
[Eörsi János]: Kölcsön – egyik zsebből a másikba
Március 22-én a kormány javaslatára módosították az államháztartásról szóló törvényt. Eszerint az elkülönített állami pénzalapok átmenetileg (ez év december 31-ig) a mindenkori jegybanki alapkamat mellett kölcsönt nyújthatnak egymásnak, legfeljebb három évre, az adós alap pedig – eltérő megállapodás hiányában – évenként, egyenlő részletekben törleszthet a hitelező alapnak. Az indoklás szerint a Távközlési Alap 8,9 milliárd forint „átmeneti jellegű szabad forrásának” kölcsönadásával lehetne föloldani „a más területeken jelentkező forrásszűkösséget”.
Az úgynevezett elkülönített állami pénzalapok műfajában rövid időn belül ez a második törvénysértő eset. De azért van különbség is: szemben Kádár Béla külgazdasági miniszterrel, aki a parlament számvevőszéki bizottságának korábbi ülésén dühödt kirohanásokkal védekezett a Kereskedelemfejlesztési Alapot tépázó bírálatokkal szemben (Beszélő, március 31.), Latorcai János ipari miniszter taktikusan bejelentkezett és mégse ment el a múlt heti – utolsó – bizottsági ülésre. Igaz, Latorcai és a távollétével szintén tüntető Téglássy Tamás OIH-elnök csak egy éve tölti be posztját, az ÁSZ meg épp a korábbi, 1990–1993. I. negyedévi időszak állapotait vizsgálta meg. Ekként a történeti hűségnek az idegenforgalmi hivatal „örök bútordarabja”, Kovács János elnökhelyettes ottléte felelt meg leginkább.
Amikor viszont tőle kérdezték a képviselők, mi lesz a felelősségre vonással, pontosabban a „feltárt hiányosságok felelősségének kivizsgálásával”, amit Latorcai még egy január 12-én kelt levélben ígért, Kovács – a jog állásának megfelelően – a távol lévő miniszterre mutogatott. Végül a számvevőszéki bizottság, mielőtt a ciklust bevégezvén föloszlott volna, határozatilag kérte a minisztert: szíveskedjék még ebben a ciklusban nyilvánosságra hozni a „kivizsgálás” eredményét. De hát a föloszlás közepette, ahogy mi láttuk, már a bizottság sem volt határozatképes számban jelen…
Subconto és ingyen repülőjegyek
A több százmillió, amellyel a mérlegvalódiság csorbát szenvedett, legnagyobbrészt olyan hibákból adódott, hogy a hivatal kiadásnak könyvelte el az alapból nyújtott kölcsönöket (holott ezek valójában kinnlevőségek). Aztán ott vannak a bécsi, a frankfurti és a madridi idegenforgalmi külképviseletek (’92-ben 72 millióba kerültek): a nekik juttatott ellátmányt is tényleges kiadásként számolták el (holott az negyedéves előleg, amely nem azonnal folyik ki a magyar állam zsebéből). Egyes bevételeket és kiadásokat pedig egymással egybemosva mutattak ki, megszegve a bruttó elszámolás parlamentarizmustól elválaszthatatlan elvét.
E merőben számvitelinek tetsző (ahogy Kovács elnökhelyettes az ülésen nevezte: „technikai”) hibák mellett azonban akadtak kínosabbak is. 1991 végén például, amidőn megalakult a hivatal bécsi külképviselete, rögvest nyitottak egy bécsi alszámlát – némi szóhalmozással „subconto számlának” hívták –, amelyre egy, eladdig az IBUSZ számláján futó hivatali pénzösszeget, 157 ezer schillinget vezettek át. Egyrészt sem az IBUSZ-számlához, sem a subcontóhoz nem volt devizahatósági engedélyük, másrészt az illegális bécsi devizaforgalmat, hogy, hogy nem, „kifelejtették” az alap mérlegéből. 1989-ben – nyilván már a halódó rendszer züllött erkölcsiségéből kifolyólag is – eltűnt húszezer schilling, magnók, kalkulátorok, polaroid fényképezőképek, kazetták, filmek formájában. Az „irodai felszerelésekről” kiállított számlák egyike a kiküldött kolléga, másika pedig a hivatal elnökének nevére szólt; mindketten máshol dolgoznak már, azonban a felszerelés visszavételezésére nem került sor. 1991-ben pedig – új rendszer, új erkölcsök, új főnök – a hivatal elnöke utasította a külképviselet vezetőjét: vegyen részt az Európai Turisztikai Bizottság kétnapos angliai ülésén. Ahajt kiutaltak a kirándulásra 25 ezer schillinget, amivel a kolléga és kirendeltsége mindmáig nem számolt el.
Hiányoznak a mérlegekből azok az ingyen repülőjegyek is, amelyekben a MALÉV részeltette a hivatalt reklámozás fejében. A megállapodás szerint a barteren nyert repülőjegyeket (1992-ig évente 100, 1993-ban 50 db-ot) az OIH a beutazó idegenforgalom elősegítésére használja föl; a nemes célt 1992-ben 18, 1993. I. félévében 11 esetben az OIH alkalmazottai személyes példaadással – ingyenrepüléssel – mozdították elő. „A lehívott (ingyen)jegyek között – állapítja meg az ÁSZ – közel 20 olyan személy is szerepel, akiket nem az OIH hívott meg.”
Az átpasszolt tulajdonosság
A kormánynak mindvégig nem volt idegenforgalmi koncepciója, az alap kezelésére vonatkozó jogszabályok hézagosak, s e réseket a hivatal nem igyekezett belső szabályozással (ügyrenddel, szabatos munkaköri leírásokkal, számviteli renddel stb.) betömni. Például a hivatal fejlesztési osztálya végezte az „átfogó ügyviteli, nyilvántartási munkákat”, csakhogy az ehhez kapcsolódó pénzügyeket írásban nem szabályozták, miközben az osztályvezető – igencsak sajátos módon – értékhatár nélkül rendelkezhetett utalványozásról és vállalhatott kötelezettségeket. Az alap pénzének kezelőjére, a Budapest Bankra pedig a hivatal (amely különben 28 fős központi és kb. 50 fős regionális apparátust tart el) törvénysértően széles feladatkört hárított át: a bank többek között szerződéseket kötött, bonyolította, elszámoltatta az idegenforgalmi férőhely-beruházásokat, behajtotta az alap által nyújtott visszatérítendő támogatások törlesztőrészleteit. Vagyis a hivatal átpasszolta „tulajdonosi funkciói” egy részét.
Sem jogszabály, sem belső szabályzat nem írja elő, milyen feltételekkel nyújthat az alap visszatérítendő (vagy akár vissza nem térítendő) támogatást. Általában 1-3 százalék „járadékot” (azaz kamatot) és nemegyszer 15 évi visszafizetést követeltek meg, de sem a kikötött járadékról, sem a futamidőről, sem a némelykor odaítélt ingyentámogatásról nem készült írásos indoklás. 1992 végére az alapnál 1,5 milliárd forint követelés halmozódott föl, aminek utolsó részlete majd csak 2008-ban folyik be…
Propaganda- és pályázati fogások
Az Idegenforgalmi Alap kimutatott kiadásai 1990–92 között összesen 3,2 milliárdra rúgtak (a tényleges összeg ismeretlen); ebből a legnagyobb tétel, 1,2 milliárd úgynevezett „marketingtevékenységre” (döntően nemzeti propagandára) folyt el, megelőzve a pályáztatott idegenforgalmi férőhely-bővítő beruházásokra költött 980 milliós és az infrastrukturális beruházásokra szánt 560 milliós kereteket. A nemzeti propaganda (amire egyébként Kádár Béla Kereskedelemfejlesztési Alapja is százmilliókat fordít) jelenti a dinamikus „profilt”: az erre költött pénzek 36 százalékkal nőttek, míg a másik két célra fordított keretek 60, illetve 40 százalékkal csökkentek a vizsgált három év alatt. A propagandatevékenység a hivatal kizárólagos felségterülete, ahová ipari miniszter még be nem tette a lábát. Mint ahogy a hivatal döntött „önállóan” – miniszter nélkül – az idegenforgalmi pénzek fölhasználásáról, átcsoportosításáról is, holott az előírások szerint csak a javaslattétel joga illette volna meg.
1992-ben 20 kiadványt és lapot jelentettek meg, ötmillió példányban; évente 30-40 kiállításon vesznek részt (a szervezőket csak 1992-től pályáztatják). E horribilis forgalom mellett viszont igen keveset költenek a propaganda hatásának elemzésére. A hivatal igen nagyvonalúan bánt a nemzeti propagandakiadványokat előállító vállalatokkal: szerződést nem kötött velük, sőt előlegként (azaz: kamatmentes hitelként) megfizette az előre nem ismert költségek felét. Megbízói szívének legmélyebb rejtekeibe a Magyar Idegenforgalmi Tájékoztatási Központ (a MITÁK) lopta be magát. A MITÁK – félig a hivatalbeli kollégák, félig a kormányszimpátiával különben nem vádolható Kurír Rt. vállalkozása – számlák bemutatása nélkül kapta a pénzt a propagandaanyagok raktározására, terjesztésére. A havi „támogatási előleg” három év alatt 80 millió forint volt. Kiegészítésképp pedig a MITÁK a hivatalt megillető propagandabevételből fedezte saját „költségeit”. Még szerencse, hogy e költségeket nem növelte a tárolás, ugyanis a brosúrák és kiadványok ingyen porosodhattak a minisztérium helyiségeiben.
Az idegenforgalmi fogadóképesség tágítását pályáztatással oldották meg: két pályázatot kereskedelmi szálláshely- és szolgáltatásbővítésre írtak ki, egyet pedig a falusi turizmus fejlesztésére. Néhány megállapítás az ÁSZ-jelentésből: nem lehet tudni, valójában hány pályázat érkezett be a megadott határidőre; a pályázatok döntés-előkészítése nem volt nyomon követhető; nem rögzítették előre a pályázatok minősítésének szempontjait, így aztán „nem lehetett fellelni” az elbírálás egységes élvét; a pályázati határidő lejárta után is elfogadtak már elutasított vagy új pályázatokat, s mivel ez ismételt meghirdetés nélkül történt, „kérdéses, hogy a pályázók honnan tájékozódtak a támogatási lehetőségekről”. Előfordult, hogy a pályázó, aki a tervezett összegből nem tudta befejezni a beruházást, további bővítési tervre hivatkozva új pályázatot nyújtott be, és meg is nyerte.
A hivatal nem ellenőrizte, megvalósul-e az elnyert támogatásokból finanszírozott beruházás. Így aztán némely igénylők nem a bejelentett célra, hanem pénzügyi nehézségeik áthidalására – esetleg irodaház-építésre – használták föl a pénzt, amihez persze valótlan számlákat mutattak föl. Még olyan pályázatokat is támogattak, ahol az igények fiktív építési helyet jelöltek meg. Egy vállalkozó például egy kerületi polgármesteri hivatalt „szemelt ki” panzió- és jégpályaépítés színhelyéül. Persze másutt építkezett, s bár a panziót „kihagyta” az építkezésből, fölvette a teljes 10 millió Ft-os visszatérítendő támogatást; később semmit nem fizetett vissza, mert a jégpálya leégett. Meglátogatták a számvevők a tolmácsi Szentiványi-kastélyt is; döbbenten tapasztalták, hogy „a kastély tető nélkül áll, rendkívül elhanyagolt környezetben”; holott az Aspers Tours nevű kft. arra kapott 5 millió Ft támogatást (tízéves visszafizetési kötelezettség mellett), hogy az épületet szállodának alakítsa át. Az ÁSZ szerint Ópusztaszeren a falusiturizmus-ügyben támogatott „panzió” „fellelhetetlen volt”. Tömörkényben pedig „a látogatót (mármint a hüledező számvevőket) kopott, düledező épület, kultúrálatlan környezet fogadja, az elhanyagolt tanyán a hajdani tanyai életnek és körülményeknek nyomai sem találhatók meg”. E példák természetesen nem azt jelentik, hogy nincsenek színvonalas beruházások (mert vannak). De ez a szempont láthatóan nem érdekli a támogatást odaítélő apparátusokat.
Az APEH bulija és – happy end
Minderre persze, az adófizető is ráfizet: az idegenforgalmi alap 1990–92 között összesen 3,4 milliárd forint kimutatott bevétellel rendelkezett, s ennek mintegy 80 százalékát a költségvetés biztosította. Az ÁSZ szerint az alap támogatásának mértékét tervalku dönti el. Egy órendszerből örökölt metódus alapján évente kb. egymilliárd Ft támogatást terveztek, de 1991-ben a parlament csak 0,6 milliárdot hagyott jóvá. 1993-ban megváltoztatták a szisztémát: most a vendéglátó vállalkozások által az alapba fizetett idegenforgalmi díj előirányzatait emelik mind magasabbra, hogy erre hivatkozva csökkenthessék a költségvetési apanázst (1993-ban 500 millió, 1994-ben 200 millió Ft-ra). A metódussal a számvevőszék szerint az a baj, hogy „sem a KSH-nál, sem az APEH-nél nem álltak rendelkezésre a szükséges adatok”. Az alkunak mindenesetre nem látta kárát az APEH, amely – egy titkos kormányhatározat leple alatt – több mint tíz százalékot csippent le az idegenforgalmi sápból a behajtási munkáért.
Az 1993 novemberében készült ÁSZ-jelentés úgyszólván rögvest intézkedési terv kidolgozására sarkallta Latorcai minisztert. Latorcai számvevőszéki bizottságnak írt levele szerint már meg is van a turizmuskoncepció, most tárgyalják; már „intézkedtek” is a bécsi subconto megszüntetéséről, a rajta levő 353 ezer schillinget a külképviselet számlájára vezették át; az alap pénzének kezelését átveszi a Corvin Bank, ámbár a korábbi visszatérítendő támogatások „számlavezetése” a Budapest Banknál marad. Már folyik a megfelelő szabályzatok kidolgozása, sőt: újabban két pénzügyi-számviteli szakember erősíti az OIH gárdáját. Nyugodjunk csak meg.
Friss hozzászólások
6 év 34 hét
9 év 7 hét
9 év 10 hét
9 év 10 hét
9 év 12 hét
9 év 12 hét
9 év 12 hét
9 év 14 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét