Ez utóbbi kapcsán ismét rá kell mutatnom, hogy a parlamenti létszámcsökkentés nem eredményezne komolyabb megtakarítást, ráadásul az állampolgárok szemében az „államot” nem a parlament jeleníti meg, sokkal inkább a minisztériumok, az önkormányzatok, a különféle hatóságok és hivatalok, a rendőrség stb., márpedig ezek karcsúbbá, pláne olcsóbbá tételéről egyáltalán nincs szó.

Az elmondottakból kitűnik véleményem: a választójogi reformot s ezen belül a parlament létszámának csökkentését indokolatlannak tartom. A mellette fölhozott érvek vagy nem állják meg a helyüket (pl. hatékonyság, olcsóság), vagy önmagukban nem elégségesek (pl. túlméretezettség). A tervezett radikális változtatások további, előre nem kiszámítható s szerintem nem kívánatos folyamatokat indíthatnak el (pl. fokozódó nyomás a kétkamarás rendszer bevezetése iránt). Ugyanakkor a nem változtatás mellett szól egy igen erős érv: a stabilitás. Teljesen egyetértek Körösényi Andrással, aki szerint: „Összességében még nem dőlt el »végérvényesen«, hogy a választási rendszer tekintetében a magyar politika melyik európai tradícióba illeszkedik: abba, ahol a választási rendszer szabályainak – mint játékszabályoknak – a stabilitása a tágabb intézményi stabilitás része (például Anglia), vagy abba, ahol az a politikai manipuláció eszköze (görög-francia tradíció)?”[10]

A tét márpedig ez, és nem kevesebb.

Jegyzetek

[1] Csak néhány kiragadott példát szeretnék említeni. A Népszabadság 1998. december 19-i számában az Sz. L. L. monogrammal jelzett írásban a következőket olvashatjuk: „Európai összehasonlításban Magyarországon talán a legalacsonyabb a lakosság és a parlamenti képviselők hányadosa: míg hazánkban 26 ezer lakosra jut egy honatya, a kontinensen ennek három-négyszerese sem ritka. Ha a nagyobb európai államokat nézzük (…) a lakosság és az (alsóházi) képviselők arányszáma (…) átlagosan négyszerese a magyarországi aránynak. A kisebb európai országokban az arányszám nagyobb szóródást mutat: a hazánkénál másfélszer több lakossal rendelkező Hollandiában csak 150 a honatyák száma, így 104 ezer főre jut egy képviselő.” A Magyar Hírlap 1999. január 14-i számában Galló Béla ezt írja: „Akadt már olyan külföldi ismerősöm, aki az Országház impozáns épületét látva szentül hitte, hogy annak idején mi voltunk a Monarchia központja. (…) Az épületnél jobban csak a parlamenterek mai létszámán álmélkodott, mondván, hogy ez is megtévesztően birodalmi nagyságrendű.” A másnapi (1999. január 15-i) számban Seres László kifejti: „…az elmúlt fél év döntéseinek egy részével szabadelvű szempontból csak egyetérteni lehet. Továbbra sem lesz gát a Dunán (…); továbbra is Surányi a jegybank elnöke; megszűnt a társadalombiztosítás pszeudo-önkormányzati jellege (…); menesztették a Postabank vezetőit; megkérdőjelezték az »érdekegyeztetés« eddigi formáit; kisebb lesz a parlament; Torgyán doktorból Trixi után már nem lehet államfő. Mindez jó hír.” (Kiemelés tőlem. – R. P.)

[2] Rózsa Péter: Ők ott fönt. HVG. 1996. október 12. 98–99. o.

[3] L. Körösényi András: A magyar politikai rendszer. Osiris, Budapest, 1998, 290., ill. 295. o.

[4] Ilyen értelemben értékelte a magyar választási rendszert pl. Fábián György: „…a szisztéma a legkorszerűbb megoldás felé mutat, amikor az egyéni képviselőjű körzeteket átfogó PR-ral [proportional representation] kombinálva, megpróbálja a legarányosabbak közé tartozó német és a legkevésbé arányos, kétfordulós francia és egyfordulós angol többségi rendszerek előnyeit egyesítve, hátrányaikat minél jobban kiküszöbölni.” (Fábián Gy.: Választási rendszerek és a magyar megoldás. Társadalmi Szemle, 1994/4. 29–38. o.)

[5] L. például Fábián i. m.

[6] A tervezet adatait a Magyar Hírlap 1998. december 28-i száma tette közzé. Az igazságszolgáltatásra fordított támogatás az Alkotmánybíróság, a bíróságok és az ügyészség támogatási összege. A kormányzati apparátus támogatása a MEH, a BM (a helyi önkormányzatok támogatása nélkül), az FVM (az agrártámogatások nélkül), a HM, az IM, a GM, a KHVM, a KM, az EM, az SZCSM (a családi és szociális támogatások nélkül), a PM, az OM és az ISM tervezett támogatásainak összege.

[7] A parlament presztízse az 1–100 fokú skálán mérve 1989-ben volt a legmagasabb (61), majd 1992-ben elérte mélypontját (29), azóta 30–40 között ingadozik (1998 májusában 37). Ennél többet mond, hogy az 1989–98 között időszakban az Országgyűlésnél csak a média vesztett többet presztízséből, s hogy a vizsgált 18 intézmény közül 1998 első felében csak a szakszervezetek és a munkaadók „örvendtek” kisebb elismerésnek. (Husz Dóra: Intézmények presztízse 1989 és 1998 között. In: Magyarország évtizedkönyve. 2. köt. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 1998, 822–829. o.)

[8] A kifejezést Körösényi Andrástól kölcsönöztem. (Körösényi i. m. 159. o.)

[9] A Magyar Hírlap 1999. január 29-i száma közölt egy interjút a volt miniszterelnökkel, aki egy kérdésre válaszolva kifejtette: „Ma is azt gondolom, alkotmányos berendezkedésünket segítené, legitimálná a kétkamarás törvényhozás. (…) Változatlanul szükséges az egyházak, a szakszervezetek, a nemzeti kisebbségek és az érdekvédelmi képviseletek parlamenti jelenléte.”

[10] Körösényi i. m. 160. o. Ezzel teljesen egybecseng Fábián György véleménye is: „… a választási javaslatok értékelésénél döntő szempontnak tartjuk, hogy olyan tradíció kialakítása felé indulunk-e el, mint a francia és a görög (régiónkban ilyen a bolgár és a lengyel fejlődési irány), amely a választási rendszer választásonkénti megbolygatását, a pártelőnyök biztosítását, az ellenfél marginalizálását szolgálja. (…) Vagy pedig olyan demokratikus politikai tradíció, magatartás és kultúra kialakulását segítjük, amelyben a választási szabályozás hosszabb távra szól, stabil, kiszámítható eleme a demokratikus intézményrendszernek, hagyja, hogy a politikai és pártstruktúra milyensége a társadalomban dőljön el, és ennek megfelelően, ezzel kölcsönhatásban alakítja, változtatja a választási rendszert.” (Fábián i. m.)

• Játéktér