Rózsa Péter

Nyomtatóbarát változat

Október 29-én Rómában a 25 tagállam állam-, illetve kormányfője aláírta az Európai Unió alkotmányos szerződését. Az eseménnyel kapcsolatban megnyilatkozó hazai politikusok és politikai kommentátorok többnyire szuperlatívuszokban méltatják az aktus jelentőségét, s némileg mellékesen teszik csak hozzá, hogy a dokumentum sorsa bizonytalan: az európai alkotmányt a tagállamoknak egyhangúlag kell elfogadniuk, életbe lépését tehát akár egyetlen ország elutasítása is megakadályozhatja. Ha csupán a tagállamok parlamentjeinek ratifikációjára volna szükség, biztosak lehetnénk abban, hogy az európai alkotmány a terveknek megfelelően 2006. november 1-jén hatályba lép, ám jelen helyzet szerint az Európai Unió tagállamai közül nyolc országban (Csehországban, Dániában, Franciaországban, Írországban, Lengyelországban, Nagy-Britanniában, Portugáliában és Spanyolországban) biztosan, további három (Belgium, Hollandia és Luxemburg) esetében pedig valószínűleg népszavazás fog dönteni az elfogadásról. Még nem született döntés Észtországban, Lettországban, Németországban, Szlovákiában és Szlovéniában, s ugyancsak nyolc olyan tagállam van (Ausztria, Ciprus, Finnország, Görögország, Litvánia, Málta, Magyarország, Svédország), ahol biztosan parlamenti ratifikációval szentesítik a szerződés szövegét, sőt Litvániában ez már meg is történt.[1]

Magyarországon a ratifikáció módjával kapcsolatos nyilvános diskurzus lényegében a kormányt a szerződés aláírására fölhatalmazó országgyűlési határozat parlamenti vitájára korlátozódott; az ott elhangzottak azonban nem keltették föl a politizáló közvélemény érdeklődését. Az egyetlen kivételt a Magyarországi Európa Társaságnak a parlamenti ratifikáció mellett érvelő nyilatkozata jelentette, azonban erről sem alakult ki semmiféle polémia. A következőkben a népszavazás, illetve a parlamenti ratifikáció mellett és ellen fölhozott érveket tekintem át. A pro és kontra érvek elemzése után arra a következtetésre jutottam, hogy politikai elitünk a két lehetséges megoldás közül a rosszabbikat választotta.

A parlamenti vita

Mintegy másfél hónappal az ünnepélyes római aláírást megelőzően, szeptember 17-én nyújtotta be a kormány nevében Kovács László külügyminiszter „Az európai alkotmány létrehozásáról szóló szerződés aláírásáról” címet viselő H/11434. számú országgyűlési határozati javaslatot. E szerint: „Az Országgyűlés felidézve Európa népeinek elhatározását, hogy egymással mind szorosabb egységre lépve egy közös jövő megteremtésére törekednek; megemlékezve arról, hogy Európa polgárai és államai nevében az Európai Konvent alkotmánytervezetet dolgozott ki; megerősítve a magyar nép azon elhatározását, hogy részt kíván venni az európai építkezésben;(…) a Kormány előterjesztésére a) elhatározza az európai alkotmány létrehozásáról szóló szerződésnek (a továbbiakban: szerződés) – az Országgyűlés általi megerősítés fenntartásával – történő aláírását; b) felhatalmazza a Kormányt a szerződés aláírására (…).”


A kilencoldalas indoklásban a ratifikáció kérdésével csupán az utolsó két mondat foglalkozik: „az alkotmányszerződés rendelkezik egyes, a magyar Alkotmányból is eredő hatásköröknek a többi tagállammal történő közös gyakorlásáról, illetve e hatáskörgyakorlásnak az Európai Unió intézményei útján való megvalósulásáról. A magyar Alkotmány 2/A. §-a szerint az ilyen nemzetközi szerződés megerősítéséről és kihirdetéséről az Országgyűlés a megválasztott képviselők kétharmadának támogatásával dönt.”


A határozati javaslathoz több módosító javaslat érkezett, melyek közül a Körömi Attila – egykor a Fidesz frakciójában ülő, jelenleg független képviselő, a Jobbik Magyarországért Mozgalom tagja – által benyújtottak azt célozták, hogy a szerződés elfogadásáról népszavazás döntsön. Indoklása szerint: „Mivel az európai alkotmány létrehozásáról szóló szerződés rendkívüli jelentőséggel, az ország további működésére egyedi és megkerülhetetlen horderővel bír, ezért ezt a felelősséget az Országgyűlés nem viselheti. A népszavazás több uniós ország eljárásával megegyező módon, a hatalmat közvetlenül gyakorló nép kezébe teszi a döntés jogosítványát.”



A benyújtott országgyűlési határozatjavaslatot az illetékes bizottságok (európai ügyek bizottsága, külügyi, valamint alkotmány- és igazságügyi bizottság) általános vitára ajánlották. Erre október 5-én került sor.[2]

A ratifikáció kontra referendum polémiában megszólalók – természetesen a módosító javaslatot benyújtó Körömi Attila kivételével – egyöntetűen a ratifikálás mellett foglaltak állást. Az Európai Parlament szocialista képviselőcsoportja részéről fölszólaló Hegyi Gyula is a ratifikálás védelmére kelt: „Ami a népszavazást illeti: a Szocialista Pártnak (sic!) az a véleménye, hogy a népet képviselő parlamenti, országgyűlési képviselőknek kell ratifikálni ezt az alkotmányt. 2003-ban több mint 80 százalékot kapott az uniós csatlakozás gondolata, a 2004-es választáson több mint 90 százalékot kaptak a Magyarország uniós tagságát támogató pártok, nevezetesen a négy parlamenti párt. Ilyen értelemben tehát az alkotmány ratifikálására ennek a parlamentnek minden erkölcsi-politikai joga és felhatalmazása megvan.”


Az Európai Parlament Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért Képviselőcsoportja részéről fölszólaló Demszky Gábor szerint: „Egyre több, köztük több meghatározó súlyú állam dönt úgy, hogy népszavazáson kívánja ratifikálni az európai alkotmányt. Ez siker esetén sokat ledolgozhatna a demokratikus deficitből, ám véleményem szerint Magyarországon csak akkor lehetne és kellene népszavazást tartani, ha ezt a népszavazást egész Európában, minden országban megrendezzük. (...) A parlamenti ratifikáció mellett viszont az szól, hogy az elkövetkező belpolitikai időszakban Magyarországon valóságos népszavazási dömping elé nézünk. A képviseleti demokrácia fontos kiegészítő elemét, az embereknek a politikába közvetlen beleszólást biztosító népszavazást nem szabad devalválnunk. Másodszor: a parlamenti ratifikálás mellett szól, hogy Magyarország határozott és pozitív üzenetet küldjön azon tagállamok európai polgárainak és parlamentjeinek, ahol az alkotmány elfogadása korántsem egyértelmű.”


A képviselői fölszólalások sorát Körömi Attila nyitotta meg. Kifejtette, hogy az alkotmányos szerződés „tartalma miatt jóval több, mint egy több nemzet által elfogadott nemzetközi szerződés”, amit ha Magyarország ratifikál, akkor kérdés, hogy „mit fog érni a magyar alkotmány”. Álláspontja szerint „egy ilyen horderejű kérdést csakis a nép hozhat meg. Minden szavazásra jogosult embernek döntenie kell arról személyesen, hogy ő és gyermekei, unokái milyen államban akarnak élni. A magyar kormány és Országgyűlés feladata ennek a lehetőségnek a megteremtése. Egy teljesen átfogó és tökéletesen tájékoztató kampány során (...) az alkotmányos szerződés minden pontját ismertetni kell az állampolgárokkal, majd ezután népszavazás keretében kell és lehet döntést hozni.” Körömi Attila Hegyi Gyula ratifikáció melletti érvelését cáfolandó emlékeztetett arra, hogy az uniós csatlakozási népszavazáson a részvételi arány „egyedülállóan alacsony” volt a csatlakozó országok közül,[3] s hogy az EP-választások részvételi aránya „szintén alacsonynak mondható”. Szerinte egy népszavazás kiírásának éppen az lehet a hozadéka, hogy „azok a tájékoztatók, kampányok, beszélgetések, felvilágosító beszélgetések, amelyek eddig (...) elmaradtak mind az uniós népszavazásnál, mind pedig az európai parlamenti képviselők választásánál, azt most nyugodt körülmények között pótolni lehetne”.


Az általános vita utolsó fölszólalója, Bársony András külügyminiszteri államtitkár hosszan foglalkozott a ratifikálás kérdésével: „Ha nagyon durva akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy ha valaki ma népszavazást akarna az európai alkotmányos szerződés ügyében kezdeményezni, akkor a rendszerváltás alapértékeinek egyikét kérdőjelezné meg. (...) Arról van szó, hogy ez az alkotmányos szerződés azt mondja, hogy ennek hatályba léptetésével, azaz ratifikálásával az összes korábbi alapszerződése az Európai Uniónak érvényét veszti. Ez pedig mit jelent? Azt jelenti, hogy például Magyarország vonatkozásában olyan szerződés kerül hatályon kívül, amelyet a magyar parlament az alkotmányosság talaján állva kétharmados, az alkotmányban rögzített minősített többséggel fogadott el. Ha Magyarországon egy jogszabályt az alkotmány talaján ezzel a kétharmados többséggel fogadtak el, azt hatályon kívül helyezni nem lehet más jogeszközzel, csak ugyanazzal. Nem lehet feles törvénnyel, egyéb országgyűlési határozati javaslattal, és a magyar alkotmányban megfogalmazott módon nem lehet népszavazással sem hatályon kívül helyezni, mert a magyar alkotmány egyébként rögzíti, hogy az alkotmányt nem lehet népszavazás útján módosítani.”



Nem egészen háromórás vita után az országgyűlés 342 igen szavazattal (két ellenszavazat mellett, tartózkodás nélkül) a javaslatot részletes vitára bocsátotta.

A részletes vitára október 11-én került sor. Ennek során Körömi Attila a korábban kifejtett álláspontját ismételte meg, új érvként említve, hogy „a 2002-es választások során a választópolgárok nem hatalmazták fel a pártokat arra, hogy egyébként a ciklus közben az Európai Konvent által hosszú munka során kidolgozott alkotmányos szerződés alapján egy új Uniót hozzunk létre, illetve ezt a szerződést elfogadjuk”. A részletes vita lezárását követően Bársony András külügyi államtitkár válaszolt a vitában elhangzottakra. A népszavazásra vonatkozó javaslattal kapcsolatban kijelentette: „Országgyűlési határozattal megváltoztatni az érvényes magyar alkotmányt nemcsak hogy reménytelen vállalkozás, de a fennálló magyar jogrend szerint nem lehetséges. Már csak azért sem, mert jelen országgyűlési határozat elfogadásához a képviselők 50 százaléka plusz 1 fő képviselő szavazatszáma elegendő, miközben népszavazást kiíratni egy ilyen határozattal azt jelentené, hogy a hatályos magyar alkotmány rendelkezéseihez képest egy új cikkelyt kíván valaki bevezetni, miután a hatályos magyar alkotmány kizárja, hogy nemzetközi szerződések tekintetében ilyen kezdeményezéssel lehetne élni. (...) Azt gondolom, hogy politikailag a köztársaság parlamentjének minden legitimációja megvan ahhoz, hogy ebben a kérdésben döntést hozzon. Már csak azért is, mert (...) nem arról van szó, hogy mi belépjünk vagy ne lépjünk be az Unióba, vagy kilépjünk belőle esetleg, hanem arról, hogy a magunk részéről milyen joganyag alapján, milyen struktúrában képzeljük el az Európai Uniót. Ez pedig, azt gondolom, nem ugyanaz a fajsúlyú kérdés, mint hogy egy ország tagja legyen-e az Európai Uniónak, vagy sem.”


Mintegy háromnegyed órányi vita után a részletes vitát az Országgyűlés lezárta, majd október 18-án az indítványt 276 igen szavazattal, 19 ellenszavazat és 16 tartózkodás mellett elfogadta.[4] Körömi Attila népszavazás kiírását célzó módosító javaslatairól az Országgyűlés nem határozott: három nem kapta meg a szükséges bizottsági támogatást, míg a zárószavazás előtt benyújtott negyedik nem felelt meg a Házszabály rendelkezéseinek.

Az országgyűlési vita során tehát a parlamenti ratifikálás melletti érvelés lényegében két elemre, az Országgyűlés alkotmányos fölhatalmazásának hangsúlyozására, illetve az esetleges referendum alkotmányellenességére támaszkodott. A parlamenti ratifikálás alkotmányos voltát illetően valóban nem lehet kétségünk (ezt egyébként Körömi Attila sem vitatta), hiszen az alkotmány 2/A. §-a szerint: „(1) A Magyar Köztársaság az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján – az Európai Uniót, illetőleg az Európai Közösségeket (a továbbiakban Európai Unió) alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig – egyes Alkotmányból eredő hatásköreit a többi tagállammal közösen gyakorolhatja; e hatáskörgyakorlás megvalósulhat önállóan, az Európai Unió intézményei útján is. (2) Az (1) bekezdés szerinti nemzetközi szerződés megerősítéséhez és kihirdetéséhez, az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.”


Az az érv azonban, hogy az európai alkotmány ratifikálásáról az alkotmány rendelkezései szerint nem lehetne népszavazást tartani, korántsem biztos, hogy megállja a helyét. A vita során Bársony András – egyébiránt nem könnyen követhető okfejtésében – egyfelől arra hivatkozott, hogy „nemzetközi szerződések tekintetében” az alkotmány kizárja a referendum lehetőségét, másfelől arra, hogy az „alkotmányt (…) nem lehet népszavazás útján módosítani”. A külügyi államtitkár azonban pontatlanul fogalmazott. Az alkotmány 28/B. § (1) bekezdése szerint ugyanis: „Országos népszavazás és népi kezdeményezés tárgya az Országgyűlés hatáskörébe tartozó kérdés lehet.” A 28/C. § (5) bekezdése fölsorolja, hogy miről nem lehet népszavazást tartani: a b) pont szerint „hatályos nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségekről, illetve az e kötelezettségeket tartalmazó törvények tartalmáról”, a c) pont szerint pedig „az Alkotmány népszavazásról, népi kezdeményezésről szóló rendelkezéseiről”.[5] Az, azt hiszem, nem kíván külön bizonyítást, hogy az európai alkotmány ratifikálásával kapcsolatos népszavazást az említett pontok egyike sem zárja ki. Hiszen az unió alkotmánya még nem lépett hatályba, a ratifikáció éppen ezt szolgálja! Ráadásul az országos népszavazásról és népi kezdeményezésről szóló 1998. évi III. törvény preambulumában foglaltak kellő alapot nyújtanak egy referendum kiírásához. Ebben ugyanis – többek között – az olvasható, hogy „a demokratikus hatalomgyakorlás része, hogy az ország sorsát érintő legfontosabb ügyek eldöntésében, illetőleg a képviseleti döntések befolyásolásában vagy megváltoztatásában a nép közvetlenül, szavazás útján is részt vehessen”. Márpedig az aligha tagadható, hogy az unió alkotmányos szerződésének elfogadása ezek közé tartozik.[6] Ezt támasztja alá az országgyűlési határozati javaslat benyújtásának puszta ténye is. Amint Kocsi László, az európai integrációs bizottság előadója fölszólalásában megfogalmazta: „A javaslat elfogadásával az Országgyűlés felhatalmazza a kormányt az Európai Unió alkotmányszerződésének aláírására (...). Ez azért tekinthető különleges helyzetnek, mert a kormány egyfajta gesztusként felhatalmazást kér az Országgyűléstől az aláírásra, holott nemzetközi és hazai jog alapján a kormány képviselője parlamenti felhatalmazás nélkül is jogosult lenne a szerződés aláírására. Mégis, az alkotmányos szerződés jelentős volta miatt a kormány indokoltnak tartotta a felhatalmazásra vonatkozó kérelem előterjesztését.”[7]

Az Európa Társaság nyilatkozata

A neves közéleti személyeket és újságírókat is tömörítő, Hegedűs István vezette Magyarországi Európa Társaság nyilatkozata október 12-én, azaz a részletes vita lezárása után, de a határozathozatal előtt íródott.[8] A nyilatkozat szövegezői szerint: „Magyarországon – noha megfontolandó érvek szólnak mellette – az európai alkotmányról szóló döntés során nincs szükség népszavazás kiírására.” Álláspontjuk ismertetése azért is fontos, mert azt olyan érvekkel támasztották alá, melyek az országgyűlési vita során nem hangzottak el. Nevezetesen:

„a) A Magyarország jövője szempontjából legfontosabb és egyértelmű kérdésben – az európai uniós csatlakozás támogatásáról – a nép alig másfél évvel ezelőtt, 2003. áprilisban közvetlenül állást foglalt. Miközben éppen az európai alkotmány történelmi jelentősége mellett érvelünk, ilyen rövid időn belül európai uniós ügyben nem indokolt ismét népszavazásra mozgósítani a magyar állampolgárokat.

b) Az alkotmánytervezetet kidolgozó Európai Konventben és az azt követő kormányközi konferencián Magyarország képviselői már tevékenyen részt vettek a közös munkában. A dokumentum szövege tehát nem nélkülünk, nem a fejünk felett született meg.

(c) Magyarországon és a többi új tagállamban nehezebben lehetne érzékeltetni a két évtizedes európai reformfolyamat, illetve az alkotmány új vívmányait, mint a régi tagállamokban, ahol a politizáló közvélemény régóta nyomon követhette az Európai Unió jövőjéről folytatott vitákat.

(d) Nálunk – eltérően számos új demokráciától – a rendszerváltás idején nem tartottak népszavazást az alkotmány lényegi, radikális módosításáról. Nem sértjük meg tehát a hagyományt, ha most sem rendezünk referendumot.

(e) A várhatóan nagyon alacsony részvétel mellett sorra kerülő népszavazás – eredményétől függetlenül – rossz és félreérthető üzenetet küldene a világnak a magyarok Európai Unióhoz fűződő érzületeiről.”









Véleményem szerint az első két indok irreleváns. Igaz, talán tényleg nem lenne szerencsés ilyen rövid időn belül európai ügyben ismét népszavazást tartani, ám ez mellékes körülmény: egy esetleges referendum indokolt vagy nem indokolt volta az ügy fontosságától, s nem a legutolsó EU-s referendum óta eltelt időtől függ.[9] Igaz az is, hogy az európai alkotmány kidolgozásában Magyarország képviselői is részt vettek, s nincs okunk kétségbe vonni, hogy mindent megtettek a tárgyalások során. Sőt, az is lehet, hogy a szerződés Magyarország számára valóban az elérhető legjobb kompromisszum. Mindez azonban csupán a megerősítés melletti érvként hozható föl – történjen az akár a parlamentben, akár egy népszavazás útján.

A hagyományra való hivatkozás sem állja meg a helyét. Az alkotmány radikális módosítását valóban nem követte népszavazás, ám az a tárgyalásos rendszerváltás és az akkori politikai konstellációk kényszerű következménye volt. Kétség sem férhet ahhoz, hogy egy új alkotmányt népszavazás nélkül ma nem lehetne életbe léptetni Magyarországon. E magától értetődő aktusnak egy kivételes körülmények közötti elmaradását hagyományként beállítani legalábbis félrevezető. A helyzet ennek a fordítottja: egyfelől, nemzetközi szerződés aláírásához a jelen országgyűlési határozathoz hasonló felhatalmazást a kormány utoljára a csatlakozási szerződés aláírásához kért, amit aztán népszavazás erősített meg; másfelől, épp az európai alkotmány parlamenti ratifikálása jelenthet precedenst, hogy az ehhez fogható súlyú és fontosságú kérdésekben a későbbiekben sem szükséges népszavazást tartani.

Kétségkívül igaz az is, hogy hazánkban – hasonlóan a többi új tagállamhoz – az „alkotmány új vívmányainak” bemutatása nehezebb lenne, mint a régi tagországokban. Sőt, e nehézséget csak fokozza a hazánkban tapasztalható, a csatlakozási népszavazás és az EP-választások alacsony részvételi arányában nyilvánvalóan megmutatkozó EU-közöny. Mindez nem jelentéktelen részben a közvélemény tájékozatlanságából fakad, ami azonban nem utolsósorban a politikai elit mulasztásának köszönhető – elég csak visszagondolnunk a csatlakozási népszavazási „kampányra”. Így viszont akár cinizmusnak is tekinthető, ha most ugyanaz az elit e hiányosságra hivatkozva ragaszkodna a parlamenti ratifikációhoz. Az indokban megfogalmazott állítás éppenséggel a referendum melletti érvként is fölhozható: az európai alkotmány megismertetésére, valamint általában az uniós ügyek középpontba állítására, megvitatására – s ezáltal a hazai EU-közöny mérséklésére – aligha kívánhatnánk jobb alkalmat, mint egy népszavazási kampányt. Ilyen vitákra ugyanis nem került sor sem a csatlakozási népszavazás, sem az EP-választások kapcsán. Most újabb lehetőséget szalasztottunk el. Nagy kár érte. Erre nem alkalmas sem az országgyűlési határozati javaslat parlamenti vitája, sem a képviselők által tartott lakossági fórumok, még akkor sem, ha ezt történetesen Vastagh Pál, az MSZP vezérszónoka bizonygatta is, s különösen nem, ha arra az európai alkotmány megerősítése után kerül sor.[10]

Úgy gondolom, hogy az utolsó, az ötödik az egyetlen valódi indok, ami miatt a nyilatkozatot kiadók a parlamenti ratifikáció mellett törnek lándzsát. Az uniós csatlakozás elkötelezett híveit elkeserítette a csatlakozási népszavazás alacsony részvételi aránya, s valószínűleg úgy vélik, hogy egy hasonló, „rossz és félreérthető üzenetnek” tekinthető népszavazási fiaskót mindenképpen el kell kerülni. Félelmük nem alaptalan: jó esély van arra, hogy egy esetleges népszavazáson alacsony vagy akár nagyon alacsony lenne a részvétel. Gyanítható, hogy parlamenti pártjainknak a referendumot elutasító egységes álláspontja – amellett, hogy attól semmilyen rövid távú politikai hasznot nem reméltek – jórészt szintén az esetleges alacsony részvételi arány miatti „blamázstól” való félelemre vezethető vissza. Ugyanakkor föltételezhető, hogy egy gyors és elsöprő többségű parlamenti ratifikációval politikai elitünk pozitív „üzenetet” kíván küldeni hazánk uniós elkötelezettségéről.[11] Ismerve azonban „a magyarok Európai Unióhoz fűződő érzületeit”, egy ilyen „üzenet” valójában hamis és félrevezető lenne.

Jegyzetek

[1] November 11-én a litván parlament 84 igen szavazattal, négy ellenszavazat és három tartózkodás mellett ratifikálta a szerződést. A képhez tartozik, hogy ötven képviselő nem volt jelen a szavazásnál.

[2] A H/11434. számú országgyűlési határozati javaslat általános és részletes parlamenti vitája megtalálható az Országgyűlés honlapján (www.parlament.hu).

[3] A csatlakozási népszavazás 45,62 százalékos részvételi aránya valójában nem csak az újonnan csatlakozott országokat, de bármely csatlakozási referendumot tekintve az eddigi legalacsonyabb volt. Ráadásul, az összes szavazásra jogosultat figyelembe véve, ugyanez igaz az „igen” arányára is.

[4] Az elfogadott OGY határozat száma: 105/2004 (X. 20.).

[5] Bársony András minden bizonnyal az AB 2/1993 (I. 22.) határozatára gondolhatott. Az A rész 2. pontjának második mondata szerint: „A népszavazásra bocsátott kérdés nem foglalhat magába burkolt alkotmánymódosítást.” A B részben az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy „mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség jött létre”, s egyben hangsúlyozza, hogy az Országgyűlés „az 1989. évi XVII. törvényt a hatályos Alkotmánnyal nem hozta összhangba”. Egyben fölhívta az Országgyűlést, hogy „e jogalkotási feladatának 1993. december 31. napjáig tegyen eleget”. A új törvény végül 1998-ban született meg (1998. évi III. törvény).

[6] Az alkotmányossági kérdésekben nyújtott segítségéért Szentpéteri Nagy Richárdnak tartozom köszönettel.

[7] Mindazonáltal a parlamenti ratifikációt támogatók között voltak, akik – mihelyst a népszavazás került szóba – kisebbíteni igyekeztek a szerződés fontosságát. Vastagh Pál az MSZP vezérszónokaként az általános vita során a dokumentumot „az átlagosnál is jóval nagyobb jelentőségű nemzetközi okmánynak” minősítette, amely „az Európai Unió működése számára új keretet jelent”, míg a részletes vitában a népszavazásra irányuló módosító indítványra reflektálva már arról beszélt, hogy bár „jogi értelemben talán igen”, ám „valójában tartalmi értelemben nem új Európai Unió jön létre”.

[8] A Magyarországi Európa Társaság nyilatkozata megjelent az Élet és Irodalom október 29-ei számában, valamint megtalálható a Társaság honlapján (http://europa.kontextus.hu). A nyilatkozatot követő megjegyzés szerint az abban foglaltak „nem feltétlenül egyeznek meg minden MET-tag véleményével”.

[9] Ez az indoklás némiképp Demszky Gábornak az általános vitában elhangzott, korábban idézett érvelésére emlékeztet, miszerint a parlamenti ratifikáció mellett szólna, hogy „népszavazási dömping” elé nézünk, s a népszavazást nem szabadna „devalválnunk”. A népszavazás leértékelődése ugyan valós veszély, de az ebben a kérdésben tartandó referendum éppen azt demonstrálná, hogy valójában milyen súlyú kérdésekben indokolt a népszuverenitás e kivételes formájának gyakorlása.

[10] Vastagh Pál, az MSZP vezérszónoka az általános vita során a következőket mondta: „De én ez alkalommal is arra szeretném felhívni képviselőtársaim figyelmét, hogy tegyünk közös erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a magyar társadalom, a magyar emberek jobban megismerjék ennek az alkotmánynak a tartalmát. Ahogyan képesek voltunk 2002 őszén, 2003-ban közösen beszélni arról – és járni az országot, a különböző parlamenti pártokhoz tartozó képviselők együttesen –, hogy miért jó az, ha Magyarország tagja lesz az Európai Uniónak, itt az alkalom: ismételjük meg most, fogjunk össze közösen, ellenzékiek, kormánypártiak, és segítsünk abban, hogy a magyar társadalom eligazodjék ebben az okmányban.”

[11] Néhány példa arra, hogy e föltételezés nem teljesen légből kapott. Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke már az uniós alkotmány aláírásának napján kijelentette: „Fontosnak tartom, hogy az alkotmányos szerződést Magyarország mihamarabb, az első tagállamok között ratifikálja.” Utalnom kell Demszky Gábor korábban idézett fölszólalására, melyben a parlamenti ratifikálás melletti érvként hozta föl, hogy ezáltal Magyarország „határozott és pozitív üzenetet” küldene azon tagállamok számára, „ahol az alkotmány elfogadása korántsem egyértelmű”. Tény ugyanakkor, hogy a gyors ratifikációt elsősorban kormánypárti politikusok szorgalmazzák: az európai alkotmány megerősítéséről szóló H/12631. számú országgyűlési határozati javaslat sürgős tárgyalásba vételéhez az Országgyűlés (193 igen és 154 nem szavazattal) nem járult hozzá.

• Játéktér